Kotaro

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Kotaro

Témanyitás  Kotaro on Kedd Okt. 28 2014, 15:49

A 200-as Chakraszintet Elért Karakter neve: Hiraga Natsu
 
Név: Kotaro
Nem: Férfi
Kor: 19
Ország: Tűz országa
 
Kinézet: Haja fekete, hosszú, szemszíne enyhén vöröses. 185 cm magas, átlagos testalkat, szigorú tekintet. Fekete ruhát hord, melyből fején kívül csak a kézfejei látszódnak ki. Jobb karját égési sérülések díszítik, mely jól látható.
 
Jellem: Múltjából adódóan szinte mindenkit gyűlöl. Az őrület határán egyensúlyoz, mindemellett enyhe piromániában szenved, legszívesebben mindent felgyújtana maga mögött. Nem a kegyelméről híres, és nem barátságos típus. Hacsak nem kapja el az őrült hajlam, harcokban megfontolt, taktikus. Még nem találkozott olyan élő emberrel, akihez kötődött volna.
 
Szint: C
Rang: Elveszett ninja (chuunnin)
Chakraszint:
Elsődleges elem: Katon
Felszerelés: 5 Kunai, 5 Shuriken, 10 Robbanójegyzet, 10m drót, 5db füstbomba, 10db Makibishi-tüske, 2 db Fumma Shuriken, 1db elsősegély készlet, 1db shurikentartó, 1db övtáska, 1 doboz energiatabletta (25db)
Technikák:
- alapvető E szintű ninjutusk
- fáramászás/vízen járás
- Katon: Goukakyuu no Jutsu
- Katon: Kasumi Enbu no Jutsu
 
A tűzben született fiú...
Hatalmas füstfelhő gomolygott az ég felé, a falu szélén tűz ütött ki. Több ház is lángokban állt, mire a mentőcsapatok a helyszínre értek. Az egyik ilyen égő romban hangos gyereksírás hallatszott. Az egész ház lángokban állt, a fagerendák egyik pillanatról a másikra hulltak alá a mennyezetről, majd hangos robajjal csapódtak a földre, szétszórva a forró parazsakat. Ennek a háznak a közepén feküdtem én. Én voltam az kis pöttöm teremtmény, melynek be nem állt a szája, így a közelben lévő mentőcsapat egyik tagja hamar meghallotta a hangomat.
A lángnyelvek csapkodása eléggé megnehezítették a férfi dolgát, nem látott szinte semmit, és a hang pontos forrását sem volt képes megállapítani. Feje felett hangos reccsenő hang hasított végig a mennyezetet tartó főgerenda felől. Tudta jól mi következik. Ha az az erőteljes gerenda felmondja a szolgálatot, az egész ház összecsuklik, és csak egy nagy darab lángoló fahalom lesz belőle, maga alá temetve őt, s engem. A férfi pánikba esetten kutatott a síró csecsemőhang után, majd kis idő múlva megpillantott egy nagyjából fél éves kis gyermeket a fapadlón, körülötte minden lángokba borult. És ekkor következett be a férfi legnagyobb félelme. Feje felett a fő tartógerenda egy hatalmasat reccsent, ropogott, majd perzselő lángokkal tarkítva elkezdett zuhanni, pont a kisgyerek felé. A férfi nem habozott, saját biztonságát félretéve rohant a kisded felé, majd a legutolsó pillanatban felkapta, már éppen el akart rugaszkodni az életveszélyesen aláhulló gerenda elől,  de már késő volt. Hangos csattanással landolt a férfi lábán, aki azonnal felordított a fájdalmában, de a kisgyereket nem engedte el, megvédte őt a becsapódástól. Szerencséjére még csak a tartógerenda fele hullott le, így az épület is úgyahogy még tartotta magát. De csak pusztán néhány másodpercig, és ezt a férfi is tudta. A kisgyereket karjaiban tartva, valahogy mégis volt ideje, ereje kézpecséteket formálni, aminek hatására egy föld védőburok emelkedett ki, mely felénk tornyosult kupola alakban. Éppenhogy felállította a védelmet, a gerenda többi része is leomlott, és hangos csattanással csapódott be a földbe, és a föld pajzsba is. A védelem azonban kitartott. Sikerült megmenteni ezzel a kis csecsemő életét, és némiképp a sajátját is, habár még mindig szörnyű kínokat szenvedett át, hisz egy égő fagerenda szorította le a lábát. Finoman maga elé a földre helyezte a gyermeket, majd ráharapott ujjára, és a földre csapott. Nagyjából egy 1 méter hosszú, viszonylag széles kígyó jelent meg összetekergőzve, így még befért a földvédelem alá. Minden erejét összeszedte a férfi és mondott valamit az idézett állatának, aki egyből a kisgyerek felé fordult, tágra nyitotta pofázmányát, majd egészben bekapta azt. Ebben a pillanatban a férfi nagyot üvöltött fájdalmában, majd kilehelte lelkét. A föld védelem elkezdett zuhanni a kígyó felett, aki a föld alá menekült a halálos csapás elől. Így menekültem meg a halál markából...
 
Néhány évvel később..
 
- Gyerünk már, már megint miattad késünk el! - szólt rám erőteljesen egy női hang, jobban mondva egy kislány hangja. Ő volt a "testvérem", Shibata Mei. Pontosabban szólva a mostohatestvérem. Mei apja volt az, aki évekkel ezelőtt megmentette az életem, az égő romokból, és mint kiderült, azt a kígyót nagyon pontos utasításokkal látta el. Elsődleges feladata volt, hogy megmentsen engem, és elvigyen egy biztonságos helyre. Mei otthonának helyére, ahol a férfi felesége is lakott Yoshino, aki egy egyszerű civil nő volt. Egy üzenetet is küldött az állattal a megmentőm, miszerint neveljenek fel engem úgy, mint a Shibata család egyenrangú tagját. Így lettem én Shibata Kotaro. Azonban ez inkább csak formalitás volt. A családnév csak egy dísz volt a nevemben, ugyanis sosem éreztem magam a család igazi tagjaként...
Már másodévesek voltunk az ninja akadémián a velem nagyjából egyidős Mei-el, és mondhatni nem voltam senkinek a kedvence sem. Ennek több oka is volt. Először is a csúf kinézetem miatt, ugyanis akkor, abban az égő házban sikeresen begyűjtöttem egy-két égési sérülést. Jobb kézfejem, alkarom, és a vállam egy része is csúf égési sérülések tarkították. Éppen ezért állandó csúfolódási téma voltam az osztályban, én voltam az akadémia rémsége, mindenki került engem, vagy éppen állandóan gúnyolódtam velem. Éppen ezért egyetlen barátom sem volt, de jobban mondva senkim sem. Ez még az az idő volt, amikor talán vágytam rá, hogy elfogadjanak, valami csodában reménykedtem, hogy hátha egyszer abbahagyják az alaptalan kiközösítést, és elfogadnak olyannak amilyen vagyok. Ám ez sosem történt meg.. Már ilyen kiskoromban is a magány, a gyűlölettől duzzadó szempárok között kellett, hogy éljek. Mondanom sem kell, hogy ez nagyon megviselt. Órákat tudtam zokogni esténként belegondolva mindabba, ami a jelenlegi "életem" volt. Kisgyermekként egyszerűen képtelen voltam felfogni mindazt a megvetést, szinte már-már gyűlöletnek mondható érzelmeket, amiket szinte kivétel nélkül minden falubeli embertől megkaptam. Mindenki.. Még Mei is..  aki elvileg a testvérem volt, róla sem mondhattam, hogy szeret engem. Sőt! Teljesen láthatóan Nem szeretett. Megvetett, örömet látott abban, ha én szenvedtem. Bár ennek némileg megvolt a maga oka is. Én állandóan bajba kerültem, nem mentem be órákra, késtem róluk, nem érdekeltek a szabályok. Éppen ezért sokszor nem csak engem, hanem Mei-t is elővették a sensei-ek, őt is leszidták, nem csak engem. Ezek után talán azt gondolhatnánk, hogy legalább a mostohaanyám törődött velem. Ám ez nem így volt. Habár a volt férje arra kérte őt, hogy saját gyerekeként neveljen, szeretettel, ez nem így volt. Figyelmen kívül hagyta férje utolsó kívánságát, azt, hogy miért halt meg, hogy teljes önszántából áldozta fel az életét miattam. De 'anyám' nem tudta túltenni magát azon, hogy ahogy ő mondta "miattam halt meg a férje". Egy percig sem volt titok előttünk Mei-el, hogy nem vagyunk igazi testvérek. Yoshino elmondta az igazat, amit kellő korúak voltunk, így pontosan tudtunk mindenről. Ám még ennek tudatában sem tudtam megérteni sem Yoshino-t, sem Mei-t, és sem az összes akadémiai tanulót, akik mindig szúrós tekintettel néztek rám. Sokszor úgy éreztem hogy az is jobb lenne, ha egyszerűen levegőnek néznek, de láthatóan nem így volt. Az a megvető tekintet, azok a szavak amiket hozzám intéztek sokkal mélyebb sebeket ejtettek rajtam, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni... Akkoriban még nem tudtam, de.. Később rájöttem. Mindenkien égnie kellett volna! Különösen Mei-nek. Talán az akadémiai évek második felvonása idejében vettem észre, hogy Mei mostmár nem pusztán semminek néz, hanem ahol tud, belémrúg. Mint mindenki más, csúfolta a kinézetem, többször is szóvá tette, hogy miattam nem lehet olyan az iskolában, mint amilyen akart volna lenni, hogy én keverem bajba. Mindemellett pedig azt is a fejemhez vágta, hogy "ingyenélő" vagyok. Mintha én akartam volna hogy ez történjen. Nem akartam egy ilyen világba csöppenni, egy ilyen családhoz kerülni, ahol megvetnek azért, amiről nem tehetek. Az ő családtagjuk döntött úgy, hogy megment, én csak egy tehetetlen kisgyerek voltam. De persze ez őket nem érdekelte.. A legkevésbé sem..
 
Geninné válás, és az azt követő idők
 
Teltek múltak az évek. Ezek a nagyon lassan múló évek, az egyre több és több ellenszenves szempár rohamosan gyűlt körülöttem minden egyes alkalommal, amikor csak beléptem az akadémia területére. Egyik reggel azonban nem kaptam annyi figyelmet, mint szoktam. Nem volt kisebb tömeg a bejárati kapunál, csakhogy rajtam szórakozzanak, nem repültek felém papírgalacsinok, kődarabok.. Kissé talán szokatlan is volt. Ennek megvolt az oka. A mai nap különleges volt, ma volt a geninvizsga napja. Yoshino és Mei közös erővel időben berángattak az iskolába, így azon kevés napok egyike volt a mai, amikor nem késtem. Lassacskán helyet foglaltunk egy nagy teremben, ahol a vizsgát tartották. A vizsgabiztos egyenként felolvasta a neveket a névsorról, majd egyesével kihívta az ifjú tanoncokat a végső megmérettetésre. A legkevésbé sem voltam ideges, mert habár nem voltam mintatanuló, attól még értettem a dolgokhoz. Legalábbis kellőképpen ahhoz, hogy sikeres vizsgát tegyek. Egy henge no jutsut és egy bunshin no jutsut kellett bemutatni egymás után. Voltak akik megbuktak, és voltak akik átmentek. Utóbbi volt Mei, és én is, és még sokan mások. Hazaérve, immáron mindketten konohai fejpánttal a kezünkben, talán a lelkem legmélye még reménykedett abban, hogy Yoshino büszke lesz rám, hogy végre rám mosolyog elismerően, de mint eddig mindenben, most is csalódnom kellett. Mei-t tárt karokkal várta és boldogan ugrottak egymás nyakába, nagyon családi idill kép volt. És ettől én hányingert kaptam. Mindezt csak tetőzte, hogy amint elhaladtam "anyánk" mellett, ő pusztán egy lenéző pillantást vetett rám, és nézéséből ki tudtam olvasni, hogy bárcsak én égtem volna el évekkel ezelőtt abban az épületben.
Másnap reggel ismét az akadémiába voltunk hivatalosak, ugyanis kiosztották a csapatokat. Mei nagy bánatára egy csapatba kerültem vele, és még egy másik lánnyal, akit nem nagyon ismertem. Nekem sem igazán tetszett, hogy továbbra is Mei mellett kellett maradnom, de igazából oly mindegy volt már nekem. Mindenki megvetett mindenért. Nem kellett sok időt várni és megismerhettük a senseit is, akit Hiroyama-nak hívtak. Fiatalos arca, jóságos tekintete volt, hosszú idők óta ő volt az egyetlen, aki barátságosan próbált közeledni felém. Bár nem mintha ez meghatott volna. Ennyi idő után már annyi szenvedést éltem át, annyi emberi gyűlölettel telt meg a szívem, hogy szinte nem tudtam elhinni, hogy Hiroyama-sensei ténylegesen elfogadott. Sokkal inkább gondoltam valami olyasmire, hogy utasításba kapta, hogy eljátssza ezt a szerepet. Vagy talán tényleg csak ilyen ember volt, de sosem fektettem bele kellő energiát, hogy ezt kiderítsem.
 Már aznap egy küldetéssel indítottunk, egy amolyan szemétszedős/macskakergetős nehézségű küldetést, ám már ennyi is elég volt ahhoz, hogy kiismerjem a kis csapatot. A harmadik csapattársunk, akit egyébként Ayame-nak hívtak, túlzottan is hiperaktív és vidám volt, annyira örült mindennek, hogy engem az őrületbe kergetett. Éppen ezért nem egyszer volt hozzá egy-egy csípős megjegyzésem, csendre szólítottam, amit a sensei nem nagyon díjazott. Megpróbálta bevállalni a szent békítő szerepét, és ez így folytatódott az összes többi közös küldetésünk során is. De mindhiába. Én, Ayama és Mei egyszerűen nem tudtunk megférni egy légtérben, állandóak voltak a viták, nézeteltérések. A csapatmunkát pedig hiába próbálta belénk sulykolni Hiroyama-sensei, egyszerűen esélytelen volt. Sokall inkább csak hátráltattuk egymást küldetések közben, nem is értettem miért hagyták meg ezt a csapatot így ahogy van..
Talán egyetlen egy pozitívumot tudnék felsorolni ifjú genin éveim idejéből, az pedig az, hogy a sensei tanítása. Sokmindent tanított nekünk, először is megtanultunk függőlegesen, pusztán a lábunkba vezetett chakra segítségével fáramászni. Elsőre elég hihetetlennek tűnt, azonban sok-sok gyakorlás után sikerült mindenkinek elsajátítani ezt a fajta technikát. Ezzel jócskán fejlődött a chakrakontrollja az egész, hát.. "csapatnak". Néhány küldetéssel később jött a következő szint, a vizenjárás. Az elv hasonló volt, ám a kivitelezés nehéz. Vért izzadva ezt is sikerült elsajátítani. Meglepő módon Mei-nek ez sokkal hamarabb ment, mint nekem vagy Ayame-nak. Bár Ayame sosem volt olyan személy, aki versenybe szállhatott volna velem vagy Mei-el. Neki más tulajdonságai voltak, amik ninjává tették őt. A szenzorképességei átlagon felüliek voltak, hallása-szaglása is kifinomult volt, nyilvánvalóan volt rá valami technikája, de nem voltunk olyan viszonyban hogy erre rákérdezzek, vagy esetleg ő elárulja nekem. Máskülönben meg nem is nagyon érdekelt. Egy-két küldetésnél jól jöttek a képességei, de ennyi, semmi több. Mei azonban egész más tészta volt. Határozottan a riválisomnak tekinthettem, így talán még jobban kiéleződött a kettőnk helyzet.
Egyik nap a sensei azt mondta, hogy ma egy különleges dolgot fog tanítani nekünk. Elég izgatott lettem, hisz ezekben az időkben talán ez volt az egyetlen célom. Nem volt semmim, nem volt senkim, csak magam, én, egyedül. Éppen ezért minden szabadidőmet saját magamnak szenteltem, ez pedig egy shinobi életében a saját képességei fejlesztését jelentette. Azon kevés dolgok közé tartozott ez - vagy talán az egyetlen egy olyan dolog - ami úgyahogy boldoggá tett. Visszatérve a Hiroyama-sensei különleges tanításához.. Ez nem volt más, mint az elsődleges elemünk feloldása. Amint megkaptam a chakrapapírt, és belevezettem a chakrámat, az lángra lobbant. Elsőnek megijedtem, és régi emlékek kerítettek hatalmába, rég elfeledett gyerekkori emlékek, emlékfoszlányok. Ahogy az égő papírfecnit néztem, szemeimen visszatükröződtek a lángok fényei, melyek teljesen magával ragadtak. Annyira kábulatba-mámorba estem, hogy már csak akkor voltam hajlandó elengedni a papírt, miután már az teljesen leégett, és a kezemet is megpirgálta. Kissé furán kéjes vigyor ült ki arcomra, tekintetem céltalanul bámulta az előbb még vadul csapkodó lángnyelvek helyét, ahol most már csak a papír szenes darabjai voltak láthatóak. Hiroyama-sensei és a többiek meglepődötten néztek rám, ám szólni egyikőjük sem szólt hozzám. Miután hipnotikus állapotomból visszatértem halottam, hogy a sensei Mei eleméről tart kisebb beszámolót, mely nem más volt mint a víz. Szinte éreztem, tudtam, hogy ez nem lehet másképp. Szúró tekintettel néztem Mei szemeibe, aki talán nem is figyelt fel rám. Rám, akiben megkezdte égését egy aprócska, de annál hevesebben égő tűz, mely később akár hatalmas kiterjedésű tűzzé nőheti ki magát, házak, erdők, faluk égő maradványait hagyva ma után. A sors fintora csak, hogy Mei a víz elemmel megkapta azt az erőt, amivel szembeszállhat az Én tüzemnek. Ez is mutatta a kettőnk közötti ellentétet, tudtam, hogy ezek az elemi beállítottságok nem pusztán a véletlen műve.
Idővel tovább folytattuk a képzést. Talán kicsit meglepő volt az, hogy a sensei mind Mei-t, mind pedig engem tudott tanítani az elemünknek megfelelően. Én voltam a tűz, Mei volt a víz, a sensei pedig mindkettő egyszerre.  Képes volt használni mindkét elemet, így mindkettőnket tanítani is. Elgondolkoztam azon, hogy valószínűleg az emberek, ninják elemi beállítottsága nagyban tükrözi a belső lelki állapotukat, személyiségüket. Mert ha nem így lenne, akkor én miért lennék tűz, Mei a víz, és a sensei miért birtokolná mindkettőt? Hiroyama-sensei próbált lenni a békítőnk, aki a saját vizével próbálta meg eloltani az én megállíthatatlannak tűnő perzselő tüzem ellen, illetve a saját tüzével próbálta meg felvenni a versenyt Mei tomboló vízhullámaival szemben. Mióta csak egy csapat vagyunk a senseinek szinte ez volt legfőbb feladata, a konfliktusok kezelése, de ez az idő múlásával csak egyre nehezedett a számára. Ennek természetesen mi voltunk az okai, hisz egyre jobban, és nyersebben mutattuk ki egymás között Mei-el, hogy mi márpedig nem vagyunk hajlandóak sem együtt dolgozni, sem pedig egy légkörben meglenni. Mindezt csak tetézte Ayame, aki mindkettőn idegeire ment folyton folyvást...
Visszatérve a képzésre... Egy-egy elemi technikát sajátítottunk el, én és Mei, Ayame-t pedig teljesen más irányba tanította a sensei, de igazából ez érdekelt a legkevésbé. Még csak arra sem voltam hajlandó, hogy odafigyeljek, hogy a harmadik csapattársam miket is sajátít el Hiroyama-sensei kezei alatt, teljesen elfoglalt a saját képzésem, és a Mei-el való versenyzésem. A sensei nekem a Katon: Kasumi Enbu no Jutsu-t tanította meg, amivel végre ki tudtam fejezni magam, hatalmas lángokat tudtam létrehozni. Miután persze sok-sok gyakorlás után elsajátítottam a technikát, ám ez tulajdonképpen még nem eredményezett tényleges tüzet. Ezt persze a sensei is közölte velem, így akkoriban ezt technikát rendszerint egy robbanójegyzettel lobbantottam lángra, később pedig már egy másik katon ninjutsu is megtette a hatását. Ekkoriban jöttem rá, hogy a tűz birtoklása hatalmas erőt jelent,, csak meg kell tanulni irányítani. Ez idő alatt Mei egy olyan víztechnikát tanult meg mellyel másolatokat tudott létrehozni magából, ami nem pusztán illúzió volt, hanem egy vízből formált fizikai testtel rendelkező klón.
Jóval később, mikor már sokkal kifinomultabb volt a chakrairányításunk a sensei egy másik elemi ninjutsut is tanított nekünk. Nekem a Katon: Goukakyuu no Jutsu-t, amit sokkalta nehezebb volt elsajátítanom, mint az előz tűz technikát. A chakrakontrollom talán még úgyahogy meg is volt, de ahogy próbálkoztam újra-és újra rájöttem, hogy nem vagyok képes felhalmozni elegendő mennyiségű chakrát ahhoz, hogy megfelelő méreteket öltsön a jutsu. De ahogy teltek múltak a hetek, hónapok egyre jobb és jobb lett a végeredmény, mígnem már a sensei is elismerte, hogy elsajátítottam a jutsut. Azonban hiába a sok-sok együtt eltöltött idő, az elvégzett küldetések, egyszerűen nem akart megmutatkozni bennem az a bizonyos barátságos én. Lehet a gyermekkorban elkapott lángok kiégették ezt az érzést belőlem? Idővel rájöttem, hogy a válasz nem lehet más csak az Igen. Sőt. Ahogy egyre jobban erősödtem, egyre jobban növekedett bennem a saját tüzem, mely talán még jobban eltorzította eddig sem túl jóságos személyiségem.
 
A Chuunnin cím megszerzése
 
Már nem voltunk gyerekek. A csapat mindhárom genin tagja elmúlt már 18-19 éves, és sokmindent átéltünk már. De ilyet még nem, ami most következett. Egy C szintű küldetés várt ránk, amire a teljes csapat, beleértve a Hiroyama-senseit is hivatalosak voltunk. Egy titkos dokumentumot kellett megszereznünk az ellenség kezéből, ami talán lényeges dolog lehet az elkövetkezendő háborúban. Egy korábban sikerest küldetést teljesítő felderítőcsapat megszerezte konohának azokat az információkat, hogy mi elinduljunk ezen a küldetésen. Meg volt adva, hogy mikor és hol kell lecsapnunk, sőt még a dokumentumot kísérő ellenfélről is sikerült információkat szerezniük. Egymaga próbált meg ellógni a dokumentummal, lopakodva, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést. Ám ez láthatóan nem sikerült neki, hisz a konohaiak így is meglátták. Így hát úgy érezhettük , hogy teljes "biztonságban" indulunk neki ennek a küldetésnek. Ám mindannyian tévedtünk!
Egy erdőben kellett lecsapnunk konoha ellenségére. Amint kellő óvatossággal megközelítettük a célpontot, örömmel könyveltük el, hogy a felderítő csapat által adott információk pontosak voltak. Egy nagy tekercset cipelt, az volt az a dolog amit meg kellett szereznünk. Tudtam, hogy ez nem a rivalizálás ideje. Mindannyian tudtuk. Így valahogy, nagy nehezen, de képesek voltunk némileg együttdolgozni. Így a senseiel, Mei-el és Ayume-val kieszeltünk egy tervet, mellyel gyorsan és erőteljesen tudunk lecsapni, anélkül, hogy a dokumentumban kárt tennénk. Minden a terv szerint haladt, ám az ellenség tartogatott egy nagy meglepetést is. Amikor már azt hittük miénk a győzelem, az ellenfél váratlanul erősítést kapott. A sensei alig akart hinni a szemének, amikor meglátta az ellenséges férfit. Kiderült, hogy ez a férfi a sensei egy régi ellenfele, még az előző háború idejéből, és óvva intett minket, hogy maradjunk ki ebből, mert ez az ember messze felettünk áll. Elkezdődött egy újabb csata, és természetesen mi, a három genin sem maradhattunk ki ebből. Segítenünk kellett a senseinek és teljesíteni a küldetést. Nem túlzok ha azt mondom, hogy az életünk múlt ezen, nem csak a küldetés. A sensei időközben súlyosan megsérült, viszont sikerült elintézni a "kisebbik" ellenfelünket. Így mi, a három genin maradtunk a félelmetesen erős ellenféllel szemben. Nagy és fárasztó csata vette kezdetét, mely véres áldozatot követelt. Csapattársunk Ayume életét vesztette, ám így én és Mei be tudtuk vinni a végzetest csapást a sensei riválisának, így teljesítve a küldetést. A titkos dokumentummal visszatértünk Konohába, és hősies helytállásunkat a falu vezetősége chuunnin ranggal díjazta.
A sensei később felépült, gratulált nekünk az új rangunkhoz, és megemlítette, hogy mennyire sajnálja azt, ami Ayume-val történt. Ellenben velem! Valahogy a fájdalom legkisebb érzése sem kerített hatalmába a hajdani csapattársam elvesztése miatt. Sőt. Egyáltalán nem hiányzott a pozitív világnézete, az állandó ugrálásai, vihorászásai. És ahogy láttam, Mei-t sem érintette meg különösebben az küldetésen történtek. Sokkal fontosabbnak tartottam a chuunnin cím megszerzését. Melyet, mondanom sem kell, hogy "anyámat" ezzel sem sikerült elragadtatnom. Míg Mei chuunnin rangja örömkönnyeket csalt ki szeméből. Pedig ugyan azt tettük, mindketten ott voltunk, és mégis... mégis semmibe néz, a porba aláz.. ezt nem bírom sokáig...
 
Az Őrület kezdete!
 
Hiába a chuunnin-rang, mindhiába. Az emberek iránti gyűlöletemet csak fokozta. Mintha az emberek még jobban megvetnének azért, mert chuunnin lettem. Az ő tudatukban csak egy szerencsétlen kis bajkeverő voltam, és ez nem változott az évek múlásával. A külsőmre tett gúnyos megjegyzések már elmúltak, voltaképp már nem voltunk gyerekek, ám a kiközösítés, a gyűlölködő, meg nem értő tekintetek megmaradtak. Nem is beszélve Mei-ről és Yoshino-ról. Az a tökéletes családi idill, az az anya-lánya kapcsolat, amit napról napra a szemeim elé tártak, azok a megjegyzések, amikkel engem hibáztattak a szerettük haláláért.. Talán Ő volt az egyetlen, aki igazán törődött velem. Habár nem tudta, hogy ki vagyok, hogy milyen vagyok.. Egy kis csecsemő voltam, mégis ő jött, és a saját életét áldozva megmentette az enyémet. Ő volt az egyelten, aki valami igazán jót tett az érdekemben. Feláldozta magát és.. ezzel, csak ezzel lehet bizonyítani az igazi törődést! Legalábbis ekkor ilyen őrült gondolatok jártak a fejemben, és később is legfeljebb a gondolatok változtak meg, az örültségük nem.. Akkori, jelenlegi gyűlöletem forrása pedig egyértelműen a mostohaanyám, és az ő drágalátos kislánya.. Egyszerűen nem bírtam tovább őket nézni, amint mindketten csak lenéztek, gyűlöltek. Véget kellett vetnem ennek!
Borongós sötét este volt, a szél pedig távoli égdörgés zajait hozta messziről, jelezve, hogy nemsokára óriási záport fog zúdítani a vidékre. A nagy, sötét éjszakában fényt kivetítő hold beragyogta az utcákat, megvilágított minden házat, fát, bokrot. Egy kisebb erdőféleségben voltam, az én szokásos edzőhelyemen. Nem szerettem otthon végezni az ilyen tevékenységeimet. Jobban éreztem magam távol mindenkitől, egyedül. Mindezidáig egyedül is voltam, ám.. Mei valahogy felbukkant a látóteremben. Nem tudom, hogy engem keresett-e, vagy csak ő is egy eldugott helyet keresett ezen a sötét éjszakán, de a lényeg, hogy találkoztunk. A szokásos rivalizálás, egy-két csípős megjegyzés, én úgy éreztem itt abba is hagyhatjuk máról. Nagyon nem volt türelmem eltűrni a sértegetését, és megpróbáltam kontrollálni magam, nehogy még a végén rátámadjak.. Mert nem sok kellett hozzá. Ahogy erőm növekedett az utóbbi idő során, egyre gyakrabban éreztem késztetést arra, hogy megtegyem, hogy egyszer, s mindenkorra elhallgattassam ezt az idegesítő személyt, aki pokollá tette az életemet. Nem tudom, hogy Mei ráérzett-e a vérszomjamra, de annyi bizonyos, hogy szavaival képes volt még fokozni a nyomást az eddigre már amúgy is labilis elmémre:
- Jól vésd az eszedbe Kotaro! Egyszer még elveszem tőled azt, ami igazán fontos a számodra. Pont úgy, ahogyan azt te is tetted velem. - gonosz hangját, egy őrült vigyor követte, melyet hangos égdörgés kísért.
Mélyen Mei szemeibe néztem, vicsorogtam, kezeim ökölbe szorulva, olyan düh kerített hatalmába mely eddig még soha. Vérszomjtól forrt a vérem, és már épp Mei-nek akartam esni, ám ekkor valami sokkal jobb dolog villant be tébolyult elmémbe.
- Nos... - mondtam hirtelen nyugodt hangon. Égett kézfejemet arcom elé tettem, de az őrült mosolyt még láthatta Mei - Azt majd meglátjuk! - förmedtem rá, miközben ujjaim résnyire szétnyíltak, majd félelmetes, szinte lángoló szemekkel tekintettem Mei-re. Pár pillanatig még ezzel az őrült tekintettel, és mosollyal néztem rá, majd egy szó nélkül megfordultam, és villámgyorsan távolodtam a helyszínről.
Elértem ezt a bizonyos házat, az én "otthonomat", melyben az a bizonyos személy tartózkodott. A jelenlegi áldozatom: Yoshino, Mei édesanyja. Úgy éreztem ő az egyik személy, akit felelősségre vonhatok a hosszú évek szenvedéseiért, illetve.. Ezzel talán még nagyobb fájdalmat tudok okozni Mei-nek! Igen, egy ideje már ez is az életcélom volt. Ebben a nyomorúságos életben, amit éltem, pusztán ennyi szórakozás jutott. Berúgva a ház ajtaját és megpillantva Őt, teljesen elment az eszem. Tűzben forgó szemeimmel ránéztem, és semmi másra nem figyeltem csak Rá! Yoshino hebegett-habogott, miközben hátrált, és mindenféle tárgyat dobált felém, tudta jól, mi következik. És én csak mentem előre, nem törődve semmivel. Elérve őt, erőteljesen megfogtam a nyakát, falhoz szorítottam majd felemeltem a talajtól. Talán még pár őrült szót is mondtam neki, de így utólag már nem emlékszek rá, teljesen elborult az elmém. Földhöz vágtam, majd kézpecséteket formáltam és egy hatalmas tűzgolyót indítottam meg a tehetetlenül fekvő áldozat felé. Halálsikoly és perzselő tűz közepette lehelte ki lelkét. És ez valami megmagyarázhatatlan boldogsággal töltött el. Úgy éreztem visszakaptam az eddig elvesztegetett igazi éltem egy részét. Egy jókora darabot, mely egy kis időre elfeledtetett velem mindent. Kínt, szomorúságot, fájdalmat.  Ám ez a kirakós még igen hiányos maradt így is. De mindent idővel..
Egy darabig csak álltam és néztem amint a tűz elemészt mindent, ami a körzetében van, aztán úgy döntöttem, hogy ez még nem elég. Újabb kézpecséteket formáltam és újabb és újabb tűzlövedékekkel borítottam még jobban lángra a házat. Ösztönösen tudtam, hogy itt és most vége van a szórakozásnak. Ha nem akartam mégegyszer, még jobban megégetni magam, mennem kellett. Illetve, ha nem akartam, hogy a falu shinobiai rám találjanak, menekülnöm kellett.

Így hagytam el a falut, gyorsan, amíg még nem hívtam fel magamra túlságosan a figyelmet. Tudtam, hogy a Konoha előbb vagy utóbb utánam fog küldeni valakit, vagy valakiket, hogy elkapjanak, tudtam, hogy Mei sem fog tétlenül várni, és gyászolni az anyját. Tudtam, hogy tudják, én vagyok a tettes. Tudtam, hogy innentől kezdve csupa veszély lesz az életem. De.. Inkább ez a veszély, mint az eddigi nyomorúságos életem..
avatar
Kotaro
Játékos


Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett Shinobi (chuunnin)
Chakraszint: 221

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Kotaro

Témanyitás  Deidara on Kedd Okt. 28 2014, 20:00

Nos, a lényeget már megbeszéltük. Nagyjából ugyanazokat tudom mondani, mint "társadnak". Jó pont a közös történet, nálad a szereplőkbe is egy hajszállal jobban beleláttunk. Ugyanakkor rövidebb, néhol kifejezetten szófukar (pl a harcnál). Hogy megmaradjon egészséges versengésetek, te az alábbi kezdőértékekkel kezded: 211 chakra, 2850 ryo Smile Mehetsz adatlapot írni!
avatar
Deidara
Inaktív

Tartózkodási hely : felhők felett


Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 1000 megatonna

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.