.::Kórház::.

2 / 3 oldal Previous  1, 2, 3  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Jiraiya on Csüt. Márc. 29 2012, 17:02



// Asuko Smile //

Félelemtől szinte megdermedve, de benyitottál a kísérteties szobába. Mondjuk az túlzás, hogy benyitottál. Berontottál. Csak annyi a gond ezzel, hogy a rendkívül jóakaratú Franksensei ott állt az ajtó mellett egy kicsivel. Aligha volt ideje reagálni a történtekre. A heves cselekedetednek hála, egy szép kis pukli keletkezett a drága sensei homlokán. Szinte az egész feje lüktetett. Azt sem tudta, hogy hol van. Dülöngélve, és "O,,Óóóóóóó,,ÓÓÓÓ" hangok közepette próbált megkapaszkodni valamiben. Végül, egy magányos fali gyertyatartót kapott el. Egy pár másodpercig meg is tartotta, de aztán BUMMM!! Az is letört. Egyenesen a földre zuhant. De a gyertyatartó szerencséjére, nem esett keményre, hanem egy pihe-puha doktor fejen landolt. Hát igen... Szegény Franksensei eddig is elég zakkant volt, de most, hogy kétszer is megütötte a fejét... Hát nem sok jó jut az eszembe. Kábultan, de céltudatosan húzta fel magát az ijesztő fémajtón. Eltelt pár percbe, amíg odakúszott, de sikerült. A szemei kétfelé álltak, nyáladzott és lihegett.
- Kisakszonyg... Kéregm, többe ilyet nehh csinyálg hhhhh-jon!
Nyögte, majd eldőlt. Pár perc múlva, szerencsére újra eszméleténél volt. Nem tett volna jót a karrierednek, egy kigyilkolt orvos az alaksorba. A vérszomjas gyakornok, agyonütötte a mentorát egy fémajtóval, majd miután látta, hogy még mindig eszméleténél van, egy végső csapást mért rá egy gyertyatartóval. Szép kis hír lenne ez. De szerencsére semmi ilyen nem történt. Összeszedtétek magatokat, de számíthattál rá, hogy innentől fogva semmi jóra nem számíthatsz. A doktor úr belépett a sötét helységbe. Gyertyát gyújtott, majd behívott. Lassú, bizonytalan léptekkel haladtál előre. Nem láttál túl sokat, ugyan is idő kell míg megszokod a sötétséget. De nem tartott ez a vakság, hiszen a drága sensei meggyújtott még vagy 125615156 gyertyát, amitől szép világos lett a szobában. Bár ne tette volna. A szoba egy nagyobb kórterem méretű volt. Egy jó nagy kórterem. Tele volt pókhálóval, és egy kis ágyal. Fémasztalok voltak mindenfelé. Éppen annyi hely volt, hogy elférj közöttük. Három sorban voltak elhelyezve. A három sorban, három asztal volt. Mind a három sor három asztalán, egy-egy ketrec volt. Az asztalok alatt pedig egy-egy nagyobb ketrec. Az asztalokon lévő ketreceken nyulak voltak, azok alatt pedig a nagy ketrecben, mosómedvék. A sensei elsétált a koszos undi-bundi dzsuvás ágyig, majd ledőlt. Jobban érezte így magát, az iménti kis incidens után.
- Amint látod, ez itt az én kis laborom. A ketrecekben, kísérleti állatok vannak. Leginkább nyulak. Az előtted lévő asztalsor az első sor. Az azutáni a kettes, majd a hármas. Az első sor most a tiéd. Az összes nyúl beteg. Mindegy, hogy melyiket választod, mindegyik egyforma. Meny oda az egyikhez. Mindegyik állat ebben a szobában betegséget hordoz magában. Az első sorban lévő állatok nem halálos betegek, de a vírusaik hatással vannak az emberre is. A második sorban lévő nyulak már súlyosabb betegek. Ami a probléma, az az, hogy az Ő betegségeik is hatással vannak az emberre. Tehát veszélyesek. Torokfájás. Skarlát. És minden egyéb betegség hordozói. A harmadik sorban lévő állatok, halálos betegek. De ezek a betegségek, SAJNOS nincsenek hatással az emberi szervezetre. A feladata, hogy ellenálljon az első sorban lévő betegségeknek. Ezt úgy tudja elérni, hogy kiterjeszti magad köré a chakráját. Elsősorban egy képzeletbeli védőburkot von maga köré. Ha ez megvan, akkor a chakrát kiterjeszti és egy erős "védőfalat" képez maga körül. Ez megvédi a külső káros behatásoktól. Ezt nem úgy kell érteni, hogy megállítja a felé közeledő kunait. Ha erre vár, akkor számíthat rá, hogy belefúródik a fejecskéjébe, majd elvérzik. Habár még az elvérzés előtt meghal, hacsak nem üreges a fejecskéje, ami könnyen lehet. A bacilusok és az egyéb külső vírusszerű nano dolgoktól teljesen megvéd. Ez után következik, a test belső ellenállása. Ehhez szintén chakra kell. De most, először tanulja meg nem elkapni a vírust, vagy kórt. Az első sorban lévő állatok betegségének tünetei a piros pöttyök, és a bevérzett szem. Valószínűleg ha elkapja a betegséget, akkor ezek lesznek az Ön tünetei is. Tessék itt van ez a gyógyszer. - dobta oda neked a fiolát - Egy csepp is elég a teljes meggyógyuláshoz. Ha elkapod és észleled a tüneteket, ami szinte egyből megjelenik, ugyan is Én fejlesztettem ki a gyorsan ható fertőzést, akkor cseppents egyet a torkodba, majd várj néhány percet és a vírusok már is teljesen eltűntek a szervezetedből. Vagy ártalmatlanok. Ezt addig ismételd, ameddig nem sikerül teljesen ellenállni a vírusnak. Jó munkát!
Azzal a kedves Franksensei befordult a fal felé, majd elaludt. Itt most már csak magadra számíthatsz.



// Kérek szépen egy nagyjából 45 soros postot a jutsu tanulásáról. ^^ Ha ez megvan, akkor jön a másik fokozat is. Very Happy Hajrá! //

_________________
° Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
° Kenshiro Hanae --> Újra elveszve...
° Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
° Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
° Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
° Akira --> "Tartozni valahová..."
° Saigo --> Egy "B" szintű küldetés
° Abuso --> Homokszív
° Kawachi --> ???
° Datara --> Nawabare no Jutsu
avatar
Jiraiya
Adminisztrátor

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Tomoshika Asuko on Pént. Ápr. 27 2012, 01:05


//Kicsit dolgozni kellett vele, remélem, meg fog felelni Embarassed Megszenvedni ezeket nem is olyan egyszerű xD//

Ahogy kérdésemmel Franksensei felé fordultam, elsápadtam. Nem volt nehéz levennem, hogy úgy fejbe vágtam, ahogy szándékoztam nem is olyan sokkal ezelőtt. Reszketve figyelem, ahogy dölöngél, s az egész jelenet tényleg kezd hasonlítani valami elfuserált horrorfilmre. S bele sem merek gondolni, mit fogok én ezért kapni! Csak dermedten nézem, ahogy burleszkszerű mozdulatsorral terül el a földön, kezében egy gyertyatartóval, akivel ugyanolyan közeli kapcsolatot épített ki, mint az ajtóval, és életemben először megfogalmazódik bennem az aggodalom tanárom iránt, ami körülbelül olyan ritka alkalmak egyike, mint az, hogy megdicsért még jó múltkorjában.
De legalább az egymás iránti érzelemmegnyilvánulásaink kölcsönösen igen sekélyek...
Aggodalmam ellenére kis híján felsikoltok, ahogy zombikat megszégyenítő mozdulatsorral egyenesedik fel - jelen esetben fogjuk rá, hogy a póz, amit produkál egyenes, de csak a körülményekre való tekintettel - a vasajtó segítségét véve igénybe. Ha már ilyen közeli kapcsolatba kerültek, ez igazán nemes gesztus attól az ajtótól. Tőle viszont kevésbé, hogy egyébként is magasan levő adrenalinszinten tovább növeli azzal, hogy a képembe liheg és nyáladzik - egyre élesebb hasonlóságokat produkálva az előbb emlegetett élőholtakkal - és artikulátlanul nyökögve ismét eldől.
Ha a mostani reakcióm döntené el, hogy lehetek-e orvos vagy sem, bizony csúfosan megbuknék, mert csak bámulok rá elkerekedett szemekkel, a rám tört frásztól hevesen dobogó szívvel és reszkető testtel, s a kábulat csak akkor enged kissé, ahogy észhez tér. És nem, egy ujjal sem nyúltam hozzá - nem is mernék -, hogy legalább minimális elsősegélyben részesítsem.
Így most kivételesen nagy mázlinak tartom, hogy Franksensei tényleg egy szörnyeteg és strapabíró is. Arról, hogy ezek után besétáljak vele egy fura kamrába... nem, inkább nem nyilatkozom. Nii-san, kérlek, legalább a csontjaim próbáld meg összekaparni és adjátok meg nekem a végtisztességet, onegai! *hüpp*
Egyik lábamról a másikra dölöngéltem és az ujjaim tördeltem addig, míg gyertyákat gyújtott - biztos vagyok benne, hogy ezzel főként az én idegeim kívánta húzni, na meg fokozatosan lesokkolni a látvánnyal. Mi ez a sok ketrec? És mi lehet bennük? Vagy nekem van mind, és ennyi darabra fogok osztódni szikéjének hála?
Ez utóbbit kizárhattam, vagy legalább is átfogalmazhattam magamban, miután kissé kijebb nyitottam a szemem, mert a ketrecekben állatok voltak - így ugye nem én leszek a ketrec ékessége, hanem a ketrec ékességének kajája, mert én simán kinézem belőle, hogy a növényevő állatokból is vérengző vadállatot csinál!
Franksensei viszont láthatólag nem foglalkozott azzal, hogy hogyan és hányféleképp képzelem el, miként szeletel majd apró cafatokká, elnyúlik a roppant gusztustalan és koszos - az ÁNTSZ látná, tuti eltiltaná még az orvosi intézmények 100 mérföldes környezetéből is - ágyra, amely a kis helyiségben terpeszkedett. Aztán nekikezdett előadni, miért is vagyunk itt, nekem meg a szám először csak tátva maradt, aztán már a bokámat verdeste, végül telejsen leszakadt a pofám a hallottakra. Hogy mi?
Csak állok ledöbbenve, és a Sensei hátát bámulom nagyra nyílt szemekkel, aki most kifejezetten Frank, nem annyira, mint szokott, hanem vagy négyzetesen rosszabb, nem is, igazából a Franksága exponenciálisan nő minden pillanatban. Bizalmatlanul pislogtam hol a ketrecekre, hol a fiolára, amelyet csak reflexből kaptam el, mikor nekem vágta, s végül néha a sensei kérlelhetetlen hátára. Nem tudom eldönteni, kiben ne bízzak: benne, magamban vagy a fiola tartalmában - vagy az ugyanaz lenne, mint hogy benne nem bízom? -, de az biztos, hogy ha magához tér, és még nem vagyok kész, megástatja velem a saját sírom is.
Felsóhajtok. Biztos ez is olyan lesz, mint a múltkori homlokpöckölgetés, bár reménykedem benne, hogy ez nem végződik majd a melleim fogdosásával... Körülbelül úgy közelítem meg az egyik ketrecet az elsőnek nevezett sorból, mintha a nyúl ki tudna belőle törni és keresztbe akarná harapni a nyakam, történni azonban nem történik semmi. Leguggolva veszem közelebbről szemügyre szegény állatkát. Komolyan, Franksenseit le kellene csukatni állatkínzásért! Szegény nyuszi...
Ahogy így sajnálgatom, hirtelen olyan bágyadtság jön rám. Reflexből nyúlnék a homlokomhoz, de leakadok a kezemen, amely úgy néz ki, mint egy jobb túrórudi csomagolás...
Riadtan állok fel, eltávolodva a ketrectől, majd azonnal a fiolához nyúlok. Persze amikor már nyitva van, elrebegek magamban egy imát, hogy ez a része is legyen igaz, különben iszonyat hamar dobom fel a talpam és szagolgatom alulról az ibolyát. Végül lehunyom a szemem, és egy cseppet lenyelek.
Nehéz elhinni, de tényleg sokkal jobban leszek szinte pillanatokon belül. Hihetetlen. Kissé megilletődött, de elismerő pillantást vetek az alvó Franksensei felé. Akármilyen is, el kell ismernem, tényleg nem semmi fószer. Mélyet sóhajtok. Nekem is meg kell próbálnom minél jobbnak lenni.
Visszafordulok a ketrecek felé és erősen gondolkodóba esem. Azt mondta, az a lényeg, hogy burkot hozzak létre magam körül a chakrámmal. Ha minden igaz, amikor rájövök a technikájára ennek, akkor a korábbi előképzettségemnek köszönhetően fenntartanom már majd egyszerűbb lesz - remélem legalább is erősen. Mindegy, bízzunk a legjobbakban, ha már a pasikban nem lehet.
Jó persze ez a része lesz már az egyszerűbb, mert ha megvan a lényeg, az már fél siker, de egyelőre a lényeg sincs meg. Hogy a Kami haragjába csináljak én burkot magam köré a chakrámból? Ja, hogy elvileg medicnin-tanonc vagyok átlagon felüli chakrairányítással? Annak kellene lennem valóban, csak épp mindennek mondanám magam, csak nem átlagon felüli chakrairányítással rendelkező embernek. Hogy a fenébe csinál az ember burkot maga köré? Talán megpróbálhatnám először csak valami testrészemen.
Ha abból indulok ki, hogy az majdnem olyan, mint mikor cipőtalpat csinál az ember a saját lábából, mármint pontosan és precízen fogalmazva a cipőjére vagy a talpára a chakrájával, vagy épp a kezét borítja be valami technikával, az majdnem ugyanolyan, csak kis felületre kiterjedően. Na jó, ez szívás, ha itt csak nyikorgok magamban, nem haladok semerre. Lehunytam a szeme, és megpróbáltam visszaidézni, milyen, mikor az orvosi gumikesztyűt felhúzom, ahogy körbeöleli a bőröm, határozottan éreztetve jelenlétét a kezemen. Aztán chakrát koncentrálok, és megpróbálok valami hasonlót elérni, elképzelem, ahogy a chakra fokozatosan kiáramlik belőlem, és körbeölel, mintha csak valami magical girl lennék átalakulás közben, aki megkapja speckó ruháját "átváltozva", hála valami kis aranyos kiegészítőjéből kiáramló erőnek.
Már maga ez a feladat sem egyszerű. Sokkal könnyebb lenne, ha a sensei nem hortyogna békésen, hanem inkább tanácsot adna, mégis hogyan csináljam, de jobb híján újra és újra próbálom, mert nem jár át az érzés, csak belül kavargatom a chakrám, mint valami elmebeteg háziasszony a levest. De nem adom fel, hosszan tartó perceken keresztül koncentrálok, újra és újra elképzelve, ahogy belep könnyű lepelként a chakraköpeny. Jó ideje gyakorolhatok, mert iszonyatosan fáradtnak érzem magam - bár erre a csalódottságom is rájátszik -, eredmény azonban semmi. Felnyitom a szemem elgondolkodva. Körbenézek, s szerencsére felfedezem azt, amit kerestem. Egy csapot. Odalépek, s megnyitom, hogy a víz lassú sugárban folyjon lefelé a lefolyón. Alá teszem a kezem, s lehunyom a szemem, megpróbálom még élénkebbé tenni az érzést, ahogy valami lassan körbefon. Azért a vizet választottam, mert az az egyik elemem, hátha könnyebben sikerül vele azonosulnom. Újra felnyitom a szemem, s a csap alól kihúzva a kezem, ismét koncentrálni kezdek, igyekszem ugyanazt az érzést elérni a chakrámmal, mint amit a víz váltott ki a bőröm végigsimogatva. Közben tovább képzelgek, azt képzelem, hogy minden porcikám egy apró vulkán, amely lassan kitör, s ellepi a felszínt. Sokáig erőlködöm, mikor valami mintha megváltozna. Csak a kezem körül, de mintha sikerülne végre valamit reprodukálni az érzésből. Ebbe a tapasztalatba kapaszkodom, s próbálom egyre inkább kiterjeszteni, egyre több chakrát ölve bele.
Jó eséllyel legalább egy, de inkább több hosszú óra telhet el, mire úgy érzem, a burok alakul. Nem tökéletes, olyan sérülékeny, mint a szappanbuborék, de tudni akarom, jó úton vagyok-e. Közelebb lépek a ketrecekhez, s koncentrálok. A testem körbefogja a chakra lágyan, de hullámozva, jobban mondva pulzálva, nem sikerül egyenletesen megtartani még.
A siker el is marad, újra eltelít a fáradtság, de ez nem a gyakorláshoz köthető, hanem az a tipikusan beteg leszek fajta fáradtság. Ismét hátrébb lépek, a gyógyszeremhez, s miközben újabb cseppet nyelek le, konstatálom, hogy igen, megint kiütéses lettem. A senseire nézek, aki még mindig alszik, vagy tetteti azt. Kissé elfintorodom kesernyésen. Utálom, mikor megjegyzéseket tesz, mégis, most kicsit hálás lennék érte, ha legalább gúnyos szavakkal, de segítene valami tanáccsal. Vagy legalább bátorítana, hogy jó úton járok. Nii-san, sokkal egyszerűbb a kard forgatásának művészetét elsajátítani, miért nem maradt a családunk egyszerűen csak szamuráj, miért kellett átpártolnunk a ninják világába? A kardot még egy magamfajta lúzer is képes úgy-ahogy forgatni...
Az ajkamba harapok, na jó, elég az önsajnáltatásból, még erősebben kell próbálnom, nem adva fel. Nem adhatom fel most, mikor még csak annyi a dolgom, hogy elsajátítsak egy technikát, hiszen akkor hogy akarok helyt állni majd akkor, mikor majd használnom is kell?! Két tenyeremmel két oldalról az arcomra csapok. Gyerünk, csaj, meg tudod csinálni!
Nézzük csak! Koncentrálok, hogy ismét ellepjen a chakra, s akkor hirtelen bevillan valami, olyan egyértelmű, hogy a fejem verném a falba legszívesebben, hogy előbb nem jutott eszembe! Ha gyógyítunk, speciális chakrát használunk, azért, mert az hat a sejtekre, a szervezetre, akkor ha meg akarom védeni, akkor is ezt a fajtát kellene használnom, nem igaz? De egy birka vagyok, épp csak nem bégetek még... Ezzel a kis módosítással, és hatalmas elszántsággal a szememben próbálkozom újra, közel lépve a ketrechez. Bár ismét kiütéses leszek és érzem, ellep a láz, most lassabb, sokkal lassabb a rögtön és azonnalhoz képest. Apró mosoly kúszik az ajkaimra. Megvagy, te nyavalyás! Már csak tökéletesíteni kell (mert az olyan "egyszerű", hogy csak így lecsakozzam...)
Újabb óráknak tűnő idő múlva, izzadtan, lihegve, és fáradtan, a fele gyógyszeres fiolát már kiürítve - biztos "roppant " egészséges ez a módszer - rugaszkodom neki ismét. Közel lépek, s ismét felöltöm "chakraruhám", amely egyre stabilabb, bár még biztos messze van a tökéletestől, de már sokkal jobb, mint mikor először megpróbálkoztam a ketrecekkel, s ismét a ketrechez sétálok. Ha addig nem betegszem meg, míg fenn vagyok képes tartani maradék chakrám, akkor talán sikerült megtanulnom, bár biztos sokat kell még majd gyakorolnom, hogy igazán profin menjen... Mindenesetre fáradt vagyok és kimerült, lassan nem leszek képes megkülönböztetni a valódi kimerültségem és a betegség kiújulása miattit, már csak ezért is jó lenne csipkednem magam...
avatar
Tomoshika Asuko
Játékos


Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 335

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Jiraiya on Hétf. Május 14 2012, 17:38


// ASUKO. Hát ez valami fenomenális volt Very Happy Kicsit túl lőttem a célon ezzel 45 sorral ^^' Megszoktam, hogy nem igazán teljesítik a mennyiségre vonatkozó dolgokat XD //


Közel léptél a ketrechez. A nyúl - ami mellesleg fehér volt - kerek piros szemeivel nézett téged. A kis száját gyorsan mozgatta mint ha rágna valamit. De csak szagolgatta a levegőt. Az orrocskája mozgott. Szegény nyúl... Ki tudja, hogy milyen megpróbáltatásokon ment keresztül?! Lehet, hogy valami génmanipulált csirke, vagy valamikor még ember volt. Lehet, hogy éppen kommunikálni akar veled, hogy szabadítsd meg ettől a szadista és borult elméjű orvostól. Egyáltalán tudnak erről a kis laborjáról? Nem tudni. Azt viszont igen, hogy a technika első fázisát sikeresen teljesítetted. De ami most következik, az teljességgel és valósággal valamint emberileg és társadalmilag is elfogadhatatlan. Nem arról van szó, hogy elájultál. Mert igen, a sok chakraveszteségbe bele is lehet halni. És te jócskán túllépted a határaidat. De egy kis pihenő és újra erőre kapsz. Ahogy elveszted egyensúlyod és dőlnél le a földre, valaki elkap. Nem vagy magadnál. Sőt, azt sem tudod, hogy hol vagy. Csak egy csillogást látsz fejmagasságból.
Pár percel később, valami puha és nedveset érzel magad alatt. Kinyitod a szemed majd vissza. Ismételten erőt veszel magadon, majd elnézel jobbra. Kicsi, apró, táncoló fényeket látsz és egy alakot szikével a kezében. A szemüvegén megcsillan a fény. Ismételten elájulsz.
- Ébre...
Hallasz valami szótöredéket, de nem tudod, hogy mi az. Kezded érezni, hogy itt valami nem stimmel. Nem a kimerültséghez hasonló fáradság van rajtad. Sokkal inkább valami kaparó és irritáló fájdalom a torkodban. Most erőt veszel magadon és megpróbálsz felülni. Ahogy körülnézel látod, hogy abban az ágyban fekszel ahol előtted Franksensei. Vajon mi ez a furcsa nedves és piszkos dolog amiben fekszel. Valami ilyesmi fogalmazódott meg benned. Eddig nem is volt vitás, hogy a drága szörnyeteg szobatiszta, de azért sosem lehet tudni. Csak reménykedhetsz benne, hogy tündérnyálban feküdtél és nem holmi emberi nedvekben.
- Áhh végre! Gondoltam, hogy nem fogja tudni percek alatt végrehajtani a technikát és elhasználja az összes koktélt. De a várakozásaimon felül teljesített. Csak a háromnegyedét sikerült elfogyasztania, de nagy szerencsémre elájult, így letudtam gond nélkül csúsztatni az anyagot. Tudja, ez az igen csak jó ellenméreg, nagy mennyiségben szimpla mezei mérgek hatását fejti ki. A tünetei lehet izzadás, végtagzsibbadás, fejfájás, gyomorgörcs és a legnépszerűbb és legérthetőbb tünete a HA-LÁ-LLLL! Szerencséjére sikerült két órán át melegítenie az ágyam így valamicskét kipihente magát. De ha nem cselekszik gyorsan, akkor meghal. Fél óra múlva visszajövök. Ha nem sikerült végrehajtania a teljes belső szervezeti védelmet, akkor reménykedjen, hogy legyen nálam ellenszer. SOk szerencsét!
Ekkor hirtelen kinyitotta a nagy és csikorgó fémajtót, majd becsapta. Hallottad a zárak kattanását. Nem sok jót jósol ez a szituáció.


// Kb 20 soros postot kérek a szenvedésedről és a próbálkozásaidról Very Happy XD Ez menni fog a tapasztalataidnak hála. Wink //

_________________
° Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
° Kenshiro Hanae --> Újra elveszve...
° Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
° Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
° Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
° Akira --> "Tartozni valahová..."
° Saigo --> Egy "B" szintű küldetés
° Abuso --> Homokszív
° Kawachi --> ???
° Datara --> Nawabare no Jutsu
avatar
Jiraiya
Adminisztrátor

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Tomoshika Asuko on Csüt. Május 31 2012, 22:46


//xD Légy velük szigorúbb :3//

Az utolsó próbálkozásomról nem tudok meggyőződni, az eredményt ugyanis elmossa a mindent elsöprő kimerültség. Talán kissé túlhajtottam magam? Még érzem, ahogy valaki elkap, de igazából már nem tudom logikusan kikövetkeztetni, mégis ki lehet az, ahogy semmi mást sem, ellep a sötétség, s ájult, álomtalan álomba fullaszt.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de irritáló hangra kezdek eszmélni, s az első dolog, amit határozottan érzek, hogy valami nedves, mondhatni nyálkás dologban fekszem. Még fel sem ébredtem igazán, de máris hullámokban lep el az undor. Mi a fene?! Ahogy felnyitom a szemem, hamar rájövök, hogy még mindig a kamrában fekszem. Ami azonban nem vigasztal, hanem inkább elkeserít és nyomorba dönt, az a sensei jelenléte, és a ráébredés, bármi is nedves, az mind eme elmebeteg állat ágyában gyűlt össze és nem szeretném vad utazásra indítani a fantáziám, hogy kitaláljam, mi mindent tartalmazhat ez az ágy, amely mindennek nevezhető, csak épp tisztának és higiénikusnak nem!
Pedig ha tudtam volna, hogy ez csak a kisebb sokk, fél percre sem panaszkodtam volna, de ahogy ajkai szóra nyílnak, és olyan természetességgel ejtik ki a világ legfelháborítóbb szövegösszefüggéssé összeálló szavakat, felforr az agyvizem. Ez a nem normális, elmebeteg, barom, EMBER - mert az állatokra nézve sértés lenne állatnak minősíteni - KÉPES LETT VOLNA ELTENNI LÁB ALÓL!!! Görcsösen szorítom össze kezeim, és remegek a belső fortyogó haragtól, de legnagyobb döbbenetemre képtelensége ledarálása után egyszerűen faképnél hagy. Agyam süppeteg mélyéről pedig felsikolt a bijuukat megszégyenítő harcos amazon szelleme, vadul törve elő, és arra késztetve, hogy két kézzel az ajtót püfölve minden erőmmel ordítsam a világ legutálatosabb teremtménye után, amit csak a hátán hordhatott a Föld, szitkaim.
- Te elmebeteg! Nem normális! Őrült,! Agyalágyult! Eressz ki, mert nagyon megbánod, hallod! Hogy sorvadnál el! - a csend, amely körbeölel, s a vörös köd lassú felszivárgása az agyamról nem tesz jót. Ahogy lassan felfogom a helyzetem súlyosságát és egyben reménytelenségét, hiszen ki hallana a föld alatti elfeledett katakombák sűrűjében (mert igen, olyan állapotban vagyok, amikor még ráadásul dramatizálni is kell a helyzetet!), elnémulva, megdermedve és előbuggyanó könnyekkel rogyok térdre az ajtó előtt, ökleimmel még mindig abba támaszkodva, mint valami kérlelhetetlen emberevő óriásba.
Nem ölhet meg büntetlenül, igaz? Ki fogom bírni, igaz? Csak azért csinálja, mert perverz és beteg, és ki akar készíteni teljesen! Ugye?
Nem jön megerősítés, csak a nyulak neszeznek épp olyan betegen, mint amilyen pocsékul én is éreztem magam. Teljesen elhaló aggyal fordítom fejem az állatok felé. Ahogy együttérzőn visszapillantanak, megremegek.
Meg fogok halni!
A pánik ránehezedik a gondolataimra, így teljesen agyhalottnak érzem magam, ahogy megpróbálom kiötölni, mit is kellene tennem. Jó öt perc is eltelik, mire nagy nehezen ráeszmélek, mit is mondott a sensei, mi a fészkes fenét is kellene csinálnom, de az emlékezéstől nem leszek boldogabb. Hogy az anyukám mézeskalácsának cukormáz díszébe tudnám belülről eltelíteni magam chakrával? Hiszen még mindig nincs túl sok, és ráadásul olyan nyomorultul érzem magam egyébként is, hogy egyszerűbbnek tűnik elnyúlni a padlón és várni a halált.
A padló hűvöse viszont józanító, és ismét feléleszti bennem az ingerenciát, nem veszthetem el ilyen szánalmasan az életemet. Tudom, hogy nem leszek egy nemzeti hős, de azért ennél többet szeretnék tenni a hazámért. A hátamra fordulva pillantok fel a piszkos, sötét plafonra. Kissé mintha forogna a szoba, de azt hiszem, csak a képzeletem játszik velem, mert túlizgattam magam a negatív gondolataimmal.
Elönteni a bensőmet, mi?
Mintha az olyan egyszerű lenne! Hiszen az ember nem képes érezni a belsőszerveit olyan konkrétan, mint a bőrét képes például. Hiába kapar a torkom, és hiába gyűjtöm össze a számban a nyálat, hogy nagyot nyelve karistoljam vele végig a torkom, nem érzem végig. Mégis tudom, a chakra épp úgy folyik bennem, behálózva a testem, mint a vér. Lehunyom a szemem, majd magam elé képzelem a chakrahálózatot, amelyet elméleti tanulmányaim során apró részletekig tanulmányoznom kellet, megtanulva a legkisebb ágak nevét is - mert a mocskoknak mindnek külön neve van - s közben elképzelem magam kívülről is. Mintha könnyebb lenne, hogy ilyen félig önkívületi állapotban érzem magam, miközben szanaszét mar belülről a láz. A két alak, saját magam képe és a chakrahálózat lassan egybeolvad lelki szemeim előtt, s az ujjamból kiindulót ragadom meg gondolataimmal - valójában oda fut be, de én most kintről kívánok befelé haladni, így az a kezdőpont -, fáradt koncentrálással próbálom magam köré formálni a burkot, s kicsit elbambulva élvezem, ahogy körbesimogatja a testem, legalább ez körbesimogatja, védve a hideg, nyirkos, mégis kaparó levegőtől. Aztán elképzelem, ahogy ahogy a külső burok lassan az ujjamon keresztül belém kúszik, feltöltve a belső chakraáramlásom, mintha feltöltődnék, mintha csak vízzel vagy bármi más folyadékkal töltenék ki minden "chakraerem".
Fáradt vagyok, rosszul érzem magam, a forróság úgy éget, lassan nem tudom megkülönböztetni a valóságot és a lázálmos képzeletet, csak a hűs érzésbe tudok kapaszkodni, amely korábban körbefogott, s most úgy képzelem, megtölt, s belülről véd majd, harcolva a belső poklom ellen. S bele sem merek gondolni, milyen kínokat kell majd kiállnom, míg senseiem visszatér, ha visszatér egyáltalán, ha nem sikerül. Mert talán még egy próbálkozásra még van erőm, de ha nem sikerül az sem, önbizalmam és magamba vetett hitem összeomlásával el fogok bukni, s fel fogom adni.
Ismerem magam...
avatar
Tomoshika Asuko
Játékos


Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 335

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Jiraiya on Csüt. Jún. 07 2012, 15:49

// "Hogy Sorvadnál el" XD besírtam. //


Nem tudtad, hogy mennyi idő telt el, és azt sem, hogy mennyi ideig fogsz még itt maradni. A sötét szobában, csak a nyulak furcsa, csipogó hangja volt az, ami emlékeztetett arra, hogy nem is vagy igazán egyedül. Nem nyugtatott meg túlságosan, hogy a fertőzötten beteg nyulak is ott vannak, de azért a társaság megvolt. Vagy legalább is a létszám, egy partira. Az elképzeléses módszer a legjobb a jutsuknál. A gyógyító technikák mindig is nehezebbek voltak mint a gonosz, sötét chakrát igénylő jutsuk. Mert ugye ártani könnyebb mint jót tenni. De az jelentősen megnövelte a túlélési esélyeidet, hogy tapasztaltnak lehet mondani az orvosi jutsuk terén. Vagy legalább is nem kezdőnek. Ahogy tetszik. Nem tudtad, hogy sikerült-e felállítani a védelmet és, hogy egyáltalán nem késő-e már. Meggyötörten feküdtél a hűsítő padlón. Mostanra már minden mindegy volt. Még hívogatott is a fémes dolog. Mint ha mondta volna, hogy "Gyere és feküdj rám. Nyugalom! Finom hideg vagyok." A csábítási módszereit nem lehetett semmihez sem hasonlítani. A fények csak úgy táncoltak a szemeid előtt. Persze nem volt sok fényforrás. Csak annyi világosság volt, ami az ajtón beszűrődött. De az sem sok. De akkor is fényeket láttál, mindenféle színben. És ekkor minden elsötétült előtted. Átadtad magad a padlónak. Te mindent megtettél és küzdöttél, de a fémes, hideg dolog erősebbnek bizonyult...
Nem sokkal később, már vakító fényt érezhettél. A vékony szemhéjaidon keresztül, egészen átlátszódott. Lassan kinyitottad a szemed. Egy ismerős helyen voltál. A Franksensei szobájában. Ez már nem az a sötét lyuk volt, hanem a hivatalos rendelője. Még az ablak is nyitva volt. Érezhetted, ahogy a friss szellő átjárja az egész szobát. Kellemesen simogatva a bőröd. Szerencsére nem voltál meztelen. Persze ezek után, bármit kinézhettél volna abból a dilis, őrült, emberből. A takarónak és az ágyneműnek, nagyon jó illata volt. Mint a frissen mosott ruha. Vagy akár az első tavaszi virágok illata. De nem gyönyörködhettél benne sokáig, mivel durva, puffanó hangot hallottál. Az ajtó csukódott be. Persze nem a huzattól, és nem is a szellemektől. Franksensei lépett be. Kezében egy kis füzetet tartva. Olyat, amibe az emberek a mindennapi teendőiket szokták felírni. Majd a megszokott stílusában leült a székére és megszólalt.
- Kellően Hipochondernek bizonyult ahhoz, hogy valós tüneteket szimuláljon... Persze ez, majdnem minden emberrel így lenne. Az agyat átverve, elhiteti magával, hogy meg van fertőzve. Persze ehhez, egy kevéske drog is hozzásegítette, amit az orvosságba kevertem. Így valószínűleg még képzelődhetett is. De ne aggódjon. Ha sárkányokat, vagy életre kelt tárgyakat látott, akkor az csak is a szer miatt lehetett. A technikát pedig mind a két használati módon elsajátította. Persze ez éles helyzetben fog csak megnyilvánulni, de azt nem próbáljuk ki. A baktériumoknak és a vírusoknak ellen lehet állni, de a szervezetbe jutó mérgeknek már nem. Persze a hatásukat csökkenteni lehet, és az esetleges halált el lehet kerülni, de teljesen soha nem szűnik meg a hatás. Erre ügyeljen.
Ekkor a sensei felállt és az ablakhoz sétált. Lassú, lomha léptei csak a furcsa stílusát tükrözték. Megragadta a függönyt, majd egy hirtelen mozdulattal behúzta. De ennyivel még nem érte be. Lassan közeledett hozzád. A szobában, barnás fények pompáztak, mivel a függöny is barna volt.
- Minden esetre, ismételten elnézését kell kérnem. Nem állt szándékomban megölni kegyedet, de minden esetre, remek kísérleti alany volt.
Ezt mind úgy mondta, mint ha már nem is élnél. Mint ha szellemek lennétek és a túlvilágon diskurálnátok.
- Mára végeztünk. Mivel kétszer is kiütötte magát, ezért ma már nem célszerű további kísérleteknek alávetnem. Haza mehet!
Azzal a démoni Franksensei elviharzott. Kitudja, hogy hová ment. Talán, csak eltünteti a nyomokat.



/// Cép volt Very Happy A Technika elsajátítva, és +5 ch-val is gazdagodtál. Írd fel őket az adatlapodra. Ha szeretnél még valamit, akkor Pm-ben Very Happy ///

_________________
° Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
° Kenshiro Hanae --> Újra elveszve...
° Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
° Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
° Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
° Akira --> "Tartozni valahová..."
° Saigo --> Egy "B" szintű küldetés
° Abuso --> Homokszív
° Kawachi --> ???
° Datara --> Nawabare no Jutsu
avatar
Jiraiya
Adminisztrátor

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Tomoshika Asuko on Pént. Jún. 08 2012, 01:54


Nem gondoltam, hogy magamhoz térek majd, azt végképp nem mertem volna még álmodni sem, hogy ilyen körülmények között ébredek. De egy egészen rövid pillanatig, míg meg nem szólalt, elrontva a még talán mindig lázálmos illúziót, Franksensei egy angyalnak tűnt. Aztán észrevettem a villás farkát és a szarvait... Arról nem is beszélve, hogy laza csuklómozdulattal éri el, hogy úgy érezzem, ha lenne rá erőm, bizony hozzávágnék valamit, mindegy mi az, valószínűleg az első kezem ügyébe kerülő tárgy lenne úgyis hirtelen haragomban, így csak felrobbanva nézem az ajtót, amelyen át távozott, és ha lehetne, apró forgácsokra karistolnám éles tekintetemmel: Még hogy hazamehetek? Örülök, ha holnapig rendbe jövök annyira, hogy feltápászkodjak, te tulok!

//Köszönöm szépen ^^ Egyelőre elvileg lebeszélt játékom van, de ha másképp alakul, majd a mesélőkeresőben úgyis felbukkanok Razz//
avatar
Tomoshika Asuko
Játékos


Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 335

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Tomoshika Asuko on Csüt. Aug. 23 2012, 01:31


[Gaa-samának ]

Franksensei megjegyzése kissé fennakasztja a szemöldököm, de végül elkönyvelem a legújabb bogarának. Egészen addig, míg kinn az utcán valóban borsózni nem kezd a hátam, és nem veszek észre több pillantást is, amely igazolja, nem paranoiás lettem a szavaitól, hanem helyesen érzékelem az általa is közölt tényállást. Az amiket meg mond... kissé ijesztő, de egyben roppant izgalmas is, s bár féltem magam meg a családom, de azért titkon kissé sajnálom, hogy jó eséllyel egy fikarcnyit sem fogok megtudni arról, hogy miért is olyan különleges az egész. Mindenesetre egy dologban biztos vagyok: ha ilyesmire engem kért meg, akkor megtisztel a bizalmával - vagy más nem hajlandó vállalni, mert nem képes elviselni őszörnyszülöttségét (nekem meg már rutinom van[?]) -, s igen rossz néven venné, ha visszautasítanám. Meg magam is csalódnék magamban, ha ennyire nem lennék képes. Hiszen egy nap akár az is előfordulhat, hogy egyedül rám bíznak majd ilyen jellegű ügyeket, ugyanúgy megbízva a szakértelmemben és diszkréciómban, mint ahogy teszik most Franksensei esetében.
- Köszönöm a lehetőséget, de kitartok - jelentem ki határozottan. A saját szememben eme cselekedetem olyan nagy jelentőségűvé nemesedett, mintha legalább is valami szuperhősként jelentettem volna ki, hogy én megvédem az egész világot, nem kell aggódni. Persze rutinosan már felkészülök arra, hogy úgyis beoltanak valamivel, ha nem a sensei, hát akkor majd a saját magabizonytalanságom. Ennek ellenére benne akarok lenni, elvégre ez így már izgis, és igaz, hogy belehalok továbbra is a boncolásba, de legalább lesz értelme. Persze mindkettő csak képletesen, de a lelkesedésem most valódi lánggal ég, és nem csak kényszeredetten pislákol.

avatar
Tomoshika Asuko
Játékos


Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 335

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Danzou on Csüt. Okt. 04 2012, 18:10

//Asuko//

A mestereddel beléptetek a kórházba, ami kicsit feje tetején állt, hála a több Jouninnak, akik mindenkit próbáltak volna kilökdösni. Azonban ezt meg a medikus ninják nem engedték, így kezdett egy őrült nagy káosz lenni. Miközben magadban töprengtél, azt vetted észre, hogy a mestered megragadja a karodat, és elkezd húzni téged a bonctermek felé.
- Sajnálom, de most semmiképp se szabad elszakadnunk egymástól majd. - mondta gyorsan miközben a szoba közepére húzott téged.
Ott felállt az egyik székre, jobban mondva elsőnek csak akart, mivel kicsúszott alóla. Szerencséjére időben sikerült megfognod a szabad kezeddel, hogy ne essen hátra. Így érezhetted a mestered hátának a tapintását, ami cseppet se volt szokásos. ugyanis olyan volt, mintha nem csak a köpenyét, hanem az egész hátát is varratok borítanák.
Hosszan elmélázni nem volt időd ezen, ugyanis sikerült a mesterednek felállnia a székre, és még annál is hangosabban kezdett el ordítani, mint mikor leszid téged valamilyen hibádért.
- Figyelem emberek! Sokukba felmerülhet egy kérdés: mit akarnak itt a Jouninok? A válasz igen egyszerű, de annál meglepőbb: Uchiha Madara-t őrzik! Úgy döntött a Raikage, hogy itt rejti el a kihallgatásig, azonban történt egy gond: meglógott abból a szobából, amiben fogva tartották! Nyugalom! A kórházból nem lógott meg, így maguk között van! Én meg a bájos asszisztensem nem lehetünk, mert minket már ellenőriztek. Így kérem, őrizzék meg a nyugalmukat, és engedjék meg ellenőrizni magukat!
A mestered mondandóját először csend követte, majd egyre többen kezdtek el ordibálni és szitkozódni. Így ment pár másodpercig, majd a tömeg egyre jobban a Jouninok felé tolakodott.
- Ideje mennünk. - mondta a mestered, majd elkezdett a bonctermek felé menni veled.
- Ja, és nyugalom. Uchiha Madara nincs itt. Habár egy ahhoz hasonló kaliberű dolog van itt.
avatar
Danzou
Inaktív


Adatlap
Szint:
Rang:
Chakraszint:

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Tomoshika Asuko on Hétf. Okt. 29 2012, 14:49


[Gaa-samának]

A kórház még talán sosem állt ennyire a feje tetején, mint most. Konkrétan csak ámultam és bámultam, hogy a mindig rendezetten, óramű pontossággal működő intézmény, amely szigorú pillantásokkal illette mindig is csetlés-botlásaim, most olyan, mint egy felbolydult méhkas, és akkor sem feltétlen látnám át a helyzetet, ha itt ücsörögtem volna a kialakulása óta figyelmesen követve az eseményeket. Elbambulásomból Frank-sensei rántott ki azzal, hogy megragadta a karom, és magyarázva ennek szükségességét - mi a fene, mióta ilyen udvariasan visszafogott, hogy magyarázatokkal szolgál pont nekem, akit érint is a dolog? Milyen új divat ez? - a terem közepére jutunk.
Hogy megérkeztünk a központi helyre, azonnal egy székre pattant, s bár egyébként is kirí a tömegből külsejével, most még kölcsönzött magassága is hozzájárult ahhoz - persze csak miután megmentettem a lezanyálástól. Komolyan, egyre nagyobb a gyanúm, hogy ivott valamit a "drága", vagy szívott, rosszabb esetben megint belőtte magát valami kísérleti anyaggal... Azt inkább nem kommentálnám, milyen hamuszínt öltött magára az arcom a hátának tapintására. Ez az ember tényleg egy kicifrázott szörnyeteg a Frankensteinből!
Ordítására viszont megfagyott bennem még az a bizonyos is, ahogy a körülöttünk pankrációzó tömegben is. Nem csak azért, mert olyan hangerőt ütött meg, ami már önmagában halláskárosodás, hanem attól is, amit mondott. Kis híján el is ájulok, ahogy belegondolok, hogy csak úgy Uchiha Madarák rohangálnak a kórházban, de azért őrizzük meg a nyugalmunk. HOGY A JÓ ÉLETBE ŐRIZHETNÉM MEG A NYUGALMAM??? Jó, hogy nem már azt közölte, hogy nyugalom emberek, hamarosan becsap egy óriási, az átlagosnál 10.000szer nagyobb Goukakyuu no Jutsu, ami ugyan elpusztítja az egész falut könnyedén, de pánikra semmi ok...
PEDIG DE VAN, DE VAN, DE VAN!
Bár meglepő, de a tömeg mintha tényleg fegyelmezettebbé vált volna valamelyest, csak én halok meg itt mindjárt szívinfarktusban és rettegés miatti végelgyengülésben. Még a senseire is csak pillogok, mint valami rosszul beállított robot, hogy aztán megint leakadjak, mikor közli, hogy nem, Uchiha Madaránk azért nincs - hallelujah! - csak épp valami hasonló. Kami-samák az égben! Ki lehet az, aki "csak" hasonló kaliberű, és aki miatt én "megnyugodhatok"?
- Előre is bocsánat, ha beájulok - jelentem ki még mindig sokkosan, mert nem tudom, mennyire fogom elbírni az információáradatot ilyen stílusban. Bár ez is egy teszt, ha túlélem a boncolást, amit egyébként is utálok, és ezek szerint extra izgalmakat is rejt - boncolunk egyáltalán, ha Mr- Hasonló Kaliber van itt, vagy az is kamu? - akkor bármit túlélek, még a saját halálomat is. De frankón komolyan.
avatar
Tomoshika Asuko
Játékos


Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 335

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Danzou on Vas. Dec. 02 2012, 18:31

//Asuko//

- Meg is érkeztünk az irodámba. Kérem, semmihez ne nyúljon, csak ahhoz, ami a boncoláshoz kell majd. - azzal kinyitotta előtted a boncterem ajtaját.
Illet rá az irodajelző, mivel inkább tűnt irodának, mint boncteremnek. Mindenhol papírok voltak, látszólag különböző feljegyzések lehettek, némelyikükön egy-egy emberi rajzzal.
Az ablak mellett közvetlenül egy íróasztal volt. Itt is több feljegyzés volt, de ami igazán felkeltette a figyelmedet az a kalitka volt, amiben éppen egy hófehér holló pihent éppen.
- Már megint alszik ez azt ostoba dög. - jegyezte meg a mestered, miközben oda sétált az egyik falhoz, amin több kisebb szekrény helyezkedett el.
Sejtetted, hogy azokban tárolhatják a holttesteket, és valahol ott van az is, akit fel kell majd boncolnotok. Az egyiket a mestered kihúzta, ami csodák csodájára nem egy holttest volt, hanem egy hatalmas tekercs.
- Tudom, furcsának tűnik, hogy egy ekkora tekercs van itt, de ebbe tudták csak épségben elhozni az alanyunkat. Ha lenne, oly szíves kivenné az íróasztalom fiókjából azt a kis fekete táskát, ami benne van? Addig én megidézném az alanyunkat.
Oda ballagtál az íróasztalhoz, és annak a fiókjában meg is találtad azt a bizonyos táskát. Már nyúltál volna be érte, mikor hirtelen mozgásra lettél figyelmes a kalitkából. Mikor felnéztél láttad, hogy a holló mereven nézz téged, miközben egyre közelebb hajolt hozzád.
- Bú! - kiabált oda hirtelen feléd a holló.
Ijedtedben majd nem hátraestél, ami nagyon tetszhetett a hollónak, mivel az hangos röhögésben kezdett.
- Nem megmondtam, hogy ne szórakozz így az emberekkel Kurama! - kiabált rá a hollóra a mestered
- Attól, mert ezt mondtad, attól nem fogom ezt abbahagyni! - szólt vissza röhögve a holló a mesterednek.
- Elnézést kérek a holló nevében. Sajnos a Holló királynő megkért, hogy vigyázzak rá egy ideig. Szerencsére már csak néhány napig lesz itt. Ne is figyeljen rá a későbbiekben. Megtalálta a táskát? Mert már az alanyunk készen áll.
Miután visszaballagtál a mesteredhez meg tudtad figyelni a holttestet, aki nem éppen a legjobb állapotban volt már. Teste összeaszalódott, hosszú fekete haja már-már teljesen összeragadt a sok mocsoktól. Az egyik legérdekesebb rajta azonban a hófehér bőre volt, ami úgy nézett ki, mintha a születésétől fogva lenne ilyen fehér. A szemei azonban még ennél is érdekesebb volt, mivel jobban hasonlított egy kígyó szemeihez, mint emberi szemhez. Ráadásul úgy meredtek előre, mintha most is éppen valamit látna.
- Akkor most megkezdem a bemetszést. - térített vissza a szavaival a mestered, miközben a kés elkezdte átvágni a bőrt.
avatar
Danzou
Inaktív


Adatlap
Szint:
Rang:
Chakraszint:

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Tomoshika Asuko on Csüt. Dec. 13 2012, 13:20


[Gaa-samának]

Már az irodájába úgy léptem, mintha legalább is elaknásított terep lenne, és utasításának megfelelően szorítkoztam csupán azon eszközök érintésére, amelyek kellenek a boncoláshoz, s máris követtem a "hullaházba", mert hogy én is kb. úgy éreztem magam, mint akiket ide hoznak, az fix. Na de össze csak nem eshetek, hogy nézne ki? Arról nem is beszélve, hogy bár remeg a lábam, de iszonyatosan kíváncsi vagyok - vérbeli nőként - mégis ki a kami szerelmét sikerült behozni. Ráadásul boncolásra, azaz holtan.
Szétnézve a boncolóteremben, feltűnően nagy az egy négyzetcentiméterre jutó iratok és feljegyzések száma, ami valljuk be, nem túl tipikus egy boncterem esetén. Tény, Franksenseitől nem vártam jobbat, mármint nem vártam, hogy átlagos boncteremmel fog rendelkezni, de valahogy nem ebbe az irányba képzeltem volna az elhajlást, hanem sokkal inkább valami horrorfilmbe illő pszichopata titkos pincéjeként. Azon ritka pillanatot élhetem meg megint, hogy elképzeléseimhez képest pozitívan csalódok a fickóban, tuti, hogy ma beteg, mert ez nem normális alapesetben...
Na jó, ez az albínó holló már kezd hasonlítani. Főleg mert bámul. Miért bámul? Ja, nem is bámul, alszik, csak én vagyok felfokozottabb állapotban, mint kellene... Azonban senseiemmel ellentétben engem valahogy megnyugtatott, hogy a "dög" alszik, mert engem kifejezetten frusztrálna, ha bámulna. Így is frusztrál, pedig csak képzeltem, hogy bámul!
Na de figyelmem ismét a mesterem felé koncentrálódik, ahogy a falnál álló hullasütödéhez lép - én csak így hívom, mert ezek a kis fülkék tökre úgy néznek ki, mint egy-egy gáztűzhely sütő része... -, majd kihúzza az egyiket. Még a lélegzetem is visszatartom picit, hogy ne hirtelen vágjon orrba, hanem csak majd fél perccel később, ha már megnéztem magamnak, a hulla átható bűze, amitől majd akut hányingerem támad, de megilletődésemre egy tekercs kerül elő. Bámulok, és érzem, ahogy a homlokomon megjelenik egy zavart izzadtságcsepp. Most komolyan ez a tekercs az, ami majdnem olyan kaliberű, mint Madara?... Értem én az iróniát, a viccet is, de valahogy ez szerintem már a morbid humor olyan bugyra, amit valahogy képtelen vagyok humorosnak látni. Bár az is lehet, hogy szóvicc van a dologban, és a madár a Madarához hasonló kaliberű...
Bár így lenne, de nem, azért ennyire nem rózsaszín a valóság, állítólag a tekercsben a hulla, mondhatni "írásba foglalva", de legalább nem kell végignéznem, ahogy elővarázsolja belőle, helyette lehetek a csicskás, aki hozza a táskát a pont onnan. Ha belegondolok, hogy egyszer majd én leszek az a valaki, akinek nagy szakértelemmel kell szétdarabolnia majd egy embertársát... Jó, örülnék neki, mert az azt jelentené, hogy mindent megtanultam, amit másoktól lehet, és foglalkozhatok a saját kutatásaimmal, miközben elismertséget is szereztem, ugyanakkor nem tudom, remélem, addigra kicsit kérgesebb lesz ilyen téren a szívem, mert hiába nyugtatom magam azzal, hogy így közvetve menthetek életeket, akkor is idegenkedem attól, hogy felszabdaljak részeire valakit, aki meghalt. Jó, az élőket sem jó érzés, de ott még bennem van, hogy tehetek valamit, itt meg... Ahh, nem baj, az orvostudomány csak úgy haladhat előre, hogy kiderítjük, aki meghalt, miért halt meg, hogy legközelebb lehetőleg megakadályozhassuk a halálát. Igen, erre kell gondolnom!
Gondolataimban annyira elmerülök, hogy csak felületesen érzékelem a mellettem kélő mozgást, s mikor odapillantok, egyébként is riadtan, csak tesz rá egy lapáttal, hogy a képembe bámul valami nagy szemekkel, és még meg is szólal. Akkorát ugrok hátra, épp hogy csak fel nem sikoltottam, azt is csak azért nem, mert a torkomra forrt. Mi a szent végbélsár?!
Ahogy feleszmélek, hogy csak a idiótára formázott népművészeti agyagedény holló az, azonnal durcás képet vágok, mert a pofátlan dögje még ki is nevet! Ha csak ketten lennénk a szobában, most nem a röhögéstől fulladozna, hanem a két markom szorításától... Azért küldök felé egy kihívó pillantást, hogy csak várjon, ha lesz alkalmam, ezt kamatostul visszaadom, sőt, még nagylelkű is leszek és kap ráfizetést is! Hogy fordulna fel! ˇ^ˇ
- Hai, hai, viszem! - tápászkodok fel, megragadva a táskát, és a sensei keze ügyébe nyomva. Bah, tudtam, hogy nem lesz minden rendben ebben a nyomorék boncteremben. Ja, hogy csak pár napig lesz még itt ez a kami-átka? Hol érdekel engem? Engem MOST zavar!
Mindegy, Asuko, ne hagyd magad, a feladatra kell koncentrálni, és figyelni, hogy egyrészt ne ájulj el, újabb derültséget szerezve a kis szárnyas klozetpapírnak, másrészt hogy észrevegyél esetlegesen bármit, ami rendellenesnek hat, elvégre azért vagy itt, hogy rohangálj Franksenseinek, játszva a csicskást észrevégy bármit, ami nyomra vezethet, bár azt sem tudod, mit is kerestek, de sebaj.
Ahogy azonban ránézek a testre, már sokkal nagyobb problémának tűnik, hogy ne hányjam el magam. Viszont nem értem, miért ilyen fehér Oké, hogy hulla, és azok fakóbbak, mint az átlag, de cserébe hullafoltosak is, főleg ilyen ramaty állapotban már, ez meg olyan fehér, hogy a fehérítőm megirigyelné az eredményeit, a kontaktlencse mániás ismerősöm meg a szemeit, mármint nem az üveges tekintetet, hanem a kígyószerű látványt. Olyan ismerős ez a csóka, de ki a fillefranc lehet. Hiába gondolkodom, semmi nem jut az eszembe, pedig erősen kutatok, honnan is kellene ismernem. Gyanítom, hogy a bingókönyvből vagy valami körözési papírról, de hogy mit vétett. Pedig ha olyan alak, mint az a Madara csávó, akkor nem kispályás. Hát, ez tök ciki! Nem baj, hallgatok, mint a sír, majd a sensei csak elszólja magát.
azért kíváncsi lennék, mit "néz" a holttest olyan meredten. Van egy legenda, miszerint a retinánkba ég, amit utoljára láttunk. Én iszonyatosan kíváncsi lennék, mi az, amit még halálában is tovább kell néznie, s ami jó eséllyel a halálát okozta.
A sensei kijelentésére csak bólintok, és sűrűn és apró levegőket véve igyekszem nem túlterhelni a test szagával az orrom, másrészt elzárni a róka útját felfelé, ha úgy döntene, hogy ő most hopp, kiugrik és Vukot játszik. Tudom, hogy valószínűleg nem lesz olyan, amit a mesterem ne venne észre, én pedig igen, de azért igyekszem figyelni, már csak azért is, mert nem árt egy szakszerű - mert abban nem kételkedem, hogy a körzős vonalzós megoldás sem lenne precízebb, mint mesterem mozdulatai - boncolást is látok, hogy ha odakerülök, ne legyen már az egész olyan idegen. Bár csodálkozom, hogy még nem nyomta a kezembe a szikét, hogy szívasson... Ah, de nem is gondolok erre, még a végén ötleteket adok neki. Mert néha határozottan az az érzésem, hogy képes a gondolatolvasásra...

avatar
Tomoshika Asuko
Játékos


Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 335

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Danzou on Szer. Jan. 16 2013, 20:10

//Asuko//

- Akkor megkezdjük az első bemetszést. Jobban mondva miután ezt az orvosi maszkot felvette. –mondta a mestered a zsebeiben matatva.
Miután felvetted a maszkot, meg is történt a bemetszés, ami egyre jobban haladt lefele a mellkastól. Azonban ekkor történt az első váratlan dolog: mintha a hulla levegőt vett volna. Először azt hitted, hogy képzelődsz, de egyre több, halk levegőt vett. A mentorod is felfigyelt erre, majd hirtelen ellökött téged. Először nem értetted miért, de miután felnéztél rájöttél: a holtest pont ott találta el a falat csinálva rajta egy nagy repedést, ahol előtte a fejed volt. Ha eltalál komolyabb sérülést is elszenvedhettél volna. De mikor ezt felfogtad volna, jött az igazán nagy kérdés: miként támadt fel a vágás után a halott?
- Engedje ki a hollót! Rohanjon és engedje ki azt a nyamvadt madarat, ha életbe akar maradni! – kiállt oda neked a mestered felébresztve téged a döbbenettől.
Már rohannál az asztal felé, mikor valami megfogja a kezedet. Mikor megfordultál a szívverésed egy másodperce kihagyott. Ugyanis nem más fogta meg a karodat, mint a halottnak vélt ember. Már készültél volna sikítani, azonban hirtelen engedett a szorításából, hála a vágásnak, amit a mestered ejtett rajta a boncmesteri késsel. A másik eredménye az volt, hogy a holttest a mesteredet vette ezután célba.
- Fusson a madárért! Ne aggódjon értem, fel tudom tartani még egy kézzel is, nem túl erős most!
Így is tettél, elérted az asztalt, ahol a madár mintha mi sem történt volna ült a kalitkájába becsukott szemmel. Miután kinyitottad a kalitkáját furcsa dolog történt. A holló kirepült a ketrecéből kikerülve a kezedet, majd, mintha Senbon kilövőből lőtték volna ki, úgy repült ki néhány tolla a holttest felé. A hatások azonban olyan volt, mintha Kunaiok lettek volna úgy vágták át a húst. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a holttest a földre essen ismét élettelenül.
- Ez meleg helyzet volt. Ha megtenné, kimenne és szólna kint a Jouninoknak? –kért meg a mestered.
- Én meg egy köszönömöt se kapok te szemét! Azok voltak az egyik legszebb tollaim! De, ha egyszer hallgattál volna rám nem történt volna meg mindez! Mert mondtam, hogy ez az egész nem jó ötlet! – fakadt ki a holló, aki úgy döntött a fejed tetején pihen meg.
- Szerinted, ha máshova viszik, akkor nem szabadult volna el? Meg mink legalább meg tudtuk fékezni, de a sírásó ismerősöm ahova került volna, eredetileg egyedül dolgozik és nem biztos, hogy neki is ilyen szerencséje lett volna.
- Ki mondta, hogy sikerült megállítani? – szólalt meg számodra egy ismeretlen hang.
A hangra a holló ijedten kapálózni kezdett, aminek az eredményeképp teljesen beleakadt a hajadba. A mestered is kétségbeesetten hátraugrott egyet, majd ismét előkapta az orvosi szikéjét.
Miközben próbáltad kiszedni a madarat a hajadból a holttest elkezdett ismét mocorogni. Először azt hitted ismét támadásba lendül, de helyette más történt. Egy kéz nyúlt a holttest száján, majd egy másik, majd végül egy test kezdett el szépen előbújni a holttestből. Ekkor jöttél rá miért volt ismerős az alak, hisz képeken elég sokszor láttad. Orochimaru volt az.
avatar
Danzou
Inaktív


Adatlap
Szint:
Rang:
Chakraszint:

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Tomoshika Asuko on Csüt. Jan. 24 2013, 02:56


[Gaa-samának]

Ahogy bejelenti, hogy nekikezd a szabdalásnak, fordul egyet a gyomrom, de koncentrálok végig mantrázva magamban, hogy "Nem hányhatod le Franksenseit, mert fel talál boncolni téged is, nem hányhatod le!" Elfintorodva, de egyszersmind hálásan fogadom el a maszkot, aminek felvételéhez köti a kezdést végül mondata végén, s egy töredékpillanatig komolyan elgondolkodom rajta, hogy fel sem veszem, mert akkor nem szabdalunk, de hősiesen leküzdve eme ingert, felveszem, és máris egy fél fokkal kevésbé érzem a hulla szagát. Legalább is én így hiszem, és ez elég. Ráadásul könnyebb megállnom a hányingert is, tekintve, hogy ha a maszkba rókázok, bizony belefulladok a saját okádékomba... Valljuk be, nem valami vonzó.
Na de megindul a szike, és máris hosszú csík éktelenkedik természetellenesen a páciens mellkasán, mikor a szívem hirtelen ezerszeres sebességgel kezd verni, s meg is ugrom kissé. Te jó ég, ez a hulla lélegzik! Milyen hulla a lélegző fajta már?!
Nem sok időm van ezen gondolkodni, máris vagy egy méterrel arrébb tántorodva, és kis híján víve a fél berendezést eszmélek fel senseiem lökése okán, s ahogy felpillantanék rá kérdőn, fejem még feljebb mozdul, megpillantva a repedést, és elkerekedik a szemem. Mi a fene?
Ennyi azonban nem elég, sokszor átkozott, de épp most az életem megmentő senseiem rám üvölt, s kezd túlterhelődni az agyam, így - legalább is én úgy érzem, és azt hiszem, az ordításból ítélve a mesterem is - süppetegen és lassan reagálva emelkedem fel, hogy megfordulva eleget tegyek utasításának, de valami a kezemre markol, és megfagy bennem a vér, ahogy hátrafordulva szembefordulhatok "börtönőrömmel". Érzem, ogy sikoltás tolul a torkomba a velőt rázóbb fajtából, és az ájulás szélén állok, szembenézve az elvileg halott férfivel, de a nyelvem hegyére fagy még ez is, ahogy a mesterem kiszabadítva ismét rám ordít, elismételve korábbi utasítását. Évmillióknak érzem, mire végre kinyílt a kalitka ajtaja, s a madár mesébe - vagy épp hagymázas lázálmokba - illő mozdulattal röppent ki, tollaival szinte feldarabolva az igencsak illetlenül eleven hullát.
Franksensei ugyan leenged, de én továbbra is a gyomrommal a torkomban reszketek, igyekezve feldolgozni az információt, teljesen figyelmen kívül hagyva mind a veszekedést, mint az utasítást, se azt, hogy a holló épp engem nézett ki nyugi-ágnak. Hogy is figyelhettem volna rájuk, mikor valahogy rossz előérzetem volt, és ennek megfelelően következett a lavina folytatása, amit balszerencsémmel szinte vonzok folyamatosan, s egy számomra idegen hang töri meg az idilli perpatvart. Az izgalom mindhármunkban a tetőfokára hágott, épp csak míg mindenki ficánkolt, én végleg lemerevedtem a mozdulatban, amellyel a madarat akartam leszedni a fejemből, mielőtt megkopaszt, hogy tátott szájjal lehessek szemtanúja annak, ahogy a ficergő holttestből egy másik test bukkan elő, s ahogy kiegyenesedik, azonnal elakad a lélegzetem is. Az alak ugyanis nem más, mint az eléggé és méltán hírhedt Otogakurei exvezér, Orochimaru.
Nem úgy volt, hogy meghalt?
Bár... elvileg halott volt, nem?
Tudtam, hogy nem kellett volna boncolni! Milyen békés és nyugodt kis halottacska volt, míg nem bökdösték! T_T
A pánik hullámokban öntötte el az agyam, mert bár kunoichi vagyok, s ezerszer voltam már krízishelyzetben a kórházban is, az ilyesfajta életveszéllyel még sosem kellett szembenéznem. Immáron megállíthatatlanul sikoltok fel, s csak remélni tudom, hogy kinn is meghallották, s valaki a segítségünkre siet!
Talán vártam is volna arra a jótét "szőke hercegre", aki megment az "óriáskígyótól", ha nem térít némileg észhez a madár további kapálózása, s a sensei mozdulatai. Nincs időm a pánikra, nincs akkora luxusom, hogy holmi hercegeket vagy hősöket várjak, a nyamvadt életem egyedül én tudom meghosszabbítani, vagy eljátszani "szerencsejátékon", s villámgyorsan végiggondolva, milyen technikák is állnak a rendelkezésemre ismét pánikba estem, alkalmazom a Raiton: Kyuuden no Jutsu-t, természetesen azzal a szándékkal, hogy fedezzem a senseit vele, s úgy próbálom meg, ha szükséges ellőni a kis villámgömböket, hogy akadályozzam az ellenfelét a támadása elleni félremozdulásban, illetve felkészültem arra is, hogy ha esetleg elérhető közelségbe kerül a "holt kígyó", alkalmazzam rajta a Ranshinshout // Kaotikus Elme Zavar //, összezavarva az érzékeit. Bár volt egy olyan érzésem, egy S rangú bűnözővel szemben, akiről még itt, Kumogakurében is köztudott, hogy a világ egyik, ha nem a legkiválóbb orvosi ninjának csapattársa volt egykoron, valószínűleg nem sok hasznát veszem, de hátha képes lesek vele időt nyerni, ha szükséges.
avatar
Tomoshika Asuko
Játékos


Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 335

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Danzou on Kedd Feb. 26 2013, 17:40

//Asuko//

Még idejében lőtted el a villám gömböket, így mentve meg a mestered életét. Ugyanis az utolsó pillanatban Orochimarunak irányt kellett változtatnia, így nem talált be a támadása. A mestered nem is tétlenkedett, hanem megpróbált egy szúrást bevinni ellenfelének, de nem talált be. Orochimaru, mint egy kígyó úgy tért ki a támadás elől és lökte a földre a mesteredet. Ezután feléd indult meg, de időzítésed megint tökéletes volt. Pont be tudtál találni támadódnak, így meg tudtad állítani a támadását.
Támadód hátra tántorodik, majd pedig a földre rogy. A jutsu elérte a hatását, a támadód nem tud normálisan mozogni. Látszik rendesen meg van lepődve ő is, hogy ilyen jutsu kifogott rajta. Mintha már nem lenne a régi önmaga.
- Átkozott kölyök! Ezért megöllek, amint újra tudok mozogni! Nem! Még jobb! Te leszel az új gazdatestem!
Talán tovább is szidott volna, ha a mestered nem rúg egy nagyot az arcába, amitől a szoba másik végébe repült felborítva mindent, ami az útjába került.
- Törött kézzel nem tudok harcolni. Menjen és hívjon segítséget! Az összes Jounint hívja be, utána meg azonnal rohanjon a Raikage irodájába, és mondja meg neki, hogy „én megmondtam”! Vigye a madarat is. Ő megtudja védeni önt! Most pedig rohanjon! – azzal az ajtó felé lökött téged.
Mire oda értél már ki is nyílt, egy Jounin lépett be rajta. A nagy zajra figyelhetett fel és azért jöhetett be. Már épp készültél volna neki szólni, hogy vigyázzon, de már késő volt. Egy kígyó ugyanis átharapta a nyakát. Nem értetted honnan került elő kígyó, mikor Orochimaru felé pillantottál és már rájöttél honnan jött: a nyelve alakult át kígyóvá és az harapta át. Ezek szerint legyőzte a jutsud hatását, és ismét teljesen normálisan tud mozogni.
- Nem mondom kölyök, jól megfogtál azzal a jutsuval. Így legyengülve eléggé kifogott rajtam. – mondta miután a nyelve visszaváltozott eredeti alakjába.
Akart volna még pár mondatott mondani, a mestered viszont nem hagyta és inkább behúzott neki egyet, amitől Oro kibillent az egyensúlyából, de utána ő is behúzott egyet a mesterednek.
- Ne ácsorogj kölyök! Szólnunk kell a kint lévőknek, mert a mestered segítség nélkül meghal! – térített észhez a holló rikácsolása.
Mivel nincs más választásod, így hát kifutottál az előtérbe, ahol először a Jouninok csak néztek rád meg a hollóra, de utána rájöttek, hogy valami zűr lehet, és mielőtt szólhattál volna bármit is, a legtöbbjük már rohant befele a szobába. A maradék pedig a bent lévő embereket kezdte el kiterelni az épületből a saját biztonságuk érdekében.
- Jobb lesz sietnünk kölyök. – mondta a holló, majd kirepült a tömeg felett az épületből.
Ami furcsa, hisz előbb még a hajadba volt bele gabalyodva, és nem érted miként szabadult ki magától. De rájöttél, hogy ez most nem fontos és megpróbáltál minél hamarabb kijutni, ami nem volt éppen könnyű feladat a tömeg miatt.
avatar
Danzou
Inaktív


Adatlap
Szint:
Rang:
Chakraszint:

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Tomoshika Asuko on Szomb. Márc. 09 2013, 22:01


[Gaa-samának]

Komolyan megdöbbent, hogy bejönnek a technikáim. Az általános forgatókönyvnek nem annak kellene lennie, hogy bejön az ilyesmi, hanem hogy valami hatalmas pácba kerülök, mert nem hogy nem úgy sül el, ahogy én tervezem a dolgot, hanem még csak a közelében sem jár az elképzelésnek. Vagy besül. Vagy én blokkolok le. Vagy valami. Mint például most. Csak azon gondolkodom, hogy elhihetem-e, hogy bejött a technikám, és becumiztattam egy S rangú bűnözőt, ahelyett, hogy valami értelmesebbet téve talán még többet is tehetnék ennél, mielőtt felnégyel, és felfalat a kígyóival. Még az is értelmesebb gondolatanyag lenne, hogy engem nézett ki újabb gazdatestnek. Engem! Körbe kellene röhögnöm az ötletért, nem?
Csak Franksensei mindig ridegen nyugodt hangja ránt vissza a valóságba, amelynek most kivételesen hálás vagyok. Talán ezért is ő a tanárom! Mert annyira az ellentétem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hálás leszek ezért a tényét! Mit nem hoz az élet! Mint aki kalitkából szabadult, indulok meg, hátat fordítva mindennek, hogy feltéphessem végre az ajtót, amely a fellélegzéshez vezet majd, még a kezdőlökést is megadja nekem mesterem, amelynek köszönhetően majdnem ajtóstul rontok ki. Vagyis csak rontanék, mert egy jounin nyit be, s már nyílna is a szám, de csak sikoly szüremlik ki végül rajta, ahogy a férfi nyakát keresztülharapja egy kígyó. Mindig is irtóztam ezektől az állatoktól, de még soha nem éreztem azt, amit most tisztán és mindent elborítóan: meg fogok halni!
A madár hangja csak olaj a tűzre, már nem gondolkodom, csak rohanok, ahogy a lábam bírja, mindenen keresztül, remegő lábakkal, reszkető összevisszasággal dobogó szívvel, zihálva, rémület fényeivel a tekintetemben. Ahogy felérek az előtérbe, zihálva próbálok valamit kinyögni, hogy lenn Orochimaru, a sensei és a kígyók... de szólnom sem kell, tapasztalt ninják, pontosan tudják, mi a baj egyértelmű jele, máris leindulnak, más részük pedig megkezdi az épület evakuálását. A baj csak az, hogy teljesen elzárják az utam, és hiába károg nekem a madár, én nem tudok elegánsan kilibegni, mint ő. Fel is bosszantom magam, és az egyik kórterembe vágódva tárom ki az ablakot, hogy kunoichisen távozzak, onnan vetve magam a földre, hogy máris tempózhassak a Kage irodája felé. Mert csak az az egy dolog jár a fejemben, hogy értesítenem kell a sensei parancsa szerint a Raikagét! Franksensei, tarts ki!
Az útvonal mondhatni az ösztöneimbe, a génjeimbe van írva, és amilyen gyorsan csak tudok, még a shunshin no jutsut is bevetve érkezek meg az épülethez, és pár kulcsszót igyekezve vetni az őrök felé, mint például, kórház, baj, és a Raikagénak tudnia kell kíséretében továbbviharzom, reményeim szerint sikeresen megérkezve az iroda ajtaja elé, és sikeresen be is törve rajta, csörtetek be az irodába.
Ha ez sikerül, máris meghajolok kapkodón, tiszteletem jeleként, majd hadarva kezdek bele, zihálva, a levegőt nyeldekelve hevesen.
- Elnézést a betörésért, de a kórházban baj van, Franksensei, mármint... - a fene, fogalmam sincs, mi a senseiem neve, annyira hozzászoktam, hogy Franksenseinek hívom, hogy halvány lila segédfogalmam sincs, hogy mégis hogy hívják. Mindegy, Asuko, ne akadj le apróságokon, mert meg fogod szívni! Nem akarom elveszteni az idióta és undok fejét! - A sensei azt üzeni, hogy ő megmondta, ami nem tudom, mit jelent, de Orochimaru tombol az alagsorban, és a sensei... - megremegek, és érem, hogy könnyek törnek elő, ahogy a sok rettegés, riadalom, és lélekbe markoló félelem kezd kijönni rajtam. - Kérem, segítsen neki! Sensei... - kicsúszik a lábam alól a talaj, és egy ötéves gyereket megszégyenítő mód kezdek el bömbölni, a földre hullva. Az eddig biztonságosnak tűnő világ, a falu védelme egyszeriben apróra repedezett, és kétségbeesetten kell tapasztalnom, hogy nem vagyok rá felkészülve, teljesen gyenge vagyok!


avatar
Tomoshika Asuko
Játékos


Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 335

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Hiraga Natsu on Hétf. Feb. 24 2014, 17:35

//Uchiha Madara//
 
Fenébe... Fenébe, Fenébe, Fenébe!!! - lihegtem nagyokat, alig bírtam még csak fél térdre ereszkedni is. - Ez a sérülés súlyosabb, mint gondoltam. - ebben a pillanatban erős ingert éreztem, és köhögni kezdtem, jobban mondva némi vért sikerült felszínre hoznom. - Azt hiszem.. - néztem a kovácsra egy pillantás erejéig - Ez számomra a vég.
- Sajnálom.. - intéztem-e megbánó szót leginkább a mögöttem reszkető férfihoz. Mindeközben ellenfelem hangosan felnevet, majd egy karddal a kezében felém sétál. Az idő szinte mintha megállt volna számomra, annyi időm volt azonban.. Tenni nem tehettem ellen semmit sem. Gyenge vagyok. - ismertem be magamnak a tényt, mely hamarosan megbizonyosodást is kapni fog. - Nemcsak a saját, de még Kaito életét sem tudom megvédeni. - az utolsó kép, amit látok magam előtt az ellenfelem kardja, mely felettem magaslik.
- Búcsúzz el az életedből, shinobi. - ezekkel a szavakkal készült a másvilágra küldeni a kirigakurei fiú, hangjában a gyilkolásvágyat tapintani lehetett.
Viszlát Kumo.. - hunytam le lassan a szemeim, tudtam, éreztem, hogy nem tehetek semmit sem.
A vég azonban nem következett be. Ellenfelem hangos öklendezésére kinyitottam szemeim, mellkasából egy kard állt ki, szájából vér folyt.
- Kumogakure a shinobiai miatt marad mindig erős. - hangzott fel egy ismerős hang ellenfelem mögül, a sensei volt az. Kardját kirántva a már élettelen kirigakureiből, az félredőlt a földre, én pedig értetlenül bambultam magam elé.
- Jól vagytok, Natsu? - szólt hozzánk a mesterem, miközben a táskájából előszedett holmikkal megpróbálta ellátni a sebem, ha még csak minimálisan is.
- Mostmár jól.. - válaszoltam egy széles, de annál fájdalmasabb mosollyal, ugyanis ekkor megint rám jött a köhögés. - Köszönöm sensei!
Egy hosszú és fájdalmas visszaút után, már végre a korházban fekszek, sebeimet immáron képzett nővérek ápolják. Amint lefektetnek az ágyra, szinte azonnal elalszok.
Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, de amikor felkeltem, az első ami feltűnt az a szépen ellátott és bekötözött seb volt a mellkasomon. Második szembetűnő dolog a mesterem volt, aki az ágyam melletti széken ügycsörgött, majd szokásos széles mosollyal üdvözölt:
- Csak, hogy felkeltél, Natsu. - hangján érezhető volt a megkönnyebbültség. - Ez a tied. - adott nekem egy kis zacskót mely csörtető hangot hallatott - Valamint ha felépülsz, lesz még egy meglepetésem is.
- Ismét köszönök mindent sensei. Nagyszerű mester vagy! - mosolyogtam rá elismerően, remélhetőleg némiképp meghatottam a férfit.
- A küldetésed sikeres volt, Kaitonak ma lesz a tárgyalása, de a vezetőség megígérte, hogy nem ítélik el, maximum közmunkára fogják egy ideig. Most mennem kell, pihenj sokat. Holnap meglátogatlak. - ezzel távozott is a sensei a szobából.
Hmmm, egy meglepetés. Alig várom. - mosolyodtam el magamba, majd felakartam ülni az ágyban, hogy megnézhessem az imént kapott kis zacskó tartalmát, ám ekkor erőteljes fájdalom nyilallt a mellkasomba. Ez még nem fog menni. - feküdtem vissza, kényelmes pozícióba helyezve magam. Belekukkantva a kis zsákocskába, ha jól számoltam 4000 ryo volt benne, ez volt a küldetés után járó díj rám eső része. Nem rossz. - mosolyodtam el, majd csak most jutott el a tudatomig, hogy mit is mondott a sensei kovácsról. - Szerencsére a Kaitot sem ítélik el. Ez megnyugtató.
A nap további részét  természetesen pihenéssel töltöttem, ételt-italt is kaptam bőven, és egy nővér is időnként ránézett az állapotomra. Hosszú egy nap volt a korházban eltöltött nap, ám a tudat, hogy egy sikeres küldetést tudhattam magam mögött - még ha ennek meg is volt a maga ára, és hogy a kovács is biztonságban van, örömmel töltött el. Csak egy valami nyomasztott, mégpedig az, hogy nem voltam képes megvédeni se a kovácsot, se magamat. Más segítségére kellett támaszkodnom, ami nem is baj, mert a shinobinak azért vannak társai, de akkor is.. Elhatároztam, hogy erősebbé akarok válni, új barátot/barátokat, társakat szerezni. Ám mindez majd csak a felépülésem utáni történet...
 


 
 
Napsütéses reggelre ébredtem, a fénysugarak melegsége eljutott hozzám is. Hozzám, aki még mindig a kórház egyik termében, annak is az egyik ágyhoz van láncolva. Nem volt túl sok energiám, még nagyon a gyógyulási szakaszom elején jártam. Fogalmam sem volt, hogy hány óra lehet, és nem tudom, hogy mennyi ideig bámultam a fehér plafont, de egyszercsak megérkezett a reggeli, egy nővérke kíséretében, vagy fordítva... A lényeg, hogy jóízűen megettem, amit elém tettek, és igazság szerint arra sem volt időm, hogy megnézzem, megízleljem azt ami előttem van, volt. Csak befaltam. Ha jól emlékszem ma jönnie kéne a senseinek. - gondolkodtam miközben tömtem a fejem - Igen, megígérte. Sőt még valami meglepetést is ígért, majd a felépülésem után. Már alig várom. - elmosolyodtam, majd miután befejeztem a reggelimet úgy döntöttem, egy rövid sétát teszek, vagy ha más nem is, megpróbálok tenni. Nagy nehezemre esett leszállni az ágyról, de amint magamhoz ragadtam a mankóimat egy fokkal egyszerűbb volt a dolgom. Lassan és óvatosan haladtam előre, némelyik lépés után, elég nagy fájdalmat éreztem a mellkasomnál, végtére is még nagyon friss a seb. Kibicegtem az udvarra, friss levegőt szívni, ám nem maradtam túl sokat. Egyrészt, mert nem tudtam mit csinálni, másrészt pedig éreztem, hogy sok erőt kivett belőlem ez a kis körút. Így hát "visszasiettem" az ágyamhoz, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta, sőt, szinte egyből el is aludtam. Furcsa lehet, hisz most szunyáltam végig az egész éjszakát, de hát a betegeknél már csak így megy.. Fekvés, pihenés, evés.. Más dolgom nincs is, talán csak annyi, hogy várok egy-két látogatót. Szüleimet, sensei-emet.. Majd meglátjuk mi fog történni.
avatar
Hiraga Natsu
Játékos

Tartózkodási hely : Kumogakure no Sato


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 307

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Kitsune Haruka on Hétf. Márc. 17 2014, 20:30

/Uchiha Madara/ =^.^= ---> Elnézést a késésért! Smile



Éreztem...éreztem, ahogy a talaj végleg kicsúszik alólam...Az eddig oly csodálatos világ, mely fényben tündökölt, most sötétbe borult...Az élet, melyet nemrég kezdtem csak meg, a villám kéklő ege alatt...sötét lett. Hiába próbáltam...nem sikerült felállnom. Olyan voltam, mint egy baba, aki valahogy életre kelt, s most mindent elveszített, elvesztette az életet, elvesztette amit kapott...a fényt, s a mozgás ajándékát. ~ Vajon, ha többé nem látom majd a fényt...lesz olyan aki emlékezne rám? Ha többé nem látom...akkor majd valaki, valakinek eszébe jutnék? Vagy azzal minden eddigi emlékem a semmibe veszne... ~ Ezek a gondolatok jártak a kobakomban, miközben képtelen voltam felébredni...pedig akartam! Úgy éreztem a sötétbe zártak. ~ Valaki bezárt engem ide...~ Motyogtam, talán magamban, talán hangosan, nem tudom...de valami megzavart. Ott ahol eddig nem láttam kiutat, most valami nagyon fényes lett úrrá. Mintha egyszerűen megszűnt volna a sötét, melyet felváltott a fényesség. Pont mint mikor éj után jön a nappal... De ez a fény, olyan éles volt, olyan világos, hogy szinte kínzásnak éreztem...kínozta szemeim, melyek kinyílva hamar összehúzódtak, szinte reflexesen hunyorítottam össze őket, s csak igazán lassan mertem ismét utat engedni a fénysugaraknak. Időbe telt, míg végre képes voltam tovább is nyitva tartani őket, a felettem magasodó plafon világos árnyalata volt az ok, mely eme szinte égető fényt okozta. ~ Fehér? ~ Riadtam fel, de nem tudtam hirtelen felülni, mint terveztem. ~ A fejem? Au...~ Állított meg a fájdalom, s egy furcsa kötés, mely szinte szorított, olyan keményen tartott, hogy mozgatni alig tudtam az ajkaimat...nem is tudtam nagyobbra tárni, csak szűkösen talán egy kicsiny rést képezni rajta...mely roppant kényelmetlen volt. ~ Hol...vagyok? ~ Próbáltam körülnézni, amennyire engedte a kötésem. ~ Fehér falak? Fehér takaró? Fehér párna? Minden fehérbe burkolva? Ez...egy...kórház? ~ Jöttem rá, s hirtelen minden történés a fejemben ismét előtört. ~ Emlékszem az ütésre, mely hátra lökött, s aztán...aztán...ch...hagyjuk. ~ Jöttem dühbe, mikor felfigyeltem egy zacskóra, amely nem sokkal felettem libegett, s valamilyen érdekes folyadékot tárolt, mely egy vékonyka de színtelen csövön jutott tovább a karomig, ott pedig egy tű vezette be a bőröm alá. ~ Infúziót kapok? ~ Motyogtam magamban kérdően, miközben a szoba ajtaja nyilni kezdett, s egy fehér ruhás illető lépett be...azt hiszem egy ápoló lehet.
- Áh, felkelt. Ne mozogjon, maradjon egy helyben. Lehetőleg ne beszéljen, csupán bólogatással jelezzen, rendben? Fáj az állkapcsa? érez szúró fájdalmat? Esetleg szédül? - Utasított a nővér, én pedig biccentettem egyet, de nem igazán akartam beszélgetni, így hanyagoltam a további válaszadást, nem volt kedvem senkihez, sokkal inkább voltam durcás, mintsem beszédes kedvemben. Az ápoló valami gyógyszer féleséget tett az infúziómba, mely ez által a vérembe, s testembe jutott, enyhítve a fájdalmat, s gyanítom valami nyugtató is lehetett benne, mert később már kevésbé voltam dühös...de ez más kérdés. Annyira dühös voltam mikor felkeltem, hogy a nővér társasága is zavart, így az ablak felé csaptam a fejem. ~ Ki...miért...van...itt? ~ Nyíltak tágabbra a szemeim, amint eléjük került Yao. ~ Végig itt volt? ~ Sütöttem le a már cseppet sem olyan nagy szemeim...azt hiszem a szégyen volt az, mely ilyen hamar visszaszűkítette őket.
- Örülök, hogy felkeltél. Az átkozott tábla volt a hibás. Még szerencse, hogy nem történt komolyabb bajod. Az orvosok azt mondták, néhány napig benn tartanak. - Mondta, miközben én igyekeztem elrejteni az arcomat, s a rajta lévő szomorúságot...~ Ez lenne ha szégyenlek valamit? ~ Régebben sosem kellett ilyesmit tennem, s szerintem nem is tettem volna...ezt nem a..azok a jó kislányok teszik? Mégis mi ez a hülyeség...miért vagyok ilyen? Miért szégyenlem ezt...de...ez...olyan nagy kudarc számomra. Kudarc amit...ki kell javítanom! ~ Jártak szanaszét a gondolataim, miközben csupán egy bólogatás volt az, melyet Yao senseinek adtam, amolyan válasz gyanánt, nem akartam beszélni, csak bebújtam a takaróm alá, mely amolyan védőmező volt számomra.
 Ez a nap szinte végig ezzel telt, pihentem, s bár a mester mellettem volt, én nem akartam hogy a szemebe nézzen, valamiért fájt...de ezt régen el sem tudtam volna képzelni...mik ezek az érzések? ~ Huhh...Aggasztó, nagyon aggasztó...mi történik bennem? 
 Eltelt az a zavaró nap, s megvirradt egy új, mely talán fényesebb volt az előzőnél...a fejemről lekerült az a nagy, szorító kötés, és egy sokkal lazább, amolyan fáslizott kötés került a helyére, mely sokkal kényelmesebb volt. A kórházi étel szinte szörnyű volt, mint valami táp, melyet az állatok fogyasztanak, csak nehezen tudtam leönteni a torkomon, s rá szinte azonnal megittam akár egy egész liter vizet, hogy elmossa az ízt, mely utána maradt. 
 A nap már magasan járt így lementem körülnézni az udvarra, mely tele volt a betegekkel, s a hozzájuk érkező látogatókkal, mely ismét eszembe juttatta a tegnapot, s gyávaságom, hogy úgy elbújtam Yaotól...~ De vajon miért tettem? Miért futamodtam meg? Mi volt rá az okom? ~ Tűnődtem magamban, miközben helyet foglaltam a hozzám legközelebb lévő padon, mely üresnek bizonyult, bár fogalmam sincsen, mire vagy kire várok...már ha várok egyáltalán....


Szockodás: 



A kert, mely még a kórház területét tarkította, s szerte szét járkáltak a betegek, s a hozzájuk érkezett látogatók. Miközben magamban merengtem érdekes látványt nyújtott ennek a figyelése, mintha kicsit nyugodtabb lettem volna. ~ Kicsit legbelül úgy érzem, hogy ez a baleset többet tett velem, mint amit eddig észrevettem. Vajon mi lehet ennek az oka? ~ Folytattam a gondolatmenetem, miközben valahogy a szemeim elé került egy fiú, aki talán olyan volt mint én...legalább is egy kicsit legbelül. Mikor rá néztem, olyasmi volt, mintha valahol benne...ott lent, mélyen magamat láttam volna. ~ Vajon igaz ez? Hasonlíthat rám? ~ Sodortam arrébb az aggodalom képeit, s figyelmemet valahogy ide szegeztem. ~ Talán menekülni akartam, talán féltem attól, hogy tovább is azokon fog járni a fejem... a bukáson, mely azt a keménynek látszó lányt, aki eddig voltam...talán végleg összetöri? Összetör engem, ennyi? Ilyen gyenge voltam mindig? Végleg eltűnök és más ember leszek majd...ezért leszek más? Ez az egész...ennyire hatással van rám? Menekülök? Menekülök a gondolatok elől...megrémisztenek?...Azt hittem soha semmitől nem félek majd, a múltam miatt nem akarok félni semmitől...de mégis, most félek? Félek, félek, félek...félek a változástól....FÉLEK! ~ Kavargott a fejem, mikor hirtelen felpattantam, nem figyelve a környezetemre, s a fiúhoz léptem. 
- Szia! Haruka vagyok...és te? - Szólítottam meg, miközben nagyon zavartnak tűnhettem. Belül végig viaskodtam önmagammal, igyekeztem elűzni ezeket a gondolatokat, de valami hang bennem végig ezt ismételte.
- Félsz, félsz félsz...- Csak visszhangzott egymás után. Én én menekültem...hozzá menekültem. Egy kölyökhöz, akit még sosem láttam, egy idegenhez, aki talán szóba sem fog állni velem...de ha elmegy...vajon hová menekülök majd? Csak tovább, s tovább...lenne merszem szembe nézni...önmagammal?


A hozzászólást Kitsune Haruka összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 18 2014, 20:05-kor.
avatar
Kitsune Haruka
Játékos

Tartózkodási hely : Kitsune City :3


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 329

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Hiraga Natsu on Kedd Márc. 18 2014, 20:01

//Uchiha Madara && Kitsune Haruka//
 
A kórház kertjében bandukoltam, mondhatni kicsit kellemetlen volt ez a kis séta, de úgy véltem ez rám fért. Rám fért egy kis mozgás, hiába vagyok most ágyhoz kötözött beteg, rám fért némi friss szabad hegyi levegő, nemcsak a kórterem kórházszaga. Az már csak hab volt azon a bizonyos tortán - amit szívem szerint most jól befaltam volna, hisz a kórházi koszt nem épp a minőségi ízvilágáról volt híres.. lényeg a lényeg, hogy egyszercsak egy női hang csapta meg a fülem, ehhez természetesen társult egy lány is, előttem termett:
- Szia! Haruka vagyok...és te? - nyögte ki kicsit zavartan.
- Őőő.. Szia, én meg Natsu. - mosolyogtam a lányra, nem vitás, hogy kicsit zavarba jöttem, nem szoktak csak úgy leszólítani a lányok..
Ahogy végigmértem az előttem álló lányt - no persze nem feltűnően megbámultam, csak úgy tisztességgel - megállapítottam, hogy nagyjából velem egykorú lehet. Sötét ruházat, sötét haj, sötét szem.. Mindezzel nem is lenne baj, azonban nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ezt a lányt. Pedig ha velem egykorú... Mondjuk tény, hogy volt egy komoly amnéziám, de akkor is..
- Ha nem veszed tolakodásnak.. - próbáltam kedvesen szólni - Te Kumoi vagy?
Érdeklően mélyedtem el a lány sötét szemeibe, reméltem nem veszi faragatlanságnak a kérdésemet. Amit még nyilvánvalóan láthattam, az az, hogy a lány.. nevezzük nevén, Haruka feje be volt bugyolálva, nyilvánvalóan valamilyen fejsérülésnek "köszönhetően" került ide. Rajtam is voltak ám árulkodó jelek, melyből Haruka leszűrhette, hogy miféle bajjal vagyok én itt. Legalábbis a mellkasomnál lévő kötés nem segített a dolgok eltitkolásában.
Jobban belemélyedni a gondolataimba, következtetni bármi egyebet nem nagyon tudtam, ugyanis valahogy elvesztem a lány szemeiben...


A hozzászólást Hiraga Natsu összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 18 2014, 20:39-kor.
avatar
Hiraga Natsu
Játékos

Tartózkodási hely : Kumogakure no Sato


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 307

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Kitsune Haruka on Kedd Márc. 18 2014, 20:39

- Őőő.. Szia, én meg Natsu. -  Hangzott a válasz, mely valahol bennem, csitítani kezdte a zajt...mely valahonnan a lelkem mélyéből akart előtörni...
A fiú, bár válaszolt, mégis, biztosra veszem, hogy látta rajtam, kicsit furcsa vagyok...bár kinek mit jelent a furcsa szó...
~ Natsu, szóval Natsunak hívják. ~ Igaz, nem volt különösebb oka, hogy pont őt szólítottam meg, mégis, valahogy éreztem magamon a szemeit, már mint persze csak úgy éppen körbemérhetett, igaz ezt én is megtettem vele. ~ Ha már megszólítottam, minimum, hogy nézzen ki valahogy...na meg ne legyen harmatgyenge. Milyen égő lenne egy nálam gyengébb emberrel mutatkozni...ch...~ Járt a fejemben, s mintha kezdenék magamhoz térni az előző kis " álom világomból " , s ismét vissza térni önmagamhoz. Nem voltam az aki ezelőtt, mármint nem egészen, de nem tűntem el teljesen. ~ Remélem nem puhulok el, nem szeretném. ~ Folytattam magamban a beszélgetést miközben nem értana figyelnem az előttem álló egyénre is, hiszen én kezdeményeztem a beszélgetést, így illene folytatnom? Ugye? 
- Öhm... - Csuklott el a hangom, mikor észbe kaptam. ~ Mit is tettem...én, társalogjak...vele? ~ Nyíltak ki a csipáim, miközben végig futott tekintetem a fiún. ~ Mintha valahogy magamat látnám benne, mármint külsőleg. Sötét egyén...sötét haj, szem, ruha...persze belsőleg nem ilyen, ezt már az első szavaiból kilestem. Kedvesen szólt, csöppet sem hallottam meglepettséget a hangjában, így biztosan nem olyan rideg ember...mint én...~ Futott át a fejemen, miközben igyekeztem kinyögni valamit, de ő volt a gyorsabb, s ettől egy kicsit fellélegeztem.
- Ha nem veszed tolakodásnak...Te Kumoi vagy? - Hangzott, mikor nagyot sóhajtottam, mintha egy kő esett volna le a szívemről, mely picinyke, szinte porszemnyi darabokra hullott szét.

- Hmm..oh, igen, mármint...most már igen. De csak nemrég érkeztünk ide, új vagyok. - Mondtam kicsit hebegve-habogva, de azt hiszem a lényeg benne volt. - De...tetszik itt, egyenlőre. Úgy vélem sokat tanulhatok majd. - Folytattam. - De nem hiszem, hogy érdekes lennék...És te? Te Kumoi vagy, úgy értem, régóta élsz itt? - Fejeztem be, s valahogy nehéz volt  felismerni önmagam. ~ A baleset előtt, nem hiszem, hogy ennyit beszéltem volna...mégis mi lett velem? ~ Tűnődtem, miközben azt hiszem, vártam a válaszát...Olyan furcsa vagyok, nem?
avatar
Kitsune Haruka
Játékos

Tartózkodási hely : Kitsune City :3


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 329

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Hiraga Natsu on Hétf. Márc. 31 2014, 19:18

//Uchiha Madara && Kitsune Haruka//
 
A lány láthatóan a gondolataiba merült. Agyalt valamin, pörögtek a fogaskerekei, de én ebből mit sem vehettem észre, maximum a válaszidejéből tudtam következtetni. Kérdésem után azonban, valamiféle megnyugvást láthattam rajta, amit nem tudtam mire vélni, de a lényeg az, hogy a választ megkaptam.
- Hmm..oh, igen, mármint...most már igen. De csak nemrég érkeztünk ide, új vagyok.
- Bocsáss meg ha szavadba vágok, de érkeztünk? Ezek szerint nem egyedül vagy? - kérdően, kíváncsiskodó szemekkel figyeltem a lányt néhány pillanatig, majd észbe kaptam. - Gomen. Hova tűnt a jó modorom, folytasd csak. - zártam le egy mosollyal a túlzott kíváncsiskodásom, és a hirtelen "ami a szívemen a számon" kirohanásomat. Haruka folytatta is:
 - De...tetszik itt, egyenlőre. Úgy vélem sokat tanulhatok majd.  De nem hiszem, hogy érdekes lennék...És te? Te Kumoi vagy, úgy értem, régóta élsz itt?
Bakaaa! Mi az, hogy nem érdekes.. - háborogtam magamban. Valahogy érdekelt a lány...
Felpillantottam a sűrű felhővel borított égre, ahol egy-két hegycsúcsot is látni lehetett a távolban, némán csodáltam néhány pillanatig, majd ismét a lányhoz fordultam.
- Ezt szeretem benne. - adtam némiképp választ, amit talán kicsit furcsállhatott is, de hamar rendes választ is adtam. - Születésem óta Kumoi vagyok, szeretem az itteni levegőt, az itteni embereket. Örülök, hogy mostmár te is ide tartozol. Üdv Kumo-ban! - szokásomhoz híven ismét egy széles mosollyal zártam, vagy idegesíti Haru-t vagy tetszik neki, nem tudhatom.
Esetleges válasza, hozzáfűzni valója után, kis szótlan szünetet tartva ismét csak kíváncsiskodom, úgy látszik most ilyen kedvemben vagyok, vagy csak ez a lány keltette fel ennyire az érdeklődésemet.
- Szóval fejsérülés? - biccentettem egyet a lány fején lévő kötéshalomra. - Gondolom egy ádáz csatában szerezhetted. Olyannak tűnsz, aki nem hagyja magát egykönnyen.
Vagy beletrafáltam a dolgokba, vagy nem. Vagy poénnak veszi a sérülése okának a megtippelését, vagy esetleg nagyon nem az történt, amit mondtam, és... ki tudja mi lesz..
avatar
Hiraga Natsu
Játékos

Tartózkodási hely : Kumogakure no Sato


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 307

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Kitsune Haruka on Hétf. Márc. 31 2014, 20:12

A fiú szinte egyből válaszolt a kérdésemre, bár nem értettem egyből mire is gondol. Később persze megmagyarázta, és azt hiszem kezdem érteni mire gondolt. Szavai után valahogy széles vigyor került az arcára, s eleinte magam sem tudtam eldönteni, idegesít e vagy sem, de hamar rádöbbentem...IDEGESÍT! ~ Mégis mit vigyorog annyira? Hiszen éppen lábadozunk, nincsen minek örülni. ~ Vitattam meg magamban, de nem igazán volt hozzáfűzni valóm, csak ültem tovább csendben , s mintha el bambultam volna egy időre, merengtem előre, míg végül Natsu ismét kinyitotta a száját.
- Szóval fejsérülés?Gondolom egy ádáz csatában szerezhetted. Olyannak tűnsz, aki nem hagyja magát egykönnyen. - Mondta, mire valahogy kedvem támadt beavatni a történtekbe, bár minek is teszem ezt...hiszen csak egy idegen, mégis a szám mozdult, s lassan hangok álltak össze.
- Tudod...nemrég jöttem ide, a mesteremmel. - Kezdtem az elejétől. Hiszen nemrég érdeklődött e felől is, csupán akkor nem volt kedvem válaszolni neki. - Úgy döntöttünk itt fogunk élni, ezt a helyet választottunk, azt hiszem... A mesteremnek dolga akadt, én pedig elindultam szétnézni, majd valahogy egy edzés közepébe kerültem. Volt valaki, aki piszkálta a csőrömet, és igazából miatta maradtam az edzésen, hogy valahogy elkaphassam, de közben történt egy kis baleset, így a tervem dugába dőlt, s itt ébredtem fel. - Vázoltam a helyzetem nagy vonalakban, de nem volt kedvem részletezni is őket. - A lényeg ennyi, szóval nem indultak jól a dolgaim itt, de nem is éppen ádáz csatában szereztem, mint gondoltad, csak egy ostoba baleset volt. De hagyjuk is, nem érdekes, veled mi történt? - Motyogtam, mintha érdekelne, de nem...vagy valahol belül talán érdekelt is egy kicsit. Nem tudtam eldönteni, hogy érdekel vagy sem, csak hallgattam, majd kisül belőle valami.
avatar
Kitsune Haruka
Játékos

Tartózkodási hely : Kitsune City :3


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 329

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Hiraga Natsu on Hétf. Ápr. 14 2014, 17:55

//Uchiha Madara && Kitsune Haruka//
 
A lány hosszan hallgatott. Némán ült, bámult előre. Vajon min járhat a feje? - kérdeztem ironikusan magamtól, de hát erre nem tudhattam a választ. Elsősorban, mert alapból nehéz kérdés, másodsorban meg még nem is ismerem a lányt.
- Tudod...nemrég jöttem ide, a mesteremmel. - szólalt meg végre, nagysokára Haruka, és úgy láttam, hogy ez egy hosszabb beszéd lesz. -  ... Volt valaki, aki piszkálta a csőrömet, és igazából miatta maradtam az edzésen, hogy valahogy elkaphassam...
Pont ahogy gondoltam... - mosolyadtam el magamban, talán egy apró vigyor ki is ült az arcomra - Nem hagyja magát. Hallgattam tovább a lány meséjét, míg végül felém is intézett egy kérdést, amolyan tipikus válaszkérdés, hogy velem mi történt? Még mielőtt válaszoltam volna elagyalgattam még egyszer a lány mondandóján. "Úgy döntöttünk itt fogunk élni, ezt a helyet választottunk, azt hiszem..." Hmmm.. érdekes.. Arra már nem akartam rákérdezni, hogy mégis hol éltek ezelőtt, és a többi részletdolgokra, már így is túl sokat kérdezősködtem. Úgy érzem..
- Hogy velem mi történt? - kérdeztem vissza, de választ természetesen nem vártam. - Mondhatni én tényleg egy ádáz csatának köszönhetően kerültem ide. Egy küldetésen voltam a sensei-emmel, majd ketté kellett válnunk, én kísértem egy rabot is... Ohhh, de.. Elnézést kicsit túlpörögtem. - lassítottam le, vakartam meg a fejem, bénán, megbánóan, kinek hogy tetszik... majd kis idő múlva folytattam - Két ellenséges shinobi támadt rám és a fogolyra. Létszámfölény és helyzeti előny következtében szereztem ezt a csúnya sebet - mutattam rá a mellkasomra - egy kard hasított majd ketté. De az utolsó pillanatban jött a mesterem és megmentett. Ha ő nem lett volna.. - hangom összecsuklott, nem jött ki több szó rajta. Ez talán azért lehetett, mert nem voltam rá túl büszke, hogy segítségre szorultam. Tény, hogy a barátság és a segítség jó, de ez volt az első ilyen éles helyzetem - mondhatni - és engem egyből így kellett kimenteni, félholtan.. Egyáltalán nem tetszett.
Fejem lesütöttem, talán némi szomorúságot, bánkódást is láthatott rajtam a Haruka. Pár pillanat múlva ismét széles mosoly tündökölt az arcomon, így intéztem a következő szavakat a lányhoz:
- De hát ez bárkivel megeshet, nemde? - talán ez is kicsit idiótának hangzott.
Nem értem mi van velem. Nem vagyok én ennyire szétszórt, és ennyire idiótán vihorászó kisfiú, de ez a lány kihozta belőlem. Kérdés, hogy ez pozitívum vagy negatívum...
avatar
Hiraga Natsu
Játékos

Tartózkodási hely : Kumogakure no Sato


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 307

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Kitsune Haruka on Csüt. Ápr. 17 2014, 10:51

A története, melyet megosztott velem, míg én önmagam sötétjébe igyekeztem vissza bújni, egészen hasonló volt az enyémhez. Mármint igaz, a történet maga egészen más, de az amit átélhet szinte ugyan az. Ezidáig sosem gondoltam arra, hogy valaki pont úgy érezzen mint én. Az érzés miszerint én is vesztettem, hiszen ez végül is az. Eléggé csúnyán kiestem az edzés végén, mielőtt bármi lehetett volna...~ Ch..az a semmirekellő lány, ha egyszer meglátom...~ Kezdett el főni a fejem. De viszonylag hamar vissza kanyarodtam Natsuhoz, kinek hangján ezalatt hallható volt szinte minden érzés, mely bennem is lejátszódott. Szóval hasonlóságot fedeztem fel bennünk, mely szokatlan és meglepő, de mégis mit kezdjek ezzel a helyzettel? Sosem kellett senkit megvigasztalnom, vagy hasonló, most mégis késztetést éreztem rá. ~ Nem, nem, nem, nem, nem... még mit nem. Ennyire nem lehetek érzelgős...Ch... Már megint itt tartok, önmagam elfogadása nem nagyon megy. Ez a furcsa és buta baleset, melyet az az üresfejű lány okozott...ekkora behatással lesz az életemre? Ennyire más leszek tőle??? ~ Pörögtek a fogaskerekeim, majd talán önmagam tehetetlensége okozta, mégis kinyögtem egy furcsa, felettébb szokatlan dolgot, soha senkinek sem mondtam még ilyet...ez olyan mintha elfogadnám...pedig nem, vagy...
- Miért nem leszünk erősebbek? Edzünk azért, hogy többé ilyen ne forduljon elő. - Makogtam, s talán még a szavaiba is vágtam, de nem tudom, olyan volt, mintha nem hallanék semmit. Mintha megint előtörne az egoizmusom, mely eddig is az egekben járt. De szavaim kétértelműségén még én sem igazodom ki...~ Vajon tényleg csak edzeni akarok? Vagy inkább együtt edzünk? Vajon ő hogyan értelmezi? Illik visszavonni, amit kimondtam??? Nem akarok senkivel közösködni, mégis ezt mondtam...Elegem van a saját esetlenségemből...Soha többé nem akarok senkinek gondot okozni...Gondot, melyért anyám élete elszállt, gondot, mellyel a mesterem hátát terhelem...gondot, melyet más cipeljen helyettem...
avatar
Kitsune Haruka
Játékos

Tartózkodási hely : Kitsune City :3


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 329

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Hiraga Natsu on Csüt. Ápr. 17 2014, 21:16

//Uchiha Madara && Kitsune Haruka//
 
Haruka hosszan elmerengett. Bizonyára nem a feltett kérdésféleségre adandó válaszon, sokkal inkább valami máson. Valószínűleg azon, amit a vak is látott: hogy eléggé letörtem a kis élménybeszámolóm után, és láthatólag a lány is megpróbálta beleképzelni magát a helyzetembe. Vagyis.. nem. Ha jobban belegondolunk ő is valami hasonló cipőben járhat, csak egy fokkal lazább verzióban. Ő is azért került ide, mert gyenge volt, nem tudta felülmúlni ellenfelét, még akkor is ha egy edzőtársa, riválisa volt.
Miután kimásztam a pillanatnyi depressziós hangulatomból, a vigyorogva feltett kérdésemre, Haru egész hamar válaszolt, majdhogynem a szavamba vágott:
- Miért nem leszünk erősebbek? Edzünk azért, hogy többé ilyen ne forduljon elő. - mondta kicsit zavartan, látszott rajta, hogy ez amolyan "csak kicsúszott a számon" megnyilvánulás volt, talán még ő sincs tisztában, hogy az imént mit is mondott. Furcsa egy lány. - állapítottam meg már sokadjára, ám ez nem tántorított el attól, hogy egyből belemenjek a dologba.
- Jó ötletnek hangzik. Edzünk közösen! - válaszoltam a lánynak egy tiszta, őszinte, boldog mosollyal.
Millió megmagyarázható oka van annak, hogy miért is akarok én vele edzeni, és talán még több megmagyarázhatatlan, tudatalatti... De tény, hogy ketten jobb lesz edzeni, érdekesebb, viccesebb. Jobban belegondolva talán még nem is volt ilyen páros edzésben részem, egy velem egykorú társammal. Nem is beszélve, hogy ez a bizonyos illető egy lány, és hát... Fogalmazzunk úgy, hogy ez nem negatívum. Emellett egy hasznos társra is lelhetek, akire mindig számíthatok, egy barátot szerezhetek, mivel az eddigi beszélgetéseink alapján, nagyon is hasonlítunk.
Ezek voltak a számomra tisztán világos tények, azonban valahol úgy éreztem tudat alatt, hogy meg kell tennem, jobban meg kell ismernem ezt a lányt. Mintha csak láttam volna egy szép jövőt. Furcsa dolog ez, és szerencsére ebbe nem is igen gondoltam bele, majd az idő eldönti, hogy helyes volt-e a megérzésem.
avatar
Hiraga Natsu
Játékos

Tartózkodási hely : Kumogakure no Sato


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 307

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Uchiha Madara on Szomb. Ápr. 26 2014, 13:55

A sors igen különös, képes olyan szálakat egybekötni, amelyeket más szelek fújtak. Két szál, két történet, két múlt. Végül a sors összefűzött két múltat, és közös jövővé kovácsolta azt. Haruka és Natsu jövője eggyé vált a kórházban töltött idő alatt. Mindkettőtök felépült, idő közben Haruka otthonában is rendeződött mindenféle papírmunka és szerződés, mestered sikerrel koronázta napját. Örült neki, hogy máris új barátokat szereztél, így este, vacsoraidőben fűzött néhány észrevételt feléd.
- Haruka, teljesült az álmunk. Elfogadtak minket, maguk közé fogadtak az emberek. Te még fiatal vagy. Azt szeretném, hogy ne vesszen kárba a gyerekkorod. A világ állandóan háborúban áll, fel kell készülni, hogy mikor legközelebb választás elé állítanak, hinned kell abban, amiért ide költöztünk, ne feledd, nem mindig egyszerű a helyes út. Küzdeni kell érte.Azt akarom, hogy szolgáljuk meg a falunak a szívességét, járuljunk hozzá a falu fejlődéséhez. Éppen ezért szeretném, hogy vállalj küldetéseket, edz és gyakorolj. - kötötte szívedre a férfi, akinek már nagyon sok mindent köszönhetsz.

Másnap
Mind a kettőtöket a vezetői irodába rendelnek, igen korán. A vezetői székben egy helyettes ül, tömérdek papírhegy felett.
- Áh, megjöttek az újak. Kano-sama, jöjjön kérem. - szólt ki a férfi a papírok mögül, ekkor az oldalsó ajtó mögül kilépett egy magas férfi. Hosszú fehér haja volt, sebhelyek tarkították itt-ott az arcát. Azonban a zord külsőt egy vidám mosoly és két kedvesen néző szempár kompenzálta. 
- Üdvözletem - nézett először Haruka felé, majd Natsu felé kacsintott - Látom, jobban vagy már, Natsu. Remek. - lépett közelebb a férfi, Natsu mentora. 
- Mostantól Kano-sama lesz az új senseietek. Mivel hiányzik még egy fő a csapatotokból, így a mai napot edzéssel fogjátok tölteni, amelyet Kano-sama már elő is készített. - jelentette ki az irodai helyettes, majd egy újabb papírt vett a kezébe és hangosan lepecsételte azt, visszatért a papírmunkához.
Kano-val az élen indultatok el a kiképzőterep felé, út közben pedig Haruka felé fordult, és egy bemutatkozást kért. 
Kano egy kumogakurei jounin, akinek elsődleges eleme a raiton elem. 
A kiképzőterepre megérkezve pedig belekezdtek az első közös megmérettetésnek. Feladatotok Kano lefegyverezése. Azonban a harc folyamán különös eseményeknek lesztek tanúi. 
Haruka - Egy közelharci támadás során egyenesen teli tudod találni a mestert, azonban a csapás elindítássakkor hirtelen gyors levélforgatag kering téged körbe, majd mikor továbbszállnak, észreveszed, hogy Kano-nak nyoma sincs. Ekkor nyöszörgést hallasz a átad mögül, és meglátod a földön fekvő, vérző Natsu testét. 
Natsu - mestered gyorsan közelít feléd, majd hirtelen a hátad mögé kerül. Mikor megfordulsz, a legnagyobb döbbenetedre nem találsz senkit, csupán egy hétköznapi fát. Ahogy fordulsz körbe, egyre több és több fa jelenik meg, mintha körbe akarnának venni téged. Harukat sehol sem hallod, csupán hangját hallod /amennyiben a posztjában sikít vagy kiált/. A következő kör a helyzet lereagálásáról szóljon, Kanot egyikőtök sem látja. Itt folytatjuk.
avatar
Uchiha Madara
Mesélő

Specializálódás : Fegyverek || Ninjuu kódex


Adatlap
Szint: S
Rang: Legend
Chakraszint: Az öt Kage erejénél is nagyobb

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: .::Kórház::.

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

2 / 3 oldal Previous  1, 2, 3  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.