Hiroshi Kohaku

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Hiroshi Kohaku

Témanyitás  Hiroshi Kohaku on Szomb. Dec. 28 2013, 16:11

Név: Hiroshi Kohaku
Ország: Tűz Országa
Rang: Elveszett ninja
Kor: 17
Nem: Férfi
Felszerelés: 5 kunai, 5 shuriken, 1 fuuma shuriken, 10 senbon, 1 katana, 1 wakizashi, 1 tanto
Kinézet: Alacsony, alig 165 cm, vállig érő, barna hajjal és szemmel, borostával. Széles, tartásával pedig ellensúlyozza magasságát. Általában egy kapucnis pulóvert hord, alatta egy mellényt, egy hosszú nadrágot, és a ninja szandált.
Jellem: Egy igen pesszimista, és szomorú figura, egészen addig, ameddig fel nem kell vidítani valakit. Elég félénk, de ha leszólítják, bárkivel elbeszélget. Hűséges, társaiért és barátaiért a kezét is képes lenne levágni, de megvan a maga keresztje.

Előtörténet:
Vizsgáik tömören, nézőpontok, tárgyilagos:
A Hiroshi-klán rezidenciáján, nagyjából tizenhét évvel ezelőtt egy anya,  név szerint Hiroshi Zakuro hozta világra második gyermekét. Átlagos történet. Érdemtelen. Egy újabb ninja születése, aki a családi hagyományoknak tesz majd eleget, jelentéktelen pont csupán a történelemben, és a nagyvilágban. Alig méltó említésre. Hiroshi Kohaku születéséhez – azaz születésemhez sem fűztek nagy reményeket. Hogy miért nem? Ehhez a Hiroshi-klán mentalitását kell megismernünk. Node nem egyszerre! Mindent csak szép sorjában.
Ifjú gyermekként cseperedtem, anya és apa közvetett nevelési módszere azonban nem átlagos kölyköt neveltek belőlem. Vagyis nem neveltek volna belőlem semmit, egy árnyékon kívül. Bátyám, Raidon azonban soha nem hagyott magamra, s bár nem volt sokkal idősebb tőlem, tudta, mi hiányzik nekem, s mindig próbált szeretetben nevelni. Nagy támasz volt ez. Genin rangot viselt, mikor 7-8 éves lehettem, s mivel ő volt az az ember, akire felnézhettem, elhatároztam, hogy én is ninja leszek, bár családunkban ez nem volt meglepő. Nem motivált soha, hogy olyan legyek, mint Raidon. Az motivált, hogy valakinek én is jelenthessek annyit, mint ő nekem. Az egyetlen ember volt, aki elismert, és segített. Több okból is szerettem volna ninjává válni. Be akartam bizonyítani az erőmet elsősorban, s le akartam tenni valamit az asztalra, amit szüleim is elismernek. Szerettem volna ebben hasonlítani Raidon-ra, s szerettem volna, ha ezáltal életünk jobban összekapcsolódik.
Szóval, szorgalmas akadémiai tanuló voltam. Kicsit szomorkás hangulattal. Tettem szert barátokra, de csak akkor beszéltem emberekkel, ha ők kezdeményeztek. Ezt a furcsa magányt soha nem fogom tudni levetkőztetni magamról, s túl korán kezdődött, de hasznomra vált. Gondolkodásom érettebb volt, mint a korombelieké. Nem voltam okosabb, nem voltam erősebb. Érettebb voltam. Ezt pedig nehezen fogadták el.
  Klánunk hagyománya, hogy aki sikeresen geninné válik, megkapja saját katanáját és wakizashiját, a család címerével. Erre épült saját harcmodorunk. Raidon, gyakran, hogy felkészítsen, tanított a kardforgatás művészetére. Élveztem vele az „órákat”. Mindig tudta, mikor van szükségem szünetre, mikor dorgálásra, és mikor bíztatásra. Fakardokkal gyakoroltunk, hogy ne okozzunk egymásnak sérülést, még véletlenül sem. Ráadásul, nekem még pengém sem volt. Bátyám ekkora már chuunin-ként tevékenykedett, s arra próbált rájönni, hogy miben is van az én igazi erősségem. Erre azonban még sokat kellett várnunk.
 Az akadémián elsajátítottam az alap jutsu-kat, amiket bármilyen, magát ninjának nevező személynek illő ismerni. Közeledtem életem egyik kulcspontja felé: a genin vizsgához.

A genin vizsga:
Korábban keltem, mint szoktam. Tisztán emlékszem, a Nap még csak fontolgatta, hogy felkel, s egy darabig én is követtem példáját. Ébren voltam, de az ágyamban feküdtem.
~Ma genin leszek.~ Magabiztos voltam. Legalább annyit készültem az akadémián, mint a többiek, s képességeim is van olyan szinten, mint az övék. Ráadásul rengeteget edzettem külön Raidonnal. Nincs okom a félelemre – gondoltam.
 Lassan kikecmeregtem az ágyból. Megmostam az arcomat, s a tükörbe néztem. Egy akadémiai tanuló arcát láttam. De biztos voltam benne, hogy következő nap egy ninja fog visszanézni a tükörből. Felkaptam a rongyaimat, és a felszerelésemet. Övemre erősítettem a shuriken és kunai tartómat, s elrakam a tanto-t. Körülnéztem többször is a szobámban, hogy nem hagytam-e el valamit, de igazából nem volt mit elfelejtenem. Kiléptem a szobámból, s a főbejárat előtt megtorpantam. Vettem egy nagy levegőt.
 - Nyugi van! Ninja leszek! – azzal kiléptem. Raidonnal sajnos nem tudtam beszélni, küldetésre ment előző nap, pedig fontos lett volna egy kis bíztatás, vagy tanács, közvetlen a teszt előtt is. Kétségtelenül izgultam, hiába voltam biztos a sikerben. Nem akartam csalódást okozni senkinek. Ezt sulykolták belénk szüleink: megfelelni minden szabálynak. Apró klánunk öregebb tagjai próbálnak bekerülni a nagyok közé, s ezért képesek sznobok és érzelemmentesek lenni. Se Raidon, se én nem voltunk olyanok, akik ezt képesek lettek volna elfogadni. De ellenkezni sem voltunk képesek. Egy darabig.  
 Lassan sétáltam az akadémia felé. Útközben egy büfében megreggeliztem, s bár alapjáraton jó étvágyú egy kölyök voltam (vagyok) akkor nem bírtam sokat enni. Csak éppen annyit, amennyire szüksége volt a szervezetemnek.
 Élveztem, ahogy süt a Nap. Mintha minden tökéletes lenne. Ninja leszek, megkapom a családi katanát is, s szakmám lesz, hogy az ország és az emberek segítségére legyek közvetetten, vagy ha a helyzet megkívánja, közvetlenül. Lehet, hogy valakinek én leszek a Raidon-ja? – elmélkedtem magamban, terelvén a figyelmem, s hiába az optimista gondolatok, az épülethez közeledve a szívem kezdett egyre hevesebben verni. Mondogattam magamban, hogy ,,Nyugi!”, de nem igazán volt haszna.
 Elértem az akadémia épületét. Beléptem az ajtón, s nagyot nyeltem. Rengeteg tanuló várt még rajtam kívül. Köszöntem az ismerőseimnek, majd leültem egy sarokba elmélkedni. Nem mintha bármi bajom lett volna az emberekkel, csak össze kellett szednem magam.
~Ez egy vizsga. Abszolút teljesíthető. Biztosan van benne kihívás. Nem szabad bedőlnöm sem annak, ha könnyűnek tűnik, sem annak, ha nehéznek. ~ Az államat dörzsölgettem, miközben ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben. Majd meghallottam a nevem. Ekkor tűnt fel csak, hogy mennyivel kevesebben vannak már bent. Kihúztam magam, sóhajtottam egyet, aztán követtem az értesítő vizsgáztatót. Bent a sensei megnyugtató mosollyal az arcán üdvözölt.
 - Jó reggelt Kohaku! Készen vagy a vizsgára? – meghajoltam, s határozottan feleltem egy ,,Igennel”.
 - Rendben van! – előhúzott mellénye zsebéből egy tekercset – A feladatod annyi, hogy ezt az üzenetet juttasd el az erdő kijelölt részének délkeleti sarkában álló ninjának. Egy erős jutsu megtanulásának kulcsa van a tekercsben, de nem nyithatod fel, különben a vizsgának vége. Sok sikert! – átvettem tőle a tekercset, s az övembe dugtam, aztán elindultam ki a hátsó ajtón. Valami nem hagyott nyugodni, s ezért csak lassan haladtam. A teszt egyik része nyilvánvaló: ha kinyitom a tekercset, akkor biztos, hogy tudomást szereznek róla, s elbuktam a vizsgát, megbízhatónak kell maradnom. Az erdő kijelölt részéről nem rendelkeztem információval, de biztos voltam benne, hogy biztonságos területet jelöltek ki.
~Amint elérem az erdőt, szimplán délkeleti irányban kell haladnom. Nem vagyok időhöz kötve. Ez így túl egyszerű. Jobb, ha nyitva tartom a szemem.~ Gyorsítottam. Éreztem, hogy az erdőig elérve az út szabad lesz. Hamar el is értem a határát. Mivel az úton haladtam, gondoltam, hogy az is a kijelölt terület része, mert semmit nem láttam, ami a terület nagyságát és pozícióját mutatná. Egy darabig álltam, s nézelődtem, majd rászántam magam arra, hogy belépjek. Furcsa érzés fogott el.
- Tartsd nyitva a szemed… - suttogtam, s behúzódtam egy fa mögé. Kerestem egy nagyjából velem egy súlyú ágat, s használtam a Testhelyettesítő technikát. Egészen „véletlenül” pont volt egy ösvény, amely egyenesen délkeletnek tartott.
~Kicsit sem gyanús…~ Kiküldtem a klónomat az ösvényre, én pedig a fák között, kicsit lemaradva leskelődtem. Bár szerettem volna letudni, úgyhogy gyorsan haladtam, s éberen figyeltem. Mint kiderült, nem hiába.
 Az adrenalin hatására az érzékszerveim kicsikét kiélesedtek, s mivel nagyon koncentráltam, meghallottam egy ág reccsenését, melyet talán alap körülmények között nem veszek észre. Gyorsan behúzódtam az egyik fa mögé, s leskelődtem. Egy darabig semmi gyanúsat nem láttam, pár másodperc múlva azonban egy árnyékot láttam suhanni közel az ösvényhez.
~Megvagy!~ Klónomnak ideje sem volt védekezni, egy kunai-t szúrt bele maszkos támadóm a vállába. Itt az idő! – s elkezdtem halkan a háta felé közelíteni. Mire a klónom eltűnt, s egy faág dőlt a földre, már tantomat a hátába nyomtam.
~Lehet, hogy valamelyik oktatóm, s nem kellene megölnöm. De ha így van, biztos fel vannak készülve ilyesmire. Ráadásul minden támadás veszélyes. ~ Ahogy sejtettem, a test, amit leszúrtam csak egy árnyék klón volt.
~Magas szintű technika, tehát egy erős ninjával van dolgom. Hogyan verhetném meg egy az egyben? Alig múltam tizenkettő, ő pedig valószínűleg chuunin, vagy jounin…~ Jobb kezemben a kés, bal kezemben egy kunai. Éreztem, hogy támadásra készül. Nem akartam vakfoltot hagyni neki, ezért véletlenszerűen forgolódtam. Megérte. Pont sikerült szembefordulnom a támadóval, mire az kiugrott egy bokorból, s egy kunai-al nekem rontott. Hárítottam a késemmel, s a bal kezemben lévő pengével akartam visszatámadni. Fel volt rá készülve, s elkapta a csuklómat. Pont erre vártam. A kést úgy állítottam, hogy az ő fegyvere alá csússzon egy kicsit, s a jobb és bal kezemet is megtoltam felfelé, jobb lábammal pedig egy erőteljes rúgást mértem a gyomorszájára. Megrendítette a támadás, s míg még nem tudott védekezni, felé hajítottam a kunai-t, ami sikeresen belefúródott a testébe. Hasonló történt ahhoz, mint amire számítottam. Egy bábu dőlt a földre, melyre egy üzenet volt írva.
 - ,,Gratulálunk! Vidd a tekercset a célponthoz!” – elmosolyodtam, elkezdtem futni. Nem számítottam újabb támadásra, de azért okosabbnak láttam, ha nem bízom el magam, s közben figyelek. Nem történt semmi érdekes. Hamarosan megláttam a kihelyezett sensei-t. Mikor odaértem, meghajoltam, de nem nyújtottam a tekercset.
 - Áh, szóval megjöttél! – köszöntött – Ugye, nem hagytad el a tekercsed? – kérdezte.
 - Nem. De nem lehetek benne biztos, hogy maga az igazi sensei, vagy egy ellenséggel van dolgom. – elnevette magát.
 - Az akadémián, látom, jól kiképeztek, Kohaku. De hogy bebizonyítsam, tényleg én vagyok az, akinek adnod kell az üres tekercset, a vizsgádat sikeresnek nyilvánítom. – előhúzta a fejpántot a zsebéből – Azonban mielőtt ezt odaadom, látnom kell a tekercset, hogy nem bontottad-e fel. Mutasd! – átadtam neki, nézegette, majd elégedetten zsebre vágta.
 - Logikus, megbízható, tiszteletteljes. Ezentúl hivatalosan is a bátyád nyomdokaiba léphetsz. Mától fogva Genin vagy! – azzal a fejpántot felkötötte a fejemre. Fülig érő szájjal megköszöntem a dicsérő szavakat, s örömömben táncolva és fütyörészve indultam haza. Boldog voltam, bár még boldogabb lettem volna, ha Raidon-nak újságolhatom el először. A vizsga alatt elmúlt a dél, s kora délutánba léptünk át. Megérkeztem a rezidenciánkra, s hevesen dobogó szívvel rontottam be. Szüleim a konyhában tartózkodtam.
 - Anya, apa! Genin lettem! – mondtam izgatottan, s csillogó szemmel vártam a reakciójukat. Apa volt az egyetlen, aki megszólalt. Érzelemmentesen, szinte rám sem nézve.
 - Helyes! – ledermedtem. Helyes? Ennyi? Hiszen… ninja lettem… S nem kapok mást?
 - Ez az, amit elvárnak családunktól. A háborúra szolgáltatni a megfelelő utánpótlást. Tisztelet fogja övezni klánunkat, ha harcosokat küldünk. Jobbá kell válnod, hogy a Hiroshi név még elismertebb legyen. – azt hittem, rosszul hallok, s szerettem volna azt is hinni. De tudtam, hogy amit mondott, azt úgy gondolja. Ennyit jelentek… egy feláldozható sakktáblát. És nem a hokage, nem a vezetők számára… A saját szüleim számára. Nagy nehezen visszatartottam a könnyeimet, de nem válaszoltam. Apa folytatta tovább.
 - Hogy ez még sikeresebb legyen, megkapod a saját katanád és wakizashit. Raidon megtanít mesteri használatára az évek alatt. Neked pedig minél magasabb rangra kell jutnod, hogy klánunk nevét. Gyere velem! – némán követtem keresztül az épületen, egy hatalmas ajtó előtt álltunk meg. Ismeretlen volt a hely. Megharapta az ujját, s vérző kezét az ajtónak nyomta, mire az hangosan, zörögve kinyílott. Egy lépcső vezetett le a föld alá, nem túl hosszú. Bent automatikusan gyulladtak ki a fáklyák, világítva az utat. Dohos volt a levegő, tipikus elzárt pinceszag. Lassan követtem az embert, akit apának neveztem. A terem végében érve valami furcsa oltár volt felállítva, ráfestve a klán címere. Az oltáron egy wakizashi és egy katana volt elfektetve. Édesapám levette mindkettőt az oltárról, s jelenőség teljesen szólalt meg.
 - Eljött az idő, hogy életeddel bizonyítsd a klán becsületét! Íme, fegyvereid, melyek segítségedre lesznek. Csatában nem bukhatsz el többé! – szigorú hangja engedelmességre kényszerített. Nem akartam elvenni a kardot. Nem akartam ide tartozni. Csak éreztem, hogy nincs más választásom.
Kezdett betelni az a bizonyos pohár.

A szökés:
Miután genin lettem, jó sensei-hez kerültem, s jó csapattársakat kaptam. Megvolt bennünk az összhang, jóban voltunk, s képesek lettünk volna eldobni a küldetés sikerét azért, hogy egymást mentsük. Legalábbis, így gondoltam. Teljesítettük szokásos vicc kategóriába tartozó küldetéseket, amiket kezdő geninként szoktak teljesíteni a „ninják”. Bár csapattársaimnak a töke kivolt azzal, hogy kutyákat sétáltatunk, és hasonlók, én élveztem azt is. Tudtam, hogy segítek vele az embereknek. Felesleges erőm persze maradt nekem is, s amit szabadidőnkben hárman nem edzettünk le, akkor Raidont kértem meg, hogy oktasson egy kicsit, hogy jól használjam a katanát, és a wakizashi-t is, de ne kelljen hozzájuk ragaszkodnom száz százalékig. Fiatal voltam, s nem túlságosan jártas a ninjutsu-ban. Mivel bízott abban, hogy mesterem azt majd tökéletesen megtanítja nekem, ezért ő inkább pusztakezes harcra készített fel.
Az apának nevezett állítólagos hozzátartozómmal történő incidens után lényegesen befordultam lettem, s egy csöppet bizalmatlanabb az emberek iránt. Akármit csináltam, igyekeztem a klán tagjait kerülni, vagy levegőnek nézni őket. Raidon és én… nem illettünk oda.
Így történt az erősödés, így történt minden. Egyszer azonban vége lett.

***

Betöltöttem tizenhetedik életévemet is. Nem voltunk küldetésen egy ideje, s Raidon nemrég tért haza. A csapat kihasználta az alkalmat, hogy pihenjen. Nekem valamiért ez nem jött össze. Az itthoni légkör kezdett… elviselhetetlenné válni.
 Az ágyamban forgolódtam. Nem találtam azt a kényelmes pozíciót, ahogyan aludhattam volna, és amúgy is, rengeteg erőm volt még, amivel nem tudtam mit kezdeni. A türelmem azonban már fogyott. Három órát feküdtem az ágyban, eredménytelenül, ennek hatására elgémberedett mindenem. Lassan felültem, majd fel is álltam, s elindultam, hogy engedjek egy pohár vizet. Az ajtóhoz érve azonban zajra lettem figyelmes. Méghozzá veszekedés zajára. Résnyire nyitottam az ajtót, hogy körülnézzek. Az emeleten található a szobám, s pont ráláttam a bejárati ajtóra. Raidon állt szemben „apával”, s mindkettő remegett a dühtől. Koncentráltam, hogy halljam, amit mondanak, bár nem volt nehéz. Kiabálásig fajult a dolog.
 - Egy tárgy vagyok Neked csak! Mindegy, mit teszek, akkor is az leszek! Ennek a nyomorult klánnak akarsz nevet szerezni általam. Nem tűröm tovább! – vágta a fejéhez Raidon.
 -Ez a ninják sorsa! Azt hiszed, bárkinek több leszel valaha is egy eszköznél, mikor háború van? Gépekre van szükség, nem érzelgős semmirekellőkre, akik veszélyeztetik a háború menetét.
 - Egy szar alak vagy. Sosem tekintettem rád apaként. Csak abból lesz eszköz, aki olyan jellemtelen és jelentéktelen még érezni is, mint Te! – apa megpróbálta arcon ütni Raidont. Ő azonban már csak ellenfelet látott benne, s könnyedén kivédte az ütést, s válaszul ő kevert le egyet, amitől szegény apánk kidőlt, s remegve nézett idősebb fiára.  
 - Sem én, sem Kohaku nem erre a sorsa születtünk. Nem vagyok hajlandó viselni a nevedet. És ha a ninja lét ezzel jár, hát nesze! – azzal levette a fejpántját, és apa lábai elé dobta, majd kilépett az ajtón.
~Afenébe! Ez lelép!~ Megijedtem, beszaladtam a szobámba, felöltöztem, minden fegyveremet felvettem, és kiugrottam az ablakon. Rohantam, hogy utol érjem testvéremet.  Egy-két perc szaladgálás után megpillantottam a házak között ugrálni. A sötétben haladt. Nem akarta vajon, hogy észrevegyék. Utána eredtem, s megpróbáltam lehagyni, de borzasztóan gyors volt. Csendben követtem, hogy ne vegyen észre. Amint tehettem, elé ugrottam.
 - Kohaku! Mit keresel Te itt? – kérdezte meglepetten.
 - Hallottam a csörtét. – nem szólt semmit egy darabig. Csak néztünk egymás szemébe.
 - Egyedül megyek. – tudta jól, mire gondolok.  – Még kint veszélyes számodra, nem tudnék Rád vigyázni. Várnod kell, míg képzettebb leszel.
 - Nem bírok ki egy percet sem itt! Te sem bírod, én hogyan bírnám? – szegeztem neki a kérdést.
 - Még nem jöhetsz el velem! Azt nem engedhetem!
 - Ha itt hagysz, nem bírom ki! Te képes vagy arra, hogy faragj belőlem valakit. Ez a hely nélküled nekem semmit nem jelent. – sóhajtott. Tudta, hogy igazam van. De megmakacsolta magát.
 - Akkor sem jöhetsz még velem. – kezem a katana és a wakizashi markolatára tettem, majd kihúztam.
 - Vagy velem, vagy maradsz. Nincs más opció. – beleharapott az ajkába. Ismerte ezt a tekintetet nálam. Tudta, nem beszélhet le a harcról. Előkapta a katanáját.
 - Te akartad… - egy szempillantás alatt előttem termett, s éppen fel tudtam emelni a karom, hogy a pengékkel kivédjem. Meglepett a gyorsasága. Sosem láttam még így harcolni. Mire gondolhattam volna egy kontrára, eltűnt, s hihetetlen szerencsének köszönhető, hogy miközben megfordultam, kardját pont sikerült elütnöm a testemtől. Azt hittem, elveszítette az egyensúlyát, s a lábába akartam szúrni a kardot, hogy letegyen a szökésről. Azonban csak megfordult saját tengelye körül, a fegyverem elcsúszott mellette. Ezt kihasználva a katana markolatával a homlokomra ütött. Megszédültem, s esés közben nekidőltem egy ház falának, seggre ültem közben. Próbáltam felállni, de éles fájdalom nyilallt a jobb vállamba. Felkiáltottam. Csak ekkor vettem észre, hogy a kardom nincs a kezemben. Raidon tartotta. Mint egy cetlit a faliújságra, úgy tűzött fel a falra. Ha nem velem történik az eset, lehet elismerően megdicsérem a kovácsot, így azonban nem igazán volt eszemben ezen gondolkodni.
 - Sajnálom, Kohaku. Majd ha kész leszel, visszajövök érted. – szerettem volna mondani valamit, de fizikailag nem voltam rá képes. Szerettem volna kihúzni a pengét, de amint megmozdultam, még jobban kínzott a fájdalom. Éreztem, ahogy véresedik a felsőm. De nem ez fájt legjobban. Hanem az, hogy az egyetlen családtagom a szemem láttára távolodik el. Nyögtem még egy sort, de nem tudtam dűlőre jutni magammal… Hamarosan elájultam.

Reggel egy kórházi ágyon feküdtem. Egy medikus ninja volt bent éppen, s a vállamat kötözte. Úgy fájt, mintha kötelező lett volna neki, s nem is éreztem rendesen a karomat.
 - Áh, Kohaku-san! Hogy aludtál? – kérdezte kedvesen az ápolóm.
 - Egy pengével a falnak tűzve? Kitűnően!
 - Ezek szerint nem történt semmi bajod, felkészítette, hogyha ilyesmi válaszokat adsz, akkor csak hozod a formád. A bátyád sajnos… elhagyta a falut, s nem találják nyomát. – bólintottam csendesen.
 Megkaptam az instrukciókat, mit és meddig nem csinálhatok a karommal, s hogy pihennem kell. Mivel annyira nem volt súlyos a sérülés, ezért hazaengedtek. Meglátogattak a csapattársaim is. De mégis… Szürkébbek lettek a nappalok, eltűntek a színek. Idegen volt a hely.
 Pár hetet vártam. Leszedték a kötést a karomról. Addigra már elterveztem, mit, és hogyan csinálok. Amint eltávolították a kötést, azon éjszakára összeszedtem a fegyvereimet. Üzenet nélkül, minden nélkül távoztam az ablakon. Nem érdemlik meg, hogy jelezzek bármit is. Ennél nagyobb szégyent nem hozhattam volna a klánra. Két szökött ninja? Fater főni fog a saját levében. Kár, hogy nem láthatom.
~Először Raidont kellene megkeresnem. Kötve hiszem, hogy egyedül sokáig húznám a háború idején.~ Jobbnak láttam fejpántomat is ellökni.
 Nem volt célom… nem volt semmim. Volt egy testvérem. És Vele akartam lenni. Így indultam útnak pár nappal ezelőtt. Se bátyámnak, se reménynek nincs nyoma, hogy meg fogom találni – de ezerszer jobb, mint „otthon” lenni.
avatar
Hiroshi Kohaku
Játékos

Tartózkodási hely : Middle of Nowhere


Adatlap
Szint: D
Rang: Elveszett Ninja
Chakraszint: 115

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hiroshi Kohaku

Témanyitás  Hatake Kakashi(Inaktív) on Pént. Jan. 03 2014, 15:28

Üdv!

Az előtörténetedet elfogadom!

Kezdő chakraszint: 105
Pénz: 2000 Ryo
Ajándék Technika: Kage Shuriken No Jutsu

Kellemes Időtöltést!
avatar
Hatake Kakashi(Inaktív)
Mesélő


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Pénz&Sárm

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.