Kurai (Yuurei) Akuma

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Kurai (Yuurei) Akuma

Témanyitás  Kurai Akuma on Vas. Jún. 02 2013, 20:34

Név: Kurai (Yuurei) Akuma
Ország: Tűz országa, vándor ninja
Rang: genin
Kor: 17
Nem: nő

Felszerelések:
5 db Kunai
5 db Shuriken
2 db Fuuma Shuriken (2 db tekercsbe pecsételve)
5 db füstbomba (3 db tekercsbe pecsételve)
1 katana (tekercsbe pecsételve)
1 hátizsák
1 övtáska
2 db chakra tekercs
1 üveg Chakra tinta
10 db robbanó jegyzet (5 db tekercsbe pecsételve)

Kinézet: Viszonylag magas, karcsú testalkatú lány. Hosszú fekete haja van és sötétszürke szemei, kivéve, ha chakrát használ, mert akkor szemei vörös színre váltanak. Általában fehér öltözetben jár, melynek egyik fő része egy fehér kabát, melyet még mesterétől kapott.

Jellem: Eléggé nagyszájú, nem fél kijelenteni véleményét, vagy visszaszólni másoknak, ha neki úgy tetszik. Mindig talál valakit, akit hibáztathat, vagy esetleg valamit. Viselkedése ellenére igen szerethető, ha valaki ad magának időt, hogy megismerje. Kitartó személyiség. Komolyabb hibája, hogy ha meglát egy vörös szempárt, akkor annak tulajdonosának azonnal nekiesik, legyen az bárki, legyenek bárhol.

Előtörténet:

„Küzdj! Küzdened kell! Ha veszítesz, meghalsz. Ha nyersz, életben maradsz. Ha nem küzdesz, nem is nyerhetsz!”
- Öreg, mentél volna a francba ezzel a szöveggel! Ha akkoriban nem hajtogatod, már rég abbamaradt volna a szenvedésem…
- Hm? Tehát végre elismered, hogy nekem köszönhető, hogy még élsz?
- Hülye! Arra célzok, hogy akkor évekkel ezelőtt elpatkolok és nem kellene most is a ráncos kecskeképed bámulnom.
- Ráncos kecskekép? Csak hogy tudd, sokkal jobban festek a koromnál!
- Miért? Azért, mert százötvennek nézel ki egy maréknyi elföldelt hamu helyett?
- Mégis honnan veszed hogy én úgy leszek eltemetve?
- Egyértelműen onnan, hogy addig úgysem patkolsz el, amíg fel nem darabollak és el nem égetlek. Inkább azért imádkozz, hogy a maradványod ne fújja el a szél, mielőtt összeszedném, te vén kecske!
- Ha nem tetszik az ábrázatom, akár mehetsz is!
- Cöh! Nem kell kétszer mondanod, már itt sem vagyok, vénember!
- Vénember? Még mindig nő vagyok, te átkozott, hányszor mondjam még?!
- Nő? Férfiakat megszégyenítően férfias vagy, sensei! De jó, beismerem… Külsőre tényleg nőnek nézel ki. Kár, hogy ezzel mások is csak addig vannak így, amíg meg nem ismernek – öltök rá nyelvet, majd szélesen elvigyorodom.
- Teee…
És, sikerült! Már látom is, ahogy mesterem feje vörösödni kezd, majd felveszi harci tartását. Igen, biztos, hogy be akar egyet húzni nekem, ez nem is vitás. Nekem viszont eszem ágában sincs az ütését várni és hagyni, hogy betaláljon. Annál azért több eszem van. Na jó, tény, hogy túlzásba vittem, szokásomhoz híven. De most komolyan, biztosan hiányozna neki, ha nem szívnám a vérét minden nap, néhány kellemes megjegyzéssel. Én pedig nem szeretném, hogy ilyesmiben hiányérzete legyen. A következő pillanatban már ugrik is át a rozoga faasztalon. Lábait felhúzza, jobb karjával megtámaszkodik a bútor lapján, majd tovább lökve magát, baljával ütésre készen vetődik felém. Gyors, azt meg kell hagyni, de már oly sokszor művelte ezt, hogy megtapasztaltam mozdulatai gyengéit. Én lehajolok és közvetlen az asztal alá csúszom, hogy elkerüljem. Valószínűleg ezt is sokat műveltem, mert a következő percben az asztal elkerül helyéről, egy fejem mellett elsuhanó, erőteljes rúgással, én pedig feljebbvalóm karjainak szorításába kerülök, levegőt alig kapva.
- S-sensei…
- Ne sensei-ezz nekem, te Yuureiek gyöngye!
Ennyi elég is volt. Nemigen tudok kiborulni, kivéve ettől. Ha valaki ezt az egy dolgot emlegeti, azonnal bepöccenek. Megadóan megütögetem tanárom karját, mi ennek hála lazít a szorításból. Ekkor dühömet kifejezvén lódul is karom, hogy behúzzak egyet a vénségnek. A lendület közben talpra állít. Dühösen, szinte már fújtatva bámulom a nőt, ki elégedett vigyorral képén elhátrál gyenge csapásom elől.
- Nem vagyok Yuurei! – kiabálom, oly hangon, melynek ha éle lenne, valaki már holtan végezte volna.
Nem is tudom, hogy dühöm mire irányul. Valóban arra a névre, vagy arra, amit jelképez számomra? Arra, amit másoknak is jelent, de én nem vagyok? Gondolataim magukkal ragadnak a vörös szemű szörnyetegek közé. Nem, én határozottan más vagyok, ezt már abból is tudom, ha egyetlen egy férfira visszaemlékszem, kiben kevésbé keverve folydogált az említett vér.
- Nyughass, kölyök! Ha tetszik, ha nem, akkor is az vagy! – rivall rám a nő, ki hamarosan egy jól irányzott rúgással gyomron is talál.
Annak erejétől a mögöttem lévő falnak csapódom. Jó erőben van még mindig, az a trotty, az már biztos. Látásom egy pillanatra elhomályosul. Sosem fogta vissza magát, még mikor kisebb voltam, akkor sem. Amióta ismerem, mindig kemény volt, de nem csak velem. Fejem folyamatosan lüktet. A fájdalom elárasztja elmém, tudatom pedig akörül kering, hogy vajon élek-e még. Ekkorát azért még nem kaptam. Vagy csak a fal volt kemény?
- Akkor… sem… Ők teljesen mások…
- Óh? Hidd el, elég sokban hasonlítasz rájuk! Főleg az apádra… Ugyanolyan őrült vagy te is!
- Az apám… Ő teljesen hibbant volt! Miféle apa az, aki démonnak nevezi el a gyerekét?
- Előrelátó.
- Hé, te vénség! Az egyedüli démon itt te vagy! – morgok vissza, aztán lassan próbálok lábra kecmeregni.
- Ne erőltesd, inkább aludj! – suttogja csendesen.
Nekem legalábbis annak tűntek a fülem mellett elmondott szavak, miután gyomromat még egy ütés érte, ezúttal gyengébb ugyan, de fájdalmasabb. A bent maradt levegő azonnal kiront tüdőmből, fájdalmas hangot hallatva, miközben szemeim lecsukódnak, előttem pedig kezd egyre inkább eltűnni az erőteljes alak, melynek karjai már körülöttem vannak és tartanak.

~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~|visszaemlékezés 1.|~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~
- Hé, apa! Eressz már eeeel! El fogok késni, hallod?! – nyavalygok, apám ölelő karjai közt.
Mostanság túlzásba visz mindent. Az agressziót, dühöt, szeretetet, sőt, bármiféle érzést. Karmai közül alig sikerül szabadulnom. Azt sem tudom hirtelen, hogy melyik végtagját merre lökjem, hogy ki tudjak szabadulni az általa irányított béklyókból, lassan azonban sikerül. Amint ezzel megvolnék, máris indulok a tükör elé, hogy némi önbizalmat öntsek magamba, miután visszaigazítom nemrégiben összeborzolt hajam.
- Hé, Akuma, ne légy ilyen önző! Most jöttem haza, hagy ölelgesselek még egy kicsit! – szól utánam az öreg és ismételten nyakamba veti magát. Ez kissé furcsa. Sokan talán rémisztőnek is gondolnák a vörös szempár tulajdonosát, kiről süt, hogy nem épelméjű. Egykoron nagy tiszteletnek örvendett. Itt, Konohában, kevesen voltak, akik nála erősebbek. Egy jounin volt, amíg be nem sokallt, azóta viszont… Hol itthon van, hol nem. Nem is értem… Még a nevemet is a saját becenevéről adta, hát nem szörnyű?
- Eressz már, szörnyű vagy! Ma van a vizsgám, de ha a nyakamon lógsz, nem tudok rendesen felkészülni! – rázom le magamról.
Ennek hatására, mintha mély depresszióba esne. Szokásos, kissé talán hátborzongató maszkját visszateszi arcára és elballag a legközelebbi sarokig, hogy ott leülve bámuljon engem. Ez igencsak zavaró, de ez ellen már tényleg nem tehetek semmit. Ha még jobban rászólok, félő, hogy ismét elmegy. Akkor meg miért harcoltam ki, hogy igenis legyen itt a mai napon? Most viszont, hogy már egyedül állok az egész alakos tükör előtt, idegesen nézek végig magamon. Tényleg felkészültem? Biztosan? Mi van, ha megbukok, akkor mit fog szólni az apám? Nem, az nem lehet!
- Menni fog! – mondom tükörképemnek határozottan.
Csak sikerült erőt öntenem magamba. Már csak az kell, hogy megakadályozzam, hogy apám kiszívja mindezt belőlem. Vagy anyám, hiszen bármelyik szóba jöhet a kettő közül. Anya persze nem az az ölelgetős fajta. Őt nem is látom a közelben. A holmim összekészítette és az ajtóba tette, aztán elment vásárolni az ebédhez, ha jól tudom. Balszerencsémre az öreget nem vitte magával. Tekintetem felé fordítom, hogy lássam mit művel a sarokban. Ő pedig sötét alakjával ott ücsörög, szemeim kutatva övéivel, hátha némi megbocsátást tapasztal benne.
Tekintetében és minden mozdulatában ott rejlik az őrület. Néha még én magam is megijedek tőle, úgy viselkedik. Olyan, mint egy igazi démon, ugyanakkor, ha olyanja van, teljesen szerethető figurát alakít. Ez mind az adott pillanatától függ. Tekintetünk idővel összeér, én azonban tartózkodóvá válok, amint megpillantom a rám vöröslő szempárt. Mintha valami elégedett vigyor látszódna maszkja alatt. Nem tudom, hogy mire vonatkozik, de talán jobb is. Lépteim megindítom, felszerelésem összeszedem és az ajtóban intek neki.
- Majd jövök! Addig ne lépj le! – szólok hozzá talán kissé modortalanul, ugyanakkor a reggeli kedvességéből elegem lett.
Talán azért nem kedvelem annyira, mert nem olyan vagyok, mint ő? Mindig azt hajtogatta, hogy én egy igazi Yuurei vagyok, de akkor mégis miért nézek ki annyira másként? Például a szemeim… A klán szemei vörösek, ezt jól tudom. Még apám mesélt róluk. Az enyémek… Azok egyszerű feketék, csak akkor lesznek vörösek, ha chakrát használok. Ez így nem igazság. A többiek csak úgy tekintenek rám, mint a szemszín-váltó lány. Ez annyira idegesítő! Aztán ott van a veleszületett képesség. Apám ilyen idősen ébresztette fel. 12 volt, ahogyan a nagyapja is. Erre én… Nekem miért nem sikerül? Az öreg erre csak annyit mondott, hogy nem mindenki sikerül. A nagyapám meg… Az anyám vérvonalát szidta, hogy az gyenge és ezért én sem vagyok elég erős. Vagy éppen túl erős és elnyomja a „nemes Yuurei-vért”. Az álláspontja attól függ, hogy éppen milyen szemmel nézi felmenőimet.

A vizsga tovább tartott, mint gondoltam. A „neheze” azonban még hátra van. Eddig voltak elméleti kérdések, aztán… Voltak gyakorlati feladatok. Először létre kellett hoznom egy klónt. A mikéntjét alaposan a fejünkbe verték, a családom ráadásul szó szerint, így emiatt nem aggódtam. Igazából az elméleti rész jobban zavart, mint a gyakorlati, hiszen ha apám otthon volt, akkor azonnal edzeni akart, hogy megnézze mennyit fejlődtem. Aztán ha nem volt megelégedve a teljesítménnyel, teljesen bekattant. A klón tehát sikerült. Nem lett a legjobb, de létrejött és ez volt a lényeg. A következő az alakváltás volt. Vicces kedvemben voltam, így azonnal megvolt, hogy kinek az alakját veszem fel. A többi gyerek nem tűnt túl bátornak, így a kiválasztott nem volt más, mint az apám, teljes harci díszben. Mikor a többiek felé fordultam és ördögi vigyorát felöltöttem, szinte érezni lehetett, ahogy az ereikben megfagy a vér. Mindenki elnémult és reszketett. Egyikük a gatyájába is vizelt, ami felettébb szórakoztató volt. Ennyi haszna van az öregemnek. Több nemigen…
Most viszont a páros küzdelmeken van a sor.
- Yuurei Akuma – hallom nevem és elő is állok a tömegből.
Az erre az időpontra tartogatott felszerelésem rajtam van, így gond nem lehet. A kunaiok mellett van egy tekercs, melybe egy katana van pecsételve. Még anyám adta ide este, apám tudta nélkül. Azt mondta, jobb, ha erről nem tud, mert családi ereklye. Az ő családjáé, nem az öregé, de szinte sajátjaként tekint rá. Pedig anyám kijelentette, hogy az az enyém. És tartja is ehhez magát. Azt viszont nem döntötték el, hogy mikor kapom meg. Hát, eljött annak is az ideje. Most már nálam van, még ha nem is véglegesen. Az az idióta egyébként sincs otthon túl sűrűn.
Amint ellenfelem előkerül, elvégezzük a szükséges formalitásokat. Gyorsan túlesünk rajta, hogy a lényegre térhessünk. A fiú, merthogy az volt, azonnal néhány kunai eldobásával kezdte a harcot. Én kiszemeltem egy közelben lévő vizes hordót, alkalmaztam a helycsere jutsut és az így létrehozott alak azonnal elém vetette magát, ezzel felfogva a kunaiokat, míg én hátrálva felkészültem az ellentámadásra. A pecsételt katanát előhalásztam és azzal indítottam közeli támadást, nagy sebességgel megiramodva, mikor is megpillantottam őt. Az öreg ott volt, egyenesen velem szemben, cseppet sem kellemes mosollyal. Engem annyira kizökkentett látványa, hogy teljesen megfeledkeztem dolgomról, így egy gyomrossal kerültem földre. Lassan felkeltem, a kardra támaszkodva, leporoltam magam és elégedetten vigyorgó ellenfelemre meredtem. Chakrám vadul kezdett keringeni testemben, miközben dühöm eluralkodott rajtam. Szemeim vörössé váltak, én pedig már létre is hoztam két klónt, akik nekiestek a srácnak, majd én az ő takarásukban megindultam, fordítottam a kardon és álba vágtam őt a markolattal. A klónok csak elterelésnek jók, semmi másnak. Sokszor még arra sem megfelelőek, de most bevált. Az ütés azonban talán túl erősre sikeredett. A fiú hanyatt vágódott, a markolattal való találkozáskor pedig hallani lehetett, hogy valami reccsen. Túlságosan dühös voltam, de nem is rá, hanem arra a bolondra, aki csak úgy megjelent. Pedig mondtam neki, hogy ne tegye!
A küzdelem véget is ért, mikor a katana pengéjét, földön lévő ellenfelem nyakának szegeztem. Tekintetemben tombolt a düh, lehet, hogy éppen ezért állítottak meg. Azért, mert féltek attól, hogy én is olyan hibbant vagyok, mint az apám.
- Hé, öreg! Mondtam, hogy ne told ide a képed! – mordulok rá, miután kijelentették győzelmemet.
- Később megyek haza, mond meg anyának! – szóltam még neki, aztán le is léptem, amilyen gyorsan csak tudtam.
Azt még azért láttam, hogy nemigen örült neki. Még annak sem, hogy megszereztem az olyannyira áhított fejpántot…

- Megjöttem! – mondom hangosabban, mikor belököm a bejárati ajtót.
Éppen elég ideig voltam távol, hogy kifortyogjam magam. Talán nem volt szép, elvégre igazán haza tolhattam volna a képem, hogy legalább anyát tájékoztassam, de apa biztos szólt neki. Vagy nem, kit izgat? Majd akkor most bejelentem a nagy hírt, mit sem törődve az öreggel. Ahogy anyámat ismerem, egyébként is megkérdezné. Vagy egyenesen a nyakamba vetné magát, még akkor is, ha nem az az ölelkezős fajta. Hiszen mégiscsak arról van szó, hogy otthagyhatom az akadémiát és mostantól mehetek majd küldetésekre.
Beljebb lépve megállok. Felszerelésem a földre hull, én pedig tátott szájjal meredek magam elé. A szoba teljesen ki volt dekorálva, de nem akármivel. A szag, mi odabent terjengett, mindent megmagyarázott. Émelyítő, büdös, ugyanakkor kellemetlenül édes, olyan, mint a véré. A falakon ott vöröslött, ahogyan a padlón is. Mindenhol ott éktelenkedett a vöröslő folyadék. Kezem végighúzom a tocsogó konyhapulton. Remegő tagom szemeim elé emelem, s rémület lesz úrrá rajtam. Mindenem reszketni kezd, meg sem bírok mozdulni. Csak nézem a házat, tartva attól, hogy beljebb kell mennem. Nem mertem, egyszerűen képtelen voltam rá. Aztán meghallottam. Fülhasogató, hátborzongatóan sötét kacaj. Ez hallatszott ki az egyik szobából. Még soha nem hallottam ezelőtt. Aztán fémes csikorgás következett, mint mikor egy kést végighúznak valami számára túl kemény felületen. Azonnal felszerelésemhez nyúltam. A katanát elővettem, s önkéntelenül is léptem egyet a hang forrásának irányába.
Nagyot nyeltem, igyekeztem visszatartani rosszullétem kitörni kívánkozó eredményét. Egy-egy újabb lépéssel sikerült közelebb mennem, ekkor azonban egy alak megjelent szobám ajtajában. Tekintetem rákaptam az ijesztő szörnyetegre, kiről cseppekben hullt a még friss és meleg vér.
- Hihihi… Ideje volt hazatolnod a hátsód, Akuma… - vigyorgott az olyannyira ismerős sziluett tulajdonosa.
Én alig láttam már valamit a könnyektől. A könnyektől, melyek a férfi kezében tartott valami miatt szöktek elő. Nem a fegyver volt a lényeg, hanem a számomra oly kedves személy vérbe fagyott arca, melyre kiült a mérhetetlen rettegés. Az azt szorongató közelebb lépett. Én a kardot elejtettem, lábaim egyszerre adták meg magukat és térdre estem, egyenesen a vörösre festett padlóra. A rettegés teljesen eluralkodott rajtam.
- Ez… Az én hibám…? Miért… Miért? – kérdem könnyekkel borított arccal.
A sós cseppek kis patakot alkotva ömlöttek szemeimből. Csak erre voltam képes és a kérdésre. Az egész miértje érdekelt leginkább. Miért lett ő ilyen? Miért tette mindezt? Azért történt, mert felbosszantottam? Mire jó ez az egész?
Hideg tenyér érintette meg arcom, elkenve a könnyeket, vörös foltot hagyva maga után. Egy kedvesnek mondható szempár nézett egyenesen szemeimbe. Vörösek voltak, szomorúak, és mintha büszkeség is látszott volna bennük. Lehet, hogy tisztában van azzal, mit tett?
- Nem tetszik az ajándékom? Ezt mind… Neked csináltam – mondja csendesen, aztán magához húz és megölel, mintha semmi nem történt volna.
Úgy tett, mintha minden rendben lett volna. Ez az, ami leginkább bántott.
- Miért… Miért nem tetszik? – kérdez ismét, most már sokkal ingerültebben.
Ölelése szorosabbá válik. Erősebben tart magánál, mint valaha, szinte már levegőt is alig kapni. Ennek ellenére nem merem eltolni magamtól. Az iménti, hátborzongató, vérfagyasztó kérdés után, nem.
- A…pa… Nincs… semmi baj. Hé, öreg, mi lenne, ha elengednél? Így nem tudok rendesen körbenézni! – próbálok hozzá úgy beszélni, mint szoktam, hangom azonban rekedt és túlzottan remeg a félelemtől.
A következő pillanatban már torkom szorongatja. A levegőbe emel, előtte pedig nem volt másra időm, minthogy egy kis levegőt vegyek.
- Miért nem tetszik? – kérdi a csalódottság okozta dühtől őrjöngve.
Már beletörődtem mindenbe. Szemeim lecsukódtak és tudtam, hogy mi következik. Karjaim testem mellé hulltak, hiszen kár lett volna erőlködni, az őrületétől úgysem lehet menekülni. Tudtuk ezt jól, mégsem mertünk elmenni, mert ránk talált volna. Mindig megtalálja azt, akit keres…
Az ajtó azonban hirtelen kinyílt, szemeim kipattantak és egy homályos képet pillantottam meg.
- Küzdj! Küzdened kell! Ha veszítesz, meghalsz. Ha nyersz, életben maradsz. Ha nem küzdesz, nem is nyerhetsz! – kiabálta egy ismeretlen hang, én pedig cselekedtem…

~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~| |~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~
Szemeim kipattannak, a rosszullét azonnal előtör és már pattanok is fel, hogy kirohanva kiadjam magamból ebédemet. Vagy vacsorámat, vagy azt sem tudom hirtelen, hogy milyen napszak van. Fogalmam sincs, hogy mennyit aludhattam, de az biztos, hogy nem volt túl kellemes álmom. Ez is annak a nyomorult vénségnek a hibája. Mégis miért kellett emlegetnie az apámat? Egyik kezemmel az ablakpárkányba kapaszkodom, míg a másikkal hajlított térdemen támaszkodom. Annak az egésznek már öt éve. Attól az emléktől mégis felfordul a gyomrom. Lehet, hogy azért, mert akkor láttam meg őt?
- Hm? Hé, jól vagy? – hallom meg az ismerős hangot, mi álmom végén is kísértett.
Fejem felkapom dolgom végeztével, megtörlöm szám és rá nézek, cseppet sem kedvesen. Sizuka-sensei ott áll velem szemben. Tekintetéből mintha megértés áradna és egy cseppnyi bűnbánat. Tudja jól, hogy mi van velem. Nem egyszer tanúja volt már. A nő most egyáltalán nem úgy fest, mint általában.
- Mégis mi ez a túláradó kedvesség, he? – kérdem mogorván.
Ennek hatására ismételten változik. Olyanná, amilyennek látni akarom. A sajnálat és együttérzés minden cseppje eltűnik. Egyszerűen csak ismételten önmagává változik, teljes valójában.
- Megint megölted őt, igaz?
- Hmp! Küzdöttem és nyertem, nemde? És életben maradtam…
- Ahogy már sokadszor tetted – nyújtózik egyet.
- Ja.
- Nesze, igyál! – dob felém egy kulacsot.
Gyorsan kortyolok belőle néhányat, majd kiköpöm. Ezzel a szájöblítés meg is történt, majd ezek után jöhet néhány kortynyi ivászat is.
- Már öt éve volt… Akkor még nagyobb szaros voltál, mint most! Bár nem sokat változtál – jelenti ki.
- Te viszont ráncosabb lettél – vonok vállat válaszul, melyre ismételten számomra kedves reakciót kaptam.
Az öregedés témára nagyon harapós. Pont annyira, amennyire én a származásomra és a Yuureiekkel kapcsolatos dolgokra. Éppen ezért, nem is szoktam emlegetni.
- Hehe… Emlékszem milyen kis béna voltál!
- Nem voltam béna! Csak egy gyerek! Mégis mit vártál tőlem, előtte szabadultam az akadémiáról, ráadásul mikor magaddal vittél, azt sem tudtam, hogy mi van… - mérgelődök egy sort.
- Azért, mert béna voltál.

~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~|visszaemlékezés 2.|~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~
- Hé, sensei, miért mondtad azoknak az alakoknak, hogy te vagy az anyám?
- Mert így engedtek be. És egyébként is, ha így tudják, kevesebb lesz a macera. A teljes nevem Kurai Sizuka, te pedig mostantól Kurai Akuma leszel. És ne vitatkozz! – figyelmeztet.
Én jobbnak láttam nem kötözködni. Bár ez a tény kicsit aggaszt. Mostanság teljesen kifordultam magamból, ami nem is annyira meglepő, ha tisztában vagyunk a tényekkel és a történtekkel. Ha a kezemre nézek, néha még most is látom. A rajta lévő vért, mely két ember vére, nem is eggyé. Az egyikkel én végeztem, a másik már halott volt, mikor odaértem. Azt hiszem, egy ideig még kísérteni fog, de ez ellen nem tehetek semmit. Ahogy ő is mondta, túl kell lépnem rajta, vagy belerokkanok. Szerencsére nincs gondom a túllépéssel. Soha nem is volt.
- Sizuka-sensei… Azt is mondtad nekik, hogy majd te fogsz tanítani engem. Mégis mire?
- Tanítani? Na ne nevettess! Amilyen béna vagy, nem tudnál te tanulni semmit.
- Azt mondtad, tanítani fogsz, akkor taníts! Ha nem akarod, hogy béna legyek, akkor taníts, hogy ne legyek az! – akaratoskodok.
Mindezt persze addig folytattam, amíg bele nem unt. Ez persze csakis önös érdekek miatt. Nem azért követeltem, hogy erősebb legyek. Nem is hiszem, hogy béna lennék. Csupán arra gondoltam, hogy figyelemelterelésnek tökéletes lesz.
- Majd út közben tanítalak, most hagyj békén! – feleli.
Ezzel le is tudtuk ezt a részt. Beleegyeztem, hogy egy ideig békén hagyom, de sosem feledkeztem el arról, hogy emlékeztessem a tényekre, miszerint tanítania kell.

- Jól van, akkor kezdjük, te idegesítő vakarcs! – szólalt meg egyszer.
A következő pillanatban megállt az erdő közepén és egyszerűen felsétált egy fára. Alig hittem a szememnek. Nem is kapaszkodott, nem csinált semmit, csak felsétált. Szám tátva maradt, szívem pedig hevesebben kezdett verni, amint megláttam mindezt. Főleg azután, hogy kijelentette, utána kell csinálnom és addig kell gyakorolnom, amíg nem megy.
- Itt addig letáborozunk. A chakrád a lábadba kell irányítanod. Ha túl sok, a fa kérge behorpad és leesel. Ha túl kevés a chakra amit használsz, akkor pedig nem fogsz tudni feltapadni a fára. A kezed semmi esetre sem használhatod. Rajta, kezdj hozzá!
Ennyivel le is rendezte. Több útmutatást nem adott, csak magamra hagyott.
Lassan két hónapja, hogy vele vagyok. Most vette először a fáradtságot, hogy mutasson valamit. Nem is értem, hogy miért várt eddig. A tanulás neheze azonban még hátra van. Ő ugyan elment és itt hagyott, de én is tudom jól, hogy ha itt lenne sem segítene. Az útmutatásokat megjegyeztem, csak gyakorlatba kell ültetni. A chakrámat a lábamba kezdem irányítani. Igyekszem az első néhány lépésnél behatárolni a kellő mennyiséget. Figyelek mindenre. Olyan nincs, hogy nem. Elvégre rólam van szó. Szemeim vörösre váltanak, elhagyva a megszokott sötétszürke árnyalatot, ezzel mutogatva hovatartozásom, mit szívesen elfelejtenék. Még jó, hogy ilyenkor nincs előttem semmiféle tükör, mert biztosan összetörném.
Első néhány próbálkozásom kudarcba fullad. Sokkal nehezebb ez az egész, mint gondoltam. Végül másra szántam el magam. Elkezdtem egy egészen kis mennyiségnél, majd lassan, nagyon apránként emeltem a szintet, amíg meg nem határoztam a kellő chakramennyiséget ahhoz, hogy fent maradjak a fa törzsén. Ezek után léptem néhányat.
- Ezaz!
Már csak gyakorolni kellett és fenn kellett tartani a szintet. Az viszont, hogy felérjek a fa tetejére, napokba került, főleg, hogy másnap mesterem úgy döntött, hogy tovább haladunk és közben kell gyakorolnom…

~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~| |~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~
- Ha jól emlékszem, pont a te hibád volt, hogy lassan haladtam. Ha rá szántad volna az időt és még egy napot ültél volna az ülepeden, akkor könnyedén elsajátítom, mert nem csak néhány órám lett volna naponta a hosszú kutyagolások után – vágom fejéhez.
- Ne kend rám! Akkor is béna voltál és kész, ezen nincs mit megmagyarázni. És ne keress kifogásokat, mert úgysem fogadom el!
- És az, hogy másnap már egy faluban voltunk a semmi közepén?
- A házfalakon ugyanúgy tudtál gyakorolni… - ölt most ő nyelvet rám - És egyébként is, amikor a vízen járást tanítottam, akkor is béna voltál, pedig ott volt időd is.
- Úgy érted a jégen járást?
- Hé, nem én tehetek róla, hogy befagyott! Különben is, elég nagy területet jégtelenítettem ahhoz, hogy tudj edzeni.
- Csak a vízre nem volt kedvem állni, mert féltem, hogy jégtömb lesz belőlem, ha beleesek a folyóba.

~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~|visszaemlékezés 3.|~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~
- Ez h-h-h-hideg – didergem, amint kimászok a vízből.
Egyszer megmutatta mesterem, hogy mégis hogyan kellene ezt csinálni. Azt is mondta, nem árt, hogyha megfigyelem egy kicsit a vizet és annak mozgását. De mégis hogy, ha amint belelépek, úgy érzem, hogy… Nem érzek semmit, még a bele merített kezemet sem!
- Mégis miért kell pont itt edzeni?
- Ha hideg a víz, ne ess bele! Ez kellőképp ösztönöz, nem? – vigyorogja a vén szatyor.
Sokat köszönhetek neki. Többet, mint amit vissza tudnék fizetni, de ez már túltesz mindenen. Meg akar ölni, vagy mi? Ha igen, miért nem mondja a szemembe, vagy zavar el? Ő persze könnyen beszél, hiszen meg tudja csinálni.
Tanárom szokásához híven, ismét lelépett kis idő múlva. A feladat pedig megint rám maradt, bár nem is maradhatott volna másra.
- Na kezdjünk neki ismét… - motyogom, amint felmelegszem a tűz mellett, mi még csoda, hogy nem aludt ki.
Bár tény, hogy amint kiugrok a vízből, elfutok idáig, ezzel is melegedve, majd dobok rá egy kis fát és visszafutok. Aztán tenyerem a víz felszínére helyezem. Igyekszem figyelni annak hullámzását. Azt, hogy mikor nyomja fel a finoman rá helyezett ujjaim, vagy mikor nem. Egy darabig ezzel töltöm az időt. Alaposan megfigyelem és csak ezután állok rá megint. Chakra a lábba irányítva, én pedig bátran, de azért tartva a hidegtől ráállok a víz felszínére. Órák kérdése és valamennyire sikerül elsajátítani. Kár, hogy addigra úgy fest, megártottak a környezeti hatások. Egy nagy tüsszentés és a vízben végzem. Gyorsan kimászok, majd a tűzhöz megyek melegedni, miközben egy vastag takaróba csavarom magam.
- Mégis mit csinálsz? Teljesen eláztatod! Vedd le de gyorsan! – rivall rám visszatérő mesterem.
- Persze, te könnyen beszélsz, hiszen nem te fürödtél abban a nyavalyás vízben.
- Legalább tiszta leszel. Na nyomás vissza!

~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~| |~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~
- Ja, persze… Visszazavartál, aztán jól megfáztam és kidőltem a láztól. Tudok gratulálni a nevelési praktikáidhoz, „anya” – fintorgok egy sort.
- Nem tehetek róla, hogy gyenge voltál. Én biztos jobban bírtam volna – von vállat.
- Tizenkét évvel öregebben, még szép, hogy jobban bírtad volna, vénség!
- Megtanultad nem? Örülj, hogy egyáltalán megtanítottalak rá!
- Hálám üldözni fog!
- Sajnos már most is üldöz…
Erre csak egy széles vigyort produkálok válaszul. Lassan bemegyek és leülök az azóta helyére tett asztal mellett lévő székek egyikére. Lábaim kényelmesen kinyújtom, fejem hátra billentem és a plafont kezdem el figyelni. Az öreg gerendákat, melyek már évek óta tartják fejem felett a tetőt.
- De ha egész végig ide tartottunk, akkor minek kellett akkora kerülő?
- Természetesen… Hogy tapasztalatokat gyűjts!
- Na persze! Inkább azért, hogy mindenhol balhézz… - vágom rá azonnal.
Ő csak ártatlan, angyali tekintettel mered rám, mintha semmiről sem tudna. Mindig is jól megjátszotta magát, az nem vitás. De hogy ennyire… Ha valaki most látná, biztosan nem tudná elképzelni, hogy valójában mire is képes. De én tapasztaltam, sőt, olykor segédkeztem is benne.

~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~|visszaemlékezés 4.|~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~
Ismételten szörnyen kellemes időjárásnak lehetek tanúja. Csak tudnám miért járkálunk oda-vissza.
- Nem lenne egyszerűbb egyszerre elintézni az ügyeket egy helyen, aztán továbbállni? Évek óta csak vándorlunk, sensei!
- Ne nyafogj, csak sétálj! Majd megfagyok, úgyhogy igyekezz! A közelben van egy falu, ott majd keresünk szállást.
- Mégis milyen közel? Öt napnyi járásra, vagy tízre gondoltál? – kérdem morcosan.
- Most csak egy.
- Mííí? Komolyan csak egy napnyira gondoltál? Várj, fogadjunk, hogy a szorzót szándékosan nem mondod!
- Vagy kettő… - von vállat - Ha eddig kibírtuk, ez a kis idő már semmiség. Majd este jó nagy tüzet rakunk – teszi hozzá ez a rabszolgahajcsár vigyorogva.
- Feltéve, ha lesz olyan fa, amit nem borít jég, vagy nem fagy meg egy perc alatt… - motyogom magam elé.
Lépteink azért meggyorsítjuk, hátha hamarabb elérjük azt a nyomorult települést. Igazán szerezhettünk volna valami szállítóeszközt. Megelégedtem volna én egy öszvérrel is, de az legalább vitt volna a hátán. Egyáltalán miért vagyok én még mindig ezzel a nővel? 16 éves vagyok, négy éve nyomorgok mellette. Ő meg persze garasoskodik. Na jó, azért annyira nem, de mégis… Csoda, hogy a kajára költ. Bár a hasát azért nagyon is szereti, szerencsére.
Néhány perc múlva már nem a kaja, vagy a meleg miatt kell aggódnom. Két mamlasz került elénk hirtelen, vagyis annyira nem is hirtelen. Bizonyára szándékosan tették és hagytak nekünk időt arra, hogy észrevegyük őket.
Nos, láttam már kellemesebb fickókat is, az biztos. Egyszerűen elénk ugrottak. Megvárták, míg közelebb érünk, majd elállták az utunk. Nekünk eszünk ágában sem volt megfutamodni. Miért is lett volna? Képzettnek néztek ki, de kétszemélyes rablóbandáról ki hallott már? Több jelenlétét pedig nem érzékelem, ahogy látszólag mesterem sem.
- Hé, mit szólnátok, ha fizetnetek kellene az áthaladásért? – kérdi párosuk hímnemű tagja.
A hangsúly, mellyel beszélni méltóztatott, egyáltalán nem tetszik. Nem csak nekem nem, ráadásul mégis mivel fizetnénk? A mellettem álló nőszemély máris felveszi harci pozícióját. Képén széles vigyor terül el, mi csak természetes, ha püfölhet valakit. Ez nála már megszokott, legalábbis számomra. A másik páros viszont úgy tűnik teljesen elégedett ezen reakcióval. Az idegen, sötét bőrű nő máris helyezkedni kezd, egyenesen mesteremmel szemben, míg a másik egy kardot húz elő. Azt hiszem, ő marad nekem. Legalábbis addig biztosan, amíg a másikat le nem nyomja Sizuka-sensei. De ha már itt tartunk, miért hagynám, hogy beleszóljon az én játékomba? Katanámat, mely jobban hasonlít egy egyszerű fakardra, mint egy igazi katanára, előhúzom és vállamra illesztem. Elvileg még az anyai nagyapám eszkábálta ezt a fegyvert saját kezével. Úgy tartják, hogy amíg élt, ezzel küzdött és úgy hagyta rá anyámra, mert fia nem született. Most pedig nálam van.
- Ne feledd, kölyök! Küzdj!
- Tudom, ha nem küzdök, nem is nyerhetek… Ne aggódj, nyerni fogok és életben maradok! – vigyorodom el, aztán én is felkészülök az összecsapásra, mi rám vár.
Chakrámat azonnal áramoltatni kezdem testemben, szemeim pedig vörös színre váltanak.
- Na, akkor kezdjünk is hozzá, te tetovált gorilla!
Ez a mozgás talán még jól is jön. Az biztos, hogy némiképp fel fog melegíteni, legalábbis remélem, hogy eltart addig ez a cirkusz. Sizuka-sensei el is távolodott és már neki is kezdtek egymás gyilkolásának a „kormosképűvel”.
Úgy tűnik, az első lépés rám marad. Nincs mit tenni, tenni kell valamit. Micsoda ellentét. Kézjelekkel azonnal két klónt formálok és rá is szabadítom őket ellenfelemre. Rögtön utánuk én is megindulok. Elsőnek két kunait dobok felé, késleltetve, aztán jövök én. Karom már kihelyezve oldalra, hogy onnan indítsam az első csapást. Közben a pasas egyetlen suhintással elintézi a klónokat. Az első kunait kivédi egy másik, eltérítő csapással, a második azonban karjába áll. Ez mintha meg sem hatotta volna, úgy lendíti kardját és blokkolja saját kezeim által irányított csapásom. A pengék szikrázva találkoznak, miközben éles, örömteli kiáltást hallatnak. Imádom ennek a hangját, valamiért mindig feltüzel és késztet arra, hogy minél többször halljam.
- Hehe… Nem is rossz! – vigyorgom, miközben úgymond egymásnak feszülünk.
Ő sokkal erősebb, így nincs mit tenni, hátrálnom kell. Egy efféle erőmérésben nem szerepelnék túl jól, az már biztos. Ezzel tisztában is vagyok, ezért ugrok hátra, ekkor azonban utánam jön. Nem is akárhogyan.
- Gyors… - nyögöm, miközben pengém védekezésre emelem, de hiába.
Ez a mozdulata sokkal gyorsabb volt, mint amit én hárítani tudok így hirtelen. Ráadásként még egy erőteljes rúgással is megajándékoz, melynek hála egy közeli, nem túl meleg fatörzsnek csapódok, mély nyomot hagyva találkozásunkkor. A levegő azonnal kiáramlik belőlem. Szemem színe visszaváltozik, oldalam pedig lüktet. Bal kezemmel odanyúlok. Nem túl mély sebet ejtett rajtam, de az biztos, hogy hátrálni fog. A fába kapaszkodva feltápászkodom. Meglepő módon megvárja mindezt.
- A tetovált gorillák gyorsak. Főleg, ha Raiton elemű chakrát birtokolnak – vigyorogja az alak.
Az a mocsok, még ilyenkor is villog? Nem érdekel, akkor is lenyomom! Nem hagyom, hogy sokáig viselje ezt az önelégült vigyorát. Menekülni nincs értelme, az erőfölénye pedig nyilvánvaló. Lehet, hogy most én húztam a rövidebbet? Tekintetem egy pillanatra elvándorol. Kíváncsi vagyok, hogy tanárom hogy halad. Ahogy látom, ő is megszenvedi ezt a küzdelmet. Vigyora viszont mint mindig, töretlen. Én is eltüntetem szenvedő ábrázatom és felöltöm szemtelen mosolyom. Csak erősebb ellenféllel van értelme küzdeni, hiszen abból tanul az ember. Számomra pedig itt a lehetőség. Lehet, hogy a tetovált gorillák gyorsak és erősek, de vajon elég okosak is? Mire visszafordulnék felé, eltűnik előlem. Egy villanás az egész és előttem terem, majd most öklével küld gyomron az a szemét. Én sem habozok, mielőtt elrepülnék, megkapaszkodom karjában. Visszarántom magam nagy nehezen, kardom pedig lendítem. Először alkarján hasítok végig, majd fordulok egyet és igyekszem végigszelni mellkasát, mely épphogy, de sikerül. Ezt követően térdre esem. Fájdalom járja át az egész testem, de mint mondani szokás: „Ha nem küzdesz, nem is nyerhetsz!”. Úgy tűnik, most megleptem ellenfelem. Erre bizonyára nem számított.
- Szívós vakarcs!
- Cöh! A te ütéseid sehol sincsenek az övéhez képest! – mutatok a néhány méterrel odébb lévő „anyámra”, ki épp most ütötte ki ellenfelét egy jól ívelt jobbossal.
- Hehe… Látod már, ezt nevezik ütésnek!
Most már tényleg végezni kellene nekem is. Párbajtársam viszont úgy tűnik, igencsak bedühödött, mikor földre lett küldve barátnője.
- Bolond, ne rám figyelj! – kiált rám a vénség, mikor látja, hogy még mindig őket lesem.
Na igen, mindig is könnyen elterelhető volt a figyelmem. Utáltam mindig egy dologra koncentrálni. Ennek viszont meg is látom kárát. Mikor megfordulok, ellenfelem előttem terem. Ökle körül valami elektromos gömb díszeleg, cseppet sem bizalomgerjesztő látványt nyújtva.
- Kerüld el! – hallom a következő kiáltást.
Én igyekszem kitérni. A pengét, melyet kezemben szorongatok, közben megragadom és magam elé szegezem kissé átlósan. A támadás vállamat éri, nem kis fájdalmat okozva ezzel. Egy elég hangos reccsenés is hallatszik, de ez nem minden. Azért sértetlenül most sem ússza meg. Nem törődve magával, egyenesen a kardba rohant. Talán azért, mert ennyire fűtötte a bosszú, nem tudom. A komolyabb sérülést viszont úgy tűnik, én kaptam. Azonnal hátra is esem, néhány méterrel odébb, katanám a földre ejtve, vállam fogva. Ez nem jó… Nagyon nem jó. Látásom homályosodni kezd. Nem sokat látok, csak körvonalakat és foltokat. Pontosabban az azok által alkotott összképet. Kicsit dörzsölök szemeimen, ekkor élesebbé válik a kép.
- Te rohadék… Most szénné sütlek! – üvölti mesterem, mely meglehetősen szokatlan tőle.
Ez a mértékű düh még sosem mutatkozott nála, ahogyan azt sem láttam még, amit most tesz. Elém áll, aztán valamilyen jutsuval felgyújtja a kettejük közt lévő teret. Itt azonban nem áll le. Újabb mozdulatok újabb dolgot eredményeznek, mely látványosabb, mint bármi, amit eddig mutatott. A tűzből hamarosan egy lángoló örvény keletkezik, mely ténylegesen élve elégeti megmaradt támadónkat. Nem hallani mást, csak az ő sikoltozását jó ideig. Vérfagyasztó volt, ugyanakkor ez most jót jelentett számomra. Vagyis nemigen, mert biztos, hogy megkapom majd a magamét. Feltéve, ha megmaradok. Nekem pedig szándékomban áll megmaradni…

~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~| |~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~ . ~
- Egy éve… Akkor is amiatt voltak gondok, mert nem bírtál magaddal! Miért nem tudtál egyszerűen fizetni és kész?
- Tehát az én hibám, hogy csak bambultál és vártad, hogy eltaláljon az az állat? Egyébként is, miből fizettem volna? Az összes pénzünk rád ment, te ingyenélő!
- Rám? Nem inkább a 10 fogásos étkezéseidre?
- Abból te is ettél nem?!
- Francokat! Na jó, elegem van! Én leléptem!
- Helyes, ideje hogy saját magad boldogulj! De azért ne felejts el levelet írni! És visszafizetni apránként a tartozásod…
- Tartozást?! Cöh! Mintha nem lenne elég fizetség az, hogy nem kínlódtál egyedül, te garasoskodó vén szatyor! – morgok rá.
A holmim már egyébként is össze volt készítve. Terveztük, hogy a napokban elmegyünk egy újabb kerülőre, de amennyi teendőt rám sózott, nem lett volna időm utolsó pillanatban csomagolni. Így hát összekészítettem korábban. Most pedig nem kell mást tennem, csak felkapnom és már itt sem vagyok. Kérdés az, hogy mégis hová menjek.
- Hé, kölyök! Lehet, hogy a Yuureiekhez születtél, de az anyád én vagyok – mondja, valamivel kellemesebb, számomra azonban idegesítőbb hangon.
Tekintetem azonnal elkapom róla és megfordulok. Ezt meg mégis miért kellett? Nem lett volna úgy elválni ahogy? Valamit tennem kell!
- Majd jövök! Addig ne halj meg, öreg! – vigyorgom.
- Te hamarabb fogsz elpatkolni, mint én, szaros! – reagál számomra sokkal kedvezőbben.
A búcsúnknak ezzel vége is. Nemigen vagyunk érzelgősek. Bár most azért igencsak meglepett, ahogyan egy évvel ezelőtt is, mikor azokkal a kormosokkal találkoztunk. Akkor mintha tényleg aggódott volna.
- Áh, baromság! Biztos azért aggódott, hogy oda lesz a rabszolgája, ahogyan most is - morgom, miközben már nem is tudom, hogy hol járok…
avatar
Kurai Akuma
Játékos


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 165

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Kurai (Yuurei) Akuma

Témanyitás  Akasuna no Sasori on Vas. Jún. 02 2013, 20:45

Yo!

Az előtörténet elfogadva!

Kezdő chakra: 150
Kezdő pénz: 5500 Ryo
Kezdő technikák: Az Alapokon kívül választhatsz még magadnak összesen 5 elem nélküli technikát, ami nem engedély köteles(tehát választhatsz a sima jutsuk és a taijutsu listából)!


Amint elkészültél az adatlappal, kezdheted a játékot Wink Jó szórakozást!

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.