Sugomi Aoi

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Sugomi Aoi

Témanyitás  Sugomi Aoi on Pént. Nov. 09 2012, 21:39

Név: Sugomi Aoi
Nem:
Kor: 12

Kinézet:

- Magasság= 154.9 cm
- Súly= 46 kg
- Szemszín= Élénk Kék
- Hajszín= Rövid Fekete
- Bőrszín= Fehér bőrű

- Általános Ruházat= Katt Ide a KÉPHEZ

Jellem:
A lényeget véve, ő egy aranyos és kedves lány, aki azonban nem képes teljesen megnyílni mások előtt. Akármennyire is kerüljön valaki közzel hozzá, akármennyire is kedveljen, szeressen ő maga valakit, minden egyes esetben hagy maga körül egy láthatatlan burkot, melyet eddig senkinek sem sikerült átszakítania. Ennek az oka pedig a félelem. Fél a láthatatlan kötelékektől, fél megbízni egy barátban egy társban, feltétel nélkül és őszintén. De legjobban attól fél, hogyha megnyitná valakinek a szívét, akkor a sors újra közbeszólna és újra átélné egy hozzá közel állónak az elvesztését.
De ennél is félelmetes az az elhatározás, mely az anyja halála óta benne szunnyad és ami minél erősebbé válik lassan. A bosszúvágya, hol megölhesse azt az embert aki a szeme láttára ölte meg az anyját, az embert, akit az apjának kéne neveznie és szeretnie.
De bárhogy nézzük, akadnak pozitív jelek is, hiszen Aoi hajlandó megnyílni, nem gubózik magába, nem akar egy apró ki hernyó módjára a bábjában raboskodni, hanem tényleg pillangóvá akar válni. Hiszen már elfogadta a múltját, de nem képes tőle elszakadni.
De ha valaki leakarja venni a lábáról az vagy epres sütivel tegye, ami mellesleg a kedvenc édessége, vagy pedig egy csokor virággal, de akármilyennek, hanem csakis liliommal, amiért a legjobban rajong és szerinte a legszebb illata van minden virág közül. De ha valaki szokásokról és az ősi hagyományokról akar vele beszélni az is már pozitívum, hiszen Aoi annak a kornak és eszméknek megszállottja.

Ország: Kumogakure no Sato
Rang:Genin

Ruházat:

- Ninja szandál
- Ninja fejpánt

- 1 db shurikentartó (jobb láb)
- 1 db övtáska

Felszerelések:

- 5 db kunai
- 5 db sima shuriken
- 1 db ninjato

- 5 db robbanó jegyzett
- 5 db füstbomba
- 1 db elsősegély készlet

Előtörténet:

Azon a reggelen a szokásosnál is hidegebb volt. Alig múlt a tél hideg és zord emléke, mely az elmúlt évekhez képes sokkal tovább tartott és annál is hidegebben tombolt. De a tavasz lágy szellemei elűzték a hideget. Az addig halott fák rügyezni kezdetek, a hegyek fehér ormai megteltek élettel, a fák rengetegei újra egyre hangosabbá váltak és nem csupán az éjszaka halk neszei szűrődtek ki a fák odvából.
Ezen a gyönyörű reggelen pedig két csoda is történt. A falusiak egy elfagyott kis bimbóra leltek a zúzmara alatt, mely eltévedt a sötétben, pont ott ahol aznap egy angyali kisbaba is született. Hát igen, ez néha talán túl sok is, egy olyan elhagyatott falunak mind Sokuhai. Messze északon, a kontinens kinyúló kis félszigetét övező hatalmas hegyláncok egy meredekebb is lejtőjén elterülő, álmos kis falúcska. Bár alig lakták jó harmincan és ebbe a hatalmas számba mindenki beletartozott, a trottyos vén mamáktól, a tipegő kis utolsó porontyig. Mégis az itt lakók, nem csupán megéltek valahogy, hanem minden család jó módban tengette a hétköznapi életét hála a falút körülölelő tetemes rizsföldeknek. Mindegyik család közt pedig a leggazdagabban történt meg az a csoda, melyet a környéken még évekig emlegettek, szájról szájra adva tovább Sugomi Yuukaku történetét.
A vősörhajú vadóc, a szomszéd hegyláncon elterülő ninja klán hercegnője, kinek szépségével csak a tudása vetekedett. Bár már évek óta maga mögött hagyta Kumogakure tanításait, a barátait, a bajtárait, alárendelve magát férje, Sumogi Gake akaratának. De azon a reggelen, nem a boldog nevetése visszhangzott végig a falú kopár utcáin, hanem fájdalmas sikolya.
Pillanatokkal később pedig a gyermek vörös kis arccal ordított fel, hangja olyan éles volt, mint a sötétségben felsikoltó ilyet kislányé. A remegő apróság először nézett körül a való világban. A sírása abbamaradt és életében először érezhette az őt addig szíve alatt hordó Yuukaku gyengéd ölelését az apró kis testén. A nő könnyei eleredtek az örömtől, miközben letekintet a gyermekére és nem csupán a nyugodt, boldog kis arcát látta maga előtt, hanem mindazon lehetőséget, melyet magában hordozott.
- Néz rá...- Yuukaku hangja erőtlen volt és a a felkelő nap mályvaszínűvé változtatta és halkan szuszogott csöppség arcát- … éppen olyan mind az a kis bimbó, melyet reggel találtam. - egy erős kéz karolta át lassan és húzta magához gyengéden. Feje lassan belesimult a férfi karjaiba, érezte azt a meleg és megnyugtató érzést, melyet az emberek szerelemnek hívnak. A férfi hosszú bozontos sötét haja, összekeveredett a Yuukaku vörös hajzuhatagával. Arcuk lassan összeért és együtt nézték a szerelmük gyümölcsét. - Remélem ugyanolyan gyönyörű rózsaszállá válik mind az a ki bimbó.. - Yuukaku arcára széles és boldog mosoly ült ki.
És az a kis bimbó, mely reggel még a hideg valóság kalitkájába volt zárva, abban a pillanatban kivirágzott. A vörös hajú szépség még egy pillantást vetett a kezei közt tartott csecsemőre, még utoljára boldogan felsóhajtott, mind aki semmit sem bánt meg az életében, majd örökre lehunyta a szemeit. Gake arcán csupán egy könnycsepp futott végig és a virágra a nézett.
- Egy mályvarózsa? - kérdezte halkan a nagy semmitől- Igen, ez a név tökéletes lesz neked. Anyád is örült volna ennek a névnek... Aoi.... Sugomi Aoi.

…. 5-ével később ….

Öt évnek kellet eltelnie, hogy az újdonsült apukát ne szólítsák le minden áldott nap az utcán. Ne üljön ki az emberek arcára a szánakozó tekintett, hogy eltűnjenek a sajnálkozó szavak. Öt teljes évnek, hogy az emberek végre hétköznapinak és átlagosnak találják a családot, melyet maguk mellett láttak. De ez az időszak Gake számára volt a legnehezebb és Aoi ötödik születésnapján minden megváltozott.
A valaha büszke férfi lassan kezdte elhagyni magát és nem csupán a gyermeke nem érdekelte. A gyász szürke árnyéka telepedett rá, a bűntudat és a fájdalom együttes terhe nyomta a vállát. Olyan terheket kellet elbírnia, melyeket ő saját maga vállalt magára és mely lassan megnyomorították. Öt hosszú évnek kellet eltelnie, hogy mindent elveszítsen és ezt csak saját magának köszönhette. És minden azon az éjjelen vette kezdetét.
Aoi egy vakítóan fehér kimonóban sétált le az emeleti szobájából. A lenti szobából kiszűrődő fény halványan világította csak meg a tűzvörös kis virágokat a ruhán, halványan fénylett csak fel a sárga obi, mely szorosan ölelte körbe a leány derekát. Hosszú haját egy apró csat fogta kontyba, mely ide-oda lebegett a félhomályban, sietős léptei nyomán. Meztelen lábait csak úgy kapkodta a hideg köveken, miközben besietett a meleg szobába, becsapva maga mögött a papírajtót.
- Ne futkorász! - csattant fel egy erélyes hang és a leányzó azonnal megtorpant. Lesütött szemmel nézett az asztal mögött ülő édesapjára. Éppen egy pohár forró teát helyezett lassan az asztal már kopott lapjára és mogorva tekintetett vetett Aoi-ra.
- Bocsánat...- hajolt meg a férfi előtt, majd lágyan huppant a földre, miután az asztal másik oldalán foglalt melyet.
- Ülj le! Beszélnem kell veled! - Gake a szokásosnál is gorombáb és és ridegebb volt és Aoi egy szó nélkül engedelmeskedett apja kérésének – Jó. Okos leány vagy. - egy újabbat kortyolt csupán a gőzölgő teából. - Így megérted majd az elhatározásomat. Hamarosan elhagyjuk ezt az elátkozott házat, ezt a földet és új életet kezdünk. - Aoi szemei tágra nyíltak, hiszen minden ehhez a földhöz kötötte.
A barátai, a családja, az ősei és félt az ismeretlentől, ahova tartottak, de még jobban félt attól, hogy mindaz amit eddig ismert megszűnik létezni a számára. Ő szerette ezt a földet. A rizsföldek kissé kesernyés illatát, az eső utáni földek párolgó látványát. A hideg szeleket, melyek alá szálltak a maga dombokról, a hegyláncok ódon körvonalait a távolban és a népes utcákat, melyeket végigtekintett minden reggel. De legjobban attól rettegett, hogy az apjával kettesben kell élnie. Nem lesz többé nagybácsi, nagymama, akik fényt jelentettek a hétköznapi sötétségben.
- A tűz földjére költözünk, ahol átveszek egy jól működő üzletet.... - Aoi keze ökölbe szorult. A sírás közepén volt, de uralkodott az érzésein, hiszen erre tanították őt. De nem bírta tovább.
- Nem!- kiáltott fel. Gyermeki lágy hangja mégis erélyesen visszhangzott végig a szobában. - Nem akarok elmenni innen! - felpattant és olyan dühös arcot vágott, mely nem illett pici kis arcocskájához. Furcsa és megmagyarázhatatlan érzések kerítették a hatalmába, érzések, melyeket elnyomott. - Utállak téged! Mindig megszabod mit tehetek és mit nem! - artikulátlanul üvöltött már és csapkodót a levegőben- Elakarsz tőlem venni minden boldogságot! Azt akarod, hogy olyan legyek mind anya, de én nem ő vagyok! Sohasem leszek olyan mind ő, sohasem! - dührohama közben belerúgott az asztalba és a pohár megszédült, lebukfencezett az asztalról és kisebb csörrenés kíséretében hasadt ketté a tatami fapadlón. - Utállak! Téged és anyát is!
Néma csend támadt a szobában, ahol csak egy hatalmas pofon hangja visszhangzott a sötétben. Aoi értetlenül nézett maga elé, vörös arca égett, könnyei lassan megeredtek. Addig a pillanatig Gake sohasem ütötte meg a lányát. Nevelte, de sohasem erőszakkal.
- … utállak! -Aoi közel volt a síráshoz -... utállak...- könnyei eleredtek, ahogyan elsírta magát, teste pedig megmozdult.
Kirohant a szobából, az épületből és csak futott. Végig a ház kapujáig, az utca végéig, a falú határáig és tovább. Fehér kimonoja lassan barnává változott, selymes érintése érdessé vált, messzebb rohant mind addig bármikor. Maga sem tudta, hogy hova siet, csak minél messzebb akart kerülni a háztól, az apjától, mindattól ami ott várhatott rá.
-Tényleg olyan akaratos mint amilyen te voltál drágám... - Gako pedig csak elmosolyodott az üres szobában.

…. 1-ével később ….

Először állt ki magáért és megérte. Minden olyan maradt régen, észhez térítve örült apját, aki végre betartotta a saját magának tett ígéretét. Egy boldog és szerető családot teremt Aoi-nak, hogy mindent megadd neki, hogy soha többé ne keljen sírnia látni egy szem gyermekét.
Rendbe hozta mindazon hibákat, melyet elkövetett. Öt év hosszú idő, de az az egyetlen egy év sokkal hosszabb volt a számára. De nem bánta, mindig a lányával lehetett, aki valahára önfeledten és boldogan volt képes mosolyogni. Minden a lehető legjobb irányba haladt, Aoi pedig egy olyan életet élhetett volna le, melyet Yuukaku a halálos ágyán megálmodott neki és mely sohasem jött létre.
De egészen egy évet kellett várni arra, hogy eljöjjön az az éjszaka. Pontosan akkor mikor Aoi hét éves lett.

…. 1-ével később ….

Azon az éjjelen az anyja haláláról álmodott. Egy szörnyűséges rémálom, melyet sohasem felejtet el. Hangosa kiabálásra ébredt, ahogyan álmosan mászott ki az ágyból, hogy megnézze, mi is történik. Ide-oda dülöngélve sétált az ajtóhoz, ahogyan a mozgása lassú ás monoton volt, de ezen nincs mit meglepődni, hiszen félálomban volt, azt sem tudta hogy mi történik, még a két veszekedő ember szavait sem értette, bár azt, hogy apja egy nővel vitázik, azt valahogyan furcsa mód mégis kivette. Hallotta a férfi komoly hangját, ahogyan a lépések egyre közeledő hangja miatt megijedt. Nem tudta ki lehet az, de közelített hozzá és még az apja sem tudta megállítani. Ez futott át az agyán, miközben az álom eltűnt a szemeiből és villámgyorsan rejtőzött el az ágy alatt. Az ajtó lassan kinyílt, a szobában uralkodó sötétség és a kintről beszúródó fény miatt a nő arca homályba burkolózott.
- Hol van? -kérdezte a nő ideges hangon, miközben mögötte megjelent egy férfi alak is.
- Megmondtam, hogy nincs itt! -hallotta Gake határozott hangját. - És most menj el! - utasította a nőt, aki hirtelen megfordult és egy határozott és mégis villámgyors mozdulattal kapta el a férfi torkát és rántotta be a szobába. Gako hassal előre ért padlót, éppen az ágy ellőt, ahogyan a tekintette abban a pillanatban találkozott Aoi-éval. A kislány látta, ahogyan az apja meglepődik, majd lassan elmosolyodik.
Ugyanaz az erős kéz ragadta meg abban a pillanatban és újra a magasba rántotta, Aoi látta apja levegőben logó lábait, ahogyan elvesztette a fejét. Kezeit a szája elé tartva próbálta eltüntetni egyre gyorsuló légzését, ahogyan megszűnt számára a külvilág. Nem hallotta azokat a szavakat, melyet a két fél váltott, pedig ha hallotta volna, akkor valószínűleg minden megváltozott volna már akkor. Csak saját magától kérdezte egyre hangosabban és hangosabban a lelke mélyéről feltörő kiabálás közepette, hogy miért történik most ez, ki ez az alak és vajon mit akar?
Váratlanul azonban a válasz helyet másvalami térítette észhez. Kezei nedvesek voltak, de nem a saját könnyei miatt, a meleg folyadék váratlanul érte őt, de nem látta mi az, mégis furcsa és eddig sohasem tapintott érzés járta át a kezeit. Ugyanakkor nehezen tudott mozdulni is, mintha nyomná valami. Az a furcsa érzés, mely a kezein érzett, újra és sokkal élesebben érte el. Az arcán, a haján érezte a forró folyadékot, ahogyan az végigcsorog az arcán és akkor vette csak észre azt a csöpögő hangot is, mely a feje fölül érkezett.
Lassan és gépiesen mászott ki az ágy alól, kíváncsi volt, hogy mi lehet az, bár valahol legbelül jó tudta, de a saját két szemével akarta látni. Lassan felállt, majd az ágyra nézett és amit látott azt sohasem felejtette el. Nem sírt többet, csak nézte az ágyon lévő holtestet, az apja holtestét, a kezében lévő apró kis kést. Lassan kinyújtotta apró kis kezeit, ahogyan erősen és erőltetve ugyan, de sikeresen kihámozta Gako görcsöz kezei közül a fegyvert. A kés markolata tökéletesem beleillett a tenyerébe. Lassan megfordult, majd elindult kijárat felé. Mindkét kezével fogta az apró kis fegyvert, a mellkasa elé szorítva lépett ki a vakítóan világos folyosóra.
A padló ott hideg volt és száraz, miközben minden egyes lépéssel egy vakítóan vörös kis lábnyom maradt a fapadlón. Aoi jól hallotta a konyhából kiszűrődő hangokat, valaki mosta a kezeit és hangosan káromkodott. A kislány nesztelen volt, könnyedén és észrevétlenül elérte az ajtót mely nyitva volt. Belépett rajta és meglátta őt. Szemtől szembe állt vele, a nővel aki hozzá hasonlóan nem mozdult. Aoi egyenesen a szemébe nézett, azokba az élettelen szemekbe. A nő ugyan mondott valamit, de nem hallotta tisztán. Az kitörő érzelmek pedig átvették a teste felett az uralmat. Kiáltása hangos volt és szívszaggató, ahogyan a nőnek rontott. A kést előre szegezve szó szerint nekiugrott, megdermesztve őt valamiért. Nem védekezett, egyszerűen csak ott állt, ahogyan a kés elérte a mellkasát. Mind kés a vajba, olyan könnyedén hatolt bele a nő testébe az apró kis tőr, mely végre őt is észhez térítette. Ugyanolyan gyors mozdulattal, mind amikor Gake-t kapta el az az izmos kéz, megragadta Aoi hosszú fekete haját és a magasba emelte.
Szinte érezte az arcán a nő lélegzettét, miközben egyenesen belebámult azokra a zöld szemekbe, melyek valahogyan ugyanolyanok voltak mind az övé. Ugyanaz a élénkzöld árnyalat, mely annyira gyönyörűvé tette az arcát. A szemeibe könnyek szöktek, ahogyan behunyta a szemét és a kezében szorongatott kés végigszántotta a nő arcát, akinek a keze egy pillanatra szorult csak meg a haján, ahogyan úgy hajította el, mind egy darab rongybabát.
A világos és élénk szoba helyet újra hallotta azokat a cseppeket, de mégis, ez más volt. Hűsítő és mindent elárasztó. A talaj puha volt alatta és nedves, pont amikor az ágy alatt volt. De mégis valamiben más eltért attól. A hátán feküdt, miközben látta a komor felhőket az égen. Esik! Állapította meg, miközben megpróbálta a tekintetét másra terelni. Minden porcikája sajgott, a mellkasára nézve pedig látta a saját arcát.
- Üveg? -kérdezte halkan, ahogyan a nő nem csak az arcát, de vörös hajzuhatagát is kivette a konyhai ablakon túlról. Őt nézte, egyenesen őt, ahogyan a feje lehanyatlott. Erőtlen volt és úgy érezte hogy aludnia kell. Lassan lecsukódtak a szemei és aludt, pont úgy mind amikor felébredt a szobájában.

Azon az éjjel Gake haláláról álmodott. Egy szörnyűséges rémálom, melyet sohasem felejtet el. Hangos kiabálásra ébredt, ahogyan felriadt. Besütött a nap a szobába, ahogyan megkönnyebbült. Álmodta csak egészet, minden csak álom volt.
Bárcsak az lett volna. Miközben lassan magához tért, rá kellett jönnie, hogy az a szoba ahol van nem az övé, a mellkasa fájt ugyan az egész testével egyetemben és rádöbbent, hogy az nem állóm volt, hanem maga a valóság. Egy pillanatra könnyek szegtek a szemeibe, de azonnal letörölte őket. Nem akart sírni.
- Nem szégyen a sírás ha elveszítünk valakit, aki közzel állt hozzánk! -hallotta egy öreg férfi hangját, ahogyan összerezzent. A mellet lévő papírajtó félrecsúszott és egy kimono-t viselő, ősz szakállas férfi nézett rá. - Sírj csak ha akarsz, nem néz senki majd gyengének, ha megteszed.
- Nem!- törölte ki az utolsó könnyet a szeméből. - Az apám arra tanított, hogy az ilyen megnyilvánulások mások ellőt nem megengedtek, és amúgy sem tudok sírni. -mondta komoran- Addig nem, míg meg nem ölöm azt az embert aki ezt tette velem. Az ő holteste felett képes leszek majd sírni, de addig egy könnyet sem hullajtok! Elfojtom a keserűséget és a szenvedésemet felhasználóm, hogy megtegyem amit kell, hogy készen álljak a bosszúra.- mondta határozottan és a lehető legelszántabban.
- Ennek örülők!

A magas és szikár, de mégis már nyolcvanéves, hosszú hófehér szakállú férfit Kashiwa Genjinmeiroku -nak hívták és mindent elmondott Aoi-nak, amit tudnia kellet. Az azt követő pár néma nap, mikor megmozdulni is fájdalommal járt, amikor olyan kiszolgáltatott volt, mind addig sohasem. De az idő kereke forgott tovább a maga medrében és mindezen testi fájdalmak lassan elmúltak. A sebek összeforrtak és ha fájdalmak közepette is, végre kívülről is láthatta azt a birodalmat, ahova került. Furcsa épületek és annál is furcsább emberek.
De a fájdalom örökre megmaradt az elméjében, nem a testi, hanem a lelki, az a szilánk mely azóta is a mellkasát nyomja minden este. Az a látvány, mely azon az éjszakán történt, örökre beleégette a fiatal Aoi lelkébe. És az sem változtatott ezen, hogy ahogyan teltek a napok, a hetek, a hónapok, ahogyan a hegek is lassan teljesen eltűntek a a testéről és kezdte mindenki befogadni a fiatal gyereket és talán ő maga is úgy kezdett gondolni Kashiwa-ra, mind a saját nagyapjára. De sohasem gyógyult be az a sérülés. Sőt, minden nappal egyre nagyobb lett, ahogyan egy nap az öreg elé állt, határozottan és magabiztosan.
- Kérem uram, fogadjon a tanítványává! Hogy megbosszulhassam az anyámat, hogy legyen elég erőm megölni azt az embert aki ezt tette velem. - térdelt könyörögve a férfi ellőt- Könyörgök, önnek megvan ez ereje ahhoz hogy felkészítsen. Mindent megteszek önnek, hű szolgálja leszek és cserébe csak ezt kérem öntől. -nézett fel a férfira- Kérem önt.
- A bosszú sosem egy tisztás gyermekem! A bosszú nemmás mind egy erdő, melyben könnyű eltévedni! Könnyű elfeledni, honnan jöttél és hova tartasz! - nézett le Genjunmeiroku Aoi-ra. - De ha van egy csillag az égen, mely megvilágítja a helyes ösvényt, akkor sohasem térsz majd az útról, melyet választottál! Állj fel és gyere velem! Mutatok neked valamit, amelyet még tőlem kapott az édesanyád, pont annyi idősen mind most te!
Aoi léptei mellett, egyedül a szívverése gyorsult fel miközben követte a férfit a lakás egy eldugottabb szobájába. Szinte semmiben sem tért el attól amit eddig látott, semmi egyebet nem látott benne ami olyan különlegessé tehette volna. Tömött szekrények sorait látta, semmi mást. Végül a sorok között a nagyapó végre megállt az egyik díszesebb szekrény ellőt és kinyitotta mindkét ajtaját, feltárult a fiatal lány ellő, amit rejtett, az a díszes katana, mely ott volt előtte.
- Ez volt anyád kardja! - szólalt meg az öreg- [color=cyam]Ő is itt tanult, közénk tartozott, míg egy nap beleszeretett abba az emberbe, akinek a megölésével bízták meg! Akkor ő megszegte a legszentebb szabályt. Nem végezte el a rá bízott küldetést! Elhagyott minket és elárulta a családját.- mosolyodott el- Akkor mérges voltam rá, de mára rájöttem, hogy a legjobb és a legerősebb tanítványom, akit a lányomként szerettem, végül is ezen bizonytalanul élet helyet csak békére vágyott! Megbocsájtottam neki, téged pedig ezáltal az unokámnak tartalak. Ha téged bánt valaki, az olyan mintha engem sebeznének meg. Hogy valaki bántsa a családomat, az már túlment tűréshatáromon! Ha elhagyhatnám ezt a helyet akkor megtenném, de ugyanakkor a te bosszúd sem teljesülhetne be akkor. Megteszem kölyök amire kérsz! - nézett Aoi-ra miközben lassan elmosolyodott- Megadom azt az erőt amire vágysz, az anyád emléke miatt! És ha készen állsz, akkor ezt a kardot megkapva megölheted azt a személyt akivel annyira végezni akarsz!

…. 5-ével később ….

Hosszú évek teltek el azóta a nap óta és Aoi, a szorgalmas utat járva, végül is de kezdett felnőni. 12 éves lett és mesterre irányítása alatt megtanulta kezelni a tehetségét, a benne lévő lehetőségeket, de nem csupán azt. Ő shinobi-nak tanult ugyan, de elsősorban csak a bosszú éltette. Számára a ninjutsu csak egy eszköz volt a siker érdekében, nem több. Sokkal fontosabb volt számára azon ősi hit elsajátítása, melyekre az apja elkezdte rávezetni és mostanra megértette, hogy ő nem csupán egy dühödt kislány, nem csak a bosszúért élő shinobi, hanem egy nő is, aki egy olyan hagyományokkal élő társadalomba született, ahol vannak kötelezettségek
Kashiwa megtanította rá, hogy is használja fel a sötétséget, hogyan rejtőzzön el benne, hogyan mozogjon egy hang nélkül és hogyan kell hátulról lecsapni az ellenségére. Mit kell célozni a testben, hogy egy csapással képes legyen megölni őt. Ez volt az igazi ereje, ahogyan lassan megtanulta az összes létező fegyver használatának alapjait, melyek beleilletek apró kis kezeibe és elfojtotta minden könnyét, dühét és gyűlöletet, hogy egy nap az egészet egyetlen egy emberre zúdíthassa majd rá. De ez mind csak felkészülés volt és ha hallotta volna valaha is a mesterre szavait, melyek a sötétségben szólaltak meg, akkor újfent máshogy alakult volna minden.

Egy magas vékony férfi lépett be a szobába, mosolygós és boldog arccal. Hosszú hófehér kimonót viselt, melyet alig ért el, rövid szőke hajzuhataga. Nem volt nála semmilyen fegyver, miközben lassan becsukta maga mögött a papírajtót és kimért léptekkel közeledett a nagymester felé.
- Szóval megjöttél fiam! -üdvözölte Kashiwa, miközben békésen üldögélt a szóba túlsó sarkában és valamit írogatott.
- Meg ám! Ez a küldetés egyáltalán nem volt igazi kihívás a számomra. - közölte nevetve, ahogyan megállt az öreg ellőt néhány méterre. - És te hogyan haladsz a kislánnyal? -kérdezte tőle vissza. - Még mindig olyan lángban ég mind akkor?
- Igen! - írogatta tovább a levelet, fel sem nézett a férfira- Most is gyakorol mind mindig! De... - rakta le a tintát és lassan felnézett- … sohasem lesz képes eljutni arra a szintre, melyet vártam tőle. Az nagynénje iránti gyűlölete egyre kisebb és kisebb, úgy gondolja hogy mi vagyunk az új családja! - mosolyodott el. - Ez kicsit ironikus nem? Annak fényében, hogy annak idején te magad mérgezted meg az anyját és később te mutattad meg Ran-nak neki azt a helyet is, ahol Gake-san elrejtette őt. Még jó, hogy Ran-chan nem tudta féken tartani magát és így alakultak a dolgok. De... - vette újra kézbe a tollat- ...úgy gondolom, hogy új szintre kellene terelni őt.
- Ó... csak nem elküldöd ilyen fiatalon? -kérdezte tőle.
- De igen! Mind minden tagnak a klánban, neki is meg kell ismernie a világot melyben él! Egy jó bérgyilkos képes beolvadni a környezetbe, a színjáték tökéletes mesterre. Aoi-chan még nem képes erre, hisz ő csak harcolni tanult. Most meg kell tanulnia szolgálni is. De ezenkívül, ahogyan mi is megtanultuk annak idején, úgy őneki is megkel ismernie, milyen jutsuk léteznek, hogy odakint hogyan is zajlik az élet és talán tanul is valamit végre. -fejezte be, ahogyan ráfújt a levélre, hogy a rajta lévő tinta megszáradjon. – Ha megtennéd, ezt átadod neki! Ajánlólevél a Raikage-nak. - zárta le a levelet, ahogyan egy pillanattal később átnyújtotta Kitsune-nak.
- Hát persze és rajta is tartom majd a szemem, hogy nehogy rossz irányba fejlődjön a kis hercegnőnk!


Az volt az a nap, mikor elkellet hagynia azt a helyet ahol addig élt, hogy megtanulja egy igazi shinobi életétt. Hogy tökéletesen tudja hogy milyen világban él. Elküldték, ahogyan mindenki mást amikor élete ezen szakaszába érkezett a klánban. A hegyi klánok szerződése. Így emlegették a szertartást, mely már Kumogakure megalapítása óta élt. A hegyi ninja klánok tanulóit elküldték a Felhők közt rejtőző faluba, hogy felkészüljenek az életre, hogy megtanulják a shinobi haderő alapszabályait és felkészüljenek az örökös háborúkra, mely ismét küszöbön volt. Elküldték, hogy még jobban azon család tagjává váljon, akik felnevelték.
Ő pedig Nem vitt szinte semmit magával. Csupán azt a kardot, mely az anyjáé volt valaha és mindazt, amire talán szüksége lehetett. Felkereste azt az embert akinek Genjunmeiroku a levelet szánta. Az ötödik Raikage, aki kérkedve fogadta az ajánlólevéllel érkező gyereket, de a a későbbi örömteli szavait, talán még jobban megjegyezte mind akármelyik tanítást. Mikor először találkozott vele, amikor átadta neki a levelet és amit választ kapott, egyazon nap, ugyanazon órájában. Élete igazi első órájában.
- Szóval te lennél Genjunmeiroku-dono unokája? - kérdezte halkan és kimérten- Rég halottam az öregről annyi szent. Hogy megy sorra mostanság? - újabb kérdések. Furcsa volt a számára a férfi közvetlen viselkedése, kedves hangja, mégis fürkésző tekintette.
- A kora ellenére még mindig kicsattan a nagyapó! -hunyta le a szemeit egy pillanat erejére, ahogyan felidézte magában Genjunmeiroku kedves és bohókás arcát.
- Értem . - a Raikage lassan visszahelyezte a papírokat a helyére- Nehéz lehet a változás számodra, de remélem, hogy sikerrel veszed majd az előtted álló akadályokat. - intet a nagy semmibe, ahogyan egy halvány légáramlat csapta csupán meg Aoi tarkóját, mire kíváncsian tekintett hátra, ahol már egy sötét bőrű férfi állt. Komor arcának egy részét eltakarta a hosszú haja, a hátán egy hatalmas zanbato díszelget, melyen önkénytelenül is megakadt a leányzó szeme. - Üdvözöllek ismét a falúban kislány, remélem olyan értékes és szeretni való tagja leszel a társaidnak, mind annak idején édesanyád is volt! - igen, ez a szavak többet jelentettek a számára, mind a sok felesleges fecsegés, de a kialault helyzetet még mindig nem nagyon értette. - Ez a férfi mögötted Zou. Majd ő elkísér a szolgálati lakásba, melyet kiosztottunk neked. Remélem tudsz magadról gondoskodni, de ha nem, nyugodtan kérd az ő segítségét, mindenben a segítségedre lesz... -az alak csak némán bólintott, miközben le sem vette Aoi-ról a szemét. - … illetve kicsit elkéstél. Három napja már véget ért a genin vizsgánk. Így kicsit magán eset leszel. - mosolyodott el lassan, miközben az asztalra könyökölt és megtámasztotta a fejét. - Ha nem fáradtál el nagyon, holnap Zou-san egy próba kíséretében felméri a képességeidet és eldönti, hogy alkalmas vagy-e geninnek. - arca egy pillanat alatt komorabb vált – Nem engedhetem meg a falúnak, hogy az esetleges alkalmatlanságod miatt geninek élete kerüljön veszélybe.
- Megértem Raikage-sama. Most engedelmével távozok ... - fordult meg és indult el kifelé - … és ígérem, nem okozok önnek csalódást!



A hozzászólást Sugomi Aoi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Nov. 09 2012, 22:32-kor.
avatar
Sugomi Aoi
Játékos


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 213

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Hinata on Pént. Nov. 09 2012, 22:01

Először is NYAHU:)!

Nem kukacoskodom mert nem is van nagyon mibe. Így hát sorolom is a dolgokat.


Chakra: 100

Kezdő pénz: 3200 Ryu

Illetve az előtörténet révén:

Választhatsz a három jutsu közt melyiket szeretnéd mint ajándék.


Ayatsuito no Jutsu // Drót Csévélő Technika

Nawanuke no Jutsu // Szabaduló technika

Kage Shuriken no Jutsu // Árnyék Shuriken Technika

Sipirc adatlapot írni és játszani Smile
avatar
Hinata
Inaktív


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Nem fontos

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.