Konoha kórháza

12 / 14 oldal Previous  1 ... 7 ... 11, 12, 13, 14  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Jiraiya on Szomb. Okt. 29 2016, 15:18

// Nagyon jó poszt volt ez is, konkrétan minden irományban megtalálható a művésziség. ^^ A zenéért pedig külön köszönet. //


   A férfi csak nézi a lányban dúló érzelmek felszínre törésének eredményét, nem szól, csak figyel. Hagyja, hogy a lányt áthassák az érzelmek, hogy a feltörő emlékek, a feltörő érzések végre átjárják a szívét, még akkor is, hogyha lelkének egy árnyaltabb mivoltja fel-fel törni próbál... Túl jó munkát végeztek.
   Okami bólint, és elmosolyodik. Ahogyan a lány felnéz rá, először állja a tekintetet, majd mikor az átható szempárok zavaró pislogásra késztetik, elnéz, elfordítja a fejét, pillantásai pedig végigsöpörnek a csendes utcán. Hiába, hogy egy kórház előtt állnak, egy lélek sem jár erre, a távolból viszont hallani lehet a város élettel teli hangját, mely levél zörgéssel és a szél suhogásával vegyülve táncolja körbe a két Shinobit... A szél még több levelet sodort magával, melyek közül egy, végül a lány ölelésének melegében kötött ki...
   Talán ezek az érzések, talán a természet játéka az, amely Shakaku érzéseire hatással volt, még ennél is jobban. Elmondta, amit érez, amit tud, amit már fény világít meg ebben a sötétségben. Egy tudat, amely nem ismeri a múltat, nem ismeri a jövőt és csak a jelenben él, a friss megtapasztalások által telítődik meg és formál új személyiséget. Ha egy személy érzelmei, gondolatai, emlékei formálják a személyiségét és így a tudatát, egy kifejlett tudat jelképe a színnel teli világ, a házak, az utak, az ott álló barátok, ellenségek, a családtagok, a szerettei, a fantomképek, melyek újra és újra lezajlanak szemei előtt szimbolizálva emlékei sokaságát, ha mindez egy színes kép, melynek központjában a Személy áll, akkor Shakaku tudata egy fény, egyedül a sötétségben...
   Középen egy lány áll, kétségbeesetten, hiszen talán fél... A fénypászma, ami fentről megvilágítja, kiszélesedik. Egy kórterem látszik körülötte, egy ágy, melynek szélén egy árnyék áll... Tűzben égő árnyék, melynek a lángok oltalmául szolgálnak, fáslizott arca pedig kifejezéstelen. Botjára támaszkodva nézi a lányt, kinek elméjében egyetlen gondolat jut eszébe a Tűzben égő Árnyékról: "...hűségem a faluhoz és hozzád, Hokage-sama, töretlen!"
   Egy másik kép is kibontakozni látszik, egy kedves arc, mely egy nővér arca... Törődés, ez jut eszébe róla, ahogyan a felbukkanó, mellette álló férfiról is... A Kérdés csak az, hogy milyen megtapasztalások érik majd őt és hogy ezek a képek miképpen fognak formálódni? A távolban álló kórtermek a terjedő fénypászma megvilágításában, az elfutó, arctalan orvosok, melyeket csak tudatalattija érzékelt, és az utca... Talán ez hagyta benne eddig a legnagyobb nyomot, így ezért áll most a fénnyel megvilágított sötétségben az utca közepén, a poros, földutas mellékúton, ahol most nem jár senki, csak a levelek táncolnak rajta. A borostyán színű köpeny is feltűnik, mely hirtelen a lányra simul, oltalmazva őt a hűvös levegőtől. Ha körbenéz, látja maga körül a fénnyel átjárt háztömböket, a kórház épületeit, melynek ablakaiban a nővér és a többi, arctalan dolgozó áll. Őt figyelik. Egyszerre bizarr és felemelő látvány. Okami is ott van, a kórház bejáratának ajtajából figyel... Minden általa megismert hely, személy most jól látszik, emlékeinek határa viszont, tökéletesen érzékelhető. Az ismeretlen világ a háztömbök után, a Kórház mögötti rész, már mind sötétségbe burkolózva áll, sőt, inkább ott sincs... Ott ér véget a tudat, a megismert Világ határa. Egyetlen személy van, és egyetlen dolog, ami a legközelebb áll a lányhoz ebben a szimbolikus képzeletben, az pedig a Hokage... Nem látja, de érzi, hogy ott van vele. Ez tehát jelenleg Shakaku elméje. Egy kicsiny, tapasztalások által felépíthető világ, mely minden ember számára más és más...
   A köpeny rajta marad testén, még a szertelensége ellenére is, mintha csak rásimulna a ruhájára és a bőrére... Kellemes érzés tölti el, milént a most már langyos áramlatokat hozó szél belekap a lány hajába, ruhájába, és teljesen átjárja őt a frissesség. Okami ismét elmosolyodik, majd megindul a lány felé, lassú, kimért léptekkel. 
- Tényleg megváltoztál... Mintha... Boldogabb lennél.
Mondta eltűnődve, majd azonnal folytatta is.
- Szívesen körbevezetlek, de kérlek, ne erőltesd túl magad. Nem vagyok orvos, de egy ilyen sérülés után, óvatosnak kell lenned. 
Mondta, majd megvárta a lány válaszát és aztán megindultak a főút irányába.
- Ha segítség kell, akkor... 
állt meg egy pillanatra, mintha nem tudná, hogy mit akar mondani. Talán zavarban van? Esetleg meggondolta magát? Lenéz a lányra, aki nagyjából két fejjel alacsonyabb nála, de egyből elkapja a tekintetét.
- Akkor csak szólj.
Nyögte ki végül, elhaló hangon, szinte alig lehetett érteni az utolsó szótagokat.

Spoiler:
Okami Illusztráció

_________________
°Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
°Kenshiro Hanae --> Újra elveszve... 
°Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
°Koreko Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
°Hamacho Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
°Akira --> "Tartozni valahová..."
avatar
Jiraiya
Mesélő

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Vas. Okt. 30 2016, 16:22

[Jiraiya]


A fiatal nő érzi a tudatát megvilágító fény melegét, ahogyan az rávetül a hideg sötétség által kínzott elméjére. Noha nem érti a jelenséget, sem annak okait, de már sejti, hogy az indokok keresése nem az ő feladata, hiszen arra egész egyszerűen képtelen. Mégsem érzi viszont magát teljesen reménytelennek, hiszen az általa eddig megismert aprócska világban is mindenkinek megvan a saját szerepköre; senki sem ugyanolyan.
~ Habár el sem tudom képzelni, hogy az én szerepem vajon mi lehet… ~ A gondolatfoszlány egy pillanatra képes arra, hogy a fellelt megnyugvását megingassa, de a tudatában gyúlt fénypászma és a kezében dédelgetett levél ismét a felszínre emeli a végtelen mélységű sötétségből feltörő gránitszilárdságú oszlopot, avagy a hűségét. A felülmúlhatatlan sötét gomolyagból mintha kezek akarnának felkapaszkodni az oszlopként manifesztálódó elkötelezettségére, de a karmos és eltorzult végtagok még csak hozzá sem tudnak nyúlni ahhoz; mintha égetné az érintésüket a képződmény, ugyanis hirtelen egy elkapó mozdulattal vonulnak vissza a sötét felszín alá, így ő maga az oszlop tetején biztonságban lehet.
A biztonságérzetének tudatosulása lehetővé teszi számára azt, hogy a fizikai jelennek szentelje teljes figyelmét. A lábai alatti talaj nem olyan kemény, mint az épület padlózata; érzi, hogy a sokak által taposott felület az ő talpai nyomát is felveszi, ahogy a porszemek felszállnak egy nagyobb toppantás nyomán. A kísérletező toppantás nem csak a porszemek táncát eredményezi, hanem azt is érzi, hogy a mozdulat által ébresztett rezgés és hanghatás lényegében különbözik a kórházi kőpadlón kifejtetett hatásoktól.
Tekintetével kíváncsian követi a porszemek táncát a levegőben. Íriszei viszont a körülöttük lévő levelekre terelődnek, mikor azok a porszemekkel keverednek. A levelek tánca felvezeti tekintetét a környező épületekre. Alaposan szemügyre veszi azok magasságát, formáit, éles vonalait és természetesen az alapanyagokat, amikből építették őket. ~ Minden elemnek van saját helye. ~ A gondolatnak ugyan van egy belső, jóval mélyebb jelentése, de arra jelenleg képtelen rábukkanni.
Így viszont folytathatja az épületek szemrevételezését, folyamatosan hasonlítva őket az első felfedezett létesítményhez, a kórházhoz. Szívében titkon azt kívánja, bárcsak betekintést nyerhetne a falak mögötti világba, hiszen a kérdés, hogy vajon az épületek berendezése hasonlít-e a kórház berendezéséhez, illetve az épületekben lévő személyek hasonlítanak-e a már ismert személyekhez, így különösen a nővérhez és Okamihoz ~ De ismerem én egyáltalán így Okamit?1 ~, folyamatosan és elképesztő erővel foglalkoztatják fantáziáját, ami viszont üres, vagy legalábbis akkora arzenállal bír, amivel már megismerkedett legalább vizuálisan.
Ekkora hozzá közelebb lépő férfi felé fordul. A cipőtalptól indulva veszi szemügyre minden porcikáját, még így, ruhán keresztül is. Az első pillantás elég számára, hogy levonja a következtetést: nem csak magasságbeli különbség van közöttük. A férfi lábfeje jóval nagyobb és szélesebb, ahogyan a vádlijai és combjai is sokkal erősebbek, a karjairól és a széles vállairól nem is beszélve. Ezt követően éles tekintettel méri fel a férfi arcvonásait is, állának éles vonalát, szemeinek színét, hajának hosszát és árnyalatát, mosolyának ívét.
~ Boldogabb? ~ Kérdez vissza elméjének szűk végtelenében. Arcáról némileg lehervad a mosoly, átadva helyét némi értetlenségnek. Fejét is oldalra biccenti, mint ahogyan a kiskutya is teszi, ha nem érti gazdája szavát.
A férfi aggodalmát viszont némiképp tudja értelmezni, habár talán nem épp úgy, ahogyan maga Okami: – Semmi kedvem visszakerülni abba a magányos szobába, mikor ennyi felfedeznivaló vár rám! – Mosolyodik el ismét, majd pedig az apró kezét a férfiéba csúsztatva kezdi el őt húzni a statikus környezetből a dinamikus felé.
A zajos utca felé közeledve a férfi érezheti a fiatal nő kezén, hogy remeg, és ez egyre erősödik; a két utca kereszteződésének pontjában megtorpan, nem lép be a forgatagba, hanem először gyermeki módon nagyra nyílt szemekkel konstatálja az idegen arcokat. Számára mindenki és minden ismeretlen.
A gondolat tudatosulása nyomán viszont nem mérhetetlen magány kaparintja meg törékeny elméjét. Ugyan fizikailag nincs jelen, mégis érzi, amint a Hokage-sama figyeli. Ez, valamint a mérhetetlen kíváncsiság ösztönzi őt, hogy megtegye az első lépést a forgalmas utcán, belépve a szállingózó emberek közé. Forró keze lassan, de biztosan csusszan ki a férfiéból.
Minden arcot igyekszik megfigyelni, minden gesztust és elcsípett beszélgetésfoszlányt megjegyezni, minden anyagot megérinteni; legyen az a mellette elsuhanó nő ruhája, vagy a standokon kihelyezett portékák. A fémek hidegétől, a kerámiák matt vagy fényes felületéig, a gyümölcsök és zöldségek puha vagy érdes tapintásáig próbál mindent az emlékeibe vésni. ~ És ezek az illatok! ~
Úgy tűnik, minden gyümölcsnek és zöldségnek más az illata, ahogyan minden embernek is: a gyönyörű ruhában lépdelő hölgyé és az izzadt agyagosé, a poros orcájú gyermeké és a botjára támaszkodó idős úré. Az egyik lépcsőn ülő macska bundájának illata (aminek a megtapasztalásáért három párhuzamos karomnyomot sikerül bezsebelnie a jobbkézfejére) merőben eltér a zöld növények illatától, amit a végtelen színkombinációjú virágok illata múl felül.
Minden mimika, gesztikuláció számára kincset ér (így amennyiben valakinek elkapja a tekintetét, arra rámosolyog, ha távolabb van, akkor integet is); minden mosoly, minden indulatos arckifejezés, minden ökölrázás, nevetés felbecsülhetetlen, ahogyan a hangok is. Ugyanis feltűnik neki, hogy mindenki más hangszínen beszél, s egy pillanatra megfordul a fejében a kérdés, hogy vajon tudná-e őket utánozni – viszont nincs ideje elmerengeni a gondolaton, ugyanis az utcaszintről az égen szálló madarak röpte csalja el a tekintetét.
Egy pillanatra hunyorog és a szemét eltakarni kényszerül, de mikor szemei hozzászoknak az erős fényhez, megpillantja azt, ami eddig leginkább nyűgözi le.
Arcok nőttek ki a hegyből. – A kijelentés váratlan, de látszik is az arcán, hogy a szavak jóformán kiszaladtak a száján.
A tekintete szinte engedélye nélkül ugrik a távolból egy közeli épületre, ami terebélyes, szintenként szűkülő kupolához hasonlatos; méreteit tekintve könnyen látható. A rajta lévő szimbólum látványára a szíve szaporán kezd verni. A lüktetéseket hallja a fülében, érzi a torkában. Talán épp emiatt szökik ki mindössze suttogásként, pillangó szárnyának gyöngéd rebbenéseként2: – Tűz…

1 Mindössze a „sama” honorific-re emlékszik, én meg nem tudom, hogy szakszerűen hogy kell fordítani ilyen esetben a honorific kifejezést :DD
2 Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon – pillangóhatás


_________________



avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 198

Specializálódás : vanittmindenmintaBúcsúban


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2010

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Jiraiya on Kedd Nov. 08 2016, 00:03

Képzelete játszik vele, vagy talán, pont most van teljesen magánál? Talán pont most érte el azt a szintet, amely a nyílt tudat csodálatos világát engedi megnyilvánulni tucatnyi porszem formájában? Kérdések izgatják elméjét, képek ingerlik fantáziáját, miközben ezer egy szín, fénylő csodák szállnak szemei elé, s mintha minden más sötétségbe vesznek, minden más eltűnne, csak az és csak egy dolog van előtte minden másodpercben, s újabb s újabb, míg végül gyermeteg csodálkozással a sötétbeburkolódzó színek, el nem csalják őt... 
   Illatok, szagok, gesztusok, formák, színek, még több illat, hangok, kifejezések, egyéniségek, emberek... A lány számára Okami szilárd támasz, karja vastag, izmos és erős, akárcsak egy szikla, mégis, annyira gyengéd, amennyire tőle telik. Lopott pillantásokat vet a lányra, hogy megbizonyosodjon arról, minden rendben van, majd segíti őt. A látvány viszont elragadja, hatalmába keríti, és lassan, talán tudtán kívül, de elengedi a férfi kezét, akárcsak egy gyermek, aki nekivág az ismeretlennek, és bár bátortalan, mégis lelkesedéssel teli, hiszen a színek és az illatok kavalkádja, az új és egyben nagyszerű érzések, tapasztalások azok, amik egy valóságos érzékszervi orgiát váltanak ki!



   Korosztályok váltják egymást méterről méterre, terhes édesanyák állnak csoportba verődve a gyümölcsárusnál, ahonnan friss, üde illatok szállnak. A dudorodó pocakokon gyengéd érintések pihennek, miközben mosollyal teli, kellemes beszélgetésbe elegyednek egymással. Odébb egy rózsaszín ruhás anyuka sétál gyermekével kézen fogva, ami alig ér a derekáig. Közösen viszik haza a váráslások eredményét, megosztják egymás között a terhet. A kisfiú örömteli arccal néz fel anyjára, ki gyengéden mosolyog vissza rá. Néhány méterrel odébb látszik, - innen a tömeg széléről, ahol az álmélkodó lány áll - hogy egy fiatal házaspár sétál egymás mellette, kézen fogva, míg valamivel odébb egy büszke apuka ugrál szaporán gyermekével a nyakában, miközben a másik kettő bolondozva szaladgál a férfi körül. És persze ne feledkezzünk meg a kedvesen mosolygó idős hölgyekről és a mindig udvarias öreg bácsikról, akik botjaikra támaszkodva
   Lehengerlő látvány volt mindez, az érzések kavalkádja pedig ami a lányba ivódott, egyszerűen kifejezhetetlen. A poros utak kellemes melege, a házak sokszínűsége, az árusok bősége és az emberek örömének látványa, a jóság és a jólét fénnyel teli üdesége kellett most egy reményvesztett, kétségek között gyötrődő lány szívének. Ami pedig még ennél is talán lenyűgözőbb látványt jelentenek a számára, azok az állatok, az emberektől sokban különböző teremtmények. Egy csapat seregély röpke szárnycsapásaik vonják magukra a lány figyelmét. A kékes tollazatú madarak zafírkék fénnyel villannak meg a nap fényében, ez a csillogás viszont, már bántó a lány szemének, mégis, oly' csodás! De mi múlhatja felül mindezt? Ha az embernél csodásabb az állat, mi lehet csodásabb az élővilág eme törvényszerű teremtményénél? Talán csak egy ilyen dolog van, maga az ember formálta természet... Elmúlt hősök arcai, melyek a sziklába vájva figyelik mindazt a gyönyörrel teli Kánaánt ami annyira lekötötte a lányt, de mégis... Mindazon ellenére, hogy ők figyelik ezt a helyet, ők azok, mik ennek az egész birodalomnak a legbecsesebb kincsei, ők azok, akik a legnagyobb csodái ennek az egész helynek.


- Igen... Valaha mind Tüzek voltak, mind a Levél Tűz Árnyékai voltak. Mert Ahol a Levél táncol, ott a Tűz Ég... Amíg pedig a Tűz melege átjárja a falut, addig a levelek mindig növekedni fognak... Mert a Tűz Árnyékában növő óriási Fa az, amely a levelek otthona.
Mondja a férfi, miközben a lány mellé állva csodálja mindazt, ami Őt is lenyűgözi.
- Ez az otthonod Shakaku. Konohagakure no Sato. Itt nőttél fel, ezért a faluért élsz, élünk. Ezért harcoltál és ezért történt ez veled. De mi megvédünk téged, ahogyan te is megvédted a falut, amikor szükséges volt, bármilyen következménnyel is járt.
A férfi most egy méterre állt a lány mellett, majd néhány lépést előre lépet és úgy fordult meg, hogy a lány csillogó szemeibe nézhessen. A férfi szemében áhítat csillog, arcáról a remény sugárzik.
- De tudod-e, hogy mi táplálja a fát? Egykoron tudtad, egykoron te tudtad a legjobban... Emlékezz! Próbálj meg emlékezni. Képes vagy rá?
Néz rá remegő tekintettel, a férfin most eluralkodtak az érzelmek, valóban buzgó és várja a választ. Türelmetlen lenne?

_________________
°Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
°Kenshiro Hanae --> Újra elveszve... 
°Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
°Koreko Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
°Hamacho Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
°Akira --> "Tartozni valahová..."
avatar
Jiraiya
Mesélő

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hirano Reina on Vas. Nov. 13 2016, 19:07

// Hidan //

Bágyadt pilláim különös zajokra vetődtek fel hajnaltájt. Fáradt tekintettel meredtem a plafon felé és gyűrött takarómat magamhoz szorítottam. A csörömpölés egyre intenzívebben hallatszott, így takarómat magam köré csavartam, mintha csak azt várnám tőle, hogy megvédjen minden rossztól és óvatosan a szobám ajtajához lépkedtem. Az ajtófélfához simulva kukucskáltam ki, de mindhiába. Csupán a pislákoló lámpa fénye terítette be kis lakásunk előszobáját, de a hangok minden bizonnyal messzebbről jöttek. Halk léptekkel közelítettem meg a konyhát, s amint benézhettem volna a lábaim elé puffant igen nagy hanggal egy serpenyő. Olyannyira váratlanul ért, hogy megugrottam és hevesen hátrálni kezdtem. Ez nem is lett volna baj, ha nem egy takaróba bugyolálva teszem mindezt. A lábaim megakadtak a takarómban, én pedig tehetetlenül hanyatt vágódtam az előszobánk kövén. Alaposan bevertem a buksim, de ha ez még nem is lett volna elég, a zörgés abbamaradt és lépéseket hallottam. Rémülten néztem az árnyékot, ami egyre nagyobb és nagyobb lett.

- Jól vagy? - kérdezte ijedten Jiro, ahogy kilépett a konyhából. Leguggolt mellém és aggódó tekintettel mért végig.
- Igen. - feleltem halkan és karjaimmal kitámasztva magam fel szerettem volna ülni, de mondhatni visszaszédültem a talajra, Jiro pedig a hátam mögé nyúlt és féltő kezekkel kapott el.
- Nem, nem vagy jól! - állapította meg zaklatottan.
- D-de én... - szóltam volna, de a szavamba vágott.
- Nincs de, megyünk a kórházba! - felelte szigorúan. Ilyenkor tudván tudom, hogy nem lehet vele ellenkezni. Féltve emelt fel a földről és mellkasához szorítva vitt el nappalinkig egy fotelbe. Idegesen kutakodott egy fiókban és egy fáslit kapott ki belőle, majd ellenkezést nem tűrve tekerte a kobakom köré. D-de hát erre miért van szükség? Nekem nincs is semmi bajom! És a fásli aligha segít a fejfájáson. Különben is, annyira nem is vészes, esküszöm!

Ismét felkapott és egy percig sem engedte, hogy a saját lábamon közlekedjek. Háztetőről háztetőre ugrált velem, a szívem pedig megtapasztalhatta a szabadesés élményét. Erősen kapaszkodva hunytam be szemem, mikor hirtelen megfékezte magát és berontott Konoha Kórházának ajtaján. Pánikot keltve kért segítséget a medikusoktól, akik megértő tekintettel emeltek át oltalmazó kezeiből egy hordágyra és szállítottak át a vizsgálóba. De hát... Engem miért nem kérdez meg senki? Tényleg nincs semmi bajom!

Egy köpenyes hölgy lépett elő a függöny mögül és egy üdvözlést követően zöldes aurától izzó kezével végigmérte a testemet, majd egy könnyed mosollyal közölte, hogy bizony semmi bajom nincs. Felültetett és nevetve nyugtázta a rögtönzött kötést, amit Jiro adott nekem. Megkérdezte nem szédülök-e, de csak fejfájásra panaszkodtam. Letekergette rólam a fáslit és egy fájdalomcsillapítót a kezembe nyomva kiengedett a vizsgálóból. Jiro idegesen fel-alá járkált odakint, és amint kinyílt az ajtó odaszaladt hozzám.

- Nincs semmi bajom. - mondtam nyugodtan, mire ő egy megkönnyebbült sóhajt ejtett és magához ölelt.
- Úgy örülök! Ne haragudj, hogy felkeltettelek. - vakarta meg fejét - Reggelit akartam csinálni neked, mert nemsoká mennem kellett volna őrszolgálatra. - állt meg és kapott fejéhez döbbent arckifejezéssel. - Oh egek! Már ott kéne lennem! Toru biztosan mérges lesz, amiért nem időben váltom le! - indult meg sietősen - Maradj itt, valaki jönni fog érted! - kiáltotta utánam rohanása közepette.
- De hát... - szóltam utána, de nem hallotta meg. Valaki jönni fog értem? Mégis ki? És hol van az az itt? Pont itt? Vagy máshol itt? Jajj, te jó ég! Mit tud, amit én nem?

Aggodalmakkal teli tekintettel fürkészném a kórház folyosóját és nem mernék elmozdulni a helyemről. Ha jönni is fog valaki, - márpedig jönnie kell, Jiro nem verne át engem - akkor mikor? Ezt csak egy módon tudhatom meg, várok. Na meg beveszem azt a fájdalomcsillapítót, amit a medika adott nekem, bár annyira tényleg nem vészes a fejfájásom.
avatar
Hirano Reina
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 30

Tartózkodási hely : Könyvekbe temetkezve


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 360

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Vas. Nov. 13 2016, 22:24

[Jiraiya – Bocsi a késésért, de láttam, hogy Hétfőre vagyok beosztva, így élek is az idő adta lehetőséggel, mert sűrű egy kicsit az egyetem]


A világ végtelen színei elvakítják világtalan szemeit, ahogyan a felfoghatatlan formák tengerén hánykódik; de tenger az egyáltalán? Ugyanúgy színpompás az is, ugyanúgy végtelen mind távolságra, mind pedig mélységre. Ugyanúgy végtelen formákra és méretekre képes, kiszámíthatatlan és felmérhetetlen teljes valójában.
~ De ez nem az a tenger... Ez maga a... ~
Pokol.
A tudatában tajtékzó végtelen sötétségre csakis ez a kifejezés használható. A sötét, bugyogó hullámok orrfacsaró bűze kísérti a valóság angyali aromáit; az alma édes illatát a keserűség bűze kíséri, ahogyan a fűszerezett húsét a kudarcé.
A tudatában egyedüli fényforrásként jelenlévő levélre koncentrál ugyan, de a háttérből hallja felsusogni az általa érthetetlen hangok, szavak sikolyát. Bár az egyetlen biztos pilléren áll, menedéke mégis a végtelen sötétség bugyraiból emelkedik ki, s más nem is veszi őt körbe, csakis a tapinthatatlan, láthatatlan és áthatolhatatlan sötétség.
A színek, az alakok, arcok, formák, anyagok felvillannak egy-egy röpke pillanatra, majd pedig elmerülnek a sötétségben; bár próbál beléjük kapaszkodni, a képzetek átcsusszannak idegen ujjai között, mint a megmarkolhatatlan vízcseppek folyama. Beleolvadnak a háttérbe, de el nem felejtődnek. Mintha eddig is ott lettek volna.
A felfedezés öröme egyszerre mámorító és józanító; számára minden csak a jelenben létezhet és csakis abban. Nincs sem múltja, sem jövője – vagy talán mégis? ~ Tűz. Levél. Árnyék. ~ A szavak visszhangoznak a tudatában, mintha léteznének ott falak, melyeket képtelen látni. ~ Levél. ~ Megszorítja a markában tartott levélkét, hálát adva a jelenlétéért, hiszen fényt hozott a világtalan végtelenjébe; ám ennek ellenére mégis sejti, sőt tart tőle, hogy össze tudná morzsolni azt, ha kellőképpen szorítaná azt. Vajon a fény is elpusztulna vele; és ha igen, akkor vajon még mi más? ~ Árnyék. ~ Akaratlanul is felismeri, hogy csak a fényben tudnak a dolgok árnyékot vetni, ami pedig folyamatosan változik, nem csak a formák és méretek szerint, hanem a fényforrás állása alapján is. Ha viszont lenyugszik a Nap, a sötétség uralkodik; ahogyan a tudatában is, viszont ott nincs árnyék. Vagy legalábbis még tapasztalja, de talán majd idővel egyszer arra is szert tehet... vagy mégsem? ~ Tűz. ~ Valójában mindezek közül ez az, ami leginkább belemarkol kapaszkodók nélküli lelkébe. A férfi által szolgáltatott információk valahogy nem alkotnak számára teljes képet, ámbár mégis az a megmagyarázhatatlan érzése támad, hogy rendelkezik a kirakós részeivel, csak a végeredmény képével nem; hogy tehetné össze a darabokat, ha nem tudja, mit is alkot majd valójában? A szavak mögötti tartalmak viszont ismert ismeretleneket alkotnak, külön-külön lebegve kognitív elméjében, asszociációkat alkotva, majd ismét ellibbenve. De már tudja róluk, hogy ott vannak.
A tűzről viszont egész más érzése támad; nem csak az elméje kezd el pezsegni, hanem a vére is, amint felgyorsulva száguld erein keresztül. Hallja, amint szíve a füleiben dobog, érzi, amint a szájában nyál gyülemlik fel, mintha lakomára készülne. Látja, ahogy a karján lévő szőrszálak az égnek merednek, mintha energiával töltődnének fel abban a pillanatban, amikor a felfedezés oltárán találja magát. Azt a jelet ismeri. Azt a jelentést is ismeri. Sőt, nem is egyszerűen ismeri, hanem átéli, mert tudja, tudja, hogy...
Mit is?
A szemöldökei egy pillanatra összeráncolódnak – mi az, ami ott volt a tudata perifériáján? Mégis mi az, ami testét ilyesfajta reakcióra késztette? A felismerés lehetősége tovaszáll, ahogyan az ajkairól a sóhaj is; az izgalom tünetei enyhülnek, majd teljesen elmúlnak.
~ A tűz... meleget és fényt ad... vagy eléget. ~ A végtelen mélységből egy embertelen kacaj tör fel, melynek következtében az elméjének ékkövét képező levele pulzálva villan fel – így azon gondolat tudatosulása is elmarad, hogy a Fa bizony a Tűz martaléka lehet. Lehetett volna...
Konoha – a név kísértetiesen ismerős a számára; újnak tűnik, ámbár mégsem teljesen.
A válla felett pillant hátra, szemügyre véve az utcán nyüzsgő embereket; öregek, nők, fiatalok, gyerekek – összehasonlítja őket az emlékeit gyötrő vénember kegyetlenségével, valamint a megmentésére siető arctalan alakok villámgyors tetteivel. Kénytelen megállapítani, hogy első látásra a különbség hatalmas, talán behozhatatlan. Az az ember kegyetlen kacajjal az ajkain metszette fel. Az arctalanok habozás nélkül rontottak rá.
~ Nem számít, hogy őrült vénemberek vagy pedig arctalan alakok rontanak rájuk, mert nem tudnák magukat megvédeni... Ahogyan én magam sem tudtam, nem is tudnám. ~ A gondolata kétséget ébreszt benne, miközben a tudatát a megszokott kaparászás érzete tölti meg. ~ Vagy talán mégis...? ~
A nyaka váratlan mozdulattal rándul vissza az eredeti állapotába, némileg oldalra biccentett fejjel, tágra nyílt szemekkel veszi szemügyre a Tűz jelét – a felfedezés érzésének kísértete ismét visszatér kecsegtetni meggyötört elméjét. Orrcimpái beleremegnek, ahogyan megszokottnál mélyebb levegőt vesz; a teste szinte zizeg a lehetőségektől.
És még meg is fogom védeni. – A tekintete ezüstösen csillan, mint a közelgő penge az éjszakában. Hangja határozott, ahogyan minden élet végkimenetele is. Arca biztos, akár még talán erőszakos is. – Igaz? – A pillái belerebbennek egy pillanatra; a mélyből feltörő határozottság és sziklaszilárd elkötelezettség egy pillanatra meginog, mintha utólag cenzúrázná saját magát; a régit az új. Vagy talán csak arra kíváncsi, hogy vajon a férfi mer-e neki ellentmondani...?
A férfi arcáról sugárzó áhítat és remény viszont megtöri a jeges szemeiben égő tűz egységét, habár a parázs kiolthatatlannak minősül. A kérdés kellőképpen váratlanul éri, így egy pillanatra csak pislogni tud. A férfi arcáról le is csusszan a tekintete, ismét a sziklába vésett arcokra téved, kifejezetten az egyikre.
Apró nyelvével nedvesíti meg ajkát, nem is észlelve az apró, számára magabiztosságot kölcsönző aktust. A felismerés viszont most elkerülhetetlen: a fa ad otthont az ezernyi méretű és árnyalatú levélnek, melyek, ha eljön az idejük, aláhullanak, s a földre érve elenyésznek, visszatérve oda, ahonnan a fa is származik. A levelek martalékából megújul a fa, új energiát nyer a növekedésre, ami által növekszik az árnyéka is. Ezt az energiát pedig nem más veszi fel, mint...
A gyökerek.


//Tudom, hogy az előző körhöz képest eltérő emóciók uralják a karaktert, de ezáltal is jelezni szerettem volna, hogy még egy bizonytalan, kiforratlan személyiség. Bocsi a rövidségért, sajna beteg vagyok :/

_________________



avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 198

Specializálódás : vanittmindenmintaBúcsúban


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2010

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hidan on Pént. Nov. 25 2016, 05:00

Idegõrlõ lassúsággal szaladnak – mit szaladnak, vánszorognak! - egymásba a percek, ahogy Reina tehetetlen tétlenségében elmerül a kórház világának hajnali monotóniájában. A levélfalusiak nagy része ilyenkor még az ágyat nyomja... Vagy csipás szemét dörzsölgetve ereszti lejjebb a redõnyt, hogy kizárja a horizonton lustán felkapaszkodó éppoly csipás Napocska ontotta sápatag sugarakat, „nincs kedvem melózni, asszem ma hasmenést jelentek” dünnyögéssel az orra alatt.
Az ispotályban azonban ilyenkor is javában dúl az élet, noha meg kell hagyni, itt sem olyan intenzitással, mint a nappali vizitek során. Orvosok és ápolók jönnek-mennek gépiesen, megannyi különbözõ tevékenységgel elfoglalva. Ki kórlapokba mélyedve rója a szúrós neonfényben úszó folyosót, ki betegeket tolva hordágyon. Olyan is akad, aki halkan szitkozódva egyensúlyozza kezeiben a csurig telt ágytálat, nehogy a kezére löttyenjen a piszkosmunka, a falhoz lapulva pedig örökszingli arcú nõvérek sustorogva vitatják meg, milyen sármos pasi is a fõorvos úr. Legyen az alkalmazott, vagy járóbeteg, egyetlen közös van ezekben a járókelõkben: egyikük sem vet ügyet az egyre elveszettebbé és kétségbeesettebbé váló Hirano lányra.
Egy örökkévalóságnak tetszõ várakozás – valójában nagyjából tíz perc – után, amikor az ifjú kunoichi már-már kezdené feladni a reményt, hirtelen ismerõsségében is ismeretlen sziluett bukkan fel a folyosó túlvégén. Akane-sensei az, vonásai és a markában szorongatott, elmaradhatatlan forró ital látványa vitathatatlanná teszik kilétét, mégis... Legalább annyira karakteridegennek tûnik mostani megjelenése, mint amennyire tájidegen jelenségnek tûnik õ egy egészségügyi komplexumban. Máskor lazán felkötött, frufrus frizuráját rusztikusan egyszerû, szoros lófarokba fogta, pisze orrán pedig széles, fekete keretû szemüveg csücsül. Külsejét már-már pedánsnak, sõt hivatalosnak is lehetne bélyegezni, ha nem döntené romba ezt a törékeny illúziót a kigombolt orvosi köpeny alatt virító póló, melyen fekete alapon fehérrel a következõ áll: „A VALÓSÁG CSAK EGY SZEROTONIN HALLUCINÁCIÓ!”
Hosszú, sietõs lépésekkel szeli át a közte és tanítványa között feszülõ távolságot. Közel érve a két kezében tartott, tejeskávéval töltött bögre egyikét Reina kezébe nyomja, majd lehetõséget sem hagyva a váratlan cameo utáni ocsúdásnak, stílszerûen szófosásba kezd:
- 'Gelt! Szerencsédre épp éjszakai ügyeletet teljesítettem, s még nagyobb mákodra nem vágtam eret már hajnali kettõkor az elõbbi miatt, amikor Jiroba botlottam a recepciónál. Jöttem volna hamarabb is, de úgy rohant kifelé, hogy belém szaladva rám borította az elõzõ terápiás kávémat. Úgyhogy el kellett mennem ruhát cserélni, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy telibefosott fehér tornazokni. Mondjuk meg kell hagyni, ha a fõnõvér rámhúz még pár túlórát, a szagom stimmelni fog hozzá.
Ez legalább megmagyarázza a legkevésbé sem dresszkódba illõ pólót. A Nara kezdõ monológja után rövid szünetet tart, ezúttal kissé táskás szemeivel fürkészõn vizslatva a genin reakcióját okuláréja mögül.
- Most miért nézel így..? Persze hogy ismerem Jirot! Még aznap este szülõi értekezletet tartottam, amikor a csapatomba kerültetek, hogy megtudjam minden mocskos kis titkotokat... Akarom mondani, hogy a minél hathatósabb együttmûködés érdekében konzultáljak a családotokkal! Ugye milyen lelkiismeretes szenszi vagyok? Ugye?! Csigavér, nem kell megijedni tõlem, tudok én fájdalommentesen is ölni. Jó, nem kell beparázni, lassan úgy elsápadsz, hogy rejtõszínnek is elmenne ebben a fehérre mázolt siralomházban. Te minden szarkazmust vérkomolyan veszel ugye? Szóval ott tartottam, hogy Jiro megkért, hogy nézzek rád, mert fél, hogy valaki szemet vet a kis bukszádra azon a pár utcás hazaúton így hajnaltájt, amit innen kéne a szobádig megtenned. Hallom, beverted a buksidat. Adtál hálapénzt az ápolónak? Neeem-e? Akkor felõlük akár az agyad is kifolyhat Reina-muci, haszonlesõ halnivaló hiéna az összes. Hadd vessek rád egy pillantást!
A jounin, meg sem várva a lány válaszát szabad kezével, heves természetének ismeretében meglepõ gyengédséggel túr bele a tarkónál Reina fekete loboncába. Mutató és középsõ ujjával finoman körözgetni kezd, míg meg nem találja az esés okozta duzzanat helyét, majd masszírozó mozdulatokkal kiegészítve a medikusok által használ gyógyító chakrát, dörzsölgetni kezdi a púpot, míg az teljesen le nem lohad.
- Micsoda pukli! Jól beverhetted a fejed szegénykém… Hogy sikerült ezt az éjszaka közepén összehozni? CSAK NEM DROGOZOL?! Úristen, csupa vörös a szemed! Bogyóka, nem akarok anyáskodni, de a kábítószerfogyasztás nagyon veszélyes dolog! Mármint ha megbízhatatlan forrásból szerzed, mert ha van egy jó beszerzõd, akkor tök oké. Csak szólj elõtte három nappal és ne add tovább a nevem a barátaidnak! Ugye nem beszélek túl sokat..? Ugye?!
Kacsint pajkosan az idõsebb kunoichi, majd egy korty erõs feketével öblíti a végeláthatatlan pofázástól kiszáradt torkát.
- Nos, ha nem vettem el a kedved, akár maradhatsz is velem, úgyis tök uncsi az ügyelet egyedül. Említetted, hogy érdekel az irio ninjutsu világa, szóval akár meg is dolgozhatnék egyszer a mentori bérpótlékért és mutathatnék neked pár trükköt! Nos, benne vagy?

_________________
Áldozatok:
Okisha Aiza
Takeyanagi Tomoko
Unazaki Ashura
Kenshiro Mirubi
Ago
Hana Fujishima
Miuru Hitomi
Hamacho Yoshitaro


"Egy ivászattal töltött éjszaka után nem tudok rosszabbat elképzelni, mint arra ébredni, hogy fekszik melletted valaki, akinek nem emlékszel a nevére, hogy hol találkoztatok, és hogy mitől halt meg."
avatar
Hidan
Mesélő


Adatlap
Szint: S
Rang: Akatsuki
Chakraszint: wat?

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hirano Reina on Vas. Nov. 27 2016, 23:01

A homokórában pergő szemcsék mintha megálltak volna, ahogyan magányosan várakoztam Konoha Kórházának folyosóján. Fehér köpenyes alakok cikáztak el mellettem szó nélkül, egyesek sutyorogva beszélgettek, majd összekacagtak. B-biztosan rólam! Hihetetlen, hogy mennyire egyedül érezheti magát az ember egy emberek alkotta közösségben. Vörös szempárom aggódva fürkészte a folyosót. Hosszas várakozás után azonban egy ismerős arcot pillantottam meg, de aligha a tőle megszokott kinézettel. Először csak félve vetettem rá tekintetem, és apró odapillantásokkal próbáltam összerakni a képet, valóban Ő lehet-e az. A-Akane Sensei?

Arca nagyon is hasonlított, de a szemüveg, az összefogott haj és az orvosi köpeny kétségtelenül komoly külsőt kölcsönzött neki. Egyedül a kezében gőzölgő ital, Őt ismerve kávé győzött meg arról, hogy megérzéseim helyénvalók. Na meg közelebb érve a furcsán szókimondó fekete póló, ami átütött a hivatalos külsejét képviselő köpenyen. Csodálkozó tekintettel vizslattam az egyre közelebb érő nőt, ki odaérvén nyomta kezembe a nála lévő bögrék egyikét. A mézeskaláccsal sem mérgezett meg, gondoltam ettől sem lehet nagy bajom, így óvatosan hörpintettem bele a forró tejeskávéba. 

- Jó reggelt Sens... A-Akane! - köszöntem zavartan, mire mesterem nekikezdett hosszas monológjának tálalásába. Éjszakai ügyelet? Netán itt dolgozna? Jiroba futott bele? Vagyis Ő belé? Honnan tudja, hiszen... Hiszen én is csak egyszer találkoztam a senseiemmel! A nő mintha gondolataimban turkált volna válaszolta meg a fel nem tett kérdést. Szóval szülői értekezlet. Mocskos titok? Jajj ne, Jiro mit mondhatott el rólam? Biztos tudja, hogy nincsenek barátaim és folyton csak a könyveket bújom! M-mit fog gondolni? Stresszesen gyűrögettem felsőm ujját és félő tekintettel néztem mentorom szemüveg mögötti táskás, smaragdzöld szemeibe. Fájdalommentes ölés?! Kezdem azt hinni, hogy Jiro nem tudja, milyen veszélybe sodort ezzel. Hálapénz? Nem is tudtam, hogy ilyesmi illendő. Zavartan kezdtem el kotorászni a zsebemben és csalódottan hajtottam le a fejem, mivel egy fitying sem volt nálam. Ekkor összeszorított fogakkal és lehunyt szemekkel engedtem át magam Akane kezeinek. Váratlan óvatossággal simította el alig észrevehetően a fejem búbján elhelyezkedő púpot, amit egy hálás mosollyal köszöntem meg.

- N-nem én nem! - mentegetőztem őszintén a drogozás vádja alól - Nekem alapból ilyenek a szemeim. - magyaráztam kétségbeesetten, lesütött szemekkel. Beszerző? Miről beszél? Oh... Ez emlékeztet a Kiképzőterepen töltött első találkozásunkra. Ott is elejtett egy megjegyzést. Kezdem azt hinni, hogy nem csak viccel. Bár remélem igen. Szinte szótlanul hallgattam végig Akane hosszas fecsegését, ám a végén egy érdekes ajánlattal állt elő. Meginvitált magával, hogy belekóstolhassak kicsit az orvoslásba. Remélem nem teszek tönkre semmit! V-vagy senkit!

- Szeretnék, a-azt hiszem. - válaszoltam bizonytalanul a senseinek.
avatar
Hirano Reina
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 30

Tartózkodási hely : Könyvekbe temetkezve


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 360

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Jiraiya on Szer. Nov. 30 2016, 17:37

// Hyuuga Shakaku - Előre is elnézést a minőségért, nagyon sűrű ez a hetem és nem tudok megfelelő tempóban haladni, viszont hozzád már ideje írnom ^^ A késésért kárpótlásul +12 Chakrát írok jóvá neked. Az érzelmek pedig nem baj, hogy változnak, akár ennyire gyorsan is, Naka egyenlőre nagyon is labilis, az egyetlen dolog, ami a biztos, az a tudatába égetett vágy, amit Danzou ültetett el benne.  //


   Nem csak a tudatát jelképező sötétség az, amelytől félnie kell, úgy tűnik, hogy a külvilág feltűnő tüneményeit is elnyeli minden keserűség, ami kellemetlen utóízként marad utánuk... Furcsa dolog az emberi elme igaz? A néhány másodperccel ezelőtti csoda, a játékos és egyben boldog természet kezdetben valóban kellemes ingerületei által kiváltott érzetek, most valami sokkal sötétebb dolog martalékává lettek... Nem tudja hova tenni ezt az érzést, talán tudatában sincs neki, egyszerűen csak megtörténik. Olyan ez, mintha nem tudná elfogadni, elhinni a szépet, mintha minden csak káprázat lenne, egy csalás, s mindaz a kellemes érzés, elveinek és személyiségének ellent mond, mintha bűnös élvezetet jelentene a számára, mintha tudná, hogy mindaz a csoda, amit Ő szépnek lát, Konohagakure no Sato nem az, aminek látszik...
   Érdekes érzések, érdekes megnyilvánulásai, hiszen rengeteg hasonló érzést válthat ki egymástól teljesen eltérő dolgok is. Ez a bűnös szépség érzete, a pirosló, zamatos alma kellemetlen kesernyés utóíze egy civódás eredménye is lehet, méghozzá önmagával szemben, mégpedig az Új dolgok azonnali elutasítása és megvetése után és tapasztalása közben érzett paradox érzés, amikor a személy felismeri, hogy az új dolog, az ismeretlen mégis kellemes, érthető és csodás... De vajon miért érezne ilyet a lány? Mi oka lenne rá? Hiszen ez a hely az otthona, ezért él, és meg is fogja védeni, ahogyan csak tudja. Akkor joggal merülhet fel benne a kérdés: "Miért érzem ezt?"
- Ez csak tőled függ...
Jelenti ki a férfi, hangjában némi kétség fedezhető fel. Mintha nem számított volna arra, hogy megkérdezi tőle? Talán váratlanul érte, hogy a kezdeti határozottsága, - amit ezelőtt megszokott tőle(?) - egy pillanat alatt érezhetően alábbhagyott, ami meg is nyilvánult egy megerősítés kérésben?
   A pillanatok száguldanak, minden másodperc elméjének mélyén órákig tarthat, mígnem érzések tömkelege, láncszemeik milliói kapcsolódnak össze, míg végül eljuttatják őt a válaszhoz, s a szóhoz, minek jelentésének, jelentőségének lényegét és súlyát talán nem is érti... Ám nem csak a jelentésnek, de a kimondott szónak is súlya van, ahogyan a lány száját elhagyja a válasz, a Férfi mosolya újra őszinte és kellemes, ahogyan a csillogó szemei is.
- Tudtam, hogy emlékszel! Ebben biztos voltam! A Gyökér... A Gyökér az, amely megbújva a mélyben táplálja Konoha nagy fáját, hogy az fejlődhessen és hogy a levelek zöldellve növekedhessenek...
Ekkor Shakaku valami furcsát érez, valamit ami teljesen más, mint amit eddig a kórháztól, egészen idáig érzett... Egy olyan érzés, ami mélyről jövő, ami mintha már ösztönös volna, egy olyan érzés, amit nem tud hová tenni. Ami pedig még furcsább, hogy az érzés forrásának személyt is tud megjelölni, mégpedig a mellette álló férfit. Mindez egy másodperc alatt villan át elméjén, amint pedig megjelölte az érzés forrását, majd tekintete megtalálta azt, láthatta, ahogyan Okami arckifejezése és kisugárzása, teljesen megváltozott. Mintha még a körülötte lévő színek is eltűntek volna, mintha arcából minden fény elveszett volna, egyedül csak a céltudatos, erős barna szempár maradt.
   Talán meg is ijedt, hiszen a kisugárzás megváltozásával a férfi egy lendületes, mégis könnyed, Shakaku számára követhetetlen mozdulattal került közvetlen közelébe. A férfi erős mellkasa a lánynak feszült, pontosabban a lány teste feszült a férfi mellkasának, ahogyan az átkarolva őt, magához húzza. Testének tartása és karja "ölelése" kemény, de gyenge, tudja, hogy nem feszítheti, nem szoríthatja tovább a lányt, így nem is érez fájdalmat, egyszerűen csak úgy érzi, mintha a kar és a test körbekerítette volna és nem tud mást tenni, csak hozzásimulni... Ilyen közelről érzi a férfi ruhájának bőr illatát és a férfi természetes testszagát, amely mintha ismerős lenne a számára... Nem volt sem orrfacsaró, sem fűszeres, nem volt rossz és nem volt jó, sokkal inkább semleges, mégis teljesen egyedi. De mást is érzett, ahogyan Okami kissé lehajtja fejét, hogy a lány füléhez hajoljon, miközben karjával átfogja a nála jóval kisebb teremtést... Érezte a borotválkozás utáni mentol és arcszesz illatát, érezte a frissesség férfias változatát. Talán mégiscsak ad magára ez a Farkas? Mint mondtam, mindez pillanatok alatt történt, így egyfajta sokként nyitotta meg a lány elméjét ez a mozdulat.
- A Ne // Gyökér névre hallgató láthatatlanok, kik támogatják Konoha Nagy Fáját a föld mélyéről. Azok, kiknek nincs nevük, nincsenek érzéseik, nincs múltjuk, nincs jövőjük, csak a Küldetésük, a céljuk, hogy a helyet, melyet otthonuknak tudják, megvédjék mindenáron. Az ANBU Ne...
Fejezi be a suttogást, amely olyan halk volt és olyan mély, olyan elmébe ható, - a lány maga sem tudja, hogy miért, de így érezte, mintha a férfi mondandójának minden energiáját átvette volna - hogy más egyáltalán meg sem hallhatta az utcán. Valószínűleg ez volt a mozdulatsor egyik funkciója...


// A hirtelen, sokk szerű mozdulatokat és a testi kontaktus létesítését másokkal a hipnotizőrök alkalmazzák a valóságban. Ezen folyamat alatt Shakaku úgy érzi, hogy Ő is érzi mindazt, amiről Okami beszél és Ő is a részese akar lenni, vagy valami hasonló. Azért nem mondok konkrét dolgot, mert formáld Nakára magát az érzést ahogyan eddig is tetted ^^ //


_________________
°Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
°Kenshiro Hanae --> Újra elveszve... 
°Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
°Koreko Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
°Hamacho Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
°Akira --> "Tartozni valahová..."
avatar
Jiraiya
Mesélő

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Pént. Dec. 02 2016, 00:27

[Jiraiya]


Színek, formák. Arcok és mozdulatok. Állatok és növények; élő és élettelen dolgok. Végtelen lehetőségek megszámlálhatatlan kombinációi; anyagok, alakok, árnyalatok, életkorok. Egy valami viszont közös ezekben a felmérhetetlenül és felfoghatatlanul változatos jelenségekben: mind léteznek, méghozzá a jelenben. A fizikai világban. Mind tapintható és érzékelhető. Mind egyszerre idegen és felfoghatatlanul ismerős. Mind ott van, de mégsem; mind illékony, akárcsak az igazság maga.
Az ég kékje és a hegyek szürkésbarna recéi, a zöldellő lombok és a színes háztetők tökéletes keretet nyújtanak eme színpompás világnak, s annak minden illatának, dallamának, érintésének. Akárcsak a tökéletes tájkép a mester ecsetjéből, úgy áll össze az apródarabos kirakó, összeforgatva a darabjait egészen addig, mígnem azok teljesen összepasszolnak. Minden darabnak van szerepe, de nem mindegyik darab tud erről – a tudatlanságukban rejlik vajon az erejük?
A tudás hatalom. A tudás áldás. A megfoghatatlan felismerések tömege több kérdést vet fel, mint az elgondolójuk szeretné – tényleg hatalom és áldás a tudás? Minden éremnek két oldala van: egyik sem létezhet a másik nélkül. A sötétség párja a fény. A vízé a tűz. Az életé a halál. Egymás nélkül nem is létezhetnek; de mi van a tudással? Lehet az érem másik oldalán a tudatlanság? Ha feldobod ezt az érmét, akkor mi vár a másik oldalon, ami elkerülhetetlenül kéz a kézben jár a tudással, s csakis annak birtokában lelhetsz rá a szemközti oldal által rejtett tartalomra? Nem a tudatlanság az...1
A tökéletes csendélet annak ellenére – vagy talán pont ezért? –, hogy tökéletesnek tűnik, élettel telinek és valósághűnek, kifejezetten zajos is egyben; a különböző hangnemek és hanglejtések, a szavak, mondatok, kacajok és kiáltások; a dicsérő szép szavak és a dorgáló kifejezések, a dúdolt vagy éppen énekelt dallamok életteli és színpompás madárvilágra hasonlítanak – vagy talán pont majmok rikácsolására?
A megszámlálhatatlan hangkifejtés először mesterien komponált műnek tűnik számára, viszont mégis a másodpercek csigalassú kúszása mellet összefolynak az emberi hangszerek által adott hangjegyek, kaotikus zűrzavart képezve. Ahogyan a viharos óceánon eltévedt legénység feje fölött a sós hullámok, úgy csapnak most össze az övé felett a hanghullámok is; de vajon az ő árbocát is szét fogják zúzni, fojtogató sötétségbe taszítva őt?
~De hisz már ott vagyok... ~
És valóban.
Vagy mégsem?
A tudatában húzódó sötét massza áthatolhatatlan és leigázhatatlan, ahogyan korábban, de most mégis színtiszta tükörképét villantja vissza számára; vérvörös haját, hófehér arcát és értetlenkedő tekintetét.
~ De hiszen a visszatükröződés látszatához is kell fény, de itt viszont... ~
Itt csak a sötétség lakozik.
… de mi van, ha a sötétség nincs egyedül?
A tudatát uraló alaktalan, határtalan mélység most mozdulatlan, mint a gyilkos tekintet útjába tévedő préda, vagy mint a manipulatív trükkmester, mikor a leleplezés elkerülhetetlen pillanatára vár – de ez a rezzenéstelen nyugalom mégis a korábbi állapotoknál nagyobb mértékben ad okot az aggodalomra; a sötétség szentiens? Mi van, ha a sötétség létezik csak és ő annak mindössze egyfajta lenyomata? ~ De ez legalább az enyém. ~
Az őt körülvevő világ először orkesztrálisnak tűnő műve követhetetlen ricsajjá torzul, majd pedig fehérzajjá módosul. A színek sárszerű pacává mosódnak össze, ahogyan a formák is vagy túl élesek, vagy túl alaktalanná alakulnak. Lelki szemei viszont nem csak az élettelen dolgokat látják más fényben, ugyanis hirtelen a fiatal bőr is megöregszik, vagy éppen egyik pillanatról a másikra ölti magára a hullamerevség tüneteit és a kékeslila árnyalatot. Az öreg bőr ugyan nem öregszik tovább, mégis elsorvad, az alatta húzódó csontok pedig elporladnak. A fák zöldjei elbarnulnak, lehullanak, majd a fa kérge hangyássá és kukacossá válik, vagy éppen gombateleppé válik. A sziklafal leomlik. A felhőtlen égbolt csillagtalan fekete masszává torzul. Az épületek falai és gerendái elhasználódnak és elaszódnak; az üvegek berepednek és betörnek, a növények elburjánzanak, majd kiszáradnak.
Talán nem is arról van szó, hogy mindaz, amit mutatnak és reprezentálnak, hamis volna, hanem arról, hogy...
~ Mind annyira törékeny. Mulandó. ~
A látókörét egy pillanatra kitöltő hegyoldal megremeg előtte, mintha illúziót látna, de a másodperc töredékéig mintha az arcok vérrel lennének kifestve. Mintha a hegybe vájt arcokból ömlene a vérvörös, gőzölgő, friss vér – de a villámgyors pislantásának köszönhetően rádöbben, hogy csak fényjáték lehetett, semmi más, a következő pillanatban ugyanis minden a régi. Csak ő maga nem.
Ez csak tőlem füg...? – Kérdez vissza a férfiéhoz hasonlatos bizonytalansággal, de a hangjából kicsengő kétség a következő másodpercben elillan, noha talán nem úgy, ahogy a férfi arra számít. – Nem tőlem függ. És nem is tőled. – Tekintetében harcias fény csillan. – A Hokage döntésétől függ. – Az állkapcsa egy pillanatra megfeszül, ahogyan a vállait is öntudatlanul hátra szegezi, aminek következtében kihúzza magát; na nem mintha magasságbeli előnyre tenne ezzel szert. Az ő jelenléte ugyanis egészen más paraméterekben mérhető – és még csak nem is tudja.
A férfi arckifejezései viszont épp annyira változók, mint az évszakok, viszont közel sem annyira kiszámíthatók; de egyre többet lát, egyre mélyebben – és lassan minden alaphangulatot képes feltérképezni, kategorizálni.
Ahogyan a fa ágai és ezáltal lombkoronája terebélyesedik, úgy teszi azt az ő tudata is, viszont a gyökerek nem csak az energiaforrást fémjelzik, hanem a múltat is – az elméjében emelt pillérről mélybe tekintve látja, hogy a kőépítmény nem ágazik el, nem bomlik gyökerekre, sőt, a vége teljesen a sötétségbe merül.
A sötétség viszont még mindig mozdulatlan; nem bugyog és nem is nyúl felé. Nem kiált, nem sikít. Néma és mozdulatlan.
… és rádöbben, hogy a gondolatai is azok.
Nincs múltja, amiben ő maga gyökeret vethetne, így tehát fa sem lehet.
A felismerés pillanatában az oszlop fatörzset és leveleket idéző művészi vésései fakulni kezdenek, majd végleg eltűnnek.
Viszont ha fa nem lehet, akkor nem is lehet gyökere, ami táplálná őt és növekedésre serkentené. Így nincs is mi, ami kiemelné őt.
A gondolat hatására az immáron díszítetlen oszlop süllyedni kezd.
És ha nincsenek gyökerei, sem törzse, akkor ágai és ezáltal levelei sem lehetnek. A tudatát megvilágító levél ugyanis más fájáról hullott az ő útjába.
A világító levél ugyan megmarad a levegőben lebegve, de az egyedüli fényforrás szerepét nem úgy tölti be, mint ahogy eddig tette.
A talpai alatt lakozó végtelen sötétség mozdulatlanul üdvözli őt; a kézszerű csápok nem ragadják meg a bokáit, mint ahogy gondolta, sőt, még csak el sem süllyed; a szandál vékony talpa alatt ugyanolyan szilárd a felület, mint a valóságban az ezrek által koptatott utcakő, viszont torzítatlanul tükröződik; önmagát szinte fejjel lefelé, különös perspektívából látja – a valóságot mutatja, de mégsem: a tükörképe ugyanis mosolyog. Az arcizmain viszont érzi, hogy ő maga korántsem ennyire vidám.
A valóság illúzióival ellentétben ez a képzelt délibáb kifejezetten élethűnek és igaznak hat – pedig tudja jól, hogy épp az ellenkezőjével van dolga.
~ Emlékszem... Emlékszem...? Emlékszem? Emlékszem... ~ A gondolat visszhangja először fülsüketítővé erősödik, majd enyhe, elhaló suttogássá halkul; a tudata bizonytalan osztottsággal értelmezi a koncepciót, hiszen kézzelfogható emlékképe nincs a Gyökér nevű intézményről, sem a mögötte álló koncepcióról és eszméről, viszont a megfejtés mégis játszi könnyedséggel pattant egyébként bizonytalan ajkaira; azokra az ajkakra, melyeknek formájáról, ívéről mit sem tud, de mégis tisztában van létezésükkel és azzal, hogy szavak formájára használatosak – ó, és még mi másra!
Mélyen legbelül, a tudata sötét zugában guggolva, a tükörfelületet érintve némileg meglepődik azon, hogy a férfi emlékezést, konkrét emlékképeket vár el tőle, bár állította korábban, hogy sejtése sem volt az állapotáról – ami csak átmeneti, igaz?
De a férfi mosolyát látva a nyakában található egyik izom felenged feszüléséből; akaratlanul is keresi a férfi megerősítését, de hiszen ez természetes...
~ Nem igaz...? ~
Elvégre a férfi az egyedüli kapocs a homályba, nem is, sötétségbe merülő múltja és a bizonytalan jelene között; az egyetlen biztos pont, ami a káoszban bizonyosságot és menedéket adhat. Így talán érthető, ha önbizalomhiányos gyermekként tekint a férfira. ”Nem igaz”?
~ De a hűségem nem hozzá köt, hanem Konohához és a Hokage személyéhez... ~ A bizonytalan önmegkérdőjelezés viszont egyre ingoványosabb és bizalmatlanabb terepre vezeti; hiszen nincs emléke Okamiról, sem a kettejük feltételezett ismerettségéről. Miféle kapcsolatban álltak? Mit jelentett Okami az életében? Mit jelentett ő maga Okaminak?
Mivel nincs emlékezete, sőt, emlékfoszlánya sem a férfi személyéről, így nem is igazán tudja hova kötni, sem pedig hova helyezni őt – bízhat-e benne? Érzései ugyan azt diktálják, hogy bízni akar benne, de vajon bízhat-e az érzéseiben?
Mert még az érzéseiről sincsenek emlékei.
Csak Hokage-samáról és Konoháról, és még azok sem koherens egészek, de mégis mélyre hatnak – pont annyira mélyre, mint a tüdejébe szívott levegő; egészen a szívéig.
Csak az ösztönei maradtak, meg a neve és a teste. Minden más új, idegen.
Minden más sötét.
A sötétség még mindig rezzenéstelen, de mégis sokkal nehezebbnek tűnik a közeg. Mintha nagyobb lenne a nyomás – esetleg a szapora szívverése és a ritmustalan légzése teszi ezt vele?
A férfi jelenléte ugyanis változást mutat – vagy talán ez is csak egy mulandó képzet volna talán? –, a kisugárzása egyszerre kápráztatja és riasztja el. Érzi, amint a szívének dobogása gyorsul; hallja dobogni azt a fülében, érzi azt a torkában, amint gombócot formál, érzi azt, amint a mindössze ökölnyi méretű izom az egész testét életét kelti. Érzi a levegő illatát és ízét, amint egyre nagyobbakat vesz; érzi, amint minden egyes lélegzetvétel feltölti törékeny bordái mögött lapuló tüdejét. Egyszerre hall, lát és szagol élesebben, minden apró részletre kiterjedően, de bőre alatt valami más is megbújni látszik; skarlátvörös életesszenciáján kívül még valami más is csörgedezik, de ez utóbbi szinte suttogva könyörög azért, hogy szabadjára engedjék.
A megdermedt helyzetén mit sem segít, hogy a férfi lendületes könnyedséggel közelíti meg őt, méghozzá olyan sebességgel, hogy még csak meg sem fordul a fejében, hogy tegyen egy lépést hátra – persze kérdéses, hogy a férfi hagyná-e a távolodását, illetve az is, hogy követné-e őt hátráló lépésről lépésre.
Testük érintkezési felülete az eddigieknél jóval nagyobb és intimebb; váratlanul éri őt, és már ez önmagában zavarja, ahogyan a közelség zavarba ejti – nem tudja ugyan, de nem csak az arcát melengető napsugarak hőjét érzi orcáján, hanem a bőrére kiülő arcpír forróságát is. Az eddigi érintések már önmagukban érzékinek tűntek, hiszen számára minden új, művészi, még akkor is, ha végtelenül mulandó és törékeny, de ez az új helyzet olyannyira meglepi, hogy még csak pislantani sem képes; minden izma megdermed. Az egész teste lefagy; csak expresszív lélektükrei mutatják érzéseit és gondolatait nyitott könyvként – vagy mint a könyv, amit megfosztottak borítójától?
A férfi karja körülöleli mindennemű nehézség vagy ellenállás nélkül; nem nehéz, hiszen egyrészt megdermedve áll, mint az olvadozó jégszobor a tavaszi nap alatt, másrészt hozzá képest a férfi egy óriás, így tehát a karja is jóval vaskosabb és hosszabb, könnyen átöleli apró derekát és hátát.
Az érintése rezzenéstelen, ahogyan az arckifejezése is, de érzi bőre melegét, amint az átsugároz a vékony ruhaneműkön. Szinte érzi a karjában megfeszülő izmokat, amikkel magához közel öleli az apró madártestet, mintha kalitkába akarná zárni.
Érzi a férfi által viselt ruhák eltérő tapintását, azok különös és a férfi egyedi illatát, amint együtt állva keverednek, de meg tudja különböztetni a különböző aromákat, elemeire bontva a legújabb tapasztalások egyvelegét.
~ Men...tol. Mentol... ~
Az illat mintha ismerősnek tűnne rövidke pillanat erejéig, de abban a minutumban fellázad a talpai alatt szunnyadó sötétség, hogy ez a gondolat megfogalmazódik: silány utánzatnak tűnik, de vajon van a mentolnak utánzata? Vagy talán valami másnak az utánzata a mentol? Valami másból ered a hasonlat? Mintha nem lenne eléggé mentolos a mentol. De létezik ilyen egyáltalán? Hogy lehetne mentolosabb a mentol? Nem, nem egészen...
A bizonytalan merengés alatt a bugyogás csökken, már csak apróbb buborékok törik meg szétszórtan a sötét felületet. Mintha várna arra, hogy a felismerés az apró elemekből képpé álljon össze.
Nem mentolosabbnak kellene lennie, hanem hidegebbnek – bár első látásra nem tűnik logikusnak a megfejtés, és azt sem tudja, hogy honnan ered a gondolat, de ez a koncepció és kontextus nélküli gondolat hirtelen mégis teljesen elfogadhatónak tűnik. Szinte megkérdőjelezhetetlennek.
Lehet, hogy a mentolnál nincs mentolosabb dolog, de van olyan, ami hidegebb, de ugyanennyire mentolos.
Ekkor a bugyogás teljesen aláhagy.
A torkát maró keserű gyomorsav viszont kizökkenti elmélkedéséből; a teste által produkált pánikrohamszerű tünetekről egy pillanatra ugyan képes volt megfeledkezni, viszont azok nem feledkeztek meg róla; gyomra összerándul, amint az üríteni akarja savas tartalmát, méghozzá a férfi arcába (hiszen igencsak közel állnak). Pislogni kényszerül, ugyanis az igencsak kellemetlen szájíz vékony nedvességréteget csal elő könnycsatornáiból – de nem hagyja, hogy elhányja vagy elsírja magát; mindkét esemény ellen megátalkodottan küzd, persze úgymond csakis az istenek joga eldönteni, hogy mekkora sikerrel.2
~ Ez... túl... TÚL... közeli! ~
Hallja a férfi titokzatosan suttogott szavait, de a jelene így is túl zsúfolt, hát még a férfi váratlan és szokatlannak, indokolatlannak tűnő jelenlétével. Ennek hatására érzi, ahogyan a tenyere izzadni kezd, tarkóján felállnak az aprócska szőrök; zavarban és zavart állapotban van, ugyanis jelenleg nem tudja, hogy tehetetlen energiától remegő kezeivel eltolja vagy ellökje őt magától, vagy lábközön térdelje őt, esetleg közelebb rántsa magához és engedelmességbe kényszerítse őt égő ajkaival. De egyvalami biztos:
~ Add vissza a színeket! ~
Ennél az átmeneti, összemosott foltparádénál még a sötétség is jobb. A külvilág végtelen színpaletta, míg a tudata végtelen sötétség.
… leszámítva a visszatükröződő alakon, akinek a haja vörös, akár a frissen kibuggyanó vér. Bőre fehér, mint a márvány. Az őt körülvevő sötétség pedig pont olyan, mint a titkok végtelen kútjának árnya.
… és ő maga is márványból van, melynek éleit a váratlan, forró dühe kihangsúlyozza.
~ Nem veheted el úgy tőlem a színeket, hogy nem láttad a sötétségemet! ~
A kijelentés egyszerű és kivételesen nem is visszhangzik végtelen, ámbár láthatatlanul lekorlátolt elméjében, viszont egy pillanatra mintha most ő szippantaná be a férfi elképesztően céltudatos, pásztázó, mélyre ható tekintetét – mintha tudatosan fel akarná tárni előtte a tudatában rejlő sötétséget, ami nyugodt, mint a vihar előtti tenger, csendes, mint a lopakodó vadász, amint az elejtendő vadat követi és számító, mint a szemeit szűkítő, karmait készítő vadmacska.
Jöjj.
És láss csodát.
A múlt ugyanis csupán az előjátéka mindannak, ami következni fog.



//1 Boldogok a tudatlanok: a tudatlanságból eredő könnyelműség és könnyedség illúziója alól nyernek feloldozást azok, akik rendelkeznek a tudással, viszont épp ezzel átkozzák el magukat, mert már nem élhetnek a tudatlanság által nyújtott védelem lehetőségével, biztonságával.
2 AN: tőlem aztán nyugodtan lehányhatja Okamit ;P Alapvetően ezzel szeretném elérni, hogy kizökkenjen ebből a – számára rendszeridegen – transzból, de nyilván ez is rajtad áll.


_________________



avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 198

Specializálódás : vanittmindenmintaBúcsúban


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2010

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hidan on Szer. Dec. 07 2016, 01:03

- Pompás! Elsõ leckének a Kiyomarura gondoltam. Gyere, keressünk egy félreesõ helyet, itt azért mégsem állhatunk neki.
Közli Akane barátságos mosollyal, majd sarkon fordul és fejével biccentve jelzi Reinának, hogy kövesse.
- De elõtte egy kis gyorstalpaló elméletbõl. Az anatómia elsõ szabálya: a testünk tele van titokkal. Ízüle-titokkal. Mwuhaha!
A sensei élesen felkacag saját sületlen viccén, a mellettük elsétáló kórházi személyzet nem kis megrökönyödésére. A Nara azonban nem úgy tûnik, mintha cseppet is zavartatná magát a felé vetett megvetõ pillantások miatt... Sõt, egyenes tekintettel állja õket, s még szándékosan rájátszik amúgy is harsány röhögésére, miközben látványosan belebámul minden járókelõ arcába. Amikor megunta a polgárpukkasztást, olyan hirtelen hallgat el és vált vissza az elõzõ témára, mintha csak személyiséget váltott volna.
- Hol is tartottam..? Ja igen, a Tisztítás. Ebbe a témakörbe tartozik minden olyan tevékenység, ami egy nyílt seb csíramentesítését szolgálja tárgyi eszközökkel, vagy ninjutsuval. Az elõbbi szélesebb körben elterjedt egyszerû felhasználhatósága miatt, hatékonyságban azonban messze elmarad a vegytiszta chakrával végzett fertõtlenítés mögött. Általában alkoholos... Nyami... Oldatot, jódtinktúrát, sebhintõport, rosszabb körülmények között közönséges konyhasót használnak fel ehhez. Hátrányuk a chakra-alapú aszepszissel szemben, hogy nem csupán a sebben található élõsdiket pusztítják, hanem a környezõ szöveteket is, valamint az említett szerek némelyike lassítja a gyógyulási folyamatot, valamint látványosabb hegesedést okozhatnak. Így ha teheted, próbáld minimálisra szorítani a használatukat, mint leendõ orvosi kunoichi. A magam részérõl, ha tehetem csak tiszta vízzel és chakrával végzem az ilyesmit, de mivel adódhatnak speciális helyzetek, amikor ez nem áll módodban, jó ha tudod használni ezeket is. A legbiztosabb, ha nedves, steril ronggyal vagy vattával óvatosan áttörlöd a sérülést és közvetlen környékét, a chakráddal azonosítod és eltávolítod a szabad szemmel láthatatlan testidegen anyagokat. Végül pedig tiszta kötözõanyaggal körbetekered a sérült részt, a további fertõzések elkerülése érdekében. Kevesen tudják, de a chakrának is lehet kémhatása. Ezt imaganatív gyakorlatokkal tudod elmozdítani a kívánt pH érték irányába a vegytanilag semleges alapállapotból. Ez bonyolultabbnak hangzik, mint amilyen valójában, egyáltalán nem kell megijedni. Például, ha enyhén savas hatású chakrával szeretnél hatni a sebben fészket vert mikroorganizmusokra, elég savasító élelmiszerekre, azok ízére gondolni. Hétköznapi dolgok, mint citrom, kávé, szaké, lizergsav-dietilamid, ilyesmi. A testünk ösztönszerûen reagál erre a képzetre, a chakra pedig annyira képlékeny jelenség, hogy automatikusan saját természetének megváltoztatásával reagál a biológiai ingerekre. Atyaég... Amikor annyi idõs voltam, mint te most, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy tíz évvel késõbb puska nélkül fogok ilyeneket mondani, azt nem csak leköpöm, de meg is verem egy anatómiaatlasszal. Meh... Utálok felnõtt lenni.
Mondja, miközben lehörpinti a kávéja maradékát és kinyitja maga elõtt egy félreesõ nõvérszoba ajtaját. Az irdatlan rumliból, a sarokba dobott, kávéfoltos ruhákból és az elmosatlan bögrékbõl épített piramisból ítélve minden bizonnyal Akane-sensei csöpp birodalma lehet ez a helyiség.
- Huh... Bocsika, nem számítottam látogatókra. Úgy két hete. Szóóval...
Kezd bele ismét az idõsebb ninja, miközben leveszi magáról az orvosi köpenyt és hanyag mozdulattal megpróbálja a pár lépésre található fogasra dobni azt, nem sok sikerrel. Ezután íróasztalához sétál és egy jobb napokat is látott kunait kap elõ a fiókból.
- Szóval ezt a gravírozott pengét még a genin-avatómra kaptam ajándékba. És azóta egyszer sem fertõtlenítettem. Igen, jól látod, az csokitorta a tövénél... Sokan elengedhetetlen shinobi-erénynek tartják a fegyverzet rendszeres tisztítását, ápolását. Ezt a hülyeséget felejtsd el. Egy szikét tisztán kell tartani, mert a szövetségeseid élete múlik rajta. Viszont a szúró-vágó fegyvereid legyenek olyan retkesek, amennyire csak lehet, mert így ha vágást ejtesz egy ellenséges ninján, de az sikeresen meglóg elõled, akkor ha szerencséd van, elviszi a vérmérgezés, mielõtt egy orvos kezelhetné.
Egy pár pillanat erejéig szomorúan elmélázva bámulja kését, mintha már elõre bánná, amit tenni készül.
- Bocsáss meg Reina-muci... Már elõre gyûlölöm magam azért, amit elkövetek veled... De ezt a te érdekedben teszem! Kell, hogy legyen valami motivációd...
Egy másodpercet sem hagy a válaszra, szemmel alig követhetõ, fémes villanás jelzi, hogy Akane kése mozgásba lendült. A Hirano lánynak szinte esélye sem lenne védekezni, olyan fürgén és váratlanul történik az egész. Mielõtt azonban bármit tehetne, döbbenten konstatálja, hogy mestere ujjnyi, erõsen vérzõ vágást ejtett a saját alkarján.
- Nos, ha nem akarod, hogy az évfolyamtársaid a félkarú senseied miatt csúfoljanak, jobb ha munkához látsz. Csak ügyesen! Lelkiismeretes lánynak tûnsz, nem hiszem hogy egyhamar el tudnál számolni a bûntudatoddal, ha egy ilyen egyszerû beavatkozás elbaltázása miatt veszítené el olyasvalaki a kezét, aki minden bizalmát beléd helyezte... De ugye azért nincs harag? Az asztalomon megtalálsz mindent, ami a tárgyi fertõtlenítéshez szükséges. Sok szerencsét!
A Nara véres-csokis pengéjével mutat az említett bútor felé, aminek tetején már-már stílszerûen totális káosz uralkodik. Kötözõszerek, egy üveg szaké, különbözõ fertõtlenítõmárkák spray-, folyadék- és porított kiszerelésben, egy pohár víz, fluimucil és egy félig elmajszolt banán képviselteti magát, a teljesség igénye nélkül. Amikor Akane észreveszi, hogy Reina vérszín pillantása elidõzik a déli gyümölcsön, enervált hangon segít be neki:
- Ha ide mered hozni azt a banánt, esküszöm azzal fogok harakirit elkövetni. Az csak a reggelim.

_________________
Áldozatok:
Okisha Aiza
Takeyanagi Tomoko
Unazaki Ashura
Kenshiro Mirubi
Ago
Hana Fujishima
Miuru Hitomi
Hamacho Yoshitaro


"Egy ivászattal töltött éjszaka után nem tudok rosszabbat elképzelni, mint arra ébredni, hogy fekszik melletted valaki, akinek nem emlékszel a nevére, hogy hol találkoztatok, és hogy mitől halt meg."
avatar
Hidan
Mesélő


Adatlap
Szint: S
Rang: Akatsuki
Chakraszint: wat?

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Jiraiya on Hétf. Jan. 02 2017, 01:34

//Hyuuga Shakaku - Elnézést a késésért! +11 Chakra érte bár a szép irományért akár több is járhatna, de azt majd a kaland "végén". ^^ //

   Talán Ő nem tudja, hiszen nem is tudhatja, de sok ez a számára. Lelkileg és fizikailag is túl sok az, amit most el kell viselnie egyik pillanatról a másikra. Még csak azt sem tudja, hogy miféle sérüléseket szenvedett el, mitől van olyan állapotban amilyenben és még csak azt sem tudja, hogy mikor múlik el az amnéziája... Egyáltalán amnéziája van? Ezt sem tudja, ahogyan mást sem, egyszerűen csak annak van tudatában amit az ébredése közben és után tapasztalt, a gondolatok, amiket a látottak kiváltottak és az érzések, amik a megtapasztalások okán rémlettek fel benne. De vajon ez minden? Ez minden, ami építi a lány jellemét a gondolkodását és a személyiségét? Emlékek híján nincsenek gondolatok, intuíciók, amik alapján Ő az lehet aki! Ha pedig nincs semmi, ha pedig kiürítették a kancsót, ahol most a feketeség, az az űr tátong, akkor bármit bele lehet tölteni... 
   A lány küzd, de maga sem tudja, hogy mivel és miért... A színek... Szimbólumok, melyek ezer s egy formát ölthetnek, ezeknek híján van. Az események pedig túl gyorsan bonyolódnak le, túl gyors minden... Akárcsak egy baleset, az is csak megtörténik és az agy fel sem fogja, hogy mi folyik akkor. A lány agya sem kapcsolt, az érzékelése cserben hagyta, de hát jól van ez így nem igaz? Hiszen érzékei nem elég fejlettek... Nem? Nem... Ő érezte, de egyenlőre mintha elfelejtette volna, hogy mit is kell tennie, mit is kell tenni ilyen érzés esetén. A teste mozdult volna, de nem tudott, az ösztönei feltörni látszottak, de a józan esze leküzdötte mindet még akaratlanul is. Ez az ellentétek csatája, mely a lány számára csak kényelmetlen zavar a teste, az esze és a lelke között, amit nem tud megmagyarázni, ahogyan a feltörő érzelmeket sem, amik az események előrehaladtával egyre jobban és jobban karcolják a felszínt... Ahogyan a férfi befejezte mondandóját, ahogyan a szája mozdult volna újabb szóra, lenézett a lányra, annak szemeibe, annak csendes, hideg lángokkal izzó lelkébe, mely mint egy éles, fagyos penge, úgy szúrta hátba a férfit, aki azonnal engedve a lány szorításán, egy pillanatra hátra lépett, mintha megijedt volna tőle! 
   De valami történt... Ahogyan a két szempár találkozott és a férfi elengedve a lányt elhátrált, a gyengélkedő test nem bírta tovább, a gyomra csekély, ámbár annál zavarosabb tartalma ürült a lányból, miközben a világ elsötétült szemei előtt... Érezte, ahogyan teste eldől, érezte, ahogyan elnehezül és végtagjai cserben hagyják, de túl gyorsan történik minden, nem tudja meg, hogy mennyire lesz fájdalmas a földet érés... Magával ragadta a végtelen, elméjének sötétje... 
   Zavaros álmomból kelt fel, szemei kipattantak. Furcsamód nem viselte meg őket a szobába áradó fény. Álmodott de mégis mit? A múltja lehet? Nem tudja kivenni, hogy mi is volt, alaktalan lények és emberek mosódtak össze a környezettel, olyan, mintha csak az érzések, az érzelmek lettek volna azok, amik a homályos képek hatására élesen érződtek volna. De milyen érzelmek voltak ezek? Nem emlékszik rájuk, hogy mikor tapasztalta őket... Miért váltották ki ezek az alaktalan lények és emberek, a folyton mozgó, néma világ ezeket az erős érzéseket? Furcsa... Ahogyan az arcához nyúl, nedvességet érez mindkét orcáján. Megdörzsölve szemeit tudatosulhat benne, hogy ezek bizony könnyek. Fájdalmat is érez, furcsa, azonosíthatatlan fájdalmat ami talán a torkából jön, talán a nyelvcsapja mögötti kis területről, mintha kaparná és nyomná egyszerre... Mintha visszafojtaná a sírást, de most... De most ezek az érzések nem jelennek meg ott, legbelül...
- Áh hát felébredt! A Doktor-úr megmondta, hogy még nem mehet ki, de csak erőltették! Tessék, felszakadt a sebe!
Hangzik a megrovó hang a baloldaláról, szinte már a háta mögül, ahol éppen a nővérke szereli le az infúziós zacskót a tartóállványról és húzza ki az egyik pittyegő gépet a konnektorból.
- Mindenesetre az állapota stabil, nincs szükség már ezekre.
Mosolyodik el, miközben a lányra néz.
- A barátja nagyon aggódott magáért, amikor visszahozta ide, de hát meg is érdemli! Ilyen meggondolatlanul cselekedni!
Magyarázta maga elé, miközben összehajtotta az egyik anyagdarabot, majd megindult az ajtó felé.
- Ha bármire szüksége van, csak szóljon. Nyomja meg azt a kis csengős gombot.
Mutatott az ágya melletti, a falból lógó kis kapcsolóra, amit a betegek könnyűszerrel elérhettek ha kellett. Végül pedig egy mosoly kíséretében kiment a szobából, ha persze Shakaku nem szól hozzá...
   Minden esetre csend állt be... Talán fel sem fogott semmit az elmúlt néhány másodpercből, hiszen ez vajmi keveset jelent a számára... Ám ahogyan hagy alább az értetlenkedése, ahogyan az álomban tapasztalt érzelmek visszaminősülnek "képtelen" dolgokká a külső világ ingereinek hatására - az ablakon besütő fény, a függöny tánca a széllel, a meleg levegő kellemes érzete az utcai por illatával vegyülve - úgy vesz észre valami furcsaságot... Mintha... Mintha másképpen érezne. Na de nem az érzéseiről van szó, sokkal inkább az érzékeiről. Mintha hallaná a falak mögötti embereket, mintha hallaná az utcán lépkedő ember hangját, aki egy papírzacskóval csörög. Lehet csak képzeli? De hisz úgy hallja... A szomszéd szobában fájdalmas hörgés hallatszik, míg egy másikban boldog nevetés... A folyosón éppen egy ember szalad át, de hát az ajtaja már csukva van... De érez még mást is! Furcsa, de érzi és tudja, hogy mi ez! A testében van és mindig is ott volt, mintha mindent tudna róla. Erős... Nagyon erős... Ez a Chakra! 


// Az eddigiekért +35 Chakrát adok valamint Naka képes végrehajtani az Alap E szintű technikákat és a D-C Szintű elsajátított Jutsujait. Azt, hogy mikor és hogyan tanulta meg őket, nem tudja, nem emlékszik, csak azt tudja, hogy van, tudja mi az a chakra, tudja, hogy mire jó és hogy kell használni - bár még egy kicsit gyakorolgatnia kell vele - és ezekre a technikákra is emlékszik, vagyis tudja, hogy képes ezekre a chakrairányítási műveletekre, hiszen minden technika egyfajta művelet. Az elemi technikákra ez egyenlőre nem vonatkozik ^^
Kérlek hogy a "visszakapott" technikákat - már ha van D-C szintű technika - vezesd fel az új adatlapi részhez //


~ Valahol Máshol ~



Sötétség... Akárcsak egy zavart, elnyomott elme ábrázolásának képe, úgy borul sötétség a szobára, melynek közepén egy maszkos alak ereszkedik féltérdre lehajtott fejjel, ökölbe szorított jobb kezét a talajnak támasztja maga előtt, míg a bal karját maga előtt hajlítja térdére. Őt egy gyenge fénypászma világítja meg... Az alak egy férfi testének képét adja vissza, semmiképpen sem lehet ilyen testalkattal nő. Nem mondhatni óriásinak, sokkal inkább normális testalkatúnak, ám testén mégis látszik, hogy egy férfiról van szó... 
- ...Mit tegyünk?
Mondandójának végén feltette a kérdést, amire csend a válasz, majd egy koppanás és néhány puha lépés hangja. A tompa fénypászma halovány határvonalán áll meg a férfi, minek köszönhetően egyedül a fáslizott, botját szorongató keze vehető ki valamennyire. 
- Ha szükséges, megerősítjük a pecsétet, de ez az eset teljesen normális. Szükség van rá, hogy visszanyerje a képességeit. 
Hangzik a nyugodt, csendes válasz egy öregember hangjával. 
- Értettem!
Jön a felelet, majd a férfi feláll és meghajolva hátat fordít az sötétségbe burkolózott alaknak és végül Ő is a feketeséggel vált egyé.
  
[...]

Az ajtó nyílik, a sötét szobából egy ANBU egyenruhás, kutyamaszkos alak lép ki. A maszkját kék mintázat díszíti. Odakint az ajtó mellett egy másik maszkos alak dől a falnak karba tett kézzel, majd amint a szobából kijövő társa becsukja maga mögött az ajtót, Ő hetykén vállaival ellöki magát és becsatlakozik a lassú sétába.
- Mit teszünk? 
- Semmit. Minden a tervek szerint alakul.
- Ez esetben lassan eljön az ideje, hogy idehozzuk őt?
- Igen. 
- Sora megismerkedett már vele? 
Kérdi a hetyke tartású ANBU, némi kuncogást hallatva a maszk alól. 
- Most fogja meglátogatni... 
Ezt még nagyobb, erősebb, szinte már-már nevetésbe átcsapó kuncogás kísérte a másik, macska maszkmintát öltő ANBU felől, majd teljesen elnémultak és úgy folytatták útjukat a folyosó végéig...

_________________
°Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
°Kenshiro Hanae --> Újra elveszve... 
°Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
°Koreko Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
°Hamacho Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
°Akira --> "Tartozni valahová..."
avatar
Jiraiya
Mesélő

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Csüt. Jan. 05 2017, 18:59

[Jiraiya]

A tudatában uralkodó sötétség megfoghatatlannak tűnő masszaként telepedik rá gondolataira; ivódik bele, szilárdul meg az aprócska hajszálrepedések által alkotott végtelen pókhálóba – szorgalmas pók szőhette ezt a mesterművet, ugyanis a kétségeket és a bizonytalankodást megtestesítő repedések a személyiségének alapköveti is beszövik, átszövik, mélyükből pedig egy, még ennél a sötétségnél is sötétebb, mélyebb, s talán gonoszabb füst szivárog fel, mint az éppen forró vassal beforrasztott emberi sebből a kiégetett testnedv gőze. A mentális fájdalom ugyanolyan elvakító szenvedés, mint a fizikai, sőt, talán még mélyebbre is hatol.
Az ő esetében a mélységnek nincs vége; a kútnak nincs alja. De van egyáltalán abban bármi is, amit ki lehetne merni?
A sötétség ugyanis nem csupán egy könnyed selyemszemkötő, melyet játék keretében örököl meg, s még csak nem is hozomány. Sokkal inkább következmény; az elmúlt tetteinek láthatatlan, de megbéklyózó velejárója – a tökéletes elfedése mindannak, ami volt, felégetése annak, ami talán lehetett volna. A múlt éppúgy merül feledésbe, mint a fákról lehulló levelek; egymás kavalkádjában vésznek el, válnak azonosíthatatlanná, mint az arcok és az események a múltjában.
Aki viszont emlékezik, a súlyt maga viseli, ő feloldozást nyert az emlékezés kötelezettsége alól, de hatalmas árat fizetett – a kamat pedig az elméjét felölelő sötétség. De vajon ki fogja kamatoztatni – ki akarná kamatoztatni, ha ilyen felmérhetetlenül megtört?
~ Nem megtört... csak megrepedt... ~
A különbség felmérhetetlen; a felismerése felszabadít.
Az emlékek hiánya és az ismert világ teljes sötétségbe borulása tagadhatatlanul zavaró, frusztráló, továbbá kifejezetten kétségbeejtő, hiszen ki ő? Ki volt? Az öndefiníció, az önértékelés elkerülhetetlen velejárója a személyiségfejlődésnek, de ha ezeket valaki elveszíti, mi marad meg neki? Ki lehet utána?
Erre természetesen nem tud választ adni, s talán ez nem is fog változni; a múltja homályba, sőt teljes sötétségbe merül, elbújva szemei elől, mint a félős kisgyermek, mikor a rossz ember elől menekül. Mikor nyúlna érte, hogy előcsalja, a kezei hirtelen eltűnnek lelki szemei elől; mintha ott sem lennének, ő maga sem létezne.
A sötétség áthatolhatatlan.
és mintha élne – lehetséges ez egyáltalán? Eltérő sűrűségűnek mutatkozik, ahogyan az általa öltött alak is folyamatosan változik. ~ A sötétség egyáltalán képes erre? ~ A gondolatfoszlány halovány megfogalmazódása még csak visszhangot sem vet a végtelen, mégis lekorlátolt tudati világában; emlékeiből – már ami van – előhívja az épületek, személyek által vetett árnyékokat; azok nem mozognak, változatlanul színesítik vetületükkel az emberlakta környezetet. De nem is olyan sötétek, mint a tudatában lakozó massza.
Az ugyanis a feketénél is feketébb; érdes, mint a töredezett sziklafal, melybe az arcokat vésték, mégis folyékony, mint az árus korsójából töltött nedű, könnyed, mint a szélben libbenő selyemsál. A mélyből felnyúló kezek viszont mind apró, de karmos kézfejek – női kezek lehetnek talán?
Most viszont némaság telepszik a sötét világra; a kezek a tükörsima üvegfelület alatt tűnnek el, ami mindössze a saját tükörképét adja számára kiindulásként; hófehér bőre és vérvörös haja szinte világít a sötétben, de nem a fényt adó levél világában – mintha belülről jönne a fényerő.
A tükröződő üvegfelületet tapintó guggolásából felegyenesedve fordul a tudatában magasan lebegő levélképhez. Az stabilan és töretlenül foglalja el a legmagasabbnak tűnő pontot a korlátok közé szorított tudatában, de még ebből a távolságból is könnyen kivehető a levél eres oldala, az enyhe recékét leszámítva egyenes éle, az élettel teli, üde levélnyele – mintha épp ebben a pillanatban hullott volna kezei ölelésébe ez a példány, tudata pedig örök lenyomatot készített róla, hogy megmaradjon szépségében.
De vajon ez is elsorvadna, mint ahogyan a többi élőlény sorsa is?
Érdekes íz kúszik nyelvének teljesen szűznek tűnő ízlelőbimbóira; először egyáltalán nem tud jelentéstartalmat kapcsolni az ízhatáshoz, de az mégis szépen, lassan, mondhatni kimérten fogalmazódik meg: az irónia keserédes mivolta lengi körbe tudatát. Keserű, mint a kudarc, de édes, mint az újonnan fellelt remény – vajon erősebb lesz az utóbbi az elsőnél vagy a megmagyarázhatatlan kudarc érzete eltiporja a lehetetlen helyzetben rügyező reményt?
~ Nincs múltjuk, nincs jövőjük? De ezek szerint mégis van; a küldetésük alkotja a múltat, a jelent, a jövőt. A cél e három síkból ered és tér vissza. ~
Akár a farkába harapó kígyó – a kép kifejezetten hasonlít a fa folyamatos körforgására; a lehulló levelek a talajt táplálják, amiből a gyökerek merítik erejüket, továbbítva azt a fa törzsébe, ágaiba, leveleibe. Ahogyan a gyökerek lefelé nyúlva növekednek, úgy az ezernyi irányba törekvő ágak felfelé; az ágak a fény felé kapaszkodnak, a gyökerek a sötétség felé.
De ha az ANBU NE a gyökereket testesíti meg, az otthonuk és annak lakosai a leveleket, akkor a Hokage melyik szerepet tölti be?
A gondolat viszont, hogy a férfi által megnevezett szervezet tagjainak nincs nevük, nincsenek érzéseik, nincs múltjuk, nincs jövőjük végtelenül ismerősnek tűnik; elég csak tükörbe pillantania, hiszen jelenleg mindez igaz rá; a neve talán a sajátja, de mégsem érzi annak, ahogyan még a végtagjai is rendszeridegennek hatnak. Az érzései sem egészen az övéi, hiszen a végtelen, felmérhetetlen, megfoghatatlan sötét kavalkád az, ami vagy generálja, vagy pedig elszállásolja őket; azok az ismeretlen-ismert síkok konfliktusából származnak. A múltja teljes egészében tudatának határán kívül tartózkodik, számára elérhetetlennek tűnő délibáb, amiről még csak azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik-e vagy sem. A jövője pedig… bizonytalanabbnak tűnik minden egyes elmúló pillanattal. 
Minden jelzőt a sajátjának tart, de csakis egy vastag, teljesen átlátszó üvegrétegen keresztül látja azokat.
A mellkasát és a tudatát szorongató erő hol némileg alábbhagy szorításával, hol pedig az életet is kipréselné belőle erejével; egyedül a sötétségre nem hat ez az külső erőként ható hatalom, az ugyanis rendíthetetlenül van jelen – hiába próbál átpillantani a sötét fátyolrétegeken, a fekete, felfelé táncoló füstfoltokon, az egyszerűen nem mozdul. Zavartalanul és megdönthetetlen diktátorként uralkodik elméjének bejáratlan királyságában – Vagy mi van akkor, ha ezt a szerepet más tölti be?
A küzdelem viszont számára a teljes valóságot tölti ki; érzi, ahogyan a fékezhetetlen és lassíthatatlan tudata ostromolja az áthatolhatatlan közeget, vagy legalábbis próbálja ostromolni, ugyanis minden egyes alkalommal egyre mélyebb masszában találja magát, miközben a talpa alatt lévő tükörfelület fényével kacéran csillan meg, szinte kegyetlenül kacagva naiv próbálkozásán és elkerülhetetlenül könyörtelen kudarcán.
Tudatának fáradozásai nyomán érzi, ahogy a testének minden porcikája megfeszül, talán azt remélve, hogy ezzel a tudata sikert arathat a láthatatlan ellenfele fölött, de mindez hiú ábránd csupán; sem a szaporán zakatoló madárszív, sem a szorgosan dolgozó tüdejei, de még a vékony karjaiban megfeszülő izmok sem elegek ahhoz, hogy a láthatatlan fegyverét eredményesen ütköztesse a sötét bástya pajzsos falának; tudatának éle hatástalan vele szemben, sőt, mintha az érintkezés előtt el is tűnne, ezáltal mintha csak saját csupasz ökleivel dörömbölne a végtelenségben, mint holmi hisztériázó gyermek, aki bebocsájtást kér a sötét, hideg és esős éjszakából.
A férfi eltávolodása azonban egy pillanatra kizökkenti nemszűnő dilemmájából; a korábban érezhető testének melege most átadja a helyét az előzőekhez képest hűvösnek érződő szellőnek, amik körbetáncolja vonalait, kivillanó karjain égnek állítva pehelyszerű szőrszálait – vagy talán ezt a férfi tekintetében látott csillanás okozza?
~ Mi-micsoda? Mi ez? ~
Elméje a folyamatos kutakodása ellenére csikorgó fékezés nyomán áll meg, mintha valami olyanba szaladt volna, mibe egyáltalán nem akart; akár egy rossz utcába.
[/i]És nem akármilyenbe; ez az utca ugyanis zsákutca. A végén található fal ugyanolyan, mint amit ő lerombolni akar.[/i]
Tudatosan ugyan saját magától nem képes azonnal jelentéstartalmat kapcsolni a férfi szemeiben felcsillanó pillanatnyi emócióhoz, azonban úgy tűnik, hogy a sötét massza mégis jó valamire. A kavargó, elűzhetetlen füsttömegből mintha apró hangok százai, sőt, ezrei suttognának neki, de mivel mind egyszerre hallható, így a betűk koherens kifejezéssé való összefűzése némi időbe és nem kevés erőfeszítésébe kerül.
Az esetleges jelentéstartalom viszont azonnali megállásra, szinte megfagyásra kényszeríti zavart tudatát.
~ Mit láttál a szemeimben? Mi az, ami miatt így elhátrálsz? ~
A kérdést nem meri hangosan megfogalmazni, de számára bőven elég az is, hogy az a tudatában visszhangzik; a gondolat átjárja testét, elméjében pedig az előbb említett zsákutca végéhez tereli mentális jelenlétét: ujjbegyeivel szinte érzi, ahogy az árnysötét fal égető hidegével űzi el óvatlan érintését, elriasztva őt a további tapogatózástól, kutakodástól.
Elvégre mit találhat a falak mögött, a sötétségen túl? Valóban rá akar bukkanni arra a dologra, arra a valamire – bármi is legyen az –, ami a férfi hátrahőkölését okozta? Tényleg tudni akarja, hogy egész pontosan mi csillant a férfi tekintetében; mi volt az, ami ezt az érzést előidézte?
Úgy tűnik viszont, hogy a tudta és a teste is elárulja őt, méghozzá ugyanazon a napon, sőt, egyazon pillanatban: még csak a kétségbeesett, ámbár tűnődő gondolatmenetének sem jut el a végére, mikor szemei előtt apró csillámporszerű képződmények kezdenek el kavarogni – vagy csupán káprázat volna mindez?
A pillanat egy aprócska töredékéig szinte emelné is a törékeny kezét, hogy elhessegesse az apró, kuszán szálló és röppenő fényfoltokat, de valahogy nem bírja végtagjait emelni; az akarata ugyan tökéletesen leképződik, viszont a kezei erőtlenül lógnak a helyükön, mit sem törődve tudatának parancsával.
Még az ujjbegyeit sem érzi.
A felfedezés igencsak nagy meglepetéssel érkezik, habár hirtelen nem is érti, miért ennyire meglepő a dolog; ~ Miért kellene éreznem az ujjaimat egyáltalán...? ~ fut át rajta a gondolat, de mélyen legbelül tudja, hogy az érzékletek elvesztése is gond, hát még a nemtörődöm magatartás, amit jelenleg tanúsít.
Saját gondolatmenetének cenzúrázására, hozzáállásának korrektúrájára viszont nincs ideje, hiszen a táncoló pontok mintha egyik pillanatról megtöbbszöröződtek volna; immáron alig egy-egy folt, amin keresztül a valóságot látja. Ennek következtében a kétségbeesés íze ismét érezhető a nyelve hegyén; levegővétele gyorsul, a szíve ismét a torkában és a fejében zakatol, mintha képes lenni utazni a számára jelenleg még ismeretlen testen belül – és ki tudja, lehet, hogy tényleg képes erre, csak ő nem tud róla; ami nem meglepő, hiszen alig van olyan dolog, amiről biztos tudomása lenne.
A szapora légzése egyik pillanatról a másikra vált sípoló zihálásra, mikor az alhasi tájékon szúró fájdalmat érez, ami egyszerre idegen, szokatlan és további kétségbeesésre ad okot. A szapora légzés a fejére is súlyos következményekkel bír, ugyanis a megszédülés elkerülhetetlen ez esetben, ahogy a tünetek keveredése folytán megmorduló, felforduló gyomortartalom is – reflexszerűen hajol előre, hogy mindaz, amit eddig elfogyasztott, bármennyire kevés is volt az, most undorító egyvelegként törjön ismét a felszínre. A hányás következtében szempilláira szökő könnycseppeket már nem is észleli; az utolsó dolog, amivel tisztában van, az a gyomortartalmának gusztustalan utóíze, valamint a szívének szapora dübörgése – mintha éppen csatába készülne, vagy pedig a saját kivégzésére indulna.
És talán nem is áll annyira messze az igazságtól...
Ezt talán sosem tudja meg az apró, de kifejezetten fontos szerv, hiszen a gazdájára csakis a mély sötétségbe zuhanás vár.


...


Úgy tűnik, minden sötétségnél van egy sokkal sötétebb árnyalat; minden szertefoszló árnyjátéknál van egy sokkal foszlékonyabb verzió – az álmában, amiről még csak azt sem tudja, hogy álom egyáltalán, pont ilyesfajta képződmények suhannak el, még csak lehetőséget sem adva számára, hogy utánuk nyúljon.
Eltűnnek.
Ahogyan a bizonyosság is, hogy egyáltalán ott lettek volna.
Szemhéjai szinte súlyokkal vannak leterhelve, mikor nyitni próbálja őket; félénk pillangó szárnyaiként remegnek az egyébként nem megerőltető feladattól. A kezdeti gyengeségük azonban nyomban elillan: szemei tágra nyílva merednek a világos szoba falaira, elsősorban a feje fölött húzódó plafonra. Mellkasa láthatóan emelkedik, mikor a légzési ritmusa és mintája átvált alvásból éberségre; nyelni próbál, hogy a torkát kaparászó szárazságot és a korábbi megpróbáltatások által hátrahagyott undorító ízt eltávolítsa, habár nem sok sikerrel.
Ujjbegyei alatt ismét meleg, egyszerű, habár kifejezetten tiszta tapintású szövetanyagot érez, ahogyan a testét betakaró anyag is kifejezetten puha – legalábbis a legelső emlékezetéhez képest, ami történetesen egy hideg kőlap volt. A körülötte lengő levegőre viszont már könnyen ráismer az illatok nyomán: ~ Tehát ismét a Kórházban vagyok... Csodás... ~
A nem kevésbé megvető gondolat eredete ugyan nem ismert számára, ahogyan az érzésre okot adó indokok sem, hiszen eddig rossz tapasztalata nemigazán volt az intézményben: az étel egyszerű (habár nincs mihez hasonlítania), de finom, az ágy és az ágynemű puha (ismét nincs összehasonlítási alap), a nővérke kedves, habár nincs nála minden problémájára ír, mint például az emlékeinek hiányára – némi tapogatózás után ugyanis nem kevés csalódottsággal tapasztalja, hogy még mindig nem emlékszik semmire, legalábbis sokra nem; rádöbben kényszerül tehát, hogy ez nem csak egy álom, hanem a komor valóság.
Örömmel konstatálja viszont, hogy ezúttal képes a kezeit mozgatni; jobbját arcához emelve tűnődik el a különös anyagon, ami az ujjbegyeit nedvesíti. Először értetlenkedve tekint le rá, nincs leíró kifejezés a fekete ürességtől süvítő tudatában – még a plafonra is felpillant, hátha rátalálna a származási helyére. Viszont nem a plafonról származnak ezek a cseppek.
~ Hanem a szemeimből... ezek... könnyek! ~
Útjukat ujjaival követi egészen szemekig, óvatosan eldörzsölve őket, s csak ekkor tudatosul a torkát szorító, feszítő érzés, ami szinte szétmarja hangszálait. A tüdejébe hirtelen szív be levegőt, ami viszont nem szándékozik a megfelelő módon és ritmussal távozni, így prüszkölő köhögésbe kezd, hogy kitisztuljon a légcsöve, nyelőcsöve.
Arcát oldalra döntve próbál elbújni a világ elől, mint a félős gyermek. Az enyhén sós cseppek az előbb eltörölt nyomon szaladnak végig, elveszve a kósza tincsek között, s halovány foltot képezve a párnahuzaton. Arcát a párnájába dörzsölve próbálja megszabadítani az inkrimináló nyomoktól, mikor a nővérke belép a szobájába.
Bizonytalanul pillant fel a körülötte szorgosan tevékenykedő nőre, nem tudva, mit is kellene mondania – valahogy mintha tartana is a csacsogó nőszemélytől; mintha tudna vele olyat tenni, amit ő nem feltétlenül akarna elszenvedni? Vagy az ittlét az, ami ennyire feszélyezi? Esetleg az álom felidézhetetlensége okozza zavartságát?
A nő szavai hallatán viszont élesen pillant személyére: ~ Magázódás? Mi lett a kezdeti tegeződéssel...?1 ~
Egy pillanatra természetesen felszökik a bal szemöldöke: először nem tudja, hogy ki érdemel meg és mit; ő érdemli azt, hogy felszakadt a sebe, amiért valaki más kivitte innen, vagy pedig Okami érdemli azt, hogy a női társának sebe szakadt fel – ez esetben viszont azt a következtetést nem látja, ami miatt ő érdemelné meg, vagy talán...
~ Nem, elég lesz ennyi egyszerre. ~
Saját magát úgy tűnik, nem is annyira nehéz cenzúrázni, de amúgy is zavarodott elméjét tekintve ez csekély megnyugvás; legalábbis pont annyi, hogy egyszerű szófordulatokat nem kell most elemeznie. ~ Elég annyit tudni, hogy... aggódott értem... talán. ~ Füleinek hegye ekkor a hajszínével hasonlatos árnyalatban úszik.
Csupán fél (elvörösödött) füllel hallgatja a fiatal nővér csacsogását, de egy biztos pillantással konstatálja annak a bizonyos csengőnek a hollétét; a nő távozásánál viszont csak sóhajtani tud – talán megkönnyebbüléstől?
Viszont az ajkait elhagyó sóhaj hangja nem az egyedüli dallam, amit a füleivel jelenleg hall; a fiatal nővér léptei tűnnek fel először, de már azokat is a falon túlról hallja. Az apró, könnyed léptek nesze társul és keveredik több, feltehetőleg eltérő testfelépítésű és testsúlyú személyek lépteivel. A különleges egyvelegbe vegyülnek még a szavak, mondatok hangjai különböző hangmagasságban és ritmussal.
De nem csak a Kórház belseje felől hallja ezeket a zajokat, neszeket, hanem az utca felől is: beszédhangok, nevetések, kiabálások, zacskócsörgés – hétköznapi zajok, számára mégis a világot jelentik. Kezdeti értetlenkedése mellett is valahogy természetesnek tartja a hangokat, de leginkább azt, hogy hallja őket – még csak meg sem fordul a fejében, hogy képzeli azokat, sem pedig az, hogy erre nem is lehetne képes; hiszen egyáltalán nincs emlékképe arról, hogy mire képes, sem pedig arról, hogy mire nem.
Ekkor tűnik fel neki, hogy minél jobban koncentrál, annál jobban hallja az utcán történő dolgokat, párbeszédeket. ~ Mintha én magam is ott lennék... ~ Elámulva lebbenti fel magáról a takarót, s az újonnan „felnyílt sebével” mit sem törődve mászik ki az ágyból. Érzi a talpa alatti linóleum hidegségét és simaságát, ahogyan a léptei által keltett rezgéseket is, mígnem rádöbben, hogy tud úgy is lépkedni, hogy ne hallja saját magát.
Az ablakhoz érve szinte szétrántja a függönyöket, hogy mindennemű akadály nélkül pillantson ki az ablakon, hogy meggyőződjön, valóban jól hallja a dolgokat – állkapcsával elernyedve bámul ki az ablakon, majd pedig arcát az üres falak felé fordítja; onnan is hall különböző dolgokat, különböző életjeleket: nevetés, hörgés (bár talán ez nem éppen egészséges), sietős léptek zaja. Mind ott van, mind tagadhatatlan – és mindet hallja.
Még a függönyök anyagát markoló kezeire pillant le, érezve bennük a tudatában is pezsgő felismerésszerű tudást. Tudatának sötét kastélya beleremeg, ahogyan a kezei is; a hirtelen támadt gyönyör, ami szinte olyan, mint a hatalom érzete, azonnal megmámorítja; emlékezett valamire!
~ Hokage-samának azonnal tudnia kell róla... és Okaminak is! ~
Arcára mániákus arckifejezéssel és vigyorral nyúl az ablak kallantyújáért, megpróbálva felnyitni azt, égő tekintetével az ablakon túli világot bámulva.
Nem is törődik a tudatában hallható enyhe suttogással, amely szerint talán jobb esélyei lennének, ha az ajtóval próbálkozna, nem pedig egy ismeretlen magasságban lévő ablakkal. A reménytől, boldogságtól és a felfedezés vágyától ittas fiatal nő viszont mit sem törődik a halk észérvekkel; remegő ujjakkal babrál a kilinccsel, nem is tudva, de talán sejtve, hogy valójában össze is tudná azt zúzni...


...



Ekkor még csak nem is sejti, hogy életét eközben mások tervezik, hogy személyét lassan előveszik a dobozból, legalábbis a többi bábu közé helyezik, amelyek arra várnak, hogy a megfelelő időben, a megfelelő kéz által a megfelelő helyre helyezzék.
Fogalma sincs róla, hiszen nem is lehet – hogy is lehetne; kifejezetten alapos munkát végeztek –, hogy az általa megismert aprócska világ hamarosan tágulni fog. Ha magától nem, akkor mások rásegítő kezei által; elvégre ő most már egy üres kancsó és máson áll – vagy bukik – az, hogy mivé formázzák, hogy mit töltenek bele. Ez ugyanis elsülhet vagy nagyon rosszul, vagy pedig nagyon jól.
De úgy tűnik, már megvan az erre alkalmas személy.
A kérdés már csak az, hogy Ő készen áll-e az ilyesfajta alkotásra.
Elvégre az alkotás az istenek joga.
És feladata.


//1 Csak azért jegyzi meg, mert számára minden új, szokatlan, minden feltűnő és fel is tűnik (nem pedig akadékoskodni akar a felhasználó ;D)
avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 198

Specializálódás : vanittmindenmintaBúcsúban


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2010

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Jiraiya on Hétf. Jan. 16 2017, 15:10

// Az irományra +5 Chakrát írok jóvá, elvégre véleményem szerint a terjedelmes és szép irományokat díjazni kell. //


   Belegondolni is sok, hogy mik futnak át a lány agyán, hogy az ingerek, melyek kívülről érik, vagy éppen belülről rémlenek fel benne, milyen érzeteket és gondolatokat váltanak ki ebből a picinyke lényből... Furcsa, hiszen most, hogy az üresség az, amely elméjében fészkel, a legapróbb dolgok is kiváltják a gondolatok legvadabb hullámait, a tapasztalások, a vágyak, az érzések orkánját, mely újabb és újabb, a belső világával kapcsolatos megtapasztalásra kényszeríti rá a lányt... Valóban furcsa, de cseppet sem lehetetlen, ami azt illeti, még logikus is. Hiszen a külső ingerek az emlékek híján nem sok mindenhez köthetőek, azonban ezen külső megtapasztalásokhoz a jövőben újabb és újabb emlékeket, érzeteket tud majd kötni. De ami belül van... Az már más dolog.
   Érzett, de nem akárhogy. A hatalom érzete, amely átjárja a lányt, hevességre készteti, kezeivel kinyitja az ablakot, majd meglátja a poros utcán menetelő férfit, kinek lépései tompa zajt csapnak. A kellemes, friss illat is tőle származik, a most készült kenyér fenséges zamata, a papírzacskó gyűrődésének hangja, és a héj bársonyos roppanása, amely szintúgy a frissesség egy jele... Mindazonáltal kitudja, hogy a vörös szépség mit forgat a fejében? Mit tervez azzal az ablakkal és a légiesen könnyűnek érzett testével, még a sebek ellenére is? Még mielőtt ez kiderülhetett volna, kórtermének zárja kattant, az ajtó pedig lassan kinyílt. 
   Amint résnyire kinyílt a szerkezet, a lány érezte a szobába áramló édes, ámbár kellemesen visszafogott illatot, ami mellé talán színt is társít, mégpedig a rózsaszínt... Ahogyan Shakaku hátranéz, jól látja az ajtóban álló személyt, pontosabban nőt... Vagy talán kislányt? Igen, mindenképpen kislányt, hiszen magasságából adódóan nem lehet más, ahogyan a fiatalos, kislányos arc, a vállára simuló, enyhén göndörített, ápolt, aranyszőke hajtincsek is mindezt fejezték ki. Ami még szembetűnő volt, azok csillogó égszínkék szemei - amik gyermeteg huncutsággal csillogtak - és magassága mellé társuló vékony, kecses testalkat. Az elmúlt évek során nőiségét kifejező tulajdonságai "dúsabbak lettek", kissé kigömbölyödött, de csak annyira, hogy még mindig illő legyen az efféle alakhoz. 
   "A lány kecses, vékony, ártatlan kinézetű alakja nem volt sem figyelmet parancsoló sem intimidáló, sokkal inkább egy alacsony angyalra emlékeztette az embert. És aki ezt gondolja, annak fogalma sem volt róla, hogy mekkorát téved..." 
- Ó, ne zavartasd magad, ugorj csak ki nyugodtan az ablakon, mint ha itt sem lennék. Akkor legalább nem lesz több dolgom veled... Maximum a hulládat feltakarítani, bár arra megkérhetek mást is... 
Szólalt fel a lány gyermeteg hangon a maga 150 centiméterével, miközben elővett egy műanyag korongot, amit kicsiny kezeivel kipattintott, végül pedig maga elé tartotta, hogy a tükörben megnézhesse magát. A púderes dobozka...

_________________
°Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
°Kenshiro Hanae --> Újra elveszve... 
°Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
°Koreko Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
°Hamacho Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
°Akira --> "Tartozni valahová..."
avatar
Jiraiya
Mesélő

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Hétf. Jan. 16 2017, 15:42

[Jiraiya – villámjáték]


A fiatal nő ereiben cikázó érzés kifejezetten szokatlan, különösen a jelenlegi helyzetében; a tudatlanság sötét, keserű massza, a bizonytalanság pedig fojtogató póráz, ami nem csak a nyaka köré tekeredik, hanem a sorsa, ezáltal az élete köre is – de vajon ki van a póráz másik végén?
Szívének heves zakatolása mellett még csak a közeledő vihar előszelét sem érzi a levegőben, nem veszi észre, amint az méterről méterre ér közelebb tudatának definiálatlan partjaihoz; a hibája, bár még egyáltalán nem sejti, hatalmas következményekkel járhatnak – de ugyan kinek az oldalán manifesztálódnak ezek, már ha egyáltalán manifesztálódnak?
A vihar előszele csak akkor csapja meg egyébként tapasztalatlanul érzékeny orrát, mikor már túl késő az orkán elől menekülni; az általa hozott illat különös és különleges is egyben, hiszen fogalma sincs, mihez hasonlít – már ha hasonlít egyáltalán bármire is –, illetve azt sem, egészen pontosan miből származhat, elvégre az eddig tapasztalt szagok és illatok egyikét sem közelíti meg. Az illat ugyan hasonlít az utcán sétáló idegen férfi által tartott eledelre, méghozzá annyiban, hogy a szájában összefut a nyál ennél a különös, azonosíthatatlan illatnál is. Az érzés viszont mégis merőben más: nem a gyomrában érzi az éhséget, hanem egy pillanatra egészen máshol.1
Az ablak kilincséről úgy kapja el kezeit, mintha égetné apró kezeit, s mikor megfordul, haja vérvörös uszályként lebben a levegőben. Hófehér arcán különös színű szemei hatalmasra nyílva mérik fel az előtte álló fiatal teremtényt. A talpától a feje búbjáig fürkészi, szinte minden apró részletre kitérve, minden egyes bőrhibára is, a hajszálainak állására – egyenesen megszállott a tekintete, ahogy szinte felfalja a teremtést, ami ugyan miniatűrnek tűnik elsőre, de alaptalan a gondolat, hiszen ő maga sem valami magas; a kettejük közötti különbség ugyan jelen van, de majdhogynem elhanyagolható, mikor magasságról van szó. A többi fizikai különbség természetesen sokkal szembeötlőbb, de nem is ezek fogják meg őt, sokkal inkább a megjelenése, a jelensége az, ami valójában teljesen fogságba ejti érzékeit.
Milyen különös, hogy egyik pillanatról a másikra egy ehhez hasonló teremtményre szűkül le az egész jelen, az összes érzékszerve, minden tapasztalása – a vihar megérkezett, s úgy tűnik, nem kíméli a törékeny elméjében felépülni tűnő rozoga kunyhókat, melyeket egyszerű, majdhogynem evidens tapasztalásokból rakosgat össze.
És lám, ott száll el minden, ints nekik búcsút!
Nem tudja, miért, sem azt, hogyan, de valahogy mégis van valami a levegőben, ami egészen hasonlít a sors vörös szalagjára, mely összeköti a halandókat ebben az életben, és mindben, ami ez után következik.
A meglepettségét tükröző arcára először a hitetlenkedő mosoly ül ki, amely egy teljes fogsoros – talán őrültnek tűnő – vigyorra vált át; a jelenben legyökerezni tűnő figyelme nem is tér ki a tudatában zajló változásokra: a sötétségben mintha valami megmozdulna, s mintha... kuncogna is talán?
Miből gondolod, hogy ugorni akarok és azt, hogy a hullámat kellene felkaparni a betonról? Már... ha ez egyáltalán beton. Mert természetesen lehet döngölt föld is. Vagy macskakő. Bár egyáltalán mi a beton, döngölt föld és a macskakő? – Hangja a végén némileg elhalkul, de tekintete ismét kiélesedik, mikor visszatér eredeti gondolatmenetére. – Szóóval... dolgod van velem? Egész pontosan mi, ha szabad kérdeznem? Na nem mintha lenne bármi ellenvetésem, nos, ellened, elvégre sokkal... hogy is mondják... mi ez a gondolat, szó a nyelvem hegyén? Áh, megvan, tehát sokkal cukibbnak tűnsz, mint Okami. Bár mondjuk talán nem ildomos efféle összehasonlításokat tenni, mert hát... nem tudom, miért nem, de mégis úgy érzem, hogy nem volna az, szóval... Ehmm...
És mindössze egy 150 centiméteres fiatal nő kell ahhoz, hogy az egykoron hatalmas kunoichit dadogó maszlaggá redukálják.
Meg persze pár pecsét, de ugyan, mit számít az.


1 Nem leszbikus, inkább biszex, de valójában sokkal inkább az ösztöneinek felsejléséről van itt szó, hiszen számára még az alapvető pszicho drive-ok is teljesen idegenek.
avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 198

Specializálódás : vanittmindenmintaBúcsúban


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2010

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Jiraiya on Hétf. Jan. 16 2017, 16:17

   Könnye hiheti azt az előtte álló apró Démon, hogy zavarba hozta a vörös szépséget, hiszen olyan hirtelen kapta el a kezét és olyannyira össze-vissza beszél, hogy valószínűleg erről lehet szó. Mindazonáltal, miközben a tükörbe nézett, tekintetét csak saját magára szegezte, majd púderpamacsát a halványbarna színű, száraz alapozóporba mártotta és azzal igazgatta ki a szinte nem is létező bőrhibáit.
*Paff*
Csapta össze a kis tárolót, miután végzett az igazítással és pontosan akkor, miután a lány abbahagyta a beszédet. Meg volt közöttük a tisztes távolság, így az a nagyjából tíz centi méretkülönbség sem látszott köztük, valamint a szőke Démon kitartóan állta a lány tekintetét...
- Okaminak igaza volt... Tényleg nem ismersz meg. - Mondja tárgyilagosan - De sebaj! Majd megismersz újra... Amit tudnod kell, hogy Én vagyok az, akire hallgatnod kell, én vagyok az Úrnőd. A nevem Niyo Sora, de neked csak Niyo-sama! Uggh!!
Hangzott a tompa "nyüsszentés", amikor egy erős férfi, behajlított ujja koppant a csinos, szőke kislány aprócska kobakján. A kéz, amely az ajtó mögötti faltól nyúlt a lány felé, ismerős volt a Vöröske számára, ahogyan lassan a fal mögül Niyo Sora mellé lépő test is. Hogy is ne lett volna ismerős a számára, hiszen ha már a kezet felismeri, akkor annak birtoklóját is! A férfi volt, a magas, sötétbarna hajú férfi, aki most kissé szigorú tekintettel nézett le a nála jóval kisebb lányra. Majdhogynem csak derékig ér... 
- Mit művelsz Sora? 
A kislány csak kapálódzott, a feje búbját simogatta, majd észbe kapott és elvándorló hajtincseit kezdte kezével lesimítani.
- Mégis mi a francot képzelsz Okami?! Ezért fel kellene, hogy égesselek! Baah! Nem mindegy neki, hogy mit hisz? Úgyse emlékszik.
Pattogott a kis méregzsák, ámbár tekintetében és testtartásában látszott, hogy tart a férfitól, vagy talán csak saját magától? Nem szeretné, hogy indulatai elszabaduljanak egy kórházban? 
   Mindegy is, a lány szembefordult a Vöröskével, majd peckes, ámbár kecses léptekkel lépdelt elé. Akármennyire is voltak majdnem egyformán alacsonyak, az a tíz centiméter meglátszott köztük. Sorát láthatóan zavarta a méretkülönbség, ugyanis mindössze fél méterre állt a lánytól, úgy nézett fel rá. Olyan közelségben voltak, hogy még egy lépés és melleik is összeérnek, de ez láthatóan nem zavarta Sorát, sőt, tekintetében valami rémisztő csillant meg, rémisztő pajkosság és valami más...(!)
- Kezdenünk kell valamit ezzel a külsőddel! - Méri végig fentről lefelé a lányt - Vissza kell alakítanunk az eredeti kinézetedre, mert így borzalmasan nézel ki... 
Ahogyan a Vöröske oldalra néz, az ajtóban álló széles vállú, borostás, komoly arcú, jóképű férfira, az kérdőn felvonja a bal szemöldökét, de nem szól semmit. 
- Na? Mit állsz ott? 
Fordul meg egy lenge mozdulattal a szőkeség, göndör aranyló fürtjei pedig a lány arcába csapnak, pontosabban simítanak... Gyengéden... Kellemes illatot áraszt magából, nem olyat, mint a parfümje, hanem olyat, mint egy finom illatú balzsam... Cseppet sem orrot bántó. Apropó illatok! Ahogyan a szőkeség a férfi mellé lépdelt, megcsapta az Okamiból áradó szag. Ez bár negatívan hathat, nem minősül illatnak, sokkal inkább szagnak, ami még mindig az igazi bőr fémes illata volt, a frissítő arcszesz és némi... Némi izzadtság? Igen... De ez nem szúrós szagú volt, sokkal inkább tompa, férfias dolog.
   A férfi mellé álló apróság profilja villan most Shakaku felé. Formás, csöppnyi orrcimpája megrezzen, arcára némi undor ül ki.
- Fööj... Tudom, hogy egyedül élsz meg férfias vagy meg minden, de Okami... Nem kell ennyire hűnek maradni a nevedhez! 
Fintorodott el a lány, majd elsuhant a férfi mellett, aki láthatóan nem értette, hogy miről is beszél a szőkeség, majd kérdőn, férfias zavarában a Vöröskére nézett.

_________________
°Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
°Kenshiro Hanae --> Újra elveszve... 
°Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
°Koreko Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
°Hamacho Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
°Akira --> "Tartozni valahová..."
avatar
Jiraiya
Mesélő

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Hétf. Jan. 16 2017, 16:48

[Jiraiya – villámjáték]


A tekintetek éles ütközetében mintha villámok is csillannának a levegőben, hiszen úgy tűnik, a különös teremtény a kék tekintetével minden további nélkül tudja felvenni a sajátjával, amiben végtelen kíváncsiság csillan: ki lehet ez a személy, miért van itt? Mi lehet vajon a kettejük közötti kapcsolat? Mit jelenthet ez a jövőre nézve? A kérdések természetesen megállíthatatlanul cikáznak a sötét masszán keresztül, nem is törődve a felmérhetetlen közeggel, miközben annak fátylain átcikázva visszhangzanak tudatában.
Ehhhm, nem, tényleg nem... Sajnálom? – A hangja némileg bizonytalan, hogy ne lenne, hiszen úgy tűnik, a múlt ismét számára jelenleg ismeretlen információkkal kecsegteti; a jelen némileg erős pofonnal illeti ismét, de valahogy a szőke teremtés külseje és jelleme mégis képes a jelenben tartani őt, megakadályozva ezzel, hogy az önsajnáltatás feneketlen medrébe merüljön. A szemei viszont pengeélesen villannak, hiszen: ~ A Hokage az, akire hallgatnom kell, Ő az Én Uram.~ Viszont nem ad hangot a belső kijelentésnek, ugyanis majdhogynem teljes bizonyossággal tartja elégnek azt, hogy ő maga ezzel tisztában van. Ezzel legalább, ha mással nem is...
Igazán örvendek, Niyo-chan. – Hangjának csilingelése tökéletesen egyezik az arcára kiülő kaján vigyorral; ugyan nem tudja kategorizálni a fiatal nő reakcióit, nem tudja azok okát, sem célját beazonosítani, mégis a tudatlansága ez egyszer nem rémisztő, sokkal játékosságra serkenti; érdekli, milyen reakciókat tud kicsalni a fiatal szőkéből.
Niyo jelenléte viszont olyannyira leköti, hogy a férfi érkezését sem hallja – bár ki tudja, lehet, hogy ez a két vendégére mindig jellemző –, s némileg zavartan pislog, mikor Okami belépése kifejezetten személyes interakcióra ad jelet.
~ Felégetni...? ~
A fejét némileg oldalra biccentve méri fel a két alakot, akik úgy tűnik, a múltjában is jelen voltak, viszont Niyo szavai egy azonosíthatatlan érzésnek adnak táptalajt – vagy talán ez az érzés mindig ott lett volna?
Túl sok elmélkedésre azonban nincs lehetősége, ugyanis Niyo léptei közelebb hozzák az apró, de gyönyörű testét, s még most is csak ámulattal tudja nézni; emlékei, ezáltal összehasonlítási alapja ugyan nincs, de mégis sejti, hogy különleges szépség lehet, akit megnéznek, bármerre is jár.
B-b-b-borzalmasan?! – Az arcát elönti a pír, aminek következtében olyan, mintha a feje helyén egy méretes paradicsom lenne. Hangja szokatlan magasságba szökik, emlékeztetve arra, hogy bizony ő is nő, még ha nem is emlékszik a dolgokra, neméből adódóan egyértelmű, hogy vannak férfiakra nézve kellemetlen tulajdonságai. Hápogva fordul a férfi felé, talán remélve, ellent fog mondani Niyo megállapításának, viszont az említett szőkeség ellopja a reflektorfényt.
Nem igazán érti, miért és hogyan, de kifejezetten szórakoztatónak tartja a jelenetet, bár annak ellenére, hogy tudná még nézni talán napokon keresztül, mégis egy igen szembetűnő problémát vetett számára az apró szépség.
Ne is törődj vele; biztos az agyára ment a sok púder. – Arcára kiülő szelíd mosolyával közelíti meg a férfit, s csupán tudatában merül fel a kérdés, hogy ez a következtetés ugyan honnan jöhetett, érdekesnek tartja továbbá, hogy a vigasztalás, vagy legalábbis a konfliktus elsimítása természetes reakcióként érkezik, miközben egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy bárkinek az önbecsülésével foglalkozzon. – De mégis mit értett az alatt, hogy kezdeni kell valamit a külsőmmel?

avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 198

Specializálódás : vanittmindenmintaBúcsúban


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2010

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Jiraiya on Hétf. Jan. 16 2017, 18:41

   Látható reakció nem érkezett a Szőkeség felől a provokálásra, ámbár a Vörösség tisztában lehet azzal, hogy legbelül igenis ingerelte ez a megszólítás. Egyszerűen csak nem akarja tudtára adni senkinek, hogy ez bármiféle hatással is van rá. Egyenlőre túl sok az "ellenfél" kettővel nem bír el. Főleg Okami férfiasságával... Egyszerűen nem tud sebet ejteni rajta, vagy azért, mert túl komolyan viselkedik, vagy pedig azért, mert túl együgyű ahhoz, hogy egyszerű férfiként felfogja a nőies célozgatásokat. De hogy még bugyuta is legyen ahhoz, hogy megértse: BÜDÖS... Ez a Szőkeség számára már túl nehéz eset...
- Borzalmasan hát! Kórház szakod van, csapzott a hajad, egy trampli vagy! Nem vetted még ész... 
Ekkor lehajtva a fejét, ingerült pillantásokat vet a talajra, miközben egy könnyed, nőies facepalmot nyom.
- Hát persze... Hiszen nem emlékszel... 
Okami láthatóan nem érti, hogy a lány miért néz rá, - bár ekkor még sejtése sincs, hogy néhány másodperccel később ugyanezt fogja tenni - ahogyan azt sem, hogy mire célzott az előbb a most kilibbenő szépség. 
   Most értetlen arccal néz a lányra, majd magára, végül az ajtó irányába... Mit gondolhat magában? Végül Shakaku mondatai után becsukja a szemét és nagy levegőt vesz, így ez sóhajtásnak hat, mintsem légzésnek. Mintha kiadta volna magából a feszültséget, Shakaku szinte hallja a gondolatai: "Nők..." 
- Ahh Yare-yare... Azt hiszem utána kellene mennünk, hogy megtudjuk. 
Mondta a férfi, majd kisétált a kórteremből.
- A Hokage-sama gondoskodott a gyógyulásodról, így most már nem lesz bajod.
Mondta a férfi és valóban! Shakaku ha oldalára pillanat a hegei beforrtak, már nem voltak cérnával sem rögzítve. De nem csak emiatt érzi magát jobban... A testében újonnan felfedezett dolog légiessé és könnyeddé tette, feje most már nem sajog és nem nehezül el. Itt az ideje követni a lányt! 
   Okami segít a lánynak, mellette halad és kényelmes tempóban követik az apróság magassarkújában kopogó lépteit a kórház folyosóin. A vele szembejövő orvosok és nővérek mind-mind ijedten ugranak félre, jól ismerik már őt! Legkedveltebb szokása gyanútlan, gyenge Genineket csoportosan kórházba juttatni, majd hideg vizes zuhannyal leállítani a szívüket. Na de ez most nem fontos, egyedül az, hogy az ijedt tekintetek Okami és Shakakut látva - egyértelmű, hogy követik a lányt - szánakozó tekintetté válnak. Végül pedig útjukat egy lépcső állja el... Egy lefelé irányuló lépcső, egy sötét helyre.
   Most, hogy jobban körbenéz, az emberek rövidesen eltűntek, a kórház ezen része eléggé kietlen, a táblára pedig a lépcső mellett az van írva, hogy "Hullaház"... Ijesztő, de a szőkeség megáll a lépcső tetején, majd nőies könnyedséggel söpri hátra göndör tincseit, végül pedig a válla fölött hátranézve kacsint a vöröskére és nyújtja ki a nyelvét Okaminak... Megindult lefelé.
- Nem kell félned. Bár... Nem tudom, hogy mit akarhat itt...
Mondta a férfi, majd megelőzve a lányt megindult lefelé. Félti? Vagy ha nem, akkor miért megy Ő előre? Furcsa... Minde esetre, nincs más lehetőség, le kell menni.
   Így is történt, a hosszúra nyúló sötét folyosón lépdeltek lefelé, mígnem egy kékes, remegő fényt nem észleltek. A lány már leért a lépcsőn, sietős lépteit pedig tovább folytatta. Amint Okami és Shakaku is leértek, pontosan látták, hogy a Szőkeség egy ajtó előtt állt meg a folyosó jobb oldalán, minek teljes szélességében bal és jobb oldalon tíz méterenként ajtók voltak. Bevárta őket, hogy együtt léphessenek be, azonban mielőtt ez megtörtént volna, Okami a kilincsre tette a kezét.
- Sora mégis mit tervezel? Miért hoztál ide minket?
A lány szeme vészjóslóan csillant fel, fogát megszívva nézett fel összeráncolt szemöldökkel, majd ez a düh egy szempillantás alatt elült az arcáról és újra nyugodt és elegáns, nőiessé vált...
- Először is nem Titeket hoztam ide, hanem csak őt. Te mint egy kiskutya loholtál utána, nem tudom, hogy észrevetted e. Másrészről, ez a Hokage parancsa. 
Szemeit becsukva magyarázott, miközben azt könnyed kézmozdulatokkal nyomatékosította. Okami pedig láthatóan megenyhült, eddig izmai feszültek voltak, nem beszélve a vállairól. Most azonban a vállizmai is engedtek a szorításon, a kezét levette a kilincsről. 
- Pöhh. Már azt hittem, hogy ezek után legalább annyi férfiasság lesz benned, hogy kinyitod nekem az ajtót, de így is jó.
Mondta, majd szemében Démoni tűz lobbant fel. Shakaku érezte, hogy az apró teremtésből csak úgy árad az erő, ami mintha... Igen... Jól érzi! Mintha a lábában összpontosulna, hogy egy meghatározott pillanatban kitörhessen! Ám ekkor az ajtó zárja kattant és lassan kinyílt a csapat előtt. Az objektum mögött pedig egy magas - legalábbis Soránál jóval magasabb nagyjából 169 Centiméter - aranyszőke hajú, orvosi maszkot és fehér köpenyt viselő hölgy állt. Szemei ugyanolyan kékek voltak, mint Soráé ám valamivel kisebbek, vágottabbak. Nyugodtságot és kedvességet sugároztak. 
   Az orvosi viselet kiadta a hölgy vékony, ámbár formás testét és csípőjét, az átlagosnál nagyobb kebleit, amik az orvosi köpeny alatt lévő végott ruházatban "buggyantak" ki. 
- Óh... Soraaaa. - Szól elnyújtott hangon - Ugye nem akartál semmi butaságot tenni?
Teszi fel a kérdést kedvesen, a tekintetében és a hanghordozásában mégis fenyegetettség érződik. Sora láthatóan küzd az indulatai ellen, fogát összeszorítva néz el a nő mellett, majd mint egy királynő, mint egy pukkancs királynő, úgy halad el a lány mellett és lép be a szobába, aki csak elnéz utána és aztán a mutatóujjával a maszkja alá nyúl. 
- Áhh ne is törődjetek vele. 
Ekkor lehúzta a maszkját a nyakába, így láthatóvá vált az arca, az a szép, bájos arc...
- A nevem Niyo Yuuki! Örülök, hogy találkoztunk!
Mondja mosolyogva, majd beljebb tessékeli a két jövevényt. 



// Naka odabent egy üres termet talál. Odafent kék, halogéncsövek égnek, amik megvilágítják a termet de a sarkokban így is hagynak sötét foltokat. A bal oldali falnak egy szekrénysor van állítva. A bejárattal szembeni falnál egy asztal van, egy széles faasztal amin több orvosi műszer, könyv és hasonlók találhatóak meg, többek között üvegek, amikben formalinban tartósított kígyók, emberi szívek és hasonló finomságok láthatóak. Az asztalon egy pecsétjegyzetre egy döglött béka van helyezve, akinek fel van vágva a gyomra... A jobb oldali falon nincs semmi, teljesen üres. A szoba középterületei is üresek, egészen tágas egy hely. Kényelmesen elférnek benne négyen... //

_________________
°Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
°Kenshiro Hanae --> Újra elveszve... 
°Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
°Koreko Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
°Hamacho Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
°Akira --> "Tartozni valahová..."
avatar
Jiraiya
Mesélő

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hyuuga Shakaku on Hétf. Jan. 16 2017, 19:11

[Jiraiya – villámjáték]


A fiatal nő apró ujjai közé emeli egyik kósza tincsét, az élénk árnyalatra pillantva dörzsöli az selymes szálakat, némileg elmerengve a lehetőségek végtelenségén. Jelenleg ugyanis úgy tűnik, tiszta lappal indul abban a játékban, amit Életnek hívnak, habár a tiszta lap kifejezés mégsem írja le kellő pontossággal a jelenlegi helyzetét; a lap nem tiszta, csupán üres – mintha egy láthatatlan kéz lesöpörte volna eddigi életének karaktereit. Ez jelentheti azt, hogy semmi jelentőset nem alkotott, semmit nem hagyott hátra?
A gondolat egy pillanatra nehéz köpenyként telepszik korlátolt tudatára, ugyanis valahol legbelül gyászhoz hasonlatos érzés keríti hatalmába, bár nem tudhatja, mit is jelenthet ez számára, de még azt sem, hogy egyáltalán a gyász micsoda, mi idézheti elő azt egy emberben. Azt sem tudja továbbá, egészen pontosan mit és miért érez: talán azt gyászolja, hogy nem alkotott maradandót, amiről most emlékezhetne magára, vagy pedig azt, illetve azokat, akiket hátrahagyott? ~ De hisz ők most itt vannak, nem igaz...? ~
Lelki szemei előtt felvillan a Hokage képe, amint belép a sötét verembe, magával hozva a külvilág fényét; mellé társul Okami, valamint Niyo; de vajon kik vannak még, akik csatlakozhatnak az üres, de teltségre vágyó tudatában? És vajon hol lehetnek azok, akiknek az oldalán már sosem sétálhat?
A különös páros szóváltását követően valóban lepillant az eddig sérült részre, ami ujjainak óvatos tapintása alatt sem adja fájdalom jeleit; meglepettségét eltakarni sem tudja, hiszen majdhogynem csodaértékű a jelenség – bár számára mi nem az. – Ez esetben jobb, ha nem felejtem el kifejezni a hálámat... Valódi kellemetlenség volt sérülten mozogni... – Húzza bizonytalanul a száját, látszik rajta, hogy nem akarja felemlegetni az ájulásos incidenst, habár tagadhatatlanul kíváncsi arra, hogy ugyan miféle fejmosást kaphatott a nyugodt férfi a kedves nővérkétől; úgy találja, hogy nem teljesen zökkenőmentes a nőkkel való kommunikációja.
Az energia – és jellem – bomba kisasszony a világon létező összes magabiztossággal felvértezve masírozik végig a folyosón, nem kis aggodalmat okozva a puszta jelenlétével – most, hogy Niyo nem közvetlenül lopja el figyelmének egészét, képes a belső gondolataira is fókuszálni; a nosztalgiaérzés keserű ízt hagy a nyelve hegyén, amitől most valahogy képtelen megszabadulni.
Legalábbis egészen a lépcső eléréséig, ott ugyanis bizonytalanul pillant a férfi szemeibe, nagyot nyelve, mikor Okami előtte indul el a lépcsősoron lefelé, egészen addig a bizonyos ajtóig.
~ Ez a hely kísértetiesen hasonlít arra a veremre... ~ A karjain található szőrszálak az égbe merednek, tarkóján pedig némi izzadtság kumulálódik kétségbeesettségében; vajon mire készülnek?
Szapora pislogással próbálja elűzni a komor emlékképet – és lám, még a békának a hasa is szinte úgy van felvágva, mint az övé volt! –, ezáltal igyekezve leküzdeni váratlan pánikrohamát.
Nagyon örülök... Yuuki-sama. – A kontroll érzetének visszaszerzésére irányuló kísérlete egyszerű és átlátszó; ha Niyo arcába dörgöli, hogy az általa egyértelműen konfliktusos személyként kezelt nőt akként szólítja meg, ahogyan azt a saját esetében elvárta, talán el tudja vonni a saját figyelmét az elképesztően morbid analógiákról. Vagy legalább ráveheti a fiatal szőkét, hogy szórakoztató reakciókat produkáljon. – Esetleg megkérdezhetem, miért vagyunk itt?
A két szőkén nyugvó tekintete lassan, de biztosan csúszik fel az egyedüli férfira, miközben az eddig történteket próbálja elemezni, főleg a különös jelenséget, ami az ajtó előtt történt – párosítva azt, amit tapasztalt azzal, amit Yuuki mondott arra a megdöbbentő következtetésre kényszerül, hogy ~ Tán csak nem BE AKARTA RÚGNI az ajtót?! ~
A mentális megrökönyödése teljesen kiszorítja az ismeretlen, ámbár egyértelműen női kacaj távoli dallamát.
avatar
Hyuuga Shakaku
Játékos

Taijutsu Pontok : 198

Specializálódás : vanittmindenmintaBúcsúban


Adatlap
Szint: S
Rang: Pedoepicentrum (by Kakashi)
Chakraszint: 2010

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Hirano Reina on Csüt. Jan. 19 2017, 18:57

// Hidanmuci //

Senseiem egy perccel sem váratott tovább, azonnal magával invitált egy fogalmazása szerinti "félreeső helyre". Mi-miért? Mit fogunk csinálni? Miért nem szabad, hogy lássák az emberek? Valami illegális? Nem, az mégsem lehet. Ugye? Bizonytalanul tipegtem Akane mögött, minden egyes lépésre odafigyelve. Kényszeres rettegés fogott el még sétálás közben is, mióta ma hajnalban bevertem a fejem. P-pedig én csak sétálni akartam! Kicsit megnyugodtam, amikor belekezdett az elméleti oktatásba, mert ezek szerint mégis orvoslással fogunk foglalkozni. Legalábbis azt hittem. Ám egy rémes szóviccet fabrikált belőle, s hogy ezt tetézze, még hangos nevetésbe is bocsátkozott. Ami még önmagában nem is lett volna baj, de a kórházi folyosón ácsorgó, vagy épp végighaladó dolgozók
elé tárta még felzaklatóbb, akkor már túlságosan is erőltetett kacaját. Mögötte, az árnyékában megbújva követtem Őt kínosan. Egyszerre megkomolyodott, bár ez csak pillanatnyi hangulatingadozásnak tudható be nála azt hiszem.

Valóban egy kis magyarázattal ajándékozott meg. Szavait nem kérdőjeleztem meg, hiszen olvastam egyet s mást az orvoslásról azon tekercsekből, amiket Toshiro-san házában találtam. Csupán furcsán hat a szakzsargon szájából. A Tisztításról beszélt, annak is két fő ágáról. Az egyik a hagyományos, a másik pedig a chakrával történő. Ennek előnyeit és hátrányait is világosan tudtomra adta. Az alkoholos oldatok és más fertőtlenítők eszerint roncsolhatják a szomszédos szöveteket, emellett szembetűnő forradásokat hagynak maguk után. Tehát mindenképpen célszerűbb a Butteki no Chakra előhívása, és az azzal való tisztítás
előidézése. Szóval víz és chakra, semmi más. Nedves vatta vagy törlőkendő, tisztítás, kötözés. Értem. Meglepő és új információ volt számomra a chakra kémhatása. Azt tudtam, hogy a bennünk csörgedező energia gondolatokra és érzésekre reagál, de nagyon röstellem, a gondolkozás ilyen célzatú felhasználása nem jutott volna eszembe. A már-már szokatlanul tudományos indoklás végén azért kicsit fellélegeztem, amikor Akane-senei visszatért a régi kerékvágásába.

Annyira ittam szavait, hogy észre sem vettem milyen távot jártunk be ez idő alatt. Egy szoba ajtajához érkeztünk és a benyitás pillanatától számítva mintha nem is a
kórház egy helyiségében találtam volna magamat. A leöntött használt ruhák és a mosatlan bögrék halomban álltak, de megnyugtató jelként azért néhol egy-két orvosi berendezés és eszköz is megfordult. Akane folytatta a monológját, közben pedig gondatlanul vetette a tőle pár méterre álló fogasra a köpenyét. Vagyis inkább a földre. Ezután egy íróasztalhoz sétált. Közben odalépkedtem a földre és felkaptam a ruhadarabot, majd a helyére tettem. Bár nem tudom, hogy ebben a szobában van-e bárminek is helye. Nem, bizonyára nincs. Az íróasztal fiókjából egy megviselt kunait szedett elő, majd elkezdte nekem részletezni miféle szörnyűségeket élt meg a ninjaeszköz nagyjából tíz éven keresztül. Ekkor egy pillanatra elhalkult és vészjósló tekintettel meredt a kezében tartott, agyonfertőzött dobókésre. Sajnálkozó szemekkel kért tőlem előre bocsánatot azért, amit el fog követni velem, de ez az én érdekem? D-de ha tudja, hogy rossz lesz nekem és bocsánatot kell kérnie, akkor mégis hogy lenne jó? Félek!

- S-Sensei ne! -
buknak ki ajkamon esdeklő szavaim annak érdekében, hogy megfékezzem őt. Először azt hittem, rajtam ejt majd vágást, de az talán jobb végkimenetele lett volna a dolgoknak, mint ami valójában történt. Saját végtagján húzta végig a kunait, és vére türelmetlenül kívánkozott ki megsebzett alkarjából. Így nem magamért feleltem, hanem életemben először más állapotáért. Ráadásul az a szóban forgó személy még fontos is számomra. Ha láttam volna magamat kívülről, minden bizonnyal halálra sápadva olvadtam volna bele a kórház falaiba és nem csak azért, mert alapból is fehér a bőröm. Szemeim tágabbra nyíltak, mint eddig bármikor és reszketni kezdtem. Kinyitottam számat, de nem jött ki rajta egy árva szó sem. Kétségbe voltam esve és ezen Akane szavai csak súlyosbítottak. Hisz bennem, ezért nem hagyhatom Őt cserben! M-meg amúgy sem! Tanácstalan vörös szemeim az asztalra pillantottak és végigmérték a lehetőségeket. Kötőzők, alkohol, fertőtlenítők, víz és egy fél banán várakozott az asztalon, hogy szakértetlen kezeim rendelkezzenek a sorsuk felett. Tekintetem aggódva kapkodtam a lehetséges opciókon. A tárgyi fertőtlenítés nem válna hasznomra, ám az övére annál inkább. De nem hiszem, hogy csak arra lenne kíváncsi, hogyan tudom adott eszközökkel tisztítani és ellátni a sérüléseket.

Mit is mondott? Pánikolva futottam oda az asztalhoz és ráfogtam a banánra, majd visszaszaladtam véres karú tanítóm felé, de megtorpantam. T-te jó ég, mit csinálok! Nem is kell neki! Bár azt mondta, az a reggelije és csak félig ette meg? De hát a reggeli a nap legfontosabb étkezése és ennie kell! Amíg a banánt eszi, addig sem azzal törődik, hogy mondjuk lehet hogy le kell vágni a karját. J-jaj miket beszélek! Fel-alá futkostam az asztal és Akane között, majd a banán kiesett a kezemből és meg is csúsztam rajta. Hol vertem be a fejem? Ugyanott, ahol az előző púpom pár perccel ezelőtt lelohadt. Könnyes szemekkel keltem fel a padlóról és az asztalhoz futottam vissza. Víz, törlőkendő és chakra. Csak erre van szükségem. Sietve kutakodtam, hátha a kötözők között találok egy törlőkendőt, és a pohár vízzel remegő kezemben totyogtam vissza a mentoromhoz. Azonban a banánt még mindig nem sikerült eltávolítani az útból,
meg is feledkeztem róla. Előrebuktam és a víz kilöttyent, én pedig a földre estem ismételten. Hogyan mentsünk embereket, első lecke: Ne így!
avatar
Hirano Reina
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 30

Tartózkodási hely : Könyvekbe temetkezve


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 360

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Tsuuzoku Tomoe on Szomb. Feb. 04 2017, 16:19

///Jiraiya///


Az Akadémiából se perc alatt elszáguldok a kórházig, nyomomban két társammal, Katoval és Noraval. Mikor leérkezek az épület elé a járdára megállok és bambán nézek a a több szintes házra. A hófehér falakat, melyekről a nap erőteljesen visszaverődik, hófehér ablakkeretek tarkítják, szabályosan elhelyezve egymástól. A csillogósra pucolt ablakok mögött tiszta, fehér függönyök lógnak. A kórház területét határoló kerítés a bejárat végén egy kis, díszes, jó állapotban lévő tábla adja tudtunkra, hogy hol is járunk.
~”Konoha kórháza… Kendo jövünk már!~
Mikor a másik kettő utol ér, én mit sem törődve Nora megszólításával, erőltetett sétával elindulok a köves járdán, mely az épület tényleges bejáratához vezet. A kis ösvény határán túl egyformára vágott, ápolt fű nő, látszik rajta, hogy rendszeresen öntözik. Megragadom a két szárnyú ajtó jobb oldali részének a kilincsét és kifelé kinyitom az előttem elterülő akadályt. Amint belépek megcsapja az orrom az a jellegzetes, steril szag. Akárcsak kint, itt bent is minden fehér és tiszta. Egy T alakú pult helyezkedik el előttem, ez lenne a recepció. A mögötte pakolászó hölgy pedig a recepciós, vagy az ide beosztott nővér. Mivel születésem óta nem jártam itt, meglendülök a pakolászó dolgozó felé, hogy útba igazítást kérjek. Menet közben, szinte a semmiből kezdem el hallani egy kopogós, feltehetőleg magassarkú cipő, egymást követő kopogását. Éppen mikor elfordítanám a fejem a jobbról érkező személy felé, az elsuhan előttem. Szemem bal sarkából nézek rá, Ő hasonlóképp rám. Annyi különbséggel csupán, hogy míg én kíváncsi tekintettel vizslatóm Őt, addig a nő lenézően. Azt hihetném, hogy valami itt dolgozó, de ilyen felszerelésben? Teljesen más, mint a pult mögött tevékenykedő, egyértelműen itteni alkalmazott személyé. A másik kérdés ami felvetül bennem, hogy miért nézett rám így? Kék szemei, melyek az ég pompáiban tündököltek, úgy néztek rám mintha valami jelentéktelen féreg lennék. Láttam, hogy így néz rám, mivel göndör szőke haja, mely a válláig ért, a sietős mozgásától hátracsapódott, ezzel láthatóvá téve pillantását. A titokzatos személyt az erőteljes női parfümje, majd másik két sietős ember követi. Egy Shinobi öltözetet viselő személy, Chuunin mellényel, és a Jouninokra jellemző feketés hosszú ujjú kezes lábassal. Mellette egy támogatásra szoruló, kórházi beteg ruhába bujtatott, vörös, az előbb elrobogó idegennél nemsokkal kisebb, hölgy.
Egy ideig nézem ahogy távolodnak, majd megrázom a fejem és a nővérkére nézek. A dolgozó kedves, meleg mosollyal néz vissza rám és bársonyos hangon ajánlja fel segítségét.
-Jó napot! Ami azt illeti igen. Hissori Kendohoz jöttünk. Úgy tudjuk, hogy a harmadik emelet, ötös kórtermében van. Hogy találhatunk el oda?
Teszem fel a kérdést, miközben ujjaim végét a pultra támasztom.
avatar
Tsuuzoku Tomoe
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Tartózkodási hely : Konohagakure


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 355

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Jiraiya on Szomb. Feb. 04 2017, 16:43

- Óh őt fél órája hozták át a földszintre. Jobbra, ugyanúgy az ötös kórterem.
Mosolyodik el, majd tovább válogat a papírok között. A csapat azonnal tudja, hogy merre kell menni, ami azt illeti mind a hárman meg is indulnak. Nagyjából fél perc alatt oda is érnek, mivel csak a jobb oldali folyosón kellett elmenniük néhány lépést. Benyitottak. A szoba nagy volt, négy férőhelyes, azonban Kendo egymaga feküdt odabent. Aludt, a csapat mégis belépett hozzá. Körbeállták, nem túl szorosan.
- Srácok...
Suttogja csukott szemmel a beteg, majd lassan kinyitja azt. Tomoéra néz.
- Te rohadék.
Mosolyodik el, ám az arcán némi csalódottság tükröződik vissza. 
- Sajnálom Kendo!
Kiabállja Kato felhívva magára a figyelmet. Ahogyan Tomoe ránéz, jól látja, hogy a fiú egész arca vörös, folyamatosan tartja vissza a sírást. Óriási könnyek potyognak a szeméből, le az ágy lepedőjére. Nem képes a sérült társuk szemébe nézni...
- Kato.
Motyogja a nevét Nora, majd nyúlna az érzékeny lelkű fiú vállához, ám az elrántja azt.
- Az én hibám! Én hoztam fel a dolgot és az én ötletem volt! Ha nem találom ki ezt a hülyeséget, akkor most nem lenne ez!
Fakad ki, miközben már zokogva törli le könnyeit. Ahogyan Tomoe végignéz rajta, eszébe jut, hogy még mindig gyerekek. Kato most pontosan úgy fest, akárcsak egy alsó osztályos fiúcska...



_____________________________
~ Másik Idősík, délután öt óra ~



- Időben érkeztetek.
Mondja Shugaku-sensei és éppen akkor oltja el a cigarettáját kilépve a tanári szobából. Nora, Tomoe és Kato először a termükben keresték a Senseit, ám miután ott nem találták ide jöttek, itt pedig pontosan akkor, amikor kopogtak volna, kilépett az ajtón az, akit kerestek. 
- Gyertek velem!
Utasítja őket unottan, majd megindul kifelé az épületből, ki az Akadémia Területéről, be a mögötte lévő Erdőbe. Percek telnek el, majd megérkeznek egy tisztásra, pontosan arra a tisztásra, aminek a másik oldalán a tegnapi nap folyamán edzettek. 
- Sensei? Miért jöttünk ide?
Kérdi Kato kíváncsian.
- Mit gondoltok miért?
Teszi fel a kérdését, amire meglehetősen nehéz megadni a helyes választ, mivel ezer s egy oka lehet annak, amiért most itt vannak.

_________________
°Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
°Kenshiro Hanae --> Újra elveszve... 
°Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
°Koreko Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
°Hamacho Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
°Akira --> "Tartozni valahová..."
avatar
Jiraiya
Mesélő

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Tsuuzoku Tomoe on Szomb. Feb. 04 2017, 17:41

Még szerencse, hogy megkérdeztem merre van Kendo, ugyanis mint kiderül áthelyezték a földszintre. A szobája nem nincs messze, alig pár lépésre a pulttól. Az ajtó előtt egy fél pillanatra megállok, ökölbe szorítom a kezeim.
~Felkészültem a látványra?~
Villan át a kérdés az agyamon, majd a következő másodpercben már nyitom is az ajtót. Bekukucskálok, hogy jó helyen járunk-e, megpillantom az alvó Kendot ezért hátrafordulok és jelzek, hogy halkan. Körbeálljuk az ágyat és csak figyeljük Kendot, aki annak ellenére, hogy hangtalanul jöttünk be felébred. Csukott szemmel  is tudja, hogy mi vagyunk bent nála. Elöször mindannyiunkat szólít meg, majd a szemét kinyitva rám néz és hozzám szól. Fájdalmai ellenére mosolyog. Épp nyitnám szóra a szám mikor Kato kiállt fel. Könnyes szemekkel, rákvörös arccal, elfojtott indulatokkal váltig állítja, hogy az Ő hibája.
-Nyugodj meg Kato! Nem ezért jöttünk ide. Meg szerinted ez nekünk, hogy esik? Ugyan úgy mi is hibásak vagyunk, hogy belementünk. Ne akarj mindent magadra venni! Szed össze magad! -Kiálltok rá a szipogó Katora. -Hogy vagy Kendo? Mit mondanak az orvosok?



Mikor visszaérünk az akadémiára a termet üresen találjuk. Egy teremtet lélekkel se találkozunk, sem a teremben, sem az udvaron, sem a folyosókon. Felmegyünk a legfelső emeletre egyenesen a tanári szobához. Már emelem a kezem, hogy bekopogjak mikor Shugaku-sensei kinyitja az ajtót belülről.
-Sensei! Hol vannak az emberek?
A sensei eldobja az elnyomott csikket majd felszólít minket, hogy kövessük. Kivisz minket az épületből, egyenesen a tegnapi tisztásig. Összeszorítom fogsorom miközben ránézek az összekarcolászot fára. Az idegességből a Sensei kérdése zökkent ki.
-Hogy miért? itt általában edzeni és gyakorolni szoktak, akárcsak mi tegnap. Mégis mit tervez Sensei?
avatar
Tsuuzoku Tomoe
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Tartózkodási hely : Konohagakure


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 355

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Jiraiya on Szomb. Feb. 04 2017, 18:10

- Nem. Nem hibás senki. Én is benne voltam ebben, ugyanannyira, mint Ti. Egyedül Norának volt annyi esze, hogy visszamenjen. Ez lett az eredménye.
Ekkor Tomoéra néz.
- Köszönöm, már jobban, bár járni még nem tudok. Azt mondták, hogy még néhány napot pihennem kell és utána haza mehetek. Megerőltettem a talpam tenketsujait... Azt mondták, hogy ha tovább feszítem a húrt, akkor akár ki is éghettek volna teljesen. Roncsolódhattak volna, de akkor azonnali fájdalom lépett volna fel és onnantól fogva járni se bírtam volna. Így csak egy idő után érződik a fájdalom, ami elmúlik.
Az arckifejezése határozottá vált.
- De amint felépülök, megcsinálom amit elkezdtem és le foglak nyomni téged is! Addig ne merészelj gyakorolni! 
Mosolyodik el a végén.
- Találkoztatok az apámmal? Az előtt ment el, hogy engem áthoztak volna ide. Azt mondta, hogy beszélni akar a Senseiel...
Kendo arcára most egyszerre bánat ült ki...


__________________


- Délután van. Ilyenkor már senki nincs itt, esetleg a tanárok. 
Válaszolt egyszerűen, majd folytatták útjukat, mikor pedig odaértek, válaszokat kért.
- Edzeni fogunk.
Jelentette ki meglepő könnyedséggel. 
- Igaz, hogy a tegnapi dolgotok nagyon meggondolatlan volt, de bizonyítottatok, hogy az évfolyamotoknál sokkal előrébb tartotok a Chakrakontrollotok terén. Személyre szabottan foglak titeket edzeni mostantól az iskolai órák után, így nem mehettek majd haza, hanem megvártok engem és meg mondom, hogy mi lesz a feladatotok. Világos?
Miután mindenki bólintott, Shugaku-sensei megformált egy különös kézpecsétet, mire bal és jobb oldalán egy-egy klón jelent meg. A két klón odaállt Nora és Tomoe elé, az igazi pedig Kato elé, majd így szólt.
- Mivel Kato edzéséhez minél masszívabb testre van szükség, így Őt én magam edzem, titeket pedig a klónjaim.
Ekkor egy papírlapot vett elő, amit átnyújtott a Tomoe előtt álló Shugaku-nak, aki a fiút nézve szólalt meg.
- Tomoe. Kiderítjük, hogy melyik elemre vagy a legfogékonyabb, melyik az az elem, amit a legkönnyebben tudsz kezelni.
Ekkor a Nora előtt álló klón ragadta magához a szót.
- Nora, neked nagyon jó a chakrakontrollod, téged a Genjutsura foglak tanítani.
És végül az igazi Shugaku.
- Kato, neked Taijutsut tanítok. Mindazonáltal mindegyikőtöknek meg vannak a gyengéi is. Kato, neked a Chakrakontrollod nem éppen a legjobb, így a szabadidődben folyamatosan fejleszd azt. Nora, neked fordítva. Edzed a tested. Te pedig Tomoe... Igaz, hogy az energiáid egyensúlyban állnak, de egyik jutsuágazatban sem vagy kiemelkedő, így törekedj arra, hogy megtartva az egyensúlyt, fejleszd minden készségedet. Most pedig, mindenki munkára!
Ekkor a Senseiek egymástól távoleső területekre kísérték a diákokat, úgy, hogy csak lássák egymást, de ne hallják.
- Fogd - nyújtja Tomoe felé a papírt - és vezesd bele a chakrádat. Meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. 


// Vezesd bele a chakrádat. Tomoe még nem tudja, hogy mire jó a papír. Te tudod ugye, hogy ha Katon elemű vagy akkor elparázslik, ha Föld akkor elporlad, ha Víz akkor átnedvesedik, ha Raiton akkor összegyűrődik és ha Szél akkor félbeszakad. Hajrá, válassz elemet! //

_________________
°Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
°Kenshiro Hanae --> Újra elveszve... 
°Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
°Koreko Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
°Hamacho Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
°Akira --> "Tartozni valahová..."
avatar
Jiraiya
Mesélő

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Tsuuzoku Tomoe on Szomb. Feb. 04 2017, 18:52

Kendo nehézkesen, de Ő is elmondja majdnem ugyan azt amit én, majd a kérdésemre felel. Mondjuk ránézésből is látszik, hogy jobban van, de a szavai végképp megnyugtatnak, hogy fel fog épülni.
-Akkor tudod folytatni a Shinobi karriered? Csak mert kéne valaki akit legyőzhetek, nélküled unalmas lenne.
Poénkodok egyet Kendoval, kacér vigyorral a számon. Ha már köszönésképp annyit tudott mondani, hogy “Te rohadék”, Akkor a minimum, hogy visszaszólok neki. Ezután egy kérdést tesz fel, amire a szemeim elkerekednek. Beugrik az amikor kijöttünk ma a teremből.
~Ezüst haj… Kendo apjáról nem tudunk sokat, csak annyit, hogy sokat edzi őt. Csak nem?~
-Nem. Nem találkoztunk vele. Nekem legalábbis nem rémlik.
Válaszolok Kendonak majd a srácok felé fordulok.
-Tudnátok hozni egy pohár vizet meg valami gyümölcsöt Kendonak? Addig én felültetem és beszámolok neki a Sensei szavairól.
Remélhetőleg a srácok a kérésemre távoznak a szobából, ekkor Kendo felé fordulok és leülök az ágya melletti kis székre.
-Kendo… - pillantok fel a földről barátomra - Apád ANBU-s? Mikor beértünk ma az Akadémiára, senki nem volt bent. Csupán a Sensei és Nora váltak a teremben mikor én beértem. A Sensei morcos tekintettel parancsolt rám, hogy üljek le, majd ugyan ezt megtette pár perc múlva mikor Kato érkezett. Szépen kiosztott minket, hogy mit képzelünk és azt mondta, hogy akár tönkre is mehetett volna a karriered és soha nem lehettél volna Shinobi. Ezt követően elküldött minket ide, hogy látogassunk meg és kijelentette, hogy nekünk délután ötkor kezdődik a tanítás. Kifelé menet egy ezüst hajú, izmos testalkatú férfi várt az ajtó előtt. Ő azt mondta, hogy az ötös kórterembe vagy a harmadikon. Majd tőlem kérdezte, hogy “Én vagyok Ken fia?”.
~Talán jobb ha nem említem neki, hogy legyengézte Őt a férfi. Pláne ha tényleg az apja az.~
-Szóval? Idefelé jövet azon gondolkoztam, hogy lehet egy rokonok a haj színe miatt. De mond csak, az a férfi a te apád volt igaz?








Miután megállunk a tisztáson a Sensei velünk szembe fordul és kijelenti, hogy edzést fog nekünk tartani minden délután. De hisz épp ma délelőtt szidott le minket, hogy mit képzelünk magunkról. Ezt követően egy különleges kézjelet formál meg, egy olyat amit még soha nem láttam, de még csak nem is olvastam róla. Egy pukkanás kíséretében mindkét oldalán két gomolygó füst felhő jelenik meg, ami gyorsan el is oszlik. Két Shukagu-sensei jelenik meg az eredetin kívül.
~Mi ez a technika? A sima Bunshinhoz három pecsétet kell megformálni. Ez meg egyikhez sem hasonlított. Mégis két klón jött létre.~
Az egyik klón elém áll majd az igazi szólal meg, Őt a Nora előtt álló klón követi, végül az én Senseiem zárja a beszédet. Katonak taijutsu edzést tart az igazi, Nora genjutsut fog tanulni, én pedig feloldom az elemem. Az igazi test egy papírfecnit nyújt át az én tanítómnak majd az a kezembe nyomja. Arra kér, hogy vezessem bele a chakrám. Átveszem a papírt és a mutató, valamint a középső ujjam közé fogom. Lehunyom a szemem és magam elé képzelem a testem, elkezdem koncentrálni a chakrám és az ujjaim felé irányítani. Eközben végig látom a fejemben, ahogy a kék folyadék végigfolyik a testemben. A szívemtől indul és a karomon át az ujj begyekig halad. Egy másodperccel később sistergő hangra leszek figyelmes ezért kinyitom a szemem. A papír lángra kapott így sietve eldobom azt a kezemből.
avatar
Tsuuzoku Tomoe
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Tartózkodási hely : Konohagakure


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 355

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Jiraiya on Szomb. Feb. 04 2017, 19:15

- Igen, minden bizonnyal. De őszintén szólva meglep, hogy te még tudsz járni... Nem sokkal voltál lemaradva tőlem.
Tomoe kérésére Nora Katora nézett.
- Megyek, legalább megmosom az arcom.
Mondta, majd szipogott egyet. Nora pedig Tomoéra, majd Kendora nézett és továbbra is csak állt. Nem akarta itt hagyni a fiút. Mindegy, Tomoe elmondta a mondandóját, amit Kendo hallgatott, arca egyre szomorúbb lett, de látszott rajta némi megkönnyebbülés. 
- És azt mondta, hogy gyenge vagy...
Egészítette ki Tomoe beszédét Nora, mire Kendo egy hihetetlen gyorsan, alig észrevehető pillanatig zaklatottá vált, de végül is a tekintete megenyhült.
- Igen, már megszoktam. - Válaszolt először Norának, majd Tomoe felé fordult - Nos, az orvosok is nagyjából ezt mondták, az a férfi pedig minden kétséget kizárólag az apám. És igen, az ANBU tagja. De a Ken név nem ismerős. Gondolom tudnád, hogyha az apádat hívnák így. Nem?
Ekkor mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, egyből kérdést tett fel, és némi aggodalom volt a hangjában.
- És nem mondott semmi mást?
Kérdi türelmetlenül.



___________________



- Remek! Intenzív reakció, eszerint különösen jó érzéked van a Katonhoz. Rendben. Megtanítom, hogy hogyan használd az elemedet, de ezúttal azért vagyok itt, hogy ne vigyétek túlzásba. Az edzés nagyon is jó dolog, dicséretre méltó, de tudnotok kell, hogy meddig mehettek el. Ha ész nélkül edzetek, akkor az lehet a vége, mint tegnap.
Mondta, majd leült lótuszülésbe.
- A Katon egy nagyon erős és egyben veszélyes elem. Olyan ez, mint az érzelem. Mint minden technikát, - különösképpen a Katon technikákat - az érzelmek nagyon befolyásolnak. A Katon elemű emberek többnyire lobbanékony természetűek, határozottak, hirtelen haragúak és ugyanakkor rendkívül érzékenyek is és akit megszeretnek azokhoz, nagyon ragaszkodnak, és foggal-körömmel küzdenek értük. Minden elemnek meg van a maga tulajdonsága, ami kivetíthető érzelmi és viselkedés szinten arra, aki fogékony rá. Nekem inverz elemeim vannak. A Suiton és a Katon az, amiket használni tudok. Ez egy általános egyensúlyt jelent a lelkemben, meg van bennem a határozottság, a ragaszkodás és ugyanakkor a szerénység és az elengedés képessége. Persze a rossz tulajdonságaim is meg vannak, amik ezzel járnak.
Hogy terelje a témát, kézjeleket formál.
- Tora // Tigris --> A Katon technikáknál a legtöbbet használt kézjel. Nagy Chakrahalmozó erővel bír és ugyanakkor annak átalakításában is segít.
Újabb kézjel.
- Tatsu // Sárkány --> A Tora mellett a legnagyobb halmozó energiával rendelkező kézjel, ami a Katon vadságát és erejét tükrözi.
És végül az utolsó kézjel.
- Uma // Ló --> A legnagyobb pontosságot és a legjobb chakrakontrollt, kontrollálhatóságot adó kézjel, amelyet a nagy erejű Katon technikákból sohasem szabad kihagyni, ugyanis ennek elhanyagolásával akár végzetes hibát is véthet a használó és örökre elnyelik a saját lángjai.
A Sensei most feláll és a zsebébe nyúl, amiből egy köteg lapot vesz ki.
- Ez a lap egy egyszerű papírlap. A feladatod, hogy meditációs állapotba kerülve, megformálva a három közül valamelyik kézpecsétet, chakrát koncentrálj a papírlapba és égesd el. Ahhoz, hogy ezt meg tudd tenni, fel kell oldanod magadban a Katon természetű chakrát, vagyis akarnod kell, gondolnod kell rá és a chakrád maga "alakul át" Katon chakrává. Gondolj a tűz melegére, annak pusztító erejére, a karmazsin lángokra, hangolódj rá a Tűzre! Képzeld el! Vizualizáld a folyamatot, hogy miképpen is fog elégni a papír. Akard! Ha teljesen ráhangolódtál, a chakrád követni fogja az akaratod... Kezdj neki!
// Egy hosszabb posztot kérek, de nem kell túlzásba vinni. Mivel a szinted elég magas, így másodjára sikerül felperzselni a papírt, ami elparázslik. //

_________________
°Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
°Kenshiro Hanae --> Újra elveszve... 
°Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
°Koreko Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
°Hamacho Yoshitaro --> A Fájdalmas Jóslat: Halál
°Akira --> "Tartozni valahová..."
avatar
Jiraiya
Mesélő

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Konoha kórháza

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

12 / 14 oldal Previous  1 ... 7 ... 11, 12, 13, 14  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.