Tenrai Shuuyou (Isteni Menedék)

Egy sziklafalba vájt hatalmas épület. Itt gyülekeznek a geninek a vizsga előtt és után.

Shirou felébredt és azon nyomban égető és szúró fájdalom járta át az oldalát, pedig csak egy kicsit mozdult meg! Pont annyira, hogy fájdalmasan, de feltudjon ülni az ágyról és körbetudjon nézni. A hely és szagok ismerősek voltak. Az a kissé dohos és poros hideg levegő, mely a melegítők hatására sem változott. Az iwagakurei genin lassan hozzáért az oldalához, ahogyan megérintette a sebet és újabb fájdalom tört rá. Felszisszent, ahogyan oldalra nézni megpillantotta Kensei-t.
Tisztán emlékezett a harcukra. Arra az üres tekintettre, melybe belebámult, mikor a Kirigakure ellenfele sikeresen hárította Shirou csapását kardja keresztvasával. Ahogyan ezen kívül, minden egyes apró részlet is könnyedén jutott eszébe. Ahogyan a vízkard megjelennek Kensei másik kezében, a fájdalomra, ahogyan a hideg érzés az oldalába vág! A fellobbanó kimono színére, a szavakra, arra hangra, ahogyan a férfi közbeavatkozik. De ezek mind semmit sem jelentettek neki, sokkalta inkább az arc, olyan volt, mintha a saját magára nézett volna. ~Az a tekintett olyan volt, mind aki képes mindent feláldozni a siker érdekében!~ mosolyodót el ~Értem már, szóval ennyire vagy erős! he he Örülők, hogy te voltál az ellenfelem! Végre lemérhettem, hogy mennyire is vagyok erős! ~ arca lassan visszaváltozott komorrá ~Már az elejétől fogva tudtam, hogy mi ketten megfogunk küzdeni és tisztában voltam vele, hogy lehet hogy abba belehalok...~ nézett Kensei-re ~... de a jelek szerint mind a ketten elégé erősekk vagyunk ahhoz, hogy a halál várjon még ránk egy kicsit! De ez milyen vicces! ~nevetett volna egyet, ha nem szúr az oldalába még erősebben a fájdalom ~ Sohasem gondoltam, hogy egy genin fog ennyire elpáholni!~ kuncogott magában egyet.
- De legalább a jövőbe tekinthetek felszegett fejjel, mert tudom, hogy ennek a kérdésnek vége. - sóhajtott fel, ahogyan az újabb fájdalom már kezdett zavaró lenni. ~Pedig milyen kár! Különleges alkalom volt megtalálni erre kérdésre a választ!~ és abban a pillantban lépések zajára lett figyelmes.

//Gondoltam elővezetem, hogy jön valaki, hogy közölje velünk ha már ébren vagyunk, mi is lett az eredménye a meccsünknek! //

Shirou csendesen és egy szó nélkül hallgatta végig amit az öreg mondott neki. Mifune jelenléte és az a különös aura ami körbelengte őt, hatással sem volt rá, nem érezte egyáltalán, hogy egy különös ember van közel hozzá, nem érezte azt, amit a Iwagakure Kage-ja ellőt szokott érezni. Ott tisztán szokta érezni, hogy azon másik öregember olyan mind egy ledönthetetlen kőszikla. De most? Semmi! Éppen ezért volt számára furcsa a helyzet. De ez nem keltette fel az érdeklődését, talán sok ember szerencséjére.
Mifune szavai közben, melyeket már Kensei-hez intézett és nem a másik két beteghez, akiket már látott a harcuk elején, de hogy mi is történt a csatájukban arról fogalma sem volt, halványan de elmosolyodott. ~Szóval vesztettem!~ nézett Kensei-re csak a szemével ~ De az az örült technika akkora hátránnyal járna? Örült cselek, minden tecnika amit ismer és közben a saját testét se, kímélve akár! Egy shinobi nem vállalhat ekkora kockázatot! Ha győz a csatában, akkor is veszít a háborúban...nem csoda, hogy kizárták!~ mosolyodott el még jobban, ahogyan Mifune neki szentelte a figyelmét végre és hát újabb dicséretet kapott, pont mint akkor, amikor genin létére küldték őt és egy másik genin-t „B” szintű küldetésre és sikeresen teljesítették is, bár egyedül jött vissza a küldetésről! ~Értem! De nem volt más választásom! Egy samurai sohasem fogja megérteni ami ott történt! Lehet, hogy a megadás lett volna helyénvaló, de minden csata más és néha az embernek kockázatot is kell vállalnia a sikerre érdekében, de csakis olyant, mellyel sikerrel járhat! De így visszagondolva tévedtem harc közben! Kensei-t semmikép nem tudtam volna legyőzni!~ gondolta végig a helyzetét és ami az öreg samurai mondott.
- Köszönöm a megtisztelő szavait! - hajtott csak fejet a Mifune ellőtt, aki már akkor az utolsó résztvevőre várt, aki hát késett ugyan, de csak megérkezett.
~Értem, szóval ők ketten fogják vívni a döntött!~ nézett Takashira és Saya-ra. ~Nincs az a pénz amiért kihagynám! És a jelek szerint a kunoichi kezd előnyből...~ nézett végig Takashin is, ahogyan felszisszent. ~ Hát de ha én jutottam volna be, ugyanez lenne a helyzet...~ fogta az oldalát és lassan a samurai-ok is távoztak. És Shirou Takashi felé fordult.
- Nem irigyelek, hogy neked kell küzdened...- szólt a Kumogakure geninhez barátságosan és mosolyogva - … ilyen állapotban nem szívesen állnék ki a kiscsaj ellen! A végén még megölne... - jelentette ki még mindig mosolyogva, ahogyan szinte mindenki hallotta a szavait, aki a teremben tartozkodot.

Shirou szemei elkerekedtek a másik genin szavain, ahogyan az elfordult tőle, egyszerűen átfordult a másik oldalára és teljesen magába roskadt. Az iwagakurei genin pedig nemes egyszerűséggel csak elmosolyodott az eseten, ahogyan a teremből még mindig ki nem lépő Saya-ra nézett egy pillanatra. Kicsit olyan tekintette volt, mind aki nagyon is érdeklődik valami iránt, de nem a Namigakurei lány iránt, hanem éppen ellenkezőleg, a fiú iránt, Takashi iránt. Na de tisztázzuk le, hogy nehogy félreértse akárki is. Nem éppen úgy érdeklődött iránta, nincsen semmi olyan hajlama, hanem egyszerűen felkeltette a figyelmét a fiú és rossz szokásához híven kíváncsi lett, vajon a fiú milyen valójában. ~ Ez érdekes! Sohasem láttam még olyan embert, főleg ezen a szinten, aki képes volt ennyire magába roskadni? Vajon csak a kialakult helyzet miatt történt, vagy a természete ilyen alapból? He... sajnálom, hogy nem láttam a többi küzdelmet! Biztosan jót szórakoztam volna rajtuk...~ arcáról közben le sem fagyott az a széles mosoly. Így is szólt újra a kumogakurei geninhez.
- Hát ha mindegy, akkor minek mész ki holnap küzdeni? – kérdezte tőle fennhangon- Add fel most és megkíméled magad a vereség kellemetlen érzésétől! - sóhajtott fel, ahogyan újra Saya-ra nézett. - Az a kunoichi erős, ez leír róla. Elég csak ránézni és tudom, hogy nem a legjobb ellenfél, de ha ilyen mentalitással mész csatába, akkor te sem vagy jóbb! - nevetett fel kicsit, ahogyan visszanézett rá és ugyan csak a hátát nézhette, attól még jól szórakozott rajta. - Ha így folytatod ott fogod hagyni a fogadat! - jegyezte meg – Bár jobb is, ha felkészülsz arra hogy meghalsz! - sóhajtott ezúttal nagyot – A legtöbb shinobi akit megismertem eddig, mind kész volt valamiért harcolni … az igazáért, az álmaiért, a barátjaiért, a társaiért … de egyikük sem állt úgy a harcukhoz, mind te. - vette komolyabbra a szavait- Mert egy gyáva ember, sohasem lesz képes igazi shinobiként cselekedni, mert nemhogy másban, de magában sem hisz.

//Előre is bocsi, hogy írányítottam egy kicsit a karakteredet, de úgy gondlom, hogy erre a beszélgetésre, csak mi ketten legyünk jelen, hogy a többiek ne hallják! //

Shirou csak szélesen elvigyorodott Kensei szavain, de nem is az, hanem a fiú azt megelőző szavai vidították fel a lehető legjobban. ~ „…ti nem ismeritek azt a fájdalmat amin nekem kellett átverekednem magam. Nem volt senkim aki legalább egy picit is azért támogatna mert kedvel... Ott a mesterem, biztos vagyok hogy ő is csak azért bátorított és kedveskedett mert ezt a parancsot kapta. Nem volt senkim, nincs senkim és nem is lesz senkim...”~ emlékezett a fiú szavaira, ahogyan felállt az ágyról, bár ez elégé meggondolatlan lépés volt, mert ez a mozgásfajta terhelte le legjobban az olyan sebeket, melyek az iwagakure genin oldalán is virított. A legtöbben fel is szisszentek, de ő most nem! Nem játszotta meg magát, hanem csak a többi geninen nézett végig, majd lassan odasétált Kensei mellé, ahogyan rá nézett.
- Hát örömmel látom, hogy modorod mit sem változott a harcunk után. - jegyezte meg, stílusából mit sem veszítve, ahogyan az ajtó irányába nézett, ahonnét ha minden igaz, Kensei már el is tűnt, hogy kiszellőztesse a gondolatait. - De az a kölyök érdekes... kíváncsi vagyok valamire! - indult el ő is a kijárat felé, ahogyan valamivel biztosan gyorsabb mind Takashi, hiszen az ő sérülései súlyosabbak voltak, mind az iwai chuunin jelölté.
~Vicces egy fiú! Főleg az amit mondott.„...Álmom az van. De ha egyszer is azért harcolok az életben akkor rám tapasszák az alkalmatlan jelzőt és csak úgy félre dobnának, mert önös célokért nem lehet küzdeni, nem de? ...” Hehe... muszáj rájönnöm, milyen is valójába, mi az álma! Igen... mert ő valahogy legjobban rám hasonlít!~ érte utol a fiút, aki egy teraszszerüségen állt a korlátnál és szívhatta be a hideg és egészséges levegőt. Shirou pedig megállt tőle néhány lépésnyire.
- Végre utolértelek! Ahhoz képest, hogy péppé vertek, elégé gyors vagy! - közölte mosollyal az arcán, ahogyan odasétált a fiú mellé. - De ha már itt tartunk! Mi az álom, amiért az önös célokra van szükség? -kérdezte tőle, ahogyan rá nézett.