Hyuuga Aikan

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Csüt. Jún. 02 2011, 18:55

//Eleinte sokat agyaltam, hogy vajon ide írjam-e, vagy a Pályázatok közé, de végül ennél maradtam mondván, hogy saját jutsu. Ha viszont azt javasoljátok, hogy rakjam át, akkor örömmeeeel *.* chuu~//

Link a jutsuhoz: http://narutohun.niceboard.org/t1018-hyuuga-aikan#10540

Bevezetés


Sokan kérdezhették már magukban, hogy Nakuska mégis mi a fészkes fenét keresett a Tűz országában azon a bizonyos napon, amikor is a Konoha küldöttség felvette a követet, hogy elinduljanak a fegyverért folytatott tárgyalásokra.
Nos igen. Nakucka bizony elveszett ninja volt (sok mindenét elvesztette már életében: a pénztárcáját, a szüzességét, a maciját… az eszét), de talán éppen ezért is járkálhatott fel és alá, körbe fa körül, amíg úgy tette, hogy senki nem vette észre (vagy legalábbis nagyon). Az persze kicsit érdekesen jött volna ki, ha mások látják, amint körbe-körbe futkorászik egy fa körül. Na de hát kérem szépen. Az egy szent ügy érdekében volt!... Csak még nem tudom, hogy mi is volt az a bizonyos szent ügy. Valami rémlik drogkereskedelemmel kapcsolatban. Nem, nem! Nem illegális. Vagy is, de, de ő épphogy a dílereket tette helyre szép sorban. A végén meg egy kicsit. Hát. Be… kóstolta.
Ő tök ártatlan volt. Mindig az.
Szóóóval. Annak, hogy Naka kikötött a régi országában (ami valójában nem is az övé, csakhát na), több oka volt. Egyrészt ott volt a shoppingolás, amely meglehetősen sokat nyomott a latban, bárhogy is nézi az ember. Ezen kívül ott volt az is, hogy véletlenül direkt eltévedt. Tudom, ez így agyrém, de tényleg így volt! Ment, ment, ment, eszébe jutott, milyen jó lenne eltévedni, aztán csak hopp, a következő pillanatban azt se tudta, merről jött. Úgyhogy lábmunkába kezdett (ergo gyaloglásba, de számára ez olyan alantas szó, hogy átnevezte). És voilá, itt volt. Kerek erdő közepében, fák alatt, nyuszik között, napsütésben.
De volt itt még valami. Egy rejtett szándék. Olyannyira rejtett, hogy eleinte még ő sem tudott róla. Pár éve… mit pár év? Másfél volt az csak. Szóval másfél éve járt itt utoljára, habár elrejtve kivoltát, vagy inkább mivoltát.
A legutóbbi ittléte szoros kapcsolatban állt a remetékkel, akiknek segített, ők pedig meggyógyították a sebeit, melyeket ezen segítségnyújtás közepette szerzett. Távoznia kellett, hogy jelentsen az Unazaki bázisra, de megállapodás lépett fel a remeték, valamint Naka között: ha visszatér, visszafizetik az adósságát.
Naka ottléte alatt sok dolgot megtanult a remetéktől, de akkor még nem gondolta volna, hogy az egyik legrejtettebb és legféltettebb kincsükre, mi több, tudásukra fog fájni a foga rövid időn belül – főleg azért, mert eleinte nem tartotta se érdekesnek, sem pedig jelentősnek.
De az a fránya dolog csak piszkálta a csőrét. Méghozzá folyamatosan. Úgyhogy elveszettsége közben felkerekedett és elindult az úton, amelyen csak egyszer ment végig, s akkor is csak véletlenül.
Na hát el is tévedt. Újra. De most nagyon.

A hegy


- Volnál szíves megmagyarázni, hogy miként kötöttél ki egy vízesés fölött lógva, méghozzá úgy, hogy csak egy inda tartotta a súlyodat, mely a bokád köré volt tekeredve? – kérdezte egy hideg, de csöppet sem rideg hang meglehetősen érzelemmentesen. Még csak a kíváncsiság is tettetettnek tűnt.
- Hátőőő. Én őőő… Izééé.
- Ne dadogj, az Isten szerelmére! Hány éves vagy, tizenkettő?
- Hé, hátrébb a protkóval vénember! Nem tudom, hogy legutóbb ki volt félholtra verve.
A férfi sóhajtott. Kopasz fején megcsillant barlangterembe beáramló napsugárban. A remetékre oly’ jellemző barna szövetruhát viselt, csontbarna színű övszerűséggel. Tulajdonképpen nem volt öreg, úgy 45-50 között valahol, Naka nem tudta pontosan. Az viszont mindig örömet okozott neki, amikor a férfit a korával piszkálhatja. Leszámítva persze azt, hogy nem igazán érdekelte az áldozatát. Amolyan szikla volt kívül, bármi is jött az útjába.
Sóhajtani se sóhajtozott soha – leszámítva persze, amikor Naka húzta az agyát. Ő legalább nem készült ki az első perc után, ami rekord. De néha azért az ő homloka is kieresedett.
- Hogy van a bokád? – kérdezte végül, megadva magát.
- Jobb, mint új korában!
A férfi azonban horkantott egyet. Naka bámult. Nem tudta, hogy a remeték horkantani is tudnak. Hűű… ez érdekes lesz.
Naka levette a jegeszacskót, amiről azt se tudta, mi haszna volt. A férfi, Chie (mer’hogy igen, neve is volt annak a vén trottynak) volt a legjobb gyógyító az egész bagázsból. Mi több, ő volt a főpap, vagy legalábbis Naka ilyesmit fogott fel, de nem nagyon értette a rendszert és a hierarchiát, amely itt érvényesült (vagy úgy általában a remetéknél).
Mozgatni kezdte a lábfejét, bokától lefelé, aztán már lábon is volt, nyújtózkodott. Riccs, reccs, ropp. A csigolyái végre helyrerázkódtak a lógásból.
Chie csúnyán nézett Nakára, mert igen, még ő is tudott csúnyán nézni, persze csak akkor, ha egy bizonyos Vörösről volt szó. Naka pedig, mint mindig, ördögien vigyorgott.
- Mi szél hozott felénk? Ha hiszed, ha nem, nem minden nap lát az ember egy indán lógó, S rangú kunoichit a vízesés fölött himbálózni.
Most Nakán volt a sor, hogy horkantson.
- Hááát, úgy tűnik, hogy mégis érdekelne az a kis mocskos titkotok. Jajj, ne nézz már így rám!
És valóban, ha pillantások ölni tudnának…
- Úgy hittem, nem érdekel… az a bizonyos… dolog.
Chie összevont szemöldökkel nézett rá, a homloka ráncos volt. Amúgy is az volt, egyébként. Mint ahogy azt Naka mindig is kimondta hangosan.
- Hmmm. Régen nem is. De meggondoltam magam. Mégis érdekel. Mi több, tetszik. Tök király lenne! – csicseregte vidáman, vagy legalábbis vidámabban, mint általában.
A férfi sóhajtott. Megint. Türelme vészesen fogyott, vagy csak… tényleg öreg volt?
- Jöjj velem.
Naka kuncogott, majd így szólt:
- És én még azt hittem, hogy azt fogod mondani, hogy ’Jer velem’. Az olyan ősi… olyan, mint te.
A férfi morgott, de nem fordult hátra, még csak nem is pillantott az őrültke irányába. Egyenesen vezette ki Nakát a teremből, melynek sziklabarna falai voltak (mivel tényleg sziklába vájták az egész kócerájt), s melyet Nakus csak úgy ismert, hogy a „gyengélkedő”, de persze ennek is meg volt a neve, amit ő maga adott: „Ha hülye voltál és megsérültél, akkor itt kötsz ki.”
Szűk folyosók következtek, melyek labirintusszerűen ágaztak fel erre, arra, amarra, meg persze: emerre. A falakon fáklyák világítottak. Kellett is a fényük, mert ide nem hatolt be a napfény.
Az úton találkoztak másokkal is. Mind tiszteletteljesen köszöntötték Chie-t, míg Nakának csak biccentettek, halkan motyogtak valamit, vagy pedig szemet és fejet a föld felé szegve gyorsan elpucoltak a közeléből. Vöröske nem törődött velük, tudta, hogy félnek tőle. Ez pedig nem volt újdonság.


***


Útjuk alatt Naka beszámolt, hogy mi történt vele az utóbbi másfél év folyamán. Mesélt még az esküvőről is, habár Chie leállította, mikor elkezdte a történetét a nászéjszakát illetően. Aztán pedig a férfi adta tudomásul, hogy a Naka által elintézett banda azóta sem bukkant fel a környéken, de persze Naka nem akart felvilágosítani a férfit azzal, hogy miután ő – mármint Naka – távozott, az első dolga az volt, hogy szépen levadássza az ellenfeleit. Könnyű dolga volt. Legalábbis könnyebb, mint mikor Chiet is védenie kellett.
Elérkeztek egy nagy, sziklából vésett, faragott szimbólumú, kétszárnyas ajtóhoz, melyet a férfi betolt, majd pedig belépett rajta, Nakával a sarkában.
Egy, a korábbinál nagyobb terembe értek. Belmagassága és szélessége is embertelen, hát még a szemközti fal mentén sorakozó szobrok, melyek hatalmasak voltak. A termet gyertyafényen kívül beragyogta a napfény, mely a csillámló, hullámzó tömjénfüstöt is pompás szellemjátékként adta vissza. Apropó tömjén. Átkozottul tömény volt a levegő, szinte fojtogató és „büdös”. Nakának pislognia kellett, hogy nehogy túlkönnyezzen a szeme.
Ámult és bámult, míg valaki meg nem köszörülte a torkát, persze csak úgy, hogy ő hallhassa. Ismét elindult, összeszedve magát, s megállt pár törpe előtt. Lenézett. Hoppá. Ezek nem törpék voltak.
A Vének Tanácsa ült, vagy inkább térdelt előtte. A nevükre sem biztos, hogy jól emlékezett, valamint a pózuk sem tisztán jött le neki. Fránya herbáriás füst. Még csak az hiányzott, hogy betépjen.
Chie biccentett a jelenlévőknek, akik kórusban ’Chie-sama’-val köszöntötték, de a férfi nem ült le közéjük, hanem Naka mellett maradt. Ezzel persze a vének figyelmét Nakusra terelve.
- He-helló… - Naka zavarban? Jé, ez is ritka látvány, és mégis itt volt. Vöröske inkább érezte, mintsem látta, hogy a mellette álló férfi hirtelen és élesen rápillantott a lányra. – Akarom mondani, köhömm… Micsoda megtiszteltetés a Tanács elé tárulni.
~ Igaz, hogy szívem szerint máshol lennék, mint vén, ráncos varangyokkal egy teremben… ~
- A hölgy Hyuuga Aikan – mondta szinte alig hallhatóan Chie.
Ez aztán megragadta a vének figyelmét. Hol a mellette álló férfire, hol pedig rá néztek. Kezdett eléggé zavaró lenni a dolog.
- Mit tehetünk érted, kedvesem? – kérdezte az egyik legöregebb, aki Chie üres helye mellett ült.
- Azért jött, hogy igénybe vegye… a kincsünket.
Chie hangja halk, de határozott volt. Az, amit mondott viszont nem éppen váltott ki pozitív hatást.
A Tanács fele (12-en voltak, plusz Chie, tehát összesen 13-an voltak a Tanácsban) méregetően nézegette Vöröskét, míg a másik fele felháborodva.
- De hisz az képtelenség. Sosem adnánk ki senkinek!
- Egyáltalán honnan tud róla? Tán csak nem… Ön beszélt róla?!
-A tudást az utóbbi 65 évben senki nem kereste. Az utóbbi kétszáz évben pedig senki el nem sajátította! Ez őrültség.
- A lány a halálába megy! Semmit nem tud róla!
- Nem adhatunk ki ilyesmit senkinek. Túl nagy veszélye lenne, visszaélnének vele.
- Nem is beszélve az erőegyensúlyról!
A vének egymás szavába vágva próbáltak magyarázni több dolgot Nakának és Chienek. Nagyon úgy néztek ki, mint a kisgyerekek, akiknek elvették a fagyiját. Hadonásztak, magyaráztak, dühöngtek. A nyugodt, felsőbbrendű aura oda volt. Helyét a káosz vette át, amely ellen annyira harcoltak. Vöröske egyenesen nevetségesnek találta a helyzetet. Chie pedig épp akkor köszörülte meg a torkát, amikor Nakából majdnem egy mosoly tört fel. A vének hirtelen elcsendesedtek, de nem nagyon akaródzott nekik.
- Nem „adnánk” oda neki, ő maga szerezné meg, a saját erejéből, segítség nélkül. Ha a tudás és Kami-sama méltónak találja rá, akkor vezetni fogja a céljához, ha nem, akkor meghal. Ha a sors úgy rendelkezik, hogy túléli a megpróbáltatást és megszerzi a tudást, akkor az jogosan az övé, mert akkor a tudás választotta őt… hordozójának. Ami pedig a veszélyt illeti. A lány erős, nem hiszem, hogy féltenünk kellene. Kevés ilyen emberrel találkoztam, van benne valami… egyedi.
Naka ekkor elgondolkozott azon, hogy most Chie valóban kimondta-e azt, hogy őrültnek tartja Vöröskét. Nem jutott messzire, mert ekkor kezdett bele ismét a vének fűzésébe Chie:
- Valamint a lány elveszett ninja. Viszont… jó értelemben. A tudás pedig megsemmisíti azt, aki visszaél vele. Ezen kívül… valóban rég volt, hogy valaki rápillantott a tekercsekre. Ki tudja. Talán már porrá is aszalódtak. Talán valakinek meg kellene néznie, hogy épek-e még…
Chie arcát egy ravasz mosoly villanyozta fel.
~ A vén rókáját neki… nem is rossz! ~
A Tanács erre újra változott: akik eddig kételkedve méregették, azok most bólogattak, akik pedig rosszallóan vizslatták, azok most érdeklődve pillantottak felé. Úgy tűnik, bekapták a horgot. Naka arra tippelt, hogy nem tartották képesnek a tekercsek megszerzésére. Jó. Ne is tartsák.
~ Így legalább lesz mit röhögve a képükbe dörgölni. ~
Gondolta naivan. Hát igen. Annyira Nakás.
- Ám legyen. Megpróbálhatja megszerezni a tekercseket. Viszont figyelmeztetlek, kislány, hogy nem lesz egyszerű. Valószínűleg nem is éled túl. Ennek ellenére is igényt tartasz a tudásra?
Naka vállat vont és bólintott – ami persze a végtelenségig bosszantotta a véneket. Helyes, ez volt a célja. Csíny letudva. Chie kivezette a teremből, maguk mögött hagyva az ülő, mormogó trottyokat, akik Naka esetét tárgyalták. A végén még fogadnának is…
Ismét belevetették magukat a folyosórendszerbe. Jobbra, balra, megint balra és végül jobbra. Fel a lépcsőn, el egy szobor mellett.
- Mikor óhajtod kiállni a… próbát? – kérdezte hosszú csönd után Chie, miközben meg sem állt, csupán a fejét fordította egy picit Naka irányába.
- Amint lehet. Akár most is. Nem. Főleg most. Most akarom. Bwuhahahaaaa…!
A férfi sóhajtott. Megint.
- Azt sem tudod, mit kell csinálnod, és máris belerohansz? Miért?
- Bízom a képességeimben.
A férfi itt végigmérte tetőtől talpig, ami kicsit frusztrálta Nakát.
- Helyes, szükséged is lesz rájuk.
Azzal benyitott egy terembe. Vagy legalábbis Naka azt hitte, de tévedett. Nem volt ez se terem, se szoba, csupán egy kamraszerű valami. Aztán Chie magával hozott egy fáklyát a folyosóról, így bevilágítva az egérlyukat.
Ami tele volt fegyverekkel, ruhákkal és egyéb harci eszközökkel. Még szép, hogy Nakának leesett az álla. Tudta, hogy Chie és a társai meglehetősen harciasak voltak, de mondjuk azért nem sejtette, hogy ennyire.
- Szükséged lesz ruhára.
- Ha?
Chie a szemét forgatta. Annyira nem remetéhez illő…
- Ruhára. Ugye nem gondoltad, hogy szoknyában fogsz szaladgálni kint a dzsungelban?
- Dzsungel? Hűűű, ez olyan barbárul hangzik a te szádból.
Csend. A férfi halántékán kidagadt egy ér.
- Ne vitatkozz. Ezt fogod felvenni. Nincs ellenvetés – azzal Naka kezébe nyomott egy ruhagombócot, ami meglehetősen nehéz volt. És kemény.
- Hé, ez ugye nem olyan béna csuklyaruha, amit ti is viseltek? – kérdezte tétován, majd pedig báránymosollyal felnézett a férfira. – Bocs.
Chie sóhajtott, majd mikor Naka a szeme láttára kezdett vetkőzni és öltözni, gyorsan elfordult és morgott, mint egy kóbor kutya.
Pár perc keserves harc után végre felöltözve állt Vöröske. Passzos, testhez simuló, fekete bőrszerkóban (óóójeeee) feszített a drága. Hátul fűző, elöl néhány fényes fémcsat. Amolyan feketebőrszerkós-halálosztó-halálisten.
Ezután magához vett egy katanát, egy pár sait, pár kunait és shurikent, valamint füstbombát és robbanócetlit. Chie magyarázata alapján nem lehetett semmi sem nála, ami saját volt, ezáltal befolyásolva az affinitását. Naka engedelmeskedett, de csakis azért, mert rá akart jönni, mi is valójában az, ami teljesen leírja és jellemzi. Meg akarta találni lelkének elemét, még akkor is, ha ez az jelenti, hogy elveszti a másikat.
- Adok neked egy tanácsot. Vagy kettőt. Sose kételkedj abban, amire vállalkoztál, se önmagadban, mert akkor véged. Valamint: engedd, hogy megtaláljon.
Naka itt már meglehetősen összezavarodott, s csak akkor tért észhez, amikor a sziklatemplomon kívül állt, a rozoga függőhíd előtt. Hátrapillantott, s még épp elkapta Chie búcsúmondatát:
- Ó, és még valami: ne halj meg!
Aztán a kopasz férfi eltűnt.
Naka pedig magára maradt.
És nem tudta, mit csináljon.
Vagy hogy merre menjen.
Hééé! Erről miért nem szólt neki senki?!

Az őrület határán

Már fél napja itt bolyongott, azt se tudta, hol van, vagy hogy mennyi az idő, vagy hogy merről jött. Csak annyit, hogy merre megy: előre. Ezzel csak az volt a baj, hogy néha ez nem éppen sikerült.
Vöröske vörös haja kócibóci tincsekben szökött ki feltűzésből, s most idegesítően csüngtek az arcába. A napszemüvege (user’s note: pilot napszemcsifíling) alatt az orrát felhúzta, ráncolva azt, tipikus undorodás jeleként. Hát igen. Sok volt a bogár, a sár, a bogár, az állat, de főleg a bogár. És ő UTÁLTA a bogarakat.
Mászott hegyet, sziklát, fát, emelkedőt, kelt át patakon, még nagyobb patakon, kidőlt farönkökön és mocsarakon, ami úgy általában meglehetősen undorító volt – még a csizmáját is majdnem elhagyta! Hát igen. Ez szívás.
Az egyik patakban ivott és fürdött, valamint halászott is, hogy aztán tűzön megsüsse a halakat. Fa tetején aludt. Nem fog olyat kockáztatni, hogy egy brummogó hegyimaci ébressze fel reggel.
A második nap ugyanúgy telt, ahogy az előző, habár kezdett pánikolni. Ez a placc hatalmas volt (fogalma sem volt, melyik országokba nyúlt át), úgyhogy felszaladt és ugrott egy magas fa legtetejére, hogy aztán előhívja a Byakugant, amit szinte majdnem el is felejtett. Váh, mekkora idióta.
És várt. Türelmesen fürkészte a fehér-szürke világot, ahogy egyre távolabb és távolabb került az eredeti látókörétől. Olyan jeleket keresett, amelyek kiálltak a természetes környezetből. Arra tippelt, hogy a keresett tekercseket csapdákkal is elrejtették, s remélte, hogy van pár olyan is köztük, amely chakrával üzemel.
És bingó. Hosszú keresés után rátalált az első chakrafonalra. Halvány volt, szinte alig észrehevető, de ott volt. Aztán jött a következő is, meg a harmadik és a többi. Legalább volt már iránya, amerre mehetett. És ment is.
Odajutni azonban már hosszabbnak bizonyult, mint először gondolta. Hoppá, hát igen. Erre nem gondolt éppenséggel, de mindegy, ment és kész.
Viszont amint belépett a jelzésekkel teli körbe, felizzott alatta egy pecsétjelektől fénylő cahkrarendszer. Aztán megindult az élet az erdő ezen részén.
A csapdák elsültek, amint egyre beljebb hatolt az erdőben. Itt viszont már nem volt valami jó ötlet a Byakugan használata, mert minden eltérés nélküli fényerősséggel és színben vibrált, magyarán a pecsétek nagyon erősek és régiek lehettek, valamint a számukat is rendkívül magasra saccolta. Nem baj. Nem is lett volna vicces megtalálni a kamrát a vérvonalával.
Csakhogy egyvalamivel nem számolt.
Nem volt egyedül.

***

Nagyjából éjfélre járhatott az idő – igazándiból fogalma sem volt róla, ezt is csak a csillagok állásából tudta megsaccolni. Az erdő átkozottul sötét volt. Szürreálisan. Hiába világított a Hold, de még sem ez, sem pedig a csillagmiliárdok apró pontjai sem adtak fényt. Illetve igen, de nem annyit, hogy lássa, merre megy. De már hozzászokott. Ez volt a harmadik éjjel, s ma telihold volt.
Naka érzékszervei kiélesedtek. Ugyan vakító sötétség ölelte körbe, mégis látott valamicskét. Épp eleget ahhoz, hogy ne bukjon fel minden gyökérben. És nagy volt a csönd. Irreálisan. Nem volt madárcsicsergés, rovarok zümmögése. A szél nesztelenül lengette a leveleket. A világ elnémult.
És Naka tudta, hogy ez nem normális. Elveszett ninja volt, nem holmi tizenkét éves kis elkényeztetett csitri. Lehet, hogy paranoiás volt, de mintha szemeket érzett volna a hátán, a tarkóján, mindenütt.
A levegő nyomott volt a feszültségtől. Legalább most már tudta, hogy nincs egyedül.
Egy apró mozdulat, egy apró reccsenés, és Naka erein végigáramlott az a híres neves adrenalin. Az ellenfelei – valami azt súgta, hogy az életére pályáznak – támadásba lendültek.
Naka rögtön elugrott onnan, ahol az előbb állt. Ott most egy szörnyszülött kuporgott. Állatias test, szálkás, de jól kivehető izmok. Két lábon álló valami, óriási és végtelenül éles karmokkal, hosszú, hegyes fogakkal. Nem volt sem állat, sem ember. Kimérára hasonlított, vagy talán egy démonra a régi mesekönyvekből.
És a támadó nem volt egyedül.
Naka mindennemű tétovázás nélkül elővette a katanáját és várt. Nem akart olyan valamire rátámadni, aminek nem volt tudatában a képességeivel. Várt, hogy a szörny támadjon rá – és nem is kellett igazán várnia.
A szörny ugrott, inkább vetődött, s kinyújtózkodott a levegőben. Alacsony röppáját írt le, s eközben kimeresztette a karmait Naka felé. A lány megfeszült és várt. Amint eljött a pillanat kicsit balra lépett, majd pedig a kard élével végigszántotta a szörnyet, elkerülve a karmokat és a fogas fejet. Aztán megpördült, mivel a valami elesett mellette, s azonnal a háta közepébe állította a katanát. A sebekből piros kristálypor szivárgott folyékony vér helyett. Aztán a szörny semmivé lett, pont miután „elvérzett”, s épp azelőtt, hogy a többi lény is támadásba lendült.
Naka pedig hirtelen nagyon elfoglalt lett. A legelső szörny, amely odaért, szinte azonnal meghalt. Ez is Nakára akarta vetni magát, de a lány az előre feszített karmos karok közé manőverezte magát, leguggolt, s a szörny fején keresztül végigszelte azt, piros csillogást hagyva maga mögött és körül. Aztán kart vágott le, lábakat, derekakat és hátakat szelt szét. A nemes pengét villámgyorsan és precizitással mozgatta be és ki mellkasokból, át koponyákon, gyilkos táncot járva.
De még mindig végeláthatatlan volt a szörnysereg.
Ismét elérte őt egy hullám. Az elsőnek lecsapta a fejét, majd pedig egy robbanócetlit gyorsan rátéve a tömegbe dobta, s felrobbantotta. Ez viszont nem olyan általános cetli volt – sokkal nagyobbat szólt. Hatalmas löket és hőhullám kísérte a tüzes robbanást, s még Nakának is be kellett csúsznia az egyik vastagabb, megkövesedett gyökér takarásába.
Aztán hirtelen megszűnt az egész testét és lényét körbefonó puhatolózó érzés.
- Byakugan!
A világ ismét fordult egyet. Most viszont nem látta a kék vibrálást. Minden visszaállt normálisba, s már meg is találta a helyet, amit keresett: kicsit keletre, nem is messze attól a ponttól, ahol jelenleg volt. Az egyetlen probléma: egy egész hadsereggel kellett szembenéznie ahhoz, hogy eljusson odáig. Lehetőleg élve.
Naka kipattant rejtekéről, s már neki is iramodott a táv legyűrésének. Felugrott a levegőbe, de még itt sem hagyták békén. Jó pár kiméra a magasba ugrott, üldözve Nakát, aki már kész pengével várta őket. Szaltóból érkezve szétvágott egyet, pörgés közben pedig két címkézett shurikent dobott el. Alatta és előtte két nagy robbanást okozva, megtisztítva az utat.
És ekkor észrevett valamit: a szörnyek menekültek a tűz elől.
Landoláskor a földön tartotta a tekintetét, majd pedig hirtelen felpillantott maga elé, a haja táncot járt körülötte, mint a vörös tűz, s szemei macskásan világítottak a tűz fényében. Végre volt terve.
- Katon: Goenka (Tűz elem: Óriásláng)! – kiáltotta, amikor ismét a levegőbe ugrott, most azonban jó magasra.
A nagy tűzgömb végighasította a nyomott, hideg és fullasztó éjszakai levegőt, melyben a kimérák vadállatias hangjai zengtek.
A lánggömb célba ért és fel is robbant, hatalmas pusztítást végezve. Az epicentrumban kráter keletkezett, valamint a lángok gyorsan terjedtek, s nem kíméltek sem kimérát, sem növényt. Az előbbiek pedig hátráltak a tűz elől.
Ekkor volt az a pillanat, amikor Naka landolt, és nem valami finoman. Legalábbis a talajnak fájt: a jobbjába összpontosított Gouwan darabokra szedte.
És itt még nem végzett:
- Katon: Keshi Makuga Hara (Tűz elem: a felperzselt föld függönye)!
Rendkívül forró, égető és vastag tűznyalábot a fő repedésekbe lehelt. Ez a „láva” végigfutott, s a kimérák tömegei alatt a felszínre tört, vörös porrá égetve őket.
Naka pedig megindult. Shunshin no Jutsut bevetve felturbózta futását.
Már csak száz méter volt hátra.
Hármat levágott futás közben, a többit átugrotta.
Már csak ötven.
Az egyik kunaira felcsavart egy robbanócetlit, majd pedig ezt futás közben beleszúrta az egyik ellenfelébe, aztán felrobbantotta. Pont a robbanás, a széllöket és a tűzhullám határán száguldozott, amikor hirtelen feltűnt előtte egy csúf alak, s vészesen közel kerültek a karmai Naka nyakához és mellkasához.
Már csak öt méter.
Két elhalálozási lehetőség: vagy a robbanás, vagy a karmok.
Naka a harmadikat választotta.
Hirtelen áthelyezte a súlypontját, s térden csúszott el a kifeszített karmok alatt épphogy egy centivel még úgy is, hogy teljes felsőtestével hátrahajolt. A lendület pedig bevitte csúszás közben egy kőkapun keresztül, ami amint, hogy ő beért, becsapódott, kizárva a robbanást, a szörnyeket (már ha túlélte valamennyi), és bezárva Nakát az ismeretlen sötétségbe.

Sötét volt, sötétebb, mint kint, itt ugyan nem volt semmilyen fényforrás. Naka lassan kifújta a levegőt, majd pedig feltápászkodott.
- Katon: Kyo (Tűz stílus: Lángocska, saját) – jutsuval öt kis lánggömböt csalt baljának ujjvégeire, mindegyikhez egyet-egyet. Vörös-narancs-arany intenzív fény ölelte körül, melegítette őt, míg a jobbjával a katanája markolatát nem eresztette.
Könnyű volt bejutni, viszont amint visszanézett látta, hogy erre nem fog tudni kijutni. Megpróbálhatná Gouwannal széttörni a kőkaput, de akkor lehet, hogy az egész kóceráj a fejére zuhanna. Úgyhogy másik kijáratot kellett keresnie. És amúgy sem azért jött, hogy a célban visszaforduljon.
- Byakugan!
Ismét szürke-fehér világ. Odakint ismét kékben izzott minden, de itt bent minden normális volt.
Elindult hát lefelé a régi, poros, kisállatok csontjaival beszórt nagy kőlépcsőkön visszahangzó léptekkel. A hely üres volt, néma, elhagyatott, s bár nem érzékelt veszélyt, mindvégig résen volt.
Ahogy haladt lefelé egyre hidegebb lett. És egyre ritkább és nyomottabb a levegő. Erre abból jött rá, hogy az ujjbegyein csücsülő gömbök meg-meginogtak az oxigénhiány miatt. De még ott voltak, sokkal erősebben akkor, amikor töltötte őket chakrával.
Aztán a lépcsők elfogytak, s az arany lángok fénye kör alakú, csúnyán kialakított (vagy inkább kivájt) sziklateremre vetültek. Igaz, ronda volt, de tele elzárt tekercstartókkal. Mindegyik kulccsal volt nyitható.
~ Te jó Isten! Mégis milyen nagy kulcskarikára fér rá ennyi kulcs?! És mennyi időbe telik, mire megtalálja az ember a kívánt dobozt nyitó egyetlen egy kulcsot?! ~
De amit ő keresett, az nem a falak menti tárolókban volt. Hanem a terem közepén, ahol egy hatalmas lyuk éktelenkedett a sziklapadlóban, s a lyuk, mi több, szakadék mélyét nem érték el a lángok fénye, magyarán nem akart direkt beleugrani, hogy megnézze, milyen mély is valójában.
A kör alakú szakadék közepén egy kőkiemelkedés, egy kőpódium állott, szintén kör alaprajzú. Négy rozoga, keskeny és vékony kőhíd vezetett be, ami őt még talán elbírja, de lehet, hogy nála nehezebbeket már nem.
Óvatos, macskaléptekkel besétált, nem figyelve a repedezés hangjait, a választott kis kőhíd szélének pattogzását. A letört és levált darabok a mélybe zuhantak, de nem koppantak. Sarok először, majd pedig talp, óvatos és precíz súlyelosztás. És végre beért a kőpódiumra. Az emelvényen csak egy doboz feküdt – aranyból volt. A ládából azonban erős pulzálás jött, s egy gyors Byakuganos pillantással meg tudta határozni, hogy tele volt vésve ősi jelekkel, nem csak kanjikkal. Pecsét. Nem valószínű, hogy meg tudta volna törni, úgyhogy nem is próbálta, inkább a zárra nézett, amely a doboz tetején lapult.
Amint hozzáért a dobozhoz valami megcsapta. Nem kívülről, sokkal inkább a fejében, a lelkében. Valami erős és ellentmondást nem tűrő érzés, mely körülölelte az egész énjét.
És ő lángolt. Belül csak, nem kívül, de ettől függetlenül ugyanannyira fájt. Lenyelte a sikolyát, amely kitörni készült, s megmarkolta a doboz éleit olyan erősen, hogy még az ujjai is belefehéredtek. Összeszorította a szemeit, ráharapott az alsó ajkába. Azt remélte, hogy a dobozba kapaszkodva elmúlik majd a fájdalom, de csak intenzívebb lett. Nem tudta, hogy el kellene engednie a tárgyat, de nem is akarta. Eleinte próbálta elhessegetni a fájdalmat, a kínt, de nem sikerült, így hát szembeszállt vele – nem csoda, hiszen mazo a drága. S amint felállt a fájdalommal szemben, az megszűnt.
A lángok a fejéből eltűntek, az égető érzés megszűnt, s forróság sem perzselte idegszálait. Ismét tudott lélegezni. A lakatot (amely kanjik forgatható kombinációja volt) pedig mindenféle gondolat nélkül forgatni kezdte. Valamilyen szó nyithatta ki a dobozt, ebben már akkor biztos volt, mikor még nem érintette meg azt. És a szó „tudás” azonnal a fejébe szökkent. A Tanács folyton ezt ismételgette.
És be is jött.
Kattogás és lánccsörgés hallatszott csak pár másodpercig, visszhangozva a teremben, majd pedig a ládikó kinyílt, feltárva tartalmát. Valóban tekercs volt benne. Gyorsan kikapta, visszazárta a ládát és már le is ugrott a pódiumról, biztos lábakon érkezve a sziklapadló peremén. Elrakta biztonságos helyre a tekercset, majd pedig kiutat keresett. Talált is egyet a kör alakú terem másik végében, ami pont szemben volt a bejárattal. Kifelé menet szétnézett egy kicsit. Először azt hitte, hogy csak tekercseket talált, de tévedett. Volt itt pár régi, rozsdásodó páncél és pár kard. Egy katanát (ami még jó állapotban volt) felkapott, s helyére az általa használtat tette. Úgy tűnik, kicsit megolvadt a pengéje a sok tűztől. Igen, kicsit sokszor került a megpörkölődés határára.
A visszaút zökkenőmentes volt.


A szövetség

- Életben vagy.
Mondta érzelemmentesen Chie, miközben végignézett az előtte álló lányon. A vörös haj kócos volt, egy-két karcolás, kikopott nadrág, tipikus tűzszag. De egyébként sértetlennek tűnt.
Naka horkantott.
- Hah, kösz szépen, igazán. Senki nem mondta, mi a fészkes frászok frásza van odakint, mit kellene csinálnom. Óóó, nem! Menjéé’ csak nagyvilággá, oszt’ édd tú’.
Füstölgött Naka. Gyakorlatilag is.
- Nos, azért nem éppen ilyen primitíven fogalmaztam, de a lényege igaz. Na és, megszerezted?
- Még szép! Mégis mit hittél, eh? Ugye nem fogadtál arra, hogy elpatkolok, mert akkor biza’ elvesztetted a zsédet, vénember.
Erre Chie meglepetten nézett.
- Honnan tudtad, hogy fogadtunk?
- Arrrrghhhh! Tök mindegy. Kell egy fürdő, egy ágy, aztán kaja, pia. És holnap beszélünk. Csá.
És annak ellenére, hogy kísérő nélkül indult el a sziklatemplomban, más nap nem tévedt el. Mindent megkapott, amit akart. Így egy kiadós alvást is.

***

Miután elmesélte az utóbbi három nap történéseit, a sikereit, taktikáit, meg az ilyeneket, Chie leültette egy üres terem kellős közepére, hogy olvasson. Ez eltartott egy darabig, de ketten gyorsan haladtak. Aztán Nakának meditálnia kellett, hogy megismerje önmagát, bár volt egy olyan sejtése, hogy a megszerzéses feladat is erről szólt. És bingó, bejött. Persze nem elsőre, vagy gyorsan. Eleinte nem is tudott koncentrálni, annyi kérdése volt – addig persze, amíg Chie fejbe nem koppintotta a tekercstartó bambusszal. És az fájt.
Sok egyhelyben üléstől, hallgatástól viszont megjött a várt hatás. Már sokszor meditált, de sosem úgy, ahogy a szerzetesek, úgyhogy Chie eleinte rosszallóan nézte, amit csinált, de végül így is sikerült elérnie a célját. Meg tudták határozni, hogy az ő eleme a tűz. Ez persze illik is a személyiségéhez, meg a kimérák ellen is tűz elemet használt. Ami persze lehet, hogy csak véletlen egybeesés volt.
S míg meditált észre sem vette, hogy Chie behordott farönköket, tábortüzet rakott, a szélén kövekkel elhelyezve, s mellette egy elsősegélynyújtó felszereléssel (habár Naka tudta, hogy Chie esetében az „elsősegélydoboz” szívműtétre való eszközöket tartalmazott).
Egy lapot tartott Naka elé, aki elvette és elolvasta.
- Olvasd el és tanuld meg. Nem véthetsz hibát.

Himnusz a tűzhöz

Üdv a tűznek! Üdv Szoláris Napurak!
Üdv Tűz-szellemek!
Megszámlálhatatlan sokaságtokban,
sokféle rendfokozatokban
köszöntünk benneteket, Tűz-testvéreink!

Ó szent Tűz! Ó csodálatos Láng!
A világ átalakítója, világok megújítója,
Minden forma számára életadó Te.
Tüzes erőd dicsősége betölti az eget és a földet
és a tágas tartományokat a csillagok között.
Te vagy a szikra a kőben, az élet a fában,
Te vagy a tűzhely tüze, a Nap ragyogása.
A Te kezed festi a rózsaszínű pirkadatot,
Tiéd a napnyugta tűzpompája;
Tiéd a virágillatú nyári szél langyos fuvallata,
A te erőd alkot újjá minden dolgot.

Tűz szól a tűzhöz, Néked ajánljuk lelkünket,
Vonj tüzes szívedhez közelebb bennünket,
Hogy Benned elfelejtsük énünket.
Ó Isteni Tűz! Lángolj tüzesen életünkben,
Hogy sötétség, kéjvágy és gyűlölet száműzve legyen
és az emberi lelkek tisztán ragyogjanak,
A Nap kápráztató dicsőségével.

Tisztíts meg minket, ó fennkölt Tűz; ifjítsd
meg szívünket és elménket;
Hamvaszd el a szennyet, újítsd meg akaratunkat
És küldj ki, hogy nevedben dolgozzunk, mi,
A Te választott Tűz-embereid.


Úgyhogy Naka nekiállt megtanulni. Szóról szóra, betűről betűre, tudta ugyanis, hogy a nyelvbotlás az életébe is kerülhet. Aztán Chievel együtt mondta újra, meg újra, hogy bevésődjön.
Aztán jött csak a neheze. A fájdalmas rész. Összeszorított fogakkal készült rá a dologra, bámulva a tűzet, amibe bele kellene sétálnia, hogy elmondja a himnuszt, átélve azt, gondolva azt. Érezve a tűz pusztító erejét a lelkében, a fejében, nem csak a testén.
Vett egy nagy levegőt, teletöltve a tüdejét, majd pedig belelépett a forróságba. Eleinte nem is fogta fel a dolgot, aztán az egész olyan hirtelen ütötte meg, mint amikor megfogta a dobozt. Talán ez jó dolog volt: már érezte ezt a fájdalmat és szembe is szállt vele. Tudta, hogy most is ezt kellett tennie, felidézve a harcolási vágyat, a bátorságot és azt a rengeteg váratlan és kiszámíthatatlan döntését, a végtelen makacsságát. És belekezdett a himnuszba.
A hangja erősen zengett, visszhangozva a falakról, de nem csak onnan, hanem a fejében is. Ettől elbizonytalanodott, aztán eldöntötte, hogy igazándiból hullára nem érdekli mi van, nem fog megégni egy tűzben úgy, hogy nem töltötte az előtte lévő éjszakát Kibuval. Szóval bleee, nesze neked, Sors.
És amint ez az érzéssor végigszaladt rajta a fájdalom is megszűnt. És már a himnusz végén járt. Amint kimondta az utolsó szót, az egész teste megrázkódott. Forróság töltötte el, mely végigcirkált az erein, felpezsdítette a vérét, forralva azt. A csuklója eres oldalán szúró jéghideget érzett – míg nem rájött, hogy az valójában olyan forró, hogy már szinte hidegnek érzi.
Egy kanyarulatos, jelekkel teli, vörös-narancs-arany jel égett a bőrébe, húsába, csontjába, lelkébe. Örökre.
És akkor a lángok kialudtak, a köveken lévő jelek izzottak, s ő előre dőlt, elveszítve az egyensúlyát, s a sötétség a tudatát követelte.

***

Másfél hét múlva ébredt fel. Azonban nem fájt semmilye: sem a csuklója, amit rögtön megvizsgált, sem a feje, sem a végtagjai. Sebei sem voltak, semmi.
- Végre felébredtél…
- Baj? Ha gondolod, visszamehetek aludni.
Chie horkantott. Nakának egyenesen hiányzott ez a hang, olyan röhejes volt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi végül.
- Mint akit megsütöttek roston, fűszerrel, paprikával, a tüzet pedig alkohollal táplálták…? Áh, tök jól, nem fáj semmi, minden okés. Csak, fura. Mi változott?
A férfi végigmérte ismét, mint már oly sokszor.
- A testhőmérsékleted túl magas egy emberhez képest, így a tested biológiailag is átalakult, mert már ez a normális. A rád locsolt víz azonnal párologni kezdett. Próbáltalak tűzzel megégetni, de semmi hatása. Még csak meg se feketedett a bőröd, illetve igen, de csak egy idő után.
A lány erre naaagyon csúnyán nézett, ami persze addig tartott, míg meg nem jelent a láthatáron kaja és egy kis… víz. Hát az utóbbinak nem éppen örült. Nem „ízlett” neki, de a férfi biztosította a felől, hogy változni fog, hogy hozzá fog szokni.


Lángok

Két nap pihenés után Naka ismét tökéletesen formában volt. Ismét a régi, de mégsem. A legnagyobb változásokat is sikerült befogadnia, hozzászoknia, úgyhogy már a vízzel sem állt hadilábon (ezt a több órán keresztül való vízesésben fürdésnek köszönheti), úgyhogy ismét visszatért a tekercséhez.
Leült a kör alakú teremben, ahol a szövetséget megkötötte – kicsit nosztalgikus volt még úgy is, hogy szinte tegnap történt. Inkább lecsavarta a bambusztok fedelét, kihalászta a tekercset, leterítette kőpadlóra és fölé hajolt. Olvasni kezdte az alaptechnikát, amely egyedül volt a jutsuk listáján. Azt írta, hogy minden más technika ebből ered, ezt formálhatja, alakíthatja, befolyásolhatja a használó kedve szerint. Sokféleség miatt éppen ezért nem írtak le többet, csak ezt az egyet.
Naka a homlokát ráncolta, de nem baj.
Chakrát kellett gyűjtenie. Ezt ébredése óta nem először csinálta, mivel a kopasz vénember kérésére megpróbált szél technikát végrehajtani – sikertelenül. Bárhogy próbálta, nem sikerült. Az elemtelen jutsuk mentek, a tűz eleműek pedig nevetségesen könnyen, bár még sokat kell gyúrnia ezen a fronton. Plusz még itt van ez a jutsu is.
Tehát chakrát gyűjtött. Az energia körbenyaldosta a testét, a környezetét, s vadul áramlott, korlátlanul – olyannyira, mint még soha, mivel most csak egy elem volt jelen a testében, talán ezért. De csak a szokásos chakrája volt. Chie figyelmeztette, hogy a Szövetség első aktiválása nehézségekkel járhat, de türelmesnek kell lennie.
Na hát az ő nem volt.
Újra próbálta, aztán újra meg újra, de semmi.
Ismét elolvasta a leírást. Aztán ismét nekiveselkedett. De nem sikerült. A chakra szokásos volt, tömény, változatlan mennyiségű, mámorító, de semmi „tüzes”. Ekkor lépett be Chie.
- Talán nem azt kellene keresned, ami eddig is ott volt, hanem azt, ami új.
Vöröske értetlenkedve meredt a férfira.
- Heh? Hogy érted?
Aztán lenézett a csuklójára.
- Induljak ki a jelből?
A férfi azonban nem szólt, csupán kisétált a teremből, magára hagyva a lányt.
Aki újra próbálkozott.
Ezúttal a tetoválásából kiindulva. Koncentrált a jelre, míg nem hirtelen bekúszott a tudatába az a pillanat és folyamat, amely alatt megszerezte azt. A fájdalom, a tűz, az őrület, az elhatározottság. És akkor újra érezte azt a belső erőt, amely végigsegítette a dobozzal való találkozáskor, valamint a tűzön. Átjárta először a lelkét, majd pedig szétterjedt a testében, minden sejtjében, még a hajszálaiban is.
A jel felizzott a tűz megannyi árnyalatával, s érezte azt, amit annyira akart. A vad, nyers chakra átjárta őt, összekeveredve, üldözve egymást. Hagyta, hogy az érzés beleivódjon az emlékei közé, hogy a teste automatikusan megtanulja és megszokja.
S amíg ez folyt, addig ezernyi emlék tódult a fejébe ismét. Újra felbukkantak a kísértő valóságok, a vér, a halál, a pusztítás, az őrület és az eufória. Aztán a szomorú emlékek támadták meg keserű szájízt hagyva, majd a dühítő foszlányok. Ezernyi, meg még több, újra meg újra.
Aztán a jele ismét égette a bőrét, s tudta, hogy a jel most már aktivizálódva fog maradni addig, amíg újra meg kell majd járnia poklot, avagy felújítani a szerződést. Játszani kezdett a chakrájával, mint kislány a babájával. Kipróbált jutsukat, s észrevette, hogy szinte változatlan a chakrája. Csak tüzesebb, de más változás nem lépett fel. És ez tetszett neki – nem kicsit, nagyon.
Aztán újra a tekercs fölé hajolt, újra elolvasva a ráírt szövegeket.
- Oké… Hát… ha lúd, legyen kövér.
Azzal ismét chakrát gyűjtött, most viszont már automatikusan jól áramlott, s erősen koncentrálva kiengedte, fókuszálva a mennyiséget. Ne legyen túl sok, mert nem akart véletlenül se tűzvészt okozni az első próbálkozása alatt, de nem is túl keveset: nem akart besülni, mint egy kezdő a famászásnál.
Úgyhogy csak óvatosan. A tekercs azt írta, hogy érdemes a levegő hevítésével kezdeni. Hát ő ezt csinálta. Folyamatosan figyelte a kibocsátott mennyiséget, s többféleként is elképzelte a jutsu végbemenetelét, hogy milyen lenne, ha sikerül. Elképzelte a bőrén a forró levegőt, a tüdejében azt.
Addig dolgozott, amíg ez sikerült, majd pedig a jelenlegi helyzetet fenntartva tovább lépett. Több chakrát engedett ki, töményebbet, de ez még mindig nem olyan volt, mint a megszokott, ezért a homlokát ráncolva összpontosított. Ez a szint a kövek hevítésén dolgozott, hogy felizzítsa őket.

***

Pár nap gyakorlás után végre továbbléphetett a következő szintre. A követ fehéren izzóra hevíteni elég hosszadalmas munka volt, aztán olvasztani különböző fémeket. Aztán víz forralása után állatokon is kísérletezett – biológiai és kémiai hatásokat gyakorolva.
Most már azonban a lángokon dolgozott. Itt már nem kellett szűrnie a chakráját, de még így is vigyáznia kellett, nehogy elszaladjanak vele a lovak. Úgyhogy koncentrált és gyakorolt. A chakrát kiereszteni, hevíteni, és tűzzel belobbantani, vagy kihagyni a hevítést és belobbantani. Az utóbbi több gyakorlást igényelt, de az eredmény ugyan az volt: az a rész, amit a chakrája körülvett, lángba borult.
A lángok hőjét nem érezte, ahogy azt Chie is megjósolta, ami azért elég vicces volt. Az erősséget és a hatósugarat a chakrájával szabályozta, vizualitással befolyásolta. Mozgás közben ugyanez volt a helyzet. Ebben Chie segített neki: harc közben kellett használnia a lángokat. Felhevítette a levegőt maguk körül, minek hatására Chie kimelegedett és izzadni kezdett, folyamatosan vizet veszítve, felizzította és megolvasztotta a férfi katanáját, míg az használhatatlan nem lett. Közelharcban lángokkal vonta körül magát, úgy harcolt. Shunshin használata közben egy villámgyors fénycsomónak tűnt. A tűzjutsuk kipattantak belőle játszi könnyedséggel, a Gouwant tűzzel itatta át. Jó gyakorlásnak számított még az, amikor a vízesés fölött harcoltak. Chie víz elemű jutsukat használt, míg Naka főként tűzzel támadott és védekezett. A vízsárkányt tűz jutsuval támadta vissza, forralva a vizet, hevítve a levegőt a tűz mellett, így párolgatva a vizet. A hőhullámok pedig egyre csak intenzívebbekké váltak a folyamatos edzés után, ahogy a lángok manipulálása is.
Aztán a remete hirtelen tűz jutsukat kezdett el dobálni Vöröskére, aki vagy félrehajolt, vagy pedig kiterjesztette a chakráját az idegen tűz köré, beleitatva a sajátját, manipulálva azt. A tekercs szerint a „jel” felsőbbrendű valami izéke. Hát, itt volt az ideje, hogy szép alaposan használja.
Föld ellen vagy semlegessel, vagy Byakugannal, vagy tűzzel védekezett, de a szél fölött a tűz győzedelmeskedik – éljen az elemi kör, hurráááá. Az ellenséges tűzjutsuk idomítását elnevezte „tűzlopásnak”, amin a társa csak a szemét forgatta.
avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 178

Specializálódás : Agyfaszosztás

Tartózkodási hely : Pszichiátria


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Sai on Hétf. Jún. 13 2011, 21:05


Jó helyre tetted, mivel a jutsut magát már korábban elfogadtuk, így valóban csak tanulás volt ^^
S én el is fogadom, bár magának a jutsunak a megtanulását már nem részletezted annyira, a képesség megszerzése igen tetszetős és szép volt. Az adatlapodon húzd akkor ki az összes nem tűz elemű, elemhez kapcsolódó jutsut, s ezt beírhatod, mint megtanultat.

Sai
Inaktív


Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Hétf. Júl. 18 2011, 11:39

Katon: Goenka

A Goenkyu egy változata abban különbözik tőle, hogy a használó itt képes felrobbantani a tűzgömböt, amely még hatalmasabb pusztítást eredményez.

Magyar név: Tűz elem: Óriásláng
Típus: Támadó
Besorolás: A szintű
Pont: 45
Chakraszint: 210





A szép, nagy lánggömb – amit titokban Napnak csúfoltak –, már szép magasan caplatott a felhőtlenített (olyan, mint a gyantázás, csak kicsit más) égbolton. Noha elképesztően meleg volt, Nakuska nem így érezte. Sokkal inkább tökéletes, tavaszi, nem túl hideg, de nem is túl meleg időt érzékelt, miközben a remeték – vastag gúnya… izé… ruháikban – látványosan süledeztek megfelé.
Hát igen. Naka okkal viselt egy egyszerű nyári egyberuhát, mely kivételesen nem a szokásos fodros-bodros, fűzős volt, hanem egy egyszerű, díszmentes napraforgó sárga, combközépen pörgős szoknyában végződő ruhadarab. A terasz szélén üldögélve így hát nyugodtan lóbálhatta le a jó pár száz méteres szakadékba a lábikóit, miközben a körmeit festette – megint. Rózsaszín alapon piros, szív alakú strassz kövekkel. Hát igen, Naka…
- Nem unod már, hogy kétnaponta újrafested a körmödet?
Vöröske felhúzta egyik szépen ívelt, kecses szemöldökét, majd pedig fejét nem mozdítva nézett fel szempillái alól a szemeivel Chie-re.
- Van vele bármi bajod, öreg?
- Hahh! – horkantott a vénülő férfi. – Ezt csak azért mondod, mert irigyled a bölcsességemet, mely korommal jár. Hát igen, meg is értelek… az én szintemet sosem fogod elérni…
Nakának már a férfi mondandójának a felénél elkezdett rángatózni az egyik szemöldöke. Fel, le, fel, le. Tá-ti-ti-tá-tá… loool.
A picuri démon felpattant ülő helyzetéből és a férfi felé hajította a rózsaszín körömlakkot. Kupak nélkül. Az üvegcse perdült-fordult a levegőben, spirálban fröcskölve tartalmát, míg nem a férfi által felemelt „könyv” keményfedelű oldalán landolt. Placcs.
- Eheheheee… Hoppá… – vigyorgott Naka azzal a tipikus fejjel, ami azt jelenti, hogy ’óafenébe, mosthovábújjak?!’
A férfi azonban – vagy azért, mert hozzászokott már az ilyenekhez, vagy azért, mert kedve sincs veszekedni a lánnyal, mert sosem hatásos a dolog –, a bajsza alatt morgott, mint egy kutya. Majd pedig egy nagyon nagyot sóhajtott.
- Kami-sama… Na jó, figyelj. Találtam egy jutsut, ami esetleg érdekelhet. Tűz elemű, természetesen, és nem is túl nehéz, tehát remélhetőleg még a te egyszerű, egyvágányos agyad is felfogja majd. Hát nem garantálom, de…
Naka jól láthatóan forgatta a szemecskéit, de egyébként némán követte a férfit, aki az utat mutatta. Ismét a sziklatemplomban szeltek maguknak utat, ami persze túlzás, mert szinte senkivel nem találkoztak. Chie az ilyenre mindig azt mondta, hogy mindenki másnak fontos dolga volt, csak Naka lebzselt, mint holmi ingyenélő. Hát, tulajdonképpen az is volt, csak ő ahhoz túl büszke volt, hogy kimondja hangosan.
Az út alatt pár percig olyan érzése támadt, mintha körbe-körbe mennének, ami alapjában véve igaz volt, mert azon a részen az alagutak csigában futottak egymásba, ágaztak el. Volt is oka az érzésnek, mivel a templom ezen részén még egyszer sem járt – még véletlenül sem.
Hosszú caplatás után végre megérkeztek egy lépcsősorhoz. Jó, persze, látott már pár lépcsősort a sziklatemplomban, de ez széles volt, gondosan kialakított és megvilágított. A tetején lévő kétszárnyú ajtó egy-egy oldalán pedig őr állt.
- Bebocsátást kérünk – törte meg a feszültséggel súlyos csendet a vénülő férfi, mire az őrök hol Nakára, hol a mellette álló remetére pillantottak.
- De Chie-sama… az idegen…
- Velem van.
A férfi élesen metsző hangja a korát meghazudtolva csengett, ellentmondást nem tűrő jelleggel. El is érte a hatását: a két őr bólintott, majd pedig kitárták közös erővel a nehéz szárnyakat, utat nyitva az érdekes párosnak.
Miután beléptek a kör alakú, elképesztően magas boltozatú, erősen megvilágított, tekercstartókkal zsúfolt terembe, az ajtó egy kisebb csattanással zárult be mögöttük. A férfi megindult a tekercsrengeteg mellett, Naka szorosan a nyomában.
- Héé, Chie, mégis mi volt ez az egész?
A férfi sóhajtott, de nem fordult hátra.
- A Tanács… nem bízik meg benned.
- Ehhh? Miért nem?
- Mert nem vagy beiktatott, csupán egy idegen. És úgy gondolom, hogy félnek is…
Néma csönd.
- Félnek tőlem? Mégis mi a frásznak?!
Chie hirtelen megtorpant, majd pedig végre szembefordult Nakával, akinek a temperamentuma kezdet fellángolni.
- Nem feltétlenül tőled félnek, sokkal inkább attól, hogy az itt szerzett tudást a Tanács ellen fordítod, vagy eladod másoknak.
- Ahh… hát ez röhejes.
A férfi nem reagált, de ha Naka nem ismerte volna eléggé, akkor biztos nem vette volna észre az ajkainak felfelé rándulását. Nem, nem mosoly, azt remeték nem szokták csinálni, főleg errefelé.
A vénember kihúzott baljával egy tekercset, majd pedig Naka felé nyújtotta – aki elvette, noha összeráncolt szemöldökkel. Lecsavarta, elolvasta a technika nevét, majd pedig felhúzott és ráncolt orral, fintorogva nézett föl ismét a férfira.
- Hé, vénember, semmi sértés, de ezt a jutsut a Tűz országában bárhol elsajátíthatom. Eléggé elterjedt.
A férfi halántékán kidagadt egy ér.
- Jó, hát akkor add vissza és állj odébb!
- Nem, nem, izééé, tökéletes, megtanulom! – azzal a saját testével védte a tekercset, nehogy Chie kikapja a markából.

***

Vöröske és a vénember némán bámulták egymást az amúgy is néma teremben. Nééémaaa. Bleeeh, mekkora csönd, Naka az ilyeneket mindig is imádta megtörni, viszont most farkasszemet néz a vénnel, igazi harc.
Már lassan egy órája álltak az üres, megerősített, gyakorlásra és egyéb projektek kivitelezésére szolgáló teremben. Egymástól alig pár méterre.
- Egyáltalán nem figyeltél, igaz? – morogta veszélyt sejtetően Chie.
- Őőőő… ááá… izé… figyeltem én, csak a magam módján.
- Aha…
- Alééé, nem is tudtam, hogy képes vagy olyan modern dolgokat is kiejteni, mint az „aha”.
- Öntelt kis…
- Hé, nem is vagyok öntelt! Nagyon…
A férfi sóhajtott. Megint.
- Szóval, miről beszéltem?
- Őőő, egy jutsuról. Tűz elem, koncentráció, kibocsátás gömb formában, majd töltés és bumm! Az lesz a kedvenc részem! Bwuhahahahaaaa…!
- Hát akkor csináld.

És így kezdődött Naka gyakorlása. A férfi néha csak a halántékát masszírozta, vagy motyogott a bajsza alatt.
A tűz pedig jött, mint vér a sebből. Szinte az volt az oxigén a számára. A csuklója belső oldalán felizzott a szövetség szimbóluma, büszkén mutatva önmagát. Először csak engedte ki magából a lángokat és gyilkos hőt – a duó pedig Chie-t egy másik terembe üldözte.
A lángok a mennyezetet nyaldosták, fehéren izzóra hevítve a terem vastag falait. Aztán a kis bal kacsóját ökölbe szorította, mire a lángok visszahúzódtak a testébe, s még mindig ámulattal gondolt arra, hogy a saját lángjai nem sebzik meg.
A jutsuhoz pedig volt kiindulási alapja: a Goenkyu. Az előbbitől ez az új jutsu annyiban különbözött, hogy itt a tűzgömböt fel is kell robbantania az embernek.
Naka ezt pedig úgy kísérletezte ki, hogy a chakrát, és ezáltal a lángokat „összepréselte”, növelve a koncentrációt, a töménységet olyannyira, hogy a szerkezet már-már összeomlás határán volt, majd pedig hirtelen elengedte, mire az erő saját magától minden irányban elszökött, nagy robbanást okozva – ami veszélyes, mivel harcban az oldalukon álló társakat nem kellene éppenséggel megsütni élve.
Úgyhogy a következő lépése az volt, hogy kisilabizálja a hatósugarakat, valamint hogy kitapasztalja, mekkora a legkisebb robbanás, valamint ehhez mekkora erő és chakramennyiség szükséges.
Ezt követően elindult a másik véglet irányába – Chie nagy bosszúságára –, ami annyiból állott, hogy egyre nagyobb mennyiséget ölt bele a technikába, egyre nagyobb robbanást okozva, majd pedig átszaladt az egyik szomszédos terembe, megvizsgálva, hogy átizzott-e már a fal, vagy hogy mennyire, milyen színre.
És persze azt is vizsgálta, hogy mennyire tudja elhúzni a robbanás idejét, meghosszabbítva azt, kitartva, hogy minél nagyobb legyen a pusztítás. Azon is kísérletezett, hogy milyen gyorsasággal tudja megismételni egymás után a jutsut.
És a végén még azt is megfigyelte, hogy milyen nagy chakramennyiségtől kezd el fáradni. Az utolsó kísérlet után pedig az összes maradék chakráját beleölte a jutsuba, így az eddigi legnagyobb hő, láng és pusztítás mértéket elérve.
- Katon: Goenka!
avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 178

Specializálódás : Agyfaszosztás

Tartózkodási hely : Pszichiátria


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Shikaku on Csüt. Júl. 21 2011, 03:23

KTHXBAI
avatar
Shikaku
Játékos


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin Hancho
Chakraszint: nem lényeges

Felhasználó profiljának megtekintése http://animecomment.blog.hu/

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Szer. Aug. 31 2011, 18:32

Ukojizai no Jutsu // Heves Eső Elrendelés


A néma terem üres volt – egy valakit leszámítva. A vörös lobonc a tekercsek tompa színe mellett a szokásosnál is rikítóbb volt, főleg akkor, amikor a fal felső régiójába vájt ablakokon beszűrődött a felkelő napfény, megvilágítva a hajkoronát, így egy különleges tüzes hatást adva neki.
Acchhhoooo!
A jó nagy, cicás hapci megtörte a némaságot, visszhangozva a falakról; a lány ugyanis szépen beszipákolt egy jó adag port, meg ki tudja, mi mást („Ne lépj a fűre… inkább szívjad”), és hát meg kell mondani, sosem szerette a poros helyeket – és épp ezért lett volna teljesen logikus az is, hogy ő egy ilyen porfészek-teremben kuksol. Csak azért, hogy ott legyen, ahol a legkevésbé kellene lennie… és most mi van, ez tök normális! Nakánál legalábbis.
A lány elővett egy rózsaszín csipkés zsebkendőt, és már törölte is a nóziját. Megrázta a kobakját, mint holmi vizes bundájú kutya, majd pedig ismét a poros tekercseknek szentelte figyelmét. Ezüst szemeiben elhatározottság lángjai csillogtak, miközben az egyik régebbi tekercset tanulmányozta.
Olyannyira elmélyült a talált kincsben, hogy nem is reagált a mögötte lévő férfi jelenlétére, noha tudta, hogy ott van. Viszont az öreg szerzetesnek nem félt hátat fordítani: ha a férfi megtámadná, akkor azt úgyse látná – hátat fordítva neki, vagy amúgy. Legalábbis régen ezt hitte. Azóta persze sok dolog változott, mint például a kapcsolatuk: a férfi most már olyan volt neki, mint egy fogadott szülő. Egymásra nőttek valahogy…
- Ne, Chie, hogy lehet az, hogy egy ilyesfajta tekercs van egy Tűz országbeli „könyvtárban”? – kérdezte Vöröske egy tökéletesen ívelt szemöldök felvonása közben.
A férfi sóhajtott.
- A nemzetek közötti együttműködés nem ismer határokat, valamint az se ritka, hogy különleges tekercseket kérjenek fizetségül egy másik rejtett falutól. – A férfi rápillantott a tekercs tartalmára a lány válla fölött, majd pedig összevont szemöldökkel ismét a lány arcát vette célba szemeivel, s kissé éles hangon szólalt meg újból. – Miért kérdezed? Úgy viselkedsz, mintha… készülnél valamire, amihez jutsukat kell tanulnod.
- Igazán nem tudom, miről beszélsz…
Ismét néma csönd telepedett közéjük, fokozva a feszültséget – de egyik fél sem adta fel könnyen a harcot. A lány arca nem árult el semmit: érzéstelen álarcként feszült, rideg gyémántszemekkel díszítve, míg a férfi szigorú tekintettel pásztázta a lány arcát.
- Először a Szövetség, majd egy egyszerű tűz ninjutsu, most pedig ez? Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy… háborúra készülsz!
- Épp ellenkezőleg! A háborút csak elkerülni próbálom… vagyis próbálnám, ha hagynád!
- Elkerülni a háborút? Te? De hiszen én úgy tudtam, hogy a káosz a véredben van!
A lány felfújta magát, mint a tüskés halacska, majd pedig lefelé konyuló ajkakkal duzzogott pár másodpercig, majd pedig sóhajtva a férfi szemeiben nézett. Mélyen és komolyan.
- Attól, mert szeretem a felfordulásokat, még nem jelenti azt, hogy a fölösleges vérontást is támogatom! Háborúval nem lehet elérni semmit, mivel az csak pusztulást, gazdasági és politikai hanyatlást hoz, ami meg persze felborítja a nemzetek közötti erőegyensúlyt, mert hát miért is ne, a kibillenés pedig további konfliktusokhoz vezet, ahonnan már nincs visszaút, mert rég belestünk az ördögi körbe!
A férfi elképedve nézett a lányra, még a szája is kinyílt egy kicsit, noha nem nagyon, de azért az örökké kibillenthetetlen embernél ez hatalmas dolog volt.
- De hiszen neked van agyad… nem is tudtam, hogy ilyen összetett dolgokra is képes vagy gondolni. Nem… ez nem lehet! Valaki a szádba rágta ezt a szöveget, vagy mi?
Nakuska homlokán kidagadt egy ér, majd pedig a kezében lévő poros tekercsel kobakon koppintotta a férfit – és nem is éppen gyöngéden.
- Ha-ha, nagyon vicces.
A férfi elfojtotta a feltörni készülő kuncogását, majd pedig ismét komoly arccal nézett az előtte álló lányra.
- A Tanács viszont nem veszi örömmel, hogy ennyi dolgot tanulsz a tekercseinkből…
- Ó, igen, és mégis mit várnak el tőlem? Mert ha azt hiszik, hogy…
- Egy esküt. Jobban szólva egy ígéretet, amelyet nem szegsz meg. Soha.
Néma csend. Megint.
- Egy ígéretet?! Mégis miről?!

<<<<<<>>>>>>

- Höh?
Naka ismét a Vénekkel állt szemben, míg a sok klimaxoló férfi jól elszipákolta a pipája tartalmát. Szíve szerint a tárgyakat jól feldugta volna nekik egy olyan érzékeny régióba, ahonnan már nem szednék ki; vagyis de, de csak a boncolásuk alkalmával.
- Szóval az lenne a lényeg, hogy… izé… ígérjem meg, hogy nem használom az itt tanult technikákat ellenetek?
Vöröske reménytelenül nézett Chie kopaszodó fejére, pontosabban barna szemeibe, némán segítségét kérve, viszont a férfi az egész meghallgatás során passzívságba burkolódzott. Egyszer sem szólalt meg.
- Így van – kezdte az egyik (fontoskodó) vén –, valamint ha a szükség felmerül, megvédj minket az ártani akaróktól.
Naka szemei azonnal felvették az acélos élüket ennek hallatán, majd pedig ridegen visszavágott:
- Titeket, vagy mindazt, mit képviseltek. Nem mindegy.
A vén hátrahőkölt ugyan, de nem szólt. Nem volt helye további bájcsevejnek.
- Ám legyen – hajtotta meg egy frikciónyit a fejét a Tanács előtt –, viszont tudjátok, hogy cserébe mit kérek…

<<<<<<>>>>>>

A lány a hideg és kemény sziklafelszínt választotta ülőhelyéül: lótuszba pozícionálta magát, maga elé pedig kiterítette a tekercset. Már vagy négyszer átolvasta, a fejében pedig apró részletekre bontotta. A tanulmányozását egyszer félbe is hagyta, hogy a fizikai, kémiai és biológiai aspektusait is felkutassa a „viharnak”, avagy esőzésnek, ahogy ő kezdte el nevezni.
A jutsu, amit kinézett, meglehetősen egyedi volt – ennyit már az első pillantásra le tudott vonni, mint következtetést. Ezzel képes lenne nagyobb körben érzékelni mindent. Nem csak pár dolgot, hanem szó szerint mindent, ami a technika hatósugarába került.
Jó persze, ott volt a Byakuganja, viszont a dojutsu a határozott keresést tette szinte száz százalékig elérhetővé, s bár rengeteg dolgot tudott vele érzékelni és megtudni, ez a jutsu még jobban segíthetné az információgyűjtését. Ami persze elkerülhetetlen volt abban, amire készült…
Nem is beszélve arról, hogy ezzel a jutsuval azt is megtudhatná, hogy mire képes az ellenfele, vagy inkább: ellenfelei, valamint a társai, mi több, mindenki a hatósugáron belül. Az információ pedig életmentő a legdurvább esetekben, és meglehetősen drága a feketepiacon.
Viszont megvoltak a hátrányai a Byakugannal szemben – ahogy az előnyei is –, melyek főleg a chakrától függöttek.
Sóhajtott egyet. Aztán még egyet.
Már voltak ötletei a technikát kapcsolatosan. Bevethette olyan esetben, mikor már esett, így csak a chakráját kellett kiterjesztenie, szétterítenie és beleolvasztani az esőfelhőkbe, az esőcseppekbe, melyek majd elvégzik a maguk kis dolgát. A chakrakontrollal meg nem lehetett sok gondja… A nehezebb megoldás a teljes kivitelezés – avagy még esőfelhőket is létre kellett hoznia a technikával. Vagy pedig egy aranyos tűz technikával felkavarni az időjárást, vihart hozva. Bár az nagyon feltűnő…
Megrázta a buksiját, mert már megint nagyon előreszaladt. Először a technikát kellene megtanulnia és gyakorolnia, és csak utána, vagy legalább közben tervezni, nem pedig előtte.
Az ötlete alapján most a kemény sziklafelszínen ült, miközben vele szemben a vízesés nyugtatóan monoton zaja törte meg a meleg csendet. Mivel nem volt esőfelhő a láthatáron, kénytelen volt a vízesésen gyakorolni. Tulajdonképpen ugyanaz a módszer: a lefelé zúduló víz az esőt reprezentálja, Naka pedig a vízben lévő dolgokat és élőlényeket szándékozta feltérképezni.
Mély lélegzetvétel után lehunyta ezüstösen csillogó szemeit, majd pedig koncentrált. Chakrát gyűjtött az egész testében, felgyorsította az áramlatot, majd pedig tömörítette és sűrítette azt, így felkészülve a kibocsátásra.
Kézjelet formálva összevonta szemöldökeit, majd pedig a lehunyt szemhéjainak sötétségében vizualizálta a várt hatást. Mindig így tanulta az új jutsukat – meg volt róla győződve, hogy valójában ez a vizuális elképzelés és a masszív akaraterő segíti át az embert a megpróbáltatásokon, nem pedig a chakramennyiség. Vizualitás, mert nem tudtál elérni semmit anélkül, hogy előtte elképzelnéd, valamint akaraterő, mert anélkül nem érsz el semmit, hiába is képzeled el tökéletes precizitással. A chakramennyiség pedig csak az utolsó helyek egyikén kullogott, mert hiába volt valakinek nagy mennyiségű chakrája, ha nem tudta megfelelően használni. És itt jön be a kontroll: a nagymennyiségű energiát precízen kell irányítani, hogy ne menjen pazarlásba.
Ez pedig egy átok és gyengepontja is volt az embernek: minél nagyobb mennyiségű chakrája volt, annál felelőtlenebbül bánt vele – mivel a chakrát ugyanúgy lehet pazarolni, mint a pénzt. S bár Naka a bankók elköltésében jeleskedett, a chakráját nem akarta kidobni fölöslegesen az ablakon. Az élet ezen terén spórolós volt. Talán ezért is volt még életben.
Úgyhogy ismét makacsul irányította a belső energiáit, még akkor is, amikor a testén kívülre eresztette őket a pórusain keresztül. Hyuuga révén már régebben előnyre tett szert a testen kívüli irányítás terén, s a hosszú évek alatt pedig csak fejlesztette magát, hogy jobb és veszélyesebb legyen.
A lány a kibocsátott energiát a kedve szerint irányította és formálta, miközben rövid pórázon tartotta azt, nehogy véletlenül is pusztításba kezdjen – elvégre is: nem a Szövetség által nyújtott tűzre volt most szüksége, hanem elemtelen chakrára, hogy a jutsut elkezdhesse.
Az energiát lassan, de biztosan a vízmennyiség felé irányította, hagyta, hogy fölötte „lebegjen” egy darabig, majd pedig szép nyugodtan leengedte rá, vagy inkább bele, viszont ügyelnie kellett rá, hogy a folyó víz ne mossa el menet közben.
Ekkor volt az, amikor elkezdte kidolgozni az egybeolvasztás folyamatát. S bár lehet, hogy nem volt eleme a víz (ami persze nehezített bizonyos mértékben a dolgon, valamint a Szövetség miatt nem is volt valami vízrajongó), maga a dolog nagyon hasonlított arra, mint mikor az ember egy fegyverbe engedi a chakráját: nem csak a felszínére, hanem magába a fémbe teljes hosszában, át a szilárd és kötött helyzetű részecskéken. Itt valójában könnyebb dolga volt, mivel nem ennyire kötött részecskék közé kellett beolvasztania a chakráját.
Az egybeolvasztás után azonban arra kellett koncentrálnia, hogy a vízcseppek úgymond leolvassák az érintettek kódját. Mintha a DNS-t olvasná be, valamint a fizikai tulajdonságot, a képességeket, a chakraszintet és a többi értékes információt. S hogy ezt megtehesse a chakraáramlatot fent kellett tartania végig: a cseppel való egybeolvadástól a zuhanáson keresztül a célba érésig és a leolvasásig.
Aztán pedig ott volt még az is, hogy a tudás visszaérkezzen hozzá – magyarán létre kellett hoznia minden alkalommal egy mentális kapcsot, amely magával a kibocsátott chakratömeget kötötte a tudatához. Így a lehullott esőcseppek által érzékelt tudás a használóhoz jut vissza, de úgy, hogy ne legyen vizuális vagy auditív hatás – magyarán harc közben ne zavarja meg. És mindezt persze addig, míg a dolog (és így maga a jutsu) reflexszerűvé nem válik…
~ Néha tényleg megváltoztatnám a nevemet, és új életet kezdenék plüssgyárosként. Már ha van olyan egyáltalán. Döh…! Mennyivel egyszerűbb lenne az életem… ~
Na, hé, ne panaszkodj már! Én vagyok, aki ír téged, te csak teszed-veszed itt magadat, teme!

_________________



avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 178

Specializálódás : Agyfaszosztás

Tartózkodási hely : Pszichiátria


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Darui on Csüt. Szept. 01 2011, 23:33

Yo!

Mintha úgy emlékeztem volna, hogy ez a technika engedély köteles vala, utána is néztem, de se híre se hamva. Így nincs mi meggátoljon, vágtass tovább hátasodon! Adatlapodra felírhatod, csak aztán chakrávar bírjatok! Yeaaah |,,|

Üdv Bee Smile
avatar
Darui
Inaktív


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Kérdezd a fekete párducot

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Kedd Okt. 04 2011, 19:01

Szeptemberi tanulás. (Csupán nem tudtam postolni rajtam kívülálló okok miatt.)
Jutsu: Technika Semlegesítés // Jutsu Shou

Por. Tüsszentés. Még nagyobb porfelhő generálva. Újabb tüsszentés. Noha életében nem volt allergiás a porra, poratkára, most mégis sorra tüsszög: habár okkal. Sikeresen beásta magát az egyik legrégebbi és legérintetlenebb kamrába, ahol talán már meg sem fordultak az emeberek – legalábbis port törölni biztos nem.
Vérvörös, hullámos haja most egy takaros kis kontyba volt felfogva (értsd: egy evőpálcikával, megannyi tincs az arcába lógva), a csipkés zsebkendő pedig ismét használatba lett véve:
Trummmfff!
Avagy Naka aligha nőiesen kifújta az orrát, ami persze olyannyira volt szolid és kecses, hogy talán még a következő sziklafolyosón is hallották a járókelők. Leszámítva persze azt az apró változást, hogy amióta ő idejárt, azóta senkivel nem találkozott az építmény ezen szárnyába. Leszámítva persze a vén Chiét – aki újonnan csatlakozott a „Kerüljük el Nakát közösen!” nevű klubbhoz, mivel nevezett Vöröske sikeresen festett körömlakkal mindenféle sértő mintát a férfi kopasz feje búbjára, miközben ő aludt. Nos… Nakára rájött az alkotási vágy, és ihlet is volt. Voilá!
A nagy emlékezés közben elfelejtett tovább keresgélni – a jobbja azonban rajta maradt egy felületen. Pontosabban szólva egy tekercs tetején. A többihez hasonlóan elég ótvar állapotban leledzett ugyan, de hát nem kaphatott még Hime sem mindent a gyári szalagról frissen, ropogósan.
Óvatosan (titokban tartva a porcicák egyesített támadásától) kihúzta a többi közül.
- Pfúúúj, ez tiszta mocsok! Blöeh… - fintorgott talán túlzóan is, de hát szeretjük a színpadiasságot, na!
Óvatosan lepattintotta a tetejét, a mutató- és hüvelykujjaival kihúzta a tartóból a kívánt irományt és elolvasta a címét:
Technika Semlegesítés // Jutsu Shou
~ Döh, mégis mi hasznát lelném?~
Már éppen eldobta volna a tekercset, amikor megakadt a tekintete egy néven: III. Hokage. Ismét kicsavarta a tartalmát és olvasni kezdte, miközben megannyi emlék és gondolat cikázott át az agyán gyorsabban, mint maga a fénysebesség.
~ Jiji-sama jutsuja? Azt tudtam, hogy a Professzor szinte minden téren jártas volt, de azért nem gondoltam volna, hogy egy ilyen jutsut is feltalált! Úgy értem, hogy… olyan öreg volt… és olyan nyugodt. Bár talán inkább örülnöm kellene, hogy nem a harcmezőn ismertem meg – ellenfelemként.~
Vöröske homloka összeráncolódott, s ismét az olvasásnak szentelte minden figyelmét: megforgatva fejében minden szót, átrágva azokat, értelmezve a technika alapjait, követelményeit.
~ Na és persze mit keres itt ez a technika? Jó, persze, a Tűz országában vagyunk, meg hová helyeznéd megőrzésre a tekercsedet, ha nem egy szigorúan őrzött és ismeretlen csoport kezébe, de akkor is kockázatos. Egyetlen aprós stikli, és máris megvan a baj. Vagy pedig egy magamfajta szivárog be közéjük…~
S noha keserű szájízzel gondolt önmagára úgy, mint bűnöző elveszett ninjára, mégis megtette – annak ellenére, hogy általában sosem vette magát egy kalap alá a többiekkel. Talán naivitás, talán hiúság, vagy más ok folytán, de nem tette.
- Na és persze hasznos is. Annyi chakrát belefektetni a megszüntetéshez, mint amennyi a létrehozáshoz szükséges… - váltott át hirtelen hangos gondolkodásra.
Némán bólintott saját magának, így jelezve elhatározottságát, s már indult is a kisajátított terme felé.

***

Az erősen eldeformált kőfalak, repedezett mennyezet közelében állt, pontosabban a terem közepén ült, miközben újra és újra elolvasta a technika történetére, kivitelezésére és használatára utaló paragrafusokat. Ami azt illeti, már a harmadik olvasásra fejből tudta a tekercs tartalmát, de biztos, ami biztos.
Eltolta magától a tekercset, amely önként, önkéntelenül gurult a hideg és meggyepált kőpadlón, Naka pedig mély levegőt vett, bent tartotta, majd pedig kifújta. Ezt még persze eljátszotta párszor, meditálásba süllyedve, a belső chakraáramára összpontosítva, habár még nem csinált vele semmit – csupán figyelte, mint egy külső szemlélő a saját testén belül.
- Ugye tudod, hogy ezzel csak lehetőséget adsz nekem a bosszúra? – kérdezte egy mély férfihang valahonnan a valós, fizikai világból, magyarán egy olyan helyről, amit Naka sikeresen hátrahagyott. Csakhogy észre sem vette az idő múlását.
- Ó, ugyan, te ahhoz túlságosan úriember vagy! – kacagott Naka, majd pedig halkan, szinte motyogva tette hozzá: - És különben is szükségem van a segítségedre…
- Biztos rosszul hallottam! A „Szuperszexi és Örökké Dicső Hime-samának” segítségre van szüksége?
- Nyaaaa, hé, eznemér! Haggyálbékénfelé!
- Miért, kedvesem? Te hívtad így magad, csupán a te sarad…
- Nemis! Nyaaaa, leitattál!
- Tagadom.
- De tényleg!
Néma csönd.
- Kage Bunshin no Jutsu – és azon nyomban öt Chie jelent meg az eredeti mellett, csodááás…
~ Utálom ezt a jutsut! ~
Naka csúnyán nézett. De Chie is.
- Törd meg. A Byakugannal nem látsz át rajtuk.
Naka még mindig csúnyán nézett, de Chie is, úgyhogy Vöröske nagyot sóhajtott és az előbbi meditációs állapotba és nyugalomba visszasüllyedve vizslatta az előtte álló fránya klónokat. Eközben végigfuttatta a technikáról összegyűjtött információkat.
Kézjelet formált, majd pedig a chakraáramra koncentrált, kiterjesztve érzékszerveit és a saját, testen belüli chakráját a környezetbe, avagy a terem belsejére, ahol most ők ketten (jobban szólva ők ketten és az öt klón) álltak.
~ Mivel a legtöbb ninjutsu alapja a chakra testen kívüli irányítása, ezért gondolom, hogy ez a jutsu pont erre alapozik. Arra, hogy az ellenfél a testén kívülre bocsájtja a chakráját, formázza azt alakilag és elemileg, aztán boom. Amolyan chakraköteggeken át irányítja a technikát, amely még így is kapcsolódik a használóhoz, máskülönben az nem tudná a testén kívül irányítani…~
Töprengett Naka alabástrom homlokát ráncolva.
~ A háttérben álló elmélet megvan, meg minden, de hogy vitelezzem ki? Hogy szüntessem meg a jutsut? Ha megszűnik a chakraáram, akkor a technikának nincs energiaforrása, magyarán kimerül és megszűnik létezni. Megsemmisül, szétoszlik, blablablaaaaa. ~
Naka sóhajtott, és a testén kívül elkezdte keringetni a chakráját: először a teste felszínén, közvetlenül a bőrfelületén, mire felizzott a Szövetség szimbóluma. Aztán lassan kiengedte távolabbra is a tömény chakrát, miközben szoros és rövid pórázon tartotta azt. A klónok és azok megidézője felé irányította azt, körülöttük áramoltatta. Körülölelte és bepólyálta őket, mint holmi gyapjú pokróc egy hideg éjjelen, viszont mindeközben próbálta azt a kapcsot megtalálni, valamint a kapcsolaton gyengepontot találni, amit aztán majd megtámadhat, beleszakíthat, hogy kinullázza az aktív jutsut.
~ De hogy semmisítünk meg valamit…? ~
Kérdezte magától az eredetileg szarkasztikusnak és retorikusnak szánt kérdést, de a következő pillanatban felpattantak a szemhéjjai.
~ Még szép, hogy akaratos agresszivitással! ~
Amiben Naka persze nagyon jó volt, úgy a mindennapokon is. A koncentrált chakrát új fellángolással az öt klón felé küldte, mint holmi láthatatlan falat, amely a valódi és kreált testek összekötő elemére irányult főleg, aztán pedig:
Pukk! PukkPukkPukkPukk!
Mind az öt klón füstfelhő kíséretében eltűnt a föld színéről, de nyomukban már érkezett is a Vöröske felé tartó tűzgolyó. Úgyhogy Naka ismét kiküldte precízen kontrolált chakráját, amelyet addig töltött – mindez ezredmásodperc szükségletével –, míg a csatlakozó szál el nem szakadt, így a tűzgolyó kifakult az éterből.

_________________



avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 178

Specializálódás : Agyfaszosztás

Tartózkodási hely : Pszichiátria


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Shikamaru(Inaktív) on Szer. Okt. 05 2011, 22:50

Végre valaki, aki kicsit komolyabban foglalkozik a chakraelméleti részeivel a jutsutanulásnak! Jó volt. Smile Elfogadom a tanulást, felírhatod az adatlapodra!
avatar
Shikamaru(Inaktív)
Inaktív


Adatlap
Szint: A
Rang: Jounin
Chakraszint: Nem fontos

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Szer. Május 30 2012, 14:30

(Saját Jutsu)
Kousoku no isei // Az erő gátja

Egy pecséttechnika, melynek célja az ellenfél agyában a tudatos chakrahasználat megakadályozása.
A pecséttel való érintkezés utáni másodpercben a pecsét beleivódik a shinobi bőrén, húsán és koponyáján keresztül az agyába, mint holmi parazita, majd pedig a tudatos chakrairányításért és használatért felelős agyállományon telepedik meg, azonnal aktiválódva.
A pecsét által képzett chakra-sokk megbénítja az agyállomány azon területét, mely felelős a chakra irányításáért a testen belül, illetve azon kívül, noha maga a tudat, hogy az egyén tud(na) chakrát használni megmarad – mint a mozgássérülteknél. A shinobinak megmarad a chakrája, csak annak tudatos irányítása nem.
A hirtelen jött nagymennyiségű chakra úgymond „sokkolja” az agyfelületet (?), majd pedig a pecsét megköti az állapotot; ez esetben az agyi diszfunkciót.
A pecsétbe belefektetett chakramennyiség határozza meg az állapot fenntartásának idejét/hosszát. Maga a pecsét viszont eltávolítható a Fuuja Houin // Gonosz Elzárási Mód nevű technikával, a Technika Semlegesítés // Jutsu Shou technikával, vagy egyéb más, a pecsét chakrájával egyenértékű és szintű feloldó jutsuval, tehát mesterségesen. Vagy ha elektromos sokkolást él túl a megpecsételt shinobi agya. A pecsét akkor is megszűnik, hogy ha a kezdeményező kifut chakrából, vagy elhalálozik.

Kategória: kiegészítő
Típus: pecsét

Szint: A
Chakra: 500

A lány törökülésben ült egy kiterített tekercs fölött, mely a változatosság kedvéért üres volt. Bár maga ez az üresség sértette a lány ezüstös szemeit, vagy legalábbis úgy tűnt, mintha éppen nagyon dühös lenne a pergamenszerű anyagra.
Valójában azonban nem így volt: a szemében égő tűz sem fizikai manifesztációja volt a Szövetségének, hanem sokkal inkább az agytekervények működését jelezték. Ami alapvetően ritka volt egy magafajta hölgyeménynél. Naka ugyanis nem csak egy szép és ártatlan kis pofika volt – sőt, az utóbbitól átkozottul messze állt.
A lány belemártotta az ecsetét a tintatartóba, majd pedig vigyázva, nehogy a tus összecsöpögtessen mindent, elkezdett kalligrafikus írásjeleket festeni az előtte heverő tekercsre.
A szobájának ajtaja alig hallható nyikorgással nyílt ki, s a résen keresztül egy kopasz fejbúb csillant meg.
- Ugye tudod, hogy mit jelent, mikor valaki egy nyakkendőt akaszt az ajtókilincsre? – kérdezte Chie bariton hangja, majd pedig a vén remete önkényesen beengedte magát a lány szobájába, kezében tartva a megnevezett ruhadarabot.
- Igen, tökéletesen tisztában vagyok vele…
A lány láthatóan teljesen elmerült a munkában, hiszen semmi sértés, semmi sikítás nem lett leadva reakcióként. Ez a vénembernek is feltűnt, így hát becsukta a faajtót, s a lánnyal szemben telepedett le a földre a tekercs másik oldalán.
- Ugye nem írni tanulsz…?
A lány felnézett a sután feltett kérdésre, majd pedig csupán a tekintetével meggyilkolta az öreget. Végül sóhajtott, s eldöntötte, hogy lesz oly’ kegyes és felvilágosítja a férfit. Bár nagyon remélte, hogy AZON a téren nem volt szüksége különösebb felvilágosításra.
- Ami azt illeti, egy jutsun dolgozom… - kezdte a lány hozzá nem illő bizonytalansággal, de a férfi biccentésére némileg felbátorodva folytatta, noha még mindig nem a megszokott Nakás stílusban. – Jobban szólva: egy pecséten, ami megakadályozná az ellenség chakrahasználatát.
A férfi felvont tekintete tökéletesen megfogalmazta a nem kimondott kérdést, így hát Naka bele is kezdett a magyarázásba:
- Egy kicsit hasonlítana a Technika Semlegesítéshez, legalábbis annak az ötlete ihlette ezt az egész őrültséget. A Jutsu Shou a már aktivált technikának a chakraáramát vágja el a használójától, így semlegesítve a jutsut. De mi lenne – Naka már mutogatva lendült bele a témába –, ha egy pecsét már azt is megakadályozná, hogy a használó egyáltalán létrehozza a technikát? Mi lenne, ha a pecsét megakadályozná a chakra használatát?
A férfi némán és rezzenéstelen kőarccal nézte a vele szemben ülő Vöröskét, majd pedig rideg hangon megszólalt:
- Igazságtalan előnyben részesítene téged.
A lány erre csupán felkacagott, noha nem volt semmi örömteljes a nevetésében; a szokásos őrült és vérre szomjazó nevetése visszhangzott a falak között.
- Jajj, ugyan kérlek! Nincs harc, melyben mindkét fél igazságosan cselekedne – a lány azzal egy újabb karaktert vitt fel a pergamenre. Chie a lány irománya fölé hajolt, hogy jobban lássa azt.
- És hogyan akarod elérni, hogy az ellenfeled ne tudjon chakrát használni ellened?
A lány homloka összeráncolódott, a szemöldökei szintén, az ecsete végét pedig rágni kezdte, mint a dolgozata fölött ülő diáklány.
- Azon agyaltam sokat, hogy vajon a pecsét hová kerüljön, hogy hol tudná a leghatékonyabban megszakítani a chakraáramot. Aztán arra gondoltam, hogy miért is ne rakjam magába az agyba? Hiszen az agy az, ami parancsot ad ki a testnek mindenre. A chakrahasználatot is beleértve, nem? – a lány felpillantott férfira, aki bólintott, majd pedig ismét írni és magyarázni kezdett. – Tehát a pecsét az agyba kerül. Az idegen chakrabehatás hatással van a szervezetre; ha a chakrám az agyba kerülne kellő koncentrátumban, akkor sokkolná azt egy ezredmásodpercre talán, ami elég arra, hogy a pecsét aktiválódjon, megtartva az inaktív állapotot. Magyarán kikapcsolva a chakrahasználás képességét.
A lány lesötétített pár karaktert, újakat festve helyettük, keresve a pecsét megalkotásához a legoptimálisabb karaktereket.
~És természetesen arra is ügyelnem kell, hogy a pecsét érintkezzen az ellenfelemmel, mert különben nem tud felszívódni, tehát érvénybe lépni se…~
A kiválasztott kanjikat egymás mellé írta le, nem pedig holmi díszes elrendezésben, elvégre is kicsinek kellett lennie és hatásosnak, nem pedig lenyűgözőnek. A fölösleges karaktereket lehúzta, ugyanis megtalálta a számára szükségeseket, s igyekezett őket memorizálni is ezzel.
A lány felnézett a vele szemben ülő férfira, majd pedig felöltötte angyali mosolyát, mely rögtön feltűnt a férfinak, s a tantusz azonnal le is esett.
- Nem!
- Naaa, légyszíííí, légyszííí, légyszííí! – nyafogott Naka, s szinte a férfi ölébe mászva csimpaszkodott a nyakába.
A férfi sóhajtott, ferdén lenézett a simulósat játszó Vöröskére, s beadta a derekát, mire a lány azon nyomban lemászott róla, noha a közelében maradt, sőt, az intimszférájában. Viszont most már minden professzionálisra váltott át: a lány arca is kisimult, elvesztett minden érzelmet a koncentráció közben.
A lány chakrát gyűjtött és koncentrált, majd pedig irányított a férfi fejéhez emelt tenyerébe, vizualizálva a pecsétet és a várt hatást. A lány megérintette a férfi homlokát, chakrát fecskendezve abba. A pecsét villant, majd pedig szinte kikúszott a lány tenyeréből át a férfi bőrébe, de csak annak felszínén, láthatóan maradt meg.
~Ó, igen, el is feledkeztem róla, hogy bele kell „ivódni” az agyba… Cöh!~
A lány fintorogva gyűjtött ismét chakrát a jobbjába, sűrítette azt, majd pedig érintéssel ismét átadta a pecsétet a férfi homlokára, ám azonban ez nem tetoválta az öreg bőrt, hanem beleivódott, eltűnt, szinte belepárolgott a pórusokon keresztül.
- Nos? – kérdezte a lány felvont szemöldökkel, mire a férfi kézjelet formált…
És megjelent mellettük egy Kage Bunshin.
-Ó, hogy a fene vigye elfelé! Én ezt nem értem! Miért nem működött?! – a lány felpattant a helyéről, s elkezdett járkálni a szobában, méghozzá a férfi és annak árnyékklónja körül.
- Egyáltalán az agy megfelelő részére irányítottad a chakrádat és a pecsétet?
Naka a férfi kérdésére hirtelen megtorpant a járkálásban, s szobormerevséggel bámulta a szemközti falat.
- Miért? – fordult hirtelen a feltápászkodó férfi felé. – Számít?
Chie megeresztett egy kutyaugatáshoz hasonló rövidke kis nevetést, majd pedig közelebb lépett a lányhoz, bólintva.
Vöröske elhúzta a száját, majd pedig az ajkát rágva járatta az agyát.
~Nem rendelkezem az ehhez kellő biológiai tudással! Az agynak melyik része az, mely felelős a chakrakontrollra való döntésekért…?~
A lány grimaszolva kérdezte magától a nap kérdését, majd pedig hirtelen mintha felkapcsoltak volna a fejében egy lámpát: megvilágosodott. A szemei körül kidagadtak az erek, s hirtelen átváltott a fekete-szürke-fehér világba.
- Használj valami jutsut, de ne kapkodd el, Vénember!
A férfi horkantott, de engedelmeskedett a lány kérésének: immáron már négy árnyékklón zsúfolódott be a lány szobájába, de Naka nem éppen bánta a dolgot; el volt ugyanis foglalva a drága.
A lány chakrát gyűjtött a tenyerébe, megismételve ugyanazt a folyamatot, mint eddig, majd pedig a Byakuganjával figyelve irányította a chakráját a szükséges helyre. Az eredmény viszont nem volt olyan, mint amilyennek szerette volna eredetileg, bár még így is jobb volt, mint az eddigi kísérletei.
Az árnyékklónok közül kettő kipukkant az éterből, a többi pedig láthatóan veszített erejéből és állóképességéből.
~Szóval ennél azért több chakra kell a pecsét aktiválásához…~
A lány ismét vizualizálta a pecsét karaktereit, chakrát gyűjtött és sűrített a tenyerében, majd pedig ismét megérintette a férfit, így átadva a pecsétet, s annak chakráját és egészét beleolvasztva a férfi agyába. A Byakuganjával jól látta a chakrájának villanását, s az agyi diszfunkció bekövetkezését – és valóban, a többi klón is egy-egy füstfelhő kíséretében távozott ebből a világból.
A férfi a lány biccentésére újabb kézjelet formált, ám ezúttal nem sikerült semmit sem létrehoznia. Naka mindeközben figyelemmel kísérte a pecsét aktivitását és a férfi testében lezajló változásokat: chakrája maradt, de az csak stagnált, nem lehetett hozzáférni.
Naka megszüntette a pecsét aktivitását, mely így aztán teljesen felszívódott, eltűnt az agy felszínéről. Viszont Vöröske még nem végzett a kísérletezgetéssel: megismételte a chakragyűjtés és annak irányításának procedúráját, ám ezúttal a férfi kezét érintette meg, azon keresztül adta át a pecsétet a remetének. A Byakuganjával figyelte, ahogy a chakrával töltött pecsét „felkúszik” az agyhoz, ott kiereszt egy chakrasokkot, majd pedig megköti a diszfunkciót az agyban.
- Na igen, ehhez azért némileg több koncentráció és precízebb chakrakontroll kell a dologhoz, de legalább megéri.
- Végeztél? – morogta a férfi csúnyán nézve a nála alacsonyabb lánykára.
- Igen, de lehet, hogy az utóbbit nem fogom levenni rólad! – kacagta a lány. – És különben is: miért vagy ilyen morcos? Szerintem egészen élvezted azt, hogy tapizlak, te perverz!

avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 178

Specializálódás : Agyfaszosztás

Tartózkodási hely : Pszichiátria


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hatake Kakashi(Inaktív) on Vas. Jún. 03 2012, 02:25

Elfogadva.
Írd fel az adatlapra.

Köszönöm szépen!
avatar
Hatake Kakashi(Inaktív)
Mesélő


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Pénz&Sárm

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Vas. Szept. 16 2012, 18:42

Saját jutsu


Kousoku no isei // Az erő gátja

Egy pecséttechnika, melynek célja az ellenfél agyában a tudatos chakrahasználat megakadályozása.
A pecséttel való érintkezés utáni másodpercben a pecsét beleivódik a shinobi bőrén, húsán és koponyáján keresztül az agyába, mint holmi parazita, majd pedig a tudatos chakrairányításért és használatért felelős agyállományon telepedik meg, azonnal aktiválódva.
A pecsét által képzett chakra-sokk megbénítja az agyállomány azon területét, mely felelős a chakra irányításáért a testen belül, illetve azon kívül, noha maga a tudat, hogy az egyén tud(na) chakrát használni megmarad – mint a mozgássérülteknél. A shinobinak megmarad a chakrája, csak annak tudatos irányítása nem.
A hirtelen jött nagymennyiségű chakra úgymond „sokkolja” az agyfelületet (?), majd pedig a pecsét megköti az állapotot; ez esetben az agyi diszfunkciót.
A pecsétbe belefektetett chakramennyiség határozza meg az állapot fenntartásának idejét/hosszát. Maga a pecsét viszont eltávolítható a Fuuja Houin // Gonosz Elzárási Mód nevű technikával, a Technika Semlegesítés // Jutsu Shou technikával, vagy egyéb más, a pecsét chakrájával egyenértékű és szintű feloldó jutsuval, tehát mesterségesen. Vagy ha elektromos sokkolást él túl a megpecsételt shinobi agya. A pecsét akkor is megszűnik, hogy ha a kezdeményező kifut chakrából, vagy elhalálozik.
Előny: taktikai előnyhöz juthat a pecsétet használó shinobi, hiszen az ellenfele nem tud chakrát használni.
Hátrány: a pecsét többféle módon megszüntethető, nagyon precíz chakrakontroll és a pecsételés betevő ismerete szükséges. Pontos használatához szükséges lehet vagy pontos anatómiai ismeret, vagy Byakugan.

Kategória: kiegészítő
Típus: pecsét

Szint: A
Chakra: 600



A lány némasága már alapvetően felvethet némi kérdést, okot adhat nem éppen kis mértékű aggodalomra. A némasághoz csatlakozó fel-alá járkálás pedig már egyenesen a Világvégével kecsegtet.
A cizellált márványarc szépségét most egy fintor marja a maga erejével. A hófehér bőr ismételten csak – mint ahogyan mindig is – erős kontrasztban álla a vérvörös hajkoronájával, mely (valljuk be őszintén) igencsak zilált a mai nap reggelén.
Az összevont szemöldökpár, a ráncolt homlok és a szája fintora már első látásra eltérítenek a közeléből minden csuhás remetét, még a vén Chie sem szándékozik a lányt ilyen állapotban megközelíteni. Pedig valójában semmi veszélyt nem jelent – legalábbis a mindennapin felül. Ezt még a néző, de nem látó ezüst szemek is tanúsíthatják, melyek valójában látnak, de egészen különös módon: mintha a látszat mögötti igazságot fürkésznék, mint jósnő az üveggömbjét.
~Chakra, energia, erő… chakrahálózat, chakraáram… tenketsuk, melyek a test különböző pontjain találhatók meg. És végül a Byakugan, mely látja mindezt…~
A lány mezítlábas járkálása nem hallatszik a hatalmas, de annál is inkább üresebb teremben, melyet privatizált még hajnalhasadtakor. S bár a napsugarak lassú kúszást folytatnak a kivájt kőfelszínen, ő nem veszi észre őket: az elméjébe húzódott vissza, ahol csak a gondolatai számítanak.
~Minden élőlény tartalmaz chakrát, mely a sejtekben található. Viszont egy kaktusz nem használja olyan tudatosan, mint egy shinobi. Sem egy medve, sem pedig egy civil. És mégis rendelkeznek az élethez szükséges mennyiséggel. A shinobi viszont tudatosan használja, legalábbis annyit, amennyit tud.~
Mikor eléri a falat, mely valójában nem is olyan hideg, mint az ember gondolná, elkezdi a körmeivel piszkálni a bemélyedéseket, de végül elindul a fal mellett, az ujjbegyeivel simítva végig a fal felületét.
~Magyarán az agy küldi ki a parancsot a chakra gyűjtésére. De ha ez így van, akkor talán nem is az agy egésze. Mint ahogyan a hallásnak, a látásnak is megvan a maga része… Vagy legalábbis ez csak spekuláció… a bizonyításhoz segítségre lesz szükségem.~
A valóságba visszaemelkedve húzza el a száját nem kevés undorral: a segítségkéréshez ugyanis nem kevés büszkeségét kell majd lenyelnie.
- Chie! Lábhoz!

***

- A mai fiatalság olyan udvariatlan és neveletlen… - A férfi zsörtölődését a lány csupán egy szemforgatással tudja nyugtázni, másra ugyanis nem hajlandó méltatni jelenlegi izgalmában.
- Igen, igen, tudjuk: bla, bla, bla. És bla! – Toppant egy nagyot, habár a magassarkúja nélkül aligha hangos a dolog. – Azt akarom, hogy válaszolj a kérdéseimre.
- Akarni édes kevés. Kérd szépen.
Vöröske homlokán vészjóslóan dagad ki az a bizonyos ér, főleg annak tudatában, hogy a férfi élvezi a dolgot.
- K…
- Igen? Nem hallottam elég tisztán.
- Kérl…
- Ó, tudod kedvesem, az öregkorral rossz hallás is párosul.
- KÉRLEK!
A férfi nem nevet, hiszen nem szokása, habár az ajka széle csak felfelé görbül. A lány mély levegőket vesz, hogy lenyugtassa magát, s minden erejével azon van, hogy az arcát elöntő pirosság eltűnjön.
- Az agy adja ki a parancsot a chakragyűjtésre?
- Igen.
A férfi hirtelen, de határozott és nem köntörfalazó válasza némileg meglepi a lányt, hiszen valami végtelenül nyakatekert találós kérdésre számított. Nem erre – de azért persze nem panaszkodik.
- Az agynak egy bizonyos része?
- Igen, ez valószínűsíthető. Miért kérdezed?
A lány ismételten járkálni kezd, s a vén remete alig láthatóan lép hátra egyet, növelve a tisztes távolság kereteit.
- Ha az agy adja ki a parancsot, annak egy bizonyos része, akkor valószínűsíthető az, hogy a parancsot kiadó részt blokkolni lehet, nem? – A férfi már nyitná a száját a bólintása után, de a lány belefojtja a szót. – Mint ahogy elektromossággal lehet sokkolni végtagot, úgy lehetne sokkolni az agy egy bizonyos részét.
- Nos… - a férfi fintora mindent elárul, de azért inkább kint, mint bent. –Ez valóban igaz, de te nem rendelkezel Raiton beállítottsággal. – A lány megtorpan, s káromkodik: most a férfi forgatja a szemeit. – És a Szövetség nem is engedne neked más elemet.
A lány háttal áll a férfinak, de aztán hirtelen megpördül, hogy a férfi szemeibe fúrhassa az acélos tekintetét.
- Az lehet, de a Pecsétekhez értek. Ha… - mutogatva kalimpál a levegőben, - például egy blokkolót hozok létre, amit az agyba telepítek, méghozzá a parancsot adó részlegre, akkor az tudná sokkolni azt.
- És hogy juttatod oda? Mi alapján? Nem vagy valami nagyszerű patológus.
A lány arcára visszatér a fintor, majd pedig a férfi arca alá tolja az egyik mutatóujját, méghozzá igencsak fenyegetően.
- Éppen eléggé ismerem az emberi testet! A Byakugan viszont segítene. Tudnám, látnám, hogy hová-mit-mikor-merre. És érintés által. A chakrámat befecskendezném a testébe, vagy a bőrére nyomnám, mint holmi bélyeget, hogy aztán azt a megfelelő helyre irányítsam. - Vöröske ismét várakozás nélkül cselekszik, s előkap a táskájából egy tekercset, ecsetet és egy üveg tust. – Már csak az a kérdés, hogy milyen kanjikat használjak a tervezésnél…
- Erő és Kötés.
- Nem lesz kettő egy kicsit kevés? – A férfi felvont szemöldöke láttán azonban a lány papírra veti a két kanjit. Tény és való, hogy jól mutatnak egymás mellett. – Oké, tehát. Használj chakrát… - a férfi másik szemöldöke is csatlakozik az elsőhöz. – Kérlek!
A lány Byakuganját előhívva pásztázza végig a férfit, akiben a chakra alapjáraton is élénk; használat közben pedig sokkal érezhetőbben felgyorsul és felélénkül. Chie hol abbahagyja a chakra áramoltatását, hol újrakezdi, hogy a lány pontosan tudja behatárolni, hogy melyik agyi részt kell majd ellátnia a pecséttel.
A feladat viszont nem olyan egyszerű, mint gondolta: ahhoz hozzá van szokva, hogy távolra leskelődjön, de ahhoz nem, hogy egy adott szervbe lásson bele ilyen élesen és ilyen aprólékosan. Még ha csak a chakraáramot fürkészi is (és bizony sok koponyát szétloccsantott már), mégis különös és szokatlan számára az, hogy az agyat vizslatja.
A pont és a részlet viszont le van vadászva, ugyanis elég érezhetően elkülöníthető az a pillanat, amikor a chakra úgymond békén van hagyva és az, amikor éppen használatban van. Szemléli még egy darabig, hogy biztos legyen a dolgában, körbejárva a férfit, hogy minden irányból az emlékezetébe véshesse a célzott terület.
- Talán nem ártana létrehoznod egy klónt, Chie. Nehogy a végén a te agyadat szúrjam el.
A lány vigyorgása közben megjelenő klón nem akármilyen másolat, hanem a férfi egyik kedvenc mozdulata: Árnyékklón. Igaz, a Hyuuga vérnek fogalma sincs róla, hogy milyen módon tanulta meg a technikát az öreg, de ilyenkor nem panaszkodik.
Vöröske chakrát gyűjt, mint ahogy már ezelőtt oly’ sokszor, de nem engedi ki rögtön, sőt: keringeti magában, hiszen mindig is élvezte az áramlás különleges érzését – a hatalomét, a tiszta erőét. Mindeközben persze a fejében önmagával végez tárgyalásokat (bíróval, esküdtekkel és ügyészekkel együtt), hogy miként is kellene cselekedni, melyik út lenne a legjárhatóbb mindközül.
Mindeközben a kezében a chakra tömörül és koncentrálódik, felgyülemlik és kitörni akar – a lány nem hagyja. Még az ujjbegyeit is bizsergeti az ott feltorlódott energia, de a lány a hírnevéhez talán nem illő nyugalommal és türelemmel kezeli a dolgot, némasággal tűr.
S míg a Byakuganjával kísértetiesen szemlél, addig a fejében körvonalazódnak a választott kanjik – először csak halványan, majd pedig egyre erősebben. A testében kavargó chakra pedig izgatottan reagál rájuk, körüllengi őket, mint holmi kiskutya az új játékszerét.
Két ujja hegyén kék fény gyúl, két apró lángocska, mely se nem éget, se nem forró, csupán az éterben materializálódó és megnyilvánuló chakra bizonyítéka. A két apró fénypont deformálódni tűnik, majd pedig a metamorfózison keresztül menve a lángocskák közepén egy-egy kanji fénylik fel.
~Az akarat ereje bármire képes… ha van miből erőt merítsen.~
A lány elméje gondolatok kavalkádja, míg kívülről a teljes nyugalom és összpontosítás megtestesítője. A két ujját a klón homlokához emelve megérinti azt, majd pedig biccent a vén remete felé, aki a klónnal chakrát használ.
Igen, chakrát használ.
- Magyarán az első próbálkozás kudarc… - morogja a lány, mire a férfi elmosolyodik.
- Ezért is hívják próbálkozásnak.
A lány egy szúrós, némileg megvető pillantást vet a vénemberre, majd pedig ismét visszafordul a klónhoz.
~Nem elég megérinteni tehát…~
A folyamatosan kavargó chakrája ismét összegyűlik az ujjainál, s a kék lángocskákban megjelenő kanjik formázása gyorsabban megy, mint az előbb, hiszen kezdi sejteni, hogy nem a megformázással van a baj, hanem a befecskendezéssel.
Így aztán a kéken fénylő ujjait ismét a klón fejéhez emeli, újra megérinti azt, de immáron a behatolásra fekteti a hangsúlyt. Az ujjaiból, a saját belső chakrarendszeréből irányítja át egy másik, külsős testébe, annak testfelületére. A szemeivel látva a saját chakrájának lenyomatát elég kísérteties volt a számára, s egy pillanatra megtorpant – ám ez majdnem a koncentrációjának teljes megszakadását eredményezte. Így hát ismét összeszedi magát, hogy ismét a feladatnak szentelhesse a figyelmét. Mikor az általa kibocsájtott pecsét eléri az agyterületet, ő ismét biccent, majd pedig hátrébb lépve várja az eredményt.
Mely ismét kudarc.
- Elvezetem az agynak megfelelő területére, de mégsem érem el a kívánt hatást…
- Talán a célpontra egy löketet kell küldened?
A lány összeráncolt homlokkal kezdi újra a műveletet: a chakráját az ujjaiba irányítja és sűríti is, mielőtt még az ujjbegyein megformázná a két kanjit. Az ujjait újból felemelve érinti meg a klón homlokát. Átfecskendezi a chakráját, majd pedig a szemeit követve irányítja fel a chakráját az idegen testen, egészen az agy kiszemelt területéig. Ott azonban megtorpan, egy pillanatra tanácstalan. Aztán az általa elirányított chakrát felerősíti egy aprócska lökettel, mely az adott részt éri. Viszont látszólag semmi sem történik, így aztán ismét hátrébb áll, hogy a klón újból chakrát próbáljon használni.
Immáron viszont sikertelenül.
avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 178

Specializálódás : Agyfaszosztás

Tartózkodási hely : Pszichiátria


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hinata on Hétf. Szept. 17 2012, 20:02

ELFOGADVA
avatar
Hinata
Inaktív


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Nem fontos

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Pént. Jan. 02 2015, 23:45

Januári tanulás (2015)
Technika: Kongo Fuusha
 
A technika lehetővé teszi, hogy a használó saját chakraját felhasználva láncokat hozzon létre, melyeket miután materializált, képes lehessen különböző támadásokra, és elfogásokra. A láncok hihetetlenül erősek, képesek lefogni igen erős és nagy méretű szörnyetegeket és idézett lényeket.
A technika egy másik lehetőséget is magában rejt. A használónak sok chakrat kell feláldoznia, azonban ha előkészítette a technikát, képes egy láthatatlan védőmezőt is alkotni, mely megakadályozza az illetéktelenek közbeavatkozását, miközben a használó a láncokkal bajlódik.
Magyar Név: Az Örök pecsételés lánca
Típus: Pecsét technika/Elfogó technika
Távolság: Közeli/Közepes
Besorolás: S
Chakra: 800

Helyszín: a remetéknél – Tűz Országa, inkonklúzív
Időpont: Tűz Országában való tartózkodás alatt, Konoha előtt



Vörös haj, hófehér bőr, szarkasztikus félmosoly. A lemenő Nap burgundi vörösbe öltözteti az egyébként fehér kimonót viselő magányos alakját, mint már oly sokszor is tette azt, noha némileg eltérő helyszínen és alkalomból. Az viszont ismételten bizonyosságot nyer, hogy a fehér ugyan nem az ő színe, de ezt a legegyszerűbb más színnel ellátni, vegyíteni, mígnem maga lényegi elem változik és alkalmazkodik. A fehér noha gyönyörűen mutat, de az a legkönnyebben átszínezhető és összevérezhető, összemocskolható szín. Pont ahogyan az az érték és minőség, amit évszázadok óta képvisel: az ártatlanság.
Az égről éppen búcsúzú égitest viszont tökéletes árnyalattal látja el az őt nem jellemző színt, a háta mögötti sziklafal pedig a nap folyamán sugárzott energiát lankadatlanul adja vissza. A magány pedig ugyanolyan törékeny, mint bármely más jelenség, mellette ugyanis egy már jól ismert kopasz fejbúbon csillan meg a leköszönő fényforrás.
– Látom, még mindig nem sikerült hajat növesztened, Chie – a kezdeti félmosoly teljessé transzformálódik, de szemei lehunyva maradnak.
– Látom, még mindig nem sikerült modort találnod – a több évtized által megviselt hang érzelemtől mentesen cseng mellőle; megszokott (és titokban megkedvelt) bariton. Egy aligha nőies horkantást csal elő belőle, amit még csak nem is kísérel meg köhögéssel fedezni, valamint az őrült nyugodtsága – az oximoron, ami leginkább jellemzi – megtörvén pillant vöröses aranyban úszó szemeivel a mellette álló férfira.
– Ó, igaz is! Most jön az a rész, hogy „Jó újra látni Önt, Chie-sama, csodálatosan néz ki ezen a gyönyörű estén!”, de persze nagyjából egyik sem igaz – a férfi szúrós tekintetét látva egyszerűen kénytelen tovább élvezkedni a férfi kárára: – Elvégre is sosem magáználak, nem is hívtalak sose sama jelzővel, továbbá csodálatosan sem nézel ki; az ott talán egy új ránc, igaz?
A fiatal nő, még mielőtt választ kapna, megindul a sziklába vájt bejárat irányába, mint holmi gyakori látogató. Elvégre nem turista-énképpel látogatja a helyet – azon felül, hogy se gyógyfürdő, se pláza, csak vén békákat alkalmaznak... akik ráadásul egyáltalán nem hallottak még hírből se a vendégszeretet koncepciójáról –, sokkal inkább hajléktalanként száll meg és esetenként tolvajkodik. Értsd: beledugja olyan tekercsekbe az orrát, melyekbe alapvetően nem lenne lehetősége, vagy legalábbis nem ilyen „baráti” fogadtatás közben. Így jár az, aki jókor van jó helyen és okosan pakolja a popóját a megfelelő szituációk adta lehetőségekre. Ő viszont aztán olyan, mint egy házisárkány: nem mozdul a trónjáról és élvezi, ha imádják. Tipikus nő.
– Már éppen be akartalak hívni, de akkor csak utánad – a férfi szavaira a bejáratban még visszafordul, hogy egy fogsort csillantó vigyorral jutalmazza a vént, aki talán csak vele ennyire szabados. Persze a többi békával maximum csak legyet lehet fogatni – másra nem jók, de ennyi szórakoztatással talán még szolgálhatnak.
'Érdemes eltenni a gondolatot későbbi kísérletezés szempontjából...'
Egyre beljebb haladva a falak egyre hűlnek, amit csak az apróbb környezetváltozásokra hangolt személyek érezhetnek, tehát alapvetően a shinobik, meg talán az itt élők, akik minden bizonnyal a belső szentélyek áporodott szagához, a falak némileg nyirkos tapintásához már igencsak hozzászokhattak az évek alatt, de számára a távolléte után némileg újdonságként hat. Viszont a munkaköri leírásában az alkalmazkodási képesség követelményként van feltüntetve, így hát ő ezt teszi.
– És mi hozott felénk? – Chie hangja, noha öreges, mégis stabilan visszhangzik, majd suttogássá halkul. A lány pedig csak mosolyogni tud a kérdésén.
– Természetesen a lábam – a szarkazmusnak kivételesen nyoma sincs, hiszen a férfi nem konkretizálta a kérdését. Továbbá feltűnik neki, hogy a remete kötőszóval kezdte mondatát, ami nem rá illő. 'Biztos nagyon hiányoztam az én kis kopaszbarackomnak!' – Miért, talán nem ugorhatok be köszönni egy barátomnak? – nos, a szarkazmus szabadsága szinte azonnali hatállyal lett felfüggesztve.
– Te sosem jössz ok nélkül – bár a férfi előtt halad, s jól tudja, hogy a vén sosem mosolyogna nyíltan, valahogy mégis hallja azt a hangjában. Viszont abszolút igaza is van, így a páros fiatalabb tagja nem is próbál hazudni valami kedveskedő kibúvót.
Ugyanis tényleg okkal jött, s a fiatal nő okkal sejtheti, hogy Chie nagyon is jól tudja érkeztének miértjét. Azért jött, amiért az esetek legnagyobb mértékében; hogy kihasználja a számos, mégis limitált mennyiségű tekercsekből álló archívumot. Elvégre is szerinte a remeték két dologban jók: földművelésben és a tudás őrzésében és tartásában.
És sziklás hegyen ugyebár rizsföldet aligha lehet konstruálni.
Az egyre szűkülő kőfolyosón haladva az egyetlen fény- és hőforrássá a meghatározott távolságonként elhelyezett fáklyák válnak, melyek lángjai elhaladása nyomán meglobbannak a lépteik magányos neszében. A bezártság érzete mindössze az agyának hátsó részében regisztrálódik, s magával is rántja az időtlenség impresszióját.
Az ösvények labirintusa noha sok helyiségben és szentélyben végződhetne a végtelenség téves látszatával, számukra mégis egy specifikus teremben végződik, még ha ideiglenes jelleggel is. Az archívum falai magasra nyúlnak, legfelül vájt réseken szűrődik be az a kevéske fény, amennyi a többi helyiségbe is. Így az általa előhívott tűzgömb, mely szinte remegés nélkül nyugszik a tenyerében, mint holmi világító gumilabda, az egyetlen lényeges és olvasáshoz alkalmas fényforrás.
Az öreg polcok talán már meg sem tudnák tartani a súlyukat, ha nem lennének annyira tele, hogy a tekercsek közvetlen érintkezésének hála már önmagukat is tartják – persze a kockázat mindig fennáll, hogy több elmozdítása alapján az egész a pokol utolsó bugyrát is elárasztva töltené fel az esetleges szabad teret. Megoldásként pedig kénytelen egyszerre csak egyet kihúzni a helyéről – ki tudja, a végén még türelmet is fog tanulni.
A fehér kimonóját nem kímélve helyezkedik el a jobb napokat is látott kőpadlón, kiterítve az ölében a régi tekercset, míg másik kezével az aprócska fénygömböt tartja fölé, természetes vigyázva, nehogy felmerüljön a tekercs elégésének veszélye. Egy felfelé történő pillantás pedig elárulja, hogy a házigazdák egyike elengedte saját magát vendége társaságából – méghozzá valószínűleg azzal a célzattal, hogy értesítse a „békakvárium” további rezidenseit jelenlétéről, arról, hogy éppen az orrát „szent iratokba” dörgöli és cserébe bármikor berendelhetik majd szolgálatra.
'És még ő papol itt nekem modorról...Cöh!'

•••

A hegyről történő kiruccanás a szokásos jelleggel történt a számára: kimono szélét felcsípve szökkent alá a kiálló sziklaéleken, vigyázva szandáljának állapotára, különösen a pánton elhelyezett strasszkövekre. Elvégre is nem kezdhet neki a kísérletezésnek egy zárt térben – abból ugyanis még nem sült ki jó, maximum pár szerencsétlen hajszál.
'Tehát akkor...' mélázik az erdő felé haladva 'a szöveg leírója, aki könnyen lehet, hogy nem is az eredeti ötletgazda, alapvetően pecsétként interpretálta, bár minden bizonnyal inkább egy érdekes átmenet nin és fuuin között. Alapkoncepcióként a formázás elméletileg olyan lesz, mint a testen kívüli chakrairányítás, mindössze annyi különbséggel ugyebár, hogy elemtelen chakramanifesztáció alaki formával, méghozzá láncok képében, bár tény, hogy az alakiság mindig csak későbbi finomítási kérdés. Magyarán érdemes először az alapokra koncentrálni...'
Egy viszonylag közeli tisztásra barangolva végül megáll és egy röpke pillanatig élvezi a friss levegőt, amitől ugyan nem volt olyan sokáig megfosztva, de mégis elég volt ahhoz, hogy ismét élvezze ezt az apró nüanszot.
A terep előkészítése gyanánt néhány kisebb-nagyobb fadarabot gyűjt, egy-két farönköt görget maga elé – persze csak úgy, hogy a strasszköves szandálja ne sérüljön –, majd pedig nyakát és ujjait kiroppantva mereng tovább a probléma megközelítésének különböző szempontjain és szögein.
'Szóval testen kívüli formázásról lehet első körben szó, valamint testen kívüli irányításról, hiszen a cél eléréséhez akár azonnali külső irányváltoztatásra lehet szükség; magyarán nem elég a chakrát egyértelmű pályán irányítani, folyamatos kontroll szükséges az esetlegességhez történő alkalmazkodáshoz. Továbbá kellően rugalmas konstrukcióval kellene előállni, ami ismételten az alkalmazkodás szempontjából fontos, mégis elég stabilnak kell lennie ahhoz, hogy megtartson valamit vagy valakit anélkül, hogy az eredeti kibocsájtáskor belekalkulálnák a fogságba ejtett méreteit vagy az adottságaiból eredő kifejthető erejét, hiszen az ellenállás alapvető túlélési ösztön.'
Haját felkötve formázza az akadémiai kézjelet, gyűjt chakrát és összpontosít a belső szentélyére – ami alapvetően elég kaotikus, számára mégis okozatosságot és nyugalmat biztosít.
'Továbbá valószínűleg abban is megnyilvánulhat a pecsétbesorolás, hogy egy nyílt chakramanifesztációt eltérő módon befolyásolnak a külső behatások, mint például fegyver pengéje. Alapvetően feltételezhető, hogy a spirituális energia megnyilvánulása kibírja a fémek közvetlen támadását; más lehet az ügy, ha a szélpengék ostromolják. Ezt viszont majd később érdemes kikísérletezni. De a pecsétjellegből adódóan egy stabilabb konstrukciót lehet kibocsájtani, mint egyszerű ninjutsuval, így feltételezhetően nagyobb a felhasznált chakramennyiség is.'
A gyűjtött chakrát nem sűríti ugyan a szokásos pontig, de véleménye szerint tanulási fázisban nem is olyan szükséges vérre menő komolysággal megalázni az ártatlan faunát. Maga a chakra fókuszálása különösebb koncentráció nélkül történik, mint ahogyan sokaknak, de a fejében elképzelt megvalósítási forma kidolgozottságára már áldoz a figyelméből, igaz, az alaki részletekre még nem összpontosít, inkább a lényegi tartalomra.
A megvalósítási formára koncentrálva engedi ki a gyűjtött chakrát a szervezetéből, mely eredményeként a látványos nagy semmi történik.
– Höh? Anooo... most éppen szuper-sirály-király-abszolúte-szexi, csilli-villi láncoknak kellett volna drámaian előtörnie...! – a homlokán megjelenő mangacsepp egyértelműen mutatja a véleményét az aligha ildomos eredményről, majd pedig óvatosan körbesandít, hátha látta valaki a nem éppen sikeres próbálkozását (ha véletlenül igen, akkor természetesen egy instant hazugsággal az ajkán soroz vissza: ártó szellemeket érzett az aurájában, akik a szandálján lévő strasszkövekre pályáznak, amiket ő nagyon szeret, így hát kénytelen volt megvédeni szent tulajdonát).
Ujjaival az orrnyergét szorítva gyűri le – nem kis erőfeszítés árán – az arcát elöntő paprikavörös pírt, fejében átpörgetve a történteket.
'Ez az egyik legalapvetőbb chakrakezelési technika: gyűjtöd és kiadod az összpontosított formában. Ez körülbelül akadémiai szint... Köhmm, professzionalizmus, professzionalizmus, professzionalizmus... Oké, tehát akkor, nos, izé. A környezetet szemlélve megállapítható, hogy alapjáraton sikeres volt a chakra kiadása. Elég gáz is lenne, ha nem... Viszont azért annyira csak nem lehetek béna, hogy az első fázisban, tehát a gyűjtésben tévedjek. Az irányítás pedig ugye szóba sem jöhetett, mivel konkrétan nem volt mit irányítani. A formázás sem lehetett ugyanebből az okból. Ami maradt tehát, a kiadás.'
Aznap a kimonoját már második alkalommal teszi ki a föld valamilyen formájának, ezúttal viszont a méregzöld fűbe heveredik, a keze ügyébe akadó falevelet pedig különösebb gondolkodás nélkül emeli föl és szemléli meg a Nap és csillagok konkurálása alatt. Elvégre ő is egy Levél shinobi...
'A kiadást viszont úgy végeztem, ahogy általában szoktam, ha hasonló támadó technikáról van szó, mint mikor a tűzzel játszom, viszont... ha az előző meglátásaim igaznak minősülnek, akkor talán teljesen rossz a megközelítésem. Vagy legalábbis részlegesen hibás, de épp abban a részben, ami lehetetlenné teszi a tényleges alkalmazást. Akarva-akaratlanul ugyanis automatikusan úgy kezeltem, mintha tűzchakrát adnék ki magamból.'
A levél fonákját a szájához érintve gyúl fény az elméjében, nyílnak meg a rejtett lehetőségek.
'Viszont a lánc a pecsét közvetlen és aktív megnyilvánulása, nem csak az eredője, hanem a lényegi eleme. A pecsétnek pedig kifejezettebb az eredője, mint az egyszerű ninjutsunak, hiszen a nin a tágabb, a fuuin pedig a szűkebb kategória. Tehát nem úgy érdemes a formázást kezdenem, mint egy tűztechnikánál, mondjuk egy tűzlasszónál, hanem mint egy pecsét technikánál. A pecsételés művészete ugyanis nemcsak az alapját, de a megértését is szolgálhatja a technikának. És az eredőjét is máshogy kell kivitelezni, bár a különbség meglehetősen rejtőzködő jelleggel bír.'
A lábai törökülésbe rendezését követően gyűjti ismét a chakrát, továbbra sem törődve sem a ruhanemű veszélyeznek való kitételével, sem a pozíciójával, mely mindennemű nőiességet hiányol.
'A kérdés már csak az, hogy hova irányítsam a chakrát, hol legyen a kifejezett megjelenési pont...'
A jobbján heverő levél megadja az inspirációt: a balját maga elé tartva fürkészi, vizuálisan is koncentrálva a megvalósításra.
A központjából, a képzeletbeli kis szentélyéből – ahogy ő maga szokta elképzeli – indítja útjára aktívan is a fókuszált chakrát, egyenesen a tenyerébe vezetve azt a hálózaton keresztül. A kiadását viszont az előbbiekben felismertek alapján módosítja.
Ezúttal viszont az eredmény lényegében eltér a korábbitól: a tenyeréből előbukkanó fényes fonál körbekúszik a kézfejére és onnan tovább az ujjai felé, mégis aggasztó lassúsággal és méretben téve mindezt.
'Kisebb tárgyakhoz talán elég a vékonyabb lánc, de a lassúság megengedhetetlen egy csatában. Ha véletlenül lopakodó üzemmódban kúsznának a láncok, ami önmagában is nevetséges, akkor még talán nyugodt lehetnék, ez viszont egyenesen szánalmas.'
A fintora viszont semmilyen hatással nincs a chakrakukacra, sőt, figyelmének kalandozása végett, talán ezt büntetve meg is szűnik létezni.
– Csodás, egy duzzogó kukac. A kedvenceim.
'Ehmm... professzionalizmus, professzionalizmus, professzionalizmus... Tehát. Valószínűleg több chakra kell hozzá. Jó, ez alapvető követelmény, de gyorsaságot mi befolyásolja? Egyrészt lehetséges, hogy a vizualizációnak ennél sokkal pontosabbnak kell lennie, de a gyakorlás is hatalmas tényező. Chakrával viszont kompenzálni lehet ott, ahol a tapasztalat hiányos, viszont a chakrahasználat legtöbbször kevésbé kifizetődő, mint a tapasztalat. Csodááás, már Chie zen-tanításait is böfögöm a szokásos adagom mellett...'
Szemét forgatva tér vissza a – szó szerint – kéznél lévő feladathoz. A pillanatnyi komolytalansága viszont talán hozzá nem is illően száll tova az égbe röppenő madarak sokaságával, mikor ismét a belső erejének előhívására figyel, immár az apróbb részleteknek is figyelmet szentelve, több chakrát gyűjtve, mint eddig, de a moderált mértéket nem átlépve.
Az út az ujjához változatlan ugyan, de a kivitelezés eltérő az előzőtől: a tenyerén megjelenő lánc az előzőnél lényegesen vastagabb és először súlyt vár el az érintkezésből, de ez elmarad, egy pillanatra ugyanis elfelejtette, hogy chakráról van szó, ami csak akkor nehéz, ha ő akarja.
Az előző próbálkozásoktól eltérően viszont most a lánc fenntartásának módja is eltérő – pecsételéskor ugyanis a pecsételési momentum a lényeges elem, ninjutsunál pedig az egész időtartam, ha folytatólagos fenntartást igénylő technikáról van szó. A kettő pedig ugyebár alapjaiban különbözik, s az előző próbálkozás tapasztalatából kiindulva kísérli meg a tudás vegyítését; a fenntartása ugyanis végtelenül hasonlít megannyi tűztechnikájához, talán a legtöbbjüktől annyiban különbözve, hogy itt egy pontba koncentrálja a chakráját a kiadáskor. Viszont az eredmény mégsem tökéletes: a lánc vastagabb és gyorsabb, de a mutatóujját elérve annak ujjbegyéről himbálózva lóg a mélybe.
'Hát ez olyan, mint egy... löttyedt hímvessző...?'
– Ehhhh?! Egy pénisz van az ujjam végén?! – szűzies felkiáltása azokat a madarakat is felszállásra készteti, amiknek valószínűleg eltökélt szándéka volt megtekinteni nem éppen sikeres eredményeit.
Noha alapvetően nem ennyire hisztérikus hangulatú különböző testrészek képbe kerülésekor, most mégis kénytelen kirázni a csuklóját, megszabadulva az érdekes kérdéseket felvető víziótól.
'Nincs, ehmm, kilökése, ezért lóg, mint egy... öhm, nos igen. De akkor mi a megoldás? Hiszen nem szaladgálhatok egy abszolút haszontalan technikával, aminek eredményeként maximum ingáztatni tudom az ujjam végén a chakrámat!'
Szabad kezével a homlokát, a másikkal pedig a levelet dörzsöli, megoldást keresve a nem éppen haszontalan kérdésre. Dühös morgással hajítja el a kezében tartott levelet, de persze a fizika törvényeinek megfelelően az nem messze landol, szinte fittyet hányva a mozdulatba belefektetett erejére. Ami természetesen tovább dühíti, melynek következtében ismét a levélért nyúl, hogy ismét eldobja azt. Ami „csakazértsem” landol messzebb.
Most viszont azzal a szándékkal nyúl érte, hogy összetépje, de az érintkezés előtti utolsó másodpercben megtorpannak ujjai, feje fölött kigyúlni látszik a megoldás izzója.
'Úgy kell kezelnem, mintha végtag lenne, nem holmi idegen képződmény. Az akaratommal gyorsítom, manőverezem minden irányba... hát persze! Baka-Naka...'
Az előkészítő mozdulatokat követően a már eszközölt változtatások további módosítással kerülnek kivitelezésre: nagyobb chakrával, amelyet szigorúan csak a tenyerébe összpontosít a kilépésnél és a lánc széleit amolyan csőkén vizionálva közvetíti láncszemről láncszemre az energiát, szemről szemre felépítve a láncolatot, tudatosan meghatározva, majd növelve a méretét és sebességét, ezzel egyenlő mértékben a kiadott chakrát, s végül az akaratának megfelelően mozgatva, ami valljuk be őszintén így elsőre igencsak esetlen.
'Mint mikor eltörted a kezed, azt nem tudod használni és a másikkal kell írnod, aztán pedig meggyógyul a kezed és rájössz, hogy elügyetlenedett... Elég bosszantó.'
A lánc az eredeti kiindulási pontból a pillanatok alatt meglehetősen nagy távolságot jár be, bár a manőverezés csak lassan igazodik ki – valahogy sejti, hogy egy több napig tartó tortúra áll előtte.
'Amikor többet használ az ember egyszerre, akkor viszont olyan, mintha nem kezeket, hanem ujjakat használ... persze ez a képszerűség az elején elengedhetetlen a tanuláshoz, a későbbiekben viszont már elhagyhatónak minősülhet...'


•••

13 nappal később

– Tudod, igazán meglepő téged valamin ilyen odaadással dolgozni – a kedvenc remetéjének hangja (na nem mintha annyi remetét ismerne, sőt) meglehetősen közelről szól, fejét teljesen hátrabillentve pedig megpillantja a hang jogos tulajdonosát, amint az ülő helyzete fölé hajolva pillant el a válla fölött az általa éppen kiigazított iratra. – Minden ami szent, mégis mit művelsz?! – ugrik a férfi hangja pár oktávot riadalma következtében, az arcára pedig a kontrollálatlan terror ül ki.
– Átírom a tekercset.
– Átírod – a férfi elhűlt hangja teljes kontrasztban áll az azt megelőző csilingeléssel.
– Hiányos volt, úgyhogy kiegészítem. Leírom a megfigyeléseimet. A technika első alkalmazási módja ugyanis kulcsfontosságú ahhoz, hogy a másodikat egyáltalán meg lehessen kísérelni. A második ugyanis egyértelműen az elsőre épít annyi eltéréssel, hogy értelemszerűen a jellegéből is adódóan nagyobb mennyiségű chakra szükséges a kivitelezéséhez, továbbá az úgymond hálórendszer, vagy talán hálóburok felemeléséhez mozgatás szükséges, amit az első fázis ír le. Legalábbis most már leír, de korábban csak költői talányként hagytak homályos megfogalmazásokat, aminek következtében szívem szerint a lábujjaimról is lerágtam volna a körmöket. Tehát a lényeg, ami itt szintén nem szerepel, hogy a második fázisnál a kezdeti lendület azonnali és pillanatnyi megállításáról van szó, nem pedig egy mozgató vagy fogó mozdulatról. A lekötés terminus ugyanis szerintem nem helytálló – lekötni kötéllel szoktak, esetleg hasonlóval, de jelen esetben a chakra nem kötélként funkcionál, akként nem is funkcionálhat. Végtagként kell felfogni, azzal pedig nem tudsz lekötni embert, legfeljebb a figyelmét; én legalábbis még nem csomóztam magam senki köré, bár vicces lehet. Szóóóval... az is hiányzik egyébként, hogy a fenntartása nem éppen kutya, ha ééérted, mire gondolok. Persze, annál nagyobb chakra, minél nagyobb a terület, de ez akadémiai ismeret; inkább a megtartása és a stabilitása a nehéz és ezt a részt talán nem is lehet elégszer gyakorolni. A figyelem megosztása szintén kemény dió, hiszen itt nem arról van szó, hogy aktív technikát aktív technika után dobál az ember, mint holmi béna bohóc aki zsonglőrködést imitál; itt van egy aktív technika, amit folyamatosan fenn kell tartani, mellette meg érdemes lenne nem elveszteni a fejemet, szó szerint értve.
Mindezt természetesen – önmagához hűen – egy levegővel és igencsak lenyűgöző tempóval.
­– Lássuk akkor, hogy meg tudod-e tartani a fejedet egy igazi ellenfél esetében is!


//Módosítás: színezés

­

avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 178

Specializálódás : Agyfaszosztás

Tartózkodási hely : Pszichiátria


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Deidara on Kedd Jan. 27 2015, 11:29

Vannak élmények, melyeket csak admini kötelességből rágok át, és vannak, amelyeket élvezek. A tiéd egyértelműen az utóbbiak közé sorolható. Rengeteg humor, művészi szóhasználat, bőséges mennyiség és odafigyelés. Olykor viszont átesel a ló túloldalára, és úgymond túlszínészkeded magad. Ettől függetlenül szép munka, felírhatod a jutsut, valamint +5 jutalomchakrát.
avatar
Deidara
Inaktív

Tartózkodási hely : felhők felett


Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 1000 megatonna

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Szer. Aug. 31 2016, 17:52

Tanulás: Taijutsu – Taijutsu stílusok – Hien
2016. augusztus 31.

Hien: Godai no Iki (Természet útja)

Ha valaki csak a fegyverbe vezetett chakra elemi manipulálásával törődik, akkor a fegyvert átjáró chakra nem terjed a fegyveren kívül, azonban az elemi hatás annál erősebb lesz, a használó hosszas gyakorlattal képes lehet elemi technikákat alkalmazni a fegyveren keresztül, vagy elemi kitöréseket előidézni.
Ezen technika híres használója Raiga volt, aki a folyamatosan tökéletesített technikáját a villámchakra-érzékeny kardjai által olyan szinten használta, hogy annak aktiválásakor a környező légkör töltését is szabadon irányíthatta.

Besorolás: C
Chakraszint: 250




Időbeli elhelyezés: memóriapecsét elhelyezése után, még a „régi” külsővel.
Helyszín: Tűz Országa, valahol Konohában (titkos)



A fiatal nő hosszú tincseivel játszadozik: tekergeti azokat ujjai körül, hiszen csak egy a mértékegység áll jelenleg rendelkezésére, viszont fogalma sincs róla, valójában milyen hosszal rendelkeznek vérvörös szálai. Mikor tudatos figyelme elkalandozik, a mélybe tekint, próbálva tapogatózva a végtelen sötétségben annak reményében, hogy talán talál valamit, ami addig számára elérhetetlen volt, még a haját is befonja, majd újra kibontja, hogy egy újabb, eltérő sorrendet igénylő fonástechnikát alkalmazzon – ez kifejezetten zavarja, de tenni ellene nem tud. Amint ugyanis nem fordít kifejezett figyelmet ujjai mozgására, azon nyomban maguktól cselekednek; egy, számára a jelenben ismeretlen dallam húrjait pengetik, ahogyan a karjai és a lábai is idegen táncot járnak.
A teste a múlt árnyékaival kecsegtetik, de az elméje képtelen azokat felfogni, mérlegelni, kötni eseményekhez. A fizikai valója parancsol az elméjének, s erről tudatlansága ellenére is tudja, hogy nem helyes, mi több, veszélyes.
~ De hogy ezt honnan tudom...? ~
A sebesre rágott ajkait elhagyó sóhaj nem különb a többinél; úgy tűnik, hogy ez lett a legfőbb önkifejezési eszköze a verbalitás helyett. Ámbár inkább bölcs dolog volna nem az üres szobában önmagához, vagy legalábbis a csupasz falakhoz beszélni.
Nem mintha lenne jobb dolga, lenne kivel cseverésznie: a kórházból való távozás után valójában Risu az, aki a leggyakrabban jön és megy. A mókus maszkot viselő ANBU aligha bőbeszédű, de jelenléte annál inkább rányomja bélyegét az általa okkupált helyiségben; nem elég, hogy masszív testalkatával jóval az aprócska nő fölé tornyosul, de mély és erős hangjával töretlen figyelmet követel meg.
Nincs oka viszont negatív érzelmekkel viszonyulni hozzá, hiszen minden (személyes) nehézsége ellenére keménykezű türelemmel szembesül. A majdhogynem rideg kimértség viszont okoz némi frusztráltságot amúgy is kétségektől tépázott lelkében – a férfi ugyanis összetett, magabiztos, míg ő ennek ellentéte: szétszórt és zilált. Ezen természetesen az sem segít, mikor a tudatából felbugyogó fekete iszap bokáinál fogva ragadja meg őt, s rángatja forró markolatába.
A tudatában kaparászó aprócska, de kifejezetten éles karmokkal megáldott kezek törhetetlen szorításukba ragadták, mikor először szembesült a „shinobi” kifejezés valós jelentéstartalmával. A szó maga csinos és üde, talán tele reménnyel és lehetőségekkel, de a valóság ennél sokkal zordabb – s még csak épphogy belekóstolt abba.
Az aprócska, személytelen helyiség mást talán zárkára emlékeztetne, számára viszont az egyedüli megnyugvást jelentő pont. A külvilágban járva, másokkal folytatott interakciók során érzékei egyenesen túltöltődnek, túl sok ugyanis az inger, amiket az agya kénytelen elvont képekhez és tartalmakhoz kötni. Az egészben az igazán frusztráló az, hogy az impressziók feldolgozása ellenére képtelen azokat személyekhez, valós életeseményekhez kötni. Így ez a helyiség számára a menedék, sivársága a legkegyesebb megnyugvás. Az egyedüli fókuszpont.

Az ajtó szinte némán nyílik. ~ Nem esett ki a használatból. Olajozott. ~ Lehunyt szemei a vizuális meggyőződést nem teszik számára lehetővé, azonban a levegőben beállt változást tagadhatatlanul érzi, ahogyan a szobába lépő alak jellegzetes szagát. Tudatlanul is tudja, hogy a szagok alapján könnyűszerrel azonosítható az egyén, a nyomkövetése pedig végtelenül könnyűvé válhat, s talán ezért sem viselnek a körülötte lévő shinobik külön elhelyezett illatot – a nyelve hegyén van a kifejezés, mely a csinos üvegcsében tárolt és árusított illatokat írja le, de akarata ellenére sem képes megfogalmazni azt.
Ugyan a férfi léptei némán közelednek, a jelenléte mégis masszív és oppresszív. Veszélyes. Ezeket a jelzőket tudatlanul, majdhogynem ösztönszerűen köti a férfi nemhez, habár az eddig vizsgált adathalmazt kifejezetten limitált ismeretanyaggal látta el: a kórházban tevékenykedő, egészségügyi segédfeladatot ellátó kisasszonyon kívül (a professzió fogalma szintén rejtve marad előtte) egyéb nőnemű személlyel még nem találkozott. Feltehetően egyik hivatásra sem méltó, hogy a másikhoz hasonlítják, de az ilyesfajta társadalmi nüanszok kicsusszannak ujjai közül, ahogyan az arany homok pergő szemcséi.
A kemény matracon felvett lótuszülés által nyújtott meditatív helyzetéből a hófehér huzatra helyezett tárgy közelsége és súlya zökkenti ki. Szemeit tágra nyitva szemléli meg először távolról, majd pedig közelről is. Kézbevétel során tapasztalja a tárgy súlyát. ~ Nem, nem tárgy ... Katana. ~ A gondolat cenzúra nélkül cikázik át elméjén, de valójában több kérdést hagy maga után, mint amennyit megválaszol.
A tudatát mindössze egy módon képes csitítani, mikor a definíciók tengerében kezd el fuldokolni: ez pedig a jelenre való koncentrálás. Jelenleg ez a katana elnevezésű fegyver felmérését jelenti, kezdve a vizuális fizikai aspektusokkal, majd áttérve a tapintásra. A markolatot önmagához aligha illő határozottsággal ragadja meg. A hüvelyből fokozatosan előbukkanó tükörsima penge visszatükrözi saját vonásait, melyeket mindeddig meg sem tekintett. Az ezüstösen villanó lilás tekintete ugyanazon elvarázsoltsággal méregeti szemeinek vonalát, szemöldökének íveltségét, ajkainak teltségét, ahogyan a fegyver egyszerű, mégis lenyűgöző vonalait.
Az arcához egészen közel emelve szippant a levegőbe, beszívva a fegyver különleges illatát, még ennél is közelebb hajolva érinti meg nyelvével, meg is vágva magát a pengén. A váratlannak mondható fájdalom hatására hátrébb hőköl, megrázza fejét. A vér különleges ízét cuppogva tapasztalja.
Az új élményt prezentáló maszkos férfira kérdő tekintettel pillant fel, aki nem is húzza az időt felesleges társalgással. Emiatt kifejezetten tiszteli a férfit, elvégre ő maga nem feltétlenül tudna olyan kérdésekre válaszolni, mint hogy „Hogy érzed magad? Jól telt a napod?”, ehhez ugyanis jelenleg sem érzéke, sem tapasztalata nincs, így kedve se akad.
Tudod, mi ez a fegyver? – A férfi hangja mély, dörmögő, de kimért és mindenféle emóciótól mentes, ezért hálájával tartozik.
Katana. – A kifejezés egyszerű lehetne, ha nem állna mögötte végtelen űr és megannyi kérdés, továbbá félelem attól, hogy a teste ismét felül fogja múlni a tudatát, vagy legalábbis a tudatlanságát. Azonban nincs ideje a kettősségen elgondolkodni, ugyanis a férfi egy bólintás után folytatja mondandóját.
Halálos fegyver, habár mind az, amennyiben jó kezekben van. Danzou-sama parancsára el kell sajátítanod a penge elemmel ötvözött művészetét.
A fiatal nőben természetesen felmerül a kétség, hogy egyáltalán ismeri-e a penge művészetét, hiszen talán az lenne az első lépés. Csak ezután következhet az elemmel való ötvözése, de a kard markolatán nyugvó keze ezen gondolatmenet hatására azonnal megfeszül, teste pedig készenléti állapotba kerül – magyarán ismét a tudata ellenére cselekszik. Zavartságérzetén egy fokkal javít, hogy a Hokage parancsára járnak majd el, ami azért tölti el melegséggel, mert csakis rá, valamint a hűségre képes visszaemlékezni. Mindössze ennyi a biztos pont.
~ Amennyiben Danzou-sama úgy véli, hogy képes leszek rá, akkor ennek így is kell lennie. ~
Shakaku minden kétséget háttérbe szorítva bólint a mókus maszkot viselő férfi irányába, tekintetében az elszántság villan, akárcsak az éles pengén a szobavilágítás fénye. Úgy tűnik, hogy ezen reakció látványa elégséges, ugyanis az ANBU ismét az ajtóhoz lép, melyet belépése után nem csukott vissza, így külön mozdulat nélkül képes távozni az aprócska szobából.
A fiatal nő természetesen követi őt, de természetesen csak azután, hogy szandált csatolt a lábaira. Az általuk járt folyosó gyéren megvilágított, de tiszta, valamint a célt is elérik azelőtt, hogy ő a fal textúráján, színén, a megvilágítás anyagán, a fényt szolgáltató objektum formáján el tudjon merengeni.
A terem, melybe egy ajtónyitás után lépnek, kifejezetten tágas, mind horizontálisan, mind vertikálisan. A talpa alatt valamiféle lépésjavító, eséscsökkentő gumipadló süpped, a falak mentén céltáblák, gumibábuk sorakoznak. ~ Ez egy... izé... Fizikai megterhelés és manővergyakorlás helyisége... talán? ~
Különösebb inspekciónak helyt nem adva fordul vele szembe Risu, biccent a fiatal nő kezében tartott katana irányába. Természetesen először nem sikerül felfognia, hogy minek is biccentget a férfi, aztán persze hangos koppanással leesik neki, hogy elő kellene venni. Mármint a fegyvert.
Teste játszi könnyedséggel reagál az agy parancsára; önmagát is meglepő határozottsággal húzza ki a pengét és drámai hanyagsággal dobja oldalra a hüvelyt, mely egy tompa puffanással ér földet a gumipadlón.
Az elemi affinitásod a Tűz. Danzou-sama fontosnak találta, hogy közöljem ezt veled. Hogy a sikered garantálva legyen. – A férfi a baloldali fal tövében található fegyverkészlethez lépdel, leemel róla egy katanát, majd pedig ismét a fiatal nő elé áll. – Erre az információra jelen pillanatban a vizualizáció végett lesz szükséged; a vizualizáció az a folyamat, amikor mentálisan felvázolod, majd pedig részletekre kiterjedve elképzeled az elérni kívánt hatást. Az így létrehozott képet akaraterővel és kifejezett koncentrációval ülteted át a valóságba azáltal, hogy a chakrádat az akaratodnak megfelelő képre formázod. Jelenleg a tűz elemű chakrádat fogod beleáramoltatni a fegyverbe az érintkezési ponton keresztül. – Felmutatja a tenyerét, melyet a katana markolata köré bilincsel, majd felmutatja a megragadott kardot is. A chakra belső energia, melynek manipulációjára képes vagy. Ezt a tudást kell felismerned magadban, majd alkalmazni úgy, hogy a tűz elemet irányítva a pengébe megváltoztasd annak mivoltját. Ez a fegyver önmagában veszélyes, ám ezt lehet fokozni. – A férfi kezében tartott katanán a változás nem rögtön áll be, hiszen a férfi tanítási jelleg célzatával választja a fokozatosság elvét: a penge egyre hevülni kezd, mely a körülötte remegő levegőből látható, valamint egyre izzani, letagadhatatlan fényhatást eredményezve. Arra természetesen figyelni kell, hogy a pengét ne olvaszd meg. Próbáld meg. Amennyiben van kérdésed, ne habozz feltenni azt.
A fiatal nő érdeklődve figyeli a kardon átfutó változásokat, de csak kételkedni tud. Bal szemöldökét felvonva sandít a saját kezében heverő kardra; nem tudja lerázni a gondolatot, a mozdulatlan tárgy kuncog rajta. ~ Na még csak az kéne... ~
Mély levegőt véve kezdi el szúrós tekintettel szugerálni a fegyvert, de hosszú percek telnek el egyetlen eredménnyel: szemeit egy könnyréteg lepi el, mely a pislogás ingerének legyőzéséből fakad, ahogyan a szúró érzés is. Nem adja viszont fel, épp ellenkezőleg: nagyobbra nyitja szemeit, s még a levegővételt is mellőzi, melynek következtében a feje fokozatosan vörösödik. De legalább a vörös hajú paradicsom idilli képét élethűen tudja visszaadni a nézők számára.
Ami pedig az egyetlen nézőt illeti: Risu a percek eredménytelen pergése után összefont karokkal nézi, amint a fiatal nő a tökéletes sikertelenség karmaiba veti magát. Újabb percek tovaszállása után sóhajt egyet. A további katasztrofális chakramanipulációt látva jobbjába temeti álarcos fejét és amennyiben Shakaku rendelkezne korábbi szociális érzékével (amiről jelenleg mit sem sejt), tudhatná, hogy a férfi fejében mi kering: ezért nem fizetnek neki eleget.
Rossz kardot adtál. Def... def... – Keresi a kifejezést nagy bőszen, szemöldökei közötti izmai is beleráncolódnak a koncentrációba. – Defektes.
Dehogy defektes.
Dehogynem!
Nem az.
De mondom, hogy az!
Már hogy lenne defektes?! – A férfi kirohanása egyértelműen jelzi türelmének véges jellegét, melyet látva Shakaku csak ártatlanul von vállat.
Nem csinálja azt, amit kellene.
Próbálod Te egyáltalán...?
Hát szerinted mi a francot csinálok már egy jó ideje?!
A férfi sóhajtása egyrészt jelezheti azt, hogy az előbbi feszültsége jelenleg visszavonulót fújt, de jelezheti azt is, hogy a fiatal nő esete reménytelen. ~ De mivel Danzou-sama adta a parancsot, így nem nagyon tud kibújni. ~ Shakaku lelkét elönti a „más kárának tapasztalásakor történő euforikus önérzet” kifejezetten felemelő érzése, nem is tudja megállni, hogy arcára egy önelégült vigyor üljön ki.
Az amnézia okozhat kellemetlen akadályokat, de ne feledd, hogy a fejsérülésed előtt is shinobi voltál. A tested tudja, mit kell tennie, csak hagynod kell. Figyelmeztettek rá, hogy hajlamos vagy... túlanalizálni a dolgokat, elmélyülni a környezet részleteiben. Talán az is érthető, hogy kétségbe vagy esve, de tudd, hogy azért vagy itt, mert szükség van rád. Így hát tedd félre az önös félelmedet. Ne arra koncentrálj, mi az, amit nem tudsz, hanem arra, hogy mi az, amit igen. És ne kérdezd, hogy miért és hogyan, mert ezekre a kérdéseket talán sosem kapsz választ; megéri vajon rajtuk merengeni? – A férfi szokatlan bőbeszédűsége ellenére szavai igazan csengenek, kényszerítve a fiatal nőt arra, hogy némi önreflexiót végezzen.
A kettősség viszont ismét szembeötlő bizonyossággal üti fel fejét: bízni a testében, testének reakcióiban úgy, hogy azokat nem az agya rendelte el. Nem tudja ugyan, hogy a gondolatai saját magának maradnak-e meg, vagy netalán van, aki még ezeket is látja, mindenesetre Risu rátapint aggodalmaira: – Attól, hogy az ösztöneidre hagyatkozol, még nem jelenti azt, hogy tetteid kevésbé lennének tudatosak. Bízhatsz magadban és abban, aki korábban voltál. Sokan ugyanígy tettek.
A férfi szavainak hallatán a kaparászó érzés ismét terrorizálja tudatát, ám most nem emel falat a falon túlra, mely megkerülhetetlenül és tagadhatatlanul jelen van tudatában – éppen ellenkezőleg, megragadja a tudatában karmolászó kezeket. Mély levegőt vesz, lehunyja szemeit és kapaszkodik; egyrészt a mentális karszerű csápokba, másrészt a kezében heverő fémtárgyba.
Tajtékzó tudata lassan, fokozatosan csendesül, a külvilág számára ez az összeráncolt arcvonásainak kisimulásában mutatkozik meg. Az idő és a tér is lépésről lépésre halványul és fakul, mígnem a külvilágot is ugyanaz a sötétség lepi el, mint elméjét. Nem tudja, hogy lélegzik-e még, sem azt, hogy ver-e még a szíve, ugyanis egyiket sem hallja, érzi, de ahogy a külvilág elpárolog, ugyanúgy szívódnak fel az egzisztenciális kérdések.
A belső palotájába vonulva – becsukva az összes ablakot, ajtót és kiskaput – tűnik fel számára a középpontban lévő fényfolt, mely kísértetiesen hasonlít az érzett hűségének mentális képzetéhez, ám annál sokkal forróbb és talán még ragyogóbb is. A fényfolthoz közeledve az egyre növekszik, egyre több lesz. Talán túl sok is – ugyan nyújtja felé kezét, ujjbegyeivel mégsem érinti meg a lángoló pontot, megtorpan attól egy levegővételnyi távolságra.
Nincs ideje visszatáncolni a jelenbe, ugyanis a sötétségből kitörő karok körbefonják mentális kezét, égető bilincsként megragadva azt, megakadályozva a távozását, mi több, egyenesen rántanak pszichéjének egészén, mígnem kezének mentális manifesztációjával a lángoló fénycsóvát meg nem érinti.
Először semmi nem történik; az eredeti elképzelés, hogy a lángcsóva égetni fog, tévhitnek tűnik. Először úgy tűnik, hogy nem Pandóra szelencéjére bukkant, hogy az csak inkább csak giccs, mint meghatározó jelenség. Nincs ideje azonban megkönnyebbülni, ugyanis a következő pillanatban valami megrándul, kattan, akárcsak a kulcs a zárban. Az érzés hasonló lehet ahhoz, mint mikor a kirakós végre helyére kerül.
Az ereit ellepő forróság nem áll meg az életeszenciáját közvetítő sejtszerveződésekben, azokon áthatolva szivárog és itatja át testének egészét. A forróság első hulláma felperzseli a bőre alatti rétegeket, ahogyan befogott vadállat módjára szabadul ki ismét halandó ketrecéből. A számára nyitva álló és elérhető szűkös szótár nem rendelkezik olyan kifejezésekkel, melyek az érzést élethűen tudnák leírni, ám mégis a szavak nélküli vizuális képhez köti: mikor az apály sújtotta folyammeder kitikkadt, repedezett kőzetté szilárdult agyagrétegét ismét elönti a víz.
A sivatagban eltévedt kósza szomjával veti rá magát a különös nektárra, mely alkarját elérve a korábbinál is jobban éget. Szemhéjai mögött fehér foltként villanva szikrázik a fájdalom, s nem tudja, hogy ő kiált fel, vagy valaki más, vagy talán a képzelete játszik vele. A fájdalom viszont biztos pont, ahogyan a bal alkarján felizzó jel is.
~ Nem jel... Karakter... Pecsét. ~
Külsőleg nem ad jelet magáról a bőrfelszín alatt bekövetkező változás, de ő mégis letagadhatatlanul érzékeli azt. Tágra nyílt szemeivel csak most veszi észre, hogy a kézben tartott penge a gumipadlón hever. Bizsergő ujjhegyekkel nyúl ismét a markolat felé, kézbe emelve azt ismét, de megtorpan felemelkedés közben, ugyanis a penge érintését követően lágyulni kezd, izzó, alakját elveszteni látszó masszaként dobja azt el.
Az izzó, forró anyag a gumipadlón landol, azonnal kárt téve abban: sercegve égeti át magát azon, ahogyan a forró massza próbálja magát visszahűteni, viszont a gumi – mivel erre nem képes, ahogyan az ellenállásra sem – sercegő füstölésbe kezd. Az orrfacsaró bűz gyorsan ellepi a termet, körüllengve a jelenlévőket.
Én szóltam, hogy ez az eshetőség nem kizárt. – A férfi érzelemmentes mondata igencsak monotonra sikerül és csak csekély vigasz, hogy a fegyvertartóról egy újabb pengét emel le, nyújt Shakaku felé, aki átveszi azt, búslakodó pillantást vetve az előző versenyzőre. – Fontos megjegyezni, hogy a fegyvernek akkor van stratégiai értéke, ha nem teszed azt tönkre. – A fiatal nő erre természetesen szemforgatással reagál, ami jelen pillanatban valahogy természetesnek tűnik számára. – A fegyver ugyanis az eszközöd, ahogyan a chakrád is. Ne hagyd, hogy féltékeny szeretőkként viselkedjenek. – Itt értetlenkedve biccenti oldalra a fejét. – Kontrolláld őket; ne hagyd, hogy az egyik felülmúlja a másikat. Az az ideális, ha egyensúlyban tudod őket tartani. Ha mind a kettőt Te magad irányítod, nem pedig ők téged.
A tanács még egyértelmű is lenne a prózai megfogalmazás ellenére, azonban számára már az nehézséget okozott, hogy a belső forrására rátapintson. Az onnan eredő energia viszont nem fújt teljes visszavonulót; a fegyver látványos végének láttán felmerülő rémület és értetlenség ellenére nem tűnt el teljesen. Az energia még mindig ott lappang bőre alatt, a jelenlétére pedig sokkal könnyebb koncentrálnia. Félig ösztönösen, félig tudatosan csalja ismét tenyerébe, ujjaiba az érzést.
A tenyeréből próbálja átjuttatni a chakrát az idegen anyagba azáltal, hogy elképzeli, a katana a karjának meghosszabbított változata. Ez a gondolat persze számos tudatos kérdést felvet benne, melyek hatására érzi, hogy a koncentrációja megtörik, a chakrája részlegesen elillan, amit persze pótolni kényszerül.
A kérdések tagadása és elűzése után viszont az ösztöneire hagyatkozik, amely ezúttal egy tudatos döntés, ahogyan maga a bizalom is az. Jelenleg magában bízik, legalábbis abban, aki volt, vagy legalábbis lehetett. ~ És az a személy, aki voltam... bárki is volt az... nem lehetett elpazarolt levegővétel, ha maga Danzou-sama gondoskodik róla, hogy ismét rátaláljak az utamra... ~
A gondolat hatására ismét elönti őt egy bizonyos fokú meggyőződés és magabiztosság; ezek a pozitív érzések is segítik koncentrációjának megalapozását és kiterjesztését, szükségesek is, ugyanis a bőre alatt lakozó energiát szokatlan nehézséggel tartja kordában. A gyeplőt határozott és rendíthetetlen markolattal fogja, el nem ereszti, hiszen a kudarc elfogadhatatlan.
Ezúttal nem kapkodja el dolgát, nem is esik kétségbe; az utóbbi időszakban most először van igazán a nyeregben, mi több, elemében. Nem hagyja, hogy ez a kezdeti siker a fejébe szálljon: óvatosan, fokozatosan, fogcsikorgatva halad. Először a levegő kezd el hevülni a penge körül, a koncentráció terhének, valamint a hozzáadott hőnek hatására homlokát gyöngyöző verejték díszíti – munkájának első gyümölcse.
A levegő folyamatosan mozgásban lévő hangyaboly módjára mozog, rezeg és vibrál, ám a penge maga nem változik, nem hevül, nem izzik úgy, ahogyan kellene, márpedig a bemutató alapján elég egyértelmű, hogy ez lenne az elvárás.
A fiatal nő a korábbiaknál is nagyobb levegőt véve kezdi el áramoltatni a tűz chakrát a fémbe, de némileg visszatáncolva, mikor a markolat egy ponton meglágyul – ekkor kezd el arra ügyelni, hogy a kifejtett energia ne halmozódjon feleslegesen az érintkezési pontban, hanem egyenletesen kerüljön eloszlatásra, figyelembe véve azt is, hogy a vékonyabb szekciókat se terhelje túl. A hangolás így hát egy külön művészeti ágat képvisel, de elvéve-hozzátéve, egyensúlyozva, visszavonva, az élekig kitolva kísérletezik, hogy elérje a tényleges célt. Koncentrációjában elmerülve viszont még csak az irigység érzete sem merül fel: a férfi oly’ könnyedén hozta létre a saját fegyverét.
Az általa produkált eredmény virtuálisan megegyezik a férfiéval, viszont az alapul szolgáló fegyver foltokban, sávokban megolvadt, kezdetben még csöpögött is. Jelen pillanatban viszont stabilnak tűnik a chakra infúzió.
Nincs ideje viszont örülni, ugyanis a levegőben felé repül egy újabb katana, melyet szabad kezével kap el.
Örülök, hogy végre haladunk valamerre.
Hékás, nem mindenki születik gén... gén... kiemelkedő intelligenciával!
Nyilván. – A férfi szabad kezével int oldal irányba. A mozdulatot akként értelmezi, hogy dobja el a meggyötört fegyvert. Risu kétkezes harcállást vesz fel, melyet ő maga is utánoz, előhúzva a harmadik kardját. ~ Kész gazdasági katasztrófa. ~ Na nem mintha tudná, mi a katana helyi piaci értéke, de akkor is. – Akkor hát... kezdhetjük is.
A fiatal nő egy pillanatra összerezzen, mint ahogyan az őz, mikor váratlan fényforrással szembesül. – He...? Kezdhetjük? Mit is? – Shakaku viszont nem kap választ, legalábbis verbálisat nem. A nonverbális reakció azonban tagadhatatlan, ugyanis a férfi szokatlan gyorsasággal ront rá, halálos pengéjével célozva oldalát. – Wáááh! – A kislányos sikítása közepette hunyja le szemeit, mintha ezáltal meg tudná kímélni magát a biztos haláltól. Nyakát behúzva készül az elkerülhetetlenre, de a testének más terve van. A teste ösztönösen helyezi át a testsúlyát, emeli a karját, rogyasztja térdeit. A férfi kegyelmén múlik, hogy nem változtat idő közben irányt, hiszen erőlködés nélkül lenne arra képes. Ám a leckében is lecke lakozik.
A tested tudja, mit kell tennie, hagynod kell, hogy tegye a dolgát. – Egy pillanatra hátrébb lép, hogy szemügyre vegye a vörös hajú nőt, aki ismét ki meri nyitni szemeit. – És használd a technikát, mert különben feleslegesen vagyunk itt.
De ez nem megy egyik pillanatról a másikra!
A fiatal nő kicsattanása egy újabb suhintással van jutalmazva, melyet a teste ezúttal nem hárít, hanem oldalra táncol előle.
Shinobi vagy.– Csapás balról. Hárítás. Nem csak azt tudod, hogy harcolj azzal a fegyverrel– csapás jobbról, ellépés –, hanem azt is, hogyan harcolj a chakráddal. – Csapás felülről, hárítás. – Ne pánikolj! – Csapás jobbról-balról-átlósan gyors egymásutánban, mind hárítva.
A fiatal nő folyamatos védekezésre és visszavonulásra kényszerül, még az első sikertelen kísérlete nyomán megörökített égett szélű lyukon is átlépni kényszerül, ismét szembesülve kudarcával.
Adj felkészülési időt! – Lihegi, miközben újra és újra eltáncol az offenzíva elől.
Az ellenfél sem fog adni, te ostoba! Küzdj!
A hátrálása azonban folytatódik, s ha emlékezete nem csal, vészesen közelednek a falhoz, ahol ő sarokba lenne szorítva. Jelenleg attól is tart, hogy a kiszolgáltatott helyzetét látva a mókus álarc mögé rejtőző férfi nem fog leállni, ugyanis a csapásai egyre erőteljesebbek, gyorsabbak. ~ De nem én tehetek róla, hogy idegbeteg állattal vagyok összezárva! ~
Állj már le!
Ez bármelyik valamirevaló shinobinak menne; csak te húzod be nyakad, mint holmi beszari teknős!
Te átkozottul könnyen vagy! – A torkából kitörő dühös kiáltás felülmúlja a pengék csattogását, ám nem ez az, ami figyelemreméltó. A pengék találkozása előtti pillanatban villan fel a penge, belső tüzével izzva. A pillanat töredékének erejéig meglepődik, hogy ismét az ösztöne hagyta hátra porban botorkálni tudatos énjét, de a tehetetlensége okán érzett dühe az első hullám után stabilitást ad számára, azt ösztönösen állítja szolgálatába.
~ Talán elég, ha a cél a tudatos, a többi... megy magától is...? ~
A gondolatát megerősítve feszül neki a teste a katanák érintkezési pontjának, először csak megakasztva annak haladását, majd visszatolva, s végül átolvasztva azt.
Na végre... És most: tartsd fent a kontrollt és igyekezz első csapásra átolvasztani a fegyverem.
A nő bólintásának befejezésekor már indul is ellene a következő támadás. Folyamatosan változó irányból, de egyre növekvő tempót diktál a férfi, a nő pedig a frusztrációját már kiélve, letudva és maga mögött hagyva, fáradva, de kitartóan hárít, mely közben átolvaszt, s lassan a támadáshoz is megjön a kedve, valamint magabiztossága.
Minderre viszont csakis azért képes, mert hagyja, hogy érzékei együtt táncoljanak végtagjaival egy olyan nótára, melyet az izmok feszülése-ernyedése, a szív dobbanása, a tüdő és a rekeszizom tágulása-összeszűkülése, valamint a pengék csengése, a lépteik halk susogásának hangjegyei komponálnak.
A mozdulatok sora viszont nem igényel irányított gondolkodást, ami üröm az örömben, pihenés a megterhelő gyakorlatban. – Kezd alakulni, de van még hova fejlődni. Viszont távol vagyunk még a gyakorlat végétől. – Szigora azonnal csattan, mikor Shakaku felsóhajt félig fáradtan, félig megkönnyebbülten. – A technika pikantériája nem csak az izzó kardban rejlik. A fegyveren túlterjeszkedve lehetsz képes elemi kitörés generálására. Értelemszerűen a penge kialakításától független az elemi kilövellés, annak csupán a vizualizáció és a chakrád szabhat határt, legalábbis elviekben. A lényeg, hogy a fegyver egyfajta médiumként szolgál, nem közvetlenül tör ki a testedből az elemi chakra. – Risu maga elé emeli a kardot, de félig elfordul, hogy ne a fiatal nő irányába történjen a kivitelezés. A penge felizzik, de a tudomány nem akad meg: egy határozott kardlendítés nyomán (pont ott, ahol a penge éle és hegye átszelte a levegőt) azzal megegyező lángcsóva, lángsáv indul útnak. A lángok eltávolodnak a használójuktól, majd elenyésznek.
Jól néz ki... – Kezdi a bizonytalan mondatot, de mikor a mókus maszk hirtelen irányába szegeződik, gyorsan folytatja azt: – és biztos hasznos is, de minden bizonnyal ráér a... legközelebbi... időpontra. – Hangja fokozatosan halkul el, mikor a maszk változatlanul az arcába mered.
Minden bizonnyal megvár... Jelzem majd Hokage-sama felé, hogy nem sikerült elsajátítani a teljes technikát.
Shakaku láthatóan és hallhatóan nagyot nyel, de szemöldökei hitetlenkedve szöknek fel homloka közepére. ~ Na igen... feltételezem, ezt hívják övön aluli húzásnak... ~
Sokadszorra sóhajt, de végül menetirányba fordul (arra, amerre Risu teste is néz), végül maga elé emeli a kardot, két kézzel megmarkolva azt. A penge felhevül, felizzik, de az első suhintás csak a levegőt szeli és csak a levegőrészecskéket zavarja meg pihenésükben, a drámai hatás viszont elmaradni látszik.
Macskát idéző morgással nyitja nagyobbra a terpeszt, ezáltal kényelmesebb pozícióba rendezve végtagjait – némi csúszással szembesül csak azzal a ténnyel, hogy ezt a pozitúrát preferálja –, majd pedig az önismeret foszlányának váratlan felbukkanása után meg is rázza a fejét, igyekezve fizikailag elhessegetni a mentális koncepciót.
A jelenlegi feladványhoz visszatérve ismét maga elé emeli a kardot, lehunyt szemekkel vizualizálja, amint a chakrával átitatott fegyveren további energia vonul át. Elképzeli, amint a penge élén és hegyén keresztül a kardot egy sávszerű lánghullám hagyja el. A bőre alatt izgatottan várakozó energia különösebb kérlelés nélkül ugrik a tenyerébe, azon keresztül pedig hatol be a kard anyagába, egyre tovább és mélyebbre haladva, mígnem eléri a kard élét és hegyét – a fény felizzik még a korábbinál is látványosabban, a hőfok is megugrik, de a suhintás eredménye mindössze egy, a levegőben okozott hőhullám, ami folyamatosan terjedve okozza a levegő megremegését, mígnem ez a hatás is teljesen elapad. ~ De már ez is több a semminél... ~
A kardot ismét alapállásba állítja maga előtt, ismételten csukott szemekkel veselkedik neki a problémának, ám ezúttal jóval nagyobb mennyiségű energiát fókuszálva a fegyverébe. Az eddig szokatlan mértéktől karján libabőr üti fel fejét. A sejtjein áthaladó energia szirénénekének behódolva hív elő egyre többet, egyre forróbbat. A bal alkarján eddig csak izzó pecsét körül mintha a bőr megfeszülne – ezzel egy időben szalad el a ló a szorosnak hitt gyeplő alól; a csábító éneket dúdoló szirén hangja sikításba vált át, a kezein átszaladó energiának már utólagos ráeszmélése sem szabhat gátat; az átcikázik a felhevült fémen és jelentős lendülettel, erővel csap ki a fegyver pengéjének hegyén keresztül.
A sikeres manifesztációnak azonban ismételten ára van: a legelsőhöz hasonlóan hullik darabokra a megolvadt fegyver, izzó valójában ér földet, valamint a kilövellt tűzcsóva meggyújtja a gumipadlót – de mindössze egy pillanatra kap az lángra; a padlón mintha kék fény villanna, de még mielőtt szemügyre tudná venni a felsejlő karaktereket, azok eltűnnek, méghozzá a tűzzel együtt.
~ Úgy tűnik, nem csak botorság okán tévedtünk gumival bélelt terembe... ~ A gondolatban félúton már repül is felé a következő katana, azzal együtt az okító szó:
Ne feledd, Te irányítod, nem pedig fordítva!
Hogyne, hogyne, Hapsikám! – A felé meginduló lángsuhintás elől kénytelen elugrani, de már a mozdulat közben fordul csípőből a férfi irányába, tekintetében az értetlen megvetés és felháborodás. – Hékás!
Nem vagy valami udvarias, jól sejtem?
Már hogy lennék?! Úgy nézek én ki, mint aki ültetvényest, fákat, bokrokat, virágokat hord a háta közepén?
A férfi nem szól semmi a félreértelmezéssel kapcsolatban, de talán már minden reményt feladott, amit a fiatal nő „ép” elmeállapotával kapcsolatban táplált. Shakaku ezzel mit sem törődve rántja elő a legújabb fegyvert, mely ikertestvére a korábbiaknak. Reményei szerint nem fog ugyanarra a sorsra jutni, mint az előző pár példány.
Mély levegőt véve, azt orrlyukán kifújva próbálja meg ismét a teljesítést; az előző alkalomhoz hasonlóan most is érzi az energia csábítását, ezúttal viszont nem adja be a derekát, nem dől be a kecsegtető ígéreteknek. A fegyveren áthaladó chakrahalmaz ezúttal stabilan kontrollált, abszolút szigorral felügyelt, azonban a suhintáshoz érve némileg megakad; ezt áthidalva hagyatkozik ismét ösztöneire, s hagyja, hogy a teste együtt mozogjon szándékával. A suhintás nyomán lángok manifesztálódnak a levegőben.
Az első suhintás lendületét viszi át a következő mozdulatába, együtt fordulva azzal, immáron azzal kísérletezve, mekkora mennyiség kell a nagyobb hatáshoz, illetve mekkora az a minimum, ami még megjelenik lángok formájában – mindezt oldalirányú, függőleges, átlós csapással is megtéve, a szúró mozdulattal úgyszintén.
A siker ízét sincs elég ideje megforgatni nyelve hegyén, arra meg főleg nincs, hogy tudatosa rögzítse a mozdulatokat, ugyanis háta mögül ismét támadást érzékel. Lábujjhegyén körbepördülve hárítja az izzó kard csapását, majd pedig odébb táncol, mikor a következő kardlendítés nyomán lángok indulnak meg irányába. Csapást csapással, lánghullámot lánghullámmal, lángcsóvát lángcsóvával viszonoz – tudatos észrevételeit és megjegyzéseit teljesen maga mögött hagyva csatlakozik a mókus álarcot viselő férfihoz ebben a veszélyes táncban, de nem hagyja, hogy csak a férfi vezesse ezt a tangót.

Még talán nem is sejtheti – hogyan is sejthetné –, de nevének jelentéséhez az újonnan elsajátított technika tökéletesen illeszkedik, a leghibátlanabb kiegészítőjeként fogja majd őt szolgálni: a Tűz Angyalának ugyanis birtokolni kell egy olyan fegyvert, aminek segítségével a hitetlenekkel és a bűnösökkel tudja majd felvenni az ádáz harcot.
Ami talán még ennél is inkább rejtve marad szemei és tudata elől, hogy ő maga is fegyver lesz, s talán már most is az; az őt forgatni vágyó kéz viszont az övénél sokkal tapasztaltabb és megedzettebb – ehhez kell felnőnie, megerősödnie. Így hát valójában ez a megpróbáltatás a legkisebb és talán legenyhébb azok közül, amik őt várják.
Amiket viszont kezd tisztán látni: a Tűz igaz. A Tűz örök. Konohát és a Hokagét pedig szolgálni köteles.
Hűsége töretlen.


//Gyűlölök színeket szerkeszteni... Elnézést az elírásokért, igencsak siettem.

_________________



avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 178

Specializálódás : Agyfaszosztás

Tartózkodási hely : Pszichiátria


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Jiraiya on Vas. Szept. 04 2016, 18:26

Ritkán olvasok ilyen jót. A történet leírása, elbeszélése, a karakter jellembeli részletessége, minden megtalálható volt, ahogyan az elmélet is, ezt várom a Senseiemtől Razz
Nem tudom, hogy Danzouval mit beszéltél meg, de szerintem nem csak a Shinobi Reflexek és harci képességek maradtak meg beidegződve, de maga a chakrakontroll precizitása is. Elvégre az ugyanolyan, mint a harci reflexek és hasonlók, amik az emlékek törlésével, blokkolásával meg vannak. Vagyis szerintem a készségek megmaradhatnak olyannak, amilyenek voltak. Bár itt most egy fontos rész ad indokot a technikával való "szenvedésre" az pedig az említett amnézia, ami esetleg bezavarhat, mivel a személyiség, az emlékek és a hozzáállás, a lelki állapot, valamint a magabiztosság is komoly erőt és löketet ad valakinek a harcban. Minél magabiztosabb vagy, a sikerre való esély is annál nagyobb, legalábbis technikai téren. Naka pedig jelenleg semmilyen emlékbeli tapasztalattal nem bír, így ez most jogos. ^^

Csupán ezt csak azért jegyeztem meg, mert hogyha ez így van a megbeszéltek szerint, akkor legközelebb nem kell ilyen hosszú élményt írni egy Naka számára egyszerű technikára. VISZONT ez nem jelenti azt, hogy nem írhatsz hosszút, csupán nem kötelező. Élveztem, felírhatod a technikát és +10 Chakra és +3 TJP!

_________________
Visszavonultam, ha kérdésetek, kérésetek van, (vagy valami hasonló) nyugodtan zaklassatok meg Facebookon, vagy pedig Kenshiro Mirubi, Lanmao karaktereimen keresztül!
avatar
Jiraiya
Játékos


Adatlap
Szint: S
Rang: Sennin
Chakraszint: Sok...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Vas. Okt. 30 2016, 21:09

Tanulás: Ninjutsu – Pecsétek – Fuuka Houin

2016. Október .


Fuuka Houin // Tökéletes Elzárási Mód

Ez a technika lehetővé teszi a ninja számára, hogy lepecsételjen egy a közelében lévő dolgot, legyen az tűz, víz, föld, vagy bármilyen atomokból álló tárgy/energia. Akár ha elég gyorsak vagyunk, egy villámot is lepecsételhetünk az által hogy, a használó kiterít egy tekercset maga elé, majd ráírja a szükséges szimbólumokat az elzárni kívánt dolog inkarnációjához. Eztán elvégzi a szükséges kézjeleket, melyet követően egy nagy vákuum keletkezik, ami a tekercsbe szívja és pecsételi az elzárandó dolgot. Ennek segítségével akár a mindent felfaló fekete lángok is lepecsételhetők, valamint az olyan technikák, melyek valamilyen anyagot használnak fel. Minél erősebb és minél több chakrával rendelkezik a használó, annál nagyobb és több dolgot tud elzárni. Azonban itt is, mint minden pecséttechnikánál, fel lehet oldani azt, majd az eltárolt energiát, vagy tárgyat szabadjára engedni abban a formában, amiben lepecsételték. A technika hátulütője az az, hogy ha a jutsu használója nem rendelkezik elegendő chakrával annak a dolognak a lepecsételéséhez, amelyet el akar zárni, akkor a pecsét megtörik és a részben, vagy egészében elzárt dolog kiszabadul a tekercsből.
Jiraiya ezt a technikát az Amaterasu által létrehozott fekete lángok elzárására használta.

Chakrapont: 450
Besorolás: A

Időbeli elhelyezés: memóriapecsét elhelyezése után, még a „régi” külsővel.
Helyszín: Tűz Országa, valahol Konohában (titkos)



A fiatal nő hátát a falnak vetve, felhúzott térdekkel ül az ágyon magára húzott takarója alatt. A frissen mosott ágynemű üde illata cirógatja orrát: a hideg szellő illata a zöldellő erdők aromájával keveredik; a különleges, ámbár természetes egyveleg eleinte vágyakozással töltötte el, majd pedig megfoghatatlan aggodalommal. Az illatokhoz kapcsolódó képek, impressziók akaratlanul avanzsálódnak a gondolatai előfutáraivá – emlékek talán? Az ujjai között elkerülhetetlenül átcsusszanó foszlányok kifejezett szándéka ellenére érkeznek, s ugyanúgy távoznak; ez változatlan, ahogyan az is, hogy a végtelenségből eredő és abba elnyúló bizonytalanságban hagyják őt.
Mint minden új, vagy legalábbis újnak tűnő tapasztalás után, a fikció, hogy zöld fák alatt ő maga sétál, ő maga érzi a szellő érintését, a friss és morzsolt levelek illatát önmagától érkezik. Pár pillanatra hagyja magát elveszni benne; de sajnos tisztában van vele, hogy csupán a képzeletének játéka mindez: az ujjai a szövetszálak együttesét érinti, nem pedig a fényes, eres felületű levelekét; nem a nyílt égbolt szellője simítja végig kézfejét, hanem a saját sóhaja.
A képzet hűtlen szeretőként hagyja őt cserben, mikor szerte foszlik, egyedül van. Az ő egyedülléte nem csak átmeneti és nem is csak fizikai; a tudatában lévő űr ugyanúgy képtelen számára megnyugvást nyújtani, ahogyan az ölében heverő könyv. Az ajkait összeszorítva próbálja a fojtogató sötétség szorongató markolatát lazítani. Bár a jelenlétéhez igazán hozzászokhatott volna, mégis olyan idegennek tűnik, olyan hidegnek és ridegnek, hogy képtelen összeegyeztetni a lelkében rejlő fénnyel és melegséggel.
~ Lélek? Létezhet egyáltalán, vagy talán túl sokat olvastam? ~ Homlokát ráncolva hümmög, mint aki elégedetlen saját gondolataival. ~ Már ha létezik olyan, hogy valaki túl sokat olvasott. És különben is; mihez képest olvasnék sokat? ~ Kénytelen rájönni, hogy az efféle merengései sehova nem vezetnek, sőt, valójában csak több kérdést vetnek fel. ~ És nem én vagyok a válaszok birtokosa. ~ Az persze természetesen teljesen más kérdés, hogy valójában ő volna a válaszok jogosultja – egy igazságos világban talán rendelkezhetne mind a válaszokkal, mind pedig a jogaival, de ez nem az a világ. Ő ugyanis nem tartozik a kiváltságosok körébe, épp ellenkezőleg. A valóság ugyanis az, hogy még a saját életével, sőt halálával sem rendelkezhet; azok, ahogyan minden más is, egy teljesen más személyhez tapadnak. A Hokagéhoz.
A kifejezés ugyan némileg idegennek és száraznak hat a szájában még annak ellenére is, hogy nyelvéről úgy peregnek a szótagok, mintha ezzel a kifejezéssel az ajkán született volna – bár ki tudja, a bizonytalan és ismeretlen múltja akár azt is rejtheti, hogy valóban ez volt az első általa kiejtett szó gyermekkorában.
Mint ahogy minden egyes alkalommal, mikor vissza próbál tekinteni, most is vaksötétben tapogatózás a kísérletének eredménye. Már viszont kezdi sejteni, hogy nem adhatja fel sem most, sem pedig a jövőben; megrázza hát fejét, majd pedig a mozdulat által szemei elé repülő tincseit a füle mögé tűrve futtatja ujjait az ölében heverő könyv száraz lapjain.
A jelek eleinte gyönyörű és igényes rajzoknak tűntek, amint lankadatlanul kíváncsi tekintete végig követte a vonalak íveit, megtorpanását, váratlan irányváltoztatását és megakadó, majd ismét szálló lendületét – a jelek ekkor még csak gyönyörű, ámbár idegen művészetnek tűntek számára. A lapokon végigfutó szemei egy idő után természetesen rendszert fedeztek fel, de szívének szapora dübörgése nem a felismerésből eredt, legalábbis nem egészében: a tudatában lakozó sötétség ismét mocorogni és bugyogni kezdett. A kezdetben rettegést keltő impresszió ugyan nem veszített különleges mivoltából, de már szinte megszokottá vált. Az ismeret szikrája ugyanis az elméjének felmorajlása következtében pattant ki, hogy ezek nem is egyszerű jelek, hanem írásjelek.
A felismeréssel párhuzamosan váltak az írásjelek számára is olvashatóvá, és gyermek módjára csodálkozott el felfedezésén, hogy az írásjelek szavakat, majd mondatokat alkotnak, valamint, arra is, hogy mindegyik kifejezésnek tartalma van, jelentése, amiket ő maga is ért. A felfogásnál nem állt meg a felfedezésének határa, ugyanis minden tartalomhoz képzetet kezdett el társítani a sötét masszát alkotó tudata – emlékek, de mégsem: szinte tudja, milyen a levelek érintése, a friss eső áztatta mezők illata, a vér íze és a halál bűze, de minden kontextus nélkül maradván nem kötődik konkrét emlékhez; konkrét személyhez, fához, mezőhöz.
Talán még nem is tudja, de a négy falon túl létezik az a világ, amelynek feledésére kényszerítették, ám erre képtelen, az ugyanis akarva-akaratlan kúszik vissza néma, de akaratos kísértetként, kegyetlenül kecsegtetve őt azzal, ami volt, de már elmúlt, valamint azzal, ami van, de számára mégis elérhetetlen marad.
Akár egy aranykalitkába zárt énekesmadár.



A zöldellő erdő képe kopogtatás zörejére oszlik szét olyan határozott lendülettel, hogy az általa bámult fehér fal látványa éles pofonként rázza meg törékeny tudatát; ujjbegyei alatt nem az élettel teli levelek bársonyát tapintja, hanem a hófehér lepedő szövetét, tüdejébe nem a vadon friss szellőjét szívja, hanem ablak nélküli és emberlakta szoba szagát.
A szemei körüli izomzat egy pillanatra megfeszül, ahogyan a végtagjai is ösztönösen így reagálnak, de mikor megpillantja a szobájába lépő maszkos alakot, alig észrevehető megkönnyebbüléssel fújja ki azt a levegőt, amiről még csak azt sem tudta, hogy visszatartja.
Úgy tűnik, a férfi mit sem vesztett határozott kiállásából távolléte alatt – ennek következtében ismételten aprónak érzi magát, törékeny virágszálnak egy hatalmas hegy árnyékában. A férfi ruhái feketék és második bőrként ölelik testét, minden porcikáját eltakarva; az övé hófehér és lazán lóg rajta, karjai és lábfejei szabadon kukucskálnak ki a ruhaneműk alól. A férfi álarcot visel, az ő arca nyitott könyv; de közben mégis ő az, akinek több titkolnivalója van, vagy legalábbis volt.
Risu-san... – Hangja bizonytalan krákogás annak köszönhetően, hogy az utóbbi időben nemigen akadt lehetősége élni a hangszálai adta lehetőségekkel. – Köszönöm a könyvet, de attól tartok, nem találok hasonlóságot közted és a névadód között.1 – Az arca ugyan komoly, hangja mégis rejtett humorral cseng, amikor a férfi felé fordítja a könyvét, jobbjának mutatóujjával megpöccintve az egyik oldalt. A lapon tussal körvonalazott, némileg elnagyolt mókusrajz található.
A mókusálarcot viselő ANBU kiképzéséhez hűen mit sem reagál az analógiára, látszólag megtörhetetlen, rendíthetetlen szikla. ~ De vajon mit rejthet az álarc? ~ A gondolat természetesen jogos, hiszen a saját testét is végtelen kíváncsisággal vette szemügyre első alkalommal, így hát a tetőtől talpig feketébe bugyolált alak számtalan titokkal rendelkezhet.
Az arcára kúszó félmosoly kíséretében csukja be a könyvet és rejti azt a párnája alá – habár nem a legbiztonságosabb rejtekhely –, majd mezítlábasan lép a férfi elé. Mivel Risu jóval magasabb nála, így kénytelen fejét megbillentve felfelé nézni. ~ Egy jó ideje nem láttam... ~
Már kezdtem attól tartani, hogy megfeledkeztél rólam. – Ugyan a hangja és a mosolya könnyed, mégis a szemei mögött lappangó félelem, hogy elhagyják, feleslegessé vált tagadhatatlan, leplezhetetlen és lerázhatatlan.
A férfi még mindig nem adja jelét annak, hogy hallaná szavait. Némán hátat fordít és ajtó felé veszi az irányt, viszont nem csukja azt be maga mögött. A fiatal nő ezt természetesen úgy értelmezi, hogy a férfi valószínűleg elvárja jelenlétét, így az ágy lábánál lévő szandáljait felkapva siet az álarcos alak után. A folyosón először egyik lábán ugrándozva, majd pedig a másikon igyekszik tartani is a tempót, valamint menet közben fel is húzni a lábbeliket.
Az általuk már korábban igénybe vett edzőterembe lépnek be, aminek az ajtaját Risu határozott mozdulattal csukja és zárja be, valamint el is reteszeli – a rideg fémek egymáson csúszásából eredő fülsértő csikorgás némi aggodalommal tölti el; vajon mire készül a férfi, valamint ki fognak-e hullani a fogai a szörnyű hang hallatán? ~ Az igencsak kellemetlen lenne... ~ Fut át a fején a gondolat, miközben bőrén keresztül simítja végig az állkapcsát, egyrészt megbizonyosodva arról, hogy minden foga a helyén van, valamint igyekezve elmasszírozva a rezonáló fájdalmat.
Egy újabb feladatot kaptál... egyfajta tesztet. – A férfi hangját hallva, valamint felfogva szavai tartalmát azonnal és automatikusan kihúzza magát, ösztönösen növeli a lábai által felvett terpeszt, hogy biztosabban álljon. Ha a férfi észreveszi, nem kommentálja.
Habár ez ismét tanulás, mégis alapjaiban eltér az előzőtől. Az egyedüli kapcsolódási pont az, hogy chakrát kell használnod itt is. A különbségek közül mindössze párat sorolnék, úgymond a leglényegesebbeket, hiszen kimerítően aligha lehetne leírni őket. Így tehát különösen a chakra elemtelen mivoltát kell megemlíteni. – A férfi a terem közepére sétál; lépteit a gumipadló tompítja. – Az előző alkalommal ugyanis tűz elemmel ötvözted a fegyvert, hogy a fizikai támadást erősítsd, itt viszont szó sincs tűz elemű chakráról; azt a tiszta, elemtelen verziójában kell alkalmazni. További különbség, hogy az előző gyakorlatnál kifelé áramoltattad a chakrád, jelenleg viszont arra kell törekedned, hogy a külvilág jelenségét, tárgyait zárd el. Eddig világos?
Nagy levegőt vesz.
Nem.
Nem?
Már hogy lenne világos?
A férfi érzelem- és reakciómentes színjátéka megtörni látszik. ~ Már ha színjáték... Annak kell lennie, hiszen miként is lehetne, hogy miközben én ennyi mindent érzek, ő semmit sem? ~ Az álarc ugyanis pár fokkal lefelé biccen, mintha lógatná a fejét, de mintha a maszk mögül egy aprócska, talán elfojtani szándékozott sóhaj is hallható lenne.
Egészen pontosan mi az, ami nem világos?
A kérdést olyan lehetetlen azonnal és egyszerűen megfogalmazni, hogy egy pillanatra csak az állkapcsa mozog, de hang nem jön ki a torkán. Hogy is válaszolhatna, ha a kérdéseket sem ismeri? Annak ellenére, hogy a kölcsönvett (bár inkább kapott) könyvekből alapvető elveket megismert, mint például a chakra fogalma és a hozzá kapcsolódó alapvetések, de a tudatában szunnyadó sötét és gomolygó massza szinte szarkasztikusan kacag tudatlanságán.
Hogy érhetem el, hogy ne... tűz elemű chakrát használjak? És mit értesz az alatt, hogy... elzárás? Nem tűnik túl praktikusnak az, ha valaki mindenhová dobozokkal vagy ládákkal megy.2
Doboz? Láda? – A férfi hangjából egyértelműen kicseng az értetlenség.
Abba szokták az emberek eltenni a dolgokat, nem?
A férfi sóhaja ezúttal eltéveszthetetlen; fel is merülhet benne a kérdés, hogy ugyan mivel érdemelte ki a különös és problémás nőszemély jelenlétét, illetve miért bünteti őt a sors – vagy éppen a Hokage – azzal, hogy egy ilyen bonyolult helyzetben lévő személyt kell tanítania.
Nem mereng szerencsétlenségén sokáig, ugyanis a gumipadlón törökülésbe rendezi végtagjait:
Akkor kezdjük az elején; a tűz elemű chakrát akként kell vizualizálnod, hogy a kezdeti elemtelen chakra elemi sajátossággal bírjon, ha viszont ezt mellőzöd, akkor elemtelenül tudod használni. Számtalan ninjutsu technika alapul elemtelen chakrán, úgymond speciális és egyedi válfaja az, ha valaki elemmel ötvözi azt. Ez eddig világos? – Kérdezi, mire csak egy néma bólintást kap, de úgy tűnik, elégnek minősül, ugyanis újabb levegővétellel folytatja: –– A másik... majdhogynem nevetséges felvetésedre viszont – a fiatal nő itt felmordulva fejezi ki nemtetszését –, azt kell leszögezni, hogy a shinobi nem ládában cipeli a felszerelését, hanem tekercsbe írja bele. Ez annyit tesz, hogy vesz egy ilyen célra használatos tekercset, valamint tintát és ecsetet. Ezeket felhasználva pecsétet alkot, ami írásjelek koherens együttállása. A különbség egy írott könyv és egy pecsételt tekercs között az, hogy míg az első nem rendelkezik mélyebb fizikai attribútumokkal, míg a pecsételt tekercs egy... síkban kifejezett rejtett tér. Mintha a lap mögött egy külön világ lenne, de alatta nincs semmi, csak a levegő, a padlólap. – Ezt prezentálja is: a mellzsebéből egy tekercset húz elő, bont ki és sodor le, meglebegtetve a különös pergament a fiatal nő orra előtt. A kibontott tekercsen egy centrikus rajz található. ~ Nem rajz, hanem írásjelek sokasága alkotta... Pecsét. ~
Látható, hogy a tekercs lapja alatt levegő van – húzza el a kezét alatta –, illetve a talaj, amennyiben leteszem. – Gyűrődésektől mentesen kiteríti a gumipadlóra, megkopogtatva azt. A hangot ugyan majdhogynem teljesen elnyeli a burkolat, a tompa rezgést viszont minden érintkezési ponton érzi, ugyanis a férfi testtartását lemásolva helyezi el magát mellette. – Amint viszont chakrát irányítunk a pecsétbe a megfelelő szándékkal és vizualizációval, úgy a pecsét mögött létező, de szemmel nem látható tér, dimenzió elérhetővé válik számunkra.
A férfihoz ilyen közel ülve (karjaik majdhogynem érintkeznek) szinte érzi, ahogyan az álarcos alak energiaszintje a külvilágban is érzékelhető módon növekszik; karjain a szőrszálak égnek állnak, mint a statikus energia hatására. Hófehér, sima bőrét a libabőr göcsörtössé teszi. Nem meri viszont a másik kezével elsimítani a különös jelenségeket, mert az a mozdulat is közelebb vinné az energiával töltött testhez, de lehetősége sem lenne rá, ugyanis a férfi jobbját a pecsét fölé emeli, ujjai hegyével pedig lefelé nyúl, hogy megérintse a festett felületet. Feltehetően az ő érdekében mutatja lassabban, mint ahogy egyébként lehetne, de így legalább módjában áll megfigyelni a mozdulatokat és a reakciókat egyaránt. A pecsét az érintés nyomán felizzik, mintha a tekercs belsejében lámpát gyújtottak volna. Az írásjelekből, de kifejezetten a középpontból sugárzó energia érzékelésére a szíve zakatolni kezd, s mintha a tüdejébe is több levegő férne, mint korábban.
A férfi mindennemű előrejelzés nélkül ragadja meg a kiterített tekercset és lendíti meg a levegőben; a pecsét középpontjából eredően egy tűzcsóva indul meg egyenesen a szemközti falnak célozva. Ijedségében hátradőlt, megtámaszkodva könyökén és bár ösztönösen hunyná le a szemeit a becsapódástól tartva, arra mégis képtelen. Mint utólag kiderül, előnyös is, hogy szemtanúja a becsapódásnak, vagy legalábbis annak hiányának; a fal és a tűzcsóva kontaktusának pillanatában ugyanis a következmények elmaradnak.
Ülő helyzetéből felugorva szalad a falhoz, a még kéken izzó írásjelekre helyezi ujjait; szinte még érzi az alatta izzó energiát. Mikor azok elhalványulnak, az álarcos férfi felé fordul.
Chakratintával írtam chakratekercsre, méghozzá azzal a konkrét szándékkal, hogy a felém tartó tűzgolyót lepecsételjem még a levegőben. A pecsétet előre elkészítettem, így mindössze annyi volt a teendőm, hogy a chakrámmal aktiváljam azt.
A férfi hangjának kimértséget jelen pillanatban örömmel észleli, ahogyan a végtelennek tűnő türelmét is. Az elé kiterített üres tekercset, tintát és ecsetet viszont egy pillanatig értetlenül nézi, mígnem rádöbben, hogy bizony le kell írnia azokat a karaktereket, amik majd magát a pecsételés folyamatát lehetővé fogják tenni.
Az ecset formája és anyaga először idegenül hat, de a kezével automatikusan nyúl érte és még a fogás is elsőre sikerül. A tintában megmártja azt és óvatosan a tekercs felé emeli, egy pillanatra nem tudva, mit is kellene tennie. Ekkor a férfi kiteríti ismét az előbb használt tekercset, mutatóujjával indikálva számára a haladási irányt, feltételezhetően azért, hogy másolja le; így is tesz.
Az első pár ecsetvonás remegősre sikerül ugyan, de ismételten az történik, hogy a teste, így különösen a kézizmai, ujjai, csuklója maguktól reagálnak a szándékára, mintha már csinált volna ehhez hasonlót. Mivel nem ez már a sokadik ilyen eset, így nem is tör ki hisztériában, fojtogató aggodalomban, hanem hagyja, hogy a teste azt tegye, amihez ért.
A tekercsen átsuhanó ecsethegy gyorsan a végére ér az alkotó tevékenységnek, s az eredmény első ránézésre megfelelőnek tűnik.
Most gyűjts chakrát, amit vezess a tekercsbe, a karakterekbe.
A fiatal nő olyannyira koncentrál, hogy mindössze egy nonverbális válaszra méltatja a mellette ülő oktatóját. Bólintás után ismét befelé irányítja a figyelmét, egész pontosan oda, ahonnan a chakráját meríteni szokta; a sötét végtelenség szurokfelszíne bugyogni kezd, mintha kacagna rajta a meghódíthatatlan közeg, csúfolva őt nemtudása okán.
Viszont a tudatában már van egy mentsvár, ami óvja törékeny elméjét a sötét kínzójától. A levél fényt hozó képe ismét megjelenik lelki szemei előtt, utat mutatva számára és elűzve a sötét nyúlványokat.
Koncentrációja hatására a lelkében szunnyadó energia felperzseli karjait a kifelé tartó úton; az érzés nem csupán szimbolikus, ugyanis az ujjai nyomán a tekercs lángra kap.
Én figyelmeztettelek, hogy ne tűz elemű chakrát használj.
Nem olyan egyszerű, mint amilyennek állítod!
Koncentrálj arra a szándékra, hogy elzárni akarsz dolgokat, nem pedig felgyújtani.
A férfi horkantást követően egy újabb tekercset terít elé. Fölé hajolva újra megmártja az ecsetét a fekete folyadékban, várva annyit, hogy a felesleges anyag visszacsöpögjön a tégelybe, majd pedig ismét elkezdi a karakterek rajzolását. A művelet az előbbihez képest gyorsabban teljesedésbe megy, így nagy levegőt véve teszi le az ecsetet, hogy ismét a chakraközpontjára fókuszálva chakrát merítsen, immáron viszont azzal az eltökélt szándékkal, hogy elemtelen chakrával elzárjon valamit.
Ezúttal a belső szentélyéből kiáramló energia nem égeti végig a karjait, s ujjai nyomán nem is perzseli meg a tekercs anyagát, helyette az általa leírt karakterek kéken felizzanak, ahogyan a férfi tevékenységét követően is.
Risu ezt látva saját tekercset vesz elő, kibontva azt vízmennyiség zúdul ki belőle. – Nem tűzgolyóval kezdünk, hanem ezzel a víztömeggel. – A férfi szavai majdhogynem feleslegesek és cseppet sem megnyugtatóak, de a felesleges merengést elkerülve tartja fenn a pecsét izzását, viszont annál többre az általa létrehozott pecsét és fókusz kettőse nem képes; a fénye mindennemű következmény nélkül kialszik.
Na és most mi van? – Kérdezi igencsak tanácstalan hangon a fiatal nő, fejét oldalra biccentve próbál felsandítani a férfira, aki sóhajt.
Nem elég belevezetned a chakrát az írásjelekbe, hanem azokon át kell vezetned. Tehát tulajdonképpen beletöltöd a chakrát és az írásjeleken, a pecséten keresztül nyúlva terjeszted ki a külvilágra azt, felölelve az elzárandó közeget. Még itt sincs vége a folyamatnak. – Ekkor a fiatal nőn van a sóhajtás sora, de ő még szemforgatással megspékeli a kiadást. – A chakráddal tehát a pecséten keresztül nyúlsz ki a külvilág felé, megtartod és fenntartod a chakraáramlatot, s mindeközben felöleled az elzárandó objektumot, elemet, átitatva azt a saját chakráddal. És ekkor még mindig nincs vége a folyamatnak...
Valahogy kezdem úgy érezni, hogy sosincs... – A fiatal nő dünnyögése egy újabb sóhajtást eredményez.
Tehát felöleled azt, amit el akarsz zárni és a chakrádon keresztül lebontva azt bevonzod a pecsétbe, mintha behúznád azt. Ha ez megvan, akkor ismét a pecsétet vizualizálod, ezáltal elzárod és befejezed a műveletet. Ilyen egyszerű.
Egyszerű a fejed...
A férfi morgására ismét a tekercse fölé hajol, hogy újra chakrát csaljon ujjai hegyére. Ezúttal a chakramanipuláció jóval gyorsabban sikerül, mintha a teste és a tudatalattija tökéletesen tisztában lenne és ismerné a műveletet. A felmerülő kérdéseket és kételyeket elhessegetve ad szabad utat az ösztöneinek, amikor a chakráját a tekercsbe vezeti.
Szerencsére a gyulladás ismét elmarad, viszont a pecsét újból felizzik. Ezúttal viszont mélyebbre hatol tudatával és ezáltal chakrájával is; a karakterekbe önti a hatalma alá vont energiát, s ujjain keresztül érzi, amint az energia sugárzik a tintából, ami ezt követően a tekercsre is átterjed. Ezt követően próbál kilépni a tekercs és a karakterek síkjából a térbe, először óvatosan, majd miután észleli, hogy semmilyen tömegkatasztrófa nem történik, fokozatosan bátrabban tapogatja le az elzárandó anyag felületét.
Csak akkor hatol be a közeg belsejébe, belső struktúrájába, mikor már a felszínét körüljárta. Ekkor a kiterjesztett chakrával teljesen átjárja és átitatja a kijelölt közeget, ami jelen pillanatban a gumipadlón elterülő méretes tócsa. Ezt követően elkezdi maga felé húzni a chakráját, úgy vizualizálva a folyamatot, mintha a kiterjesztett energia a saját marka lenne. Így kvázi mint egy végtagot próbálja mozgatni a kiterjesztett chakranyúlványt, ami ilyen megjelenési formában végtelenül hasonlít azokhoz a csápokhoz, amik a sötét mélységből nyúlnak fel esetenként (s látszólag minden ok nélkül). Viszont ez a nyúlvány világos és az uralma alatt áll.
A chakrájával felölelt víztömeget elkezdi tehát befelé húzni, mozgatni a pecsét irányába. A bemeneti pontot leszűkítve igyekszik belevonni a közeget a tekercsbe, s a saját chakráján keresztül érzi, amint a tekercs láthatatlan, érinthetetlen oldala kezd vízzel telítődni. Mikor az utolsó csepp is eltűnik a láthatatlan portálon, mikor a chakranyúlvány végét is beszippantja a tekercs, az írásjelek ismét felizzanak lelki szemei előtt, ahogyan a valóságban is. Képzeletében minthogyha egy zárban fordítaná el a kulcsot, szinte hallja és érzi, mikor a zár sokatmondóan kattan.
A levegőt orrlyukain kifújva dől hátra.
És maradj is bent...
A férfi ülő helyzetéből felállva fordul szembe a fiatal nővel.
Feltétlenül érdemes megjegyezni azt is, hogy amennyiben a technikát alkalmazó shinobi nem rendelkezik elegendő chakrával az objektum vagy közeg elpecsételéséhez, akkor a pecsét instabilitása következtében az egészben vagy részben elszabadulhat. Gondolom, nem akarsz tűzgolyót az arcodba feleslegesen.
Ehmmm, mert van olyan, amikor valaki nem feleslegesen akar tűzgolyót az arcába?
A szavait hallva a férfi hátrébb ugrik és egy újabb pecsétet ránt elő még a levegőben.
Mivel mondtam, hogy nem fogunk tűzgolyóval kezdeni és nem is azzal kezdtünk, immáron nyugodt szívvel avathatlak be a felesleges és nem felesleges tűzgolyó művészetbe.
A fiatal nő kapkodva hajol a tekercse felé, némileg össze is maszatolva a gumipadlót a tintával, mikor villámgyors mozdulatokkal vázolja fel a pecsétet.
Ne-ne-ne-ne-NE MÁR!


Törött szárnyú madárként került Konoha és a Hokage markába. Meggyógyították mind fizikailag, mind mentálisan. És ahogyan minden kalitkába zárt talált madárnak, az ő sorsa is az, hogy még repüljön, ahhoz azonban fel kell erősíteni őt, hogy saját szárnyain szálljon – Konoha és a Hokage parancsára és érdekében.


1 Mókus
2 Az emlékezetét elzáró pecsét miatt a fogalmi definíciókkal nincs tisztában, hiányzik a megfelelő kapcsolás a tartalom-jelentés-kivitelezés között, továbbá a fogalomképzési reflexlánc sem teljes (pl. ezért ír le kifejezéseket több szóval, miközben van, vagy legalábbis lenne rá terminus).



_________________



avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 178

Specializálódás : Agyfaszosztás

Tartózkodási hely : Pszichiátria


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hatake Kakashi on Kedd Nov. 08 2016, 21:59

Nagyon jó-nagyon jó.

Európa óta tény, hogy sokat fejlődtél. Noha nem olvastam Tolkient, csak rengeteg véleményt hallottam róla, valahogy így képzelem el az írásait. "A részletet is részletezni kell!" Írhatnék még jó pár sort miért tetszett olyannyira az irományod, de ezt megtartanám magamnak. Talán egyszer kiderül, talán, amikor a sapka is lekerül.

+8 Ch üti a pecsétes buksidat.

_________________

Mesélések:  Ayanokoji Hinami, Ayanokoji Ikari, Ayanokoji Nozomi, Kenshiro Izuna-Kenshiro Mika
avatar
Hatake Kakashi
Mesélő

Specializálódás : Csendben maradás

Tartózkodási hely : Maszk mögött


Adatlap
Szint: S
Rang: Haraggombóc
Chakraszint: Yeah boiii

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Szer. Dec. 28 2016, 14:48

Tanulás: Ninjutsu – Kuchiyose no Jutsu: Rashōmon // Idéző technika: Démonkapu

2016. December



Kuchiyose no Jutsu: Rashōmon // Idéző technika: Démonkapu


Egy igen erős védekező technika a kézjelek után a használó megidéz egy elementáris méretű, hatalmas acélkaput, rajta démoni festményekkel, amit sok háztömbnyi méretéből adódóan is képtelenség elpusztítani. Csak természeti katasztrófa erejű fizikális, és a legerősebb elemi támadásokkal lehet ártani a kapunak.
Besorolás: A
Chakraszint: 600
Megkötés: Kuchiyose no Jutsu




Sötétség.
Először meg sem tudja mondani, hogy a tudatának kétes falai között gubbaszt-e néma magányában, vagy pedig az éjszaka árnyai által feketére festett szoba hófehér falai között – ugyan nincs óra az egyébként is csupasz falakon, mégis érzi, hogy az éj legsötétebb időszakát virrasztja át, ami után már csak világosodni tud az égbolt.
A tudatát uraló végtelen sötétség viszont – vagy talán épp emiatt – aligha különbözik a sűrű, szinte áthatolhatatlan árnyak által elárasztott kopár helyiség körbezárt terétől; kezeit nem látva tapogatózik a sötétben, ujjbegyeivel láthatatlan falakba ütközve. A nem létező emlékeit ehhez hasonló tapasztalatokkal nyugtázza – mármint a hiányukat, hiszen mást nem igazán tud. Aztán persze ki tudja; talán eljön majd egyszer az a nap is, amikor nem kutakodik utánuk, elfelejtve a saját feledését is, bármennyire ironikusnak és lehetetlennek tűnik is a gondolat. Ez a nap viszont nem a mai: a fizikai sötétséget saját bőrének csípésével határolja el a mentális kietlenséggel; a röpke, de éles fájdalomérzet képes határvonalat húzni a valóság és a képzelet között.
Még akkor is, ha a képzelete a valóság maga.
Szemhéjait mozgatva próbálja megállapítani, hogy szemei nyitva, vagy éppen csukva vannak – nem könnyű feladvány, de valójában teljesen felesleges is; az ablaktalan szoba még csak a csillagok és a Hold által nyújtott természetes fényforrásokat is mellőzi, így csupán törékeny emlékezetére hagyatkozhat, mikor a szoba berendezésén mereng, főleg abban az értelemben, hogy mibe ütközhet esetleges mozgása esetén.
Na nem mintha különösebben lenne rá lehetősége: a szoba apró, szűkösen berendezett. A külvilág számára végtelenül korlátozott: folyosó és edzőterem, tisztálkodó helyiség. Valahogy van egy olyan érzése, hogy a sivár emlékezetét kitöltő szegényes részletek – bármilyen pontossággal is ivódtak bele tudatába – ingerhiányos állapotban hagyják. Amiről persze nem tud; így nem is tudja a hiányérzetet megfelelően elhelyezni a végtelen űrben, de valójában a változatos színek, textúrák és formák hiánya megtört női tudatára nagy nyomást helyeznek.
A környezet ugyanis kifejezetten unalmas.


A hullámokban megtapaszt alvás nem egészen tesz jót hangulatának, amin még a kiadós reggeli sem segít – ha a környezete unalmas, akkor ez kiterjed egyetlen rendszeres látogatójára is; a Mókus álarcot viselő ANBU karjait összefonva támaszkodik az ajtófélfának.
Saját időérzéke szerint – ami könnyen lehet hibás, hiszen nem tudja észérvekkel és bizonyítékokkal alátámasztani – a férfi mindig pontosan érkezik, de kizárólag egy indokkal. Az esetek jelentős többségében ugyanis Risu az, aki tanulás céljából eltávot nyújt a fiatal nőnek. Igaz, nincs klausztrofóbiája, hiszen nincs összehasonlítási alapja, amihez képest bezárva érezné magát, ennek ellenére viszont az edzőterem várva várt úti célja, még akkor is, ha nem éppen a legérdekesebb helyek közé sorolható – a probléma ezzel kapcsolatban is jelen van: nincs mihez hasonlítania, így nem is tűnik sivárnak. Mindenesetre a helyhez fűződő gyakorlatok egyáltalán nem unalmasak.
A férfi jelenléte tehát edzésre vagy tanulásra ad sejtést, habár ő személyesen még sosem szolgált fel számára – izgatottsága tagadhatatlan és leplezhetetlen, így némileg összerezzen, mikor a férfi először szólal meg:
A teát is idd meg... Az utasítás ugyan szokatlan, ezzel kapcsolatos véleménye összeráncolt homlokára ül ki, viszont természetesen teljesíti a vele szemben támasztott elvárást.
A gőzölgő ital felmelegíti belülről is, nem csak a csészét tartó ujjait, viszont a nyelvére települő keserű íz – érdekes módon nem hasonlít az éjszaka folyamán tapasztalt ízhez – elvonja a figyelmét a támaszkodó férfiról; az íz egészen az ajkaitól húzódik a garatig, s mintha homokréteg vonná be a nyelvét, de valójában erről szó sincs, habár minden egyes korttyal szeretné leöblíteni a különös textúrát. ~ Talán az étel lett volna...? ~ Az érzés viszont minden egyes korttyal egyre intenzívebben hat.
A csésze aljáról felpillantva szembesül azzal a ténnyel, hogy a nyelvére telepedő homokszemcsék mintha a szemébe is belekerültek volna, ugyanis szálló porszemekként táncolnak a levegőben, apró fényfoltokként megvillanva helyenként, majd pedig egyre nagyobb foltokká összeállva, kitakarva egy-egy tárgy- és falrészletet.
Ehhhmmm... vlmi gonnn vn, Isu... A hatalmas gubancnak tűnő nyelve betonnehéznek tűnik, egyszerűen nem forog a szavak körül. Ekkor az ajtó kinyílik, habár ő ezt mindössze egy tompa foltként érzékeli, ahogyan az ajtón belépő fehér köpenyes férfi is mindössze egy közeledő fehér pacának tűnik.
Az ujjbegyei közül kicsusszanó porcelán csörömpölését már nem is hallja, hiszen bármi is volt a teájában, az elég gyorsan kiüti őt; élettelennek tűnő rongybabaként terül el az ágyán, leverve a tálcát és az azon található tányért és evőpálcikákat, amik az ágya alá gurulnak.
A rajta eluralkodó sötétség viszont különbözik mind az éjszaka, mind pedig a tudata sötétjétől.

A fiatal nő teste fölé tornyosuló köpenyes alak egy egyszerű mozdulattal fordítja az apró testet hanyattfekvésbe. Közelebb hajolva a vérvörössel behálózott párnán fekvő fejhez, jobbját emeli: tenyerét ráfekteti a nő homlokára, ujjaival satuba fogja koponyájának felső ívét, lelapítva ezzel kezelhetetlen hajkoronáját.
A férfi ekkor megdermed, mintha hirtelen márvánnyá válna hófehér köpenyében; egyedül a szemei mozognak lehunyt szemhéjai mögött, még csak a mellkasának emelkedését sem látni, annyira koncentrál, szigorúan regulázva a meditatív légzését. A nő számára mindez meg sem történik, viszont a valóságban percek telnek el úgy, hogy az idegen alak fölé hajolva ténykedik. Az álarcos ANBU mindeközben némán támasztja az ajtófélfát, eredeti pozíciójából nem mozdulva.
A köpenyes alak könnyedén felegyenesedik, mintha meg sem kottyanna neki, hogy perceket kell egyébként igen kellemetlen pózban görnyednie. Ujjai közül óvatosan kicsúsztatja, helyenként kirázza a vörös tincseket, majd pedig az ezáltal felszabadult kezével mellzsebéből egy, a köpeny anyagához csíptetett íróeszközt húz elő, amit kattogtatni kezd, miközben a másik kezében tartott akta fölé emeli.
A Mókus álarcot viselő férfi nem látja, mit ír, ahogyan az eszméletlen nő sem, így tehát csakis a köpenyes alak ismerheti szavainak tartalmát és a jövőre kiható következményeit – vagy mégsem?
A fehérbe öltözött alak biccent az ANBU felé; hangja mély, kimért, kor által reszelőssé formált: – Minden rendben, feljogosítom a folytatásra. Cselekedjen a megbeszéltek szerint. – A férfi fehér árnyként suhan ki az aprócska szobából, ami jelenléte nélkül máris sokkal tágasabbnak tűnik, kevésbé nyomasztónak.
Risu fogai közül egy apró szisszenésként csusszan ki a sóhaj, de zokszó nélkül lép közelebb a nőhöz. Lehajol hozzá és biztos fogást keres – és talál – az apró testen.

Fény – égető fény; egyszerre fehéren szikrázó, narancssárga és arany vörös aláfestéssel.
Szemhéja megrebben.
Levegő – friss, egyszerre ismert és ismeretlen; nem a szobájának illatát hordozza az apró szellő, ami megcirógatja érintetlen orcáját.
Mellkasa megemelkedik, amint tüdejébe annyit szippant ebből a különleges levegőből, amennyit fizikailag képes.
Neszek, zajok – a szobája túlnyomó többségben a némaság burkába van ágyazva, mindennemű hanghatás nélkül; a megszámlálhatatlan hangforrás tapasztalása, azok tudatosulása viszont egy pillanatra még a gondolatait is felülharsogják.
~ Selymes és... nedves? ~ Az ujjbegyeit a talajba fúrja, amin fekszik; ekkor tudatosul benne, hogy nem a takarói között fekszik, hanem valahol máshol.
Teljesen máshol.
A lassan összeálló tudatfoszlányok mozaikszerűen illeszkednek koherens egésszé, s amikor minden a helyére áll egy kattanással, ő abban a pillanatban vágódik ülő helyzetbe, mintha rugóra lépett volna – a váratlan mozdulat hatására viszont az egyik kezével kénytelen megtámaszkodni, na nem mintha a megszédüléstől el tudna esni.
A váratlanul szemei előtt muslicák módjára szálló fekete pöttyöket elpislogva néz körbe: vaskos törzsű, sűrűn álló fák veszik körül, az egekbe törő lombjaikkal takarva el szemei elől az eget. A mámoros szellő simogatta falevelek ringásával csillannak át a napsugarak, melegítve bőrét, pislogásra kényszerítve pillangószárny módjára rebegő pilláit.
Apró, törékeny ujjaival megmarkolja a legközelebbi fűcsomót, amit ér, szorítva, húzva azt, mintha nem hinné el, hogy valóban ott van – de nem tépi ki; utolsó pillanatban alábbhagy a feszítő mozdulattal. Tekintete tovább portyázva akad meg az egyik fa tövében ülő alakon.
Risu... – Hangja elcsuklik, gyenge attól, hogy egy (általa meghatározatlan) időintervallumban nem használta. A tekintete viszont a kezdeti értetlenkedésből gyorsan átvált a bizalmatlankodásba. Állát behúzva kúszik hátrább és érzi, amint a szívverése az egekbe szökik.
A férfi mindezt látva emelkedik fel ülő testhelyzetéből, leporolva magát, majd kezeit feltartva lép közelebb a fiatal nőhöz, aki ennek következtében tovább hátrál rák módjára.
Csak parancsot teljesítettem; még nem láthatod, nem tudhatod, hogy hol tartózkodunk, de majd eljön annak is az ideje... – A férfi zavart hangja megnyugtatással cseng; feltehetően nincs hozzászokva, hogy mások aggályait kell elsimítania. – De addig is van feladatunk bőven. Hokage-sama ismét próba elé állít, amihez egy tekercset szolgáltatunk.
A szavak hallatán a nő arcára a végtelen hitetlenség jelei ülnek ki; homloka összeráncolódik, orrát felhúzza, álla leesik, fejét csóválva ringatja. Lehet, hogy nem rendelkezik elegendő információval a világgal kapcsolatban, de még az ő fejében is megszólal a vörös és vijjogó vészriasztó; elvégre épp most rabolták el.
A férfi ezúttal hangosan sóhajtva lép a nő felé, de a következő pillanatban teljesen eltűnik, vagy legalábbis egy azonosíthatatlan masszába konvertálódik – a nő szemei tágra nyílnak, mikor a massza a földön kuporgó teste felé halad. Csak egy gyermekes visításra van ereje és ideje, ugyanis a következő pillanatban tapasztalások nélküli életének legkellemetlenebb élményében van része.
A körülöttük lévő környezet kivehetetlen folttá idomul, mintha forogna is körülöttük, vagy vajon lineárisan szalad el mellettük a színkavalkád? Sajnos nem tudja megállapítani, időhiányában még vizsgálgatni sem tudja, ugyanis mintha egy falba rohannának bele – az érzés ugyan valóban hasonlíthat rá, de valójában egy tisztásra érve engedi el őt a férfi, aminek következtében a lábai nem tudják megfelelően kezelni a hirtelen bekövetkező lendületváltást: ő továbbhaladna egész testével, amit a lábai nem tudnak kompenzálni és ő a porban landol.
Köhögve és koszt köpködve emeli fel a fejét, hogy válla fölött hátranézve gyilkolja meg az alakot legalább tekintetével – de ez sajna elmarad, ugyanis tarkón találja valami, aminek következményeként feje ismét előre bukik, ő maga ismét földet zabál.
Igazán elmehetnél a francba... – Korholja, de egy pillantással rájön, hogy a furcsa férfi már nem élvezi társaságát. – Azért ezt nem gondoltam komolyan!
Köhögve emelkedik fel, próbálva lesöpörni magáról a poros földet és a landolása által felszántott füvet; látványos sikertelenséggel. Így hát koszosan tolja fel magát először ülő pozícióba, majd talpra. Ismét körbenéz; a korábbi fás rész helyett most egy fák által körülkerített tisztáson találja magát. A felhőtlen ég alatt.
A hangulata viszont korántsem felhőtlen.
~ Ez most tényleg itt hagyott a SEMMI KÖZEPÉN?! ~
A fiatal nő forog saját tengelye körül; vérnyomása szép stabilitással kúszik felfelé, homlokán kidagad az ér – a férfi nyomát sem leli, a civilizációét meg még szótári kifejezésként sem. Úgy tűnik, hogy igenis hoppon maradt – kifejezetten bátor mozdulat a férfitól, kifejezetten bátor...
A fiatal nő dühösen pillant le a földön ártatlanul heverő tekercsre; nem segít a tárgy külseje a helyzetén, sem a hangulatán: egyszerű, sárgásfehér anyag, körbekötve viseltes szalaggal, amin mintha tintás ujjlenyomatok is lennének.
Az azonosítására szolgáló címkén egy teljesen komoly szándékkal feltüntetett humoros kifejezés:
Tekercs
Jú dont széj.
A fiatal nő horkantva pördül körbe; haja tüzes tornádóként forog vele – szinte hasonlít egy hasonló nőre, aki már nincs és van is egyszerre –, határozott, dühös lépteivel viharzik el az érkezési, vagy legalábbis a landolási helyszínről, megcélozva a távolba nyúló tisztás egyik oldalát. Elindulva az ismeretlenbe, ami még az ismeretlenen belül ismeretlenebb.
Dühös léptei nyomán apró porfelhők szállnak fel és odébb a szellővel.
Ez a szellő haladásának nyomán széllé erősödik, majd pedig egyenesen orkánná; eleinte csak akadályozva a haladását, majd egyenesen egy helyben tartva őt. Először még csak véletlennek tartja, de a maradék humorérzéke is elszáll, amikor pofonszerű szélfalat kap a képébe.
Már éppen dühös ordibálásra nyitja a száját, amikor valami ismét tarkón találja, hatásosan elvonva a figyelmét hangja kieresztéséről. Dühösen fordul hátra, hogy szemügyre vegye az offenzív dolgot, ami...
A földön heverő tekercs.
Amit a tisztás közepén hagyott.
És ami megint tarkón találta.
Gyere ide, Risu, hadd dugjam fel oda neked, ahol a Nap se süt! – Ekkor a tekercs immáron homlokon találja hallható csattanással.
Vagy ez a csattanás az egójának darabokra törésének hangja?
Esetleg a türelmének végleges elpattanásáé?
A fiatal nő dühösen kap a sértő tárgy felé, de az kitáncol ujjai közül.
~ Mi a fészkes fene...? ~ Érdemes mondjuk megjegyezni, hogy a nő a különböző definíciók, jellemzések, változatos szókincs közül először a káromkodást és egyéb becsmérlő kifejezéseket sajátította el.
A felháborodása viszont jogos: a levegőben táncoló tekercs első ránézésre ártalmatlanul lebeg, ring ide-oda, mintha zsinóron mozgatná egy tapasztalt bábjátékos, de valójában erről szó sincs. Túl sok ideje azonban nincs elcsodálkozni a különös és különleges jelenségen, ugyanis pillanatnyi lefagyását a tekercs egy újabb támadással jutalmazza: állát pöcköli fel, aztán a feje búbját üti le.
A megalázott és felhúzott nőszemély komikusan próbál elugrálni nem mindennapi támadójától, viszont az olyasvalamit tesz, ami aztán végképp megbocsájthatatlan: popsin paskolja.
Kyaaaaah! – Lányos sikoltással ugrik hátra, mint a macska, amint hideg vízbe lép. A tekercs viszont követi mozdulatát és erre számítva kap felé, megmarkolva azt határozottan, el nem eresztve – viszont abban a pillanatban, hogy rámarkolt, a megmagyarázhatatlan manipuláció is megszűnni látszik.
A fiatal nő fogát csikorgatva és őszinte vicsorral az arcán töri fel a tekercset összetartó pecsétet. A megjelölésre szolgáló címke és a tisztább napokat is látott selyemszalag a szellő által táncoltatott kavargós út után a porban landol – feledésbe is merül, mikor Shakaku tekintete a lefejtett tekercs száradt, idő által koptatott anyagára téved.
Az anyag, amire írtak, egyértelműen nem mai darab, de nem is egyszerű papír, ugyanis van egy különös szövetszerű behatása is, de valójában a sűrű sorokat és oszlopokat képező írásjelek ragadják meg a tekintetét; apró, vékony hegyű ecset és tapasztalt kéz nyomán hátrahagyott, tudatos alkotás, ami már önmagában tiszteletre méltó, de a tartalma a felszínes gyönyörűség mögött lapul meg, takarva ölel egy felfoghatatlanul hatalmas lehetőségekkel bíró világot.
Idézés, mi? – Hangja némileg értetlenkedő, de egyértelműen alázattal teli. Ködös tekintetén viszont az is látszik, hogy a végtelen sötétségben próbál kutakodni, ami a tudatának korlátlan, ámbár mégis határok közé szorított síkjait és tereit uralja. A sötétség viszont nem fojtogatja, nem bugyog talpa alatt; tükörfelületté szilárdult, ami visszaadja külsejét, de mást nem.
Az igazságért, emlékekért folytatott kutatása során mentális léptei nem visszhangoznak, elnyeli őket a nyugodt sötétség, magányát abszolúttá és törhetetlenné téve – vagy mégsem?
Korábban elpecsételtél egy dolgot a pecsét és tekercs síkja által rejtett térbe; ahhoz hasonló ez a feladat. – Az ismét előbukkanó férfi hangja hallatán körbeperdül, s már emeli is a karját, hogy fejen vágja a tekerccsel, de a legutolsó pillanatban meggondolja magát, félve őrizve közelebb húzva magához a tudásforrást. – Ez a dolog már létezik valahol, már korábban meg is jelölted. A pecséttel képes vagy az egyik pontból egy teljesen más pontba idézni ezt a tárgyat, átvinni azt az eredeti helyszínről egy attól eltérő helyszínre egyik pillanatról a másikra. – A magyarázat egyszerűnek tűnik, de a világtalannak túl kevés, így hát az csak hápogni és pislogni tud.
De hát... hogyan? És miért?
Alapvetően szerződött állatok idézésére szokták használni, de... – A nő itt csak nagyobbakat pislog. – De a jelenlegi esetben egy kapuról van szó, egy nagy kapuról. – Mutatja a férfi az ég felé kitárt karjaival. – Emlékszel a falu épületeire? – A nő biccentését megvárja. – Na azokat pakold még egymásra egy párszor. Ezt a kaput te a múltban megjelölted, úgyhogy van vele kapcsolatod; erre a kapcsolatra hagyatkozva, ezt felélesztve kell átemelned ide.
Mégis miféle kapcsolatról beszélsz?
A vér és chakra kapcsolatáról. Tehát a kapcsolódási pont a véredben és a chakrádban van, kifejezetten egyedi, magyarán erre a kettőre feltétlenül szükséged lesz ahhoz, hogy előhívd ezt a kaput.
És hogy néz ki ez a kapu?
Nem tudjuk pontosan, de állítólag démoni festmények vannak rajta, de neked tudnod kellene.
Csak azt felejted el, hogy nem emlékszem.
A férfi ekkor merészen vállat von.
Ez már nem az én problémám.
Pár percig csak a kósza fűszálak és porszemek táncolnak a levegőben; az égen egy károgó madár röppen el. A fiatal nő agyában teljesen lehúzták a rolót, olyannyira, hogy egyszerűen szóhoz sem jut – pedig neki aztán mindig van mondanivalója. Talán pont az ilyesféle nemtörődöm magatartás az, amivel le lehet törni a szarvait, belenyomva a fejét a sárba? Bár már elég földet evett, köszöni szépen.
A megfagyott arckifejezése és testtartását a laposnak mondható tekintete sem hazudtolja meg, ahogyan a lélektükrei mögött meghúzódó tudatának szokatlan némasága sem.
Reménytelen vagy... ami azért annyira nem is csoda, hiszen a Hokage-sama ezzel minden bizonnyal tisztában volt, mikor egy magamfajta reménytelen eset mellé asszignált. – Haját válla fölött átvetve fordul el az álarcos férfitól; akarva-akaratlan övön aluli ütést mérve a férfi egójára.
Mivel ruhái már földesek és füvesek, orcája poros, így összekoszolástól nem tartva helyezkedik el törökülésben, kiterítve maga elé a tekercset, teljesen ki is fejtve azt az összecsavart állapotából, kisimítva azt, ezáltal előkészülve az olvasáshoz és a tartalom tanulmányozásához.
A tekercs ugyan végtelennek tűnő karakterekkel írja le az idézés természetét, de főleg az állatidézéssel foglalkozik, s inkább történelmi összesítés azzal kapcsolatban, hogy az utóbbi évtizedekben milyen idézett élőlények fordultak elő, továbbá stratégiai említést jegyeztek le benne amolyan lábjegyzetként; ki, milyen állatot, melyik harcban és hogyan, milyen eredménnyel alkalmazott. A jelentésszerű jegyzőkönyv tehát túl sok felhasználható információval nem látja el – vagy mégis?
~ Az állatfajokkal kötött szerződés is vérrel és chakrával szentesítődik, nem igaz? ~ Merengve tekint le az arca elé emelt tenyerére; apró, koszos, némileg felhorzsolódott, de az övé. ~ Ha viszont Risu gondolatmenetét követem, akkor már idéztem a múltban ilyen kaput, magyarán létezik szerződés. A kérdés már csak az, hogy idézzek meg valamit, amire nem emlékszem... ~
Egy néma sóhajjal az ajkán hunyja le szemeit, nem létező emlékeinek palotájának kapuján átlépve a tudatát uraló végtelen sötétségbe. A kopár, kietlen világ vigasszal nem szolgál, ahogyan útmutatással, de még egy nyomfoszlánnyal sem, amin elindulhatna; csak az a világ létezik, amit saját bőrén tapasztal; amit ébredése óta lát, hall, tapint és ízlel. Csak azok az érzelmek és érzékletek léteznek, amiket az első fény felragyogása után élt át. Ez a fény pedig a Hokage megjelenése, amit automatikusan a reményhez kapcsolt – a helyzete most mégis reménytelennek tűnik.
Nem ez az első eset, amikor a menthetetlenség érzése ostromolja törékeny, bizonytalan alapokon remegő tudatát; az elvárások hatalmasak, sokkal nagyobbak, mint ő maga. Elvárják tőle, hogy olyan eseményekre és dolgokra emlékezzen, amikre egyszerűen képtelen, de nem azért, mert hiányozna belőle az akaraterő. Sőt, ha valami, akkor pont az, amiből tengernyi szorult a lelkébe.
Viszont folyamatosan zsákutcába érkezik; minden egyes alkalommal rádöbben, hogy mi mindenre kellene emlékeznie; a felismerés, hogy képtelen rá olyan erővel hat, mintha egy létező falnak rohanna neki teljes erővel. Jelenleg még az előtte kiterített tekercs sem képes arra, hogy az efféle mentális pofára esést enyhítse; hiába tartalmazza a vége a szerződéskötés folyamatát, az általános kézpecsétek listáját és az általános pecsétmegjelenési formarajzot.
Hiába memorizálja és gyakorolja a kézpecséteket, még ettől nem érzi magát közelebb a megoldáshoz, sőt, valójában még a megértéshez sem. Tanácstalanul pillant vissza válla felett a tőle pár lépésre szobrozó férfira, némileg meglepődve a folyamatos jelenlétén.
Miért vagy még itt?
Azért, mert mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy... kevésbé legyél reménytelen eset.
Ez esetben segíthetnél az idézés megértésében... Hogy lehetséges, hogy az egyik pillanatban valahol máshol van, a következőben meg itt? Mire jó a vérem? – A fiatal nő teljes testével az álarcos alak felé fordul, de egy pillanatra lepillant a tenyerére. – Várj! Ne mondd, szinte itt van a nyelvem hegyén...! – Nagy levegőt vesz és hunyorogva szuggerálja az ujjait, tenyerének közepét. – Ha igaz, amit mondtál, akkor a véremmel valóban megjelöltem a kaput, ezáltal a chakrámmal is. És mivel ahogy mondtad, a vérem és a chakrám egyedi, akár az ujjlenyomatom. Magyarán a pecsételéshez hasonlóan szükségem lesz a friss véremre ahhoz, hogy meg tudjam idézni a kaput, igaz? – Összeráncolja a homlokát. – De ez még mindig nem magyarázza meg azt, miként reagál egy távoli dolog az itt tartózkodó személyemre...
Azért, mert a pecsétek tükörképei egymásnak, ahogyan a kapuba fecskendezett véred és chakrád tükörképe annak, ha véredet adod az idézésért. A megjelölt dolog és a jelölő személy között a befecskendezett chakra az, ami folyamatos, ámbár passzív kapcsolatot tart fenn... – Kezdi a monológot, amit végül Shakaku vesz át tőle és fejez be.
És a vér az, ami aktivizálja ezt a passzív kapcsolatot.
A fiatal nő hüvelykujját addig harapja, míg vért nem csal ujjbegyére – ami azért nem olyan egyszerű, mint az ember hinné, továbbá egyáltalán nem higiénikus. Az ujján kigyöngyöző vér látványára elmutogatja a kézjeleket; a mozdulatokon megmagyarázhatatlan okból suhannak át kezei egy olyan fokú hozzáértéssel, amit nem tarthat sajátjának.
A tudata mélyéből merített energia, vagy mint nem is olyan régen fogalmilag felismert chakra átjárja az egész testét, de főleg a felsértett bőr környékén fókuszálódik, egyértelműen keveredve az életesszenciájával. Viszont nem történik semmi. Hosszú percek telnek el, amit várakozással tölt, illetve töltenek, várva a semmiből megjelenő kaput; az viszont lemondta a randit, ő pedig hoppon marad.
Ismét kézjeleket mutogat, de a korábbinál több chakrát kényszerít a szervezetéből; a távozás nyomán a földet takaró porréteg meglibben.
Előfordulhat, sőt, a te esetben tényleg az a probléma, hogy egy személynek lehet több helyen, több dolgon, több állaton is elhelyezett kapcsolódási pontja; ki kell választanod azt, amit idézni akarsz ahhoz, hogy sikeres legyen a műveleted. Érezned kell a jelenlétét, külön kell választanod a többitől.
~ Miért van az, hogy minden zenmesteri mondókád után összezavartabb vagyok, mint előtte? ~
Az viszont szinte nyomban eszébe jut, hogy mi történt a legelső alkalommal, amikor chakrát használt – vagy legalábbis az első alkalommal, amikor ismét chakrát használt. Mély levegőt véve elmerül hát tudatának végtelen és meder nélküli tengerében, feladva a színtiszta égboltot és a fénylő Nap melegét a magányos, sötét és hideg végtelenségnek.
A sötétség csak akkor rémisztő, ha ő maga annak gondolja; félelem nélkül csak egy hely, ami végtelen titkot és lehetőséget rejt – de van még itt más is, ami rejlik a sötét, füstös massza leplei alatt és között. Célzatos jelenléte a talpa alatti sötétség bugyogását eredményezi, de nem az egész hely bugyog; csak az a hely, ahol áll, és egy-két lépéssel előtte. Fejét mentálisan oldalra biccentve figyeli meg a jelenséget, ugyanis ehhez hasonló még nem történt; kíváncsiságát azonnal fel is keltette.
Talán botorság, de követi a felbuggyanó foltokat, vakon, hiszen a sötétség egyre nehezebb – alig bír benne haladni, ugyanis mintha valami visszafogná őt. Itt sokkal hidegebb van, a füstös sötétség szinte a sejtjeit is áthatolja; kezét kinyújtva tapogatózik előre, mígnem egy falba ütközik.
~ Nem fal... kapu... ~ Jegyzi meg magában, mikor tétova ujjai két panel között résre bukkannak.
Torkát megköszörülve tér vissza a valóságba, megszorítva a felsértett ujját, ezáltal friss vért csalva annak hegyére. A kézjeleket ismét elmutogatja, immáron azzal a tudattal, hogy mentálisan már rábukkant a céljára. A kibocsátott chakramennyiség ehhez igazodik, amikor kiengedi azt a hálózatából.
Az előbb nem történt semmi, most viszont tőlük méterekre mintha valami mégis készülne: a levegő és a por, valamint a kósza fűszálak táncot idéző kavalkádja az egyedüli jele annak, hogy valami készül, valamint a levegőben érezhető chakratömeg, ami folyamatosan növekszik, de nem ölt fizikai alakot – végül pedig nem történik semmi.
Ezúttal sikerülnie kellett volna! – Pattan fel kiáltása közben a földről, mit sem törődve elmacskásodott végtagjaival. A zsibbadásuk miatt megbotlik, de Risu a másodperc töredéke alatt ott terem előtte, hogy vállon ragadva stabilizálja. – Ott volt... a kezemben, illetve a kezeim alatt! Érzetem a tapintását, rátaláltam sikeresen, ahogy mondtad, de mégsem sikerült! Hogy idézhetnék meg akármit is, ha nem emlékszem rá?! Hiszen nem emlékszem sem a formájára, sem a méretére, sőt, semmire; hogy vizualizálhatnám, hogy formázhatnám rá a chakrámat?!
A férfi egy pár pillanatig némán mered le a nála jóval alacsonyabb nő dühös arcába a maszk szűk lyukain keresztül; megvárja, hogy zilált légzése lenyugodjon, habár az arcára kiült pír visszavonulására már nem hagy időt:
Ne kételkedj magadban... ne kételkedj a múltbéli képességeidben. Képes vagy rá, csak hinned kell magadban; vagy legalább bennem, nem várnék olyat, amire nem vagy képes! De... ha magadban és bennem is kételkednél, akkor higgy a Hokagéban! Ő az, aki miatt most itt vagy. Helyesbítek: aki miatt itt vagyunk, ezt ne feledd. Ne a bukástól való félelemmel állj neki; küzdd le a félelmeid! – A férfi a végén megrázza a kezei között szorongatott apró testet.
Shakaku szemei ismét elkerekednek és ismét csak hápogni képes; ez az első alkalom, hogy ennyire szenvedélyesnek látja álarcos társát, bár minden kétséget kizáróan sokkolja az előadásmód és a tartalom is egészen addig, hogy dühét egy pillanat alatt elveszíti; mintha feloldozást nyerne alóla.
Némán bólint, hiszen nem igazán tudna verbálisan mit mondani meglepettségében, de a férfi úgy tűnik, nem is igényli azt, ugyanis elereszti satuba fogott vállait és hátrébb lép tőle, visszaadva számára az intimszférát.
Nagyot nyelve vesz ismét levegőt, elmerülve újra tudata tengerében, belépve újra a sötétség birodalmába. Az utat viszont már ismeri; csak a bugyogó foltokat kell követnie ahhoz, hogy biztosan eljusson céljához, viszont a lábai most maguktól viszik, vakon.
A sötétség súlyát ismét érzi, amint nyomás alatt tartja a vállait, tüdejét; mintha a fejét is szorítaná. A sötétség suttogása idegen, érthetetlen szavakkal kecsegteti, de már tudja, hogy nem törődhet az idegen hazugságokkal; jobb, ha elsétál mellettük. Úgyhogy pont ezt teszi: kezeit maga elé kinyújtva halad; mígnem ujjbegyei elérik ismét azt, amiért jött – ezúttal viszont veszi a bátorságot, hogy a sötétségen felülemelkedjen. Kinyitja szemeit és felpillant az előtte álló hatalmas kapura.
Az ijesztő festés és dekoráció élethűsége miatt hátrahőköl, de gyeplő alá vonja saját félelmét és a felette megalkotott démoni archoz hasonló vicsort csal arcvonásaira – visszavicsorogva és morogva is az alkotásra.
Te most szépen velem fogsz jönni! – Még a mentális palotájában harap rá a másik, sértetlen hüvelykujjára, vérét véve. Letérdelés közben mutogatja el a sötétségbe vesző kézjeleket és csap az immáron nem bugyogó, tükörsima felületté csiszolódott talapzatra; onnan egy ugyanilyen műveletet, mozdulatot elvégző, testtartást felvevő, viszont vigyorgó alak pillant vissza.
A különleges jelenéssel nem törődve fókuszálja a chakráját a vérébe, valamint a testén kívülre, egyenesen rántva a láthatatlan köteléken. A kapu képe egyenesen a tudatába égve lebeg a szemei előtt – a körülötte lebegő sötétség egy lepedőlebbenéssel vált át a valóság zöldjébe, kékjébe és ezek végtelen árnyalataiba.
Kuchiyose no Jutsu: Rashōmon! – Az ajkait elhagyó szavak határozottak és szilárdak.
Ahogy a távolban megjelenő elementáris méretű acélkapu.


A Risu maszkot viselő ANBU kimért óvatossággal helyezi az ágyára az eszméletétől ismételten megfosztott nőszemélyt, oldalra lépve helyet adva a fehér köpenyt viselő alaknak. A férfi ismét a nő homlokára helyezi tenyerét, majd pedig abszolút merevség jegyeit ölti magára. Az így eltöltött néma percek hosszúra nyúlnak; hosszabbra, mint az előző vizsgálat esetén.
A férfi viszont nem ad rá magyarázatot, mikor szó nélkül, tollát kattogtatva tölti ki az aktát.
Mindent rendben találtam, leléphet. – A köpenyes alak minden további nélkül távozik, s őt követve húzza be maga után az ajtó az álarcos férfi.




Pszichiátriai Értékelés
- eseti jelentés -

Alany neve: Hyuuga Shakaku
Alany kora: 22 év
Alany neme: nő
Diagnózis: kényszerített amnézia

Megállapítás: Az előzetes és utólagos vizsgálatok során megállapítható, hogy az amnéziát előidéző tényező változatlan hatásfokon működik. A terheléses vizsgálat ezzel korreláló eredményt mutat.
Javaslat: További fizikai-, emocionális és chakraterhelés, időközönkénti vizsgálat.

avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 178

Specializálódás : Agyfaszosztás

Tartózkodási hely : Pszichiátria


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2000

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Hatake Kakashi on Csüt. Dec. 29 2016, 19:06

Tudtam én, hogy Konoha nem egy muris hely.
Noha egy leheletnyivel több tényleges tanulás elfért volna még az amúgy is hosszú irományban, azért így is nagyon szépet alkottál.

+9 Ch és +1 Tjp hull elmacskásodott végtagjaidra.

_________________

Mesélések:  Ayanokoji Hinami, Ayanokoji Ikari, Ayanokoji Nozomi, Kenshiro Izuna-Kenshiro Mika
avatar
Hatake Kakashi
Mesélő

Specializálódás : Csendben maradás

Tartózkodási hely : Maszk mögött


Adatlap
Szint: S
Rang: Haraggombóc
Chakraszint: Yeah boiii

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hyuuga Aikan

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.