Kitsune Haruka

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Kitsune Haruka

Témanyitás  Kitsune Haruka on Csüt. Szept. 25 2014, 19:58

/ Öhm, hát nem vagyok biztos benne, hogy ez így jó, de remélem elfogadjátok ^^ Igazából egyáltalán nem ilyet akartam, de ez lett belőle, Gomen ^^ /


Ne legyél olyan, mint én!


  Az utam, amit eddig bejártam, sötét volt, porral és vérrel szennyezve,  halállal és bosszúval fűszerezve, mely lassan a lelkembe égett, s egész lényemet megváltoztatta, s ez idáig azt hittem...nincsen kiút. A találkozásom  egy bizonyos Yao nevezetű emberrel úgy tűnik végzetesnek bizonyult, mármint ha az életemet szövő vékonyka fonálra gondolok, mely ezek után hirtelen egyre gyorsabban, s gyorsabban  szőtt számomra új érzelmeket, új világot látok most, s akkor... Akkoriban a látásmódom egy valamire vetült ki, arra hogy erős legyek, s csupán egyetlen ember életének kioltása érdekelt. Most..más vagyok...nem mondom, hogy egészen megváltoztam, azt sem, hogy a bosszúm elfeledtem, de...megváltoztam, több dolgot látok, hála a Yaonak, amiért ide hozott, s hála...Kumogakurének, amiért a falai közzé fogadott. Most egy szökött ninjából városi shinobi válik, de a belső változások olyankor nem ütköznek ki a való életben annyira, mint szeretnénk...

 Úgy döntöttem, ma újra nekileselkedek egy kis ismerkedésnek, viszonylag szép napra ébredtünk,  de Yao ismét nem volt otthon ma reggel: Huh...Istenem, mégis milyen bolt lesz ebből...ha nincsen eladó, vevő sem lesz... - Sóhajtottam egyet, miközben lassan kiléptem a házunk ajtaján, mely sem új, sem régi nem volt, mégis valami halk kis nyikorgást adott ki, amikor becsaptam magam után. 
 Ahogy elindultam Kumogakure utcáin, a szél lágyan kapdosta föl hajam rövidke tincseit, s úgy játszadozott vele mint egy kisgyermek az első játékával...hol erre, hol arra csavargatta, így rövid időn belül a külsőm jelentős változáson ment át, bár nem így terveztem , hogy észrevegyenek a helyiek, sőt inkább egyáltalán nem akartam feltűnést kelteni, de sikerült...Nem mintha érdekelne a külsőm, de ez már sok volt...igyekeztem a lehető összes módon vissza állítani a fejemet eredeti külsejére, s ez azt hiszem lassan sikerült is, bár ekkor már elég megfigyelőm volt, így hamar szedtem is a sátorfámat és tovább indultam, minél messzebb attól az utcától, befordultam ez első szembejövő sarkon, majd a következőn is. Hátha így már nem leszek a figyelő szemek középpontjában...egyáltalán nem szerettem így központban lenni, meg amúgy sem, inkább maradok háttérben, csupán a harcok folyamán volt szándékomban előtérben lenni, mivel a hátul lévők kimaradnak a legjobb részből, s semmit sem fejlődnek. Olyankor inkább támadok elsőnek, na de ez egy másik téma, inkább folytatom az utam, mielőtt ismét ádáz pillantások kereszttüzében találom magam.  
  Az utcán annyira nyüzsögtek, bár tény, hogy a nap magasan fent járt , talán dél körüli idő lehet, s ekkor nem csoda, hogy mindenki a napi teendőit végzi, az árusok,  mind igyekeznek a legjobbat kihozni magukból, s az áruikat  szinte rátukmálják a vevőkre, némely azt hiszem hozzám is szólt, de nem nagyon  figyeltem, legalább is úgy tettem, mintha nem hallottam volna.  Nem akartam semmilyen konfliktusba kerülni velük, úgyis csak az idegeim morzsolták volna fel. Lassan kikerültem a kisebb üzletek által uralt birodalomból, s ekkor nagy gyerekzsivaj csapta meg a fülem, de mégis, olyan hang volt mintha kemény munkában lennének..nem kérdés hová keveredtem, tőlem nem messze lehetett a Kumogakurei  Ninja Akadémia, melynek falai között képezték az új generációt, bár ez nem igazán érdekelt, az én iskolás éveim szörnyűek voltak, s pont ezért úgy terveztem, hogy bármilyen reakció nélkül  csupán elsétálok mellette, nem figyelve a kiszűrődő hangokra.  De valami mégiscsak megcsapta a fülem, ismerős hangok voltak...szavak, melyek régen engem illettek...olyanok, melyeket egy magányos, zárkózott ember kaphat meg csupán...csakis az akit nem fogadnak el a társai.  S ezen szavak mögött rejlik valaki, valaki akinek célozzák őket...Egy pillanatra megálltam, s talán egy másodpercig elgondolkoztam azon, hogy belessek-e, s akarom-e látni ki az, akinek a sorsa némileg hasonló az enyémhez, de végül is nem tettem semmit, tovább akartam indulni, ám ekkor valaki érezhetően nagy sebességgel csapódott az oldalamba, pontosan az akadémia kijáratának irányából, majd egy hirtelen pillantást vetettünk egymásra, egy kölyök volt, szemeiből pedig szinte óriás könnycseppek hullottak, az arca egészen aranyos volt, hosszú ébenfekete haja pedig csupán kiemelte fehér, halovány bőrét.  Egészen különc volt, legalább is külsőre eléggé eltért az itteni emberektől, pont mint jómagam, hiszen én sem itt születtem, s ez meg is látszott a külsőmön, azt hiszem...
Nem tudom, mit láthatott rajtam, s milyen benyomást tettem rá, de hamar elkapta a fejét és elrohant , el az akadémia falaitól, messzire sietett. Ahogy láttam ő lehetett az, akit azok a sértő szavak értek, s talán ez volt az a pillanat, amikor már nem bírta tovább. Annyira emlékeztet arra az énre, amikor én is akadémiai tanuló voltam, régen, még Konoha falai között, s az amit akkor éreztem, talán valahol, ha egy egészen kicsit is, de olyan volt mint most az övé. Egy kicsiny részem utána akart menni, de nem vagyok az, az ember, aki  ezt teszi, ezt mondtam magamnak, én nem vagyok olyan, aki majd babusgatja őt...mégis talán csak félek attól hogy ismét átéljem azt, amit akkor...hogy az emlékek feltörjenek...nem akarok ismét megbirkózni velük: Inkább...feladom? - Kullogtam tovább, lassan,  próbáltam kitörölni az imént látottakat, s folytatni a városnézést, az ismerkedést, ami részben sikerült is, egészen elrohant az idő... délután szemügyre vettem az egész falut, bár ekkor már sietősebb léptekkel. Láttam a fényes Raikage palotáját, mely mostantól az én  védelmem alatt is áll, s a tömérdek embert, akik mind ide tartoznak, a kovácsot, aki folyamatosan dolgozik, a ramen-t felszolgáló bódé tulaját, ahogyan igyekezve sürög forog kiszolgálni a vevőket, vagy a kórház falait, ahol már magam is megfordultam egyszer..bár nem terveztem, hogy ott zárom az első körültekintésemet a faluban, mégis sikerült, s ez az oka, hogy most itt vagyok, s ismét nekivágtam .
  A nap lenyugvóban, s bár nézelődtem, s igyekeztem megismerni a falut, bennem valahol még mindig motoszkált az a kölyök... s a könnyei, vajon még mindig hullanak, mintha csak eleredt volna egy hűvös nyári zápor, mely elmos mindet... : Áh, a fenébe is, miért zavar ennyire az a kölyök... Nem értem. - Motyogtam, miközben lassan leszállt a szürkület, s vissza indultam a boltba, mely nyugalmat ad éjszakára, s talán már Yao is visszaért, s megtudhatom merre járt már megint.   A haza utam már eseménymentesnek bizonyult, s ismét láttam magam előtt az ajtót, mely elválasztott a külvilágtól, s melyről tudtam, hogy ha kinyitom ismét nyöszörögni fog, mint reggel, amikor becsaptam magam után. Kezeim lassan a kilincsre csúsztak, s  elfordítottam a zárat, egyetlen erős mozdulattal rántottam meg, de nem adott hangot: Miért nem nyöszörög? Talán megcsinálta Yao? - Tanakodtam, s éppen beléptem volna, amikor valamilyen halk szipogásra figyeltem fel, ami olyan közelinek hangzott,  meglepettem fordultam vissza, de mögöttem semmit sem láttam, nem akartam bajt magamnak, de mégis tudni akartam mi az...ismét bevágtam az ajtót magam mögött, ami erre megint kiadta az a fura nyikorgást: Nem csinálta meg! Miért is gondoltam hülyeségeket? - Tettem pár lépést előre, hogy bekukkancsak a ház mellett lévő kis résbe, ahol meglátásom szerint nem férne el egy ember, de feltételeztem, hogy egy macska, vagy kutya is kiadhatta ezt a vékony kis hangot, így ellenőríztem .  Lassan léptem oda, hiszen ha valami állatka akkor elég könnyű elijeszteni, bár nem tudom merre futhatna onnan, de amikor szemeim oda fordultak, nem azt láttam, amire számítottam...nem állat volt, ő volt az...a kölyök, aki akkor belém ütközött, majd elrohant, a fehér bőrű, fekete hajú kis szélvész, akinek mostanra szemei kivörösödtek a sírástól: Vajon azóta itt sír? 

  Könnyei még mindig hatalmasak voltak, s úgy nézett ki, mintha képtelen lenne abbahagyni.  Pont úgy festett, mint én régen...képe voltam átérezni azt, amit ő érezhetett, s bár ez távol áll tőlem, mégis segíteni akartam abban, hogy az élete ne alakulhasson úgy, mint az enyém...bár fogalmam sem volt mit tehetnék, mégis valahogy vettem a bátorságot hogy lehajoljak, s felé nyújtsam a kezem, mivel a kis lyukba én nem fértem volna be...mosolyt nem próbáltam erőltetni az arcomra, mert az valószínűleg az én esetemben inkább lett volna ijesztő, mint megnyugtató...Nem vártam, hogy azonnal az ölembe fog ugrani, de azt sem, hogy teljesen figyelmen kívül hagy majd. Talán félt, vagy észre sem vette, hogy ott vagyok, ezért úgy gondoltam lassan talán mondanom kellene valamit, mert így sosem jutunk előre.
- Öhm...Jól vagy? - Mondtam, egy kicsit talán furcsa hanglejtéssel, de ha minden jól megy veszi az adást, hogy hozzá próbáltam szólni. - Nem jössz ki onnan? - Folytattam, mire lassan felemelte a fejét, s ismét rám nézett. A fehér kis arcát már egészen eláztatták a könnyek, a haja kicsit a szemébe lógott, s a szempillái egészen átázva csillantak meg a fényben.  - Gyere és mássz ki onnan! - Szóltam rá erélyesebben, amikor végre megmozdult...apró lábaira állt, s hamar előttem termett.
- Elnézést! - Mormogta, de elég halkan, alig halható vékony hangon. 
- Miért szekálnak? - Tértem rá a lényegre, bár nem terveztem , hogy kíváncsiskodom, mégis egyik mondat jött a másik után. - Veled találkoztam az Akadémiánál is, nem? Utálsz oda járni? - Csúszott ki a számon, mire felkapta a fejét, s mintha megint sírásra állt volta, de mégis megszólalt.
- Nem utálok. Csak...ők valamiért nem szeretnek engem. - Mondta, miközben egy apró könnycsepp ismét legördült az arcán.
- Miért utálnak? Mit tettél? - Hajoltam le hozzá.
- Semmit, csak az apám elárulta a társát egy küldetésen, és ezért engem és anyát nem szeretnek itt. - Mondta, miközben könnyeivel küszködött. Bár a helyzete más mint az enyém volt akkoriban, mégis..valahol hasonló...a társai kiközösítik, a faluja nem fogadja el...ez előbb utóbb oda vezet, ahová én is kilyukadtam, nekem szerencsém volt, de neki is az lesz? Talál majd valaki, aki nem hagyja elveszni?  Behunytam a szeme, majd nagyot sóhajtottam: - Gyere haza kísérlek! - A kölyök nagy szemekkel rám nézett, majd bólintott egyet, s elindultunk. Lassan haladtunk, s egyre inkább besötétedett, miközben beszélgettünk, elfogott egy furcsa érzés, mintha baj közelegne, de itt vagyunk a falu szívében, mi baj lehetne?
- Egyébként, hogy hívnak? - Próbáltam közeledni hozzá, úgy tűnik ma nem vagyok önmagam, túl kedves vagyok...
- Rin! - Jelentette ki, majd vissza kérdezett. - És téged?
- Haruka, de hívj csak Harunak, Rin. - Folytattam, de: Miért vagyok ilyen szörnyen kedves vele...Ch.
- Haru-chan. - Mondta, majd elmosolyodott. - Kedves neved van. - Folytatta, amire nem igazán tudtam mit mondani, láthatóan nem jó emberismerő...én, mint kedves ember...lehetetlen, ennyire nincsen senkije, hogy bennem látja a kedvességet? 
  Miközben egyre inkább összemelegedtünk, mondhatni  kezdett megszokni engem, a furcsa érzés csak nőtt, minden érzékszervem kiélesedett: Mégis mi a bajom? - Kérdeztem magamban, amikor valami furcsa zizegő hangot hallottam egy közeli fa irányából, figyelmem rá szegeződött, s mintha Rin-chan is megijedt volna , amit talán az én hirtelen reakcióm váltott ki.
 A fa árnyékából 3 kicsit idősebb kölyök lépett elő, valószínűleg az akadémiára járnak, de ezt nem tudhatom biztosra.
- Rin! - Kiáltott oda a középen álló. - Gyere ide! - Nevettek, Rin, pedig előttem állt, törékeny testével,s mintha megrezzent volna egy pillanatra. Én lassan előrébb léptem, egészen addig, míg mellé kerültem, arcán pedig félelem tükröződött vissza.
- Ne félj! - Mondtam halkan, mintha csak neki suttogtam volna. Majd eléggé morcot arccal tekintettem magam elé. Mintha bármelyik percben elszabadulhatna a pokol. Rin nem mondott semmit, nem is mozdult, mintha megfagyott volna.
- Nem hallottad, gyere már! - Folytatták, egyre agresszívabban.
- Nem megy, mi dolgotok vele?! - Válaszoltam, mire végre Rin is felkapta a fejét, s rám nézett. Szemei csillogtak, mintha csak valami istenség lennék, én legalább is így éreztem abból, ahogyan rám tekintett...
-Mit mondtál? Semmi közöd hozzá...Néha..szoktunk játszadozni, ugye Rin-chan?  - Érkezett a válasz a túloldalról, s Rin, mintha remegett volna ennek hallatára, ami egyértelműen semmi jóra nem utalt. Úgy tűnt nem tudták felmérni ki is vagyok, láthatták, hogy shinobi vagyok, hiszen fejpántot viseltem, s ők mégis így mernek viselkedni...ezt nem fogom sokáig eltűrni nekik, ráadásul amit Rinnel művelnek...

  Az egyikőjük lassan a zsebébe nyúlt, s egy shurikent húzott elő, majd hevesen indult meg az irányunkba. Hamar követte őt a két másik kölyök is, Rin pedig ismét összerezzent, láthatóan ötlete sem volt, hogy mit tegyen... csak állt, s várta, hogy lecsapjanak, de én nem! Doton: Tsuchi Bunshin no Jutsu , S egy földklón máris Rin előtt termett, s azonnal előre indult. Mivel csak tanulók, esélyük sincsen ellenem, ezért egyetlen földklón bőven elég lesz ahoz, hogy elintézze őket, nem bántok kölyköket, de ezt nem a saját kezemmel teszem, s nem is igazán bántottam őket, csupán lefegyvereztem, ez egy klónnak is semmiség volt, s a shurikenek földre eső hangja élesen csendült meg a sötétség csendjében.  A három ifjú támadó pedig megriadt szemmel figyelte, hogy mi is történt.
- Most pedig gyorsan kotródjatok a szeme elől! - Szólaltam fel, amivel kicsit magukhoz térve máris sietve távoztak.
 Rin pedig hírtelen megkönnyebbülve sóhajtott fel, kicinyke kezeit összeszorítva, majd az egyik  a ruhám oldalába biggyesztette, s kicsit könnyes szemeivel nézett fel az arcomra, majd rám mosolygott.
- Köszönöm! - Mondta vékonyka hangján.  S valamiért azt éreztem, hogy meg kell őt védenem attól az úttól, amit én már bejártam, meg kell védenem attól, hogy elvesszen a sötétségben...
 Lassan haza értünk, s úgy éreztem egy két szót még mondanom kell neki, mielőtt elválnak útjaink.
- Rin, tőlük többet nem kell félned és mástól sem, ha baj van, szólj nekem, rendben? - mondtam, s belül csodálkoztam önmagamon, sosem tettem még ilyen ígéretet senkinek, s most miért is teszek? Meg akarom védeni, de...jó lesz ez így?
- Rendben. - Mosolyodott  el. - Köszönöm Haru-chan, szia. - Sietett be az édesanyjához, aki már minden bizonnyal nagyon aggódott miatta, remélem ezzel már, változtattam a sorsán...most már rendben lesz...


Lassan pedig én is vissza battyogok az otthonomba!



- Vajon az, az ajtó még mindig nyikorogni fog?
avatar
Kitsune Haruka
Játékos

Tartózkodási hely : Kitsune City :3


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 329

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Kitsune Haruka

Témanyitás  Deidara on Szomb. Okt. 04 2014, 11:26

Nos mindenképpen dicséretes, hogy érzelem- és nem harc- vagy történetközpontú élményt írtál. Ettől függetlenül lehetett volna kicsit részletesebb az a rövid ütközet, valamint akadt néhány elgépelési hiba is. +9 chakraponttal jutalmazlak.
avatar
Deidara
Inaktív

Tartózkodási hely : felhők felett


Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 1000 megatonna

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.