Miuri Hitomi

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Miuri Hitomi

Témanyitás  Miuri Hitomi on Csüt. Márc. 24 2016, 07:23

//Ishihara Aki multija//
Név: Miuri Hitomi
Ország: Villám Országa
Rang:  Genin
Szint: ?
Chakraszint: ?
Kor: 16
Nem: Nő
Felszerelések: Dróthuzal (10m), Szerszám szett, füstbomba (5db), elsősegély készlet(1db), Energiatabletta (1 doboz), Chakra tekercs (2 db üresek), Kis üveg chakratinta(1db), Robbanó jegyzet (10 db), Széles övtáska(1db), shuriken tartó(1db)
Fegyverek: Kunai (5db), Shuriken (5 db)
 Kinézet: 170 cm magas, karcsú, de erős testalkat. Hosszú fekete haj, amit általában lófarokba vagy teljesen kiengedve hord. Türkizkék szemek. Ruházata általában könnyű, egyszerű ruhadarabok, amik csak a legfontosabb pontokat takarják, mivel nem nagyon szereti őket.
Jellem: Hitomi egy érdekes jellem. Hála a körülményeknek, amiben első éveiben volt, egy kicsit másabb, mint a legtöbb ember. Elsősorban nem a legilledelmesebb személy. Nem igazán az, hogy ne tudna olyan lenni, sokkal inkább túl macerás számára, így sok ember számára egy kicsit bunkónak tűnhet elsőre. Véresen őszinte, ami szintén nem teszi az emberek kedvencévé, mert bárkinek képes megmondani, amit gondol még ha az sértő a másik fél számára. Alapvetően életvidám, mozgékony lány, azonban társaságban kicsit szótlan szokott lenni, mert tudja, hogy személyisége nem épp a legmegnyerőbb és nem akarja rögtön elijeszteni az embereket. Forró fejű, hamar be tud dühödni és elveszíteni érzelmei felett a kontrollt, bár már jobb a helyzet, mint régebben. Szeret harcolni és szinte soha nem utasít vissza egy kihívást, azonban nem kedveli az értelmetlen gyilkolást, azonban a harc sokszor felerősíti régi vadász ösztönei, aminek köszönhetően kicsit őrültnek tűnhet, azonban ilyenkor is tudja, hogy hol a határ. Jószívű, segítőkész ember. Nem a legjobb csapatjátékos. Néha elég csúnyán beszél, amit mesterétől tanult el. Gyűlöli a ruhákat.
Technikák: 
Shunshin no jutsu
Henge no Jutsu
Kakuremino no Jutsu
Bunshin no jutsu
Kawarimi no jutsu
Tobidogu no jutsu
Jibaku Fuda: Kassei


Előtörténet: 
 
A vadon gyermeke
 
Nehéz egy történetet elkezdeni mesélni, aminek nem is ismerjük az elejét. Az enyém márpedig ilyen. A legtöbb ember nem emlékszik a csecsemőkorára, amivel nincs is gond, de környezet, szülei igen, így ők képesek elmondani neki, hogy mi is volt. Az én esetembe azonban nem volt ilyen. Nem voltak szüleim, vagy emberi környezetem se. Mai napig nem tudok semmit származásomról, születésem körülményeiről vagy a családomról. Nem ismerem az igazi nevetem, már ha volt egyáltalán. Tehát  történetem igazi kezdése nem a születésemmel kezdődik, hanem nagyjából 3-4 éves koromba, tehát az első emlékeimmel.
 
Emlékszek egy erdőre. Nagy volt, tele fákkal, növényekkel és állatokkal. A magasan húzódó sűrű lombkorona megszűrte a nap fényét, alig pár sugarat engedve át rajta. Kellemes idő volt. Egyedül voltam ember, de mégsem voltam magányos. Volt társaságom. Egy farkas falka. Mondhatni az első igazi családom volt. Feltehetően, mikor az erdőbe kerültem ők megtaláltak, magukhoz vettek és vigyáztak rám. Nem tudom, hogy miként működik ez pontosan, de érdekes dolog az állatvilág. Kutyáknál is szokták mondani, hogy képesek megérezni, ha valaki fiatal és sokkal óvatosabban bánnak vele. Nálam is ez lehetett. Érezhették, hogy elhagyatott, kiszolgáltatott vagyok, így segítségemre siettek. Ott feküdtünk mindannyian a szűrt napfénybe sütkérezve. Én szorosan az egyikükhöz bújva. Még a mai napig érzem néha a bőrömön a kellemesen meleg, puha szőr tapintását a bőrömön. Boldog, egyszerű idők voltak azok.
 
Telt-múlt az idő és az egyszerű kis kiszolgáltatott gyerekből a vadon uralkodójává váltam. Természetesen, amennyire egy 4-5 éves gyerek az lehetett. Azonban ezen rövid idő alatt sok mindent megtanultam ott. Rákényszerültem arra, hogy vadásszak illetve ki kellett magamat ismernem az erdőbe, ami nehezebb volt, mint négylábú társaimnak, hiszen az én érzékszerveim nem voltak közel se olyan jók, mint az övéké, azonban valahogy mindig boldogultam. Természetesen nem voltam soha egy túl sikeres vadász, így sokszor kellett korgó gyomorral nyugovóra térnem.  Azonban az itt eltöltött idő sok mindent adott számomra. Első sorban sokkal erősebb, ellenállóbb voltam, mint a legtöbb gyerek ilyen korban, akiket még a széltől is védetek a szüleik. Képes voltam szinte hibátlanul tájékozódni, és kiismerni az erdő minden egyes mozzanatát. Tudtam, hogy ha élelemért indulok, akkor milyen árulkodó jelek után kell kutatnom, hogy megtaláljam a prédámat. Természetesen ezeknek a körülményeknek köszönhetően az érzékszerveim is sokkal jobban megedződtek. Látásom élesebb, hallásom és szaglásom is sokkal jobb lett, mint egy átlagos emberé volt. Tehát az idő, amit az erdőben töltöttem a mai napig hasznos dolgokat adott és tanított számomra. Ezen felül számtalan boldog pillanatban volt részem a szőrős családom társaságában. Már akkor is igen energetikus gyerek voltam és imádtam a farkaskölykökkel játszani, hemperegni a földön. Persze sosem voltam olyan, mint ők, de azért próbáltam minél jobban hasonlítani rájuk. Bár ekkor már képes voltam két lábon közlekedni, azonban jobban szerettem én is négy lábon haladni hozzájuk hasonlóan. Ezalatt az időben sokszor halál közelébe is kerültem. Az erdő közel se egy megbocsájtó hely. Egy rossz mozdulat, vagy figyelmetlenség is elég, ahhoz hatalmas veszélybe kerülhessen valaki. Emlékszem egyszer egy hatalmas vaddisznót akartam elejteni. Azelőtt inkább nyulakra és más kisebb testű állatokkal próbálkoztam, de amikor megláttam ezt a hatalmas állatot kóborolni közel a területünkhöz, úgy éreztem, hogy képes lennék győzni. Hatalmasat tévedtem. Rátámadtam az állatra. Természetesen mindössze a fogaim, illetve a körmeim szolgáltak fegyverül. Sikerül jól kivárni, míg nem figyel és hátulról rá is támadtam. A meglepetés erejét kihasználva ugrottam a hátára, majd fogaimat a bőrébe mélyesztettem. Egy nyúlnak könnyű volt átharapni a torkát, vagy csak szimplán eltörni azt, de egy ekkora testű állat teljesen más kategória. A legtöbb, amit tudtam okozni számára az egy éles fájdalom, illetve egy kis vérzés volt. Természetesen az állat teljesen megvadult és levetett a hátáról. Mire sikerült felállnom már szembe is fordult felem és rohamozni kezdett felém. Nagyon öklelt rajtam, aminek köszönhetően messzire repültem. A fájdalom teljesen átjárta a testemet, azonban ez sose okozott problémát, mindig is jól bírtam. Rögtön talpra is ugrottam és újabb támadást indítottam ellene. Mindketten egymás felé szaladtunk nagy sebességgel, azonban ő győzedelmeskedett. Ennek következménye az lett, hogy agyarát belemélyesztette az oldalamba, ezzel mély sebet ejtve rajtam. Megint hátra repültem és a földre zuhantam, azonban ekkor már nem igazán tudtam felállni. Még megalázás képen belém öklelt kettőt hármat, majd elment. Ott feküdtem a földön félholtan. Erősen véreztem és feltehetően csontom is törhetett. Akármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam megmozdulni. Az egyetlen szerencsém, hogy az egyik farkas messziről megérezhette a bajt és rögtön segítségemre sietett. Valahogy elvonszolt a kis barlanghoz, ahol laktunk, majd ott a sebemet nyalogatva letisztította azt. Bár a sebesülést sikerült átvészelnem, de utána ami jött talán még rosszabb volt. Sérüléseim elfertőződtek, aminek köszönhetően magas lázam lett. Életem egyik legrosszabb emléke volt. Ott remegtem a földön magatehetetlenül. Körülöttem a falkám tagjai közül mindig volt legalább egy, aki figyelt rám. Megtettek minden tőlük telhetőt, de az orvoslás nem tartőzik az állatok erőssége közé. Már éreztem, hogy az utolsókat rúgom. Azonban ekkor megjelent a megmentőm. Egy férfi. Orvosi ninja volt, aki éppen az erdőt járta gyógynövényeket gyűjtve. A neve Miuri Takao volt. Gyűjtögetés közben éppen a barlang közelébe volt. Észrevette, ahogy ott fekszek a földön, mellettem egy farkassal. Először azt hitte, hogy megtámadtak. Ezért rögtön közeledni kezdett és ki akart menteni a vadállat karmai közül. Azonban hamar rájött, hogy  az állat közel sem akart semmi rosszat tőlem, sőt talán pont ő volt, aki az élet utolsó szikráit tartotta bennem. Takao legnagyobb meglepetésére a vad nem akarta megtámadni őt sem, függetlenül attól, hogy elég mélyre merészkedett a területükre. Mintha csak tudta volna, hogy a férfi az egyetlen esélyem a túlélésre. Mikor közelről is meg tudott vizsgálni jól tudta, hogy nincs sok időm hátra. Amennyire tudott gyorsan ellátott a helyszínen, de neki se álltak rendelkezésére a megfelelő eszközök a tökéletes ellátás érdekében. Tudta, hogy gyorsan a faluba kell szállítania engem, ha meg akarja menteni az életemet. Talán ezt megérezve a farkas még egyszer megnyalta az arcomat, majd a barlang másik  végébe húzódott. Takao felkapott, majd amilyen gyorsan csak tudott futni kezdett Kumogakure felé. Elvileg gyalog legalább 1-2 óra lett volna, amit ő nagyjából 15 perc alatt tett meg. Mai napig állítja, hogy nem futott még soha olyan gyorsan, mint aznap. Elmondása szerint miközben cipelt, többször is próbáltam kiszabadulni, megharapni, azonban arra se volt elég erőm, hogy ezzel fájdalmat okozzak neki. Hamar be értünk a faluba, ahol azonnali ellátást is kaptam.
 
Egy ijesztő új világ
 
Az életem egy vékony cérnaszálon függött. Ha Takao nem lett volna medikus ninja, akkor valószínűleg nem bírtam volna ki a kórházig. Sürgősségi kezelésemet követően napokig kritikus állapotba voltam, amit én végig is aludtam. A következő emlékem, hogy egy korházi ágyba keltem. El se tudtam képzelni, hogy hol lehetek. Minden annyira más volt, ijesztő volt. Az első, amire felfigyeltem az a mellettem csipogó szerkezet volt, ami az életjeleimet mérte. Mesterséges hangja fenyegetően szúrta a fülemet. Rettegés, pánik vette át felettem az uralmat. Hangos sikoly hagyta el a számat, majd megpróbáltam a szoba legtávolabbi sarkába szaladni. Ennek eredményeképpen a karombe vezetett infúziós csöveket ki is téptem, de észre se vettem az egészet. Sokkal fontosabb volt, hogy minél messzebb kerüljek az életemet fenyegető dologtól. Természetesen semmi se fenyegetette az életemet, azonban erről én mit se tudtam. Orvosok és nővérek szaladtak be rögtön a szobámba, mikor meghallották a hisztérikus üvöltésemet. Próbáltak lenyugtatni, azonban nem sok sikerrel főleg, hogy nem értettem, amit mondtak. Félelmembe rájuk is támadtam, mikor hozzám akartak érni. Harptam, ütöttem, karmoltam. Mindent, amit csak lehetett, hogy megvédjem magamat ezektől a különös lényektől. Sikerült kitörnöm közöttük, de szerencsére még időbe elkaptak, mert éppen az ablakon keresztül készültem volna távozni, ami azért se lett volna vicces, mert a kórtermem a 3. emeleten volt. Legalább három megtermett ápoló kellett, mire sikerült lefogni egy 5 éves kislányt. Ez is mutatta, hogy az erdőbe eltöltött évek nem teltek el nyomtalanul. Végül beadtak nekem egy kis nyugtatót, aminek hatására hamarosan elmúlt az érzelmi kitörésem. Azonban minden esetbe, mikor a hatás elmúlt minden kezdődött előröl. Az elmondások szerint legalább öt különböző embert sebesítettem meg könnyebben kettőt súlyosabban, egynek pedig majdnem elharaptam a nyakát. Az biztos, hogy nem én lehettem a kedvenc betegük. Szerencsére hamar rájöttek, hogy a csipogó démon, ami a kitöréseim egyik fő okozója volt, így idővel azt eltávolították a szobából. Ennek köszönhetően a lelki állapotom egy kicsit jobb lett, azonban még közel sem volt elfogadható szinteken. Így is sokszor, mikor a nyugtató hatása elmúlt sikítozni kezdtem, vagy szimplán az ágy alá bújva reszkettem, azonban már nem nagyon próbáltam senkit se bántani, vagy elszökni.
 
Ez idő alatt Takao gyakran járt be hozzám látogatóba. Talán ő volt az egyetlen ember, aki mellett teljesen nyugodt tudtam maradni. Nem tudom, hogy azért, mert ő mentett meg vagy éppen az az állandó melegség, kedvesség, ami sugárzott belőle. Ő is próbált velem beszélni, azonban még mindig nem beszéltem emberi nyelven, így elég nehéz volt mindkettőnk dolga, de még így is megnyugtató volt hallgatni őt.
 
Hamarosan kiengedtek a kórházból, de problémás volt, hogy pontosan hol is fognak elhelyezni. Értelemszerűen egy egyszerű árvaházba nem lehetett, hiszen az én esetembe speciális gondozásra volt szükség, hogy minél hamarabb be tudjak illeszkedni a társadalomba, illetve továbbra is ön és közveszélyes voltam, így egy olyan hely szóba se kerülhetett, ahol sok különböző inger vesz körbe. Szerencsére nem kellett sokáig keresni, mert Takao rögtön jelentkezett, hogy ő befogadna. Ő és a felesége már régóta szerettek volna gyereket, azonban a nő képtelen volt teherbe esni, így már az örökbefogadáson gondolkoztak. Az esetem épp mindenki számára szerencsés egybeesésnek volt mondható. A nő neve Miuri Riko volt. Takaoval ellentétbe ő nem dolgozott, így képes volt egész nap rám figyelni, amire általában szükség is volt. Az utazás a kórháztól a házukig is egy ijesztő dolog volt. Rengeteg ember, nyüzsgés és zajok tömkelege. Talán csak a férfi megnyugtató kisugárzása miatt nem kaptam olyan pánikrohamot, mint a kórházba. Az otthonuk egy kétemeletes ház volt. Négy szoba, nappali, két fürdő és egy nagy konyha volt. Elég nagy volt még számomra is pedig én aztán megállíthatatlan voltam mindig is. Természetesen első időkben itt se volt könnyű dolgom. Kellet egy kis idő, míg képes voltam hozzászokni a dolgokhoz. Riko és Takao sokáig tanakodtak, hogy mi is legyen a nevem. Végül a döntésük a Hitomira esett, ami pupillát jelent és olyan lányoknak szokás adni, akiknek gyönyörű szemük van. Ezen felül megegyeztek, hogy mivel az igazi szülinapomat nem ismerik, így azon a napon lesz megünnepelve, amikor a férfi megtalált.
 
Az idő gyorsan repült és már kezdtem megszokni a környezetemet.  Idővel kiveszett belőlem a rettegés a házzal és az abban található berendezések iránt, azonban kintre még továbbra se szerettem járni. Két olyan dolog volt, amit viszont sehogyan se tudtam megszokni, még a mai napon se. Az egyik az ágyban alvás volt. Számomra túl puha volt, így soha se sikerült rendesen elaludnom rajta. Pontosan ezért inkább a szobám ablaka előtt aludtam mindig, aminek nevelőszüleim nem túlzottan örültek, de egy idő után rájöttek, hogy felesleges ezzel vesződni és inkább hagyták, hogy úgy aludjak, ahogy én akarok. A másik ilyen a ruhák voltak. Sosem voltam oda értük. Kényelmetlenek voltak, viszketett tőlük a  bőröm és folyton csak az utamba voltak. Ezért, amikor nem figyeltek mindig igyekeztem megszabadulni tőlük. Természetesen ez egy olyan dolog volt, amiből nem engedtek, azonban a mai napig nem sikerült teljesen hozzájuk szokni, illetve a testemmel kapcsolatba sose voltam szégyenlős. Teljesen természetesnek éreztem, hogy nem viselek ruhát ezért nem is túlzottan értettem, hogy mit problémáznak az emberek. Az állatokon sincs ruha mégsem szörnyülködik senki. Furák az emberek…
 
Szép lassan kezdtem beletanulni az emberek világának rejtelmeibe. Nevelőszüleim gyakran vittek el egy speciális terapeutához, aki segített nekik és nekem megtanulni, hogy miként illeszkedhetek be a társadalomba és sajátíthatom el a legfontosabb dolgokat, mint beszéd, viselkedés. A haladásom meglepően jó volt. Tanulékony voltam, így hamar képes voltam beszélni, bár a szokások átvétele okozott némi nehézséget. Természetesen ez nem volt az egyetlen nehézség, amivel meg kellet küzdeniük. Főleg fiatalabb koromba elég nehéz volt velem bírni. Miután a félelmemet sikerült legyőzni a körülöttem lévő dolgok iránt elkezdett a kíváncsiság előtérbe kerülni. Tehát elkezdem a különböző dolgokat megvizsgálni… a számmal. Tehát, ami a kezem ügyébe került, azt megrágtam, legyen szó bútorról, cipőről, könyvről vagy bármi egyébről. Szerencsére gyorsan kapcsoltak és a takarítószereket vagy veszélyes tárgyakat jól elrejtették. Szimplán csak magas helyre nem lehetett rakni, mert már ekkor is voltam elég ügyes és felmásztam a szekrény tetejére, vagy felugrottam a konyhapultra. Természetesen ettől se voltak túlzottan elragadtatva. Így visszagondolva elég sok problémát okoztam számukra, azonban ők mindig kedvesek, türelmesek és elnézőek voltak velem szembe. Talán nem én lettem volna az a gyerek, aki igazán kijárt volna ennek a két kedves embernek, azonban én voltam, aki jutott nekik és emiatt egyszer sem hallottam őket panaszkodni.
 
Hamarosan eljött az ideje, hogy a külvilággal is jobban megismerkedjek. Takao és Riko gyakran vittek ki a közeli játszótérre, hogy velem nagyjából egykorú gyerekekkel játsszak. Mondanom se kell, hogy nem mindig ment túl simán a dolog. Amit én játéknak éreztem az másoknak talán kicsit túl agresszívnak tűnhetett. Mikor nagyjából kezdtem rájönni, hogy mit is jelent az ember gyerekek számára a játék, akkor elkezdem azokat tanulni. Az olyan játékokba, mint például a bújócska vagy fogócska szinte verhetetlen voltam. Előbbibe, mert kifinomult érzékeimmel és nyomkövetési képességeimmel, amiket még az erdőbe szedtem össze pillanatok alatt megtaláltam mindenkit és elrejtőzni is jól tudtam, miközben figyeltem a préd… akarom mondani a gyerekeket. Az utóbbi játékba pedig értelemszerűen  a sebességem miatt voltam jó, amivel mindenkit képes voltam lefutni, akár két lábon is. Ezen felül néha volt valami birkózás szerűség is, azonban ott se nagyon akadt ellenfelem nem is beszélve arról, hogy láthatóan nem nagyon örültek, mikor megharaptam őket. Bonyolult az emberek világa…
 
Az idő tovább szaladt és én rengeteg mindent megtanultam. Egy-két apró hibát eltekintve teljesen megálltam a helyemet a társadalomba. A személyiségem viszont talán nem a legkellemesebb irányba fejlődött. Valamiért mindig egyenes és fájdalmasan őszinte ember voltam. Amit gondoltam azt ki is mondtam, aminek köszönhetően sokan eléggé nem kedveltek, azonban engem nem igazán zavart a dolog. Ezen felül becsületes kedves ember voltam, így azok akik a mondhatni néha bunkó modoromat el tudta viselni általában nagyon megszerettek és közel kerültek hozzám, bár az ilyenek igen kevesen voltak az életem során.
Az ember azt gondolná, ahogy nő a gyerek úgy egyre könnyebb lesz vele. Ez általában nem igaz és az én esetembe különösen. Miután már a külvilágot is megszoktam és kiismertem gyakran mentem el körülnézni. Természetesen engedély nélkül és a környéken lakók legnagyobb meglepetésére teljesen pucéran. Egy-egy ilyen kiruccanás után hatalmas szidásokat kaptam mindig. Persze érthető, hiszen mind Riko, mind pedig Takao nagyon aggódott miattam, mikor egy szó nélkül tűntem el. A másik, amiből nagy problémák voltak, az a ruházkodás volt. Mint azt már meséltem ezek a szövet börtönök nem igazán voltak a kedvenc dolgaim, főleg mikor meleg volt és megizzadtam és a bőrömhöz tapadtak, vagy éppen egy bokron igyekeztem keresztülmászni és beleakadt, elszakadt. Mikor már elég idős voltam, hogy magam öltözzek és esetleg a boltba én válasszam ki, hogy mit is szeretnék az ízlésem egy igen érdekes irányba húzott el. Igyekeztem olyanokat kiválogatni magamnak, melyek a lehető legkevesebbet akadályoztak és lehetőleg kevés bőrfelületet takartak. Ez az ilyen nagyon rövid nadrágokat jelentette nálam, illetve felsőnek (már ha annak lehet nevezni) egy elég spéci dolgot találtam magamnak. Ez egy kör alakba összevarrt nyúlékony anyagból készült szövetdarab volt. Mindössze annyi dolgom volt, hogy átbújtam rajta és az pont annyira kinyúlt, hogy felvegye a testem alakját, illetve pont olyan széles volt, hogy eltakarja a mell részt, bár akkoriban nem volt még nagyon mit eltakarni. Ezt később, mikor már szorítani kezdett inkább bikini felsőkre cseréltem. Mikor Riko ezt először meglátta rajtam, majdnem elájult. Takao csak nevetett a dolgon, bár elvileg egy kicsit ő is aggódott egy kicsit. Ezzel meg is kezdődött a ruha háború. Sok veszekedés volt emiatt, azonban végül rájöttek, hogy ez egy olyan dolog, amiből én se engedek. Végül el lett fogadva a különös ízlésvilágom és örültek, hogy legalább viselek valamit.
 
Belépés a ninják világába
 
Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy szeretnék olyan lenni, mint Takao. Bár engem annyira nem vonzott a medikus vonal, azonban sokat álmodoztam, hogy én is ninja leszek, aki képes lesz segíteni másokon, mint ahogy ő is tette velem. Tudom, hogy talán egy kicsit naiv álom, de a gyerekek már csak ilyenek. Mikor belépnek a ninják brutális világába, még nem is igazán fogják fel, hogy mire is vállalkoznak, de talán pont ez az ok, amiért már ilyen hamar elkezdik a tanításukat. Én is teljesen beleillettem ebbe a képbe. Esténként lefekvés előtt szerettem elképzelni, ahogy én is egy nagyszerű kunoichi leszek, aki majd védi és segíti az embereket. Sokáig azonban nem mertem elmondani ezt nekik, mert féltem, hogy ellenezni fogják az ötletemet. Ebbe az időbe már olyan 7 éves voltam, így nevelőszüleim engedélyezték, hogy egyedül is kijárjak, de szigorúan sötétedés előtt vissza kell érnem és ruhát mindig viselnem kell. Ez utóbbi egy sokkal jobban kihangsúlyozott kikötés volt. Tehát, amikor volt szabadidőm szívesen jártam ki az akadémia közelébe lévő edzőterepek közelébe. Természetesen be nem mehettem, hiszen tiltott terület volt olyanoknak, akik nem voltak ninják vagy nem valamiféle oktatóval vannak ott, azonban arcom a fémrácsoknak nyomva figyeltem minden egyes mozdulatukat. Hatalmas lelkesedéssel figyeltem a legapróbb dolgokat is. Ahogy hatalmasakat ugranak, gyorsan mozognak, fán vagy vízen sétálnak vagy esetleg különböző látványos jutsukat gyakoroltak. Egy idő után azon kaptam magamat, hogy próbálom utánozni a különböző ütéseket, rúgásokat, amiket csináltak. Ez volt a legtöbb, amit képes voltam utánuk csinálni, hiszen ekkor még fogalmam se volt olyan dolgokról, mint a chakra, azonban ezt is nagyon élveztem. Egyik ilyen alkalommal, mikor a látott mozdulatokat gyakoroltam egy érdekes meglepetésbe volt részem. Mögöttem egy ismerős hang csendült fel. Takaoé volt, ami azért volt érdekes, mert nem hallottam semmit, illetve a szagát már messziről fel szoktam ismerni, azonban láthatóan túlságosan belefeledkeztem a gyakorlásba és nem vettem észre a jelenlétét.
- Mit csinálsz te itt ilyen későn? -  szólalt meg, amire én csak összerezzentem, megmerevedtem, majd egy kissé darabos mozgással felé fordultam.
- Hát… az úgy volt, hogy figyeltem őket és hát elment az idő.
Igazat mondtam, mert tényleg észre se vettem, hogy a nap már lassan nyugovóra kezdett térni. Takao azért jött, hogy megkeressen, mivel még nem tértem haza, pedig ilyen tájt már rég otthon szoktam lenni. Ezek után megsimogatta a fejemet, majd együtt visszatértünk. Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem kérdezősködött, hogy miért vagyok ott vagy mit csinálok. Másnap szabadnapja volt, így kihívott a hátsóudvarba. Ez nem volt meglepő, hiszen ilyen napokat gyakran töltöttük együtt és játszottunk, beszélgettünk. Azonban ez a nap teljesen más volt. Elém állt, majd megszólalt.
- Mutasd, hogy mit tudsz!
Elsőre nem értettem, hogy mit szeretne tőlem, így kérdően néztem rá.
- Támadj!
Rögtön leesett, hogy mit is akar. Nem kellet neki sok, hogy rájöjjön, hogy miért is járok oda főleg, mert még azt is látta, mikor az ütéseket gyakoroltam. Nem kellett többet mondania. A vérem pezsegni kezdett. Hosszú idő után ugyanaz az érzés fogott el, mint mikor az erdőbe vadásztam. Az izgalom teljesen a hatalmába kerített és futni kezdtem felé. Ütések sorát zúdítottam rá, azonban mindet könnyedén védte. Természetesen ennyivel nem adtam fel. Nem ez lenne az első alkalom, hogy nálam sokkal erősebb ellenféllel nézek szembe, bár a legutóbbi ilyenbe majdnem belehaltam. Azonban most ez a veszély nem fenyegetett főleg, hogy egy pillanatra se kellett komolyan vennie. A sikertelen támadásaim sorozata egy cseppet se vette kedvemet, inkább még jobban feltüzelt. Egy rúgást indítottam felé, melyet el is kapott, majd a másik lábamat egy könnyed mozdulattal söpörte ki alólam. Nagyot estem a földre, azonban egy pillanat múlva már újra talpon voltam és folytattam. Nagyjából ezt játszottuk egy olyan órán keresztül, mikor végleg kimerültem és már mozogni se bírtam. Csak feküdtem a földön, miközben hevesen vettem a levegőt. Bár egyetlen ütést se voltam képes bevinni neki, mégis hihetetlen elégedettség volt bennem. Hosszú idő után érezhettem azt, amit úgy hittem örökre elvesztettem az életemből. Szabadabbnak éreztem magamat, mint az elmúlt pár évben bármikor. Takao megsimogatta a fejemet, majd becipelt a házba, hogy ellássa a sérüléseimet és lepihenhessek. Természetesen, mikor Riko meglátott majdnem elájult. Nem tudta elképzelni, hogy honnan van a sok horzsolás. Mi Takaoval csak egymásra mosolyogtunk, majd ő megnyugtatta a nőt és elmagyarázta neki a dolgokat. Később közösen leültünk, hogy megbeszéljük a dolgokat. Egyenesen rákérdezet, hogy ninjává akarok-e válni. Én kicsit félve, de igennel válaszoltam nekik. Ők csak bólintottak és Takao megígérte, hogy intézkedni fog. Nem is gondoltam, hogy ennyire egyszerűen belefognak menni, azonban hihetetlenül boldog voltam ennek hallatán. Természetesen úgy akarta intézni, hogy egy évvel később kezdhessem meg a tanulmányaimat, mint az átlagos gyerekek a speciális körülményekre hivatkozva, hiszen én még csak akkor kezdtem el az írás, olvasás rejtelmeivel foglalkozni. Pár nappal később el is ment és beszélt a falu elöljárójával és az engedélyét kérte, aki a helyzetemet figyelembe véve megengedte a halasztást. Az elkövetkezendő időbe rendszeresen gyakoroltam Takaoval, aki megtanított nekem néhány szép fogást.
 
Eljött az idő és az akadémia kapuja előtt állhattam, most már nem csak, mint kíváncsiskodó kölyök, hanem diákként. Örömteli nap volt a számomra, hiszen végre elkezdhettem azt, amit igazán szerettem volna csinálni. Nagy elvárásokkal és izgalommal léptem be.
Ott már várt egy nagy névsor, ami különböző osztályokba csoportosította az ifjú tanoncokat. Rögtön ki is kerestem a nevemet, majd az ott megjelölt terembe vettem az irányt. Hozzám hasonlóan többen is nagy izgalmak közepette várták a képzésük megkezdését. Leültem az egyik üres padba. Nem sok idő telt el, mire az osztály maradék része is megérkezett, majd végül a senseiünk is. Tipikusan az az ember volt, akiről azt szokták mondani, hogy a zord külső lágy belsőt takar. A férfi arcát hegek borították és arckifejezése olyan volt, mintha már első pillanattól kezdve elégedetlen lenne az egész csoporttal. Megkezdtük a bemutatkozást, azonban, mikor hozzám ért egy pillanatra megállt. Végigmért, majd az öltözködésemet kezdte kifogásolni. Nem igazán értettem, hogy miért kifogásolja mindenki a ruháimat. Van rajtam nem? Akkor? Természetesen nem ő volt az egyetlen, aki ezt szóvá tette ezt. Többen fenyegetőztek azzal, hogy beszélni fognak a szüleimmel, míg páran meg is tették. Kicsit sajnáltam őket, hogy miattam kell kínos helyzetbe kerülniük, azonban láthatóan meglehetősen jól kezelték a dolgot, mert utána egyik tanáromnak se szúrt szemet többét a ruházatom, maximum néhány fura pillantást vetettek rám és annyiba hagyták.
Az oktatás tehát megkezdődött számunkra. Eleinte főleg elméleti részek voltak. Meg kell mondanom az őszintét, hogy azt mindig is hihetetlenül utáltam. Alapvetően egy folyton mozgó ember voltam, így nehezemre esett egy helybe ülni és a könyveket bújni vagy jegyzetelni. Sokszor kaptam a fejemre, mert órák alatt elaludtam, vagy mással foglalkoztam. Közbe elkezdtük az alap erőnléti edzéseket is. Ezeket már jobban szerettem, mert ki élhettem magamat. Az ilyen gyakorlati dolgokba szinte mindig jól teljesítettem. Otthon is sokat kellett tanulnom, mert Takao nagyon szigorúan vette az elméletet, ráadásul volt mit bepótolnom a sok átaludt óra után. Természetesen nem szerettem és többször is próbáltam elmenekülni, azonban módszereim rendszeresen kudarcba fulladtak és további magolásra lettem ítélve. Az elmélet dolgozatokon végül sikerült kicsikarnom magamból elfogadható eredményeket. Én személy szerint teljesen elégedett voltam magammal, bár Takao nem osztozott ebbe. Szerinte jobbra is képes lennék, de legalább átmentem. Ezután jött a várva-várt gyakorlat rész. Már mindannyian ismertük a chakra működését, de az irányítását nem tanították még nekünk. Emlékszek, mikor a gyakorlótér rácsos kerítése mellett figyeltem a ninjákat. Ott láttam mindenféle menő jutsut, mint tűzlabda, klónok vagy villámlás. Én is ki akartam már próbálni azokat, azonban Takao nem volt hajlandó gyakorlatot tanítani nekem az akadémia előtt, egyedül egy kis taijutsu edzést tartottunk néha. Most végre lehetőségem nyílt, hogy én is igazi ninja dolgokat csinálhassak. Természetesen az eredmény elsőre közel sem volt olyan látványos, mint ahogy azt vártam. Eleinte a testünkön belüli chakra használatra koncentráltunk. Ezzel fel tudtuk erősíteni izmainkat és a normálisnál gyorsabban tudtunk haladni. A senseiek meglepődtek, hogy ezt milyen hamar eltudtam sajátítani. Talán azért, mert jó érzékem volt hozzá, vagy mert otthon is sokat gyakoroltam, próbálgattam ezeket. Természetesen később ezt a tudást is belevittük a taijutsu edzéseinkbe. Szerettem nagyon ezeket az órákat, főleg mivel itt mások ellen is harcolhattam. Érdekes volt nagyjából velem egykorú gyerekek ellen gyakorolni, hiszen eddig csak Takao edzett velem, ami jó volt, de nem volt túl igazságos a köztünk lévő harcok. Itt azonban mindenki nagyjából ugyanazon a szinten volt, így egyszerre volt kihívás egy-egy harc, de mégis volt esélyem nyerni is, amit az esetek nagytöbbségébe meg is tettem. Ennek a következményeképpen egy idő után sokan nem akartak párba lenni velem. Talán azért, mert nagyrészt én nyertem, vagy azért mert harc közben teljesen megváltoztam. Mindig teljesen beleéltem magamat, úgy éreztem magamat, mint a vad, aki a prédájával küzd. Ilyenkor mindig éreztem a vér ízét a számba, ahogy hevesen dobog a szívem és körülöttem minden kitisztult. Felszabadító érzés volt, azonban amikor a gyengébb gyerekekkel kerültem párba őket elég csúnyán elpáholtam. Nem volt szándékos soha, nem akartam nagy fájdalmakat okozni nekik, vagy megalázni őket. Egyszerűen csak képtelen voltam magamat megfékezni. Pontosan emiatt terjedt el rólam a pletyka, hogy egy őrült vagyok, aki képtelen magát kontrolálni. A többi gyerek félni kezdett tőlem és messziről elkerült. Igazából nem zavart túlzottan. Azelőtt se nagyon voltak olyanok, akikkel igazán jóba lettem volna. Egyedül egy srác volt, akit az egész teljesen hidegen hagyott. Hokama Kiyoshinak hívták. Ő volt az egyetlen, akiről azt tudom mondani, hogy az akadémiai évek alatt egész kezel került hozzám. Mondhatni barátok lettünk. Kedves türelmes és nyugodt volt. Képes volt elviselni a bosszantó stílusomat, ami elég nagyszó. Ha jól emlékszem szinte minden tárgyból az osztályunk legjobbja volt, vagy legalább az első háromban mindig ott volt. Egy idő után ő lett a szinte állandó edzőtársam az akadémiai órákon. Első körben, mert a többiek féltek tőlem, illetve ő volt egyedül olyan jó, hogy egyenlőként tudtam vele harcolni. A vele folytatott csatákat élveztem a legjobban. Testem minden egyes porcikáját át tudtam adni a bizsergető érzésnek, amit ez kiváltott. Ha jól emlékszem, mire végeztünk az állás 40-40 volt. Mint az látható egyikünk se tudott előnyt szerezni a másikkal szembe, ami még izgalmasabbá tette.
Később a kicsit komolyabb ninjutsukra is elkezdtünk rátérni, mint bushin vagy henge no jutsu. Ezeket is rengeteget gyakoroltam, hogy jól sikerüljenek. A fegyveres edzések azonban nem voltak igazán az erősségeim közé sorolhatóak. Jobban szerettem a pusztakezemmel harcolni, mint különböző eszközöket használni. Talán emiatt nem nagyon éreztem, hogy kézre állna a kunai vagy a shuriken. Azonban egy ninjának szükséges volt ezt is elsajátítani, így sokat igyekeztem, hogy elfogadható szintre hozhassam ezt a képességet is.
 
Hamarosan eljött az idő, hogy részt vegyünk a genin vizsgán. Sok dolog történt ezalatt a pár év alatt és rengeteg érdekes dolgot tanultam. Természetesen a vizsga előtti időszakban mindenki hihetetlen idegessé kezdett válni. Sokan megszállottan kezdtek tanulni, edzeni, gyakorolni a sikeres vizsga érdekében. Természetesen én se voltam kivétel, bár én közel sem izgultam a közelgő megmérettetés miatt. Sokkal inkább fel voltam csigázva, hogy ha sikerül, akkor én is ninjának hívhatom majd magamat és megkapom a falunk jelképével ellátott fejpántot. Az egyetlen, amibe reménykedtem, hogy nem lesz írásbeli teszt, mert azokat soha nem szerettem.
 
A vizsga előtti napokban az osztályunk kész katasztrófa volt. Szinte mindenki ideges volt és sírtak, hogy lehet nem gyakoroltak, tanultak eleget az elmúlt időben. A végén már ilyen aggódó csoportok keletkeztek, ahol összetömörülve fejezték ki egymásnak az aggodalmaikat. Elég vicces volt látni, főleg mert én teljesen nyugodt voltam. Tudtam jól, hogy mindent megtettem, amit tudtam és szinte biztos voltam a sikerembe, így nem volt szükség az idegrendszerem tönkretételére felesleges idegeskedéssel. A vizsga napján frissen ébredtem, mivel az alvással se volt semmi gondom, sőt direkt egy kicsit hamarabb ágyba bújtam, hogy biztos kipihent legyek a vizsgára. Az akadémia kapujába figyelve az embereket, azonban nem mindenki volt olyan szerencsés, mint én. Többen hatalmas táskákkal a szemük alatt kóvályogtak be az épületbe, míg másokon tisztán lehetett látni, hogy remegtek az idegességtől. Én ellenbe a lehető legnyugodtabb formámat tudtam hozni. Szép lassan mindenki megérkezett és a termünk előtti folyosón sorakoztunk. Odabent tanáraink vártak minket a vizsgafeladattal. Egyesével mondták a diákok nevét, akiknek be kellet menniük, elvégezni a feladatot, majd az eredménytől függően boldogan vagy szomorkodva távozni. Hosszú várakozás következett. Mindenki több percig bent volt és természetesen senki se tudta, hogy mi fog rá várni, mert mindenki egy kicsit másabb feladatot kapott. Kevesen ugyan, de voltak olyanok, akiknek nem sikerült ez a próba. El sem tudom képzelni, hogy szegények mit érezhettek. Lassan rám került a sor. Hallottam is a nevemet és besétáltam. Odabent a már jól megszokott osztályterem szinte teljesen üres volt, csak a másik végében ült a három chuunin, akik a vizsgáztatást végezték. Gyorsan el is magyarázták a feladatomat, majd hagyták, hogy azt szépen elvégezzem. Első feladatom nagyon egyszerű volt. Mindössze pár taijutsus mozdulatsort kellett bemutatnom az előttem lévő gyakorlóbábunk. Természetesen az összes akadémián tanult mozdulatot fejből tudtam, így nem volt benne nagy kihívás. Miután végeztem a senseiek elégedetten bólintottak, majd kérték, hogy a következő feladatot is mutassam be. Ez egy shunshin no jutsu volt. Természetesen ez se volt egy nehéz dolog. Egyetlen trükk a vizsgába az volt, hogy elég szűkös volt a hely, így nagyon figyelni kellett, különben az ember elég csúnyán a falnak csapódhatott, azonban ez velem nem történt meg. Felkészültem, chakrámat a lábaimba vezettem és olyan gyorsan kezdtem mozogni, ahogy csak tudtam. A fékezésem is pontos volt, így a fal előtt egy pár centivel álltam meg. Újabb pipát húztak a tesztlapon a nevem mellé. Az utolsó feladat egy bunshin volt. Gyorsan visszasétáltam eléjük, megformáltam a kézjelet és egy pillanat múlva már négy volt belőlem. A vizsgáztatóknak egy pillanatig se kellett gondolkoznia, hogy átmentem-e, hiszen minden feladatot jól teljesítettem. Rögtön át is adták a fejpántomat és boldogan távozhattam az akadémiáról.
 
Otthon is nagy volt az öröm. Takao és Riko már előre felkészült a sikerem megünneplésére. Együtt elmentünk az egyik ilyen grillezős étterembe. Voltunk már párszor ilyen helyen és jól tudták, hogy nekem nagy kedvencem, mert annyi húst ehet az ember, amennyi belefér. Hmmmm húúús…


A hozzászólást Miuri Hitomi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 24 2016, 07:27-kor.
avatar
Miuri Hitomi
Játékos

Taijutsu Pontok : 15


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 185

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Miuri Hitomi

Témanyitás  Miuri Hitomi on Csüt. Márc. 24 2016, 07:24

Genin élet
 
A vizsga után pár napra kaptam is levelet, hogy a csapat beosztások megtörténtek. Ez volt ninja pályafutásom igazi kezdete. Mostantól eljárhattam küldetésekre, illetve sok hasznos dolgot tanulhattam a shinobik világáról. Nagy izgalommal vártam, hogy milyen is lesz a csapat, ahova beosztanak, azonban volt pár félelmem ezzel kapcsolatban. Tudtam jól, hogy nem vagyok túl jó az emberek kezelésében, illetve túl könnyen elveszítem a fejemet, ami miatt nem éppen lennék a csapatmunka mintaképe, azonban a szabály az szabály, így nekem is el kellett fogadnom, hogy nem csinálhatok semmit egyedül. A többiekkel az egyik kiképzőterepen kellett találkoznom. A levél nem említett neveket, így nem tudtam, hogy pontosan kikkel kerülök össze. Mikor megérkeztem egyetlen fiú ácsorgott a füves tisztáson. Emlékszem nyár közepe volt és hatalmas hőség tombolt. Ilyenkor az ember legszívesebben valami hűvös helyre húzódott volna a nap égető sugarai elől, azonban mi ezt nem nagyon tehettük meg. Én szokásomhoz hűen az alig valamit takaró ruházatomba voltam. Azok, akik már régebb óta ismertek már fel se figyeltek a dologra, azonban mindig akadt pár ember, akik kicsit kiakadtak mikor megláttak. Már nem is idegeskedtem az ilyeneken inkább csak nevettem a reakcióikon. Egy kis várakozás után egy másik fiú is feltűnt az edzőterepen. Végignézve rajtuk láttam, hogy mindketten magasabbak voltak nálam. Az egyiknek rövid sötét haja, míg a másiknak hosszú szőke haja volt. Ritka szín errefelé és tudom, hogy néhányan megtudnak őrülni egy szőke hajú emberért, azonban én sose értettem ezt a fajta hozzáállást. Ez a hajszín is ugyanolyan, mint a többi mindössze egy kicsit ritkább, azonban hallottam ahogy más lányok mindig ilyen fiúkról ábrándoztak.  Két társam közül egyiket se ismertem, tehát valószínűleg más osztályból jöhettek.
Hamarosan a senseiünk is betoppant. Maga, izmos testalkatú férfi, arcát szakáll borította. Szemei szúrósak, tekintélyt parancsolóak voltak. Első pillantásból meg lehetett állapítani, hogy egy olyan emberről beszélünk, akivel jobb nem kötözködni ha az ember jót akar magának. Persze magamat ismerve ez nem fog túlságosan menni, még ha nem is szándékosan akarom feldühíteni. Azonban elhatároztam magamat, hogy legalább az első időkben megpróbálom visszafogni magamat és nem felbosszantani. Rögtön meg is kezdtük az ilyen csapatoknál megszokott rituálét, tehát a bemutatkozást. Mindenki szépen elmondta a nevét, hobbijait, álmait meg fontosabb dolgokat. Sose szerettem magamról beszélni, így nálam ez egy kicsit szűkszavú volt. Végre legalább tudtam neveket párosítani az arcokhoz. A barnahajú fiú Suda Yuudai volt, míg a szőkét Oshita Yoichi-nek hívták. Senseiünk pedig Nakada Sora névre hallgatott. A jounin nem is vacakolt és rögtön a közepébe vágott a dolgoknak. Kiadta a feladatunkat, miszerint le kell győznünk őt. Természetesen elsőre mindenki lesokkolt. Tudtuk, hogy általában van valami teszt, amivel a jouninok letesztelik a friss geninek képességeit, azonban ez egy picit soknak tűnt. Elmagyarázta, hogy a harcnak nincsenek szabályai, így bármit bevethetünk, illetve nem lesz semmilyen következménye annak se, ha nem sikerül legyőzni őt. Természetesen nekem nem kellett kétszer mondani. Rögtön forrni kezdett a vérem és már alig bírtam kivárni, hogy befejezze a mondandóját. Amint megadta a jelzést, hogy kezdhetjük én, mint puskagolyó lőttem ki shunshin no jutsu segítségével. Egy pillanat alatt előtte voltam és már meg is kezdtem első támadásomat, ami egy egyenes ütés volt pontosan a hasát célozva. Eközben észrevettem, hogy társaim meg se mozdultak. Annyira megleptem őket, a hirtelen indulássommal, hogy azt se tudták mitévő legyek. Huh haszontalanok. A sensei is meglepetnek tűnt, azonban ennyi nem volt elég, hogy sikeres találatot vigyek be neki. Kilépett egy kicsit oldalra, így nem találtam el, majd a kinyújtott kezemet elkapta, még mielőtt vissza tudtam volna húzni. Egy laza mozdulattal megemelt és átdobott a feje felett, miközben továbbra is fogta a kezemet. Terve szerint a hátamra kellett volna érkeznem, azonban természetesen nem fogom én se magamat hagyni olyan könnyen a földre vinni.  Még érkezés előtt behajlítottam a lábamat, így a hátam helyett arra érkeztem. Amint a lábam biztos talajt ért átfordultam, így újra vele szembe álltam. Az egész olyan gyorsan történt, hogy nem volt ideje se elengedni a kezemet, amit igyekeztem is saját előnyömre fordítani. Erősen megszorítottam az ő kezét és elkezdtem magam felé húzni, miközben én előre haladtam. Az egyensúlya elég jó, volt így a inkább magamat húztam felé, ami egy jó lendületet adott. Amint közel értem térdemmel a hasát céloztam. Azonban másik kezével ezt blokkolta, de legalább annyit sikerült elérnem, hogy kibillentettem az egyensúlyából, illetve gondolom egy picit legalább fájt a tenyere, amivel blokkolt. Még mielőtt bármit is tehettem volna már újra biztos talajon állt a férfi és egy jól irányzott rúgást indított meg az oldalam felé, ami természetesen be is talált. Nagyjából esélyem se volt, hogy blokkoljam a támadását, így bár métert repültem, majd a földre puffantam.
- Hé jól va…?
A kérdését, amibe az egészségi állapotomról érdeklődött volna képtelen volt befejezni, mert félbeszakítottam azzal, hogy kacagva álltam fel.
- Ez jó lesz – mondtam, miközben megnyaltam a szám szélét. – Ti nem csatlakoztok a játékba?
Második kérdésemet egyértelműen a két genin társamhoz intéztem, akik még mindig hatalmas meglepetéssel az arcukon álltak. Kicsit zavart, hogy ilyen szerencsétlen idiótákkal kell egy csapatban lennem, azonban sajnos az ember nem válogathat. Szavaimra végre felébredtek és ők is támadásba lendültek. Klónokat kezdtek csinálni és úgy támadtak. Én csak sajnálkozva figyeltem a következő pár pillanatot. Pontosan mesterünk előtt létrehozott bushinok nem voltak képesek megtéveszteni a férfit egy másodpercig sem, talán még egy akadémiai tanuló is át tudott volna látni ezen a terven. Amint közel értek a jounin rögtön elkapta az igazi Yuudai-t és egyenest a másik társunknak dobta.  Én ezt a szerencsétlenkedést csak messziről figyeltem széles mosollyal az arcomon.
- Te nem segítesz nekik?
Én erre csak ingatni kezdtem a fejemet.
- Nem vagyok ostoba. Egy ilyen átgondolatlan tervbe való csatlakozás csak energiapazarlás. Jobban járok, ha inkább egyedül harcolok.
Láthatóan nem volt elégedett a válaszommal. Ezt ki is mutatta lesajnáló tekintetével és fejének lassú ingatásával. Dühítő volt a nézése. Egyre jobban bele akartam verni az öklömet a férfiba. Az előző támadásból tökéletesen látszott, hogy a másik két srác inkább járt bohócképzőbe, mint akadémiára, így nem sok tényleges segítségre számíthattam. Tudtam, hogy szemtől szembe nem sok esélyem van a jouninnal szembe, azonban ítélőképességemet teljesen elhomályosította a bennem folyamatosan felszabaduló adrenalin. Újabb támadásba kezdtem. Ütések és rúgások sorozatát szabadítottam rá. Unott arccal hárította őket, majd egy ütéssel hasba vágott. A fájdalom hatására összegörnyedtem. Szerencsémre épp sikerült észrevennem és kitérnem a fejemet célzó rúgás elől, amibe rögtön meg is láttam a lehetőséget a visszavágásra. Gyorsan előreléptem egyet, lábamat felemeltem és amilyen erősen csak tudtam megindítottam felé. Azonban volt valami, amivel nem számoltam. A két társam ez idő alatt már feltápászkodott és úgy gondolták, hogy jó ötlet lenne ha ők is becsatlakoznának a harcba. Természetesen a helyzetet egyikük se mérte fel túlzottan, így megint csak bajt okoztak. Yoichi hátulról próbálta meg megtámadni a mesterünket, azonban pontosan egy időben az én rúgásommal. Egy jól koordinált csapatban ez egy megfelelő taktika lett volna. Itt azonban annyi történt, hogy Nakade-sensei egyszerűen arrébb lépett és a fiú egyenest az arcába kapta a cipőm talpát. Legalább egy métert repült hátra és eszméletlenül terült el a földön.
- Ch, idióta!
Akármennyire is akartam már nem tudtam megállni, hogy nem mondjam ki a véleményemet. Úgy tűnik, hogy igaz, amit a szőkék értelmi képességeiről mondanak. Vagy az csak nőkre vonatkozik? Mindegy is. Lényeg, hogy elég ostoba dolgot csinált. Bennem természetesen akkor egy percre se merült fel, hogy valamilyen szinten én is hibás lennék a történtekért. A jounin továbbra is lesajnáló pillantásaival illetett minket. A másik talpon maradt fiú egy kunaial a kezébe kezdett rohamozni. Mikor közel ért, kezét előretolta, hogy majd a fegyverét ellenfelébe márthassa. Természetesen a jounin könnyedén lépet ki előle. Miután ezzel megvolt még meg is lökte őt hátulról, így nem volt képes megállni és a kunaial a kezében egyenest felém rohant. Tudtam, hogy ha nem teszek valamit, akkor belém állítja azt. Pánikszerűen emeltem meg a lábamat és erőből oldalba rúgtam még mielőtt ő ért volna el engem. Yuudai fájdalmak közepette borult oldalra.
- Úgy tűnik, hogy ketten maradtunk – tette hozzá gúnyosan a férfi.
Ekkor már csak szándékosan engem akart bosszantani, de nem érdekelt. A hőség, az idegesség, amit az egész helyzet okozott és a bennem pumpáló vérszomj már teljesen kihozta belőlem az állatot. A sok mozgásnak köszönhetően teljesen leizzadtam, ruhámat teljesen átitatta, amitől idegesítően kezdett tapadni a bőrömhöz.
- Ááá elegem van! – kiáltottam el magamat, miközben letéptem testem felső felét alig takaró apró ruhadarabot is.
A férfi szemei teljesen elkerekedtek a meglepetéstől, azonban még mielőtt bármit is mondhatott volna én már előtte álltam és újabb sorozatot küldtem felé. Ebből párat még ki tudott védeni, azonban figyelmetlen volt és ennek köszönhetően rögtön két ütést is kapott a gyomrába. Kicsit meggörnyedt, amit én rögtön ki is akartam használni. Felugrottam úgy, hogy a levegőben félig átfordultam, tehát mire pont felette voltam a fejem a föld felé állt. Kezemet kinyújtottam, a vállára tettem és annak segítségével újra elrugaszkodtam. A levegőben újra átfordultam és lábamat rúgáshoz készítettem, amihez a forgás lendületét akartam használni. A sensei felegyenesedett, így célba tudtam venni a fejét, míg még mindig a levegőben voltam. Azonban ő is kapcsolt, így meg kezét rögtön koponyájának védelmére hívta, majd amint blokkolta rámarkolt a bokámra és erősen a földhöz vágott. Pont a hátamra érkeztem. Fájdalom járta át egész testemet és levegőt is alig kaptam. Minden elhomályosult, majd sötétségbe borult.
 
Pár perccel később térhettem magamhoz. Egy fa árnyékába feküdtem a törzsnek támasztva. A kellemetlen szövet szúrta a bőrömet, ami azt jelentette, hogy míg nem voltam magamnál mesterünk visszaadta rám a ruhámat. Nem tudom, hogy minek vacakolt ezzel, de ahogy érzik. Pár másodperccel az ébredésem után újra fájdalom nyílalt a hátamba. Elég komolyan megüthettem magamat az érkezésnél. A többiek is éppen most kezdtek magukhoz térni. Senseiünk pedig pont előttünk állt. Miután nagyjából mindenkinek sikerült összeszednie magát a férfi rögtön bele is kezdett a mondandójába.
- Akkor most értékelem a mai teljesítményeiteket. Amit nyújtottatok az egy nagykalap SZAR volt! Nincs rá jobb kifejezés. Teljesen hiányzott belőletek a józanész, csapatmunka vagy a taktika. Rég nem volt dolgom ennyi idiótával egy csapatba. Kezdjük is az elején. Hitomi, te teljesen megőrültél. Mindenféle terv nélkül rohantál egy ellenfélnek, akiről tudtad, hogy erősebb nálad. Ezen felül sikerült mindkét társadat kiütnöd. Nekem szinte nem is hagytál munkát. Tény, hogy harci képességeid messze meghaladják az átlagos geninét, ami egy kicsit meglepett az elején, azonban nem oldhatsz meg mindent egyedül szimplán csak a nyers erődet alkalmazva. Meg kell tanulnod alkalmazkodnod másokhoz, különben a harcmezőn nagyon hamar ki fognak csinálni. Hidd el nem egy hozzád hasonló embert láttam már küldetés közben meghalni. Nem szeretném ha te is egy lennél közülük. A végén az elterelés viszont jó volt, arra kapsz egy plusz pontot.
Nem igazán értettem, hogy elterelés alatt mire gondolt, azonban nem is nagyon izgatott. Elég csúnya leszidást kaptam, amit meg is érdemeltem. Féltem, hogy így fog végződni a dolog. Nem vagyok túlzottan közösségbe való ember és nem igazán tudom, hogy miként kéne csapatba harcolni. A jounin vett egy mély levegőt, majd a két fiúhoz fordult.
- Srácok, veletek se vagyok egy cseppet sem megelégedve. Hitomi magára vállalta a kezdeményezését, még ha ezt nem is a legmegfelelőbben tette és ti csak álltatok, mint fasz a sztriptíz bárban. Mikor végre egy kicsit sikerült észbe kapni, akkor mindketten valami nagyon rögtönzött tervvel próbáltatok előállni, amibe nagyon beletört a bicskátok, mivel semmi értelme sem volt. Egy ötéves is átlátott volna pár bunshinon. A pozicionálás nektek se volt túl nagy erősségetek – nézett egyenest Yoichira.
Ez érthető utalás volt arra, mikor arcba talpaltam.
- Az elkövetkezendő időt azzal fogjuk tölteni, hogy kicsit összekovácsoljunk titeket és megtanuljátok azokat, amiket az akadémián láthatóan nem sikerült. Addig ne is álmodjatok semmiféle komolyabb küldetésről, amíg ezt nem sikerül összehozni rendesen. Ne számítsatok a jóindulatomra, mert nem lesz. Kemény vagyok és kurvára nem érdekel a sírdogálásotok. Ha nem tetszik, lehet hazafutni anyucihoz és a vállán kisírni magatok, de engem kaptatok és velem kell beérnetek. Azt viszont megígérhetem, hogy ha kibírjátok, akkor igazi ninjákat fogok faragni belőletek. Már ennyi lenne. Holnaptól kezdve keményen fogunk edzeni.
Mondandóját befejezte és távozott. Nem kellet sok idő, hogy mi is ugyanígy tegyünk. Mindenki elég keserű szájízzel és vájó tagokkal hagyta el a kiképzőterepet.
 
Senseiünk tartotta magát a szavához, mert kegyetlen edzésprogramot eszelt ki számunkra. Szinte minden nap az edzőterepen kezdtünk és ott pár órán keresztül gyakoroltunk különböző feladatokat. Soha sem volt könnyű dolgunk, azonban volt eredménye. Csapatunk rohamosan fejlődni kezdett és a kezdeti nézeteltérések is feloldódtak. Egyre jobban tudtunk együtt dolgozni. Nekem is sokat segített a személyiségem kezelésébe. Kevésbé voltam önfejű, jobban tudtam csapatban harcolni és kevésbé szállt el az agyam, mikor küzdelemre került a sor. Eközben természetesen megkezdtük a küldetések teljesítését is. Mint az várható volt eleinte csak kisebb feladatokkal bíztak meg, főleg a falun belül. Kutya sétáltatás, házfestés, nehezebb dolgok cipelése, elszökött házi kedvencek felkutatása. Sose értettem, hogy ezeket miért ninjákkal kell elvégeztetniük, azonban nem lehetett mit tenni. Egy idő után kezdtem türelmetlenné válni, mert semmi normális dolgot nem csinálunk. Takao nyugtatott, hogy ez olyan szakasza a ninja létnek, amin mindenki keresztülmegy és nekem is ki kell bírnom.
 
Természetesen nem csak azt tanultuk, hogy miként harcoljunk csapatba, hanem ninja technikákat is sajátítottunk el ez idő alatt. Az egyik első ilyen a függőleges felületen való sétálás volt. Egyik reggel, mint mindig az edzőterepen gyűltünk össze a gyakorlásra, mikor mesterünk ismertette velünk ezt a technikát. Első elmondásra egyszerűnek hangozott, azonban a valóságban közel sem volt az. Az elmélet, hogy megfelelő chakra mennyiség felhasználásával oda kell magunkat tapasztani az adott felülethez. Természetesen, ha az ember nem megfelelően koncentrál, akkor könnyen le fog zuhanni onnan. A sensei kiadta a feladatot, hogy a közelbe lévő legnagyobb fát kell megmásznunk naplementéig. Mindannyian rákészültünk. Természetesen első pár próbálkozás alkalmával mindannyian rögtön visszapottyantunk. Ennél a technikánál nem csak a chakra megfelelő mennyisége volt a fontos, de annak elosztása is számított. Természetesen ez egy olyan dolog volt, amire magunknak kellet rájönnünk, hiszen akármennyire jó is egy mester ő se lesz képes mindent pontosan elmagyarázni és nem is kell neki. Vannak dolgok, amikre egyedül kell megoldást találnunk, hiszen senki nem fog később se a szánkba rágni minket. Természetesen az első próbák sikertelensége senkinek se szegte kedvét. Mindannyian jól emlékszünk az akadémián töltött évekre. Ott egy egyszerű bunshin vagy shunshin is hatalmas kihívásokat okozott eleinte, most pedig már teljesen természetesen használjuk őket. Folytattuk tehát a próbálkozásokat különböző chakra mennyiségekkel, és elosztással. Néha még egymással is megosztottuk gondolatainkat, tapasztalatainkat, aminek senseiünk láthatóan kimondottan örült, hiszen végre elkezdtünk igazi csapatként gondolkozni. Pár órányi próbálkozás után már elértük, hogy nagyjából, hogy a több méter magas fa feléig fel tudtunk futni. A legnagyobb probléma a koncentráció megtörése volt, aminek köszönhetően mindig visszazuhantunk. Kicsit nehéz elképzelni, hogy idővel ezt is olyan természetesen leszünk képesek használni, mint ahogy sétálunk. Hamarosan arra lettünk figyelmesek, hogy a nap már magasan járt az égen, mi pedig a sok gyakorlásban eléggé megéheztünk. Szerencsére mesterünk előre gondoskodott erről a problémáról is, és előre becsomagolt ebédeket vett elő. Mindannyian leültünk és megettük az adagunkat. Közbe továbbra is ennek a technikának a rejtelmeit tárgyaltuk. Étkezés utána egy kis pihenőt tartottunk és visszatértünk a gyakorláshoz. Minden egyes próbálkozás után egyre feljebb és feljebb sikerült jutnunk a fa törzsén, ami újabb erőt adott a további próbálkozásainkhoz. Nagyjából délután öt óra lehetett, mikor végre sikerült nekem elsőként elérnem a tetejét. Nagy öröm fogott el, hiszen már olyan régóta próbálkoztam. Nagyjából egy órára rá a két fiú is teljesítette a kiszabott feladatot. A sensei teljesen elégedett volt a teljesítményeinkkel. Ezután pár napig még gyakoroltuk, míg nem ment teljesen természetesen. Alapvetően nem nehéz, így ha az ember ráérez, akkor nagyon könnyű tökéletesíteni és idővel tényleg olyan természetesen megy, mint a levegővétel.
 
Ezután egy fokkal komolyabb dologba kezdtünk bele. Ez a vízen járás volt. Hasonlóan az előzőhöz itt is a titok a chakra talpon való elosztásában rejlett, azonban egy teljesen más módon, mint a fánál. A víz folyamatos mozgásba van, így egy sokkal bonyolultabb feladatnak bizonyult. Megkaptuk a szükséges információkat, majd a sensei egy a kiképzőterepen található kis tóhoz vezetett minket. Én már kezdtem volna neki a vetkőzésnek, mikor meg lettem állítva.
- Te meg mit csinálsz? – tette fel a kérdést értetlenkedve.
- Leveszem a ruháimat. Nem akarom, hogy vizesek legyenek – válaszoltam neki teljesen természetesen.
 Ő csak fogta a fejét.
- Ezt sose fogom megszokni benned. Na váj, megoldjuk a problémát.
A mondatát követően rögtön el is tűnt a szemem elől és egy olyan tízperc után újra felbukkant. Kezében egy frissen vásárolt fürdőruhát tartott, még a címkét is rajta felejtette. A kezembe nyomta. Egy fekete bikini felső és alsó volt.
- Öltözz át… DE NE ITT! Nem hiszem el. Ott a bokor mögött jó lesz.
Láthatóan a szokásaim nagyon ki tudták készíteni őt, bár mindig vicces volt, amikor így viselkedett. Gyorsan átöltöztem és visszatértem hozzájuk.
- Megfelel? – kérdeztem, miközben kezeimet széttártam.
Ő csak bólintott és megkezdtük az edzést. Mint, ahogy azt már előre sejthettük közel se volt könnyű a feladat. Az alap megközelítés, amit a falon járásnál magtanultunk jó volt… 1-2 másodpercig, majd a hideg vízben landoltunk. Egy folyamatosan mozgó, változó felszínen nem olyan egyszerű megállni, mint egy teljesen szilárd, statikus testen. Teljesen új módszert kellet kidolgoznunk a sikerhez. Az egyértelmű volt, hogy a trükk a chakránk elosztásában van, tehát mindig a víz felszínéhez kell igazítani azt. Azonban a kivitelezés egyáltalán nem volt egyszerű. Legjobb esetben és 5 másodpercig voltunk képesek megmaradni és ha egyvalaki csobbant, az rántotta magával a többieket is, hiszen ilyen a víz felszíne nagyon felkavarodott és megzavart mindenkit. Rengeteg próbálkozáson mentünk keresztül, mire kezdtünk nagyjából ráérezni. Azonban ez még mindig csak az egyhelyben állás volt, sétálásról vagy futásról nem is beszélhettünk itt még. Nap végére, már képesek voltunk biztosan megállni és egy-két lépést megtenni. Másnap természetesen folytattuk a kiképzést. Lassú léptekkel haladtunk előre a technika megfelelő elsajátítása felé. Hamarosan már normális léptekbe tudtunk haladni és ha valamitől a víz megzavarodott, már nem zavart minket, mert tudtuk ellensúlyozni a chakránkkal. Az elkövetkező napokban tovább folytattuk a gyakorlást egészen addig, míg teljes magabiztossággal tudtunk futni a víz felszínén. Újabb technikát tanultunk meg mesterünk kezei alatt és természetesen mindenki boldog és elégedett volt. A fürdőruhát természetesen megtarthattam. A felső része egészen megtetszett, így addigi ruhatáramat kibővítettem néhány hasonló darabbal.
 
Hamarosan áttértünk a komolyabb anyagokra. A chakra irányítás alapjait már elsajátítottuk, így a sensei úgy érezte, hogy ideje valami komolyabb dologba belefogni. Elkezdett az elemi chakráról beszélni. Természetesen ezekről már hallottunk az akdémiai éveink alatt, ott azonban nem ültettük gyakorlatba ezt a tudást. Pontosan ezért nagyon megörültünk. Az elem feloldás nagy lépes egy shinobi életében. Mindenkinek különleges chakraérzékeny papírok lettek kiosztva. Feladatunk nem volt más, mint belevezetni a chakránkat és az majd végzi a dolgát. Mindannyian koncentrálni kezdtünk és vártuk az eredményt. Yoichi papírja hirtelen lángra kapott, Yuudai-é pedig kettéhasadt. Az enyém elporladt a kezembe. Tudtuk, hogy ez mit jelent. Az én elsődleges elemem a föld lett. Már alig vártam, hogy elkezdhessem tanulni. Azonban ez aznap nem történt meg. Ennek oka, hogy a mi mesterünk sem képes egyszerre három különböző elemet megtanítani, így mindenkinek külön tanárra volt szüksége. Szerencsére Nakada-sensei már tudta, hogy kiket is kell megkeresnie. Másnap két másik jouninnal az oldalán jött el a szokásos helyre. Az egyik egy fiatal nő volt, míg a másik egy idő férfi. Ők a két fiú oktatásával voltak megbízva, míg én maradtam Nakada-sensei kezei alatt, mert mindt kiderült az ő elsődleges elem is a föld. Ezzel megkezdődött az elemem oktatása
 
- Az elem feloldása egy teljesen más történet, mint a normális chakra használat. Elsőre nehéz dolgod lesz, azonban kitartással és soka gyakorlással sikerülni fog. Első lépésként vedd le a cipődet!
A sensei nem húzta sokáig az időt és rögtön belekezdett a tanításomba. A cipős részt nem igazán értette, azonban egy szó nélkül követtem az utasítását.
- Az első lépés maga az elem megértése. Legalább is nekem így tanította régebben a mesterem.  A föld egy olyan elem, ami mindenhol ott van. Mindennap azon sétálsz, de igazán észre sem veszed, hogy milyen is valójában. Az ember nem foglalkozik vele, csak természetesnek veszi a létezését. A föld egy olyan dolog, ami életet ad, hisz megannyi élőlény van alatta és a növényeket is ez tartja. Próbáld meg a chakrádat belevezetni a lábad alatt elterülő talajba és mondd meg, hogy mit érzel.
Rögtön meg is kezdtem, amit kért. Lábam alatt puha, kellemesen hűvös föld volt. Elkezdtem koncentrálni és a chakrát belevezetni.
- Semmit nem érzek – válaszoltam neki őszintén. Hiába tettem eleget a kérésének nem változott semmi.
- Próbáld újra! Ez nem fog sikerülni az első próbára. Időbe telik, míg az ember megtalálja a módját, azonban akkor olyan lesz, mintha egy új világ nyílna meg előtte.
Mondandója után újra és újra próbálkozni kezdtem. Már legalább egy-két órája csinálhattam teljesen eredménytelenül a feladatomat. Kezdtem úgy érezni, hogy csak a chakrámat pazarolom. Türelmetlenné váltam, amit valószínűleg ő is érzett, mert újabb tanáccsal látott el.
- Ne csak szimplán a földbe vezesd a chakrádat. Próbálj meg egyfajta kapcsolatot kialakítani a földdel, hunyd le a szemeidet és válj eggyé vele!
Kezdtem megérteni, hogy mire gondolhat. Kapcsolat a földdel. Érdekesen hangzik, azonban még mindig nem értettem, hogy az egész mire lesz jó a későbbiekben, de rögtön újra próbálkozni. Becsuktam a szememet és koncentrálni kezdtem. Néhány próbálkozás után valamit érezni kezdtem. Halovány rezgés a földben. Nem tudtam, hogy ezt kéne észrevennem, de kezdetnek jó. Tovább koncentráltam és próbáltam mélyebbre hatolni. Hamarosan az egyhangú rezgés sok apró kis mozgásra esett szét.
- Olyan, mintha rengeteg apró dolog mozogna alattam.
Kijelentésemre elmosolyodott
- Pontosan! Ahogy azt már mondtam a föld egy olyan elem, ami számtalan apró élőlénynek ad otthont. Az, amit te most érzel, azok rovarok és sok más különböző élőlények mozgása.  Az első lépés az elem elsajátításhoz az a megértése. Te pedig közel jársz ehhez. Amint ez jól megy áttérhetünk a következő lépésre. Viszont mára ennyi elég lesz. Holnap folytatjuk.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem a hallottak iránt. Elsősorban boldog voltam, mert közel jártam, azonban ha ez csak az első lépés, akkor nem is merem elképzelni, hogy milyen nehéz lesz a többi.
Másnap tovább folytattuk a feladatot. Továbbra is ugyanaz maradt a feladatom. Minden egyes próbálkozással úgy éreztem, hogy egyre többet tudok meg az alattam elterülő világról. A végén már pontosan meg tudtam határozni az élőlények pontos helyét és formáját is.
- Rendben, ennyi elég is lesz ebből! Ezzel sikerült megértened az alapok alapját, tehát van valami fogalmad magáról az elemről és a föld chakráról, hiszen anélkül képtelen lettél volna ilyen szépen feltérképezni a talajt. Különös dolog ez, mert az ember egy idő után akaratlanul is rátalál arra, amit keres. Egy bizonyos ponton túl elkezdtél úgy elemi chakrát használni, hogy észre sem vetted. A következő lépés, hogy képes legyél tudatosan is használni azt.
Elém sétált, majd zsebéből egy ökölnyi követ tett le elém. Elsőre nem tudtam, hogy mit akart, de természetesen hamar megkaptam a fel nem tett kérdésemre a választ.
- Itt ez a kő. Azt szeretném, ha átformálnád az alakját anélkül, hogy eltörne.
Rögtön le is ültem a földre és a kezembe vettem.
- A feladat elég nehéz lesz, azonban ha sikerül, akkor elmondhatod magadról, hogy a földelem használatának alapjait sikerült elsajátítanod. A feladatod mindössze annyi, hogy a chakrád a kőbe vezeted és elképzeled a változást, amin keresztül kell mennie. Nem kell megijedni ha eltörik, van még ahonnan ez jött.
Tanácsai egész hasznosnak tűntek, azonban ezt nehéz volt pontosan megállapítani, amíg meg nem próbálom. Szép lassan chakrát kezdtem vezetni a kőbe, ahogy az előtte a talajba is tette. Fejembe elképzeltem, ahogy egy kis rész kiemelkedik belőle. Azonban hiába koncentráltam, mert semmi nem történt. Kérdően néztem a senseire hátha van még valami tanácsa.
- Mondtam, hogy nem lesz egyszerű dolgod – tárta szét a kezeit.
Ezek után teljesen magamra voltam utalva. Próbálkoznom kellett újra és újra. Eleinte semmi sem történt. Idővel kezdtem kicsit ráérezni, de akkor is csak annyit tudtam kicsikarni belőle, hogy egy picit remegni kezdett a kezembe. Közel se az az eredmény, mint amire vártam. Hamarosan a nap megint kezdett lemenni és egy kicsit csalódottan tértem haza. Úgy éreztem, hogy nem sok előrelépést tettem az ügyben. Kíváncsi voltam, hogy vajon a többiek hogyan haladnak, azonban mióta elkezdtük az elem feloldást egyikünk se találkozott a másikkal.
Gyönyörű új nap virradt arra, hogy megint kavicsokkal játszunk. Termésteresen folytattuk az előző nap elkezdett feladatot. Hangyányi lépésekkel haladtam előre. Végül már sikerült valami mozgást kicsikarnom belőle, aminek nagyon megörültem, de abban a pillanatban szét is repedt.
- Ne veszítsd el a koncentrációt! – mondta, miközben egy újabb követ dobott nekem.
Hosszú ideig folytattam ezt, de az eredmény ugyanaz maradt. Egy kicsit elmozdult, majd eltört. Újabb nap veszett kárba ezzel a hülye edzéssel. Egyre frusztráltabb kezdtem lenni, mivel úgy érezte, hogy szinte semmit se haladok. Természetesen ez nem volt igaz, hiszen a normálishoz képest egész gyorsan ment, azonban nem volt akkor viszonyítási alapom, így számomra úgy tűnt, hogy egyhelyben topotgok. Következőnap, azonban sikerült elérnem a várva várt áttörést. Sikerült az elképzelt formát létrehoznom. Egyetlen repedés sem keletkezett rajta. Természetesen a napnak a fele már elment, mire sikerrel jártam és legalább 20-30 darabot tettem tönkre.
- Nagyszerű! Ezzel az alapok meg is vannak. Már nagyjából érted, hogy miként irányítsd a föld elemű chakrát. Erre később tudsz építkezni és új jutsukat tanulni. Azonban ajánlom neked, hogy, amikor van egy kis időd, akkor ezt még otthon gyakorold, amíg nem megy tökéletesen.
Nagyon boldoggá tett a sikerem. Természetesen ez magában elég kevés volt, mert ugyan kis köveket formálni nagyszerűen tudtam, de ez egy harcba elég hasztalan volt. Reméltem, hogy hamarosan jutsut is tanít nekem, aminek gyakorlati hasznát is veszem.
 
Egy komoly feladat
 
Az idő megállíthatatlanul haladt tovább. Teltek az éve az életünkbe és mindannyian kezdtük felnőni. Ezt mutatta az is, hogy egyre komolyabb küldetéseket is ránk bíztak. Természetesen az egy ok volt, hogy időközben a háború is kitört, így minden segítőkézre szükség volt. Természetesen genin rangunknak köszönhetően továbbra se kaphattunk veszélyesebb küldetéseket, így be kellet érnünk annyival, hogy segítettünk a háborús területekről kitelepíteni az embereket, illetve az utánpótlás szállítmányokat kísértük, de jórészt ezek is eseménytelenek voltak. Eddigre már egy szépen összekovácsolódott csapat voltunk, így mesterünk már elkezdett minket a hamarosan megrendezett chuunin vizsgára felkészíteni. Azonban még mielőtt maga a vizsga eljött volna egy újabb küldetésre lettünk beosztva. Ellentétben az előzőekkel ez elég komolynak tűnt. Nem tudom, hogy vajon már ennyire megbíztak bennünk, vagy szimplán csak ilyen kevés ember állt a rendelkezésükre, de én személy szerint örültem neki. Már régóta vártam, hogy valami ilyesmit is csinálhassak. A feladatunk egyszerű volt. Egy csapat bandita ütött tanyát az egyik határ menti kis faluban. Jelentések szerint nagyjából tíz felfegyverzett emberről volt szó, akik túszul ejtették a lakosságot és ideiglenes bázisnak használják a helyet. Természetesen hasonló banditákkal már volt dolgunk azelőtt, de akkor inkább csak a véletlennek volt köszönhető a találkozás, most pedig ténylegesen harcolni megyünk oda. Miután megkaptuk  a feladatunkat és összekészültünk, gyors tempóba kezdtünk haladni az adott helyre. Ez nem egy lazsálós utazás volt, mint amihez hozzászoktunk, hanem sietnünk kellett, hiszen a falusiak élete múlott rajtunk, már ha egyáltalán még életben voltak akkor, hiszen a legutóbbi információink is egy naposak voltak és annyi idő alatt sok minden történhet. Nagyjából fél nap gyors futás után meg is érkeztünk a helyszínre. Szerencsénkre a falu egy erdő közepén helyezkedett el, főként fakitermeléssel foglalkoztak. A fák nagyszerű rejteket nyújtottak számunkra a felderítéshez, illetve a meglepetés támadáshoz. Az előbbit gyorsan meg is kezdtük. Mindannyian szét váltunk és biztonságos távolságból kezdtük megfigyelni a helyzetet. A jelentés pontatlannak bizonyult, mivel mi nagyjából két óra leforgása alatt 15 különböző embert számoltunk és nem tudhattuk, hogy hányan lehetnek még az épületekben. Tudtuk, hogy ha vannak még túlélők, akkor nem vesztegethetünk több időt. Egy gyors tervvel állunk elő. Az éj leple alatt támadtunk. A nagyjából öt házból, egy szentélyből és egy fűrészmalomból álló falut körbevettük négyen. Az őrök pozícióját és útvonalát könnyen meg tudtuk állapítani és elég sok lyuk volt bennük, amiken le tudunk csapni. Miután mindenki elhelyezkedett és eljött a megfelelő idő, mindannyian lecsaptunk. Az én helyem egy fa tetején volt az egyik ház fölött. Az egyik őr pont az alatt állt, ami tökéletes volt. Egy kunait vettem magamhoz. Bár a sose voltam túlzottan oda a fegyverekért, még én se tagadhatom, hogy sokkal hatásosabban lehet vele megölni az ellenfelet, mint pusztakézzel és amire most mindennél nagyobb szükségünk volt az, hogy gyorsan és feltűnésmentesen tudjuk kiiktatni az ellenséget. Mikor eljött az idő leugrottam az ágról, amin eddig rejtőztem egyenest a férfira, letepertem a földre, majd a késemet átdöftem a szívén. Rögtön megfogtam a már élettelen testet és a ház oldalához támasztottam. Magamba számolni kezdtem. 15 másodperc… 10… 5… most! Ebben a pillanatban egy újabba ember érte el az épület sarkát, akit el is kaptam berántottam a takarásba és elvágtam a torkát, majd a másik mellé helyeztem. Eddig minden simán ment. Innentől nagyjából két percünk volt a további ellenfeleket feltűnés nélkül likvidálni, mielőtt észrevennék az eddig elintézettek hiányát és riadót fújnak. Gyorsan kilestem a sarkon. Láthatóan a többiek is végezték a feladatukat, mert az ő kezdő pontjukon lévő őröknek is nyoma veszett. Rögtön el is kezdtem a következő feladat felé mozogni, azonban valami nem stimmelt. Mikor odaértem senki se volt ott. Biztos voltam benne, hogy jó helyen járok, ami azt jelenti, hogy itt kéne egy embernek állnia. Ekkor harang kongás törte meg az éjszaka zaját. Ez nem jelentett jót. Valahol a tervünk megbukott és ez a riadó hangja volt. Ennek értelmében a B terv lépett életbe, tehát megpróbáljuk az összes ellenfelet minél hamarabb likvidálni. Láttam is, ahogy  több háznak az ajtaja is kipattant a helyéről és néhány nagyon meggondolatlan férfi lépett ki rajtuk, akik a következő pillanatban egy-egy fegyverrel a fejükbe vagy szívükbe estek össze. Sajnos azonban annál többen voltak, hogy mindegyiket ilyen egyszerűen intézzük el. Úgy tűnik, hogy még az általunk felbecsült létszám se volt túl pontos, mivel nemsokára legalább 20 ember volt a faluban szétszórva. Nem telt el sok idő, mire harcok alakultak ki köztünk és köztük. Bár lényegesen többen voltak mint mi, de hála a ninja kiképzésünknek, illetve, hogy rögtön kisebb csapatokra bomlottak, így egyszerűbb dolga volt mindenkinek. Először hárman jöttek felém. Elkezdtem érezni ahogy a szívem egyre jobban kalapálni kezd és ajkam halvány mosolyra kanyarodott. Próbáltam azonban elnyomni ezt az érzést, mert tudtam, hogy ha most elveszítem a fejemet, akkor annak végzetes következményei lehetnek. Ellenem vonuló férfiak kezében rossz minőségű fegyverszerűségek voltak. Kés, rozsdás kard és egy vasvilla. Láthatóan nem éppen egy profi bűnszervezetről van szó, bár elsőre elég szervezettnek látszódtak. Aki először elért az a kardos férfi volt. Egy fentről indított suhintással próbált lecsapni rám. Én egy mozdulattal elkerültem a kardját és kunaiommal rögtön átvágtam a torkát, majd testét megfogva nekilöktem a mögötte lévőnek, aki a vasvilláját nekem szegezve rohant, így a férfi egyenest felszúródott a fegyverre. A harmadik eközben oldalról közeledett és próbált meglepni engem. Nagyot suhintott késével, ami elől még időben el tudtam ugrani. Útját tovább folytatta felém én azonban egy gyors mozdulattal kirúgtam a kezéből az eszközt, majd közel kerülve hozzá a szívébe döftem a kunait. Shuriken tartómba nyúltam és a vasvillás férfit, aki éppen felállni készült egy dobással a fejbe elintéztem. Ahogy szétnéztem láthatóan kész káosz volt az egész környék. Holttestek hevertek mindenfele. Szerencsére ezek között egyik sem volt a társaimé. Egy pillanat múlva különös zajt hallottam magam mögül. Megfordultam és csak egy fémes villanást láttam. Reflexszerűen magam elé rántottam a kunaiomat, ami egy szerencsés döntés volt, mivel az ellenfelem katanája így azon csattant és nem pedig a testemen. Amilyen gyorsan csak tudtam megpróbáltam egy kis távolságot tartani tőle és felmérni a helyzetet. Magas barnahajú férfi állt ott. Kezében egy hosszú katana, ami ránézésre újnak és profi munkának tűnt. Egyáltalán nem illett bele ebbe a bagázsba, akiknek a felszerelése láthatóan elég szedett-vedett volt. Kiállása is teljesen más volt. Shinobi volt. Veszélyesnek tűnt, azonban én sosem voltam az a fajta, aki megfutamodott volna egy kis veszély elől. Azonban izgalmamat már képtelen voltam kordában tartani. Arcomon széles vigyor terült el, ahogy a férfi a következő támadását indította. Gyors mozdulatokkal vágott felém, amiket én hárítani tudtam, majd az utolsó, ami egy vízszintes támadás volt kitértem úgy, hogy lehajoltam. Guggoló pozícióból lőttem ki magamat és kardjának pengéje alatt haladtam el. Rajtam volt sor, hogy rohamra indulja. Késemet meglendítettem és a karját célozva vágtam felé. Sikerült eltalálnom, azonban csak felszínt karcoltam, mivel még időben el tudott távolodni. Természetesen ennyivel nem adtam fel. Folytattam és újabb vágások sorozatát indítottan felé. Ezeket hárította, majd mikor megfelelőnek látta ellentámadott. Shunshint kellett használnom, hogy ki tudja térni. Pont annyira távolodtam el tőle, hogy pengéje ne találhasson el. Rúgást indítottam felé és sikerült a kardot tartó kezét eltalálni, így az kicsúszott a szorításából.  Már vágtam is volna, azonban észrevettem, hogy gyors kézjeleket formált. Tudtam, hogy ez nem lesz jó, így inkább távolodni kezdtem tőle. Ez okos ötletnek bizonyult, mivel a következő pillanatban egy tűzlabda hagyta el a férfi száját. Mivel távolabb álltam tőle, így volt annyi időm, hogy elvetődjek, majd amint földet értem még átgurultam a hátamon, hogy minél nagyobb távolságot nyerhessek. A kitérés éppen sikerült, azonban a jobb lábamat, így is megégette egy kicsit a jutsuja. Ezalatt az idő alatt ő össze tudta szedni a fegyverét és rohamra újabb rohamra indult. Megint oldalról érkező csapás jött felém. Kitérni nem volt időm, így blokkolni próbáltam, de azzal is elkéstem egy kicsit, így bár meg tudtam állítani, de a penge vége belevágott az oldalamba. Éles fájdalom hasított belém és éreztem, ahogy a vérem végigfolyik az oldalamon. Gyorsan hátrálni kezdtem, azonban nem tudtam sok távolságot nyerni, mivel ő folyamatosan a nyomomba járt. Több vágást indított, amiket igyekeztem hárítani vagy kitérni, azonban nem túl nagy sikerrel, mert pár újabb vágást is sikerült szereznem, de szerencsére egyik se volt túl mély. Rájöttem, hogy hátrálással nem megyek sokra, így egy elkeseredett lépésre szántam el magamat. Megálltam és rögtön előre kezdtem haladni és ledöfni őt. Azonban nem sok sikerrel, mert a következő pillanatban kardjával végighasította a hasamat. Elég mély sebet kaptam és rögtön a földre rogytam. Minden erő kiszállt belőlem. Hiába próbáltam megmozdulni a testem nem volt hajlandó engedelmeskedni. Látásom homályosodni kezdett. Az utolsóm amit láttam a férfi arca volt, azonban ahelyett, hogy végzett volna velem hirtelen eltűnt a látószögemből. Tompa hangok csapták meg a fülemet, ahogy a nevemet kiáltották. Ezek után minden elsötétült.
 
*csip* *csip* *csip*
A démoni masina hangjára keltem. Rájöttem, hogy egy kórházba tértem magamhoz. Megpróbáltam felülni, azonban éles fájdalom hasított belém. Takarómat felhajtva láttam, hogy végig kötések vannak rajtam. Elég csúnyán megsérültem abban a harcban. Csoda, hogy egyáltalán még élek.
Hamarosan több látogatóm is érkezett. Nevelőszüleim természetesen, csapattársaim és a sensei. Elmesélték, hogy mi történt a faluba. A kardos fickó meglépett, de szerencsére a lakók épségbe megúszták. Nekem pedig hatalmas mázlim volt, hogy egyikük orvos volt, így ott helyben el tudott látni, majd mikor stabil volt az állapotom visszaszállítottak Kumogakuréba. Örültem, hiszen végül minden jól végződött, bár én egy kicsit rossz állapotba voltam. Ekkor ütött belém a felismerés, hogy vajon meddig fog tartani, míg felépülök?  Egy hét választott el a chuunin vizsgától, így pánikba estem. Az orvosok azt mondták, hogy semmiféleképpen nem vehetek részt, mert túl mélyek ahhoz a sérüléseim és könnyen bele is halhatok ha elmennék. Teljesen le voltam törve. Végre itt volt az alkalom, hogy előrébb jussak, azonban nekem pont most kellett lesérülnöm. Dühös és csalódott voltam, mert az esélyt se kaptam meg, hogy legalább megpróbálhassam. Ehelyett a korházi ágyat kellet nyomnom. Természetesen a vizsga napján megpróbáltam kiszökni, de észrevettel és lefogtak. Fel is nyílt az egyik sebem. Végül a vizsgának vége lett. Mindkét társam chuunin lett. Egyedül én ragadtam itt. Többen próbáltak vigasztalni, hogy lesz még következő alkalom, de akkor ez nem nagyon vigasztalt.
 
Pár hónap telt el és már egy ideje kint voltam a kórházból. A csapatom természetesen már nem létezett, hiszen chuunin rangra lépett fiúkat különböző helyre osztották be, ahogy a senseiemet is. Még a kórházba sikerült megbékélnem a gondolattal, így már egyáltalán nem voltam letörve az események miatt, maximum egy kicsit csalódott. Most már csak arra várok, hogy mi hoz a jövő.
 

//Szeretném kérni, hogy az alap egy darab ajándék jutsun kívül esetleg többet is kaphassak, amiket én választhatok meg//
avatar
Miuri Hitomi
Játékos

Taijutsu Pontok : 15


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 185

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Miuri Hitomi

Témanyitás  Namikaze Minato on Csüt. Márc. 24 2016, 23:57

Akkor a korábban megbeszéltek szerint értékelném ezt az irományt, és azt kell hogy mondjam király volt Very Happy 
Nem is kertelek tovább nézzük miből is élünk!

Kezdő értékek:

Chakraszint 140+20
Rang: Genin
Szint: C
Pénz: 3000 Ryu

Emelett persze a leírt technikák, vagyis a Doton elem feloldása, és a függőleges terepen illetve a vízen való megmaradás. 
Illetve mivel nem vagyok szőrösszívű egy plusz techinkával - ami nem olyan nagy dolog de jól jöhet még és illik a karihoz - megdobnálak Very Happy 
Nawanuke no Jutsu // Szabaduló technika

Tessék adatlapot készíteni és jó játékot ^^ 
avatar
Namikaze Minato
Moderátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Yondaime Hokage
Chakraszint: Amennyi egy Hokakénak jár

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Miuri Hitomi

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.