Sugomi Aoi

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Sugomi Aoi

Témanyitás  Sugomi Aoi on Szer. Nov. 28 2012, 19:16

Egy út kezdette
(2012-November)

Néha az ember elgondolkodik azon, hogy hova is tart a megüresedett élete. Mi történt vele addig a napig, mit hibázott, mit bánt meg és mit kell tennie abban a pillanatban, hogy a jövője a lehető legfényesebben ragyoghasson. Minden ember életében eljön ez a pillanat, valakinél korábban, valakinél később, de mindenkinek meg kell hoznia ezt a nehéz döntést. De Aoi életében ez a nap, nem az a nap volt.
Fáradtan ébredt fel a szürke lakásban, mely sokkal kisebbnek tűnt mind korábban. Ugyan még csupán három napja érkezett meg a Felhők közt Rejtőző faluba, hamar rájött, hogy az apró kis bérelt lakása furcsán viselkedett. Minden nap kisebbnek és sivárabbnak tűnt. A fehér falak sokkal közelebb voltak az ágyához mind valaha, a plafon pedig mintha ráakart volna zuhanni. Úgy érezte, hogy ha akarná, könnyedén képes lett volna megérinteni apró kis kezeivel. De ahogyan kinyúlt feléjük, vékony újai szétárultak, hogy apró kis fehér tenyere hűvösen simulhasson a hideg vakolathoz. De mégsem érte el. Túl messze volt még mindig.
- Mit csinálok? -kérdezte magától majd halkan felsóhajtott. Fáradt volt, nagyon is.
A tegnapi edzés, melyet Zou sensei irányítása alatt végzett el, teljesen felzabálta nem csak a chakráját, hanem az állóképességét és a lelki erejét is. Bár nem is igazán egy edzés volt, hanem egy teszt, egy teszt mely eldöntötte, hogy Aoi genin lehet-e, hogy alkalmas-e a shinobi létre. És nem hatalmas meglepetésre sikerült is neki ezt bizonyítania. De az már a múlt és egy újabb nap kezdődött el.
Aoi pedig kiszállt végre az ágyból és fürge léptekkel sietett ki a fürdőszobába a kora reggeli női ügyek elvégzése érdekében. De a gondolatai teljesen máshol jártak. Nem a múlton, de nem is jelenen, hanem a jövőn. Nem tudta mit is jelent ez a lét a számára. Hiszen már Konkurencia geninje volt, de azzal bizony már nem igazán volt tisztában, hogy ez mit jelent. Félre kell dobnia mindent amit akart az élettől? Alá kel rendelnie magát feltétel nélkül a falunak? Alá kell rendelnie magát a kicsinyes vagy fennkölt feletteseinek? Már nem csak egy gyerek lenne, hanem egy igazi shinobi, egy harcos, aki parancsra cselekszik?
Hiszen mindenre felkészült, amire az őt felnevelő öregapó meg tudta tanítani, de egyvalamire nem volt képes. Nem volt képes megadni neki azt, amit minden shinobi keres. Az életének értelmét. De ezzel nem is volt gond. Arra senki sem képes ezen a világon. Arra az egy dologra csakis ő maga jöhetett rá. Hogy mi a fontosabb a számára. A bosszú? A barátok? A család? A falú? Vagy csupán a büszkeség?
Ezek a a kérdések nyomták a lelkét, miközben némán nézte magát a tükörben. Egy apró kis fehér csöp halkan zuhant a kagylóba, majd némán vánszorgott tovább a vezetékbe, örökre eltűnve a sötétségben. A fogkefe rozsasin színe azonban még mindig fehér volt kissé, a sörték pedig eltűntek a lány szájában, aki némán nézte kissé összemázolt arcát, de teljesen máshol kalandozott.
- Phfuuu...- köpte ki az utolsó adag szennyeződést is a szájüregéből és a hűvös hegyi vizel öblítve, lassan sétált ki a fürdőből. A nyakában pihenő törülközött felhasználva ugyan még a vizes arcának szárazra törlésének, de azután csak a már kihűlt ágy maradt hátra neki. Ő maga pedig felöltözött. Egy apró ki rövidnadrág és egy póló. Másra nem is volt szüksége, talán csak valami harapnivalóra.
A konyhával szemben nyíló szóba ajtaja halkan nyikorogva tárult fel és a mamuszban kisétáló leányzó a legnagyobb meglepetésre, nem az üres lakással tudott csak farkasszemet nézni. A konyhai asztal mellett egy idősebb, fekete bőrű, kissé borostás, rövid hajú férfi üldögélt, éppen egy újságot olvasgatva és bőszen reggelizve. Aoi pedig első pillanatra ugyan meglepődött, de csak nem törődően sétált tovább, ügyet sem vetve a férfira, aki a korai idő ellenére, már elég beszédes formájában volt. Sokkal beszédesebben mind korábban, hiszen már megbízott a kunoichiben.
- Jó reggelt! -csattant fel a már mögötte elsétáló leányzó felé. - Remélem kipihented magad. - hátradőlt a székben és kérdően nézett Aoi-ra, aki éppen kotorászott a szekrény felső polcai között, melyet alig ért el. Csupán egy tányért keresett, de mégis átkozta azt az embert, aki berendezte a szobát. - Mert ma elég nap elé nézzük, van egy kis... hohoho...- vigyorodott el Zou, miközben Aoi túl magasra nyújtózkodott. Apró kis nadrágja felcsúszott és kibukkanó piros kis bugyija vakítóan virított a zöld nadrág hátterében. - … lusta voltál fehérneműt cserélni Aoi-chan! - és a kunoichi észbe kapott.
Keze abban a pillanatban ráfonódott az egyik tányér szélére. Sarka éles koppanás kíséretében ért talajt, teste villámgyorsan fordult meg, ahogyan a másik keze azonnal visszarántotta a nadrágot a helyére. A tányér pedig halkan szelte át a levegőt, de annál hangosabban csapódott a szemközti falhoz.
- Nyugi, nyugi... csak vicceltem... -nevetett el Zou, ahogyan farkasszemet nézett a lánnyal, de nem úgy, ahogyan azt a kunoichi várta. Hiszen a férfi a plafonon állt, a jobb kezét zsebre rakva, a másikkal a megmaradt pirítóst tartva, melyből abban a pillanatban nagyot harapót.
- Maga perverz! -szakadt el a cérna a Aoi-nál. - Amilyen csendes volt tegnapig, olyan idióta lesz mára! -idegesen hadonászott a jounin felé, aki csak némán és ugyanolyan csendben mint korábban nézte őt. - Biztos ez a hobbija! Megles másokat! Mit csinált egyáltalán míg aludtam, mellém feküdt? Megkukkolt zuhanyzás közben? Amúgy meg tegnap este vettem csak fel, szóval ebben nincs semmi kivetnivaló...
- Befejezted? - kérdezte komolyabbra véve a hangot a jounin. Azúros tekintette újra visszatér, amire Aoi is elnémult.
- Ja... -húzta el a száját mogorván, kezei keresztbe kerültek a mellkasa előtt, ahogyan a férfira nézett. - És ezt hogy csinálja? Ez ellentmond mindennek, amit eddig ismertem...- és erre a kérdésre várt igazából Zou.
- Kitűnő kérdés! - pattan le a plafonról egy elég ügyes mozdulat kíséretében. - Éppen ezért jöttem át! - foglalt melyet újra a már jól ismert székében és intett Aoi-nak, hogy foglaljon helyet, aminek csak egy halk sóhaj kíséretében tette eleget. - A tegnapi teszt alapján egyértelművé vált a számomra, hogy a chakrakontrolod a korodhoz képes elég jó, de lehetne jobb is. -mosolyodott el, de Aoi arcán értetlenség ült. Nem nagyon értette, mire is akar kilyukadni a férfi - Na jó elmagyarázom neked. Ha jutsut, vagy akármilyen ninja technikát akarsz használni, akkor létrehozod magadban a kívánt keverésű chakrát a kézjelek segítségével, de hogy leegyszerűsítsem, te a létrehozott chakrád alig 40% hasznosítod ténylegesen a technikára. A többi egyszerűen kárba vész.
- És mivel egy shinobi számára a chakra létszügség, egy éles harcban nagyon is oda kell figyelnie mire is használja fel. - dőlt hátra Aoi a székben, mire Zou csak elmosolyodott.
- Pontosan! Leegyszerűsítve, ugyanannyi chakra felhasználással míg te csak egy Bushint tudsz létrehozni én ketött. Így pedig máris előnyben vagyok a harc során. De a chakra létrehozása, irányítása, közben szinten tartása egy éles harcban nagy koncentrációt igényel, főleg ha azt is számoljuk, hogy közben reagálni kell az ellenfeledre is. Minden shinobi egy egész élete folyamán csiszolja ezt a képességét. De nálad kezdjük az alapokkal... - vigyorodott el gúnyosan.
- Mit is fogunk csinálni pontosan sensei? -kérdezte egyre jobban felcsigázva Aoi. Zou pedig élvezte a kialakult helyzetet, de ugyanakkor nem akarta húzni az időt sem.
- Hogy mit? - kérdezett vissza már majdnem nevetve. - Falra fogunk mászni!


***

Kumogakure no Sato-ban sok mendemonda kering szent helyekről, mélyen tisztelt helyekről, ahol olyan események zajlottak le a múlt homályában, melyek néha igazak, néha azonban csak szájról-szájra terjengő pletykák, melyet mára mindenki igaznak tekint.
És él egy legenda egy bizonyos helyről. Nem túl feltűnő, csak nem is kihívó, vagy jól látható helyen leledzik, de ugyanakkor egy olyan természetes képződmény, mely nagyon ritka. Egy függőleges szikladal, apró kis mélyedésekkel, ahol a Shinten'ou-juk fészkelnek és nézik a hegygerinc mögött megbúvó széles és végeláthatatlan tengert. De most üresen álltak, sem a károgásuk, se semmilyen élet nem visszhangzott végig a területen, csakis a szél hangja, mely leginkább egy sikolyra emlékeztetett, mikor alátódult a függőleges falon.
Aoi és Zou pedig ott álltak, pontosan a szirttel szemben. Éles tekintetükkel is alig láttak fel a fal égig érő tetejére, ahol csak egy halvány fa lomha ága hajlott a szakadék fölé. A kunoichi ámulva nézte a falat, szinte már beleszédülve a magasságba.
- Na! -vágta hátba a lányt Zou, aki egy kicsit megbicsaklott a szerény hátba veregetés miatt – Le vagy döbbenve mi? -kérdezte a lánytól, aki lassan újra kiegyenesedett és szemrehányóan nézett fel a férfira.
- Nem igazán...- a kunoichit ugyanis nem igazán érdekelte a látott csoda. - …. ez csak egy fal, tele apró kid lyukakkal, melyek messziről nézve kirajzolják Kumogakura jelképét. Szép, de engem jobban érdekel az, amiért itt vagyunk. - nézett fel ismét a falra lassan és a szemét legeltette a kopott, összekarcolt, sötét foltokkal ékesített kőtömböt.
- Na! Ne legyél ennyire nemtörődöm.- paskolta meg ezúttal a lány fejét- Ehhez a helyhez sok legenda kötődik. Állítólag, mikor az Shodaime Raikage -sama megpihent innen nem messze, a szakadó eső hirtelen elállt és a felsütő nap első fénye ezt a helyet világította meg. Innen ered valószínűleg a falunk jelképe is. - mesélt egy pillanatra sem hagyva esélyt Aoi-nak a belebeszélésbe, de ha meg is akart szólalni, egy apró kis pacsit kapott a fejére, hogy maradjon csendben. - De azt is rebesgetik, hogy aki Raikage akar lenni, annak az első feladatta, hogy elsőre sikeresen felfusson a fal legtetejére. Emiatt elég népszerű a fiatalok körében, hahahaha...- hajolt le a kunoichi feje mellé és vigyorogva nézett rá. - Na Aoi-chan! Nem próbálkozol meg vele? -kérdezte kíváncsian.
- Csak azután, hogy elmagyarázta, mit is kell tennem...- vakarta le magáról a férfi markos kezét és sétált a fal elé. Kezét lassan megemelte és kissé tétova mozdulattal ugyan, de a tenyerét a falnak szegezve, lehunyta a szemeit.
- Nagyon egyszerű. Alkosd meg a chakát, koncentráld a lábadba, majd óvatosan áramoltasd ki pontosan a kőbe. De a feladat lényege nem az, hogy minél brutálisabb adagban csináld ezt, hanem hogy folyamatosan feltartsd a kontrollt felette. Egyenletesen, ugyanaz a mennyiség. - vigyorodott el gúnyosan. - De vedd biztosra Aoi-chan, hogy sokkal könnyebb ezt elmondani, mint csinálni. A legjobb az lesz ha... - Aoi teste megmozdult. Keze lecsúszott a hideg kőröl és a jounin-ra fittyet sem hányva fordult meg és sétált vissza.
- …. nekifutásból próbálkozok. Így a lendület erejét kihasználva sokkal egyszerűen sikerélményt szerezni, még ha nem is az igazi. - lassan visszatért Zou mellé, hogy újra szembenézzen a kőfallal. Egy halvány kis pislantás a falra, annak hihetetlen magasságára. Egy apró, de mégis mély lélegzett.
- Kérlek hallgass végig ...- de Aoi meg sem hallotta a jounin szavait. A tigrispecsét kemény markolása szétnyílt és a kunoichi teste megmozdult.
Mindenre felkészült, amire feltudott. A lelki szemei előtt volt a szikár fal, a kő hideg érintése, kemény és érdes felülette. Érezte a kezei között a kissé nedves felszínét még mindig, de ez nem tartotta vissza. Csakis a saját maga és a célja járt a fejében. Nyugodt volt, nem izgult, mert nem volt vesztenivalója. Eddig is a saját testén szerezte a tapasztalata fájdalmas hegeit és ezen hibák kijavítása miatt érte el azt, amit addig a pillanatig saját magának mondhatott. És bővíteni akarta a tudását.
Még egy lépés volt vissza és elérte a falt. Jól Tudta, hogy a következő lépésen múlik mindent. A lábba megemelkedett, de nem puha földre lépett, hanem a rá vízszintes falra. A talpa rásimult a kőre, de nem csúszott meg rajta. Olyan érzés volt, mind amikor az ember először járni tanul. Nem tudja pontosan mit is csinál, nem biztos abban, hogy helyes-e az a döntés melyet a következő pillanatban fog hozni, de ez mind nem tartja vissza. Mert ami vezeti őt, az nem más mind az ösztön.
A bal láb pedig követte a jobbat. Már a falon volt és egyre magasabbra akart törni. Tekintette a kék eget nézte, szinte érezte, hogy elérheti őket, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerül hozzájuk és ez a mámorító érzés teljesen új volt a számára. De Zou, aki egészen addig őt figyelte odalentről, nem annyira mosolygott. Nem számolta a lépéseket, csak komoran tekintettel nézte a lányt, aki egyre magasabbra tőr. Szája megremegett, miközben lágyan elmosolyodott. Hiszen már elég sok embert látott eddig az életében, de egyet sem, aki elsőre ilyen messzire jutott volna. Egy pillanatra már ő is elkezdett hinni abban a legendában, amit korábban mondott, hogy akinek elsőre sikerült, abból mind Raikage lett. A szemei a lányt nézték, de teljesen mást láttak. Halkan, alig halhatóan szólalt csak meg.
- Sensei, pont olyan mint te! -boldog arckifejezése azonban abban a pillanatban lefagyott az arcáról.
Aoi lábba alatt a kő megrepedt, besüppedt és a lány elvesztette az egyensúlyát, de ennél rosszabb esemény volt kialakulóban. A kunoichi ninja szandálának széle megakadt a kövekben, Aoi pedig erőlenül vágódott hátra, nem tudván irányítani a testét. A kék ég látványa egyre messzebb került tőle, ő azonban még utánuk kapott, mindhiába. Teste tehetetlenül csapódott a falnak, ahogyan átpördült a tengelye körül és ez észhez térítette őt.
- Megvagy! - puha karokban találta magát, melyek erősen szorították őt. Zou egy szempillantás alatt termet mögötte és kapta el őt. - Ha most nem lettem volna itt, súlyosabban is megsérülhettél volna. - Arca komor volt, ahogyan lassan lesétált a lánnyal az ölében a földre. - De azért büszke is vagyok rád. - arca elmosolyodott újfent. - Ha így folytatod, akkor tényleg többet is mesélek édesanyádról. - Aoi szemei kitágultak-e szavak hallatán. - Mert ugyanolyan vagy mind ő.


***

A kunoichi csendben várakozott a szírt tövében. Hátát a hideg kőnek vetve, némán ült a fűben. A szíve még mindig hevesen vert ugyan, de egyre jobban lenyugodott. Bár ez a felfokozott izgalmi állapot, nem egy férfinak, nem egy furcsa és veszélyes helyzetnek volt köszönhető, hanem annak amit Zou nyíltan kimondott neki.
Ugyanolyan mind az édesanyja. Igen, ezt már sokszor hallotta. Az apja is mindig ezt mondta, Genjinmeiroku-dono is, és most Zou sensei szintén. Már lassan ő maga sem tudta biztosan, hogy ez valóban így van, vagy csupán kedveskedni akarnak neki, inspirálni, vagy éppen felvidítani. Talán egyik sem, de az is lehet, hogy ez a hatalmas halmaz alkotott egy egészet, egyetlen egy igazságot. És abban a pillanatban ugyanúgy érezte agát, mind korra reggel, a tükör előtt. Ezernyi kérdésére egyetlen választ sem tudott találni. De ami ennél is rosszabb volt, hogy egyedül maradt.
A jounin elrohant vízért, miután a nagy izgalomnak vége lett, de a kunoichi némán, falfehér arccal csak a nagy semmibe tudott bámulni. És ez volt a lehető legrosszabb döntése. Aoi egyedül maradt a gondolataival és ez volt az az állapot, melyet sokan csak úgy emlegetnek, hogy vegetálás. Mikor az ember lélegzik, érzékel mindent maga körül, mozog és él, de ahogyan a szemeibe néznek, nem látnak mást, mind a nagy ürességet. Azóta az éjszaka tért nála vissza ez a furcsa és megmagyarázhatatlan állapot. Mikor elvesztette az apját, a szeme láttára ölte meg egy nő, de ő mégis túlélte. Genjinmeiroku apó befogadta őt és éltében először, mikor egyedül volt, képes volt egy olyan gátlástalan és félelmetes alak, mind Kitsune.


„ Hideg éjszaka volt. Túl hideg a tavaszhoz képest. Aoi sérülése pedig sokkal jobban égtek mind addig valaha. Pedig már beforrtak a vágások, a hegek kezdtek eltűnni hófehér bőréről és csupán egy vörös csík jelezte mindenkinek a múlt árnyait.
Aoi még jobban magára húzta a takarót és a sírás kerülgette. Új családra akart lelni azon a helyen, de félt mindentől. Egyedül volt a nagyvilágban, melyet alig ismert. És senkiben sem tudott támaszkodni, az életének a létét is csak egyetlen egy dologra tudta összpontosítani. Szánalmasnak találta önmagát, haragudott magára, miközben kétségbe volt esve. És akkor a semmiből egy hang törte ketté a rá nehezedő csendet.
- Pont olyan vagy mind anyád!- egy különösen csengő, de rideg hang. Ő pedig felpattant a földről, ijedt és mégis kíváncsi tekintette találkozott a kócos szőke hajú férfiéval. Széles mosoly ült az arcán és a furcsa kisugárzás, mely belőle áradt, fojtogatóan hatott Aoi-ra, aki megszólalni sem tudott. Ahogyan belenézett a férfi szemeibe, a víz is leverte, szemei tágra nyíltak és a légszomj kerülgette. - De ne is gondolj rá, hogy a nyomdokaiba léphetsz. Ő különleges volt, egy olyan személy aki egy évtizedben csak egyszer születik. És te csak egy szánalmas utánzata vagy! - Aoi könnyen lassan eleredtek, ahogyan a férfit nézte. Életében először akkor gondolta azt, hogy az amit hall az az igazság. - Tegyél akármit, próbálkozz akárhogy, ez mit sem fog érni! Te csak egy selejt vagy a szememben és másokéban is. Jobb lesz, ha feladod már most, mert vannak dolgok, melyekre az ember nem képes...


Aoi kezei lassan ökölbe szorultak a kellemetlen az emlékek miatt. A férfi kegyetlensége azonban észhez térítette őt, ráeszmélt arra, hogy mi az igazság. De ez inkább motiválta őt az eddig útján, mintsem hátráltatta volna. Elakarta érni, hogy valóban úgy tekintessenek rá, mintha az édesanyja helyére lépett volna. És akkor és ott kezdhetett bele, hogy végre elkezdhesse ezt.
~ Meg fogok felelni az elvárásoknak! ~ tápászkodott fel a jéghideg földről. ~ Ha nem is lehetek olyan tehetség mind édesanyám volt, de megmutatom hogy az ő vére vagyok! Nem fogok szégyent hozni a nevére! ~ maga sem vette észre, hogy újra szemközt áll a szírt fallal, hogy összegyűjtötte minden erejét és csupán arra kellet koncentrálnia, hogy újra felküzdje magát a magasba. Jobban elhatározta magát mind addig akármiben. Addig csak azzal foglalkozott, hogy sikerüljön neki a feladat, ahogyan korábban azért küzdött, hogy Kumogakurei genin lehessen, vagy éppen csak azért hogy felkészüljön a bosszúra. De most egy sokkal mélyebb érzelem vezette őt. Nem akart szégyenben maradni, nem akarta besározni az anyja emlékét!
Vett egy mély lélegzetet, a szemei lágyan lecsukódtak és kizárta a külvilágot az elméjéből. Kezeivel lassan alkotta meg tigris pecsétet és mélyen magában érezte, hogy a benne lévő energiákat olyan tisztán és érezhetően alkotja meg, keveri össze a szükséges adalékból a megfelelő mennyiséget és áramoltatja a lábfejébe, mind ahogyan az ember lélegzik minden egyes pillanatban. De mélyen magában, a szemei előtt felragyogott valami. Egy halvány mély, melyet addig nem is ismert. Egyre nagyobb és nagyobbá vált, ahogyan a vakító fény teljesen elárasztotta őt.
- Rajta!- állt készen az újabb próbálkozásra ahogyan a szemei felpattantak és a teste megmozdult.
Újra nekiiramodott a falnak, és újra az történt, mind korábban. A szikára való első fellépése könnyed és elegáns volt, pont olyan amilyenek kellet lennie. De ugyanakkor hamar rá is döbbent, hogy a chakra folyamatos fenntartása sokkal nehezebb, mind azt addig gondolta volna. Hiszen nem csak a chakrára kellet figyelnie. A kiugró apró kis kövekre, melyben könnyedén eleshetett volna. A beugró kis nyílásokra, melybe belelépve azonnali úttat bérelt volna a föld felé. De minden akadállyal meg kellett birkóznia, mert képes volt rá. De alig érte el azt a bizonyos pontot, ahol korábban majdnem tragédia történt, ott megszakadt újra a kiváló tendencia. A talaj újra berobbant a lábba alatt, most a résen lévő lány már okosan lökte el magát a kőtől és egy ügyes mozdulattal, mely során a kiálló szomszédos sziklákat felhasználva lassította le a zuhanása erejét, biztosan ért talajt a jó hat méteres magasságból.
- Értem...- mosolygót elégedetten. - Ha túl sok chakrát bocsátok ki, akkor ez a finom palakőzet azonnal felszakad. Nagyon oda kell figyelnem a tökéletes mennyiség fenntartására. - nézett az égre és a célja felé egy pillanat erejéig. - Akkor hajrá!

Újra és újra próbálkozott, miközben Zou kellő távolságból egy sziklának dőlve nézte az igyekvő leányt. Aoi nem vette észre őt, de a jounin mégis tökéletesen szemmel tarthatta a lányt, aki egy pillanattal később újra repülőágba került ugyan, de ez sem tarthatta őt vissza. A következő percben újra feltűnt a falon és a férfi csak halkan elnevette magát ezen a látványon.
A lágyan fújdogáló szélben ült le a hideg kőre, jobb kezével megtámasztotta nehéznek vélt fejér és mosollyal az arcán bámult a lányt. Szinte érezte, ahogyan egy meleg és megnyugtató kéz ér a vállához, de ahogyan hátratekintett semmit sem látott a hatalmas város elterülő látványán kívül.
- Túl fogod magad erőltetni, bár ez így van rendjén. Míg mi idősebbek megfontoltan és bölcsen cselekszünk, addig a fiatalok dacból és hevesen. Ezzel nincs semmi gond, mert az ember a saját hibáiból tanul és így válik majd lassan felnőtté. - halkan elnevette magát, ahogyan kimorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkából. - Ezt mondtad nekem sensei, de vajon ugyanezt kellene most tennem a lányodnál is? - morfondírozott tovább, ahogyan némán nézte az elé táruló, láthatólag egyre eredményesebb edzést.


***

Az idő lassan haladt a saját medrében. Csakis a nap halványvörös fénye jelezte, milyen későre is járt. A hold pedig vakítóan sütkérezett a nap fényében, akárcsak Aoi, aki a magasban bámulta naplementét. De nem a csúcson. Alig pár centore lejjebb a fal egyik odvába kapaszkodva nézte a messzeséget, mert nem volt képes teljesíteni a célt és arra sem volt már ereje, hogy lemásszon a falról. Csak makacsan markolta a falat és próbált erőt meríteni a látványból, még ha a keze lassan is, de egyre jobban csúszott a nyirkos köveken.
- Gyere! - csendült fel a jounin hangja, aki épp a kunoichi felett állt a szírt tetején és lágyan megragadta a leányzó apró kis kezét, majd a magasba emelve őt felhúzta.
- Majdnem sikerült...- lihegte Aoi, ahogyan leült a puha fűre és halkan, mégis szaporán kapkodta a levegőt.
- Ugyan, nekem három napba telet míg feljutottam ide. Hozzám képest, de sokkal tehetségesebb vagy. - ült le ő is a földre és kilógatva a lábát a nagy a semmibe, ő is az éppen a horizont mögött elbújó napot figyelte. - De ne erőltesd túl magad. Egy shinobi a chakrája egyben az életenergiája is. Ha elfogy vagy lecsökken, az nem csupán mentálisan és de fizikálisan is legyengitti őt. Erre figyelj oda. - Aoi csak némán bólintott válaszként, ahogyan a sötétség körbeölelte őket és a nap eltűnt a szemük elől. - Na menjünk haza!
- Rendben! -csattant fel Aoi - De hogyan megyünk el innen?


A hozzászólást Sugomi Aoi összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 24 2013, 09:24-kor.
avatar
Sugomi Aoi
Játékos


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 213

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Jiraiya on Vas. Dec. 23 2012, 10:29

ELFOGADVA!

A történet nagyon tetszett. (Nem is vártam kevesebbet) Volt benne humor, kellő komolyság, chakrahasználat, egy csöppnyi perverzió, történelem és minden egyéb.

Jutalmazás:
- Csak azért nem adom meg a maximálisan adható chakrát, mert voltak benne elírások, és ezt is figyelembe kell venni. (Sajnos muszáj) +7 ch a jutalmad.
- Képes vagy akár függőleges területen is járni.

_________________
Visszavonultam, ha kérdésetek, kérésetek van, (vagy valami hasonló) nyugodtan zaklassatok meg Facebookon, vagy pedig Kenshiro Mirubi, Lanmao karaktereimen keresztül!
avatar
Jiraiya
Játékos


Adatlap
Szint: S
Rang: Sennin
Chakraszint: Sok...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Sugomi Aoi on Szomb. Jan. 26 2013, 14:28

Újfent látni téged... 1.rész
(2013-Január)

Aoi már hosszú percek óta álldogált az ablak ellőt és nem vette észre a lassan, de örökké folyó idő múlását. A változó táj mégis mozdulatlanul tárult a szem elé. Semmi sem rezzent meg, semmi sem mozdult és abban a pillanatban nagyon is egyedül érezte magát. Remélte, hogy a következő pillanatban megjelenik az ajtóban Zou sensei, mosolygó arccal, bátorító szavakkal. De ahogyan hátratekintett a bezárt ajtóra, az meg sem moccant. Nem is moccanhatott, mert ahogyan a természetben, így abban a szobában is megvolt mindennek az értelme, az Ok és Okozatt örökös párosa.
Igen, Aoi már észre sem vettem, hogy a kezében szorongatott apró kis fecni teljesen összegyűrődött. A rajta lévő írás szinte olvashatatlanul összemosódott és csak egy hatalmas fekete paca éktelenkedett a fehér papiroson. Mely azonban teljesen összemázolta a kunoichi apró, fehér kezeit is. Nem érdekelte a fecni sorsa, mert már jól tudta mit is tartalmaz. Nem is egyszer olvasta át és nem egyszer rágta át magát rajta és nem az zavarta ami benne volt. Nem volt tele értelmetlen, vagy rejtélyes és zavaros fogalmazással, még azt sem lehetett mondani, hogy az írója rébuszokban beszélt. Értelmes, célratörő és rövid kis levél volt az, mely azonban egy addig teljesen elfelejtett érzést hívott életre benne.
- Még hogy értsem meg, hogy egy szó nélkül elment? -kérdezte magától, kissé idegesen. - Hogy marajak nyugton és élvezzem az egyedüllétet, na és szorítsak neki a küldetése sikeréért? - az arcizmai ösztönösen és ritmikusan rándultak össze az idegességtől.
És az a régi érzés ugyanaz volt mind amikor az apja utazott az üzleti útjaira. Egy furcsa félelem az ismeretlentől ahova a férfi tartott. Elfojtott féltékenység azokkal szemben akik vele tartottak és kitörni készülő düh. Düh, hogy csak egy nyavalyás fecnit volt képes írni, hogy nem becsülte őt többre, hogy olyan útra indult mely az életébe is kerülhet és arra sem vette a fáradságot, hogy elköszönjön tőle.
- Elmész te a francba! - a fecnit olyan erővel ütötte az asztal lapjához, hogy az megrezzent, a rajta lévő pohár pedig ide-oda billegve vad táncba kezdett, egészen az asztal széléig, hogy onnan lebukfencezve éles csörrenéssel törjön ezer apró kis darabra fehér járólapon.- És különben is miért vagyok én ideges egy ilyen ember miatt...- durcás arccal sétált az ablakhoz, maga mögött hagyva, az asztal lapjához szegezve a papirost. És akkor úgy érezte, hogy a a világ újra megmozdult előtte, újra fényárba borult a lakás és a néma csend helyett, a távoli csicsergő madarak hangja víz hangzott végig a szobában, mely keveredett az utcán hangoskodó kofás fülsiketítően zavaró hangjával. - … de kérlek, épségben térj haza sensei. - kezeit pedig lassan összekulcsolta a mellkasa előtt és halkan egy régi imát mormolt el az istenekhez ás jó, békés, na meg annál is sikeresebb utat kívánt neki.


***

De a nap mit sem változott. Lehet hogy lassan haladt a saját kis medrében, de Aoi se a lakásban, se a zsúfolt utcán nem találta a helyét. Magányosnak érezte magát ebben a még mindig ismeretlen és különleges városban. Barátok és ismerősök nélkül pedig csak a néma magányban volt része, mely mindenhova elkísérte őt. Sötét árnyékként borult fölé, állandóan markolászta, cirógatta és átölelte őt, nem hagyta nyugodni egy pillanatra sem. Néha még halk és nyomasztó hangokat is felvakart a szél, mikor az égen ragyogó napot gomoly és sötét felhők takarták el.
Neki volt köszönhető talán az is, hogy Aoi útja egy kissé eldugott, de a helyi fiatalok körében elégé felkapott kis térre vezetett. A fiatal geninek, de néha még a chuuninok is ide jártak össze a társadalmi kapcsolatok melegen tartása érdekében. Igen, ez egy kicsit talán furcsán hangoztatott, de lényegében ez nem szólt másról, mint beszélgetések és hencegések egyre erősödő, néha egymást túlkiabáló hangjáról. De arra a kérdésre, hogy vajon miért is ezt a teret választotta a fiatalság, arra bizony már senki sem elékezett. Talán a lakóházaktól való távolság, a teret körbeölelő hatalmas fák által tisztán nevezhető hangszigetelő hatásnak volt betudható, esetleg a kissé eldugott sarkoknak, ahol a szerelmesek akár boldog perceket is eltölthettek egymás között, de lényegében semmiben sem különbözött a többitől ez a hatalmas placc.
Aoi pedig lassan, kissé félénken és na meg tanácstalanul sétált keresztül, a társaságok által hermetikusan elkülönített társaságok során. Nem szóltak egymáshoz, még csak egymásra sem néztek, az öt-hat főből álló csapatok, akik nevettek, szórakoztak, magyarán élték a gyerekek boldog életét, mely azonban nem mindenkinek volt ennyire felhőtlen és örömteli. A fiatal kunoichi ahogyan máshol, úgy itt sem igazán találta a helyét. Bár fogalmas sem volt arról, hogy hol jár, hogy mennyire is rituálisnak mondható ez a helyszín a fiatalok számára, mégis ide ért, mintha csak egy láthatatlan erő rángatta volna arra a helyre.
- Mi a francot keresek én itt...- kérdezte halkan magától, miközben leült az egyik padra. A tűző nap elől tökéletes védelmet nyújtott a fölé magasodó fenyő tüskés ágainak árnyéka. De ez teljesen hidegen hagyta őt. Nem érdekelte a pad kissé kemény felülette, a bele vésett nevek és jelképek sem, melyeken végigjátszotta vékony kis ujjait, mintha az csak egy színes toll lett volna a falfehér kifestő lapjain. - Unatkozom...- nézett végig a társaságokon.
A mellette lévő padon egy hat fős társaság, három fiú és három lány szórakozott elég hangosan. Nem teljesen kivehetően, de éppen egy küldetés részleteit mesélték egymásnak, az ott átélt kalandjaikat és az arcukra kiülő mérhetetlen élmény és izgalom még Aoit- is lázba hozta volna, ha többet is értett volna belőle. De ennek híján, csak a másik társaság, néha fülsértően zavaró röhögését értette kristálytisztán. De vajon min is röhögtek? Erre az egyre nem igazán tudott rájönni, mondjuk nem mintha érdekelte volna.
- … de milyen szép ez a nap. - mosolyodott el, ahogyan tekintette a a kék égre vetült, melyet csak alig zavaróan kereszteztek a fölé magasodó tűlevelű ágai. És eszébe jutott egy nap, még réges -régről. Amikor pontosan így nézett fel az égre és amikor még nem volt egyedül...

„ - Mond, miért mindig csak minden hét első napján jössz csak ide a falúba? -kérdezte Aoi, miközben egy romos templomkertben üldögélt, vele szemben pedig az egyik romfal maradékán, egy fiatal fiú, elterülve nézte az eget. Nem nézett Aoi-ra, csak a hangját hallgatta. - Mindig eljössz ebbe a falúba, megveszed amit akarsz, majd visszafelé betérsz ide is, ahol először találkoztunk! Mindig össze vissza fecsegek, míg te csak néha szólalsz meg, mindig komoran és visszautasítóan.
- Igen... és? -nézett le a lányra, fekete fürtjein a nap mindig boldogan csillant meg. A fiú azonban még magának sem ismerte volna el, hogy szerette azokat a pillanatokat, amiket vele tölthetett, szerette nézni a lányt, hallani a hangját. - Te is tudod, hogy én shinobi vagyok! Az apád pedig nem nagyon örül annak, hogy velem lát, ahogy a falusiak sem. Számukra én csak egy kívülálló vagyok, semmi több!- közölte egyenesen, miközben felült a falon.
- Nekik lehet, de nekem nem!- közölte határozottan, durcás arccal, ahogyan a fiú szemébe nézett- Engem nem érdekel, ki mind mond rólad, te egy jószívű és kedves fiú vagy. Nem úgy gondolsz és viselkedsz velem mind a többi falusi! - mosolyodott el- Amikor elmész, csak azt várom, hogy visszatérj, amikor pedig itt vagy velem, olyan érzés, mintha lebegnék és teljesen megnyugtat az a tudat, hogy itt vagy velem. Idebent...- érintett meg a mellkasát, a szíve felett, ahogyan lehunyta a szemeit és elmosolyodott- … érzem, hogy te ….
- Elég! - kiáltott fel a fiú – Én nem vagyok olyan, mind amilyennek te hiszel....- ugrott le a földre- … szörnyű dolgokat tettem. A falusiak jól teszik, hogy óvnak tőlem, mert csak bajt hozok rád. -porolta le a ruháját- A legjobb az lesz, ha nem jövök ide többet. - sétált el a lány mellet, ahogyan lassan megállt és visszanézett, de Aoi csak szomorúságot látott a szemeiben.”


Olyan régen volt már, mégis tisztán emlékezett azokra az időkre, minden egyes percére. De mégis ahogyan eszébe jutottak azok a régi, mondhatni boldog idők, mikor visszanézett az akkori önmagára, milyen is volt, hogyan is viselkedett, egyáltalán mi is történt vele, annyira ostobának és bolondnak érezte magát, mind addig még soha. Még gyerek volt, gyűlölt mindent és mindenkit aki a közelében volt, de titkon megakart valakiben kapaszkodni. Erőt akart meríteni valakiből, még úgy is, hogy mindezzel becsapta még önmagát is. De most minden másmilyen volt.
- Hé te! - csattant fel egy erőteljes és mondhatni férfiasabb hang.
Aoi azonban lassan, fáradtan és mindennél unottabban tekintett maga elé. Annyira hozzászokott a kék égből ragyogó fényéhez, hogy az a buta, kopasz arc mellyel szembetalálta magát sértette a szemeit, mert az amit maga ellőt látott nem igazán volt gyönyörű. Három kopasz alak, mindegyikőjük homlokán pedig egy kerek, ébenfekete körszimbólum. Az élen nemmás, mind Aoi-t megszólító elég izmos alak állt. Ugyan a lánynál másfélszer magasabb volt, és nem lehetett testsúlyra sem nulla, révén testalkata megfelelt a magasságának, de a bamba arca és sötét fekete, néha megremegő szemei valahogyan nyíltan hirdették, hogy mindaz amit tesz, nem fele meg az érzéseseinek. De ami elszántság és magabiztosság terén nem volt meg nála, az mind megvolt a mellette lévő két társában. Egy Aoi-al egy magas, szintén kopaszra nyílt, a homlokán két fekete kört viselő lánnyal, akinek a nemét, csak a tökéletesen domborodó mellei, illetve mélyfekete rúzsa jelezte. Hozzá hasonlóan a másik oldalon álló, a homlokán három fekete pontot viselő, szemüveges vézna alak már szó szerint komikusan nézett ki, még úgy is, hogy az ő tekintette majdnemhogy olyan határozott és veszélyes volt, mind kunoichi társáé. Na de ami vitte a prémet, a ruházatuk volt. A szerzetesi egyenruhájuk teljesen kiemelte őket a többi genin sorából, akik némán néztek rájuk és izgatottam várták, hogy vajon mi is fog történni.
- Ez itt mi helyünk... - rikkantott rá, kissé fülsértően is vékony hangú leányzó. - Szóval kopás! - intett volna búcsút Aoi-nak a kunoichi egy határozott legyintéssel.
- Nem is tudtam, hogy a tiétek...- simította végig a pad kissé durva felületét. - … de ha egyszer olyan jó ez a hely. Vétek lenne átadnom nektek. - mosolyodott el. - Tudjátok aki későn jön, hoppon marad... - nézett fel ismét a felhőkre egy pillanat erejéig, megpróbálkozva, hogy nem is zavarták meg őt ezen a szép napon.
- Te kis... - a névtelen kunoichi újfent hangoztatta a vékony hangját, de ennél tovább is ment.
Határozott lépteinek hangos, kopogó hangja volt. Magas sarkú cipője egyáltalán nem rejtette el a mozgását, nem is illet igazán egy igazi shinobi-hoz. De ennek köszönhetően akármivel próbálkozhatott volna, nem érte volna meglepetés a sértett felet. Így pedig Aoi-t sem. Bár az arca meg sem mozdult, a tekintette mégis a kunoichire terelődött, aki határozott léptekkel, immáron nem békésen, hanem ökölbe szorult kézzel sietett felé, a kezét magasba emelve, testi erejét is bevetve, a saját igazáról próbálva meggyőzni a fiatalabb társnőjét.
De az utolsó pillanatban mikor már jól láthatóan nem tett le a tervéről, Aoi-nak is be kellet dobnia magát. A kunoichi keze meglendült, teljes erejét bevetve próbálta arcon vágni Aoi-t, ezzel elkergetve őt, a szent törzshelyükről, de csak a levegőt tudta megütni, nem a lányt. Aoi hátralendült a padon, miközben a levegőben megcsillant valami, egy apró kis drótszál, mely hihetetlenül erősen és strapabírón tekeredett rá a kunoichi kezére, és abban a pillanatban, hogy Aoi lábra szökkent a gurulás után, a keze is meglendült és a drót megfeszült.
- Mi a...- döbbent meg a pöttyös fejű lány, de többre sem volt ideje. Aoi a drót segítségével magához rántotta őt, miközben ugyan még mindig a padon guggolt, de ez sem akadályozta meg őt, hogy egy elég lapos, mégis ügyes mozdulattal a magához rántott kunoichi teljes erőből rúgva arcon.
A lány teste azonban nem igazán tudott a fizikai hatásoknak is eleget tenni. A drót nem engedte ezt egészen addig, míg Aoi el nem engedte, de nem a jó szíve miatt, hanem nehogy előforduljon az a véletlen, hogy esetleg az „ellensége” nyakát tőri. Ennek azonban nem ő maga, hanem a lány örült, aki hanyatt zuhant, nagyot koppanva a hideg kövön, kiterülve mind egy frissen kifogott hal. Aoi pedig immáron fölötte állt, letekintve egy pillanat erejéig az áldozatára. De a tekintette máris a két alakot vizslata, akik mogorva, sőt dühöt arccal néztek rá.
- Na elég ennyi le...- abban a pillanatban pedig a teste megdermedt, nem tudott mozdulni semerre, de ami a legfurcsább volt, az abban rejlett, hogy semmilyen anyag nem gátolta őt a mozgásban. Egyszerűen megbénult és a saját szemével kellet végignéznie, ahogyan a nagydarab egy gyors mozdulattal előtte terem majd az Aoi aranyos kis arca egy pillanat erejéig egybeolvad a férfi hatalmas öklével. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy a teljes homályba burkolózón körülötte az elég világ.

„Egy hónap tellett el azóta a nap óta, hogy a fiú kijelentette Aoi-nak, sohasem tér ide vissza. A kislány azonban minden héten meglátogatta a romokat, várt a fiúra egész nap, várta hogy újra feltűnjön. Ez pedig meg is történt.
- Tudtam, hogy eljössz! -Aoi mind mindig, ugyanott ült a fűben, az oltár ellőtt és egy apró kis virágot szorongatót a kezében, ugyanazt a fajtát, melyet az első találkozásukkor kapott a fiútól és azokat a szavakat azóta is őrizte a szívében.



„ Egy virág sem egyedül nyílik de akkor a legszebb ha egyedül van!”

- Csak te!- rakta le a papírzacskókat a földre a fiú, ahogyan ezúttal nem a falmaradékra ült, hanem a lány elé. Leült a fűbe és némán nézett maga elé hosszú percekig. Nem nézett Aoi-ra, aki elpirulva nézte az arcát. - A múltkor úgy beszéltem veled, sírtál miattam, megbántottalak, mégis itt vártám rám, mind mindig! - nézett fel a lányra- Mégis mit érzel idebent?- mutatott a a lány szívére. Aoi gyengéd kezei rásimultak a kezére, ahogyan lassan hozzáértek a lány mellkasához.
- Érzed? -kérdezte tőle halkan Aoi. A lány szívverése felgyorsult, érezte, hogy a légzése is gyorsabb a nyugalmi állapotnál, az arca piros volt, mintha beteg lett volna, de ez más volt. A fiú értetlen arcot vágott, ahogyan Aoi lassan elmosolyodott, majd előrehajolt.
- Ne!- rántotta el a kezét mérgesen- Ne mondj ilyeneket és ne tegyél ilyen dolgokat!- állt fel- Elmegyek és ezúttal soha nem térek ide vissza!- nézett le mérgesen a lányra, aki felugrott és mindkét kezével a fiú jobb kezébe kapaszkodott. Átölelte azt, ahogyan hozzásimult. A shinobi érezte a kezén lefolyó hideg könnyeket, melyet a lány ejtett.
- Ne kérlek! Ne hagy magamra! - könyörgött Aoi- Szeretlek! Azt akarom, hogy velem legyél, csak akkor...- hatalmasat csattant, ahogyan a pofon megtántorította a lány apró testét és a földre zuhant.
- Mit képzelsz! Ne hidd, hogy tudnék szeretni egy olyan lányt mind te! -vágta a lány fejéhez ezeket a súlyos szavakat. - Egy falusi kislányt, aki csak egy idegen emberben mer bízni, belé lesz szerelmes, mert mindentől fél ami körülveszi őt, ami régóta ismer! Te csak menekülni akarsz mindenki elől és azért kellek neked! Bocsi, de egy olyan embernek mind én, aki végignézte a saját szerettei halálát, nincs szükséges egy olyan hasznavehetetlen lányra mind te! - vette fel a zacskókat, ahogyan elindult kifelé.
- Ne hagyj itt Issei!!!!”


Aoi arca égett, a háta sajgott, valami furcsa és régen érzett ízt érzet a szájában. ~Vér?~ kérdezte halkan saját magától, ahogyan maga elé nézett. A férfi éppen abban a pillanatban segítette fel a földről a kunoichi társát, aki vészjósló tekintettel méregette Aoi-t. Bár tudta, hogy egy pillanat erejéig vesztette csak el az eszméletét, nemhogy nem képes nyerni, de arra sincs elég ereje hogy megmozduljon.
- Kibelezem a kiscsajt! - éles hangja abban a pillanatban dörmögő és ijesztővé vált, a szemei véreresek lettek és egy addig sohasem érzett érzés kerítette hatalmába Aoi-t. A kunoichiból sugárzott a gyilkos szándék és ezt még a fiatal Aoi is észrevette. Sőt! Teljesen megbénult, a lábai beremegtek és levegőt is alig tudott venni.
- Rossz emberekbe kötötték bele kislány...- szólalt meg a vezérük. - … most igaz, hogy hagyhatnánk, de minket nem abból a fából faragtak! - vigyorodott el gúnyosan. - Mi a harcnak élünk, azt valljuk, hogy minél többet harcolunk, annál erősebbek leszünk! Nincs kegyelem, nincs együttérzés, csakis harc van.
- Szóval addig nem állunk le te kis ribanc, míg félholtra nem vertünk! - törölte le az arcáról a vért az eddig is ellenséges kunoichi.
- Valóban? - csattant de egy erélyes, mély és nyugodt hang, egyenesen Aoi mögül. Ismerős volt, valamikor régen, hallotta már. - Ahhoz nekem is lesz néhány szavam gyerekek...- lépett Aoi mellé, aki alig látta a férfi arcát, de a három genin összerezzent és még a vezérük is beleremegett.
- Issei sensei? -kérdezte az egy pöttyös alak ijedt hangon. A férfira arcára vetülő árnyék pedig abban a pillanatban eltűnt és Aoi csodálkozó arccal nézett szembe újra azzal a férfi-val, akit olyan régen is látott.
- Rég láttalak Aoi-chan...



Folytatjuk...


A hozzászólást Sugomi Aoi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 02 2013, 18:53-kor.
avatar
Sugomi Aoi
Játékos


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 213

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Sai on Szomb. Feb. 02 2013, 01:31

Megint rád fogok szokni *-* Very Happy
Csak ugye a csúnya szempontok, amik miatt nem tudok maxot adni, mert nézik a helyesírást is- ._. de azért majdnem maxot tudok I love you (hogy te egy jó lektorral milyen iszonyatosan jó dolgokat tudnál művelni - ha nem teszed ˇˇ mert azt nem tudhatom ugyebár ˇˇ)

+7 chakra

Sai
Inaktív


Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Sugomi Aoi on Csüt. Feb. 28 2013, 16:50

Újfent látni téged... 2.rész
(2013-február)

Aoi boldog volt, igazán boldog, még ha a kételyek apró kis szilánkjai, nem hatoltak egyre mélyebbre és mélyebbre a lelkében. Pedig megtanulta már, hogy ezek az érzések milyen veszélyesek is, hogy hogyan is kell leküzdeni őket, mégsem tudott megbirkózni velük teljes mértékben. És jól tudta, hogy az előtte álló feladatok és nehézségek, csak azután kezdődnek el.
- Te... - dadogta értetlenül. A fiú, akihez annyi emlék kötötte és akinek arca még abban a pillanatban is élénken élt az emlékeiben, ott állt előtte. Életnagyságban, hosszú fekete hajjal és sokkal érettebb és megfontoltabb arckifejezéssel. Más volt és mégsem. A tekintette mögött, ugyanaz a furcsa láng égett mint akkor és ezt Aoi azonnal észre is vette. - … te szemét! - robbant ki belőle egyszerre minden érzelem. A könnyei sűrű és hatalmas cseppekben csorogtak le pirospozsgás arcán. Az öröm és a bánat könnyei, melyeket addig elzárt magában.
- Hé...- kapta el a kunoichi felé lendülő kezét egy gyors és precíz mozdulattal, de nem csavarta ki, még csak meg sem szorította igazán. Lágyan és óvatosan vonta félre, ahogyan belépett a fiatal kislány elé, ki teljes erőből ütközött a férfi mellkasához. - … ne legyél ennyire durva...- Aoi könnyes arccal nézet tekintett fel rá, ahogyan rádöbbent, Issei izmos mellkasa mit sem változott az utolsó találkozásuk óta. - … ez nem vall rád! - mosolyodott el, és az az arc olyan sok és boldog emléket hozott a felszínre, hogy a kunoichi nem bírta tovább.
A lábai megremegtek és olyan erőtlennek érezte magát mind addig még soha. A levegő mintha egyre kevesebb és kevesebb lett volna, pont amikor valaki elmerül a vízben és nem bír a felszínre kapaszkodni. Ahogyan az érzelem mindent elöntő árja magával ragadja az embert és bár próbálkozik már nagyon is jól tudja, hogy nem tud ellenállni neki. A világ pedig vad forgásba kezdett, a nap vakító sugarai és a föld zord bőre egy pillanat leforgása alatt cserélt helyet egymással és az utolsó emlékei a leggyönyörűbb pillanatai lettek. Issei ijedt arca, ahogyan utána nyúl és egyre halkuló szavai közben az arcára ijedség ül ki. Igen, ő mindig is erre vágyott, hogy ez a férfi elismerje őt, hogy Issei törődjön vele és ha eljön a nap, talán egyszerre indulhassanak a jövőbe.


***

Egy álmos kis falúba érkezett, mely messze keleten, Kumogakure-t övező hegyláncok egyik elhagyott és alig járt ösvényének végén. Hétköznapi, hegyi falu volt. Semmi különleges vagy sejtelmest nem láthatott benne az utazó. Az emberek vagy a vadászatból, vagy a fakitermelésből, vagy pedig a hegy oldalába vájt bánya munkásaiként tengették a hétköznapi életüket. Semmivel sem különböztek senkitől, az Aoi régi életétől. És bár csak egy apró kis pillantást vetet a falúra és annak életére, az előtte lenyugvó nap utolsó fényei, valahogy furcsa módon hatottak rá.
Az ösvényt szegélyező fák, mintha egyre sötétebbekké váltak volna és az árnyékuk apró kezeké formálódva az életére tőrnének. De ez az érzés, annyira távolinak és semmitmondónak tűnt, hogy egyszerűen nem is foglalkozott vele. Pedig nagyon is kelet volna és nem a múlton vagy a jelenen, sőt nem inkább a jövőn kelet volna gondolkodnia, hanem az őt körülvevő és egyre furcsább tájon.
A nap épphogy lehanyatlott, mikor a falú előtti hídhoz ért. A kis hegyi falucskát ugyanis egy folyó karolta körbe és gyűlt össze a hegylánc alatt egy hatalmas, csillogó és kristálytiszta tóvá. Gyönyörű látványt nyújthatott a nap fényében, de akkor csak egy sötét foltként terült el a falú alatt. A kis kőhíd pedig, kivilágítatlanul várt rá, a falúval együtt. A házak ablakából kiszúródó fény ugyan apró kis pontonként világított át a sötéten, de az utcákon és a tájon a sötétség volt csak az úr.
- Segíts nekem...- hallotta egy kislány hangját, ahogyan a kőhídhoz lépet. - Kérlek... - újra hallotta a kérlelő lány hangját ahogyan körbenézet, de csak a néma csenddel találta szembe magát, semmi többel. A laikusok talán ilyenkor szokták azt mondani, hogy csupán a szél játékát hallotta. De Aoi, nos ő nem volt éppen laikus. - Kérlek...
És fény gyúlt a sötétségben. A híd közepén halvány kékes lángok csaptak fel és öleltek körbe egy fehér árnyt. A kunoichi nem látott még ennél szebbet sohasem. A lángok nem égettek, sőt úgy érezte, hogy melegséggel töltik meg és fényt gyújtanak ebben a sötétségben. A fehér árny lassan pedig teljesen kivehető alakot öltött. Egy fehér leplet viselő fiatal lány alakját, ahogyan láncok tömkelege zárta ahhoz a helyhez. A kezén és a vállain, körbefonva mégsem piszkítva be, hófehér ruháját. Bájos gyermeki arcába hullt vörös hajzuhataga és arcara a kétségbeesés és a szomorúság képei ültek ki.
- Kérlek...- kérlelte újra elcsukló hangon.
Csak egy mély levegőt volt képes venni, majd lágyan elmosolyodni. Maga sem tudtam mire vélni eme látomást, de érezte, hogy aki, vagy ami előtte áll, nem ártó szándékkal jelent meg. Közelebb akart lépni hozzá, de amikor a hídra lépet, kék lángok csaptak fel előtte is, elzárva az utját. De ezek a vakító lángok égettek és csupán rájuk nézni is fájdalmas és kétségbeejtő volt.
- Mit akarsz? -kérdezte tőle, ahogyan eltakarta az arcát és hátrébb lépet néhány lépést, hogy a lángok újra. kialudjanak
- Törd össze a gyűrűt, mely ehhez a helyhez kapcsol engem. - emelte fel a kezét és mutatott a híd pillérjeibe mintázott két gyűrűre, melyek érdekes módon, láncokkal megveszítve ábrázoltak és mely mögött egy férfi és nő arcképét vésték. - Hogy végre szabad lehessen a lelkem...- arcán egy könnycsepp gördült végig, mely szinte azonnal meggyulladt és csupán újabb kék lánggá változott.
- És miért ragadtál ezen a helyen? Tudtommal az ezen a világon ragadt lelkeket valami visszatartja. A te láncaidat mégis mi tartja egyben? -kérdezte tőle, ahogyan lehunyta a szemeit, mert a szél feltámadt kissé és gorombán a hajába kapott.
- A gyűrűk. -mosolygott rá barátságosan, - Valaha ezen a helyen keltem egybe azzal a férfival, akinek a szívemet adtam, de életem legszebb napja, a légborzasztóbba vált. A híd, melyen állsz, alattuk tört ketté és mind a kettőnket elnyelte a mély. - az újabb könnycseppjei csak fokozták a lángokat, melyek körbeölelték- A mi emlékünkre emelték eme helyet, abból a pénzből, mely a hozományom volt. De a lelkem mégsem élhetett együtt a szerelmemmel. Ide láncolt a tragédia, a két gyűrű, a gyűrűm, melynek a kezemen kéne lennie, nem kőbe vésve.
- Értem. -mosolyodott el barátságosan Aoi és gondolt bele a hangzottakba. Csak egy pillanatig habozott, majd a jobb keze meglendült és ledobta a földre a táskáját, mely addig a pillanatig nyugodtan pihent a hátán. - Segítek neked...-csapta össze a kezeit határozottan.
A nőt ábrázoló pillérhez lépet és csak lágyan felsóhajtottam. A sors szomorú szele volt az, mely az imént lángra kapott. Az emberek jóhiszeműsége végül majdnem kárhozatra ítélt egy ártatlan lelket. Nem tudta eldönteni, hogy ez vajon az élet pálfordulása vagy csupán a véletlen keserű játéka. Akárhogy is lesújtott a köre, minden erejét és elszántságát beleadva az ütésbe és olyan történt, melyre nem számított. A kő kettétört, a sima tábla, mely a mögötte kialakított rejtett dobozt eltakarta. A kő darabjaira a földre hullottak és a lány megszabadult a láncaitól. Végre felsóhajthatott és boldog arccal sétálhatott le a hídról, mely addig a fogságában tartotta.
- Köszönöm! -mosolygott rá ártatlanul- Ebbe az emlékbe rejtették azt a gyűrűt melyet az enyém volt valaha és melyet most neked adok. A megmentőmnek. -emelte ki a kis dobozt, de nem nyitottam ki. - Remélem egy nap, te is megtalálod a boldogságot, mely most rám is vár. -alakja egyre csak halványult, miközben a lángok kialudtak és semmisé lettek.


***

Aoi szemei felpattantak és a kék eget nézte, mely ugyanolyan színű volt mint azok a lángok. Igen, milyen véletlen, hogy újra ezt az álmot látta mely egykoron annyira kísértete őt. A nő, a szerelem és a bűnhődés és a jövő reménye, melyet annak idején, fiatalon annyira keresett és melyet egyetlen egy személybe próbált ráakasztani. A férfira, akivel azon a napon találkozott újra.
- Végre!- és jelent az arca a semmiből és ezzel annyira megijesztette a lányt, hogy az bizony reflexből vágta orron. - Ááá...- csörtetett hátra, miközben az orrát fogta Issei, de mégis nevetett rajta. - … ez szép volt. - törölte meg és ellenőrizte egyben, hogy a kicsi nózija nem vérzik-e és elégedetten konstatálta, hogy a kunoichi elég gyengét üt. - De mégis örülök, hogy jól vagy.. - ült le vele szemben az egyik kiálló, tökéletes kockára faragott kőre és nézett szembe a rég nem látott leányzóval. - … amikor az előbb összeestél nagyon megijedtem, de örülök, hogy nincs semmi komoly bajod. - mosolygott mindvégig. - De zuhanás közben ezt elejtetted... - nyújtotta ki a kezét a jounin, majd a markát kitárva egy gyűrű fényes alakja villant fel a tűző nap fényében.
- Édesanyám gyűrűje...- nyújtotta ki a kezét és vette magához az értékes emléket. Mindig egy láncon hordta a nyakán, de az esés közben biztos elszakadhatott, mert a láncnak csak a hűlt helyét találta a vékony nyakán. - … ez az egyetlen emlékem tőle. - arca egy pillanatra szomorú lett, hiszen ez egy olyan emlék volt a számára, melytől már sohasem tudott szabadulni.
- Ne enged, hogy az emlékek láncra kössenek! -szólalt meg Issei és Aoi erőtlenül is, de felnézett rá. - A múlt fontos, hiszen megtanít arra, hogy ki voltál egykoron, de nem dönti el, hogy ki leszel. Fogad el a múltat és éj a jövőért. A mesterem ezt tanította nekem... - a kunoichi szemei pedig megrebegtek ahogyan tágra nyíltak. Maga sem értette igazán, de az az álom vajon ezt jelentette volna? Ilyen egyszerűen, ennyi év után megtalálta az állom egy részének a fényét.
- Igazad van és remélem egyszer megtalálom azt a boldogságot melyet veled elképzeltem el...

Nem is gondolta volna, hogy az élet láncai, a szerelem végzetes vörös fonala ennyire képes összeláncolni két ember sorsát és ennyire irányítani az egész életét. Pedig a nap csak épphogy elkezdődött, ahogyan Ai és Issei története is.

Folytatjuk...
avatar
Sugomi Aoi
Játékos


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 213

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Tobi on Csüt. Feb. 28 2013, 20:55

Üdvözletem!

Szép, gyönyörű, bearanyoztad az estémet. Smile Viszont a szabályzat kimondja, hogy a helyesírásra oda kell figyelnünk és sajnos sok hibát fedeztem fel, amik vissza, - visszatérő vendégek voltak az egyébként szép hasonlatokkal, csattanókkal teletűzdelt írásban. Smile
Ajánlom számodra a Firefox helyesírás ellenőrző kiegészítőjét, így miközben írsz, kijelzi, hogy az adott szóban, mondatban van-e hiba.

6 chakrapont a jutalmad, így tovább.
avatar
Tobi
Inaktív


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Nem túl sok...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Sugomi Aoi on Hétf. Márc. 11 2013, 22:20

Újfent látni téged... 3.rész
(2013-Március)


Aoi néma csendben ült a fa árnyékában és csak néha, egy lopott pillantást vetett a vele szemben ülő fiúra. A nap már régen leszálló ágba állt, a korábbi harc fájdalmai már teljesen eltűntek, egyedül egy apró kis kék folt jelezte a kunoichi arcán, hogy az a nap nem hétköznapi volt. Nem ám. Aoi végre találkozott azzal a shinobival, akivel a sors még azelőtt összehozta, hogy ő maga is azzá akart volna váli. De a kettőjük lévő néma csend mégsem tétlen és eseménytelen volt.
Aoi akárhányszor a férfira nézett, az csak egy apró mosollyal viszonozta a tekintetét, de mégsem szólalt meg. Várt valamire, egy apró kis jelre, egy szóra, vagy akár egy mozdulatra mely nyíltan jelezte volna, hogy a kunoichi végre lépni akar vele kapcsolatban. De nem történt semmi, hiszen Aoi abban a pillanatban saját magában gyötrődött. Nem tudta hova rakni a helyzetet, annyi kérdése lett volna, mely közül egyet sem volt képes felrakni. De a sízve szerint átölelte volna a fiút, miután egy pofon kíséretében kiadta volna a szívében lévő összes keserűséget. És újra ránézett a férfira, de ezúttal a tekintetét már nem kapta el a huncut mosoly láttán. Hiszen a szíve is megdobbant, miközben eszébe jutottak a régi szép emlékek, de a szavak a torkán akadtak hiába is próbált megszólalni.
- Felnőttél... - törte meg végül a csendet Issei. Kezeivel azt a kemény követ simogatta amin addig ült, de a tekintetét mindvégig a kunoichin tartotta.
- De nem a te szavaid miatt...- morogta maga alatt kissé idegesen, miközben ismét elkapta a tekintetét a fiúról - … hiszed ha nem, már nem az a hasznavehetetlen lány vagyok aki akkor voltam. - hangja tele volt haraggal, de mégsem beszélt erélyesen, nem kiabált, mert ezúttal, maga sem értette miért, de képes volt uralkodni magán.
- Tudom. - közölte barátságosan Issei a lánnyal. Mért ne tette volna, hiszen ezzel már ő maga is tisztában is volt. - Felnőttél Aoi-chan, de legbelül mit sem változtál...- tekintette a szokásosnál is lágyabb és megértőbb lett, ami már túlságosan is zavarta Aoi-t. Hiszen ő nem azért ült ott, hogy beszélgessen a fiúval, mint egy régi ismerőssel és elcsevegjenek az elmúlt évekről.
- Ezt meg hogy érted? - húzta el a száját és vágott fancsali képet a fiú kijelentése hallatán. - Csak nem azt akarod mondani, hogy még mindig egy kislány vagyok? - döntötte hátra a fejét, ahogyan belekarolt egy pillanatra hajába és hátravette azt egy gyenge mozdulattal.
- Dehogy is...- mentegetőzött Issei, melyhez nem volt rest a kezeit is használni. Miközben pedig némán rázta a kezeit és a fejét, tökéletesen ellen szinkronban egymással, Aoi-ban valami megmagyarázhatatlan gondolat vert tanyát, mely leginkább így hangzott volna „Pont olyan mint egy partra vetett tengeri bálna...”. - … csak arról van szó, hogy mikor a szemedbe nézek még mindig azt a fényt látom mint akkor. Talán ez miatt szerettelek annyira...- ez a kijelentés pedig egy lavinát indítót el.
Aoi arca egy szempillantás alatt váltott át halvány fehérből, vörösre, gyorsabban, mint azt egy kaméleon tette volna. A szája megremegett és nem tudott semmi mást kinyögni, mind a nagy semmit. A szó a torkán akadt, sőt újra, levegőt venni is nehezére esett. De nem azért mert pánikolt volna, hanem mert ha az ember egy olyan szót, vagy vallomást vall, melyre már régóta vágyik, ő maga sem képes eldönteni, hogy örüljön-e, kételkedjen-e a szavak erejében, vagy csak egyszerűen hagyja, hogy az ösztönei és az érzelmei vezessék tovább azon az úton, melyre rálépett.
- Nyugi... nyugi... -emelte fel a kezeit Issei, Aoi egyszerű és jól látható megnyilvánulása miatt. - … ha megint elájulsz nekem, akkor magam sem fogom tudni mit csinálok...- arca bájos és továbbra is kedves volt, sőt valamiféle ragyogás még tökéletesebbé és érzékibbé tette őt Aoi számára. - Oké?
- Igen...- vett egy mély levegőt, miután végre megtudott szólalni- De...- arca kérdőre, sőt sunyira változott. Újra úgy érezte magát, mint régen, ott a romoknál, ahol minden idejét vele akarta volna tölteni. És az emlékek mellett, az akkor ismert nyugalom érzése sikeresen visszaváltoztatta azzá a lánnyá, akit akkor Issei is megismert. - … sensei? - kérdezte egyre nagyobb vigyorral az arcán- Szóval már ilyen magasra törtél volna? Hiszen alig vagy három évvel idősebb nálam... - kérdése tele volt mégis hitetlenkedő szavaival.
- Ha...- húzta ki magát büszkén a fiú, ahogyan félresimította hosszú haját. - … csak hogy tud, amikor veled megismerkedtem már chuunin voltam...- csak fél szemmel nézte a lány a fiú, mégis az amit látott, majdnem arra késztette egyből, hogy elnevesse magát.
- MI? - fakadt ki Aoi, hangosan, érzelemdúsan, és hitetlenkedve, sőt szavaihoz még tettek is párosultak. Majdnem felugrott, de azon nyomban vissza s hőkölt a padra. - De akkor...- kezdett gyors fejszámolásba, amihez még az ujjait is segítségül hívta. - … az nem lehet...- kezdett bele újból, ahogyan beletúrt hosszú fekete hajba összeborzolva azt. - … akkor te nyolc évesen már chuunin voltál? - nézett fel a számolás végén, az arcán még mindig ugyanazzal az értetlen kifejezéssel.
- Hát nem panaszkodhatok...- nevetett fel végül, nem tudva türtőztetni magát Issei. - … de Aoi...- hangja csendesebb lett és sokkal komolyabb. - … valamit el kell árulnom... - arca pedig szintén követte a drasztikus változást. - … az hogy mi akkor találkoztunk nem véletlen volt. - nyelt egy nagyot, mint aki először kételkedik abban, hogy az amit mondani akar helyes-e.
- Tudom...- mosolyodott el Aoi. - … talán a sorsnak tudható be, nem igaz? -nevetett fel a lány, de Issei nem követte a példáját.
- Nem...- hangja sokkal mélyebb és idősebbnek tűnt mint addig bármikor és Aoi egy olyan arcát látta meg a férfinak, amit még talán nem kellett volna. - Minden a Yondaime és az édesanyáddal kapcsolatos...



***

dakint zuhogott az eső, a sötét eget pedig vakító fényárba borították az égen cikázó villámok. Később az évszázad viharának is nyíltan elnevezték azt az estét, mely során egyesek azt merték mondani, hogy maga a Raikage haragja vetült ki a kék égboltra. Szó mi szó, az öreg nem volt éppen a legjobb hangulatában. A sötét, fény nélküli irodájában üldögélt és komor tekintettel nézett a vele szemben álló, kicsit sem megszeppent vagy ijedt kisfiúval. A fiatal chuunin fiú pedig csal némán várt, zsebre tett kézzel és az arcára kiülő néma unalom tükrében. Az irodát csak egy pillanatra világította meg a kinti vihar fénye, de a Yondaime arca mégis a sötétbe veszett.
- Mindent megértettél? - tette fel végül a kérdést a Raikage és ezzel megtörte a pillanatok óta tartó néma csendet,
- Meg én...- vakarta meg a fülét a gyerek, majd egyszerűen beletörölte a talált koszt a chuunin mellvértjébe. - … csak abban nem vagyok biztos, hogy meg is éri a fáradalmat ez az egész incidens...- keze nem volt képes megállni és ezúttal az állát kezdte vakargatni. - Ugyan csak hírből ismertem Yuukaku senpai-t, de ahogy elmondta, semmi különlegeset nem találok abban, hogy belehalt a szülésbe. Egy istenháta mögötti kis porfészekben, egy örege bába kezei alatt előfordulhatnak olyan hibák, melyekre egy felszerelt kórházban soha nem történhetnének meg. - közben a keze felkúszót a szemére is, majd mintha csak arra vágyna, hogy véget érjenek a szavai, abban a pillanatban, hogy a végére jutott az aggályai ecsetelgetésének, a keze is visszacsúszott a zsebébe pihenni.
- Éppen ez a gond... - a Yondaime keze megfeszült. - Hogy nem ismerted őt. Az a nő egy stratégiai zseni volt, minden helyzetre és eshetőségre felkészült az élete minden egyes pillanatában. Soha semmi nem érte meglepetésként, soha egyetlen egy Kumogakurei nem volt képes felé kerekedni az elme párbajában. - újabb villám kúszott végig az égen, a hatalmas üvegfalon keresztül pedig megvilágította a Raikage arckifejezését, mely szigorú és ijesztő is volt egyben. - Ha nem lett volna az a Konohagakure-i Nara Shikaku, akkor soha nem szégyenül meg és vonul vissza a shinobi léttől.- vett egy mély levegőt ezen kijelentés után, majd szinte azonnal folytatta is. - Így pedig nem tudom elképzelni, hogy pont ő haljon meg ilyen nincstelen módon. Derítsd ki, hogy mi történt vele az elmúlt őt évben, miért hagyta a klánját is és vonult vissza egy távoli kis falúba remete életet élni. De ami mindennél fontosabb, senki se tudja meg, hogy ki is vagy valójában. Ha kiderül a valódi személyazonosságot a küldetésed azonnali hatállyal befejeződik és te visszatérsz jelenteni! Megértetted? - tette fel hangosan, erélyesen, sőt fenyegetően ezt a kérdést.
- Természetesen Raikage-sama! - hajolt meg Issei és fordult a kijárat felé azonnal, mint akinek a küldetése már abban a pillanatban elkezdődött.
- Még valami...- Issei ezen szavak alapján megtorpant és kíváncsi tekintettel nézett vissza az idős Raikage-ra. - … egy pillanatig sem hittem el már akkor sem, hogy Yuukaku csakis a szégyen miatt hagyta el a falút. Számára sokkal többet jelentettek a társai és a barátai mintsem, hogy a büszkesége miatt mindent maga mögött hagyjon. Akármi is kényszerítette őt erre a döntésre, biztos vagyok benne, hogy a tetteivel csak megakart védeni mindenkit és éppen ezért magára vette mindazon súlyt, ami őt a halálba kergette. - hunyta le a szemeit - Vigyáz magadra, te a falú egy újabb zsenije vagy! Nem akarom, hogy hasonló sorsra juss mint ő. - arca kivételen gondterhelt volt és ezt még a fiatal Issei is látta.
- Nem fogok! -mosolyodott el és kezdte el a küldetését, mely azonban nem vár eseményeket tartogatott még.


***

Aoi némán hallgatta Issei szavait, miközben próbált visszaemlékezni a vele közös emlékekre, a szavaira és mindarra ami akkor történt. Furcsa megnyilvánulásokat vagy éppen oda nem illő szavakat keresett, de mindhiába. Így, okosabb fejjel visszaemlékezve sem vett semmi különöset a fiú akkori viselkedésében.
- … így történt, hogy akkor, azon a napon felkerestelek, megpróbáltam veled összebarátkozni, rajtad kívül pedig apád bizalmába férkőzni...- szégyenében hajtotta le a fejét. - Minden egyes tettem hazugság volt, mely előteremtette nekem azt a lehetőséget, hogy információkhoz jussak és ... - Aoi teste pedig megmozdult. Issei pedig csak némán tekintett fel rá, ahogyan a lány vékony teste árnyékot vetett a fiú arcára. De csak a könnyes szemeit és a lendülő kezét látta, mely hatalmasat csattant az arcán. A fiú megszólalni sem tudott, vagy csak nem akart. Bármit is gondolt, az arca piros volt, a rettentően éget, de ez semmi volt ahhoz amit érzett. Nem csak szégyellte magát, de nem is tudott a lány szemeibe nézni, aki könnyei sűrű cseppekben hulltak a földre.
- Te hülye! - sírt, de nem a keserűség könnyei voltak ezek, csak nem is a haragé. Hanem az örömmé. Aoi karjai újra meglendültek, ahogyan erősen, mindennél szorosabban átölelte a fiú fejét, magához szorítva az arcát, melyek megpihentek a lány puha mellkasán. - Annyira örülők...- könnyei még abban a pillanatban is megállás nélkül hulltak, de ez sem őt, se a fiút nem érdekelte. - … még soha nem engedtél ilyen közel magadhoz...- a fiú teste megremegett- … akármikor kérdeztelek, soha egy pillanat erejéig sem válaszoltál nyíltan. Jól tudtam ezt már akkor is, de csak annak örültem, hogy mellettem vagy, hogy valakibe kapaszkodhatok ... de most...- a keze meglágyult, ahogyan leguggolt a fiú elé és mélyen a szemeibe nézett, melyek megremegtek. - … most először úgy érzem, hogy a valódi Issei-t nézem. - mosolyodott el. - Még soha nem éreztelek magamhoz ilyen közel és csak ez a puszta tény is elég ahhoz, hogy így elérzékenyüljek...
- Te buta...- Issei keze megemelkedett és lágyan lesöpörte a lány arcáról a könnyeket. Hideg, kissé érdes keze mégis azonnal felszárította a lány arcát.
- … látod...- szipógta- … itt sírok neked … - érintette meg a fiú kezét a saját arcán és engedte, hogy az gyengéden simogassa meg azt az ostoba kis buksiját. - … mint egy kisgyerek...
- … ugyan . - a jounin arca lágy és meleg volt, már nem olyan, mint a szavai legelején. - Emlékszek az első találkozásunkra? - Aoi pedig csak némán bólintott, ahogyan magához szorította a fiú kézfejét. - Már akkor tudtam, hogy te különleges vagy. - Aoi szemei felcsillantak. - Nem tudtam miért, de te fényt hoztál nekem is az örök sötétségbe. Te voltál az aki azzá tett ami most is vagyok...


***

Az égen újra feltűnt a hold és bevilágította a valaha gyönyörű templom romjait. Aoi reszketve ült az egyik kőtömb előtt, hátát a hideg falnak vetve. Csurom víz volt, melyet a már eltűnt komor felhőknek köszönhetett. De mégis, ennek ellenére melegség öntött el és már nagyon is bánta, hogy mit vágott az édesapja fejéhez. Bár még mindig haragudott rá, valahol mélyen mégis megértette, hogy miért akar maga mögött hagyni mindent, miért akarja otthagyni azt a házat, a mögötte lévő kis sírt, vagy éppen a rájuk bámuló szomszédok és falusiak tömkelegét.
Arcáról egy apró kis könnycsepp kúszót le, miközben majdnem elkezdett sírni, de visszafogta magát. Talán azért, mert nem volt egyedül. Szakadt ruhája, sáros cipője és arca ellenére mégis volt valaki ebben a világban aki felkarolta őt a porból és segített neki feljutni a kék égre. Egy fiú, aki a semmiből bukkant elő és a romokhoz vezette őt, aki egy szó vagy kérés nélkül segített neki és aki mintha csak megérezte volna a kislányban lévő szomorúságot, mindig mosolyogva tekintett rá.
- Mond, miért segítettél nekem? - kérdezte tőle halkan, de nem mert ránézni. Issei pedig semmit sem válaszolt, csak a holdat nézte, ahogyan a mélybe logó lábaival ritmikusan ütögette az alatta emelkedő és jelen pillanatba székként funkcionáló kőfalat. - Mond, miért vagy most itt velem? -kérdezte tőle ugyanabban a hangnemben, de Issei, mintha semmibe venné, meg sem moccant és semmi jelét nem is adta arról, hogy érdekelné a lány és az amit mond. -Mond, ha ennyire nem érdekel amit mondok, miért adtad oda nekem ezt a kabátot?- érezte a kezén a ruha gyenge, selymes és puha érintését mely melegséggel töltötte el.


***

Aoi-nak, pont mint azon a napon, újra eleredtek a könnyei, de most nem a kétségbe eséstől, hanem a boldogságtól. Úgy érezte, hogy rátalált arra az érzésre, melyet valaha elvesztett, melyet már el is felejtett. Újra boldog volt és szinte lubickolt abban a világban, melyet már a saját kezeivel volt képes felépíteni. Maga mögött hagyta a régi világot, már nem a múltba, hanem a jövőbe akart nézni. És azért, hogy a jövőről álmodott világa mindörökké létezzen, immáron mindenre képes lett volna.
- És mit találtál? - sipogta a kunoichi, ahogyan kitörölte a szemeiből a könnyeket.
- Semmit. - sóhajtott fel a fiú. - Édesapád már azelőtt rájött mindenre, hogy a küldetésem elkezdőtöt volna. De ez nem is csoda, egy kunoichi volt a felesége. Édesanyád biztosan megtanította pár trükkre, hogy az ellenségeitek csapdájába ne sétáljon. Így amikor aznap hazakísértelek, azonnal átlátott az álcámon. - húzta el elégedetlenül a száját. - Így veled próbálkoztam, de te még túl fiatal voltál ahhoz, hogy akármit is észrevegyél abból, ami körülötted történt. Sőt, lassan én is kezdtelek megkedvelni, ami egyet jelentett azzal, hogy elbuktam. - mosolyodott el boldogan. - Az egyetlen küldetésem melyet nem voltam képe teljesíteni és melyet a mai napig nem bánok. Semmire nem jöttem rá, Yuukaku-san akármitől is félt, vagy tudott, azt magába vitte a sírba és talán így a legjobb. - érintette meg lágyan a lány arcát- Minden tettével téged akart védelmezni, ahogyan az apád is.
- Hogyan? -kérdezte értetlenül tőle. - Az apám is? Mégis mi történt, amiről én nem tudok? -kérdezte kicsit ingerülten, ahogyan összeráncolta a szemöldökét és mogorva, sőt durcás arccal nézet a fiúra.
- Haj... - sóhajtott fel ismét- ...amikor otthagytalak, mikor úgy bántam veled és azokat mondtam, mint azért történt, mert ő közbelépett. Féltett téged és azért, hogy véletlenül se követhesd édesanyád útját, mindenre képes lett volna..


***

Igen, pont aznap történt, mikor azokat a mogorva szavakat vágta Aoi fejéhez. Mérges volt a küldetése miatt, de még jobban, hogy rajta töltötte ki a dühét. Mérgesen ült az egyik tuskon a falú határában peronján, mellete a vásárolt élelmiszer és egyéb kis apróságok pihentek két nagyobb papírzacskóban. Mögötte az élet zajló visszhangja zavarta a fülét, de előtte a néma táj terült csak el, melyet egyfolytában nézett. Azonban ebben a zavartalan állapotban valakik megzavarták. Hangos kiabálás és lökdösődés közepette terelték magukra a figyelmet, köztük Issei-ét is.
De nem vidultak. Néhányan egy ősz hajú idősebb férfit követtek, aki valamivel lehetett fiatalabb a Raikage-nál, de nem is maradt el tőle annyira. Bár a többi két alakról ezt nem lehettt elmondani. Vékony, helyi fiatalok voltak, aki az öreg boltjában dolgoztak és akik most az alárendeltjei lettek. És ők éppen Issei felé közeledtek, ahogyan ő csak félrenézett, vissza a tájra, melyet hamarosan a díszes öltözetű férfi takart el. Tekintette lassan felnézett az férfira, akinek kék szemei még a lezúduló fehér hajzuhataga között is jól láthatók volt, azok a mérges szemek, melyek őt nézték. Nem szólt semmit, ahogyan megragadta őt és magasba rántva, közelről belebámult a shinobi fiú arcára.
- Mégis mit tettél? Ha! -kiabált vele- Mit tettél, hogy Aoi sírva jött haza! Tudom, hogy mennyire jobban van veled, de sohasem láttam még ilyen állapotban! - lökte meg, ahogyan visszazuhant a padra- Tudom, hogy mire megy ki a játék, hogy mit akarsz, de nem fogom hagyni, hogy a kis játékotokban őt is felhasználd! Ő a lányom és megfogom őt védeni a shinobi villágtól!
- Ha... komolyan kellene vennem egy kóbor kutya apró kis csaholását! -szakította félbe a férfit. - Menj haza, míg nyugodt vagyok... - közölte vele komolyan, ahogyan érezte, hogy hátulról két ember ragadja meg a vállait és szorításuk alatt mocani sem bírt.
Abban a pillanatban a kéz lesújtott. Ököllel, Issei arcára, ahogyan egy apró kis vércsík jelent meg a szája szélén. Majd a kéz újra meglendült és még egyszer lesújtott, ugyanabból az irányból, még erősebben.
- Ne menj többet a közelébe! -kiabált rá mérgesen. - Nem fogom hagyni, hogy ő is shinobivá váljon! Hiába akarja ezt annyira a Raikage vagy éppen Genjunmeiroku-dono! - de az öreg hirtelen összerezzent, ahogyan váratlanul érte a találat. Issei lábba gyomorszájon érte őt, a levegő beszorult és azon nyomban fulladozni kezdett, ahogyan az izmai összerándultak és előre bukót. Tökéletesen belenézve a felfelé ránduló lábba, amely állkapcson találva arra ösztökélte a férfi testét, hogy rongybaba módján essen össze.
- Én meg mondtam, hogy menjetek el, míg jókedvemben vagyok! -érezte, hogy a két erős kéz elengedi. Hallotta, hogy néhány lépést tesznek hátra, ahogyan a légnyomás megváltozott. - Akkor, most ti jöttök! - fordult meg, ahogyan a reszkető gyerekekre nézett, mikor valaki elkapta a kezét.
- Nem kellene ilyennek lenned. Az erődet az emberekért használd gyermekem, ne ellenük!- a gyengéd női kéz elengedte őt és Issei feltekintett a számára egyáltalán nem idegen nőre.
- Ran! - nézte a nőt, akit Aoi később nagyon is megismert, sőt annyi szenvedést okozott neki, ami egy életre elég volt akárkinek. De akkor még más volt a helyzet, a világ pedig egy olyan jövő felé tartott, melyet már nem tudott volna senki sem megváltoztatni.


***

Aoi egész teste megremegett ezen név hallatán. A nő aki megölte az apját, aki Genjunmeiroku-sama szerint a kunoichi-t érő minden szerencsétlenségért felelős. És most újra feltűnt, pontosan úgy, mint ahogyan a lidércek kísértik az embereket azokban a pillanatokban, mikor úgy érzik, hogy semmi szerencsétlenség vagy éppen baj nem érheti őket.
- Aoi... - ragadta meg azonnal a fiú a lány kezét. - … nyugodj meg és lélegez mélyeket! - tanácsa azonban üres fülekre lelt. Aoi szemei elkerekedtek és hevesen kapkodta a levegőt, az ajkai megremegtek és valamit mondani akart, de nehezére esett kimondani neki akár egyetlen apró kis szót is.
- Te...- dadogta, ahogyan elkapta a kezeit a férfi-tól. - … te … te, honnan ismered őt? - nyögte ki erőtlenül a kérdést.
- Sok mindent nem tudsz a múltról...- Issei azonban most nem akart hozzáérni a kunoichihez, akinek az arcára még abban a pillanatban is kiült az értetlenség. - … de nem most van itt az ideje annak, hogy felvilágosítsalak. - hunyta le a szemeit. - Elég annyit tudnod, hogy Ran-san régen, Kumogakure ANBU egységének az egyik parancsnoka volt. A feleletesen és a küldetésem során az összekötöm. - nézett újra a Aoi-ra, aki láthatólag kezdett megnyugodni. - De talán fejezzük be mára.
- Mi? -csattant fel vékony hangján- De hát még annyi kérdésem lenne...
- Majd este beugrok hozzád...- mosolyodott el Issei- … mivel Zou-senpai nem tud rád vigyázni, átveszem a helyét egy kis időre. Szóval lesz még időnk beszélgetni. - arca boldog volt, de a szemei rezzenéstelenül meredtek rá. Ezt, ha mást nem is, de ezt az egyet Aoi azonnal észrevette.
- Issei...- Aoi pedig tétovázott. Nem volt biztos abban, hogy rákérdezzen-e arra, ami a fiút zavarta abban a pillanatban.
- Menj...- hangja egy pillanatra utasító és sokkal felnőttesebb lett.
- Oké... - dadogta a kunoichi. - … akkor majd este. - pattant oda Issei elé és nyomott egy puszit az arcára, ahogyan már szaladt is haza, maga mögött hagyva a férfit, aki mosolyogva tekintett rá .

De az arca egy pillanat alatt változott komorrá. Némán és rezzenéstelen arccal bámult maga elé, kicsit sem hasonlítva ahhoz az emberéhez, aki egy pillanattal korábban felhőtlenül beszélgetett Aoi-al. Csak bámult maga elé, miközben meg sem moccant, csak némán várt. Várt valamire és nagyon is jól tudta, hogy mire.
- Jól csavartad a szót...- a rideg és számító női hang a legtöbb emberben megfagyasztotta volna a vért, de Issei csak egy mély levegőt vett és nem nézett maga mögé. Pedig egy árny vetült rá. Egy vékony női test árnyéka, melynek a gazdája nesztelenül közeledett a férfi felé. - … és nagyon ügyeltél rá, hogy semmi olyat ne mondj neki ami bajba sodorhatja majd. - halk nesz ütötte meg a jounin fülét. Éles súrlódó hang, mely akkor keletkezik ha a fém és fa találkozik. - És még sikerült el is küldened. Bámulatos vagy, pont úgy mind régen. De a kis nyomozásodnak itt és most vége szakad!
- Már akkor meg kellet volna ölnöd, mikor egy gyerek voltam.... - nézett maga mögé a fiatal zsenipalánta, ahogyan a fény megcsillant a nőszemély magasba emelet pengéjén.
- Ami késik nem múlik... - és nő karja megfeszült ahogyan a penge lesújtott.


A hozzászólást Sugomi Aoi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 16 2013, 16:37-kor.
avatar
Sugomi Aoi
Játékos


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 213

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Sai on Szomb. Márc. 16 2013, 15:30


+ 7 chakra

Sai
Inaktív


Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Sugomi Aoi on Vas. Május 19 2013, 08:12

Újfent látni téged... 4.rész
(2013-Május)

Aoi ragyogott a boldogságtól! Maga sem hitte volna, hogy abból a korra reggeli, semmitmondó, unalmas és sötét napból, melynek nagy részét már maga mögött hagyta, egy ilyen életre szóló, boldog és eseménydús nap kerekedik. A nap pedig zuhanórepülésbe kezdet a horizont irányába, vörös árba burkolva az egész várost. De a kunoichi mégsem kapkodta a lábait, nem sietett, mert félt attól, hogy mikor újra hazaért, ott nem fogja várni más, csak az újabb magány. És mikor lenyugszik a nap és egy új nap kezdődik, az már korántsem lesz ennyire tökéletes. És ez nagyon is mélyen, de megrémítette őt. Léptei egyre lassabbak és lassabbak lettek, miközben az érzései, a gondolataival karöltve annyira magával nem ragadták, hogy észre sem vette a lenyugvó nap utolsó sugarait, vagy a rá és a tájra vetülő sötétséget, a felgyúló lámpák fényében.
- Issei...- mondta ki halkan a férfit nevét és ez már elég volt a számára, hogy teljesen elvörösödjön és arcára széles és boldog mosoly üljön ki. - Nem érdekel holnap történjen akármi, meglesz...- kiáltotta el magát, de megakadt a torkán a szó - … de … mi lesz ha nem lesz meg az alkalom... - rágta idegesen a körmeit - … vagy csak támadjam le, hiszen már évek óta ismerem...- mint egy kísértet, úgy sétált el addig a takaros tömbházig, ahol az olyan szegény lakosokat és ideiglenes vendégeket szállásoltak el, amilyen Aoi is volt. - … de ugyanakkor csak most találkoztunk újra. Mi lesz ha elkapkodom és meggyűlöl érte...- sétált fel a csendes lépcsőházban. Az őt körülvevő csend túl nagy volt, de ő észre sem vette. - … de ugyanakkor ő mondta, hogy szeretett... -keze ráfonódott kilincsre, ahogyan az ajtó kitárult előtte és a néma üres valóság visszaszippantotta őt a valóságba. - … és úgysem sem lesz semmi, mert nincs elég merszem megtenni! - csukta be az ajtót maga mögött, ahogyan erőtlenül dőlt neki. - De legalább újra láttam. Ez bőven elég nekem. - és az az apró kis lakás, ha egy pillanatra is, de sokkal nagyobbnak és fényesebbnek tűnt. - De...- dermedt le- … az mondta ma este átjön! - kiáltott fel pontosan úgy, mint egy kislány, aki olyan vendéget vár, akivel nagyon is akar találkozni, de mégsem tudja megfelelően fogadni – És még főznöm is kell! - kapcsolat volna fel a villanyt egy határozott mozdulattal, de a vakító fényár helyett, maradt a néma sötétség.
A jól ismert szoba egyre félelmetesebbé vált annak a tudatában, hogy nem jön el a világosság. A sötétítő függönyök résein, csak halványa lógott be a hold fénye, mely éppen csak arra volt elég, hogy egy vékony kis csíkban utat mutasson Aoi-t számára, méghozzá az előtte lévő, konyha-nappali irányába. Nem mintha olyan bonyolult lett volna a lakás elrendezése, még azt sem lehetett mondani, vagy hogy valami akadályozni fogja őt az odaútban. De ő mégis összerezzent már magától a tudattól. Hiszen az az éjszaka jutott eszébe, mikor az ágya alatt rejtőzve nézte végig az apja halálát. Ugyanaz a sötétség, ugyanaz a csendes lakás. Minden ugyanolyan és mégis teljesen már. Hiszen már képes megvédeni magát, képes lenne szembeszállni a támadójával, de ez tudat nem igazán segített neki megnyugodni.
Sietve rohant a függönyhöz és tárta széjjel egy határozott mozdulattal. A hold fénye teljesen bevilágította a szobát és újra fényt hozott abba a zárt kis dobozba, amelyben lakott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogyan hátralépett kissé, miközben lány szellő csapta meg az arcát. Hideg és mégis jóleső érzés töltötte el, melyet azon nyomban követett a felismerés. A terasz ajtaja, még ha hajszálnyira is, de nyitva volt. Aoi pedig nem emlékezett arra, hogy nyitva hagyta volna. Fél lépést sem tett hátra, ahogyan becsukta szemeit. A néma csend, mely körülvette őt, átható és mozdulatlan volt. Se egy nesz, se egy bogár, de még a saját légzésnek visszhangja sem törte meg a szoba mozdulatlan levegőjét. Akkor még nem, de alig egy pillanattal később már nagyon is. Egy halk csöppenés, melyet egy újabb követett. Átható és ritmikus, melyek két másodpercenkénti váltásokkal követték egymást. De nem a poros földre, még csak nem is a fémből készült mosogatóba, melynek hangja bádogos dörrenése még megnyugtatta volna a kunoichi, hanem a tatami fapadlóra hulltak. Egyenesen Aoi háta mögül, talán fél vagy inkább egy méter távolságból. És a kunoichi reszketni kezdett, mert bár nem értette mi is történik, egy szörnyű érzés kerítette hatalmába. Ugyanaz az érzés melyet korábban érzet. A hang nagyon is ismerős volt neki, már hallotta korábban és még azon sem gondolkodnia, hogy mikor.
Reszketve fordult meg és kapta azon nyomban a szája elé a kezeit, hogy elfojtsa a sikolyát. Egész testében remegett, miközben könnyek szöktek a szemeibe és az addig ragyogó arcáról elmosták az öröm minden jelét. Nem volt képes megszólalni, nem volt képes lélegezni, csak némán nézte az elé táruló véres látványt. Issei agyonszabdalt arcát, saját vérétől áztatott ruháját, hiányzó csonka kezeiből ömlő vérét, mely kisebb tóként terült el földön, de legfőképp az üres tekintetét, melyekkel ránézet.
- Issei... - hangja megremegett, ahogyan erőt vett magán. Teste megmozdult ugyan, de a kezeit mégis erőtlenül kinyújtva szerető ölelésébe fogta a fiút. - … sajnálom...- sírt, ugyanúgy mind akkor, ahogyan halk nesz ütötte meg a fülét.
- Mit? - mozdult meg a jounin teste, miközben Aoi feltekintett rá. Egyenesen Issei élettelen szemeibe nézett, melyben saját magát látta. - Mit? - kérdezte tőle újra a fiú, ahogyan torz arcára széles mosoly ült ki. - Csak nem azt, hogy megöltél?

És abban a pillanatban hangos kopogásra ébredt a konyha kissé meleg asztalán. Hideg nyálában úsztak az apró kis kezei, ahogyan egy kisebb tócsává növekedve körbe nem fogták az asztal közepét, immáron hidegen álló vacsoráját. A rémálom, melyből felébredt ugyanakkor még élénken élt az emlékeiben és ez a furcsa érzés, melyben keveredett a nyugalom édes íze, hogy csupán az egészet álmodta és a félelem hideg verejtéke, hogy a szeretett férfit elveszítheti, teljesen kirázta őt.
De az újabb hangos és ritmikus kopogás, mely bezengte a lakást, immáron teljesen magához térítette őt. Rémülten kapta hátra a tekintetét a fehér faajtó irányába, miközben úgy ugrott fel, mint az ijedt kislányok. A szék, mely annyira volt kényelmetlen mint ronda és ízléstelen, hangos koppanással ért padlót, de valljuk be, meg is érdemelte. Aoi egész háta, és a kicsi, de formás feneket sajgott a rajta töltött kényelmetlen éjszaka után. De hát, ha valakit okolnia kellene, az nem a szék, hanem Issei lenne. Akire fél éjszaka várt, akinek az érkezése alkalmából minden főzőtudományát beleadva összeütött egy vacsorát is, és akinek a hiány miatt abban a pillanatban már hidegen várta őt az konyhaasztalon.
- Megyek!- csattan fel álmosan, miközben újra kopogtak. Akárki is akart bebocsájtást nyerni, annak hihetetlenül sürgős dolga volt. Türelmetlen és ideges volt, ezt jól lehetett hallani a dübörgő kopogásából, melynek az ajtóra mért ütései visszhangot vertek a néma szobában. - Jól van na! - keze ráfonódott az ajtó kilincsére és résnyire, óvatosan és előreláthatóan nyitotta csak ki az ajtót. - Igen? - nézett a kinti férfira.
Magas volt és büszke. Fekete kopasz fején, fényes izzadságcseppek csorogtak kőkemény arcizmaira, melyekkel Aoi-ra nézett. Tekintette pedig rezzenéstelen maradt, ahogyan meglátta a kumogakure-i genin lányt. Gyengéden ragadta meg a kilincset méretéhez képest és lépett előre.
- Aoi-chan? - dörmögő hangja egy medvéjéhez hasonlított, miközben a kunoichi csak abban a pillanatban vette észre a férfi élénkék szemeit, melyek szinte világítottak a sötétben és egyenesen rámeredtek. Mellvértje csurom víz volt, szürke kabátja pedig össze vissza volt szaggatva, ő mégis, ezen megviselt állapota ellenére, büszke maradt.
- Igen?- kérdezte ijedt hangon, ahogyan rádöbbent, hogy a férfi nem tévesen és ok nélkül kopogtatott be a házba. Őt kereste és a ruházata alapján sok mindenen át kellett esnie, hogy oda is jusson.
- Issei-ről van szó...- Aoi keze megremegett a kilincsen. Egy pillanat erejéig úgy érezte, hogy újra abban az álomban van, csak éppen sokkal korábban. - … tegnap este történt vele valami! - és valóban abban is volt.


***

Issei a kórházi plafon fehér mintáit látta maga előtt. A messzeségből pedig csak neszeket és halk hangokat halott, melyek egyre erősebbé, hangosabbá és érthetőbbé váltak. Éppen csak abban a pillanatban ébredt fel, de egyből felismerte a folyosóról férfiak zord hangját és egy náluk sokkal vékonyabb, jobban ismert hangot, melyet már nagyon is jól ismert.
- Mi az hogy még nem mehetek be!– Aoi erőszakos és félelemmel teli hangját talán még a kórházon kívül is tökéletesen lehetett hallani. Issei pedig érezte, hogy mindez neki köszönhető. Neki nem volt elég ereje, hogy képes legyen megállítani Dan-t, sőt annak is örült, hogy néhány kisebb sérüléssel, de megúszta a vele való találkozást. Éppen ezért, önkénytelenül is de megmozdultam volna, ha képes lett volna rá. De nem sikerült neki. Mindenem fájt.
- Téged nem csak azért hívtunk ide Aoi–chan, mert a senpai ide került, hanem mert neked is közöd lehet mindehhez. - Issei ezen szavak közben pedig összeszedte minden erejét. Az arca összerándult a fájdalom miatt és az egész teste erőteljesen megfeszült, ahogyan felült az ágyon. - Dan valószínűleg érted jött ide és megpróbálta eltüntetni azt az egy embert, amit mindenről tud veled kapcsolatban.- keze pedig ökölbe szorult, mert amit halott, az mind igaz volt.
- Tudom.- a kunoichi hangja pedig tele volt megbánással. Ő is átérezte a helyzet súlyosságát, de mégis találkozni akart a jounin fiúval, át akarta ölelni és csupán ott lenni mellette addig a pillanatig, míg haza nem mehet innen. Sőt, a szíve legmélyén, de utána is.
- Akkor remélem megérted, hogy mielőtt találkoznál vele, mindent elkel mondanod az egyik ANBU tagnak a tegnapi napról!– Issei azonban nem tudott megszólalni, hiszen nem tudta mit is mondhatna. Annyi minden járt a fejében, hogy bocsánatot kellene kérnie a lánytól a tétlensége miatt, hogy közbe kellene avatkoznia, vagy éppen hogy el kellene mondani a teljes igazságot, de mégis hogyan tegye meg mindezt? Arra is alig volt ereje, hogy az ajtó felé nézzen, nemhogy szóljon akármit. Életében először nem tudta mit is tegyen. Lassan lehajtotta a fejét és csak némán nézett maga elé. .
- Rendben! - jelentette ki erőteljesen Aoi- De előtte hadd lássam őt. Csak egy pillanatra! - kérlelte a férfit, aki csak némán bólintott erre.
Aoi sietve rohant az ajtóhoz, de mégis megtorpant előtte. Nem tudta mire számíthat odabent. Lelki szemei előtt felrémlett a tegnap esti megcsonkított alak, ami csak még jobban fokozta az egész testében eluralkodó remegést. De ugyanakkor nem is halogathatta a lépést. Minden félelménél erősebb volt az a vágy, hogy láthassa a fiút. És végül, ha csak egy pillanatig is tartott a kétsége, a vágy győzött. Majdnem kitépte az ajtót a helyéről, ahogyan berobbant a szobába, de nem talált ott mást, csak egy bekötözött fejű fiút, aki némán nézett maga elé. Nem volt megcsonkítva, sőt alig volt rajta kötés, egyszerűen csak olyan volt, aki halálig ki lenne merülve.
- Issei..- Aoi pedig nem tudta visszatartani a könnyeit. Nem tudott uralkodni magán. A teste reflexből mozdult, ahogyan odarohant a fiúhoz és teljes erejéből magához ölelte őt.
- Ajajajaj... - próbált ordítani a jounin, de kevés sikerrel. Aoi kezei között tartotta őt, feje hozzásimult a lány mellkasához, ahol érezte a annak heves dobogását. Lassan ugyan de már őt sem érdekelte a fájdalom, mely lassan alábbhagyott és sokkal inkább a szíve kezdett megszakadni, a fejére egyre csak pergő, hatalmas könnyek láttán, melyek teljesen eláztatták őt.
- Annyira örülők! - küszködött a könnyeivel a kunoichi. - Annyira, de annyira. - szorította még jobban magához a fiút.
- Ennyi elég lesz..- a dörmögő hang mellett csak egy vaskos kezet érzett a vállán Aoi. Ugyanaz a férfi akit idehozta őt, aki vezette és aki felügyelte őt. A nagydarab kopasz shinobi. - … a végén megölöd őt. - térítette észhez a túlságosan heves leányzót, aki azon nyomban elengedte Issei-t. Aminek ő örült a legjobban.
Pontosan úgy, mind a kicsavart narancs, úgy vágódott hanyatt az ágyon és terült el rajta fáradtan, de az arcán mégis mosollyal. Bár a fájdalom újra feltűnt, fél szemmel mégis a lányt nézte és annak örült a legjobban, hogy vele lehet.
- Ahh! Jól vagy? - hajolt Aoi azonnal a fiú fölé.
- He... igen! - vigyorodott el a shinobi fiú – De sajnálom! Nem volt elég erőm ahhoz, hogy szembeszálljak vele és ha nem lett volna Tora-san, már nem is élnék. Megpróbáltam fölé kerekedni és eltüntetni azt a nőt erről a világról, aki neked a legtöbbet ártott, de nem sikerült. Én csak azt akartam, hogy te...- nézett a lányra, aki ugyan csak lágyan de megérintette a kezét és lágyan köré fonta apró kis ujjait.
- Ne mondj ilyent!- sírt továbbra is a kunoichi, de ezek a boldogság könnyei voltak. - Úgy aggódtam érted, szóval ne kérj bocsánatot semmiért! Nem érdekel, hogy mit tettél, hogy mit akartál! Engem csak az érdekel, hogy újra velem vagy újfent láthatlak téged! Ez nekem mindennél többet jelent! - törölte ki a szemeiből a könnyeket.
- Oké! - bólintott csupán egyet Issei, melyet halk szisszenés követett. - De... hoznál egy pohár vizet? - nevetett fel, ami még nagyobb fájdalommal járt a számára. - Teljesen kiszáradt a szám...
- Hát persze mindjárt jövök! - törölgette még abban a pillanatban is a könnyeit Aoi, ahogyan kirohant a kórteremből.
- Tora-san...- nem nézett a férfira, aki még abban a pillanatban is, egy szó nélkül állt a teremben és nézte a fiút. - Még nem tudhatja meg és még nem is sejtheti, hogy ő milyen értékes lehetőség a falunknak! Ezért kérlek, hogy most hagyjátok őt! Még túl fiatal és szelíd ahhoz, hogy hogy egy olyan oldalát mutassuk meg neki a falúról, mely megváltoztathatja őt! - nézett a férfire, aki csak halkan hümmögött egyet válaszként! - Rendben! Ennek örülök. - mosolyodott el- Mert még nem akarom, hogy Aoi felnőjön!
- És jó lesz ez így? - szólalt meg végül Tora is. - Minél később tudja meg ki is ő, annál rosszabb lehet a helyzet. Akár még a falúra is veszélyt jelenthet! - de a hangja továbbra is komor maradt.
- Ugyan! Aoi már most is szereti Kumogakure-t és ez az érzés egyre mélyülni fog idővel! Hiszen ő nagyon érzékeny lány, akinek nagyon is mély érzései vannak mindazok iránt akit vagy amit szeret! És ezek az érzések fogják őt a helyes útra terelni! - nézett az ajtó irányába, ahonnét már hallani lehetett a lány sietős lépteinek a zaját- Hiszek benne és ezért ha kell az életemet is feláldozom... - szinte rohant be a szobába a kunoichi, egy apró műanyag poharat szorongatva kezeiben.
- Tessék! - nyomta azonnal és elég ideges Issei óra alá a vizet. - Idd meg míg friss!- parancsolt rá, aminek a fiú azonnal engedelmeskedett.

Így pedig újra egymásra találtak azok, akik a sors és az idő elválasztott egymástól. De minden boldog és felhőtlen idő egyszer véget ér egyszer és az a nap nagyon közel volt már. A nap mikor minden kiderült. De abban a pillanatban ez még nagyon távolinak tűnt, rengetege kalanddal és szenvedéssel teli út várt Aoi előtt. Hiszen az ő története csak abban a pillanatban kezdődött el igazán.

VÉGE
(... legalább is ennek a történetszálnak!)
avatar
Sugomi Aoi
Játékos


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 213

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Sai on Szomb. Május 25 2013, 15:22

+7 chakra

Sai
Inaktív


Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Sugomi Aoi

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.