Konoha kórháza

5 / 14 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6 ... 9 ... 14  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Azumi Yuurei on Szomb. Aug. 03 2013, 22:20

- Mi van meg vagyok mentve, végül is igaz meg vagyok mentve. Attól, hogy a hisztid hallgassam folyton csak szitkozódsz panaszkodsz. Átkozol engem és a vérem. Tudod sok embert láttam már és vannak akik igy mutatják ki szeretetük, vagy azt amire vágynak. Haraggal és veszekedéssel, mert másra nem képesek.
Szemébe néznék a vénségnek vagy is annak aki itt zaklatja a fülem és a fenekem. Moleszterál és még hát nos szoval megrontja az én finom kis testem ez felháborító. Kámfora, vagy is ködé válik eltünik mint az a szürke a ködben. Jaj ne már lehet gen...nem nem az senki sem volt.
- Még is ki vagy mi a fene vagy néne? Már jártam ott azon a környéken de nincs ott semmi. Romok, néhány álló fal és ennyi nem sok minden van ott. Meg egy üres be omlott pince.
Majd megálok és felemelem a kezem a jelenésre mutogatva.
- Ha genjutsu vagy hagy fenébe minket és ne szórakozz. Ha meg más vagy akkor bökjed már ki még is mit szeretnél tőlünk?

_________________


Karakterek: Ayami Remiyu, Matsuki Kiyomi, Satsukitane Azumi Yuurei



Adatlap
avatar
Azumi Yuurei
Játékos


Adatlap
Szint: C
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 197

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Kurai Akuma on Hétf. Aug. 05 2013, 19:06

Az öregasszony egyre idegesítőbb. Mi az, hogy csókolom meg ilyenek?
- Mindjárt megcsókolhatja a talpamat, vén szatyor! - mordulok rá.
A nyanya persze ismételten eltűnik. Már kezdem azt hinni, hogy ennek a bújócska, a fogócska és egyéb ilyen marhaságok a mániái. Mire jó, hogy csak úgy eltűnik, aztán meg megjelenik a semmiért? Teljesen felesleges erőpocsékolás. Mikor a kórház felirata felett jelenik meg, majd eltűnik. Tekintetemmel őt keresgélem, de jó ideig semmi, mígnem meghallom rikácsolását. Izmaim egytől-egyig megfeszülnek a szavak hallatán.
- Francokat! Mi aztán biztos, hogy... - kezdek bele, de valamiért a vénasszony mondandója félbeszakít.
Azon kapom magam, hogy figyelni kezdek rá. Nem éppen azért, mert Azuminak nem tetszik a nyanya mondandója, vagy legalábbis úgy tűnik. Az csak hab a tortán. Ami fontosabb az az, ahova a vénség rángatni akar minket. Az igazság... Az az az egy dolog, ami mindig is érdekelt. Az, hogy az őseim miért bolondultak meg azon kívül, hogy egyszerűen hülyék voltak. Jó lenne erre fényt deríteni, de nem hiszem, hogy a banya ezt akarja nekünk elárulni. Valamit azonban mégis. Feltéve, ha igazat mond. Jobb kezem végigszánt hajamon gondolkodás közben, majd sóhajtok egyet. Ezek után megragadom Azumi karját és húzni kezdem az öreg után.
- Gyere, vele megyünk! Te egyébként is csak másokkal törődsz, hát nem nagyszerű hogy segíthetsz egy arra szoruló ránchalomnak hazaérni?! Ha pedig kiderül, hogy hazudik, még mindig kifilézhetem. Szépen, lassan... Na gyere, te Yuureiek ökre! - szólok neki megint, majd ismét rántok rajta egyet, hogy felvegye a sétatempót.
- Közben mond el nyanya, hogy mégis mit akarsz tőlünk!
avatar
Kurai Akuma
Játékos


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 165

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Killer Bee on Szer. Aug. 07 2013, 14:32

 Az öregasszony egy jót derült, és immáron vezetett titeket, tetszett neki, legalább is mosolygott azon ahogy viselkedtek egymással.
- Gyermekeim még ráérünk megvitatni ki mit akar, legyen elég annyi, hogy nem vagytok elveszve, és mindig lesz aki segítsen majd titeket.
Szenderült el, majd újra nekiindult, mármár közeljártatok a faluvégéhez, így hát furdalt a kíváncsiság biztos titeket mégis ki ez a hölgy. De nem sok mindent árult el, viszont nem lehet rossz ember, legalább is a mesélő nem bántana most titeket. De van amit tudnodok kell, amiről foggalmatok se lehet, hogy külső szemmel, csupán ketten mentek. De nem lövöm le a poént, van még idő, kövessétek hát a vénöregasszonyt, ki úgy lépked, illetve röpköd mint egy fiatal hajadon. 




/konoha kapuja, irááány Very Happy/
avatar
Killer Bee
Inaktív

Specializálódás : Herold


Adatlap
Szint: S
Rang: "B" - Bee
Chakraszint:

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hikari Ayame on Hétf. Okt. 07 2013, 19:41

Madara
(Köszönöm szépen, szeretném folytatni.*.* Smile )
A sikeres terv végrehajtása után annyira boldognak érzem magam, hogy legszívesebben mosolyogva folytatnám az utat. De tisztában vagyok vele, hogy nincs még itt az ideje a vigyorgásnak. Sőt, ami azt illeti teljesen normális, hogy egy ilyen helyzetben, egy szintemmel és korommal egyező shinobinak sikeresen meg kell oldania a felvetült problémát. Az, hogy sikeresen segítettem Mesteremnek... Nos egy átlagos és elvárt dolog. Mindenesetre nekem elég, bármennyire is elvárt ez tőlem, én azért örülök, hogy semmit nem szúrtam el. És erre most büszke vagyok. Ennek ellenére az arcom nem változik át boldoggá, hogy tükrözze az érzelmeimet. Inkább érdeklődve várom Koroshiya parancsát, és amint akad egy feladat, miszerint el kell vinnünk a két férfit a kórházba, odalépek az egyikhez, a hátamra aggatom - azért van súlya ezeknek a kreténeknek - és követem mesteremet.
A fullasztó rohanás után végre megérkezünk a kórház biztonságot adó falai közé, vállunkon támadóinkkal. Egy üres kórterem padlóján csattog szandálom talpa, ahogy betrappolok, és a vállamon vitt fickót ledobom a hátamról.
 - Nos, ezzel is megvagyunk - fordulok lelkesen mesterem felé a kezeimet összekulcsolva a tarkóm mögött. Mesterem arra kér, hogy kint várakozzak, de gyorsan megrázom a fejemet. - Nem, nem, én szeretnék maradni Koroshiya-sama - ragaszkodom kérésemhez és kérlelő szemekkel pislogok az idősebb felé. Bár sejtelmem sincsen, hogy mégis milyen eszközökkel és hogyan szeretné pontosan kiszedni a támadókból a hasznos információkat, mindenesetre jobb ha bent maradok. Nem tudom mire vállalkoztam, és lehet, hogy meg fogom bánni, de amíg tanulok, amíg részt vehetek valamiben, amivel nem csak saját magamat segítem előbbre az utamon, hanem mesteremet is, és magát Konohát... addig nem bánok semmit. Kíváncsian várom Koroshiya válaszát, és ha megengedi hogy bent maradjak, akkor helyet is foglalok a legközelebbi ágyon. És ha már itt vagyok, akkor ki tudja, talán én is a hasznára válhatok. 
avatar
Hikari Ayame
Játékos

Tartózkodási hely : valahol elvesztem


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 275

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Uchiha Madara on Hétf. Okt. 14 2013, 15:23

Csendben ülsz az ágyon, nézed a szobát, amelyben nem egy orvosi kellék, üveg, tekercsek és minden más megtalálható. Mestered erősen koncentrál, fejét vakargatva hümmög, próbálja megfejteni a vírus valódi komolyságát. 
- Lehetséges, hogy... - pattan fel a székéből. Hiába szólnál hozzá, jelenleg kizárta a fejéből a külvilágot, nem hallja a környezetét, nem vesz észre senkit. Csak rohan, keres valamit.
- Áhhá, megvan. - kiáltja el magát. Koroshiya-sama összeszedett néhány papírt, az üvegcsét, majd kiment a teremből. Néhány perc múlva jött vissza.

~Kis idő elteltével~

- Ayame, sajnálom, hogy eddig várnod kellett. Örülök, hogy itt vagy. Néha olyan magányos és unalmas ez a munka. persze, jó, hogy tudok segíteni az embereken és sokan ismernek, azonban mégsem az igazi. Kell nekem egy tanítvány, akinek átadhatom mindazt, amit kifejlesztettem, egy olyan valaki aki precíz, gyors csendes. Te vagy az a személy, aki kell nekem. Gyere velem, segíts a munkámban. A diagnózist, habár elsajátítottad már, még nem tökéletes - azzal elkezdett sétálni az ajtó elé, ami előtt megállt, mosolygott, majd kezével mutatta, tied az elsőbbség. A kórház hatalmas épületén belül a friss betegek termébe, azon belül is a könnyebben sérültek kórtermébe vitt téged. 
- Látod ezeket a betegeket? A háború miatt vannak itt. A véres és kegyetlen harcok nem egy ember életét vették már el, ők azonban még megmenthetőek. Kérlek, vizsgáld át őket. Ha valamelyiküknél esetleg találnál komolyabb belső sérülést, értesíts.


A feladatod, hogy a teremben lévő 15 személyt átvizsgáld a diagnózissal, megállapítsd, kinek van belső problémája, ezekről természetesen Koroshiya már régóta tud, mikor végeztél egy füzettel a kezében fog visszatérni hozzád.
avatar
Uchiha Madara
Mesélő

Specializálódás : Fegyverek || Ninjuu kódex


Adatlap
Szint: S
Rang: Legend
Chakraszint: Az öt Kage erejénél is nagyobb

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hikari Ayame on Szomb. Okt. 19 2013, 17:49

Madara
(próbáltam nem túl nagy marhaságot írni, de mégis úgy tenni, mintha értenék hozzá xDD :s remélem megfelel Smile )

Egyáltalán nem bánom, hogy van egy kis idő, amit várakozással tölthetek. Bár nem nagyon fáradtam ki a harcban, azért jól esik pihenni. Vagyis először ezt gondolom, de amikor már jó ideje várakozok, akkor eszembe jut, hogy talán megkeresem mesteremet, hogy nehogy elfelejtsen. Azonban még mielőtt erre sor kerülhetne, ő már meg is jelenik a fehér köpenyében, és nyomban sajnálatát fejezi ki a megvárakoztatásért. Csak legyintek egyet és kedvesen mosolygok rá. Általában nem szoktam mintadiák lenni, de igyekszem hozni a formámat, ha Koroshiya-samaról van szó. Mégiscsak eldöntöttem, hogy komolyabban veszem mostantól a dolgokat, nem igaz?
 - Unalmas? Ne aggódjon Mester, mellettem cseppet sem lesz unalmas, sőt sértésnek veszem, ha azt meri feltételezni, hogy mellettem bármi is unalmas lehet - vigyorodok el lelkesen, a két ujjammal békét mutatva, és már fel is pattanok az ágyról amin ezidáig hemperegtem, hogy kisétáljak az ajtón. - Köszönöm szépen - szólalok meg mesterem udvariasságára. Pár folyosóval arrébb Koroshiya bevezet egy kórterembe, ami csak úgy nyüzsög a betegektől. Az arcomon semmiféle fintor nem jelenik meg, inkább csak vágy csillan a szememben, hogy segíthessek rajtuk. Bár tudom, hogy egyelőre nem tudok értük semmit tenni. Viszont ha elegendő figyelmet fordítok a tanulásra, akkor minél előbb olyasvalakivé válhatok, aki segít. Mindig is erősebb akartam lenni. Meg akartam mutatni a bennem lakozó shinobit, és azt akartam, hogy a velem egyidősek, a nálam fiatalabbak, de még az idősebbek is elismerjék az erőmet. És ez valamiért soha nem adatott meg nekem. A medikus ninjává válás eddig eszembe sem jutott, de most hogy elhatároztam magamat... Talán egy kicsit legyőzöttnek érzem magamat. Mégis csak feladtam, hogy legyőzhetetlen harcos legyek, vagy valami hasonló. Mintha úgy döntöttem volna, hogy többé nem a közvetlen harcokra edzek, hanem más emberek segítéséért. Ez a gondolat egy kissé elszomorít, de akkor mindig eszembe jut, hogy ennél jobb utat nem is találhattam volna. És messze vagyok még ugyan a célomtól, azt sem tudom, hogy mi van az út végén, de egyelőre ráérek eltöprengeni azon, hogy mi lesz később. Hiszen még csak most csöppentem bele ebbe az egészen új világba. És egyáltalán nem bánom, sőt, kész vagyok minden energiámat belefektetni.
 - Mester, esetleg kaphatnék egy lapot, amire feljegyzem a megállapított problémákat? - Ha Koroshiya ad lapot, akkor arra jegyzetelek. Bátran lépek oda az első beteghez. Mozdulatlanul fekszik, az arcán a fáradtság és a fájdalom tükröződik. Az arca kicsit beesett. Soványnak tűnik. A frontvonalon harcolhatott, valószínűleg ezért ennyire elgyötört. Bátorítóan mosolyt engedek meg felé, és csodálattal nézek a szemeibe. Milyen erős. Milyen bátor. Az én otthonomért is küzdött. Lelkiismeret furdalásom is támad, ahogy arra gondolok, hogy hozzájuk képest én milyen hasztalan is vagyok. De vigasztal a tudat, hogy idővel én is olyan nagyszerű emberré válhatok mint ők.
... Ez a komoly gondolkozás megijeszt. Sosem voltam érett, most mégis ilyen gondolatok keringenek a fejemben. Mintha hirtelen felnőttem volna, és kinőttem volna a pelenkát. Mármint szobatiszta vagyok, esküszöm, de mégis olyan érzés, mintha tegnap még a babaágyból figyeltem volna a világot, ami hirtelen kitágult előttem, és rájöttem, hogy nem csak a gyerekszobám létezik a sarokban a bilivel.
Ahogy mesterem tanította a homlokára helyezem a kezemet. Bár forróságra számítok, mégis kellemes testhőmérséklet fogad. Minden bizonnyal adtak be neki fájdalom- és lázcsillapítókat. Lehunyom a szememet, és a chakrámat lassan a beteg testébe kezdem áramoltatni mindaddig, míg megint a hatalmába kerít az a furcsa érzés. Mintha én feküdnék ott. Mintha én érezném a fájdalmat a felsőtestemen. Igen... Valahol a borda körül talán. A chakrám villámsebességgel "tapogatja" végig minden fájó porcikáját, míg végül is valóban a mellkasánál találom meg a probléma gyökerét.
 - Bordatörés, bal oldalon, a szívhez közel - dünnyögöm, miközben fel is firkantom a papíromra. Nem tudom, hogy mennyire sérülhetett a tüdeje a csonttörés miatt, de elég nagy rá az esély.
A következő beteghez lépek. Ő alszik, de talán jobb is így. Kicsit frusztráló úgy dolgozni, hogy közben a beteg minden egyes lépésemet látja. Így mindenféle zavartság nélkül helyezem a tenyeremet a férfi homlokára, aki halkan szuszog álmában. Megismétlem az előbbi kísérletet. Ő is érez fájdalmat, de elenyészőbbet mint az előző, talán ez lehet az oka annak, hogy olyan nyugodtan alszik, mindenféle nyöszörgés nélkül. Akármennyire is koncentrálok, semminemű belső problémát nem találok. Úgyhogy tovább is állok. A következő egy verejtékben fekvő nő, akinek láthatóan nem megy lejjebb a láza. Szomorúan pislogok a szenvedő nőre. A homlokán egy valaha hideg, de most már szintén forró anyagdarab van helyezve, amit rögtön le is kapok, az ágy mellett lévő jéghideg vödör vízbe mártok, és hamar visszahelyezem a nő homlokára. Felszisszenéssel válaszol erre a kedves gesztusra, és mintha egy kis megnyugvást okozna neki a hirtelen kapott hideg. Azonban a feladatom most nem a betegek ellátása. A homloka szabad részére helyezem a kezemet, és újra a chakrámat használva igyekszem rájönni a bajára. Ami nem tart sok időbe. Ugyanazt érzem nála, amit annál a férfinél éreztem, akit a dianózis elsajátításánál kellett megvizsgálnom.
 - Vérmérgezés... - firkantom fel a lapra Okamura Seiko neve mellé. Hisz mit is várok a háborútól? Még szép, hogy rengetegen szereznek effajta mérgezéseket, hiszen amikor a frontvonalon megsebesítik őket, és még áttaposnak rajtuk ötször, majd órák vagy napok múlva tudják csak őket biztonságba szállítani... Ilyen helyzetben még szép, hogy a sebük elfertőződik. Minden csapatba kéne egy szanitéc, ez egyértelmű.
A következő egy ősz, idősebb férfi ninja. Láthatóan nem rég szállították vissza. Belső vérzései lehetnek, vagy lehettek a közelmúltban, és eltört a sípcsontja illetve a karja.
Egy újabb nő következik. Néhány csonttörést szenvedett, de hamar begyógyulhat, nagyobb bajt nem találok nála.
A következő férfinak a nyaka tört el, de hatalmas szerencséjére nem sérült nagy mértékben a gerincagyvelője, így élhette túl a csigolyatörést. Szintén felírom a papíromra.
Az elkövetkezendő percekben kisebb és nagyobb károkkal is találkozom, ahogy átvizsgálom a teremben szenvedő betegeket, és mindegyikre mély tisztelettel bámulok. Hisz valóban elképesztőek. Az utolsó nőhöz érkezem, akinek az alkarját érte egy hatalmas csapás. A nő túlélte, de elképzelhető, hogy a keze nem fogja. Megnézem a karját, és a seb ugyan gondosan be van varrva, és magas szintű gyógyító technikát is alkalmaztak rajta, de észlelhetően kevesebb vért kap, és ez az ujjai fokozatos lilulásán is látszik. Netalántán nem vették észre, hogy a karjában ilyen szinten romlott a vérkeringés? Felírom a lapomra, és Koroshiya-sama felé megyek, aki közelben ácsorog a kezében egy füzettel.
 - Mester, készen vagyok. Akimoto Kumiko-san volt az utolsó beteg, akit megvizsgáltam, és feltűnt, hogy az ujja már elkezdett természetellenes lilára váltani. Elég nagy baj lehet a vérkeringésével, a kezén ejtett seb valószínűleg nem csak egyszerű vágás volt - nézek mesteremre komolyan, és felé nyújtom a lapot, amire feljegyeztem az észrevételeimet a betegeknél.
avatar
Hikari Ayame
Játékos

Tartózkodási hely : valahol elvesztem


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 275

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Uchiha Madara on Csüt. Okt. 24 2013, 16:12

Koroshiya mosolyogva nyújtotta át a lapot, amelyre hamarosan felkerültek a bennlévők nevei, majd végigjárva egyesével a kórtermet még több információt is rávéstél a papírra. Koroshiya, habár mással volt elfoglalva, fél füllel végighallgatta, miként állsz a betegekhez, a kedves szavak hallatán elmosolyodott, majd mikor az utolsó betegtől is elléptél, közelebb sétált, majd szó nélkül elvette a papírt. Szemrebbenés nélkül el is tette, pontosan tudta, tökéletesen teljesítetted a feladatot.
- Szép munka, Ayame. A betegekről már gondoskodunk mi, neked egy másfajta feladatom van. - azzal fehér köpenyének belső zsebébe nyúlt, ahova a papírod is tette, majd egy másik, kisebb méretű lapot vett elő.

- Ez itt a Kasei-cho. Egy igen különleges növény, melyet régóta használnak az orvosok. Az időzítés tökéletes, ebben az időszakban virágzik. A feladatod, hogy a Végzet völgyében növő virágból hozz annyit, amennyit csak tudsz. A levele gyógyító hatású. Siess most, az időnk véges, a betegek pedig szenvednek. - Koroshiya ekkor megfordult, mikor egy ápoló nyitott be a terembe. 
- Azonnal megyek - intett az ápoló felé, majd rád nézett - Siess, hozz amennyit csak találsz.
A feladatod, hogy a végzet völgyébe jutva hozz ebből az igazán ritka növényből.Ide írd az utazás a megérkezésig.
avatar
Uchiha Madara
Mesélő

Specializálódás : Fegyverek || Ninjuu kódex


Adatlap
Szint: S
Rang: Legend
Chakraszint: Az öt Kage erejénél is nagyobb

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Kaibutsu Hiroto on Kedd Dec. 03 2013, 13:25

Miután megjelenik a hatalmas patkány, azonnal támadásba lendülök, nem szórakozok. Könnyedén elugrik a kunai elől, azonban a robbanásra nem számít. Örömmel nyugtázom el az első sikert, de sajnos ez nem tart sokáig. A shurikeneket könnyedén hárítja, majd rám támad. Eléggé meglep, így lényegében csak annyi időm marad, hogy magam elé tartsam a karjaimat. Hiába védekezek, olyan ütéseket mér rám, amelyeket nem igazán bírok el. Hirtelen csak annyira leszek figyelmes, hogy kikaszálta a lábam, majd oldalba vert. Végül megadta az utolsó csapást, aminek köszönhetően elájultam. Az ütés után még pár pillanatig magamnál voltam, de semmi erőm nem maradt, így hát elsötétült előttem minden.

Nem tudom mennyi ideig lehettem eszméletlen. Óvatosan kinyitom a szemem, majd lassan körülnézek. Már nem a csatornabirodalomban vagyok, hanem valahol máshol, egy kórházban. Megpróbálok felülni, de nem igazán sikerül elsőre, hatalmas fájdalom hasít a jobb karomba. Úgy tűnik eltörhetett, ugyanis be van gipszelve. Kénytelen vagyok a másik karomra támaszkodni és annak segítségével felülni. Ha jól sejtem, akkor ezt a patkány csinálta velem. Nagyon elbánt velem, de már megszoktam, hogy nem kegyes hozzám az élet. Most hogy magamhoz tértem, nem ficánkolok, inkább nyugodtan pihenek, azt hiszem rám férne. Pár perc telik el és a külső folyosóról hangokat hallok. Valaki közeledik az ajtómhoz, megáll, majd benyit. Érdeklődve figyelem, ki érkezik, titokban pedig abban reménykedek, hogy nem Konoha kórházában vagyok. Mostanában egyre jobban azon agyalok, hogy elhagyom a falut és soha többé nem térek vissza. Azonban, mielőtt bármit csinálnék, beszélnem kell Shuival! Tudnom kell a választ egy kérdésre, ha pedig pozitív, akkor lehet itt maradok, de ha negatív a válasz... akkor nem tudom még, hogy mi lesz.
avatar
Kaibutsu Hiroto
Játékos

Taijutsu Pontok : 48


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 444

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hikari Ayame on Szer. Dec. 04 2013, 20:28

Madara és Hiroto
A hazafele út gyorsan és eseménytelenül telik. Ami léggé meglep, mert bevallom arra számítottam, hogy találkozok majd valakivel vagy valamivel, ami garantáltan elcseszi az egész napomat. Nem is tudom miért... Talán mert annyira rám vall, hogy amikor azt hiszem semmi nem jöhet közbe, akkor szétrúgják a seggem. Ez ilyen rituálé, vagy nem is tudom. Nem vagyok babonás, sosem kopogom le fán alulról háromszor, ha elszólom magamat, de bevallom őszintén, gyakran gondoltam már rá hogy azzá válok. Patkókat dugok a gatyámba, négylevelű lóherék keresésével töltöm a szabadnapjaimat, stb. De akárhányszor átgondoltam már ezt, annyiszor jöttem rá, hogy hülye lennék szerencsemalaccá változni. Inkább jobb a kiszámítható galiba, amibe minden áldott alkalommal bele tudok keveredni. Sosem vagyok gyanútlan, mindig számítok rá, hogy valami közbejön és a feje tetejére állít mindent, de valamiért mégis mindig meglepődök. Ez bosszantó, de ugyanakkor röhejes is. Mint amikor számítasz rá, hogy elő fognak ugrani egy fa mögül és megijesztenek, és mégis szívrohamot kapsz... Vagy várj nem is, mégsem ilyen. Mint amikor tudod, hogy valami rossz közeledik, de addig-addig várat magára, hogy lassan megfeledkezel róla. Aztán kést döfnek a hátadba.
A kórházban mesterem már vár rám, én pedig gyorsan át is adom neki a sok-sok virágot. Az asztalra pakolászás után haptákba vágom magamat, és büszkén vigyorgok Koroshiya-samára.
Átveszem tőle a dobozt és figyelmesen végighallgatom a feladataimat. Majd határozottan bólintok.
 - Igenis! - mondom, és már ott sem vagyok. Egy tálcára pakolva egy friss vízzel töltött kancsót és a gyógyszereket, benyitok a férfihoz, és mosolyogva közeledek felé. A fél szemére vak férfi, éppen köhint párat, és rögtön oda is sietek hozzá.
 - Konichiwa! - köszöntöm, és lerakom az ágya melletti asztalra a tálcát. - Elhoztam a gyógyszereit és friss vizet is, amivel lenyelheti a tablettákat. Jobb lenne minél előbb bevenni, hallom erősen köhög.
 - Oh, nagyon köszönöm kisasszony, igazán sokat segít ezzel - mosolyog vissza rám kedvesen, én pedig bátortalanul leülök az ágya szélére, hogy segítsek neki. Kiveszek egy tablettát és öntök neki egy pohár vizet, majd a kezébe nyomom. Miután tisztességen lenyeli a szükséges gyógyszereit visszaveszem tőle a poharat és lerakom a tálcára. Már éppen indulnék is a következő beteghez, de a bácsi nagyon beszédes hangulatában van, én pedig mindig kapó vagyok egy traccspartira, szóval nem bánom, kicsit lebeszélgetek vele. Úgy tűnik szeret mesélni a chunninként végbevitt küldetéseiről, én pedig szívesen hallgatom őt, főleg hogy egy kis poénnal is fűszerezi mondanivalóját.
 - Értem... Szóval ez az oka, hogy... Hát hogy... - mutatok a szemére, aztán zavartan elkapom a kezemet és a tarkómat vakargatom. - Elnézést!
 - Ugyan már, ne szégyelld a kérdéseidet. Egyébként jól látod, valóban ezen a küldetésen veszítettem el az egyik szememet. De nem bánom. A szememet áldoztam egy csapattársamért, és akár az életemet is áldoztam volna. Azt hiszem, mondhatjuk hogy szerencsém volt. Valójában bármit veszít egy shinobi, amíg az életét megtarthatja addig szerencsés életet él - feleli elmerengve, és fél szemével a távolba tekintve. - Erről eszembe is jut egy újabb sztori, amikor is ugyanezekkel a kis csirkefogókkal mentem a Villám Országába. Szóval az úgy volt, hogy...
 - Ó nagyon szívesen hallgatnám még a meséit, de sajnos nincsen időm rá. Most nincs. Ígérem később megpróbálok visszajönni, és meghallgatni a Villám Országában lezajló történetét, de most más betegeket is el kell látnom még.
 - Ne haragudj angyalom, nem is akarlak tovább feltartani. mindenesetre köszönöm neked ezt a beszélgetést. Ayame, igaz?
 - Igen.
 - Megjegyzem a neved kicsi lány, mert veled még fog történni egy s más a közeljövőben, higgy nekem - súgja bizalmasan, és kacsint egyet, ami igen szokatlan látványt kelt, hiszen fél szemére egyébként is vak.
 - Valóban? Mégis miből gondolja ezt? - Nagyon meglep, hogy ezt mondja.
 - Úgy gondolod eddig semmi nem történt veled igaz? - kérdi, mire én lassan, de biztosan bólintok. - Cseppet se aggódj, lesz ez még így se. Ki tudja, hetek, vagy napok múlva lehet visszasírod majd a nyugalmas és békés életet. Előbb-utóbb be fog következni.
 - Nos... - nagyot nyelek - most hogy ezt így mondja, valójában csak még inkább aggódni kezdtem. De azért állok elébe az akadályoknak. Nincs olyan, amit át ne tudnék vészelni - mutatom fel a hüvelykujjamat, majd kimegyek a szobából. - Viszontlátásra! - mosolygok még vissza az ajtóból.
Monoton mozdulatokkal lépkedek el egy újabb kancsó friss vízért, amit szintén tálcára helyezek egy adag fájdalomcsillapító és egy pohár mellé. Ellépkedek az újabb beteg kórterméig, és lassan elhúzom az ajtót.
 - Konichiwaaa! - köszönök lelkesen, amint kinyílik az ajtó és beljebb is lépkedek a szobába. - Hoztam friss vizet és fájdalomcsillapítót. Hoppá, remélem nem ébresztettem fe... - fecsegek össze-vissza - úgy tűnik a másik pasas rámragasztotta a szófosást - miközben felpillantok a fiúra és hirtelen megáll bennem az ütő. - Hi...Hi... Hirotoo?! - dadogom mint egy nyomorék, és közelebb szédelgek hozzá. És tényleg ő az. Basszus. Miért? Miért épp ő? Miért épp én? Mi a...
Hu! Nyugi. Minden oké, és minden oké is lesz, nincs igaza az öreg fószernek a másik szobában, aki olyanokat mondogat, hogy visszasírom én még a békés életemet. Kellenek itt nekem a rossz ómenek, de hisz nem is vagyok babonás! A meglepett és leginkább idegbeteg arckifejezést eltüntetem az arcomról. De hisz ez csak Hiroto. Az más, hogy az álmaimban... Nos az eléggé személyes és másra nagyon durván nem tartozó álmaimban talán egy kicsit túl sokszor szerepelt az elmúlt hetekben, mióta együtt voltunk egy küldetésen... Mármint nem ÚGY együtt, csak úgy együtt, mint csapattársak szóval...
 - Szia! Hát te? Mit műveltél magaddal te béna? - rakom le kicsit talán túl nagy hangerővel az asztalra a tálcát, és zavaromban csak ennyire futja tőlem.
avatar
Hikari Ayame
Játékos

Tartózkodási hely : valahol elvesztem


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 275

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Kaibutsu Hiroto on Csüt. Dec. 05 2013, 11:21

Csendben ülök az ágyamban és várom, hogy valami történjen. Szerencsére hamarosan nyílik az ajtó és egy kedves hangot hallok meg. Azonnal elmosolyodok. Miután meglátom a lányt, aki érkezik, nagyon meglepődök.
- Konichiwa! - köszönök. - Már fent voltam, nem keltettél fel - mondom, majd bólintok egyet a nevem hallatán.
A szavaira megsértődök és óvatosan a bal oldalamra fordulok. Elég volt a folyamatos szurkálódásból, ezért akarok távozni innen. Állandóan beszólnak, ha meg csinálok valamit ellene, akkor meg én vagyok a hibás... Ez az egész most már túlzottan idegesítő!
- Megcsúsztam a lépcsőn - hazudom kissé ingerülten. -Tudod, én már csak ilyen béna vagyok!
Ezután már nem mondok semmit, még a tálca csörömpölésre sem. Hagyom, hogy elvégezze a dolgát, amíg bent van, nem hiszem hogy majd mondok bármit is.
avatar
Kaibutsu Hiroto
Játékos

Taijutsu Pontok : 48


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 444

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hikari Ayame on Vas. Dec. 15 2013, 10:34

Madara és Hiroto
Meglep Hiroto válasza, vagy inkább az hogy milyen stílusban mondja, és úgy döntök folytatom amit elkezdett. Ha besértődik, hát sértődjön, én is azt fogom tenni. Hangos csörömpöléssel öntök neki vizet, veszem elő a fájdalomcsillapító tablettákat. Legalább beadok neki kettőt, döntöm el, mert ez annyira mégsem erős, viszont nem akarom hogy nagy fájdalmai legyenek. Ha ebből adok neki kettőt, abból semmi baja nem származik majd.
Miután előkészítettem mindent, szólok neki.
 - Hiroto, vedd be a fájdalomcsillapítót - ülök le az ágya szélére és áthajolok rajta, hogy az orra elé dugjam a két tablettát, és a pohár friss vizet. Ha Hiroto engedelmeskedik, akkor ugyanolyan sértődött csörömpöléssel pakolászom vissza a poharat a helyére, és gyömöszölöm vissza a dobozába a kipottyant tablettákat. Felállok az ágyról, és elindulok kifele.
 - Viszlá... - kezdek bele, és már nyitom az ajtót, amikor meggondolom magamat. - HIROTOOO! - kiáltok rá az ott fekvőre, és becsapom az ajtót, majd visszatrappolok az ágyáig. Levágom az asztalra a tálcát, és nagyon meglepődök, amiért a rajta lévő pohár és kancsó víz nem törik darabokra. Idegesen, lángoló tekintettel bámulok a duzzogó fiúra.
 - Mi bajod van te béna?! - sétálok oda elé, hogy mindenképpen rám kelljen néznie. - Valaki mond egy árva rossz szót, és máris összeomlassz mint valami kisfiú? Mi van veled, miért vagy ilyen hülye? Nézz rám, szerinted én jobb vagyok nálad? Vizet és kaját hordok, mintha állatgondozó lennék. Az a különbség, hogy én nem omlok össze egy rossz szó hallatán, mint te. Olyan idegesítő vagy! Már én bőgöm el magamat mindjárt annak láttán, hogy olyan vagy mint egy árva virágszál, akit egy taposással a földbe lehet döngölni - magyarázom ezerrel, a nyelvem olyan gyorsan pörög, hogy félek mindjárt kiesik a számból.
Leülök az ágyára, és mérgesen bámulok rá.
 - Bosszantó, hogy nem is akartam rosszat mondani, de mégis úgy viselkedsz mint egy kislány. Bocs hogy ennyi sértést vágok a fejedhez, de ahogy elnézlek ezt most nagyon megérdemled. Legszívesebben megütnélek, de akkor még orvosi ninjának sem lennék jó basszus, a mostani dolgaimat pedig nem fogom elcseszni egy nyápic miatt, aki elsírja magát egy olyan szón, amin én már az oviban is röhögtem és meglendítettem a középső ujjamat - most már valamivel nyugodtabban motyogok, és cseppet sem érdekel, hogy mennyire néz hülyének a fiú, akit szeretek. Miért vagyok ilyen hülye? Miért oktatom ki, azt akit kedvelek? Miért vagyok olyan hülye, hogy a maradék esélyeimet is elpocsékoljam, csak azért, hogy összetákoljam őt a földről. Pont ezért... Fontos nekem, és ha meg is utál, legalább ő jobban lesz később.
avatar
Hikari Ayame
Játékos

Tartózkodási hely : valahol elvesztem


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 275

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Kaibutsu Hiroto on Vas. Dec. 15 2013, 15:08

Miután az oldalamra fordultam, nem igazán foglalkozok a lánnyal, bár szívesen megnézném, hogy mit csinál. Kissé meglep, hogy ápolónő vagy mi lett itt, de amikor áthajol hozzám, hogy bevegyem a bogyóimat, kissé zavarba hoz. A tőlem telhető leggyorsabban ülök fel, majd elveszem a tablettákat és nyomom a számba azokat, majd átveszem a vizet és villámgyorsan felhörpintem. Mindeddig szótlanul ücsörgök, amint végeztem a gyógyszerekkel, visszabújok az előbbi pozícióba.
- Bevettem! - mondom, majd várom hogy távozzon.
Hamar összepakol maga után, bár a hangokból ítélve nem épp a legnyugodtabb. Hallom a lépteit, majd megjelenik a látóteremben, így alaposan megfigyelem ahogy távozik. Az ajtóban viszont visszafordul. Már majdnem elköszön amikor megtorpan. Hirtelen megijedek, ugyanis a nevemet kezdi üvölteni, ráadásul az ajtót is igen erősen becsapja. Ezután "visszatér". 
Igazi házisárkányként veselkedik nekem. A tekintete félelmetes. Amennyire csak tudok, próbálok felé fordulni és várom, hogy mit tesz. Szavaira csak húzok egyet a vállamon, nem mondok semmit. Nem igazán foglalkozok a sértéseivel, csak hallgatok, egészen addig, amíg be nem fejezi a mondandóját.
- Na ide figyelj! - szólalok meg kissé dühösen. - Amióta ebben az átkozott faluban vagyok, mást sem hallok, hogy béna vagyok, meg hogy nem tartozok ide, vagy éppen hogy koldus vagyok, akit csak befogadtak ide! Szóval ne mondd, hogy csak úgy összeomlok! Régóta gondolkozok azon, hogy meglépek erről az átokverte helyről és megkeresem a Sensei-t, aki az apám halála után magához fogadott! Nem is értem miért vagyok még mindig itt...
Ezt követően leül mellém és folytatja. Így derül ki, hogy orvosi ninjának tanul. Ez kissé meglep, de nincs időm túl sokat agyalni a dolgon, mivel elég sok mindent a fejemhez vág. Amikor már végre lehiggadt én is megszólalok:
- Az a te dolgod! Én nem mutatok be senkinek, nem fogok senkivel konfliktusba keveredni. Inkább meghúzom magam addig, amíg végső elhatározásra jutok. És ez már nagyon közel van, csak fel kell gyógyulnom... - mondom. - Majd ha veled is úgy bánnak, mint velem, akkor majd megtudod mit élek át minden nap!
avatar
Kaibutsu Hiroto
Játékos

Taijutsu Pontok : 48


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 444

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hikari Ayame on Vas. Dec. 15 2013, 15:42

Madara és Hiroto
Már éppen sikerült lenyugodnom, de tudhattam volna, hogy Hiroto mellett nem tudom eljátszani, hogy egy nyugodt és kiegyensúlyozott lány vagyok. Nem tudok úgy tenni, mintha egy üres, mozdulatlan kő lennék egy unalmas és lassan csörgedező patak mellett.
 - Jaa, most már mindent értek. Megbántottak, és kicsúfoltak, és nem bántak veled jól. Enyje, igazad van, akkor durcizz be, sírj a sarokban, és gondolkozz azon, hogy mi lenne HA elmennél innen. Mit gondolsz egyedül számodra nehéz az élet? Nem mondom, hogy nekem rosszabb, mert valószínűleg nem így van... És igen, egy bunkó némber vagyok aki bemutat annak aki bántja őt, vagy jól megveri... Esetleg megpróbálja megverni, gyakran húzom én a rövidebbet. De tudod mit, sokkal büszkébb vagyok arra, hogy egy bunkó némber vagyok, mert sokkal jobb érzés ennek lenni, mint egy ostoba fiúnak, aki azt hiszi a világ minden baja az ő vállára nehezedik - vágom a fejéhez, és felállok az ágyról.
Megállok az ágya mellett, és összefonom a karomat a mellkasom előtt.
 - Nőj már fel végre, és vedd észre, hogy nem te vagy az egyetlen akinek nehéz. Csak azért hiszed ezt, mert lehorgasztod az orrodat, és nem látsz ki a könnyek mögül, a padlóról pedig nehéz észrevenni a többi hozzád hasonlót, akik kiegyenesedett gerinccel járnak az egekben - szomorúan rápislogok, és sóhajtok egy hatalmasat. Fura ránézni, azok után, hogy annyit gondoltam rá. De mennyit változott... Azóta... Elveszettebb lett. És legszívesebben elbőgném magamat, de túl kevés itt a por, és nem foghatnám arra, hogy belement valami a szemembe, ha random elkezdek pityeregni. Nem is kell pityeregnem. - Gyógyulj meg, és húzz el innen! - mutatok keményen az ajtóra. - Ha pedig legközelebb összefutunk, akkor ajánlom, hogy amikor lebénázlak, akkor ne ess össze, hanem mutass be, vagy legalább próbálj meg megverni. Vagy ha nem, akkor én fogom porrá törni a csontjaidat, te béna. - Aztán minden meggondolás nélkül közelebb hajolok, és megcsókolom. A száján. Valójában szinte én is sokkot kapok, de próbálom leplezni. Elhúzódok, és mérgesen rápillantok, majd megfordulok és mérgesen trappolva elindulok az ajtóhoz.
 - Bemutatni a középső ujjad felmutatásával kell. A többi ujjadat ne nyújtsd ki... - magyarázom neki - ...béna - motyogom még a végén majd becsapom magam mögött az ajtót, és összetört szívvel visszaindulok a Mesteremhez.
Furcsa... még sohasem fájt így idebent, szorítom a kezemet a mellkasomra. De miért is legyek szerelmes valakibe, aki gyenge, és akit most küldtem a jó büdös francba? Utálom őt... Bár soha ne is szerettem volna, sóhajtok.
avatar
Hikari Ayame
Játékos

Tartózkodási hely : valahol elvesztem


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 275

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Kaibutsu Hiroto on Vas. Dec. 15 2013, 20:20

Úgy néz ki jobb lett volna, ha nem válaszolok a lánynak, csak hagyom hogy leteremtsen és távozzon. Erre most újabb fejmosást kapok tőle, amiért távozni szeretnék és nem állok ki magamért. Ezúttal már nem mondok semmit, csak hallgatok. Figyelem ahogy feláll, összekulcsolja maga előtt a karjait, majd mondja tovább a magáét. Ezután közelebb jön hozzám, mire megfeszítem az izmaimat és felkészülök arra, hogy megüssön. Azonban nem várt meglepetés történik: egyszerűen csak megcsókol. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit csináljak... azonnal elpirulok, de csak hebegek.
- Ezt meg miért kaptam? - kérdezem miután összeszedtem magam egy picit. Miután előadja hogy kell bemutatni, megcsóválom a fejem. Ennyire szerencsétlennek tartana? Ezt követően távozik, így a szavaimat már nem hallhatja:
- Úgy látszik, már csak azért is itt kell maradnom, hogy megmutassam mire vagyok képes... Majd meglátjuk, hogy később mit fog mondani a sok nagyképű konohai, amikor egy "hajléktalan" hírnévre tesz szert! - mondom elszántan, majd kimászok az ágyamból.
Eleget feküdtem már, majd magamtól felépülök, nincs szükségem senkire ebből a faluból!
avatar
Kaibutsu Hiroto
Játékos

Taijutsu Pontok : 48


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 444

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Uchiha Madara on Vas. Dec. 15 2013, 22:49

A terembe berontó lányt nagy döbbenet érte. Meglátta a fiút, aki régebben társa is volt, együtt indultak az útnak, a lány többet s érzett ezután. Ám a fiú másképp gondolta.
A lány hirtelen kirohanása összezavarta mindkettejüket, majd ezek után kirohant, magára hagyva a fiút.

Ayame
Miután visszaérsz mesteredhez, látod, nyomasztja valami. Ahogy elnézed egy ideig, rájössz, inkább dühösnek tűnik, mint szomorúnak. Idegesen kezd kapkodni a papírjai között, majd rád néz.
- Indulnunk kell, Ayame. Most. Menj, szedd össze a dolgaidat. - majd rácsap dühében az asztalra. - Menj
A labor mellett lévő kis teremben szedd össze az ott lévő felszerelésed, majd jelents az ideges orvosnak, készen állsz. 

Hiroto
A kórházból való szökése kísérleted kudarcba fulladt, miután a nővérek a gyógyszerekkel és nyugtatókkal az ágyhoz szegezve ott tartottak, ki kell várnod a pihenés idejét.
Szobádban pihensz, az ablak nyitva, áramlik be a friss levegő. Az ajtó lassan kinyílik, egy magas, vékony, mégis komoly arcú férfi lép le lassan. Mozgása kifinomult, lassan lépked el ágyad mellé, majd leül egy székre.
- Hogy van a kezed? - kérdezi. Láthatod ruházatán, nem hétköznapi shinobiról van szó. Két karját alkarvédők díszítették, valamint mellkasán is kivillan egy mellvért. Egy ANBU. Fején ott van félretolva egy madár álarca.
- Ha felépültél, találkozunk, Hiroto. Addig viszont pihenj.
Egy hétről szóló postot szeretnék kérni a pihenésről és a felgyógyulásról, annak folyamatáról. Az utolsó napon csomagolsz de még benn vagy.

A szép játékért, az egymással való remek együttműködésért Hiroto + 6 Chakrat írhat el, Ayame pedig a hosszú, gyönyörű fogalmazásaiért, az élvezetes játékért + 10 Chakra-t kap.
avatar
Uchiha Madara
Mesélő

Specializálódás : Fegyverek || Ninjuu kódex


Adatlap
Szint: S
Rang: Legend
Chakraszint: Az öt Kage erejénél is nagyobb

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Kaibutsu Hiroto on Csüt. Dec. 19 2013, 16:36

Elszántan mászok ki az ágyamból, hogy majd én megmutatom és meglépek a kórházból, erre belép néhány nővér, akik feltehetőleg Ayame munkáját jöttek leellenőrizni. Azonnal benyugtatóznak és az ágyhoz visznek. Esélyem sincs, hogy meglépjek, így engedek nekik és hagyom hogy felépüljek. Egyik nap, amikor magányosan pihenek, egy idegen figura lép be a szobámba. Nem mondok semmit, csak kíváncsian nézem őt. Ruházara alapján egy ANBU-val van dolgom.
- Jól - válaszolok kérdésére. - Már nagyjából képes vagyok mozgatni és nem fáj annyira. Remélem hamarosan kiengednek.
Ezután azt mondja, hogy találkozunk, amint kiengednek. A nevem hallatán kissé meglepődök, de jobban belegondolva hamar rájövök, egyértelmű hogy ismer. Elvégre ebben jók ők... Távozása után fellelkesedve edzésbe fogok a szobámban. Minden napomat azzal töltöm, hogy felüléseket végzek, bár a kezem ebben kissé zavar. A felülések után guggolásokat csinálok az ágy mellett: leguggolok, majd felállok és ezt megcsinálom egymás után ötvenszer. Ezeket a gyakorlatokat naponta háromszor ismétlem meg. Amikor éppen nem edzek, akkor az ablakon bámészkodok kifelé, vagy épp az ágyamban pihenek. Természetesen senki sem látogat meg amíg bent vagyok, így a magány szinte már megöl. Az utolsó napokban hozzálátok a karjaim erősítéséhez is. Amikor már végre leszedik a kötéseket, a fal mellett kézen állok és úgy tolom ki magam hússzor. A másik gyakorlat pedig egyszerűen csak a fekvőtámaszok, ebből százat csinálok meg egy alkalommal. Ezeket is naponta háromszor végzem el.
Végül eljön a nap, amikor végre távozhatok. Hatalmas mosollyal az arcomon és kissé megkönnyebbülve kezdem összepakolni a holmimat.
~ Vajon mit akarhat az ANBU? Tényleg meg fog jelenni most, hogy felépültem? ~
A gondolataim csak úgy kavarodnak bennem, egyszerűen nem tudom mire számítsak az ANBU részéről.
avatar
Kaibutsu Hiroto
Játékos

Taijutsu Pontok : 48


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 444

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Uchiha Madara on Csüt. Dec. 19 2013, 18:47

Ahogy teltek a napok, úgy gyógyultál te is, edzeni kezdtél önszorgalomból, talán az ANBU látogatása jó hatással volt rád, szorgalmasabbnak tűnsz, mint korábban. tested, köszönhetően az edzéseknek, nem puhult el a pihenés ideje alatt, ugyanúgy formában tartottad, talán ennek is köszönhető, hogy a főorvos úgy döntött, kienged téged.
Éppen ruháidat csomagolod össze, amikor valaki belép az ajtón. Mikor megfordulsz, észreveszed, hogy a korábban itt járt ANBU lépett ismét be a termedbe, majd köszön neked.
- Ha jól értesültem, hazaengedtek téged. Gyere, add a csomagokat - nyúlt feléd, segítve a csomagjaid cipelésében.
Egészen hazáig kísér téged a férfi, köpeny alá rejtve páncélzatát, arcát viszont nem takart el most sem.
- Már régóta figyelünk téged, Hiroto. Elszánt vagy. Ha az értesüléseim nem csalnak, a patkányok birodalmában is jártál már, sőt, még el is sajátítottál egy-két technikát tőlük. Azt az utasítást kaptam, hogy segítsek neked megerősödni. A vezetőség szemmel tartja a tehetséges genineket és chunninokat
Elértétek a házat, ahol éltél, az ANBU kinn maradt.
- Készülj el, a kiképzőterepen várlak - majd egy kézpecsétet mutatott, és egy pukkanásban eltűnt.
Itt a lehetőség, hogy megmutasd, mire is vagy képes, az ANBU megfigyelt téged, jó úton haladsz, hogy még erősebbé válhass. Nem adhatod fel az álmaid, ha most rákapcsolsz, talán lesz esélyed olyan ruhában járni, mint az előbb eltűnt férfi.
Nem tudod pontosan, mit tervez a férfi, így ésszerű minden felszerelésed magaddal vinned, és enni sem árt, a kórházi koszt nem épp a leglaktatóbb. Miután befejezted a készülődést, indulj a Kiképzőterepre, ahol már vár rád a férfi.
avatar
Uchiha Madara
Mesélő

Specializálódás : Fegyverek || Ninjuu kódex


Adatlap
Szint: S
Rang: Legend
Chakraszint: Az öt Kage erejénél is nagyobb

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hikari Ayame on Pént. Dec. 27 2013, 13:41

Madara

Gondolataimba merülve lépkedek vissza mesteremhez. Olyan vagyok, mint egy hulla. Semmit nem érzek. Se fájdalmat, se örömöt, nem vagyok ledöbbenve és nem vagyok meglepve. Csak vagyok. Csak vagyok, és lépkedek, mint egy érzelemmentes senki, akinek nincsenek emlékei, és aki semmit nem tud mondani a múltjáról. Hiroto... Furcsa úgy gondolni erre a névre, hogy nem vörösödök el, vagy dobban egy akkorát a szívem, hogy majd kiesik a helyéről. Valójában... Talán mégsem vagyok egy hulla. Egy kicsit azért fáj odabent. Egy kicsit, egy icipicit fáj, amikor kimondom a nevét, vagy mikor arra gondolok hogy életemben először megcsókoltam valakit. Ráadásul olyasvalakit, akit öt perccel ezelőtt még szerettem.
Egy hatalmas sóhaj hagyja el a számat. És nem tudom az okát. Nem azért szakadt ki belőlem, mert fáradt vagyok, vagy ideges, vagy töprengek valamin... Csak azért sóhajtok, mert ettől kicsit élőbbnek érzem magamat. Hiroto szavai, az én mondandóm valahogy ráébresztettek arra, hogy hiába éltem túl mindent az életben, valójában nem éltem túl semmit, mert nem is éltem. Visszagondolok az elmúlt tizenhat évre, és szomorúan kell rádöbbennem: Fogalmam sincs ki vagyok, és mit tettem eddig. Tizenhét hosszú év alatt nem tudok mondani semmi olyat, ami bármit is jelentett nekem az életben. Voltak barátaim, voltak ellenségeim, voltak kalandjaim, volt néhány győzelmem és tízszer annyi kudarcom. De miért? Mit tudnék velük kezdeni? Mit tudnék velük kezdeni, ha semmi értelmük nincsen. Ha nekem sincs semmi értelmem.
Nem. Határozottan nem vagyok hulla. Egy senkinek érzem magamat. Egy hulla legalább valaha élt, míg én nem.
Fogalmam sincs, hogy ezek a sötét gondolatok mégis honnan szivárognak a tudatomba. Csak azt tudom, hogy az egyetlen dolog az életemben az az, hogy medikus ninjának tanulok. De tényleg ennyi volnék? Egy tanítvány? Akit majd lassan elfelejt mindenki? Vagy... vagy akit el sem tudnak felejteni, hisz azt sem tudják ki ő?
Bénultan megállok mesterem előtt, csak annyit fogok fel, hogy valami nincsen rendben vele. Az arcát idegesség és feldúltság festi vörösre, a mozdulatai feszültek és kapkodóak. Mi történt amíg elvoltam?
 - Indulnunk kell, Ayame. Most. Menj, szedd össze a dolgaidat. - A szemem elkerekedik és értetlenül bámulok rá. Ennyi idő alatt nehéz felocsúdni a hullaságból... vagy a senkiségből. - Menj! - Éles hangja átvágja a leplet, ami jelenleg teljesen elválaszt a külvilágtól, és felébreszt a mély gondolkodásból. A lábam ösztönösen mozdul, a testem feléled, és az adrenalin feléleszt. Olyan érzés, mintha felébresztettek volna egy kora reggelen, úgy hogy arcon csaptak egy ásóval. Fogalmam sincs, hogy igazából mégis milyen érzés lehet, de valahogy így képzelem. Leszámítva, hogy ettől nem kezd el a fél pofámból ömleni a vér. Ez pedig azért valljuk be, pozitívum.
A kis teremben hányódó cuccaimat egy pillanat alatt magamra kapom, megigazítom a fejpántomat a derekamon, és olyan sebességgel jelenek meg Mesterem előtt, hogy hirtelen a régi önmagamra emlékeztetem magamat... Vagyis... Az öt perccel ezelőtti önmagamra. Az arcomra egy jól megszokott Ayamés elszánt arc költözik, és éles hangon kijelentem:
 - Készen vagyok Mester!


A hozzászólást Hikari Ayame összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 30 2013, 11:10-kor.
avatar
Hikari Ayame
Játékos

Tartózkodási hely : valahol elvesztem


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 275

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Uchiha Madara on Pént. Dec. 27 2013, 15:58

Adrenalintól duzzadva indulsz meg, hogy összepakolj, ám természetesen csak a legfontosabb felszereléseidet tudtad magadhoz ragadni, majd sietve tértél vissza mesteredhez, akin már a fehér köpenye volt, bal hóna alatt papírhegyeket szorongatott.
- Kövess - vágta ki a dupla-szárnyas ajtót, majd a folyosón futni kezdett. A folyosón végigszaladt, majd megállt a végén lévő lépcsőfordulónál. 
- A francba - dühöngött egyet, ahogy lefékezte magát a korlátba kapaszkodva, majd fejével gyorsan forogva mérte fel a lehetőségeket. Végül egy, a folyosón lévő székkel kitörte az első emelet ablakát és nemes egyszerűséggel kiugrott rajta. A kórház kertjében kezdett el szaladni, bokrot bokorra kerülve, majd a magas kőfal felé indult, amely mögött magasra nőtt fák álltak. A férfi kettőt lépett a falon, majd elrugaszkodva pattant fel a legközelebbi ágra. Csupán ekkor fordult hátra, ellenőrizve téged és a láthatatlan követőt. A férfit senki sem üldözte, legalábbis te nem láttál senkit. 
Miután te is átjutottál a falon,a  férfi a fákon ugrálva kezdett ismét menekülni, ekkor már láthattad, miért is szalad. Pontosabban ki elől.
A kórházból egy malac álarcos férfi szaladt ki, szürkés páncélját azonnal felismerhetted, egy ANBU volt. De vajon miért üldözi ennyire mestered, mit tehetett az eddig kedves és odaadó Koroshiya? A válaszokat nem tudtad, csak annyit, ha hátul maradsz, lemaradsz. valószínűleg az ANBU veled is beérné, a lányt, akit a férfi tanított, talán kellő információval rendelkezhet.
Az erdőből kiérve egy nagyobb, sík, füves pusztára értek, ahol mestered megáll egy pillanatra, bevárva téged. Az ANBU ekkor ugrik le a fáról a füves talajra, majd ő is megáll.
- Nincs hová menekülnie, Koroshiya - kiáltja mestered felé, majd lassabb tempóban kezd megindulni felétek ismét.
Koroshiya nem menekül tovább, hanem kezével maga mögé tol téged, papírjait rád bízza. A laptömegnek van némi súlya, amelyet neked két kézzel kell tartanod. 
- Maradj ki ebből, Ayame - veszi le rólad a kezét, majd köpenyében felkészül az ANBU támadására, aki egy gyors mozdulattal terem a férfi előtt, alig 5-6 méterre.

A két férfi a következő körben harcolni fog, neked el kell döntened, mit teszel. Mestered arca már nyugodt ismét, mint régen, nem látszik rajta a félelem. De mit akarhat tőle egy ANBU? A papírok védelmét Koroshiya rád bízza.
- Az életed árán is - szögezi le az egyetlen feladatod. 
avatar
Uchiha Madara
Mesélő

Specializálódás : Fegyverek || Ninjuu kódex


Adatlap
Szint: S
Rang: Legend
Chakraszint: Az öt Kage erejénél is nagyobb

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hikari Ayame on Szer. Jan. 01 2014, 16:23

Madara

Az agyam önkéntelenül is magyarázatot keres a történtekre, a körülöttem lezajló dolgokra. De magamtól képtelen vagyok egy használható vagy legalább értelmes feltevést kieszelni. Az agyam le van blokkolva, úgy érzem képtelen vagyok gondolkozni, és Mesterem szavára ösztönösen mozdulok. Mintha a szavai beférkőznének az agyamba, és átvennék az irányítást a testem fölött. Ő a Mesterem. Ő az egyetlen ember, aki tizenhat év alatt bármit is kezdett velem. Ő az életem központja. Ha ő nincs, akkor én is egy senki vagyok. Ezek a gondolatok sarkallnak arra, hogy minden szavára ösztönösen mozduljak. Újra és újra felteszem magamban a kérdést: Mit lenne velem, ha ő valaha, nemrég, nem vett volna a szárnyai alá? Mégis ki lennék most? Vagy... egyáltalán lennék valaki is? Most csak egy medikus ninja tanítványa vagyok... De ha belegondolok, még ez is sok ahhoz képest, hogy nemrégen semmi nem voltam. És ha ő nincs... akkor újra vissza kell esnem a tudatlanság és ismeretlenség mély gödrébe, ahonnan nem fogok tudni újra kikászálódni.
 - Me-Me-Mester! Mégis... mégis mi... hová... Miért... Mi történik? Mi ez? Hova megyünk? Mik ezek a papírok... Mi történik Koroshiya-sama? - ez talán az első alkalom, hogy nem azért botladozik a nyelvem, mert nem tudom eldönteni, hogy mit kérdezzek, hanem mert az összes kérdést egyszerre szeretném feltenni, olyan tempóban hogy a nyelvem azt már rég nem bírná.
Végig követem őt, a fehér köpenyéről csak akkor veszem le a szememet, amikor egyszer-kétszer hátrapillantok, hogy mégis mi vagy ki elől menekülünk, vagy amikor azt nézem hogy hova kell lépnem ha nem akarok orra bukni. Amikor ismét elérkezik egy pillanat, hogy hátralessek a vállam felett, megnézve mégis ki a láthatatlan követő, már nem is tűnik olyan baromi láthatatlannak. Nem is tudom miért, talán mert nagyon is látom. Egy malacálarcos ANBU férfi tűnik fel mögöttünk, és az eddigi éveimben belém vert kötelességeim arra sarkallnának, hogy álljak meg. Az ANBU szent, és sérthetetlen, az ANBU olyan szintű ninja, akinek igenis meg kéne állnom, ha követ engem. Tudom, hogy nem követtem el semmit. És bár fogalmam sincs, hogy miért követi Mesteremet, azt is tudom, hogy velem is beérné... Talán. Furcsa érzés kerít hatalmába. Van a mondás, hogy egyik szemem sír a másik nevet. Most úgy érzem az egyik lábam vinne előre, a másik pedig megállna. De mégis mit tehetnék. Nem szakadhatok ketté. Bár tudok magamból klónt csinálni, de az nem lenne ugyanaz. Akkor meg azon dilemmáznék, hogy melyik felem maradjon és melyik menjen. Még soha nem éreztem ennyire, hogy ketté szeretnék szakadni. Anya és apa mindig annyira szeretnék, hogy maradjak otthon, és én is dolgozzak a kifőzdében, de soha nem volt időm rá. És rájuk sem. Amióta csak élek azt kívánom bár két életem lehetne, bárcsak ketté válhatnék... csak egy kis időre akár. De ennyire mint most, sosem vágytam még rá. Hiszen mégiscsak komoly dolog, ha az ANBUnak köze van hozzá nem? Akár az életem is múlhat azon, hogy most megállok vagy tovább futok.
De a helyzet az, hogy túl sokat habozok. Annyi ideig gondolkozok rajta, hogy meg kéne-e állnom, hogy rájövök, már túl sokat menekültem ahhoz, hogy most meggondoljam magam. És... jó döntésnek érzem. Valahol mélyen, nagyon mélyen arra gondoltam, hogy hetekkel és hónapokkal ezelőtt megálltam volna. És hetekkel hónapokkal ezelőtt az életem eseménytelenül telt, egy helyben álltam, és semmi nem történt velem. Azon gondolkoztam, hogyha most megállnék, akkor minden olyan lenne mint régen. De én nem akarom hogy olyan legyen. A lábam, az agyam, minden porcikám előre akar vinni, hiába érzem, hogy meg is kéne állnom. Valójában menni akarok, haladni előre, és nem csak az úton, Koroshiya mögött. Hanem az életben is. Ha most megállnék, akkor az egyenlő lenne azzal, hogy megint visszaesek. A gödör mélyébe. Az ismeretlenségbe, a sötétségbe, az eseménytelen mindennapjaimba.
Legközelebb csak akkor állok meg, mikor Mesterem is azt teszi. A papírok rám nehezednek, de az istenért sem engedném el őket.
 - Mester... - a hangom halk, és tudom, hogy talán nem olyan fontos a mondandóm. Hogy pontosabban fogalmazzak teljes mértékben hasznavehetetlen. - Csak... szeretném ha tudná, hogy én Hikari Ayame vagyok. És nem fogok belefolyni, ha nem szeretné. Ha azt akarja, hogy maradjak maga mögött, és az életem árán is védjem meg ezeket az izéket, papírkötegeket, akkor azt fogom tenni. Ha azt mondja harcoljak, akkor azt fogom tenni. És leszarom, hogy mi okból kell mindezt megtennem. Ha kell, akkor egyszerűen megteszem - a szavaim halálosan komolyak. Az arcomon mosoly van. Büszke, és boldog mosoly. Azért mert rohadtul jól érzem magamat, azért.
avatar
Hikari Ayame
Játékos

Tartózkodási hely : valahol elvesztem


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 275

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Uchiha Madara on Szer. Jan. 01 2014, 21:31

Miután a férfi átadta neked a papírokat, elégedetten bólintott feléd.
- Ne feledd, mit ígértél - néz szigorú szemeivel a papírokra. - majd visszafordult, hisz a közelgő álarcos már igen csak közel került. Koroshiya berogyasztotta lábait, majd egy hatalmasat ugrott, és telibe találta a fickó mellkasát, amelytől hátraesett, ám egy könnyed mozdulattal ismét két lábra állva készül a következőre,
Az ANBU és Koroshiya szemtől szemben állt fel. Mindketten egy pillanat alatt ragadtak fegyvert, majd ugrottak egymásnak. A két penge csattanása megtörte a csendet, a lihegés kitöltötte a két csengés közti időt.
Koroshiya egy gyors mozdulattal ugrott neki a férfinak ismét, aki készülvén a támadásra, kezét maga elé tartotta. Koroshiya ekkor elcsúszott oldalra, majd szabad kezével valahogy képes volt egy vágást ejteni az ANBU lábán. Most az ANBU volt hozzád közelebb, ám a harc annyira lekötötte, hogy nem volt ideje rád figyelni. koroshiya támadásaival egyre jobban tolta feléd, látszott rajta, talán nem húzza ki végig a harcot, egyedül.

Mestered védelmi pozícióba állt fel, miközben az ANBU jobb kezét előretartva drótféleségeket indított kígyó módjára a férfi felé. Koroshiya kunait rántott elő, ám a fegyver nem állíthatta meg a tekergőző kábeleket, így rátekeredtek a karjára. Ekkor az ANBU másik kezével egy pecsétet formált, ekkor teste mintha szikrázni kezdett volna, majd a dróton végigfutva az elektromosság rázni kezdte mestered. Láttad kettejük harcán, sem Koroshiya, sem az ANBU nem elégszik meg a másik térdre kényszerítésével. Valamelyikük el fog esni.
Koroshiya térdre kényszerült, teste remegett, az állandó villámszórás következtében fogait szorította, nem tudott szabadulni. Az ANbu ekkor kiegyenesedett.
- A feladatom, hogy a lopott dokumentumokat egyben visszavigyem a főhadiszállásra. Nem adtak parancsot másra, így saját kezűleg döntök a folytatásról - rázta meg ismét a már szinte fekvő férfit. Hangja gyilkos volt, hallatszott, Koroshiya életével nem fog többé játszani.
Az ANBU tőled alig néhány méterre állt, háttal, a földön vergődő férfit nézte, kezei foglaltak voltak, egyikkel a drótokra összpontosított, míg a másikkal a kellő elektromosságot állította elő.
- A...A...Aya - nyögte a földön Koroshiya. Ennyit tudott kinyögni. Nem tudhattad, hogy azt akarja mondani - Menekülj! -  vagy talán azt, hogy - Segíts! - bárhogy is döntesz mestered, akinek a mostani helyzetedet,  az orvosi alapismereteid és technikáid köszönheted lassan kimúlik a földön, hacsak nem teszel ellene valamit. Az ANBU, ha gyors vagy, nem fog reagálni rád, hisz nem érdeke egy genin sorsa. Bízik benne, hogy a látvány elkerget téged. Bármit is teszel, dönts gyorsan és bölcsen.
avatar
Uchiha Madara
Mesélő

Specializálódás : Fegyverek || Ninjuu kódex


Adatlap
Szint: S
Rang: Legend
Chakraszint: Az öt Kage erejénél is nagyobb

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hikari Ayame on Pént. Jan. 03 2014, 13:17

Madara

Árgus szemekkel bámulom a két férfi összecsapását. A pengék fel-felhangzó találkozására folytonosan megremegek. Valahol az adrenalin, valahol pedig mégiscsak a félelem tombol bennem. Izgalommal töltődök fel, és ez az érzés olyan energiát és erőt ad nekem, hogy a kezemben tartott papírhalom mintha egyre csak könnyebb lenne. 
Bénultan, és mégis ugrásra készen állok, miközben az életemet is feláldoznám pár oldal tüzelőanyagért. Azta, határozottan változtattam az életemen. Az a mosoly, az az ártatlan, és mégis olyannyira őszinte mosoly még mindig ott pihen ajkaimon. Nincs benne semmiféle káröröm, nem bánatos. Semmiféle irónia nem lapul mögötte, egyszerűen boldognak érzem magamat. Vicces. Mint amikor az ember sír, és mégis nevetnie kell. Én pedig mosolyogva árulom el éppen a falumat. De valóban ezt tenném? Elárulom őket? Őket, akik valójában soha nem is voltak velem? Vajon el tudok árulni olyanokat, akik egész életemben tudomást sem vettek rólam? Képek villannak be. Emberekről. Anyáról, apáról. Jiro és Haru a régi csapattársaim, ahogy éppen rám nevetnek, én pedig mérgemben mindkettőjüket szarrá verem. Chinami és Ataru, az unokatestvéreim, akik a legnagyobb élvezettel hallgatták végig a shinobi-s történeteimet, még akkor is, ha csak szemétszedésről tudtam nekik beszélni. Daichi-sensei az első mesterem. Még Aoi is, akivel Kumogakure no Sato-ban olyan csúnyán összevesztünk. A Hokage arca, Shizune-san mosolya, és segítőkészsége, aki nélkül ma sem lenne a mesterem Koroshiya-sama. A félig vak férfi, akivel annyit beszélgettem ma a kórházban. Majd végezetül az utolsó ember, akivel utolsó perceimet töltöttem a faluban, mielőtt azt elárulom. Hiroto. A szívem most sem tudja eldönteni, hogy fájjon, és facsarodjon ki, mintha egy citrom lenne amiből limonádét gyártanak, vagy egyszerűen váljon érzéstelenné és halottá. De tökmindegy hány arc jelenik meg előttem, egy maroknyi ember, hány pillanat... Mert csak arra tudok gondolni, hogy állok, földbegyökerezett lábakkal, és nem akarok mást tenni. Nem akarok az ANBU segítségére sietni. Nem akarom, hogy elvegyék tőlem azt, amit még csak most kaptam meg. Az új életemet, az egyetlen életcélomat, ami még okot ad arra, hogy haladjak tovább az utamon. Elárulom őket, mosollyal az arcomon, mint egy őrült. De inkább nevezzenek őrültnek, mint hogy ne nevezzenek semminek.
Miközben visszanézek a harcoló férfiak mögötti erdőségre, és a fék mögött épp hogy csak kilátszó falra a szememből kicsordul egy könnycsepp. Mintha ez is jelezné, hogy most el kell engednem. Csak a börtönöm ez a hely, gyűlölöm ezt a helyet, és mégis könnyes szemmel hagyom el. Mintha több év rabság után megsiratnám a cellámat. Hiába kínoztak odabent, az volt az én helyem, az egyetlen hely, ami nem volt ismeretlen. A kismadár is sír, mikor elengedi a gazdája, hiába lehet végre szabad. A vállamba törlöm az arcomat, és addig tartom nyitva a szememet, amíg fel nem szárad a könny, hogy ne kövesse az előző cseppet még egy.
Egy dróthuzal csavarodik Mesterem csuklójára, a tekintetem pedig ösztönösen átsiklik a két alak összecsapására. A szemem elkerekedik és ismét éber üzemmódba kapcsolok, hogy bármelyik pillanatban ugorhassak. Csak egy szót várok. Hogy "segíts", vagy hogy "harcolj" vagy bármi. Egy utasítást. Amire elindulhatok, hogy bebizonyítsam komolyan gondoltam percekkel ezelőtti szavaimat.
- A...A...Aya. - És most? Hogyan tovább? Remegő kézzel és lábbal ácsorgok egy helyben, miközben várom az utasítást. De semmi. Lesokkolva állok, és csak annyi jut el a tudatomig, hogy cselekednem kell. Csak egy valami jöhet szóba. A papírköteg kiesik a kezemből, de mielőtt földet érthetne, már el is léptem mellőle. Az ANBU és a köztem lévő pár méter egy pillanat alatt megszűnik létezni. A chakrámat a tenyerembe irányítom, és elektromos töltéssé alakítom át, majd a férfi hátához érintem.
 - Ranshinshou - a tenyerem hozzáér a férfihez. Ha sikeresen végrehajtottam a jutsu-t, akkor a kezembe áramoltatott chakra elektromos töltéssé alakítása miatt, a férfi idegrendszere teljesen összezavarodott. A jutsu mind a 360 idegpontot ráveszi, hogy értelmetlen parancsokat közvetítsen a többi felé. Mintha az áldozat teste rövidzárlatot kapott volna. 
avatar
Hikari Ayame
Játékos

Tartózkodási hely : valahol elvesztem


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 275

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Uchiha Madara on Szomb. Jan. 04 2014, 00:53

- A...A...Aya... - nyögte mestered. A neved sem tudta kimondani, hangja remegett, sérült volt. Szenvedett. Az ösztönös mozdulat, amit a gazdájukhoz hű élőlények tesznek, nálad is kapcsolt, azonnal. Lábaid elrugaszkodtak, talán gyorsabban is, mint átlagosan. kezedet emelted a háttal álló férfi felé, aki nem várta a támadást.
A villámok elhalkultak, az előtted álló test megmerevedett. 
- Hát te meg - akarta fejét fordítani a férfi, hogy kezével megfogjon, ám ehelyett lépni próbált, amelytől elesett. 
- Mit műveltél te lány? Ki vagy te? Próbált mozdulni, ám véletlenszerűen remegett meg egy-egy végtagja, ekeiről letekeredtek a drótok, mestered megszabadult a biztos haláltól. 
Az ANBU mozdulni sem tudott, mikor mestered összekapta magát. felkelt, majd leporolta magát.
- Remek tanítvány. .Büszke vagyok rád Ayame. Amiért megmentettél, mutatok még valamit. - sétált a földön fetrengő ANBUhoz a férfi, majd kezét annak lábára tette. A férfi felkiáltott, ám nem tudott a fájó végtagjához nyúlni, a technikád hatása alatt állt még most is.
-Shinkeitsuu. - nevet fel Koroshiya. - A technikával egy adott pontba tudod koncentrálni, ami elképesztő fájdalmakat tud produkálni. Tökéletes lehetőség tárult eléd Ayame. Keress egy megfelelő helyet, és egy érintéssel koncentrálj chakrat a férfiba, amíg nem hallod, hogy kellően kiált. Akkor nyomj rá még egy kicsit - mosolyodik el, majd hátrébb áll.
A feladatod, hogy egy érintéssel vezess chakrat az ANBU testének egy pontjába. Az elején helyezd rá a kezed valamely részére, amjd folyamatosan áramoltasd a chakrat. Addig vezesd, amíg a férfi nem kiált. A helyzet adja magát, talán túl gyosan jutottál el erre a szintre, de be kell látnod, innen a férfi nem távozhat, élve. Minél több chakrad adsz bele egyszerre, egy pontba koncentrálva, hogy szinte feszítse, annál jobban fog a férfi kiáltozni. Mivel orvos vagy, tudnod kell, de a szaktudás nélkül is tudni lehet, mely pontokra lehet olyan ütést is bevinni, amely halálos is lehet. Egy ilyen technikáról nem is beszélve. Nem tudhatod, hogy az ANBUnak vannak e társai vagy esetleg képes kitörni a technikádból, így nem célszerű sokáig húzni, persze azért ki lehet élvezni egy kicsit.
- Mi vagy te? - cseng fel újra a kérdés. Sokkal jobban erőltetve a Mit, a Kit helyett. talán szörnyetegre gondolt.

A technikát elsajátíthatod a körben, amennyiben hosszan leírod a menetét és a gondolataid, a tanulás végén a férfi, amennyiben nem fogod be a száját, igen hangosan kiáltozik, szinte sikít, fájdalmai kezdik kikészíteni az idegrendszerét.
avatar
Uchiha Madara
Mesélő

Specializálódás : Fegyverek || Ninjuu kódex


Adatlap
Szint: S
Rang: Legend
Chakraszint: Az öt Kage erejénél is nagyobb

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hikari Ayame on Szomb. Jan. 04 2014, 21:06

Madara

A jutsu sikeres használata után remegő lábakkal állok meg Mesterem előtt. Az ANBU teste lassan, de biztosan megmerevedik, mintha a szemem láttára válna sóbálvánnyá, és meglepetten próbál felém pillantani maszkja mögül. Azonban a feje fordítása helyett a lába kapja az infót, hogy mozdulni kéne, mire a férfi elveszti egyensúlyát, és összeesik. A földön szerencsétlenkedik még pár sort, miközben felteszi a kérdést, amit a legjobban utálok a világon. Vagyis... Az elsővel ugyan még semmi problémám, bár azt is sokszor hallgattam már végig, mikor valami baromságot csináltam kisebb koromban... vagy nagyobb koromban, igazából tökmindegy. De a második kérdése elgondolkoztat.
Hogy ki vagyok én? Mégis... mégis ki vagyok én? Félve kutatom a választ az agyamban a kérdésre, amelyre sosem tudtam igazán a választ. Mégis ki lennék? Miért kéne bárkinek is lennem? Honnan tudjam? Miért tudjam? Kéne tudnom? Összezavartan, szédülve ácsorgok egy helyben, úgy érzem lázas vagyok, és mindjárt összeesek. Gyengének érzem magamat, és aprónak, a hatalmas világ egy kis zugában ücsörögve. Egyedül, elhagyottan, kegyvesztetten. Miért tettem amit tettem? Volt okom rá, vagy csak én gondoltam, hogy van? Annyi, de annyi megválaszolatlan kérdés van bennem, hogy a fejem lassan szét akar robbanni. Nem tudom ki vagyok. És azt sem tudom, hogy miért vagyok az aki nem tudom hogy ki. Úgy összességében túl sok mindent nem tudok. És csak hogy még egy "nem tudom"-mal bővítsem a már amúgy is kilométer hosszú listámat, azt sem tudom, hogy tudnom kéne-e már ezekre a választ.
A számat válaszra nyitnám, de életemben először nem tudom mit mondhatnék. Ayame vagyok, és mindig mindenre van valami frappáns visszaszólásom, de mit is mondhatnék az embernek, aki valószínűleg miattam fog meghalni? A gondolattól megremegek, és ha nem lennék teljesen kómás, akkor lehet, hogy sírva tudnék fakadni.
- Remek tanítvány. - A szívem megdobban Mesterem hangjára, és az ajkam ösztönös mosolyra húzódik. - Büszke vagyok rád Ayame. - Újabb dobbanás. Ezek a szavak boldoggá tesznek. - Amiért megmentettél, mutatok még valamit. - Szavai után a földön bénázó ANBUhoz lép, és a kezét annak a lábára helyezi. Megrezdülök a hirtelen kiáltásra, melyet fájdalmában hallat a férfi. Értetlenül bámulok Koroshiya-samára. - Shinkeitsuu - nevet rám jóízűen. - A technikával egy adott pontba tudod koncentrálni, ami elképesztő fájdalmakat tud produkálni. Tökéletes lehetőség tárult eléd Ayame. Keress egy megfelelő helyet, és egy érintéssel koncentrálj chakrat a férfiba, amíg nem hallod, hogy kellően kiált. Akkor nyomj rá még egy kicsit.
Nem értem? Mi történt? Miért történt ez? Csak annyit tudok, hogy rémesen elegem van a kérdésekből, amelyek szüntelen bombázzák a fejemet. Próbálok nem gondolni rájuk, és mégjobban próbálom nem keresni a válaszokat, mert tudom, hogy nem fogom őket megtalálni. Koroshiya-samára bámulok, a tekintetére, az arca vonalaira, és azon tűnődök, vajon miért vált egyszer csak ilyenné. Érzem a bizalmát, érzem, hogy büszke a tanítványára. És... és bár a szívem mélyén valahol gyűlölöm, hallom a fejemben azt az elnyomott hangot, ami a régi önmagamból maradt kis rész, hogy ez az ember borzalmas, és nem kéne rá hallgatnom, mégis boldoggá tesz a gondolat. Hiszen nem mindegy? Nem mindegy nekem, hogy miért tette ezt, hogy miért kell nekem is ezt tennem, és hogy miért válok olyanná, amilyenné szeretné hogy váljak? Ő az első ember, aki büszke rám egész életem során. Anya és apa... sosem szerették, hogy shinobi szeretnék lenni, sosem voltak rám büszkék emiatt, és szüntelen hallgathattam, hogy: "Mi megmondtuk, nem vagy te shinobinak való, inkább legyél szakács, valamire való ember." A régi sensei-em sem volt rám büszke, amit nem is csodálok. Soha, semmit nem tettem, ami miatt bárki büszke lett volna rám, vagy bízott volna bennem. Mindenhol csak léteztem, de nem voltam senki. Nem éreztem semmit. Az emberek, akik eddig körülöttem voltak, nem éreztek irántam semmit. Semmi olyat, ami miatt élő embernek érezhetném magamat. Soha nem szeretett fiú, soha nem bíztak bennem feltétel nélkül, és soha nem voltak rám büszkék. Miért számít az, hogy mit kell tennem a büszkeség kiérdemléséért? Nem törődök vele... Nem törődhetek, mert különben nem jár nekem. Ha rám ezért büszke valaki, akárki, a világ leggonoszabb embere akár, akkor ezt kell tennem. Mert akkor ezek szerint én ennyire vagyok jó, és ezért érdemlem meg azt, amit.
 - Ígérem Mester nem okozok csalódást. Amúgy is akartam már tanulni még valami zsír jutsu-t, amivel felvághatok majd a faluban - vigyorodok el és a lent lévő ANBU-ra pillantok. Ekkor veszem észre mit is mondtam és visszapillantok Mesteremre. Legyintek. - Mondjuk... felvágni nem csak a faluban tudok - teszem hozzá, ha esetleg vissza se mehetnék többé Konohába.
Lassan leguggolok a földre a férfihez, és a kezemet a lábára emelem. A chakrámat a tenyerembe irányítom, és onnan egyenesen egyetlen egy pontba a tag lábán. Próbálom minél intenzívebben és minél precízebben. Eleinte nem érzem, hogy bármit is elérnék vele. Kelletlenül felszisszenek, és még erősebben és keményebben indulok neki még egyszer. A lehető legtöbb chakrát irányítom a tenyerembe, szinte érzem, hogy tele van erővel, és energiával. Majd egy hirtelen pillanatban az egészet kiengedem, át a férfi testébe, egyetlen pontra összepontosítva. A vádlija közepére.
A férfi fájdalmas kiáltása ébreszt fel a transzból, amibe a koncentrálás közepette estem. Megremegek, és ijedten rápillantok. Nem tudom mégis mitől félek. Talán a hatalomtól, ami még több lett azzal, hogy egy ilyen jutsu-t is elsajátítok. Nagyot nyelek, de nem hagyom abba. Nem hagyhatom abba. Felpillantva Mesteremre új erőt kapok, és úgy érzem muszáj megtennem.
Ezúttal a háta közepére helyezem a kezemet, és akárcsak az előbb megint megpróbálom a kezembe koncentrált chakrát a lehető leggyorsabban, és legerősebben kiengedni, egyetlen egy pontba, ami éppen a tenyerem közepe alatt lapul. Ha ismét sikerül a technika, akkor az ANBU megint szenvedve felkiált a tenyerem alatt. Na jó, ebből elég lesz. Nem akarom tovább húzni. Harmadszorra épp elég lesz megölni őt.
Felállok és belerúgok, hogy a hátára feküdjön. Ismét leguggolok. Lassan, minél lassabban, miközben a kezeim remegnek. A félelemtől. Félek, hogy meg kell őt ölnöm. Mégis milyen ember vagyok én? A kezemet lassan a mellkasára emelem. Olyan nehéz irányítani a testemet, mint még soha életemben. A torkom kapar, a homlokomról lecsúszik egy izzadságcsepp. Próbálom elfojtani a bennem tomboló félelmet, a remegést pedig leállítani, mert nem akarom hogy tudják, félek. Félek ölni. Ha tényleg megölöm... akkor mégis milyen ember vagyok én? Már nem csak a kezem remeg. A vállam is akarva akaratlanul, a lábaim, a csuklóm, a fogaim vacogva összekoccannak, mintha fáznék. Egész testemben remegek. A chakrám pedig fokozatosan összegyűlik a tenyeremben. Mégis... mégis milyen ember vagyok én? A szívem olyan gyorsasággal tombol, mint még soha életemben. Akkor sem dobogott ennyire, mikor megcsókoltam Hirotot. Pedig valljuk be, akkor aztán majdnem kirobbant a helyéről. Most pedig olyan erővel lüktet, hogy szinte fáj. A fejem szintúgy, a szemem tágra van nyílva és ki van száradva. A nyelvemet néhol véresre haraptam. Mégis milyen ember vagyok én?
 - Mi vagy te?
És vége.
Ennyi volt.
Az utolsó kérdés, amit feltett nekem életében. Az első ember, akit megöltem. A chakra szinte magától szökik ki a kezemből, mintha már nem is én irányítanám tovább. Ő pedig egy hatalmas halálsikoly kíséretében meghal. A szíve egyszer csak megáll dobogni, hiszen a hirtelen fájdalom éppen ott érte el. Megöltem egy embert. Aki... Aki megkérdezte, hogy mégis mi vagyok én. Mégis mi vagyok? Mielőtt meggyilkoltam azon gondolkoztam, hogy milyen ember vagyok, de... Dehát öltem! Tényleg elvettem egy ember életét, aki egy ujjal sem ért hozzám. Úgy érzem minden hangszálam elszakadt, és képtelen vagyok megszólalni, úgy érzem a szívem ugyanúgy megállt mint az előttem fekvő férfinak. Milyen békés. Milyen szomorú. Milyen fáradtnak tűnik meggyötörve a földön fekve. És nem kiállt rám senki. Nem mondja senki, hogy nem kellett volna ezt tennem. Összezavarodva pillantok a halott férfira. Megfogom a vállát és rázni kezdem.
 - Hé... - suttogom halkan, de a hangom még ennyitől is elcsuklik. - Hé te! - mondom valamivel erőteljesebben. - Kelj fel! - rázom meg a vállát. De semmi. - Meghalt... - nyögöm fájdalmasan. - Meghalt! - És én öltem meg. Valakit... kinyírtam. Nem maradt más a helyén csak egy kihűlésnek induló hulla. Egy test, amiben már nincs élet. Remegő kezekkel a fejemhez kapok, ami olyan erővel lüktet a fájdalomtól, mint kicsivel lejjebb a szívem. Úgy fáj! Annyira fáj! Miért fáj ennyire? Mégis mi vagyok én? Talán nem is ember? Megőrültem volna? Miért van annyi fájdalom, miért okozok magamnak és másoknak fájdalmat. Miért létezik fájdalom?
 - Koroshiya-sama... - mondom halkan a nevét, miközben kiszökik egy könnycsepp a szememből. - MAGA TETTE! - sikoltom, üvöltöm, olyan hirtelen, hogy néhány madár elszáll a közelben lévő fákról. A hangom visszhangzik az erdőben, visszacsattan Konoha városfalain. - Nem én voltam! - kiáltom, és egy kunait előkapva felpattanok, és elrugaszkodok a talajtól. Egyenesen a Mesteremre akarok ugrani, hogy leszorítsam a földre, és megölhessem. Őt is megölhetném, hiszen ő vett rá, hogy végezzek az előbbivel. - Az egész a maga hibája, mindent maga csinált így! Én nem tettem semmit! Én nem akartam ártani senkinek! Én csak... én csak... én csak megpróbáltam én lenni - üvöltöm, de képtelen vagyok elrugaszkodni és tényleg nekiugrani. Csak állok magam elé tartva a kunait, fenyegetően felé böködve vele.
Mi vagy te?
Mégis mi vagy te?
 - Én... sajnálom - esik ki a kezemből a kunai, és egy halk puffanással földet ér. - Sajnálom - törlöm le a szemem alól a könnyeket, és a szemhéjamat is megdörzsölöm. - Egy idióta vagyok. Én... sajnálom. Én csak... azt akarom, hogy büszke legyen rám... - pillantok fel szemeibe, és lenézek a hullára. - Nem érdekel ő! Nem is ismertem! Nem érdekel, hogy meghalt. Bármikor megölhettem volna. - A hulla élettelen testét nézem. Csak, hogy még inkább biztosabb legyek benne, hogy nem érdekel a halála, belerugok egyet a kezébe. Leguggolok és leveszem a fejéről a maszkot. - Ez az enyém! - döntöm el, és a fejemre rakom, de nem húzom az arcomra, csak hagyom hogy a nyakamban lógjon. A férfi arcára pillantok. Nem ismertem őt. Hála az égnek, gondolom.
 - Menjünk - kérem Mesteremet, és felveszem a földön heverő kunaimat, miközben visszacsúsztatom a tartójába. Miközben felállok és Mesterem mellé bicegek, nem tudom levenni a pillantásomat a halott arcáról. De végül elfordítom a fejemet, és Koroshiya-sama arcára nézek. Attól kezdve, soha többé nem tekintek vissza az ott fekvő emberre, aki feltette a számomra legfájdalmasabb kérdést.
Mi vagy te?
avatar
Hikari Ayame
Játékos

Tartózkodási hely : valahol elvesztem


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 275

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Uchiha Madara on Vas. Jan. 05 2014, 14:01

A földön fekvő férfi egyre jobban üvöltött, ahogy kezed ráhelyezted. Először lábára, majd a hátára, végül feladva a benned dúló harcot , a férfiba rúgtál, aki csak felnyögött egy utolsót, majd hátára fordulva megadta magát. Szemei kitágultak, szája szólni akart, ám nem tudott, csupán annyit - Mi vagy te? - majd a fájdalom, amely mellkasába fúródott, olyan elviselhetetlen volt számára, a kínok oly mértékben emésztették fel őt belülről, hogy teljesen megadva magát tágultak ki szemei, tátott szájjal ájult el. Meghalt. Nem bírta elviselni a fájdalmakat, a kínokba halt bele.
Miután leguggoltál mellé, hogy álarcát magadhoz vedd, láthattad a barna hajú, fiatal férfi arcát, tátott száját, és a vérvörös, kidülledt szempárt. Ronda egy látvány volt.
Mestered, mikor kunait ragadtál, nem mozdult, csak állt és nézett, talán ő sem hitt a szemének.
- Igazán szimpatikus a hozzáállásod, Ayame. Most már vér tapadt a kezedhez, ezt a vért nem tudod lemosni. Ayame, te megölted ezt a személyt, egy ANBU-t, aki a város elit védelmezőinek egy tagját. Ha te nem vagy, talán már halott lennék. Köszönöm, Ayame - lép hozzád közelebb a megtépázott köpenyes férfi. Fehér köpenyének nagy része szét volt szakítva, több helyen vörös vérfoltok tarkították az orvosi ruházatot. Koroshiya papírjai felé indult, amelyek még most is a földön hevertek. Ekkor valami halk, furcsa hangot hallotok. Mikor megfordultok, láthatjátok, ahogy a földön fekvő ANBU testén különböző jelek kezdenek kirajzolódni. Egy aljas technika, pontosabban egy pecsét technikának köszönhetően a jelek hamar végigfutottak a férfi egész testén.
- Ayame. A papírokat. Menekülj - adta ki tőszavakban a parancsot Koroshiya, majd feléd ugrott, hogy arrébb lökjön téged. Mikor keze megérintett téged, tested lendületet kapott, majd sebesen indult meg a papírköteg felé. Ám Koroshiya nem járt ilyen sikerrel. A férfi testén kirajzolódott jelekből egy nagy, fekete gömb formázódott, amely elnyelte őt, és Koroshiyat, örökre.
A földön fekszel a papírhalmaz mellett, sajnos nincs időd leülni és végigolvasni, hisz a férfi kiáltozásai elhallatszott a kórházig, valószínűleg újabb ANBUk jelennek meg pillanatokon belül a helyszínen, így ajánlatos lenne megfogadni mestered utolsó parancsait, és a papírokkal együtt el kell menekülnöd a lehető leggyorsabban.

Az idő a menekülésben igen relatívan hatott, nem tudhattad, hogy mióta menekülsz. talán órák teltek el, amelyek perceknek hatottak, vagy épp percek teltek el, a hosszú óráknak hitt időben. Annyi biztos, besötétedett. Messze jársz már Konohától, a kórháztól, a múlttól. Egy aprócska falvat pillantasz meg, néhány házzal, melyek ablakaiból már csak helyenként szűrődött ki fény. Éhes voltál, szomjas és álmos. Egy két emeletes faház előtt állsz meg, melynek ajtaja fölött egy szó állt "Fogadó".
Amennyiben belépsz, egy kihalt fogadóban találod magad, egy nagy teremmel, nagy faasztalokkal és faszékekkel, egy hosszú pulttal, kandallóval. kellemes, ám kihalt hangulata talán épp megfelelő a pihenésre. Szállást, és élelmet is tudsz vásárolni, habár a pultos szerint késő van a vacsorához, egy kis adag ételt kihoz neked, látván szakadt ruházatod, fáradt arcod, és remegő tested.
- Az éjszaka 800 ryo lesz, alkalmanként, az étkezés pedig 150 ryo, természetesen ez is egy alkalomra vonatkozik. - mondja a pultos. - Ez ajándék - mosolyog az eléd rakott ételt nézve. - Jól gondolom, hogy pihenni szeretne? - hangja illedelmes és udvarias volt. A férfi egy kulcsot akasztott le egy szögről.
- A szoba az emeleten van a folyosó végén. - mutat a felvezető lépcső felé. A szoba átlagos volt, egy ággyal, amely puha volt, egy asztallal, néhány szekrénnyel, valamint egy fürdővel. Az éjszakát nyugalmasan töltheted el.

Szökött shinobiként figyelned kell minden lépésedre, nem kockáztathatod meg, hogy elkapjanak. Mestered iratai között találhatsz nem egy orvosi technika leírását, amelyeket a későbbiekben hasznosíthatsz, ez az ő ajándéka. Az enyém pedig, a szökött shinobi titulus mellé, + 15 Chakra, amiért ennyi boldog pillanatot okoztál, az ilyen játékosokért megéri mesélőnek lenni és aktívan játszani, értük, értetek. A következő kört ide írd, a linkben szereplő helyen közlöm a továbbiakat.
avatar
Uchiha Madara
Mesélő

Specializálódás : Fegyverek || Ninjuu kódex


Adatlap
Szint: S
Rang: Legend
Chakraszint: Az öt Kage erejénél is nagyobb

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

5 / 14 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6 ... 9 ... 14  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.