Misage

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Misage

Témanyitás  Misage on Hétf. Aug. 31 2015, 22:54

//Időbeli elhelyezés: Horgászat Ninja módra  küldetés előtt két hónappal
Cél: Chakra szerzése//


Edzés és lánymentés, vagy mi a szösz


Balra le érkezett az ütés, egyenesen a vesémre. Természetesen még időben észrevettem és egy gyors csípőmozdulattal elfordítottam annyira oldalra a felsőtestemet, hogy ártalmatlanul haladjon el mellettem. Ez után egyből ellentámadást indítottam ellenfelem gyomorszájára. Persze ez csak elterelés volt és ezt a lány is bizonyára észrevette. Miután védte a támadásomat, gyorsan megfordultam a tengelyem körül és ostorcsapás szerűen odacsaptam. Ez is kivédésre került és válaszként kaptam egy köríves rúgást. Elugrottam előle – egyenesen bele egy ütésbe – és állon vágtam Nemit. Természetesen eléggé fájt a bordáimat ért csapás, de edzőpartnerem meg is tántorodott attól, amit tőlem kapott. Ennyi épp elég volt: egy kis rés az ellenfél védelmén és nyertem. Vagy valami olyasmi. Válaszütésem csapattársam torka előtt állt meg. Halálos ütés. Ezzel enyém lett a győzelem. Ha az egész napi edzést nézzük, akkor a negyedik. A lánynak is ennyi volt.
- Győztél! – görnyedt össze fáradtan, de mosolyogva. Térdére támaszkodott, arcát eltakarta az izzadtságtól nedves tincsekbe tapadó haja. Alaposan lefáradt, ahogy én is. Hirtelen megszédültem és féltérdre estem. Két kezem a földre csapódott, oldalaimról lógó fuuma shurikenjeim megakadtak a földben. Patakokban folyt rólam a víz. Nem is csoda, hogy mindketten ennyire le voltunk amortizálódva; már több mint öt órája nyomtuk a harcokat, mindegyik után rövid pihenővel. Akármennyire fáj is beismerni, Nemi jobb nálam taijutsuban, ezért felkértem, hogy gyakoroljon velem egy kicsit. Igazából mindig együtt gyakoroltuk a közelharcot, de ő a közelmúltban a Sensei segítségével rengeteget fejlődött, én pedig elmaradtam mögötte. Most egy ő általa kidolgozott edzésrendet követtünk, mely tartalmazta többek között a fizikai edzést, a meditálást és a közelharcot teljes felszerelésben. Ez utóbbira azért volt szükség, hogy éles csata közben se zavarjon a fegyverzet.
- Akkor tehát jöhet a következő lépés? – kérdeztem olyan elvetemült vigyorral, amitől a legtöbben szívbajt kaptak volna. Pedig én szimplán csak imádtam edzeni.

- Koncentráld a chakrádat! Keringesd a testedben! Érezd minden egyes sejtedben az erejét és tudd, hogy ott van! Gondolj úgy a testedre, mint egy börtönre, mely kordában tartja a tömény és végtelen energiákat! Most pedig nyisd ki eme zárka kapuit, hadd törjön ki a nyers chakra! – suttogta a fülembe az utasításokat, miközben egy fa ágán ültünk és meditáltam. A meditálás egy nagyszerű dolog. Megnyugtat. Korábban is csináltam már jó párszor és mindig élveztem. Igazából nem sokban különbözött attól az állapottól, amibe nevelőanyám halála után kerültem. Az elmém teljesen üres volt és csak azt próbáltam egyszerre látni és érezni, amit újabban mentorommá avanzsált csapattársam mondott. Arra koncentráltam, hogy a testemben, minden sejtben jelen lévő energia elkezd kiszabadulni. Kezem a bárány kézpecsétjét formálta és hirtelen ráéreztem a dologra. A Chakra egy pillanat alatt felszabadult, de nem az összes. Éreztem, hogy van még ott, ahonnan ez jött, de nem tudtam hozzáférni. Nem estem kétségbe. Felesleges lett volna. Eddig is tudtam, hogy nem vagyok képes kihasználni a testem teljes chakrakapacitását. E helyett arra koncentráltam, hogy ne csak minden második sejtemből vonjam ki, hanem mindegyikből. Természetesen nem sikerült. Roppant nehéz volt, ennek ellenére kitartóan próbálkoztam.
~ Majd egyszer csak sikerülni fog…
Nemi közben folyamatosan suttogta a fülembe az instrukciókat, amiket próbáltam figyelembe venni, de ő sem tudott mindent. Nem sokkal járt előttem. A taijutsu előnyét sok verítékkel megitatott órával sikerült behoznom, de meditálós téren még volt mit fejlődnöm. Végül kicsit kevesebb, mint egy órányi meditálás – de közel sem ilyen hosszú ideig tartó chakrafelszabadítás – után mintha egy leheletnyivel jobban ment volna a dolog. Persze lehet, hogy csak túlságosan is elkeseredett elmém hitette el velem, hogy fejlődök. Minden esetre a gyakorlat eddig tartott. Leugrottunk a fáról – amire hagyományos módszerekkel, vagyis kézzel és lábbal másztunk fel – és egy vastag törzsű fa felé mentünk, aminek a felénk eső részén méretes lyuk éktelenkedett. Mi okoztuk az öklünkkel. A lányra meredtem.
- 5 perc?
-5 perc. – válaszolta és hangosan számolni kezdte a másodperceket, miközben puszta kezemmel ütöttem a fatörzset. Nem kellett sok idő, hogy a kezem belefájduljon és a bőr is lenyúzódjon róla, de eleinte a fájdalommal nem törődve ütöttem, utána pedig abba kapaszkodtam, hogy elegendő erőt adjon a folytatáshoz. Mire véget ért a kijelölt idő, bütykeim véreztek. Persze most már rosszabb volt, mint amikor elkezdtük az egész gyakorlósdit talán egy héttel ezelőtt. Akkor még úgy kezdtem a harcot mozdulatlan ellenfelemmel, hogy sértetlen volt az öklöm. Most már annyira nem volt az. Persze nem igazán érdekelt. Amíg nem rokkanok bele, addig a fájdalomra barátként tekintek. Mintegy ösztönző erőként, ami az energiát adja a következő ütéshez. Az öt perc lejárta után cseréltünk és a lány következett. Az ő kacsói sem voltak jobb állapotban, mint az enyémek, de őt se igazán tántorította el a dolog. Elég unalmas volt fennhangon számolni, ugyanakkor hatásos is. Ha tudod, hogy mennyi van még vissza, akkor nem adod fel öt másodperccel a vége előtt. Az ilyesfajta számolás segít, hogy többet bírj, mint azt hinnéd. Mikor bejelentettem, hogy vége, a közeli, kristálytiszta vizű pataknál lemostuk a vért a kezeinkről és vártunk egy kicsit, míg abbahagyja a vérzést, aztán lefeküdtünk a fűre és nekiálltunk hasizomra edzeni. Kezeket a tarkóra, aztán egy felülés. Mikor visszafeküdtél, megmaradsz fekvésben és csinálsz egy nyújtott lábemelést fekvő helyzetben. Ezt tesz ki egy kört. Egymás után csináltuk őket és hamar jelentkezett az ismerős égés a hasizmaimban. Mire elértem a kitűzött huszadik körhöz, már minden erőm elfogyott és csak az imádság segített, hogy felemeljem a lábamat. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy csinálok még egyet. A felülés még sikerült – bár elég lassú és nyögve nyelős volt -, de a lábemelés része már nem ment. Egyszerűen nem akartak a lábaim elemelkedni a földtől. Nemi mosolyogva nézte, ahogy erőlködtem. Ő 18-at bírt, bár 16-ot tűzött ki célnak. Ez után a sikertelen kör után kiterültem a földön és olyan erősen égett a hasam, hogy szinte levegőt sem tudtam tőle venni. Vártam egy pár pillanatot, amíg alábbhagyott a fájdalom és egy gyors mozdulattal a hasamra fordultam, hogy fóka pozícióban kinyújthassam megerőltetett izmaimat. A lány is ezt csinálta. Miután ez megvolt, különböző gyakorlatok következtek – mind összeesésig. Először fekvőtámaszoztunk. Nagy hévvel vetettem bele magam és kínosan ügyeltem rá, hogy tökéletes technikával csináljam. Karjaimat váll szélességbe tettem, leengedéskor a törzsem mellé húztam be és mindig olyan mélyre engedtem magam, hogy a mellkasom megérintse a talajt. Az első húsz könnyen ment. Harmincnál már remegtek a karjaim és a technikám tökéletes szabályossága is megrendült. Mire kipréseltem a negyvenedik ismétlést, már nem éreztem a karjaimat és nem is ment olyan szépen a gyakorlat; a könyököm oldalra jött ki leengedés alkalmával, a kezeim jobban eltávolodtak egymástól, a fejem lógott és a mellkasom is volt, hogy ökölnyire járt a földtől. Végül a negyvenharmadiknál már nem tudtam kinyomni magam. Erőlködtem, mint a fába szorult féreg, de kezeim nem engedelmeskedtek. Úgy csuklottak össze, mintha nem is lett volna bennük semmi, ami tarthatja őket, én pedig szó nélkül feküdtem a földön. Még egy gyakorlat volt hátra a mai erősítésből. Ez pedig nem más, mint a húzódzkodás. Nem is kell hozzá semmi, csupán egy közeli fa ága, amiről már lekoptatta a kérget a sok kéz, ami kapaszkodott rajta. Elkaptam és fogcsikorgatva minden erőmet arra fordítottam, hogy sajgó testemet felemeljem. Ebből csak tizenhárom sikerült, aztán már izmaim nem voltak képesek megbirkózni a súllyal, amit fel kellett volna emelniük és nem engedelmeskedtek. Elengedtem az ágat és széles mosollyal az arcomon huppantam le a zöld fűre.
- Végeztünk mára, ugye? – pillantottam a mellettem lévő lányra, aki természetesen minden gyakorlatot csinált velem együtt és majdnem ugyanolyan hatékonysággal.
- Bizony. Már csak a legjobb rész van hátra. – nevette el a végét. Természetesen. Mindig az edzés végi hideg zuhany a legjobb, amivel alaposan lehűtjük magunkat. Visszatértünk a kis patakhoz, ami igazából kicsit nagyobb is volt, mint amilyennek leírtam, mert nekem nagyjából a mellkasomig ért a vize. Megálltunk a víz előtt és vetkőzni kezdtünk. Ezek alatt az edzések alatt direkt fürdőruhát hordtunk, hogy utána már ne kelljen az átöltözéssel vacakolni, hanem ugorhassunk a vízbe. Természetesen mindketten jobban szerettük a forró fürdőket, de az messze volt, ráadásul nemek szerint el volt különítve. Mi pedig akkor már inkább megtárgyaltuk azokat a részleteket, amik problémásak voltak. Ruháink pillanatok alatt a földre hullottak, aztán csobbantunk is a dermesztően hideg vízbe. Abban a pillanatban, hogy beleérkeztem, már tudtam, hogy ez nem lesz kellemes. Egyből kirázott a hideg és egész testem libabőrös lett. Ennek ellenére jó érzés volt a hűvös víz. Lemosta rólam az izzadságot és lehűtötte kimelegedett testemet. Az pedig csak marhaság, hogy ettől szívrohamot lehet kapni – csináltam már elégszer, hogy tudjam, semmi bajom nem lesz tőle. Általában csapatunk harmadik tagja, Hake is velünk tartott, mikor edzésről volt szó, de mikor megtudta, hogy most taijutsut gyakorlunk és erősítünk, akkor úgy döntött, hogy inkább Akihiro sensei segítségével a ninjutsu tudását tökéletesíti. Nem hibáztattam érte, bár én beteges módon vonzódtam a közelharchoz és eldöntöttem, hogy a jövőmben is előkelő szerepet fog játszani a taijutsu. Egyszer talán megtanulom a nyolc kapu technikáját, amiről már korábban olvastam valahol. Érdekesnek tűnt. Bár attól a szinttől még messze voltam, szóval nem kezdtem fölösleges álmokat szőni.
~ Ne álmodozz, hanem préseld ki a jelenből, amit tudsz és légy vele elégedett, mert ha egy küldetésen feldobnád a talpadat, akkor elégedetlenül halnál meg, annál rosszabbat pedig elképzelni sem tudok. – idéztem fel elmémben nevelőapám szavait. Ez egyike volt azon kevés dolognak, amit értelmesnek tartottam a sok baromsága között.
- Vörös, figyelsz? – integetett a szemem előtt Nemi. Észre sem vettem, hogy beszél, annyira elmerültem a gondolataimban.
- Most már igen. Bocsi.
- Ugyan, semmi gond. – mosolygott - Csak szólj előre, ha bambulni akarsz, mert akkor nem koptatom feleslegesen a számat.
- Bocsi. Szóval mit is mondtál? – vágtam érdeklődő képet. Ugyan valójában semmi humorérzékem nem volt akármilyen arcmimikához, de tényleg kíváncsi voltam. A lány nagyon jól észrevette a hibákat.
- Akkor kezdem elölről. – sóhajtotta – Szóval, a taijutsud nagyon sokat fejlődött. Holnap mutatok valamit, amit ma nem tettem meg, de azon kívül nagyon jól fejlődsz. És egyre jobban alakul ki a stílusod. Nagyon figyelj arra, hogy többet használd a lábaidat! Ugyan maga a lábmunkád szinte tökéletes – gondolok itt a helyváltoztatásokra -, de alig rúgsz. Ezt gyorsan javítsd ki, mert akár hiszed, akár nem, a tested leghatékonyabb fegyvere a lábad. Nagyon erős izmok vannak benne, amitől alapból erős. Viszont nem ez a legnagyobb előnye. A lábak hosszabbak, mint a karok, szóval egy rúgás tökéletes ahhoz, hogy kellemesen nagy távolságból tudd megtámadni az ellenfeledet. Szintén hiba, hogy nem figyelsz mindenre. Egy jó shinobinak azt is tudnia kell, hogy mi történik a háta mögött. Bevallom, meglepett, hogy sikerült eltalálnom téged. Gondolom nem szándékosan ugrottál bele az ütésembe a végén. Na, a taijutsuról ennyit. A meditáláshoz nem igazán tudok hozzászólni, mert ott érezned kell a haladást. A fizikai állapotod pedig egész jó, de érzem, hogy ennél több is van benned, szóval mindent bele.
- Köszönöm. – válaszoltam egyszerűen. A kunoichi arcára meglepett kifejezés ült ki, amit nagyon hamar széles mosoly váltott fel.
- Nagyon szívesen. – nevette. Biztos örült neki, hogy sikerült némi illemet belém vernie. Sosem voltam jó az ilyen marhaságokban. Már jó ideje nem voltam illedelmes senkivel, aki nem bizonyította, hogy méltó a tiszteletemre, szóval nem igazán köszöntem meg senkinek semmit. Persze kivételek mindig vannak. Ez is egy ilyen kivétel volt.
Ez után még egy ideig beszélgettünk, aztán kimásztunk a vízből, felöltöztünk és elváltak útjaink. Ő még akart vásárolni valamit, én meg nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, így hazamentem. Kedvem lett volna tovább folytatni az edzést, de nincs jó vége, ha az ember túlhajtja magát. Higgyétek el, én már csak tudom. Végül nem telt sok időbe, míg megpillantottam házunk ismerős körvonalait. Nem volt különösebben nagy épület, de nem is szűkölködtünk a helyben. Három szoba, egy ebédlő és egy fürdőszoba. Ebből egy szobát használt nevelőapám, egyet én, a másik pedig egyszerre töltötte be a nappali és a raktár szerepét. Néha napján, amikor vendégünk érkezett, még akkor sem használtuk fel vendégszobának. Akkor „apám” és én aludtunk az én szobámban, a vendég pedig a másikban. Régen az otthon vidám kis hely volt, de most üresen tátongott. Jelenleg én voltam az egyetlen lakója és ez például abból is látszott, hogy nem volt minden sarok kitakarítva. Én nem foglalkozok az ilyen felesleges dolgokkal, mint a takarítás.
Belépvén a házba, minden illemet áthágva cipőstől a szobámba caplattam és úgy, ahogy voltam eldőltem az ágyon. Itthon sosem érdekelt az etikett, meg a hasonló marhaságok. Amint elfeküdtem, máris használatba állítottam a különleges képességemet. Nem kell egyből valami nagyon komolyra gondolni. Az én különleges képességem az, hogy ha lefekszek egy ágyra, akkor nincs az az isten, ami képes ébren tartani. Bár ez sajnos csak kényelmes alvóhelyekre vonatkozik. Sosem szerettem a földön aludni. Na, de elkanyarodtam a történettől. Szóval eme adottságomnak hála szinte még el se dőltem rendesen, de már aludtam.
Másnap, kereken hajnali délben kifáradtam az erdőbe, ahol edzeni szoktunk. Csapattársam már megszokta, hogy nem szeretek időben felkelni, így általában a patakban szokott fürödni, amíg nem jövök. Olyan bezzeg sosem fordult elő, hogy ő késett volna. Na, mindegy. Természetesen még séta közben sem nagyon aggódtam azért, hogy várnia kell. A mai napon guggolás volt terítéken híddal, kézenjárással és futással egyetemben. Meg természetesen a taijutsu. Elvileg mára tartogatott valami érdekeset és bár csak kicsit voltam izgatott, de már nagyon vártam, hogy jöjjön az edzés. Hamar oda is értem a vízhez, de csak Nemi ruháit és fegyvereit találtam meg, őt magát nem.
~ Furcsa. Talán Hake és a sensei társaságát élvezi. Bár akkor nem hagyná itt a ruháját. Tudja, hogy Hake mekkora perverz.
- Nemi! Itt vagy? – ordítottam el magam, de nem kaptam választ. Ez már tényleg különös volt. Jobb ötlet híján leguggoltam a cuccai mellé és megvizsgáltam a földet. Ennek már volt eredménye. A fű egy helyen nagyjából bakancs alakban le volt taposva. Ekkor már tudtam, hogy nem magától távozott. Abban a pillanatban felpattantam és rohanni kezdtem az erdőben, villámgyorsan szlalomozva a fák között. Párszor még shunshin no jutsut is használtam. Nem telt sok időmbe, hogy elérjek egy olyan részhez, ahol erdő már nem igazán volt, csak kopár szikla. Ennek a résznek a kialakulásában senseiemnek nagy szerepe volt. Az ő doton jutsui miatt vette át a növények helyét a kő. Természetesen itt találtam meg Akihirot és Haket is. Ők ninjutsu párbajt vívtak. Ez általában abból állt, hogy Hake ugrált a támadások elől és néha elsütött egyet a kevés általa ismert jutsu közül.
- Állj! - Kiáltottam, mikor mellettem zúzott el egy sárkány alakot viselő földtömeg. A két harcoló fél, akik eddig észre sem vettek – vagy négy másodpercig -, egyből felém fordult. Pontosabban biztos vagyok benne, hogy a sensei egyből észrevett, csak nem mutatta jelét.
- Hát te mit csinálsz itt Misage? – érdeklődött Akihiro-sensei. Hake is kíváncsinak tűnt.
- Nemi. Nincs sehol, de a ruhái a pataknál vannak. – magyaráztam.
- Nem lehet, hogy csak a dolgát végzi? – kérdezte Hake, amire én határozottan megráztam a fejemet.
- Akkor nem lenne a ruhái mellett egy nagy bakancs nyoma.
- Megbízok benned Misage, de ezt akkor is meg kell néznem. – pillantott rám a sensei, én pedig intettem, hogy induljunk. A visszafelé út, ha lehet még gyorsabb volt, mint az odafelé. Bár szó mi szó, nem egyszerű a shunshin használata erdőben, ahol a figyelmetlen ninja könnyen felkenődhet egy fára, de becsületemre legyen mondva, hogy annyira próbálkoztam, amennyire csak lehetett. Mikor megérkeztünk a kupachoz, csapatvezetőnk pillanatok alatt négy másik lábnyomot is észrevett. És nem ugyanattól az embertől származtak. Szóval van öt elkövetőnk, akik valószínűleg elvitték Nemit. Akármilyen jó taijutsus volt is a lány, fegyver nélkül ennyi ellenféllel egymagában nem bír el. Tudtam, mert nem sokkal volt nálam jobb és én sem bírtam volna ellenük.
Nem sokat szórakoztunk; a ruhákat és fegyvereket Hake táskájába szórtuk és a sensei által idézett kutyát követve elindultunk. Most pont kapóra jött, hogy képes volt idézni párat azokból a vicsorgó nagyképű dögökből. Én személy szerint sosem szerettem a kutyákat. Büdösek és túlságosan sokra tartják magukat. Ráadásul képesek mindent összenyálazni. De most kanyarodjunk vissza a történet fonalához. Nagyjából egy órán át követtük az ebeket, amíg el nem értünk egy barlanghoz.
- Nincs ez egy kicsit messze? – kérdezte Akihiro – Egyből hozzánk jöttél, mikor megtaláltad a ruhákat. Nekik pedig idő kellett, hogy elhozzák ide Nemit. Tudjátok, hogy mennyire harcias egy nőszemély.
- Bőven volt idejük, mert Nemi reggel nyolc körülre szokott kimenni, hogy áztassa magát edzés előtt. Én pedig csak délben indultam el otthonról. Volt négy órájuk arra, hogy elcipeljék. Ráadásul akármelyik normális ember leütötte volna, annyit beszél. Szerintem ők is azt tették. Ájultan pedig nem tehet sokat.
- Először is már megmondtam, hogy ne szidd a csapattársaidat a hátuk mögött. Másodszor akkor már egy ideje ideérhettek. Ha szerencsénk van, akkor már leengedték a védelmüket. Egy bolond ellenfél a menekülés vége után egy-két órával már nem figyel annyira a dolgokra. – válaszolt a Jounin.
- Másfelől viszont egy okos ellenfél pont hogy akkor számít támadásra, mert belekalkulálja azt is, hogy idő kell, amíg rájönnek a bűncselekményre.
- Ne akadékoskodj már, hanem vedd úgy, hogy ezek buták. Most komolyan, melyik értelmes ember vinne el egy ninját fényes nappal a faluból? – fakadt ki Hake. Gyerekes viselkedése ismét meggyőzött, hogy el van cseszve a gyerek.
- Ha lenézed az ellenfeled, akkor meghalsz. És ami azt illeti, nem a faluban voltunk. – válaszoltam, amivel sikeresen felhúztam. A sensei igazán büszke lehetett a csapatösszhangra. Biztos azért intett le minket.
- Majd később kiveritek egymásból az lelket, de most koncentráljunk a feladatra! Én a talajba olvadva bemegyek és ártalmatlanná teszem az őrszemet, már ha van olyan, aztán elvonom a figyelmet. Ti ekkor kihozzátok Nemit. Nem keveredtek fölöslegesen harcba! Világos? – vázolta a tervet Akihiro és válaszra nem is várva beleolvadt a földbe.
Hakevel szó nélkül a barlang hívogatóan tátongó szájához lopakodtunk és lassan bemerészkedtünk. Cipőink halkan csapódtak a kő kemény felszínéhez. Én haladtam elől ninjatomat a kezemben tartva. Hirtelen enyhe érintést éreztem a vállamon, amire egyből megpördültem és már csaptam volna a pengével, mikor rájöttem, hogy csak Hake érintett meg. Kérdő tekintettel néztem rá, mire a barlang falára mutatott és egy kézjelet mutatott. Erre én is a falra néztem és rájöttem, hogy mire akar kilyukadni. Ebben a barlangban nem voltak sem mohák, sem állatok, de még csak nedvesség se, ami beboríthatta volna a sziklákat. Pedig egy ilyen cseppkőbarlangnak kinéző helyen, mint amilyen ez is volt, legalább a nedvességnek jelen kellett volna lennie, tekintve, hogy alig három napja esett az eső. Ki is akasztott, amikor a nagy zuhé miatt sáros talajon megcsúsztam és ezért telibe kaptam Nemi ütését. Ezek pedig egy dologra engedtek következtetni: a barlang új alkotás. Most már értettem a Hake arcán lévő ijedt kifejezést. Csak jóval a mi szintünk fölött lévő shinobi képes egy egész barlangot készíteni. Én minden esetre reméltem, hogy a jelenleg nem tartózkodik itt, mert semmi esélyünk nem lett volna ellene. Ahogy halkan sétáltunk, alig húsz méterrel a bejárattól éles jobbra kanyarhoz érkeztünk, amiben egy elvágott nyakú hulla feküdt. Befordultunk és öt méterrel arrébb még egy hullába botlottunk. Ennek is széles, mosolyhoz hasonló sebhely éktelenkedett a torkán. A tetemtől kétlépésnyire újabb kanyar volt található, ahonnan fények szűrődtek ki. Egészen az első kanyarig volt valamennyi természetes fény, az után pedig ebben a sötét folyosóban a kanyar mögöttről kiáradó fény szolgáltatta a látáshoz szükséges fényviszonyokat. Halk beszélgetés szűrődött ki. A hangok alapján ketten voltak.
- Szerinted komolyan megfelel a lány? Hiszen ninja! Ráadásul még nagyon fiatal. Nem hiszem, hogy akármelyik ügyfélnek kéne olyan alapanyag, amelyik gyerek és ráadásul még vissza is üt, ha a kuncsaft megveri. – cincogta egy nagyon vékony hang.
- A ninja léte nem lényeges. Még nem elég idős, hogy tényleges ereje legyen. Az pedig csak jó, ha fiatal. Van ideje betanulni a mesterséget, mielőtt ténylegesen felkerülne az árlistára. Különben is. Nekem tök mindegy, hogy mit csinál a kuncsaftokkal. Van, aki a harcos kis szukákat szereti. – felelt neki egy határozottan mélyebb, de még mindig viccesen magas hang.
- Nem díszállatnak, hanem szajhának adjuk el, a rohadt életbe! Szerinted mit csinálhatna ez egy komolyabb bordéllyal? Felgyújtja az első adandó alkalommal, mi pedig elveszítünk egy fontos vevőt.
Nekem ennyi bőven elég volt a beszélgetésből és úgy hallottam, hogy a senseinek is. Fojtott kiáltás hallatszott és több kard csusszant elő a hüvelyéből, mint amennyi valószínűsíthetően volt a barlangban. Ebben a pillanatban fordultunk be mi is a kör alakú terembe, melynek tetején kis lyuk látszódott és kis tűz körül négy férfit pillantottunk meg. Egyikük mögött ott állt Akihiro-sensei és kezét ellenfele fejének két oldalán tartotta. Abban a pillanatban engedte el és az élettelen test rongybabaként hullott hideg kőre. A maradék három férfi kezében katanák és wakizashik kaptak helyet. A terem jobb oldalán hevert Nemi, felpeckelt szájjal és összekötözött kezekkel, fürdőruhában. Mancsain találékony kis szerkezet kapott helyet, mely leginkább egy vaskesztyűre hasonlított. Tökéletes módja annak, hogy megakadályozz egy ninját a kézpecsétek alkotásában. Én a lánnyal nem törődve közé és az ellenfelek közé álltam, akik jelenleg a sensei felé fordultak, de egyikük ebben a pillanatban pördült meg tengelye körül. Hake eközben elvágta a Nemi kezeit és lábait megbéklyózó köteleket katanájával és megindította a barlang szája felé. Ezzel párhuzamosan én ninjatommal a kezemben megindultam az ellenfél felé. Az első támadás a kardforgatótól érkezett. Egyszerre sújtott le mindkét fegyverével, amiket a sajátommal blokkoltam, aztán hasba rúgtam, amitől egy picit hátrébb tántorodott. Ezt használta ki Hake, aki oldalra lopakodott előző helyétől és felnyársalta a férfit a katanájával. Természetesen ez nem biztos, hogy elég lett volna, így az én pengém is utat talált magának a fickó testébe, mégpedig egyenesen keresztül a tüdején. Fegyverem a hasán hatolt be és a kulcscsontja mellett bukkant ki a testéből. Nagyszerű érzés volt, ahogy megállíthatatlanul haladt végig rajta. Ezt követően kirántottuk a fegyvereinket, a rendkívül béna kardforgató pedig a földre hullott. Mire ez megtörtént, a sensei is lerendezte már az ellenfeleit. Az egyik holtan feküdt a földön, a másik pedig kunai késsel a hasában várta az igen csak dühösnek mondható férfi kérdéseit. Jellemző Akihirora. Nem igazán érdekelte, hogy mi túlestünk életünk első gyilkosságán – ami mellesleg csodálatos érzés volt -, hanem egyből faggatni kezdte a foglyot. Én közben letöröltem fegyveremről a vért első áldozatom ruhájában és a kanyarnál álló Nemihez sétáltam, aki vaskesztyűs kezeivel hiába próbálta kibogozni a száján lévő kötést. Segítettem neki és amint lekerült róla a szalag, egyből kiköpött valami ruhaanyagba csomagolt tárgyat a földre. Az eséstől az anyag egy része lecsúszott és egy kő fénytelen felszínét fedte fel.
- Mondtam, hogy túl sokat beszélsz. – pillantottam a lányra enyhe derűvel.
- Pofa be! Inkább segíts ezeket leszedni. – emelte fel egyik kezét. Beleegyezően bólintottam és megvizsgáltam a szerkezeteket. Nem tévedtem, tényleg vasból készült kesztyűk voltak. Két fél részből álltak, amiket az ujjak végén lévő kis, mozgásra képes darabok tartottak össze, illetve a csukló részen helyet kapott egy retesz, amivel le lehetett zárni. Kíváncsi, voltam, hogy miért nem tudta kinyitni a reteszt a másik kezével, de aztán észrevettem, hogy le kell húzni egy kicsi, rugós bigyót – a bigyó igenis szakkifejezés – ahhoz, hogy a retesz elhúzhatóvá váljon. És még ekkor is nagyon nehezen mozgott. Egy kézzel, ráadásul mozgásképtelen ujjakkal szinte lehetetlen volt kinyitni. Ennek ellenére én, akinek mindkét keze tökéletesen használható volt, viszonylag gyorsan leoperáltam róla őket. Mire ez sikerült, addigra esett le, hogy Hake nem tett semmilyen perverz megjegyzést arra, hogy betömték a lány száját. Elfordítottam a fejemet és ott találtam meg, ahol addig állt. Kardjának pengéjéről már csak pár cseppnyi vér csöpögött. Intettem a lánynak és odasétáltunk a vélhetően sokkos állapotban lévő sráchoz. Azonban ahogy megláttuk az arcát, már tudtuk, hogy nincs baj. Mosolygott. Úgy láttam, helyben kiélvezi az első emberölése által nyújtott örömöt. Én tartogattam későbbre. Igen, egy átlagember undorodna tőle, esetleg sokkot kapna, de hát a mi csapatunkban nem voltak átlagos ninják. Mindegyikünk egészséges mértékben szadista volt, de volt olyan érzésem, hogy tudtunkon kívül nem csak egészséges mértékben voltunk azok. A tudat, hogy elvettem egy életet nem lesokkolt, hanem inspirált. Arra, hogy még többet vegyek el. Ám ezt egyelőre nem tehettem meg. Mélyen eltemettem tehát magamban az érzést arra az időre, mikor már elég erős leszek ahhoz, hogy azt tehessem, amit élvezek: az ölést.
- Induljunk! – rántott ki Nemi hangja a gondolataim közül és karon ragadva minket, húzni kezdett kifelé a barlangból.

A sensei nem sokkal utánunk jött és a Konoha felé tartó utunkon beszámolt arról, amit megtudott a fogolytól. Egy nagyobb szervezet tagjai voltak, ami fiatal lányokat rabol el, majd eladja őket bordélyházak számára. Ennyit eddig is tudtunk. Azt is kiderítette, hogy a vezetőjük egy igen erős S szintű shinobi, aki doton technikával alakította ki a barlangot. Ezek szerint feltételezéseink helytállóak voltak. Természetesen nem csak ennyiről volt szó. A fickó kivételesen sokat tudott és Akihiro-sensei el tudta mondani a szervezet felépítését, a bordélyok egy részét, valamint jópár kulcsfontosságú tagot. A faluba visszaérve elbúcsúztunk egymástól. Akihiro elment jelenteni az esetet, mi hárman pedig hazamentünk. Nemi még a barlangnál visszakapta a cuccait, így nem kellett visszamennünk az erdőbe, hanem egyből hazafelé vehettük az irányt. Természetesen sem Hake, sem én nem engedtünk, hogy egyedül menjen. Mindketten elkísértük és úgy búcsúztunk el tőle, hogy másnap délben találkozunk a pataknál. Ez után Hake meghívott egy ramenre, amit el is fogadtam és evés közben kibeszéltük a részleteket. Mindketten élvezettel gondoltunk vissza arra a pillanatra, mikor kardjaink elvették egy ember életét. Hamar eltelt a nap maradéka és ekkor mi is hazamentünk.
Másnap délben újból edzeni kezdtünk a lánnyal. Az előző napi anyagot pótoltuk be. Egy kis taijutsu után – ami közben mutatott egy igen érdekes, hátrafelé mutató köríves rúgást – egylábas guggolásokat csináltunk, amíg végül le nem ültünk a fáradtságtól, aztán hidaztunk, míg hidunk össze nem omlott, majd összeesésig futottunk. Végső soron jó kis edzés volt.
avatar
Misage
Játékos

Taijutsu Pontok : 39


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 265

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Misage

Témanyitás  Namikaze Minato on Kedd Szept. 01 2015, 11:56

Wow. Very Happy Igazán szépen kidolgozott, és kivitelezett történetet olvashattam, megspékelve egy kis harccal, drámával, és miegyébbel ^^ Ennek okán +9 chakrát szándékozom jóváírni ^^ 
avatar
Namikaze Minato
Moderátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Yondaime Hokage
Chakraszint: Amennyi egy Hokakénak jár

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Misage

Témanyitás  Misage on Szer. Szept. 30 2015, 23:43

//Időbeli elhelyezés: Tolvajok (Kakashi, Danzou, Oyoki, Aikan mesélése alatt Very Happy) kaland után
cél: chakra szerzése, karakter elmebetegségének bevezetése //

FIGYELEM! TARTALMAZ 18 ÉVEN FELÜLIEK SZÁMÁRA ÍRÓDOTT TARTALMAT IS!



Csak egy álom - vagy mégse?


Sötét van. Nem érzem a testemet. Egyedül a borzasztó, párás meleget érzékelem. Valami a nyakamba liheg. Furcsa, ezt is felfogom valahogy. A bűzös, meleg lehelet undorítóan csiklandozza érzéketlen bőrömet. Megfordulnék, hogy megnézzem mi az, de valami nem enged. Láthatatlan láncok béklyózzák meg végtagjaimat. Egy pillanatra megszűnik a légzés, majd újból megjelenik, de immár velem szemben. Hirtelen páni félelem fog el és szabadulni akarok. Minden vágyam, hogy elmenekülhessek az elől a valami elől. Mert bár fogalmam sincs, hogy mi az, de egy dologban biztos vagyok: gonosz. Szinte egy másodperc alatt visszatér minden érzékem és már földi porhüvelyemet is érezni kezdem. Erő száll a tagjaimba és eltépem láncaimat. A sötétségben lévő lény mintha röhögne rajtam. Mintha mulatságosnak találná a helyzetet. Lehet, hogy kívülről nézve az is, de számomra nem. Minden energiámat összegyűjtöm és rohanni kezdek. Nem érdekel, hogy hova kerülök, csak távolodni akarok a szörnytől és annak egyre hangosabbá váló nevetésétől, mely követ engem bárhova is megyek.

Rohanok, ahogy csak bírják a lábaim, de a borzalmas hang mintha egyre közelebbről érkezne. Lassan, de biztosan formát ölt a körülöttem kavargó sötétség és rájövök, hogy egy hatalmas teremben vagyok. A csarnok szélénél található ajtó felé veszem az irányt, melyet jelenlegi pozíciómból épphogy ki tudok venni. Valójában teljesen biztos vagyok benne, hogy ebben a fény nélküli teremben nem lenne szabad látnom semmit. Ettől függetlenül nem szentelek ennek sok figyelmet. Az elmémet még mindig a félelem irányítja. Lassan elérek a célomhoz és az ajtón belépve rohanni kezdek felfelé a lépcsőn. Nagyjából egy percnyi futás után azt veszem észre, hogy már lefelé tartok. Nem értem, hogy miért történik ez, de nem zavartatom magam: amíg távolodok attól a micsodától, addig nem érdekel, hogy hova tartok. A probléma csak az, hogy lent már vár rám. Nem látom ugyan, mert testét továbbra is árnyak fedik, jelenlétét viszont tökéletesen érzem. Ennél több nem is kell, sarkon fordulok, és felfelé kezdek futni. Valamivel később viszont már megint lefelé megyek. Letámasztom az egyik lábamat és visszafelé kezdek kocogni, ám az irányok rövidesen újra felcserélődnek. Egy ideig keringek, míg a félelmet fel nem váltja a harag. Megállok és tehetetlen dühömben a falra csapok. A folyosó megremeg körülöttem és darabjaira hullik, én pedig a sötétségbe zuhanok. A kísérteties és egyre idegesítőbb nevetés esés közben is hű társként kísér.
Ezúttal a sötétséget felváltja az undorító, szinte szilárdnak ható köd, melyet már-már meg lehetne fogni. Eláztatja az ember ruháját és mintha a bőre alá is be akarna kúszni. A ragacsos, gomolygó ködön keresztül néhány árnyat látok, így azok felé veszem az irányt. Nem kell sokat mennem, hogy kilyukadjak a fáknál. Természetesen ezek nem rendes fák. Az úgy túl klisés lenne. Helyette vérvörös levelekkel büszkélkedhetnek és ágaikról felakasztott hullák lógnak. Ahogy közeledek, a talaj egyre nedvesebbé válik. Gyorsan szaporodnak rajta a kis vörös tócsák, melyek ennél is nagyobb sebességgel növekednek, majd nem sokkal messzebb tóvá állnak össze. Vértóvá.
~ Vajon honnan jöhet ennyi vér?
Eme gondolatomat egy újabb, a hullákra vetett pillantás meg is válaszolja. Nem csak felakasztották őket: némelyek meg vannak csonkítva, mások nem, de az összességben elmondható, hogy mindegyikükön több vágás is húzódik. A holtaktól elfordulva inkább a tó felé veszem az irányt. Itt-ott testrészek lógnak ki belőle.
- Furcsa egy hely, de legalább az a dög nincs itt. – motyogom a bajszom alatt. Épp megfordulnék, mikor mozgásra leszek figyelmes. Odairányítom a tekintetemet és meglátok egy férfit, amint épp előmászik a tóból. Teste már félig kiemelkedett az éltető vörös nedvekből. Arcát beárnyékolja az elé hulló vérvörös haj, és egész felsőtestén vérpatakok csordogálnak. Megfordulok, mert semmi kedvem az idegen kezei közé kerülni és egyből egy ajtóba botlok. Eddig még nem volt sehol, de nincs időm ezzel foglalkozni; kinyitom és belépek rajta.
Egy kis terembe jutok, ahol három másik ajtó van. Az az egész kezd egyre bizarabbá válni. Mivel nincs kedvem egy helyben várakozni, így jobb ötlet híján a középsőt választom. Belépés után zuhanni kezdek a feneketlen mélység felé, aminek valahogy mégis megtalálom az alját. Érthetetlen módon gyengéden landolok valami halmon. Először még nem fogom fel, hogy mi is az, hanem csak pillanatokkal később esik le a dolog. Kicsit lassabban, mint ahogy én estem.  Rögtön az után meg is éreztem a förtelmes, gyomorforgató bűzt. Hullák hegyén fekszem. Ez már nekem is egy kicsit sok: teljesen és tökéletesen kiborulok. Ki akarok végre kerülni ebből az abszurd világból. Persze ez nem ilyen egyszerű. Felpattanásomat megakadályozza valami; az egyik holttest keze most a csuklómat markolja. Annak ellenére, hogy világosan emlékszek, az előbb még szabad voltam.  Még használható kezemmel megpróbálom lefejtegetni a hideg ujjakat a csuklómról, de közben egyre több és több kéz fogja át testemet. Az eleven hullák lehúznak maguk közé és a világ elsötétül.
Mikor visszanyerem eszméletemet, kellemetlen fájdalom hasít a bokámba. A szememet kinyitva arra is rájövök, hogy miért. A lábaimnál fogva fel vagyok lógatva a plafonra. Gyorsan körbepillantok a szobában, de szinte egyből be is csukom a szememet. Valamiféle kínzókamrában. Lehetek. Szélül tüskés ketrecekben csontvázak sorakoznak, másik oldalt pedig különféle kínzóeszközökön teljesen, vagy részben elbomlott holttestek hevernek. A terem közepét egyetlen asztal teszi ki, amint egy fehér bőrű, vörös hajú nő meztelen teste fekszik. Arca mintha szomorú lenne, de fájdalom nem tükröződik rajta annak ellenére, hogy hasán méretes lyuk tátong.
- Nyugton maradnál végre? – érdeklődik egy nagyon is ismerős hang. Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szememet és a saját vigyorgó arcomba bámulok.
- És te ki lennél? – válaszolok pofátlan módon kérdéssel a kérdésre.
- Na végre eljutottunk valahova. Bár be kell vallanom, hogy mégsem vagy olyan okos, mint amilyennek képzeltelek. Mégis mit gondolsz, ki vagyok? Hát persze, hogy te, te ütődött. Ha pedig végre abbahagyod a futást és férfiként viselkedsz, akkor talán még le is szedlek onnan.
Nem értem a dolgokat, de bólintok. A másik én egy egyszerű kézmozdulatára elenged a lánc, én pedig nagy robajjal a padlóra zuhanok. A ninja reflexeknek eszükben sincs jelentkezni, ezért keményen megütöm magamat. Mikor feltápászkodok, hasonmásom még jobban vigyorog.
- El kell ismernem, vicces volt nézni, ahogy futsz a nagyfiú elől, de már kicsit irritál a gyávaságod. – mondja. Ami azt illeti, egyet is értek vele. Fogalmam sincs, hogy honnan jött az a hihetetlen félelem. Nem keresek mentségeket keresni, mert nem is tudnék találni, így inkább megvonom a vállam.
- Mégis ki az a nagyfiú? – kérdezem inkább.
- Ő is te vagy. Csak a legrosszabb éned. Én a jobb vagyok, de még én is elszégyellem magam, amiért elfutsz ez elől a nagyszerű és felemelő látvány elől.
- Ezek hullák. Mi lenne bennük a felemelő, vagy a nagyszerű?
- Nézd meg őket. – mutat a rothadó tetemek felé – Azért imádni valóak, mert emlékeztetnek rá, hogy lehetsz akármekkora harcos, lehet a birtokodban akármilyen technika, akkor is csak egy kupac hús vagy, ami egyszer majd elveszíti a képességét, hogy magától mozogjon, vagy hogy gondolkodjon. Azért szeretem őket, mert emlékeztetnek a saját tökéletlenségünkre. Furcsa, mi?
- Neked elment az eszed. – válaszolom megborzongva. Teljesen ki vagyok fordulva önmagamból. Mintha személyiségem legfőbb elemeit lenyúzták volna rólam és csak lelkem lecsupaszított, legalapabb része maradt volna meg.
- Kezdesz rájönni, ugye? – pillant rám úgy, mint aki hallja a gondolataimat – Ez a te tényleges lelked. Én, sőt még az a szörny is a sötétben mind hozzád kapcsolódunk. Mi mind te vagyunk. A személyiséged azon részei, amiket még nem fogadtál el. Amik elől menekülsz, mert nem mered irányításod alá hajtani őket.
Van némi realitás abban, amit mondott. Sosem fogadtam el, hogy élvezném az ilyen típusú dolgokat, pedig így volt. Végre kezdem felfogni a dolgokat és átlátni a helyzetet. Mikor ezt így teljesen elfogadom, másolatom elmosolyodik.
- Úgy látom épp most fogadtál el engem. De őt sosem fogod. – int a terem sötétbe vesző része felé – Mert ha mégis megteszed, elveszted azt aki vagy, voltál és lehetsz. Tudod, hogy mi történt a születésednél? – kérdezi, én pedig megcsóválom a fejem – Sejtettem. Akkor elárulom. Ő – bólint az asztalon fekvő nő felé – az anyád. Te és a testvéred császármetszéssel születtetek. Muszáj volt ezt a megoldást választani, mert a nővéred nyakára tekerődött a köldökzsinórod. Hogy szánt szándékkal, vagy csak véletlenül, az a mai napig kérdéses. Ez után mindketten felsírtatok. Anyátok még látott titeket, de nem élte túl a dolgot. Az érdekes a történetben az, hogy anyád halálának pillanatában te abbahagytad a sírást. És mosolyogni kezdtél.
Miközben végigmondja, nem vagyok képes levenni a szememet a nő gyönyörű arcáról. Ő lenne az anyám? Sajnálat kezd gyűlni bennem, amiért nem ismerhettem. Mikor a másik én befejezi a történetet, megrázom a fejemet. Ez csak kitaláció. Épp válaszolnék neki, mikor izzó kék szempár tűnik fel az árnyékban. Ahogy egyre közelebb kerül, egy sárkány pofája körvonalazódik. Kilép a sötétségből és megmutatja nekünk félelmetes, fekete pikkelyekkel borított testét. Egységes feketeségét csupán csontszínű tüskéi és kék szemei törik meg.
- Most már érted? – szólal meg morajló hangon. Mintha kiérezném belőle a gúnyt – Menekülhetsz, de egyszer úgyis elkaplak és akkor enyém leszel. – ezzel felém vetődik szélesre tátott szájjal. Már érzem hegyes fogának érintését, mikor mindent elnyel a sötétség.
- Előlem nem menekülhetsz örökké, mert én te vagyok. – visszhangzik mély hangja és ez az utolsó, amit hallok.

Zihálva, hevesen dobogó szívvel ébredtem fel és egyből felülöktem. Testemről patakokban folyt az izzadság, lepedőm és takaróm teljesen át volt ázva. Remegő kezemmel megtöröltem a homlokomat és visszagondoltam az előzőekre.
~ Egy álom, de biztos vagyok benne, hogy nem „csak egy álom”. Biztos van valami jelentése. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy micsoda.
Így ébren, bár fáradtan visszagondolva a sok álmomban átélt borzalomra mosolyogni kezdtem. Utólag egy teljesen más lencsén át láttam a világot. Valahogy sokkal szórakoztatóbbnak tűnt a rengeteg hulla és hirtelen késztetésem lett kipróbálni a szó szerinti vérben fürdést. Eszelős nevetésbe kezdtem. Igen, igaza volt a másik énemnek: ténylegesen elfogadtam őt. Mivel vizes cuccokban nem óhajtottam visszafeküdni aludni, ezért a lehető legnagyobb zajt verve átcseréltem az ágyneműmet és a takarómat. Azért ügyeltem arra, hogy még csak véletlenül se legyek halk, mert nevelőapám épp előző este ért haza egy nehéz küldetésből és ki akarta pihenni magát. Egy jó gyerek pedig sosem engedi meg az ilyet. Mikor végeztem, úgy döntöttem, hogy elég volt a gondolkodásból, jöhet ismét az alvás. Abban az alig pár másodpercben, ami az ismételt elszundításomat előzte meg, még egyszer eszembe jutottak az álmomban lejátszódott dolgok. Majdnem mindet mosolyogva fogadtam. Egyedül a sárkány képében megjelenő másikról énemről nem voltam hajlandó még csak tudomást sem venni. Tudtam, hogy ki volt ő: Az, aki kéjeleg a gyilkolásban.


A hozzászólást Misage összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 24 2015, 22:21-kor.
avatar
Misage
Játékos

Taijutsu Pontok : 39


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 265

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Misage

Témanyitás  Namikaze Minato on Szomb. Okt. 03 2015, 13:09

Hűha Very Happy Érdekes volt meg kell hagyni. Szépen ki lett dolgozva az álomvilág, a kétségbeesett menekülés, és maga a felismerés része. Bár az utóbbi lehet kicsit elkapkodva lett Misage tudatára hozva de ez nem baj egyáltalán. ^^ +3 chakra a fáradozásért. Azért ennyi mert ez igazából csak jellemformálás előkészítése volt lényegi fizikai fejlődés nem történt. 
avatar
Namikaze Minato
Moderátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Yondaime Hokage
Chakraszint: Amennyi egy Hokakénak jár

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Misage

Témanyitás  Misage on Vas. Dec. 13 2015, 23:28

//Cél: Chakra és alapszintű gitártudás szerzése//

A csend a legszebb zene - de lehet, hogy tévedtem

- Misage! Figyelj már oda egy kicsit! Teljesen odaégeted! – ordította le a fejem a szőke idióta, miközben olyan sebességgel kapkodta le a húsokat a sütőrácsról, amit a legjobb taijutsu specialista is megirigyelt volna. Kivételesen igaza volt. Egy kicsit elbambultam és a húsok a kelleténél jobban megpörkölődtek. De most komolyan, ki várja el egy ninjától, hogy konyhatündérkedjen? Azt inkább meghagyom a háziasszonyoknak.
- Gome, Tou-chan. – válaszoltam fáradtan és nemtörődöm hangnemben.
~ Most komolyan, oké, hogy nincs lánya, de akkor is muszáj pont engem megtanítania az általa annyira szeretett konyhaművészetre? Ha legalább valami harcban használhatót mutatna, akkor még meg is érteném. – gondoltam elkeseredve és figyelmemet nevelőapám rosszalló arcára fordítottam. Kinézetileg egy nagyjából velem egyenlő magasságú, hasonló testfelépítéssel rendelkező, de szőke, rövid hajú és zöld szemű férfi volt széles vágással az arcának jobb felén.
- Semmi probléma, de arra figyelj, amit épp csinálunk és ne ábrándozz! – válaszolta most már mosolyogva. Érdekes módon, mióta elvesztettem benne a bizalmamat, az óta próbálja visszaszerezni. A marha tényleg hisz benne, hogy sikerülni is fog neki.
- Én igazán figyelnék, ha végre valami normálisat tanítanál és nem főzőcskéznénk.
- Nos, ez technikailag sütés, szóval nem problémázz a főzés miatt. – nevette el magát, én pedig behúztam neki. Legalábbis gondolatban. A valóságban sajnálatos módon könnyedén hárította a támadásomat fél kézzel, míg a másikkal a nem égett húsokat fűszerezte.
- Rohadt Jounin… - motyogtam az orrom alatt és arrébb mentem kezet mosni. Ha vér folyik a kezemen az nem zavar, de a húsok kellemetlenül zsíros nyomot hagytak rajta, amitől minél hamarabb meg akartam szabadulni.
- Esetleg említettél valamit, kedves Gennin? – vonta fel jobb szemöldökét, miközben erőteljesen kihangsúlyozta a Gennin szót. Igen, még csak az voltam, de hát ezen lehet változtatni. Bár nem tudom, hogy megéri-e a fáradtságot. Engem egyáltalán nem vonzott a lehetőség, hogy Chuunin legyek. Az erő, a hatalom nem egyenlő a ranggal. Erre jó példa az előző Hokagénk. Kage létére egy ritkán balfék nőszemély volt. Bár a mostani meg egy tahónak tűnik. Mindegy, nem szabad véleményt formálni senkiről, amíg az ember meg nem ismeri. Addig vélemény nélkül kell utálni.
- Igen, épp megemlítettem egy nagyképű ninjának, hogy valami főzésnél normálisabb dolgot is mutathatna.
- Nos, ez egy megoldható kérés. A kaja úgyis kész van. Természetesen te fogod enni az égettet. Mit szólnál, ha megmutatnám, hogy mekkora móka gitározni?
- És te mit szólnál, ha esetleg valami harcban használható dolgot is tanítanál?
- Na, tudom én, hogy vágysz egy kis apa-fia zenélésre.
- Ez így van. De a halál zenéjét akarom lejátszani az apámnak, Natsuo. – hívtam a nevén nevelőapámat. Ez nem sokszor történt meg. Reiji Natsuo nem az a fickó, akit minden egyes nap a keresztnevén szólítottam volna. Ennek csupán annyi oka volt, hogy már gyerekkoromban megszoktam, hogy Tou-channak szólítom. Talán ennek is köze van ahhoz, hogy nevelőapám arca elsötétült, tekintetében harag villant.
- Sokkal gyerekesebb vagy, mint hinnéd Misage-chan. – válaszolta halkan. Már régen volt, hogy utoljára ilyennek láttam. Talán akkor történt, amikor a képébe vágtam, hogy nagy ívben tojok arra, amit mond. Akkor elég csúnya vége lett a dolognak. Ennek ellenére nem igazán volt kedvem visszalépni. Mindig is az arcátlanságomról voltam ismert és úgy döntöttem, hogy ezen nem is változtatok. Nem érné meg a fáradtságot.
- Szerintem ezt valahogy túlélem. – feleltem és elindultam a szobám felé, de egy, a hajszálaimat lemetsző konyhakés megállított. Nevelőapám mindig is pontos volt, ha fegyverdobásról volt szó.
- Kössünk üzletet. Megmutathatod, hogy mit tudsz egy harcban, de ha tíz perc alatt nem tudsz megsebezni, akkor elvállalod, hogy egy délutánon keresztül nem nézel le, hanem elfogadsz apádnak. Ha legyőzöl tanítok egy jutsut.
Meglepettségemben először szóhoz sem tudtam jutni, de aztán szám mosolyra húzódott.
~ Szóval ennyire bántja a dolog? Helyes. Épp ez volt a célom. – gondoltam magamban nevetve, de természetesen a valóságban csak gonosz vigyorom látszott.
- Már alig várom, fater. – válaszoltam neki, szinte nevetve.

Konoha erdeinek egyikében voltunk a város falain kívül. Mindketten harci felszerelést viseltünk és én már alig vártam, hogy kezdődhessen végre a harc. A vérem forrt. Tudtam, hogy nem tudom legyőzni az öreget, de a megsebzése csak menni fog. „Apám” nagyjából öt méternyire állt tőlem, egyik kezét lazán zsebre téve, gonosz mosollyal az arcán. Ez igazán nem tetszett. A gonosz vigyor használata az én privilégiumom.
- Ahogy megbeszéltük, tíz perced van, hogy megsebezz. Ez alatt arra utalok, hogy el kell érned, hogy kifolyjon akár csak egy csepp vérem. Tégy úgy, mintha meg akarnál ölni.
- Az nem lesz nehéz. – válaszoltam és visszagondoltam életem első emberölésére. Ahogy megjelent az ismerős jó érzés, a Jouninra pillantottam és vártam a bólintását, ami a küzdelem kezdetét jelöli. Nem sokat váratott magára. Szinte éreztem az ereimben tolongó adrenalint, miközben rohanni kezdtem felé. Létrehoztam négy bunshint, akik össze-vissza mozogtak és közben a shurikendobás mozdulatát ismételgették. Én ez alatt ténylegesen dobáltam a shurikenjeimet a Bunshinok között szlalomozva. Ellenfelem még csak meg sem erőltette magát, miközben katanájával félreütögette a felé repülő fegyvereket. Ezen nem igazán lepődtem meg. Azon viszont igen, mikor a katanát a levegőbe dobva gyors kézjelsorozatba kezdett. Kígyó, kos, majom, vadkan, ló, tigris. Valahonnan ismerős volt a sorozat, de mint a tigris kézjel is utalt rá, tűz elemű jutsuról volt szó, amikhez annyira nem értettem. A Jounin már emelte is a szájához a kezét, mikor leesett a vedd fel. Bizton állíthatom, hogy nagyot koppant és még szét is tört.
~ Goukakyuu no jutsu. – gondoltam, miközben a shunshin no jutsu segítségével kitértem a felém repülő tűzgolyó elől. Épphogy csak sikerült. Ellenfelemre pillantva széles vigyort láttam meg az arcán.
- Megy az idő Misage-chan. – emlékeztetett, én meg ezt megköszönendő megkínáltam egy fuuma shurikennel. Természetesen ez csak elterelés volt. Utálnék dobó fegyverrel nyerni. Miközben ő a felé repülő fegyverre figyelt, a daninamikku akkushon előnyeit felhasználva az oldalába kerültem és már rúgtam is volna. Csakhogy nem csak én tudom használni ezt a nagyszerű technikát. Egy pillanat alatt eltűnt, majd mielőtt felfoghattam volna, valami hatalmas erővel a hátamba csapódott. Nem kevés repülés után értem földet, de már nem volt időm összeszedni magamat, mert tekintetem az újabb kézjelekre úszott. Patkány, ló, kígyó, sárkány, patkány, ökör, tigris.
~ Na, biztos vagyok benne, hogy ezt még sosem láttam, de úgyanígy abban is, hogy nagyon fog fájni.
A jutsu, mint később kiderült, a katon: karyuu endan volt. Lángszóróként tevékenykedő nevelőapám nem bánt velem kesztyűs kézzel. Úgy néz ki, sárkánynak képzelte magát. Egyből rájöttem, hogy saját tudását akarta bizonyítani. Csakhogy kicsit elszámította magát, mert ez ellen nem sok esélyem volt kitérni. Azért egy shunshinnal megpróbáltam, és valahogy sikerült is, de a hője így is megcsapott és egy pillanatra megszédültem tőle. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy a Jounin mellém kerüljön és jól fejbe vágjon, amitől elsötétült a világ.
Nem tudom, hogy mennyi idővel később ébredtem, de a szemem elé táruló kaján vigyor tökéletes bizonyíték volt arra, hogy letelt a tíz perc. Körbenézve, rájöttem, hogy egy kisebb tó partján fekszek, nem messze pár szénné égett fától.
- Tou-chan, nem emlékszem, hogy lett volna itt tó. – jegyeztem meg.
- Hát igen, kicsit elragadtattam magam és felgyújtottam az erdőt, azt meg el kellett oltani valahogy. Ilyenkor örülök, hogy suiton a másik elemem. Persze nehogy azt hidd, hogy mindent beleadtam. A karyuu endan ennél sokkal erősebb is tud lenni. Ezt csak bemutatónak szántam.
- Eddig oké, de miért csináltál tavat is?
- Mert tóparton gitározni sokkal jobb. – nevette el magát. Ez a tökéletes példa arra, hogy hogy kell visszaélni a hatalmaddal. Csodálkozom, hogy egy ilyen magas szintű shinobi ilyen könnyen kísértésbe esik. Bár valószínű, hogy tudta, mit csinál. Nem használt volna ilyen technikát egy erdőben, ha nem tudja eloltani a lángokat.
- Essünk túl rajta. – válaszoltam nagyot sóhajtva.
- Tudod, anyád szeretett gitározni. – válaszolta a fater, miközben szemei elködösültek.
- Melyik? – kérdeztem vissza, de enyhe szorítás kezdett kibontakozni a mellkasomban. A rendes anyámat sajnos nem ismertem, nevelőanyámat viszont nagyon szerettem. Épp az ő halála volt az, ami olyanná tett, mint amilyen vagyok.
- Mindkettő. Mint tudod, Sachi és én csapattársak és nagyon jó barátok voltunk és épp ő vont be engem a zenélésbe. Emlékszem, a küldetéseken esténként a tábortűznél sokat zenélt nekünk. Elég tehetséges volt benne. Remélem örökölted tőle.
- És a másik anyám?
- Mikor Tamikoval összeházasodtunk, Sachi nekünk ajándékozta a saját gitárját és azt mondta, adjuk a gyerekünknek. Épp ezért Tamiko is megtanult rajta játszani, hogy a jövőben ő taníthassa a gyerekünket. Pech, hogy nem jött össze. De ha hiszed, ha nem, mikor megszülettél, Sachi megkért, hogy tanítsunk téged. Épp az ő kérésére vettünk magunkhoz.
Szóval Kaa-chan jó zenész volt. És azt akarta, hogy én is konyítsak valamit a dologhoz. Tény, hogy személy szerint jobban kedveltem a csend mámorító szimfóniáját, mint az igazi zenét, de anyám kedvéért hajlandó voltam megtanulni. Már-már szinte lelkesedni kezdtem az ötlet iránt. Csendben ülve figyeltem, amíg Natsuo egy katon justuval begyújtotta a tőlünk nem messze lévő tüzet és mellé gurított két farönköt. Csak ez után intett, hogy menjek oda és üljek le az egyikre. Miközben odatámolyogtam és egy enyhe fejfájás kíséretében leültem, ő elővett egy tekercset, majd megidézett belőle egy gyönyörű gitárt. Tökéletes állapotban volt és a kitartás kanjiját vésték bele. „Apám” szó nélkül a kezembe adta a lakkozott barna fa hangszert és mellém térdelt. Először megmutatta, hogy hogy kéne fognom a számomra teljesen idegen eszközt, aztán megkért, hogy egyesével szólaltassam meg a húrokat, hogy halljam a hangjukat.
- Ha egy húrt lefogsz valahol, akkor más hangot fog kiadni. Ezeket is mindjárt letesztelheted. Gondolom tudod, hogy sok ember használ pengetőt. Te ne tedd. Sokkal könnyebben érzed a húrokat, ha csak az ujjaidat használod és nem vagy olyan anyámasszony katonája, hogy egy kis fájdalom zavarjon.
Ezen rövid magyarázat után megnéztem, hogy a húrok pengetése milyen hangot ad ki, mikor lefogom őket valahol. Közben rájöttem, hogy nevelőapám egyáltalán nem tudja, hogy hogy kell megtanítani valakit hangszeren játszani. Tudta, hogy kell csúsztatni és elmagyarázta mi az az akkord, de ezen kívül hagyta, hogy intuitív módon zenéljek.
- Anyád is mindig úgy tett és nagyon jól ment neki. – válaszolta kérdésemre, miszerint miért kell így gitároznom. Az elején természetesen csak megpengettem egy-egy húrt, de mire leszállt az éj, fájó ujjaimmal lassú tempóval ugyan, de el tudtam játszani egy kis részletet a régen nevelőanyám által énekelt altatódalból. Ezt nevelőapám éneke kísérte. Messze voltam a profitól, de azt hiszem, bizton állíthatjuk, hogy van zenei hallásom.

Aznap este későn értünk haza, mert elhúzódott az „oktatás”. Ennek ellenére élveztem a dolgot. Az nem igazán hatott meg, hogy Natsuo végre újból az apámnak érezhette magát, de úgy éreztem, ezáltal valahogy közelebb kerültem az anyámhoz. Szereztem egy kapcsot, ami hozzá kötött. Így már nem csak a hajam volt, amit tőle kaptam. Természetesen nevelőapám hazaérvén a kezembe nyomta a gitárt tartalmazó tekercset, azzal a kifogással, hogy a hangszer most már az enyém és hogy gyakoroljak rajta, amennyit csak akarok. Igazán szép gesztus volt tőle, bár tény, hogy így is-úgy is lenyúltam volna, ha nem adja oda önszántából. Mivel testileg-lelkileg kifárasztott a mai nap, elköszöntem az öregtől és elmentem aludni. A hangszert tartalmazó tekercset a szobámban található kis asztalra raktam és miközben elaludtam, elmémben kísért az általam játszott muzsika, mely mintha összeolvadt volna a csend zenéjével.

Elköltött összeg: 1000 ryo a gitárra (Jiraya adta meg az árat) + kis chakra tekercs és tinta, ami a hangszer raktározásához kell
avatar
Misage
Játékos

Taijutsu Pontok : 39


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 265

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Misage

Témanyitás  Namikaze Minato on Vas. Dec. 27 2015, 19:08

Zene füleimnek Very Happy Szó szerint Very Happy A pénzösszeget ha még nem tetted volna meg akkor vond le, és írj fel +6 chakrát Very Happy 
avatar
Namikaze Minato
Moderátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Yondaime Hokage
Chakraszint: Amennyi egy Hokakénak jár

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Misage

Témanyitás  Misage on Pént. Aug. 19 2016, 17:36

//Cél: Taijutsu fejlesztése, ch szerzése//

Míg a karom és lábam bírja


Még egy. Istentelen fájdalom nyilallt a jobb sípcsontomba, de már csak ezért sem hagytam abba. Megy még egy. A lábam az előzőeknél lassabban emelkedett, de ugyanolyan gyilkos erővel csapódott a fatörzs oldalába. A fájdalom újabb hulláma járta át testemet. Éreztem, hogy sikerülni fog a következő is. Elvége az eddigi több mint ezer is sikerült. Ismét felemeltem oldalra a behajlított térdű jobb lábamat – pont, mint a kutyák, mikor a dolgukat végzik -, aztán megint kicsapódott az említett testrész. Ennyi volt, több nem ment. Éreztem. A becsapódás pillanatában az eddigieknél sokkal nagyobb kín megrengetett. Elvesztettem az egyensúlyomat és eldőltem. Nem hogy talpra állni, de még csak mozdulni sem bírtam. Saját izzadtságom pocsolyájában feküdtem. Tekintetem az általam eddig rugdosott fatörzsre ugrott és elmosolyodtam. Hatalmas, szemmel is könnyedén látható mélyedés volt az oldalán, ahol a több mint ezer rúgás lehántotta róla a kérget és méretes forgácsokat tépett le a fa anyagából is. Nem is csoda, hogy a testemnek kellett egy rövidke pihenő, míg képes voltam újra talpra állni. Ez a rövid pihenő olyan tíz perc lehetett. Mikor éreztem, hogy az erő visszatért tagjaimba és már a jobb lábam sem akart felrobbanni a fájdalomtól – bár biztos voltam benne, hogy nem kifejezetten szeretne, ha megint azzal rugdosnám a fát -, ismét beálltam a fa elé és ezúttal jobb lábamat használva támasztó lábnak, ballal kezdtem gyakorolni a köríves rúgást (mawashi geri). Kifejezetten figyeltem arra, hogy miközben támadó végtagom becsapódik, ne forduljak rá teljes felsőtesttel a rúgásra – az egy másik technika és teljesen máshogy kell alkalmazni is.

Minden izmom égett és szinte vért izzadtam, mire bal lábbal is eljutottam az összeesésig. Elvégre edzeni csak összeesésig lehet, különben nem hatékony. Legalábbis az én elveim szerint. Mert ha összeesésig és még egy picit tovább terheled magad – ügyesen, figyelve, hogy ne sérülj le -, akkor a tested gyorsabban fog alkalmazkodni, bár többet is kell pihentetni. A végeredmény minden esetre megéri. Legalábbis a legtöbbször. Az én esetemben pont megérte.
Mire véget ért az újabb pihenő, mely ismét nagyjából tíz percet vett igénybe, a lábaim már kifejezetten imádtak engem. Nem is baj, elvégre az érzés kölcsönös. Miután sikerült föltápászkodnom, újfent beálltam a fa elé, csak ezúttal sokkal közelebb hozzá – elvégre a lábnak sokkal nagyobb a hatótávolsága, mint a kéznek, én pedig most öklömet óhajtottam használni. A következő – igen csak egyszerű – technika az egyenes ütés volt. Ugye milyen könnyűnek hangzik? Ha ez megnyugtat, elárulhatom, hogy egyáltalán nem az. Nagyon sok mindenre kell odafigyelni közben. Talán a legfontosabb dolog a stabil állás. Mivel nem tényleges küzdelemről volt szó, kis terpeszbe álltam és a „kapaszkodj a talajba” technikát alkalmazva ráfeszítettem lábaimra. Az alapállás így már jó is. Ez után jöhettek az ütések. Egyik kéz kiüt, a másik ugyanezzel a lendülettel visszacsúszik az oldalamhoz (hikite). Ennek a látszólag jelentéktelen mozdulatnak igenis nagy haszna van. Elvégre a kezek sokkal gyorsabban tudnak mozdulni, ha egyszerre mozognak. Ha pedig hozzáadjuk a kéz rotációját és azt, hogy csak két bütyköt használunk találati felületnek, egyből megsokszoroztuk az amúgy gyenge ütés erejét.
Kezenként ötszáz ütés után elég is lett a fa ilyen módú csépeléséből. A stabil állásból indított ütések tökéletesek az alap technika és sebesség fejlesztésére, de valljuk be, harc közben nagyjából semennyire sem alkalmazhatóak. Ezért kell gyakorolni a küzdőállásból ütést is. Testem már szinte magától állt be a megfelelő pozícióba. Lábfejek egy képzeletbeli négyzet két szemben lévő sarkán, felsőtest negyvenöt fokban elfordul, karok feljönnek nagyjából mellkas magasságába, tenyerek nyitva enyhén hajlított ujjakkal, hogy könnyen rá lehessen fogni az ellenfélre, de gyorsan ökölbe is lehessen szorítani őket. Ebből az állásból már sokkal gyorsabban és erősebben lehet kézzel támadni, mert rá lehet fordítani a csípőt az ütésekre – ez pedig exponenciálisan növeli az erőt és a gyorsaságot is.
Miután ebből is összehoztam kezenként ötszázat, abbahagytam és a magammal hozott kulacsból vizet öntöttem szétzúzott, véres kezemre.
~ Hát, ezt se nagyon fogom ma már ütésre használni. De holnapra megint használható lesz. – gondoltam, miután alaposan megvizsgáltam a sérült testrészt. Ekkor döntöttem úgy, hogy mára elég lesz az önsanyargatásból. Épp hazafelé indultam, mikor felötlött bennem egy nagyszerű terv. Meghívatom magam Hakevel egy ramenre. Elvégre nekem nem volt kedvem pénzt költeni. Széles, gonosz vigyorral vettem az irányt csapattársam háza felé. Nem tudom mennyi ideig tartott az út, de számomra nagyon hosszúnak tűnt, mire oda értem. Bár ennek valószínűleg ahhoz volt köze, hogy menet közben gondolkodtam és elemeztem a mai munkámat. Fogjuk rá, hogy elégedett voltam magammal, ami azt jelenti, hogy bőven volt még mit fejlődnöm.
- Jó estét Setsuko!. A fiad itthon van? – kérdeztem Hake anyjától, mikor ajtót nyitott. Rövid, barna haj, barna szem, hetedik hónapos terhes.
- Igen, a szobájában lapozza valamelyik pornómagazint, amiről nekem nem lenne szabad tudnom. – válaszolta egy sóhaj kíséretében és félreállt az ajtóból, hogy beengedjen.
- Nyugi, találtam neki jobb elfoglaltságot. Segítek elkölteni a fizetését. – vetettem rá széles mosolyt és felmentem csapattársam szobájába. Nevetése még hallatszott, mikor kopogás nélkül beléptem a szobába. Setsukonak igaza volt, Hake tényleg valami szennylapot nézegetett.
- Cső haver, mit szeretnél? – kérdezte, miközben lapozott egyet, de rám se nézett.
- Egy, lebuktál. Anyád tud a te kis „titkos” elfoglaltságodról. – mondtam, mire vállat vont – Kettő, ha jól rémlik, még lógsz egy ramennel, amiért a múltkori küldetésen megmentettem a hátsódat azoktól a méhektől.
Ez már megtette a hatását. Becsukta az újságot és hanyag módon behajította az ágya alá, aztán felkapta a pénztárcáját és egy sóhaj kíséretében megindult az ajtó felé. Gyorsan elköszöntünk az anyjától, aztán megindultunk az Ichiraku ramen felé.
- Mesélj, mi jó van veled mostanában? Nem voltál a közös edzéseken. – szólalt meg ezúttal a szokásos idegesítő mosolya nélkül, kifejezetten komoly hangon.
- Elfelejtetted, hogy én nem szórakozok még az elemmanipulációval. Épp ezért a taijutsut gyakorlom, mégpedig ismét az alapoktól stílusban.
- Nemi is taijutsu fanatikus, mégis hajlandó megjelenni az edzéseken. Nem tudsz átverni Misage.
Franc. Hát igen, Hake nem hülye, csak nagyon jól játssza, hogy az. Nagy sóhaj kíséretében a hajamba túrtam, aztán lassabbra vettem a figurát és halkabbra fogtam a hangomat.
- Nemrégiben volt egy álmom. – válaszoltam. Társam nem tett semmilyen megjegyzést – a folytatást várta. Tudta már, hogy az álmok nem szoktak ilyen hatással lenni rám.
- Olyan volt, mintha a lényem minden egyes darabját lenyúzták volna. Nagyon sok gondolkodni valót adott.
- Durva egy álom lehetett. Különben nem fordítottál volna hátat miatta a barátaidnak.
- Nem fordítottam hátat nektek. De szükségem van egy kis magányra, hogy elmerengjek a dolgon.
- Már vagy egy hónapja csak a küldetéseken látunk. Szerintem ez már több, mint a kicsi. Nemire elég nagy hatással van az úgymond elvonulásod. Tudod, hogy hogy érez irántad.
- Igen, tudom. Az is egy olyan dolog, amivel nem tudom, hogy mit kezdjek. Nemi közel áll hozzám, de nem érzem úgy, hogy szükségem lenne egy kapcsolatra. Elég idegesítő dolog.
- Tizennyolc éves vagy. Szórakozz már egy kicsit! – vette fel ismét idegesítő mosolyát, miközben rám kacsintott.
- Te csak ne beszélj, mikor otthon bújod azt a szennylapot! Mi van azzal a csajjal, akinek múltkor tetted a szépet?
- Holnap lesz randink. – nevette el magát, én pedig vállon veregettem. Ekkor érkeztünk meg az Ichiraku ramenhez.
- Jó estét Teuchi-san! Két miso rament kérnénk. Hake fizet.
- Sziasztok! Máris adom. Már megint sikerült valahogy meghívatnod magad, Misage?
- Még lógott egyel. – válaszoltam, aztán csak bámultam ki a fejemből, amíg megérkezett a ramenem. Kimondottan szerettem ezt a fajta ételt – elvégre minden megvan benne, ami kell és jobb, mint a rizsgolyó. Bár szó mi szó, nem igazán vagyok az a nagyevő típus, de ha már egyszer muszáj enni, akkor legalább legyen finom.
- Ayame-san nincs itt? – kérdeztem, miután feltűnt, hogy Teuchi lánya nem sürgött-forgott az apja mellett.
- Megfázott és most pihen.
- Jobbulást neki. – válaszoltuk egyszerre csapattársammal. Hamar befaltuk a ramenünket, aztán fizetés után felmásztunk egy közeli ház tetejére és elterültünk.
- Mikor látunk újra? – tette fel végül a kérdést Hake.
- Amint tisztáztam magamban a dolgokat. De hamarosan tiszteletemet teszem nálatok is. Pár nap.
- Ugye tudod, hogy holnap után küldetésre megyünk?
- Már alig várom. – nevettem el magam és felültem – Lassan indulnunk kellene. Holnap kemény edzésem lesz és pihenni kéne.
- Te komolyan küldetés előtt akarsz edzeni? Izomlázad lesz, mire harcolni kéne.
- Ez engem sosem gátolt. – nevettem el magam és segítettem Hakenek talpra állni.
- Akkor holnap után. – köszönt el, én pedig bólintottam és a tetőről lemászva elindultam a házam irányába.
Másnap reggel kifejezetten korán ébredtem. Még dél sem volt. De nem is az éjszaka közepén kell elkezdeni az edzést. Miután felöltöztem és szokásos felszerelésemet is magamhoz vettem, az olyan emberek nyugalmával indultam meg a gyakorlópálya felé, akiknek a világ minden ideje a rendelkezésére áll. Út közben az előző esti beszélgetésen gondolkodtam. Ugyan az nem igazán hatott meg, hogy a többiek látni akartak, de furcsa módon én is kezdtem hiányolni őket. Talán ez volt az oka annak, hogy úgy módosítottam az útirányt, hogy Nemiék háza is útba essen. Kis, kétszintes házban laktak az apjával együtt, nem messze az akadémiától. Az anyjának nagyjából egy éve nyoma veszett egy küldetésen. Az óta az apja kétszer annyira gorombán néz minden hímnemű élőlényre, aki a lánya közelébe merészkedik. No, nem mintha nem tudtam volna kezelni egy egyszerű embert, de csúnya dolog megölni egy barátod apját.
- Jó napot kívánok. – köszöntem, mikor ajtót nyitott Nemi apja. Valószínűleg a hozzá hasonlók miatt kezdték el emberekre is használni a „kétajtós szekrény” kifejezést. Nagyjából 190 centi magas volt, és legalább ugyanilyen széles is – kis túlzással persze. Éjfekete haja és ugyanilyen szakálla volt, zöld szemeiben pedig kimondatlan fenyegetés csillogott. De ez persze csak a látszatot szolgálta. Lehet, hogy túlféltette a lányát, de mindent egybe vetve egy igen lágyszívű férfiról volt szó.
- Szervusz Misage. A lányom nincs itthon. – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet.
- Sejtettem. De megkérhetem, hogy adjon át neki egy üzenetet, ha hazaért?
- Az attól függ, hogy mi az üzenet. – vonta fel a szemöldökét.
- Csak annyit üzennék, hogy szívesen látnám egy késő délutáni edzésen. – válaszoltam neki igazinak tűnő műmosollyal. Ugyan jószívű emberről volt szó, de én mindig is undorodtam az ilyenektől. Ráadásul az előttem álló példány kifejezetten idegesített is.
- Ezt természetesen átadom. – felelte mosolyogva, én pedig köszönés után tovább álltam. Ezúttal már kicsit gyorsabban, de még mindig húszas pulzussal kanyarodtam a gyakorló pálya irányába. Igazán nem zavartattam magam amiatt, hogy későn állok neki az edzésnek – elvégre sötétben is jó érzés leterhelni magad, a küldetés meg majd csak lesz valahogy.
Fél óra múlva már máshogy gondoltam a dolgot és szidtam magam, ahogy csak kellett. Mert ugyan ki nem idegesíti fel magát, ha puszta kézzel kell halat fognia és a sikamlós kis dögök folyamatosan kiugrálnak a kezéből? Tökéletes módszer a sebesség edzésére, de nagyon könnyen fel tudja idegesíteni az amúgy igen békés természetű embereket is. Végül mikor már egy órája csináltam és még mindig nem jutottam eredményhez, inkább hagytam az egészet a fenébe és arrébb mentem a kis pataktól. Lenéztem magam elé a kemény földre és elkönyveltem magamban, hogy egy esés igazán fájdalmas lenne. Ez után előre dőltem, letettem a kezeimet, lábammal pedig lendületesen felrúgtam, hogy kézállásba kerüljek. Pár pillanatig az ujjaimra való terheléssel kellett kompenzálnom az előre ható lendületet, de amint sikerült stabilan megállni, elmosolyodtam. Aztán jöhetett a kézállásban nyomás, vagy ismertebb nevén a kézenállásban karhajlítás-nyújtás. Fincsi kis gyakorlat, tökéletesen edzi a vállat, meg úgy gyakorlatilag a test összes másik izmát is. Persze nem szabad túl sokat csinálni belőle, mert ha az ember fejjel lefelé tartja magát a karjain, akkor elég csúnya eredménye lehet egy összeesésnek. Ujjaimmal tartva magam, hogy ne essek orra, lassan behajlítottam a karjaimat és egészen addig engedtem lefelé magamat, míg a fejem leheletfinoman megérintette a talajt. Aztán fogamat összeszorítva nyomtam magam felfelé. És indulhatott is a monoton számlálás. Huszonötnél éreztem úgy, hogy elértem a határaimat, ezért fogcsikorgatva kinyomtam még kettőt, aztán visszahuppantam a talpaimra, mielőtt esetleg más irányba dőltem volna el.
~ Ebből ennyi elég is. Asszem ideje kicsit leporolgatni a sárkánytechnikát. – gondoltam, miközben kezem kézjelet formált. Ahogy nemrég is tanultam, a chakrát a testemen belül irányítva változásokat idéztem elő magamban, amik egyszerű emberi testemet sokkal használhatóbbá tették és felruházták egy sárkány erejével, sebességével, agyaraival és karmaival.
- Shikyaku no jutsu. – ejtettem ki az általam használt technika nevét, testemben pedig egy pillanat alatt lejátszódtak a változások. Mintha valami felsőbbrendű erő töltött volna meg. Érzékeim kiélesedtek, legfőképp látásom és hallásom, körmeim pedig megnyúltak és karmokká váltak. Ahogy az erő elöntötte tagjaimat, szám mosolyra húzódott, én pedig önkéntelenül is kicsit előre hajoltam. Pár pillanat után végül teljes sebességemmel kilőttem egy fa felé és karmaimat használva egy könnyed, ugyanakkor mégis erőteljes mozdulattal mély árkokat szántottam a törzsbe. Aztán fordulásból könyökkel belevágtam, amitől a vékony törzsű fán remegés futott végig. Ezt követően csépelni kezdtem a kezemmel, amit nem bírt már sokáig és hatalmas reccsenéssel a földre dőlt. Tökéletes volt ez a technika. Szinte éreztem, ahogy az erő végigfutott a tagjaimon, de megvolt a maga hátránya. Ahogy a kidőlt fa a földre ért, győzelmi mámoromban nekiugrottam egy másik, sokkal vastagabb törzsű fának és ezt is egyre jobban csépeltem. Fejleszteni akartam az erőmet, a sebességemet és karmaimat sem ártott tesztelnem egy éles harc előtt. Mire odáig eljutottam, hogy ez a szerencsétlenül járt növény is földet fogott, már patakokban folyt rólam a víz és éreztem, hogy mindjárt összeesek, így hát megszüntettem a jutsut és térdre rogytam. Körbe pillantva örömmel nyugtáztam, hogy most nem vesztettem el annyira a fejem, mint az előző alkalommal. Ugyan már vagy fél éve megtanultam ezt a technikát, de még sosem használtam élesben, pont ezért, mert rám valamiért kifejtett egy másik mellékhatást is az általános meggondolatlanságon kívül. Mégpedig a tömény vérszomjat. Így egyelőre társaim közelében nem mertem alkalmazni. Vagyis inkább nem akartam. Elvégre a társak véletlenszerű megölése, vagy megsebesítése nagyban csökkenti a küldetés teljesítésének esélyét.
Miután kicsit pihentem, kerestem egy még ép fás szárút, aztán egy ágáról lelógva felüléseket kezdtem csinálni. Nem számoltam, csak csináltam egészen addig, míg hasizmaim úgy nem égtek, mintha tüzes vasat tartottak volna hozzájuk, aztán utána még tovább is. Egészen addig, míg lábam le nem csúszott az ágról, én pedig alig bírtam talpra érkezni és ezáltal elkerülni, hogy összetörjem magam.
~ Nem érdekel, hogy Nemi nincs itt, még egy kis futás, aztán mára elég volt. Nem bírok többet. – gondoltam, miközben feltápászkodtam. Izmaim oly módon égtek, mintha kemencébe zártak volna, levegőt meg nagyjából annyira kaptam, mint víz alá tartott fejjel. A szokásos edzésprogramom szerint két edzés, két pihenőnap jön egymás után. A mai volt a második edzőnapom és kifejezetten reméltem, hogy a holnapi küldetés mellett egész jól ki tudom pihenni magam a pihenőnapokon.
Pár percnyi pihenő után, mikor már megint tudtam valamennyire használni a testem, felálltam egy kőrakás mellé, amit még jóval ez előtt hordtunk össze csapattársaimmal, aztán lendületesen futni kezdtem a patak felé. Mikor odaértem elé, letámasztottam és egyből fordultam is vissza a kőrakás felé. Visszaérve megfordultam és ismét a víz felé tempóztam. Ahogy egyre ment az idő egyre inkább növeltem a tempót is. Tíz hossznyi ingázás után mindig sprinteltem egy hosszt, aztán utána már kicsivel gyorsabban folytattam. A sokadik hossz után már éreztem, hogy fáradok, de egy pici még bele fért.

Már utolsó köreimet róttam, mikor széles vigyorral az arcán betoppant csapattársnőm is és megállt a kőrakás mellett. Ha megengeditek, hogy lelőjem a poént, az a mosoly nem volt sokáig őszinte. Ugyanis miközben felé futottam és lassítottam, talán a fáradtságnak köszönhetően sikerült megbotlanom és Nemiben kellett megkapaszkodnom. Ez eddig nem is lett volna gond, de bal kezem alatt valami kifejezetten puha dolgot éreztem.
~ Nem tudom, hogy ki szórakozik velem, de lehetne jobb humorérzéke is, mint hogy egy ilyen klisét erőltessen rám. – gondoltam, miközben eljutott az agyamig, hogy életveszélyben forgok. Az utolsó pillanatban sikerült a dainamikku akushonnal arrébb evickélnem és még így is éreztem a lány kunai késének szelét, mely pont azon a helyen hasította a levegőt, ahol pár pillanattal korábban még a vesém volt. Pillantásom a lány arcára terelődött, ami rákvörös volt.
- Bocs, nem direkt volt. – nyögtem ki a nyilvánvalót, de az arcomon helyet foglaló mosoly valószínűleg pont az ellenkezőjét bizonyította számára. Pedig az a mosoly azért volt ott, mert egyszerűen nevetségesen klisés volt a helyzet.
- Misage. Emlékszel a taijutsu stílusra, amiről beszéltem neked? – kérdezte vérfagyasztó hangon – Hát most megmutatom. – fűzte hozzá, aztán egy pillant alatt felém vetette magát. Shunshin no jutsuval arrébb vonszoltam magam, így elkerülve egy igen csak erősnek tűnő támadást. Aztán a lány felém se fordulva a levegőbe ugrott, ahol valamiért megváltozott a röppályája (Fuuton: Kazenagare no Jutsu) és egyenesen felém repülve megpróbált bevinni egy ütést. Sikerült is félig-meddig eltalálnia, miközben kifordultam, de az ütése lecsúszott a felsőtestemről, nekem pedig sikerült súrolnom egy térdelő rúgással.
- Mondtam, hogy véletlen volt. – néztem rá, arcomon pedig már nyoma se volt a mosolynak. Szívesen harcolok vele, de így fáradtan, az összeesés határán nem volt túl sok kedvem a dologhoz – legalábbis nem küldetés előtt.
- Tudom. – nevette el magát, korábbi gyilkos hangulatának pedig nyoma sem volt – Csak azt az önelégült vigyort akartam eltüntetni a képedről. Azért legközelebb légy oly kedves és szólj, ha tapizni akarsz. Akkor legalább felkészülök a szétverésedre. – kacsintott rám, aztán mindketten nevetésben törtünk ki. Nem tudom, hogy mi volt ez a hirtelen hangulatingadozása, de nem is érdekelt.
- Bocsi, de lekéstél az edzésről, mert már nem nagyon bírom. – néztem rá, ő pedig csak enyhén megrázta a fejét.
- Nem baj, sejtettem, de fürödni még tudunk. – válaszolta, aztán pillanatok alatt levetkőzött – ruhája alatt szokásos módon bikini volt – és fejest ugrott a patakba. Enyhe mosollyal az arcomon követtem én is.
avatar
Misage
Játékos

Taijutsu Pontok : 39


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 265

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Misage

Témanyitás  Inuzuka Tsume on Csüt. Aug. 25 2016, 22:39

Taijutsu! Éljen! Very Happy


Láthatóan ismered a valóságos technikákat, ami nagyon jó és reális alapot ad az élményednek. Jól meg is izzasztottad szegény karaktered... 
Ráadásul némi humorral is sikerül megfűszerezned a történeted. Jó kis olvasmány volt! Smile 


Természetesen a fejlődésed támogatom. Jutalmaid:
Ch: +12
TJP:+4

_________________
Tsume a Matatabinátor - A Nibi állandó mesélője

Mesélések:
Út a fellegekben  - Nakahara Saki
Körbe érKensiro Karu
Hátrahagyott nyomok - Zawaki Hotaru
Néma lombok - Yamato
Neveletlen Hercegnő - Djuka Haruka
Sivatagi szél - Doshiri Asuka kalandja
Az Ourio-völgy titka - Hamada Fuyu



Tanulások:
Kaszinó:
avatar
Inuzuka Tsume
Adminisztrátor

Tartózkodási hely : Konohagakure


Adatlap
Szint:
Rang: Tokubetsu Jōnin
Chakraszint: Mint bundának a szála +15 kiskutya -1 kutyus

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Misage

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.