Hirano Reina

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Hirano Reina

Témanyitás  Hirano Reina on Csüt. Ápr. 07 2016, 17:15

[Elhelyezés: Geninné válás előtt-től pár héttel a geninné válás utáni napig.]

    Ez már az ötödik a héten. Az ötödik alkalom, hogy Jiro átruházza rám a teendőjét. Pedig még csak szerda van. Idős embereknek nyújt segítséget, ezzel is pénzt szerezve. Nem is tudtam, hogy ilyen nehéz helyzetben vagyunk. Ha előbb tudomást szerzek erről, akkor már régebb óta is levehettem volna ezt a terhet a válláról. Az öregek igazán hálásak a segítségért. Meglepően könnyen szót értek velük a generációs különbség ellenére. Hasznos tanácsokat, bölcsességeket hallok tőlük. Van egy idős úr, Ikeda Toshiro, akivel szívesen töltök időt. Felolvasni járok hozzá. A családja széthullott, akárcsak az enyém. Ma már túltette magát az eseten és boldogan gondol vissza a velük együtt eltöltött hosszú évekre. A háborúban esett áldozatul felesége, gyerekei, sőt még unokája is. Akkor azt kívánta, bárcsak Ő veszett volna helyettük. De mára már elfogadta, hogy ez az élet rendje és szeretettel megy vissza abba az időbe, mikor még maga mellett tudhatta hőn szeretett családját. Ő a legszerencsésebb ember - vallja.

     Az úr elvesztette látását, pedig egyetlen kedvtelése az olvasás volt. Toshiro kiskora óta ismerte Jirot, ezért bízta Őt meg, hogy járjon hozzá felolvasni, mondván ebből mindketten profitálnak. Tudta, hogy szűkösen állunk anyagilag. A bácsi kicsit csalódott volt, amikor nem a megszokott felolvasója látogatta meg, de később bevallotta, hogy talán örült is a változásnak, mert pillanatok alatt a szívéhez nőttem. Ahogy Ő is az enyémhez. Az aggastyán olvasottsága elkápráztatott. Alig tudtam valakivel elbeszélgetni a könyvekről, manapság nem találni nagyon embereket, akik belevetnék magukat ily módon a könyvekbe. Elég nehéz volt olyan könyveket hoznom nap mint nap, amit Toshiro-san még nem olvasott, mielőtt elvesztette volna szeme világát.


    Ha nem abban állapodtak volna meg Jiroval, hogy fizetés ellenében látogatom meg, akkor el sem fogadnám Tőle a béremet. Az nem munka, ha valamit szívesen csinál az ember saját maga örömére. Felolvasóból hamarosan már a személyes gondozójává váltam. Segítettem neki rendben tartani a házát, kimosni a ruháit, megfőzni az ebédet vagy ha esetleg úgy alakult, a vacsoráját. Sosem voltam teendő nélkül. Mikor hazaértem pedig megtettem ugyanezt otthon is, hogy Jironak se legyen gondja a háztartással... Egyszer engedtem be főzni és akkor is két órán át kereszthuzatban kellett szellőztetni a lakást, hogy elmúljon az égett szag. Azóta csak teát engedem csinálni, legalább a vizet nem tudja odaégetni. Egy szavam sem lehet ugyan, ennyi szeretetet még senkitől sem kaptam, mint Jirotól ez alatt a pár év leforgása alatt. Gondomat viselte és illemtudó ifjú hölgyet nevelt belőlem. Nem is tudom neki eléggé ezt megköszönni.

    Toshiro úrnak szépen lassan már mindennapjai részévé váltam. Gyakran belém karolt és együtt sétáltunk a faluban, én irányítottam lépteit. Bár nem látta a tájat a saját szemével, de lelki szemei előtt a hangok képzeletével átszőve olyan képet festettek, amit egy látó ember sosem láthat. Kedvelt szórakozása volt, hogy próbálta megtippelni merre járhatunk éppen és mi történik körülötte. Egyre pontosabban észlelte a maga körül történő eseményeket, míg nem egy teljes képet tudott alkotni a környezetéről és az ott élő emberekről. Oh igen, az emberek. Azt hinnénk, hogy könnyen meg lehet szokni mások közelségét. Legyen szó egy vadidegenről, vagy akár személyek sokaságáról. Rájöttem, hogy ez esetemben egyáltalán nem így van. Mivel Én nem járkálok társaságba, így nem is volt eddig mivel szembesülnöm, leszámítva persze az akadémiai közeget, de ott is Takashira hagyatkoztam és csak vele tengettem el az időmet. Az öregúr viszont a falu elismert polgárainak egyikeként volt számon tartva, Én pedig úgy éreztem magam, mint egy hatalmas társasági céltábla. Folyamatosan leszólították Őt, persze ha már ott voltam, akkor engem is illő volt, de a bácsi miatt igyekeztem valahogy átvészelni. Bár Ő is megjegyezte, hogy társaságban mindig olyan csöndes vagyok, de mikor személyesen vagyok vele, mindig árad belőlem a mondanivaló.

     Toshiro úr beszélgetéseink során nem egyszer hangoztatta, hogy hamarosan egy jobb helyre fog jutni. Úgy érezte, már nincs sok hátra az életéből, ezért minden napot úgy szeretett volna leélni, mintha az utolsó napja lenne. Ezt az utolsó napját pedig velem szeretné eltölteni. Mindig azt mondta, hogy az unokájára emlékeztetem, Megumira. Ő is ilyen visszahúzódó volt, mint Én. Nem töltött sok időt a családjával és mindig a szobájában gubbasztott. Toshiro-san sem hibáztatja Őt, hiszen maga sem törődött eleget a családdal. A munkának élt és annak, hogy mindent meg tudjon adni nekik. Talán ezért szereti a társaságom olyannyira. Pótolni szeretné azt, amit Meguminak és az egész családjának nem sikerült megadnia.


    Ahogy telt az idő, arra lettem figyelmes, hogy a mosogatóban mindig ott hevert egy plusz csésze, ami valahogy nem illett oda. Miért kellett volna az öregnek két csésze? Egyedül él és ha még látogatja is valaki, az sem rendszeresen. Nem akartam ezzel zargatni, de kíváncsi voltam, ki lehet az és egyik délután leskelődtem jóval előbb, mint érkezni szoktam hozzá. Nem mintha ezzel többre mentem volna. A férfi egy notesszel érkezett meg. Magas volt és jól öltözött. Bent töltöttek egy fél órát, megittak egy-egy csésze teát, majd a férfi távozott. Ami nagyon furcsának tűnt, hogy beszélgetés közben a férfi jegyzetelt a noteszébe. Egy hétig folyamatosan járt hozzá a titokzatos alak, de egyszer sem tettem szóvá. Ha Toshiro úr el szeretné nekem mondani, hogy ki az, akkor majd biztosan megteszi.

   Pár nappal később éppen egy könyv után akartam keresgélni, azt követően pedig az öreghez vettem volna az irányt. Igyekeztem, mert nem szeretek senkit sem megváratni, pláne nem Őt. Nem régiben kaptam meg a fejpántom és lettem geninné. A nagy hírt szerettem volna elújságolni, ezért magammal vittem a pántot, hogy a kezébe adhassam. A tervem csak szó nélkül a kezébe nyomni. Ujja tapintása úgy is érezni fogja a fémbe vésett levélmintát. Az egyszerűség kedvéért a homlokomra kötöttem, tudván a kezemben könyvet fogok cipelni. 

Beléptem a házba, leültem és levettem a lábbelimet. Bentebb mentem, de nem találtam meg Őt.

- Toshiro-san! - szóltam, hátha felfigyel és hangjával eligazít. Vártam, de nem jött válasz. Biztosan megint a fülén ül. Hangosabban kiáltottam, ezt már biztosan meghallja majd. - Toshiro-san! Megjöttem! Hoztam valamit, aminek biztosan örülni fog. Garantálhatom, hogy ezt a köny... - Csuklott el a hangom hirtelen.

    Ahogy a szobákat pásztáztam, megláttam a fotelt, amiben mindig ülni szokott. Most is ott ült. Csak éppen már nem mutatta jelét az életnek. Már nem dobbant a szíve. Már nem várt mosollyal, amikor megérkeztem. Közel futottam zaklatottan és életre mutató jeleket kerestem kétségbeesetten, mindhiába. Nem akartam elhinni, hogy ez történik. A látásom elhomályosodott, a könnyek záporoztak szememből. Levettem a fejpántom és megragadtam Toshiro úr kezét. Belehelyeztem a friss kitüntetést és halkan suttogtam felé.

- Végig biztatott engem, és most sikerült. Köszönöm! Köszönök mindent! Remélem tényleg olyan jó helyre került, ahogy azt mondja. Úgy sajnálom! Sajnálom, hogy nem értem ide időben. - Fejeztem be monológom, ami immáron süket fülekre talált. Mindegy egyes kimondott szó marcangolt belülről, de valahogy úgy éreztem, ki kell mondanom őket.

    Csak ültem ott és fogtam élettelen kezét, bámulva magam elé. Elreménytelenedve, mint aki nem tudja, mihez kezdjen az életével. Nem tudtam, hogy egy ember elvesztése ily módon fájdalmas tud lenni. Amikor elvesztettem a családom, akkor még olyan fiatal voltam, hogy nem tudtam ésszel felérni, mit is jelent ez. Most, hogy érettebb lettem már más a helyzet. Mintha a világ egyszerre egy olyan hellyé vált volna, ami céltalan, üres és szürke. Nem is tudhatjuk igazán, mennyire szeretjük azokat, akik nap mint nap mellettünk vannak egészen addig, míg a sors valamilyen formában nem tartja távol tőlünk őket. 

   Mozgásra lettem figyelmes és halk léptek tartottak az irányomba. Föleszméltem és odaálltam az ajtó elé, várva a betolakodó érkezését. Elhúzódott az ajtó és az a férfi lépett be rajta, akit az öregúrral láttam. Kezében ott volt a notesz, egészen biztos vagyok, hogy Ő az. Egyből rá is zúdítottam a kérdést.

- Ki maga? - kérdeztem feldúltan. Válaszokat akartam és reméltem, Ő meg tudja nekem adni azokat.
- A nevem Oshiro Hitoshi. Te biztosan Reina vagy. Toshiro-san rengeteget mesélt rólad. - mondta a férfi majd felém szegezett egy mosolyt. Ebben a mosolyban semmiféle gúnyt vagy rosszindulatot nem véltem felfedezni. Önzetlennek látszott.
- Igen, én lennék. - feleltem - Hadd kérdezzem meg, mi az a notesz a kezében? Miért írt bele, mikor beszélgetettek? Miért látogatta Őt?
- Ezt sajnos nem mondhatom el, csak ha eljön az ideje. Van egy kis elintézni valóm vele. Merre találom? - érdeklődött az életévei közepénél járó férfi.
- Attól tartok, már nem lesz rá alkalma, hogy vele beszéljen. - válaszoltam halkan, az érzelmeim pedig ismét kiültek szemembe könnyek formájában.

    A férfi szeme kikerekedett. Szavaim lehullottak tudatáig és mélységes együttérzést sugározott pillantása. Körbenézett a szobában és meglátta a háttal fordított fotelt, amiből csak az öregúr kopaszodó feje látszott. Közelebb ment és megbizonyosodott róla, hogy valóban nincs már köztünk. Visszasétált hozzám, majd leültetett az asztalhoz magával szembe.

- Őszinte részvétem, Reina. Te álltál hozzá a legközelebb. Remélem hiányát egy idő után felülírja a sok szép emlék és az élményekre, amiket vele éltél át boldogan gondolsz majd vissza. - fejtette ki együttérzését, majd hangja még komolyabb hangtónust ütött, mint eddig - Most már jogod van tudni, hogy miért keresem. Ezen a noteszen - nyújtotta irányomba és tartotta, míg apró kezem nem vette el azt - munkálkodtunk pár napig és most a végleges változatot szerettem volna felolvasni, hogy megfelel-e számára. Engem kért fel, hogy írjak helyette. - mondta a férfi.
- De hát... Miért nem engem kért meg rá, hogy írjak? Én is nagyon szívesen megcsináltam volna. - szakadt ki belőlem hangosan a gondolat.
- Mert nehéz lenne olyasvalakivel leíratni dolgokat, amik épp neki szólnak. Ez az egész notesz a tiéd, Reina. Tudta, hogy hamarosan elhatalmasodik rajta a betegsége és szerette volna kifejezni, mennyire hálás neked. Ahogy hallgattam a szavait... ilyen fokú szeretettel még senkit nem hallottam beszélni. Kár, hogy csak olvashatod, de remélem ez is sokat jelent a számodra.
- Köszönöm, nagyon is rengeteget jelent nekem. - szorítottam magamhoz a noteszt.

    A férfi javasolta, hogy jelentsük a halálesetet és nekem is jobbat tenne, ha nem lennék itt. Igaza van, nem bírok itt megmaradni, mert minden rá emlékeztet. Hitoshi elkísért hazáig és közölte Jiroval a történteket. Én nem lettem volna rá képes. Bevonultam a szobámba és a párnámba temetkeztem. A hold fénye megvilágította a noteszt a kezemben, de ki már nem nyitottam. Talán kell egy kis idő, hogy feldolgozzam a történteket. Ha túl leszek ezen az érzelmi hullámvasúton, már boldogan fogom olvasni Toshiro-san minden kimondott szavát, amit a férfi leírt. Mindenesetre boldog vagyok, hogy ez az idős úr az életem részese lehetett.

[Igényelt jutalmak: Egy kis ryo a felolvasásért és gondozásért, valamint a kapott notesz.]
avatar
Hirano Reina
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 30

Tartózkodási hely : Könyvekbe temetkezve


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 360

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hirano Reina

Témanyitás  Terumi Mei on Csüt. Ápr. 07 2016, 17:40

HellóSzia, Reina! Very Happy (Muszáj volt így indítanom)


A történeted, ahhoz képest, hogy egy egyszerű kis szösszenet, én élveztem, amit olvastam! ^^
Így jutalomképpen megkapod a noteszt, az olvasásért +2500 ryut és mivel jelentősebb dolgok nem történtek, ezért most csak +3 ch-val tudlak jutalmazni. (Majd legközelebb Very Happy )

_________________
Hentesáru:
Amori Shuu - Élet, de milyen áron?
Nishikawa Karasu - Régmúlt idők
Engyounogou Hakuryuuin - Fából vaskarika
Ginoo Yukizaki - Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld
Komimushi Zanami - Egyenesen járni tudni kell (fagyasztott)
Kuriyo Iso - Egy másfajta küldetés (fagyasztott)
Fujikage Kizashi - Zápor, zivatar (fagyasztott)
Hateshi - Ami az arcok mögött lapul (fagyasztott)



avatar
Terumi Mei
Adminisztrátor

Specializálódás : Kdeves Mizukga

Tartózkodási hely : Mindenhol


Adatlap
Szint: S
Rang: Mizukage
Chakraszint: Pálinka

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hirano Reina

Témanyitás  Hirano Reina on Csüt. Okt. 27 2016, 22:26

[Elhelyezés: A geninné válás és a csapatbeosztás után;  Kaland célja: A kapott notesz sorsának tisztázása, Aggodalmak okozása pici Reinának, Menő sebet szerezni anélkül, hogy harcolna]

Egy számomra már oly ismerős helyen koptatták aprócska lábaim az aszfaltot. A nap épp olyan erővel sütött, mint akkor, azon a napon. Szélcsend honolt, de nem csak emiatt telepedett némaság a tájra, az egész hely elhagyatott volt. A hintákat még a szellő sem legyintette meg, árván lógtak, mintha csak vártak volna valakit. Leszegtem a fejemet, majd egy alig észrevehető félmosolyra húztam számat. Én is várok valakit. - gondoltam, majd ajkaim pillanatok leforgása alatt ismét egyenes vonallá préselődtek. Végtagjaim vonszolva haladtam, és egy szörnyű előérzet hasított lelkem mélyéig. Szívem minden egyes rezdülését éreztem, ahogy egyre hevesebben kalapált. Vajon ott lesz? Hogyan is lehetett volna ott, hiszen már rég elment és magával vitt mindent, amire érdemes lenne emlékeznem. Mégis emlékszem.

Csüggeteg léptekkel értem el a padhoz, min egykoron megismertem Őt, a legjobb barátomat. Minden gyerek játszott, vígan nevetett, csak Ő maradt ki a szórakozásból. Talán önszántából, vagy talán azért, hogy elkerülje a megvető tekinteteket. Bátortalanul odatopogtam hozzá, s attól a ponttól már ketten szegültünk a világ ellen. Az Ő barátsága volt az, ami kizökkentett az eseménytelen hétköznapokból. Megteremtette nekem a lehetőséget arra, hogy kilépjek a képzelt világomból és ne a könyvek sorai között keressem a menedéket, hanem az akkori életem próbáljam szebbé tenni. Ez ment, nagyon is jól. Minden vele töltött perccel úgy éreztem, hogy a lelkem darabjai a helyükre találnak. Mígnem egy napon a sorsunkat összekötő fonál megszakadt. Próbáltam összecsomózni, hogy újra fennálljon a kötelék, de hogyan is tehettem volna, ha sehol sem találtam meg a másik végét?

Kezem óvatosan simítottam végig a padon, mintha egy régi ismerőst üdvözölnék. Ekkor képzeletem kapva-kapott az alkalmon, és egy ismerős hangot juttatott fülembe.

- Reina! - mondta a fiú, de én reflexszerűen megráztam a fejem. Nem lehet. - Hát már rám sem nézel? - szólalt meg ismételten. Tudom, hogy ez nem valós, de addig fog játszadozni velem az elmém, amíg nem lebbentem fel a fátylat az igazságról. Félve fordultam meg, és úgy éreztem, vörös szemeim becsapnak. Ott állt előttem teljes egészében, és akármennyit pisloghattam sem tűnt el. Furcsa módon kisgyermekkori alakban tárult elém.
- Ta-ka-shi... - csúszott ki ajkaimon szaggatottan, majd könnyek szöktek szemembe. Két percig csak álltam mozdulatlanul, mert idő kellett ahhoz, hogy feldolgozzam, amit látok. Miért így jelent meg? Miért most? Nem érdekelt. A szám lassan de biztosan mosolyra húzódott, de a könnyek nem szűntek potyogni. - Takashi! - kiáltottam el magam és tárt karjaiba repültem. Olyan erősen még soha nem szorítottam, ahogy most öleltem magamhoz. Csak Ő és Én voltunk, na meg megannyi megválaszolatlan kérdés, de egyik sem számított.


Ő sem engedett el addig a pillanatig, ameddig ki nem hátráltam karjai közül. Könnyes szemeim arcát fürkészték, ami nyugodt volt és boldog.

- Hiányoztál! - suttogtam erőtlenül, majd megtöröltem szemeimet, hogy megszabaduljak a könnyektől, mire ismét az üres játszótér tárult elém, majd egy ijesztően hatalmas sötétség.

Kipattantak szemeim és az ágyamban találtam magamat. Megint csak egy álom. Mostanában egyre gyakoribb. Ahogyan a kialvatlanságom is. Nem csoda, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, ha örülök, hogy az álmosságtól nem rogyok össze. Mennyi lehet az idő? Hajnal 3? Talán. Fölösleges próbálkoznom a visszaalvással. Nem megy. Fejemet jobbra fordítottam és rátettem az arcom valamire, ami megijesztett. Odatapintottam kezemmel hirtelen, és egy hideg bőrkötést éreztem. Oh igen, meg is feledkeztem róla. Éjszaka szerettem volna elolvasni, de nem volt bátorságom még kinyitni sem. Attól féltem, hogy szemeim olyannyira elmosódnak, képtelen leszek látni bármit is. Nem véletlen, hiszen nem akárkitől kaptam ezt a noteszt. Nem volt családtag, csupán egy igen kedves ismerős, Toshiro úr. Minden nap felolvasni jártam hozzá, mert Ő maga vak volt. Sajnos nem csak ez volt az egyetlen baja. Egy betegség lett úrrá szervezetén. Én találtam rá az élettelen testére, ahogy a kedvenc fotelében várta, hogy megérkezzek hozzá. De nem én érkeztem meg előbb hozzá, hanem az elmúlás. Akkor vesztettem el igazán valakit először, akiről már biztosan tudom, hogy soha többé nem jön vissza. A szüleim nem ismertem, így őket úgy gondolom, el sem veszíthettem. Persze hiányzik, hogy legyen családom, de itt van nekem Jiro, és remélhetőleg itt lesz nekem Akane Sensei és a csapattársam Aki.

Viszont most úgy érzem, ideje lenne szembesülni az öreg úr utolsó szavaival, amit ebbe a noteszbe íratott. Odabotorkáltam a lámpához, majd felkapcsoltam és reszketeg kézzel nyúltam a borítóhoz. Lehunytam szemem és egy hirtelen mozdulattal lapoztam fel a füzetet. Félve nyitottam ki vörös szempárom, majd olvasásba kezdtem.

Előszó


A nevem Oshiro Hitoshi. Én kaptam azt a becses feladatot, hogy Ikeda Toshiro úr szavait papírra vethessem. Nagyon kedves ember volt, ezt abból a pár napból is könnyen leszűrtem, amit vele tölthettem a diktálásai alkalmával. Ebben a kis noteszben össze van foglalva mindaz, amit nem tudott neked elmondani. Ahogy hallgattam, az jutott eszembe: Bárcsak Én is képes lennék majd egyszer így szeretni. Olyan önzetlenül s tisztán, ahogyan Ő szeretett téged. Nem egyszer volt rá precedens, hogy miközben rólad mesélt, a boldogsága nem csak mosolyban, hanem könnyekben is megnyilvánult. Remélem nem lesz felkavaró neked a következő részeket olvasni. Mostantól az Ő szavai következnek. 

Üdv, Hitoshi


Kedves Reina!


Amikor ezt olvasod, én már nem vagyok az élők sorában. Arra kérlek, ne csüggedj! Nem akarom, hogy egy ilyen okos kislány, mint Te szomorú legyen. Azt akarom, hogy az együtt eltöltött szép pillanatokra gondolj vissza. Persze megelégszem azzal is, ha néha-néha eszedbe jut ez a vak vénember.

Amikor először eljöttél hozzám, megvallom őszintén, nem örültem. A megszokások híveként makacsul ragaszkodtam az eddigi felolvasómhoz. Fenntartásaim voltak azzal kapcsolatban, vajon képes leszel-e úgy elémtárni egy-egy művet, ahogyan azt illik. Viszont azt kell mondjam, minden várakozásomat felülmúltad! Úgy voltál képes velem láttatni a világot, hogy nem is láttam igazán. Az érzelmek, amit a kis hangoddal közvetítettél, bearanyozták a napjaimat. Minden reggel azért akartam felkelni, hogy újra hallhassam a történetet, amit nekem hozol. Mindig sikerült meglepned. Volt, hogy olyat olvastál fel nekem, amit már ismertem, de én soha nem szóltam. Csak áhítattal hallgattam, ahogy a szavakat formálod. Melletted úgy éreztem, megint fiatal lehetek.

Ugyan nem láttalak, de engedd meg, hogy megejtsek egy bókot. Gyönyörű vagy! Kérlek ne érts félre, nem gúnyolódni szeretnék. Akármilyen kinézet is társulhatna hozzád, nem számítana. Akkor is gyönyörű lennél. Tudod miért? Mert olyan belsővel rendelkezel, amiről mások álmodni sem mernek. Nálad tiszta lelkűbb emberrel a feleségemen kívül talán soha nem találkoztam. Maga vagy az önzetlenség, a jóindulat, az őszinteség, a figyelmesség, a gondoskodás, az udvariasság. Akármilyen kegyetlen is legyen veled a világ, ígérd meg, hogy soha nem változtatsz ezeken! Mindig vedd körbe magadat jó emberekkel, akik nem a bukásod, hanem a javadat akarják, ahogyan te is az övéket. Olvass még rengeteget, hisz tudjuk, a könyvek a legjobb barátaink, nem igaz? Soha ne félj kinyilvánítani a véleményedet, mert igenis számít. Ne légy bizonytalan, mert biztosnak kell lenned magadban. Remélem, egy napon Te magad is rájössz, mekkora kincs vagy. Vagy ha nem, remélem, hogy valaki a tudtodra fogja adni, és Te majd szépen lassan elhiszed neki. Próbálj meg vigyázni magadra, de én is vigyázni fogok rád, még akkor is, ha már nem leszek többé. Most bizonyára hullajtod a könnyeid, de nem szeretném, ha sírnál. Kivéve ha örömkönnyek, azt megengedem, de akkor legyen ám ott az a mosoly is!

Most hogy kunoichinek szegődtél, és tudván-tudom, hogy orvosi irányba szeretnél elindulni - Ami egyébként egy igazán nagyszerű döntés, és ha valaki arra hivatott, hogy életeket mentsen meg, akkor az Te vagy. - szeretnék rád hagyni valamit. Tudom, hogy nem szeretsz elfogadni semmit, de ez igazán nem nagy ajándék. Emlékszel arra a nagy könyvszekrényre a nappaliban? Ha azt eltolod, akkor egy ajtó fog nyílni eléd és egy pincébe vezető lépcsőn kell lemenned. Olyan dolgokat tartogathat, amik hasznosak lehetnek számodra. A feleségemé volt a helyiség, és ő is medikusnak szeretett volna tanulni, csupán nem rendelkezett hozzá megfelelő chakrával. Rengeteg ismeretet halmozott fel és ennek nagy részét odalent tárolta. Nem tudom, hogy mi lehet ott, mert nem volt bátorságom lemenni. Féltem attól, hogy rámtörnek az emlékek. Mindig is azt hittem, hogy elengedtem Őt, de az öreg fejemmel sem voltam képes belátni, hogy ez nincs így. Ezt is csak neked mondom most. Érdekes, neked bármiről tudtam beszélni, ami aggasztott, kivéve ezekről. Kivéve arról, milyen fontos vagy a számomra.

Bízom benne, hogy több jót tettem neked ezzel, mint rosszat. Ha tehetném, most letörölném a könnyeid, kicsi Reina.
Ölel barátod, a jó öreg Toshiro




Bárcsak le tudná... Bárcsak. Az elolvasás után automatikusan töröltem meg szemem, és egy pillanatig úgy éreztem, mintha valóban segített volna öreg kezeivel elsimítani arcom felületén a könnyeket. Toshiro-san... Megígérem! Mindent megígérek! Elérem a céljaimat, nem csak magamért, hanem önért is. Köszönöm! Köszönöm, hogy ezt megtudhattam. Annyi mindent jelent nekem. Nem lesz egyszerű, de el fogok látogatni a házba és megnézem, hogy mit tart a felesége, Ayame rejteke.

[ . . . ]


Miután némileg összekapargattam a lelkem, összekészülődtem és elköszöntem Jirotól. Mikor annyit mondtam, elmegyek hozzá, nem mondott semmit, csak megértően bólintott egyet. Tudta, hogy nem szabad most erről beszélnie velem. Ami azt illeti, nagyon aggódik értem mostanság. Mindig a kedvemben szeretne járni, fel akar vidítani, de nem megy neki. Nem azért, mert nem próbálkozik eléggé, hanem mert az egyetlen gyógyír egy szerettünk elvesztése után az idő. A megbékélés a gondolattal, hogy már nincs többé. Én pedig nem állok rá készen, hogy ezt a lépést megtegyem. Még nem.

Most mégis lépéseket teszek, de ezek talán csak jobban fel fognak kavarni érzelmileg. Mindig könyvekkel a kezemben tettem meg ezt az utat, amit most járok. Most pedig üres kezem kétségbeesetten keres valamit, amibe kapaszkodhat. A felsőm ujjának szélét találta legmegfelelőbbnek, amit egész úton szorongathatott. Félve léptem be az ajtón, illetve léptem volna, ha nem lett volna kulcsra zárva. Kénytelen voltam hátul átmászni a kerítésen, ám lábam megcsúszott és ahogy estem be az udvarra, végighorzsoltam a karom. Szerencsére nálam volt az elsősegélydobozom és kifertőtlenítettem a sebet, de egy darabig úgy hiszem látszani fog. Pláne a sápatag bőrömön.

Miután megoldottam a kifejezetten hatásos belépőmet a hátsó ajtóhoz mentem és belenyúltam az egyik virágcserépbe. Kicsit bűntudat is tört rám, mintha egy betörő lennék. Bár itt most közel sem ez a helyzet. Beléptem a házba és berögződésként szóra nyitottam szám, hogy jelezzem Toshiro úr felé a jöttöm. Most viszont nem talált volna fülekre az üdvözlésem. Némán csuktam az akkor már remegő ajkaim. Nem tudtam visszafojtani a könnyeim, de nem is akartam. Egyébként is ki előtt kéne szégyellnem? Nincs itt senki, aki láthatná őket. Néha minden ember darabjaira hullik, csak sokan nem mutatják a külvilág felé, nem merik gyengének mutatni magukat. Abba az illúzióba ringatják bele magukat, hogy erősek maradnak. Nem, nem maradnak erősek. Csupán erősnek tettetik magukat. Erre viszont kevesen jönnek rá. Én nem fogok szégyenkezni egyetlen hullajtott könnycseppért sem.

Lassú léptekkel, minden utamba kerülő tárgyat nosztalgikusan végigsimítva értem el a nappaliba. Megpillantottam a könyvszekrényt, amiről a noteszben szó volt. Kezeim az oldalára helyezve toltam, a titkos ajtó meglelésének érdekében. Bár hozzáteszem, arról nem volt szó, hogy ez a szekrény ilyen nehéz. Egyszer meg is kellett állnom szuszogni egy kicsit. Végül fény derült a titokra, amit az ajtó holléte övezett. Valóban ott volt. A kérdés csak az, vajon nyílik-e? Kezem remegve közelítette meg a kilincset, majd lenyomva nyitott utat a pincében rejlő helyiségbe. Amit láttam, igazán elkápráztatott. Mintha csak egy hatalmas olvasóterembe csöppentem volna. A fal mellett könyvespolcok sokasága, az asztalokon pedig tekercsek sorakoztak. Egy íróasztalon az egyik tekercs éppen ki is volt nyitva. Odasétáltam, hogy megnézzem mi lehet benne. Ám mégsem a tekercs vonta el először figyelmemet, ahogy közelebb értem. Egy fénykép. Kezembe vettem, hogy alaposan meg tudjam nézni. Egy tökéletesen elkapott családi idillt ábrázolt. Sosem képzeltem el, hogy milyen lehetett fiatalon az öreg, de egyből felismertem Őt. A mellette lévő hölgy pedig valószínűleg a felesége, Ayame. Kezében fiukat, Hidekit tarthatja. Milyen szép, boldog család. Most biztosan együtt vannak odaát. Keserűséggel a szívemben tettem vissza a fényképet az asztal tetejére, majd átadtam figyelmemet a tekercsnek, ami az asztalon hevert. Vajon mi lehet benne?...

[Igényelt jutalmak: Hozzáférés a tekercses könyves szobához, Lehetőség még egy kaland írására a hónapban.]
avatar
Hirano Reina
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 30

Tartózkodási hely : Könyvekbe temetkezve


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 360

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hirano Reina

Témanyitás  Hatake Kakashi on Hétf. Okt. 31 2016, 13:23

Tudtam én, hogy titokban mindenki szereti Takát. Cool

Nagyon szép kis élményt olvashatnak az ide betévedők, ezúton is szeretném kiemelni a karaktered szűk lehetőségeinek kihasználását. Mivel Reina nem éppen egy harcias/nyitott kunoichi, így nem igazán bővelkedhet az edzős/küzdelmes/szociális eseményekben, mégis a megkötött kacsóiddal is jól hozod a karaktert. Csak így tovább!

+11 Ch a jutalmad és mivel ilyen magas, ezért nem indíthatsz még egy kalandot(de gondolom nem is akarsz még ma).

_________________

Mesélések:  Ayanokoji Hinami, Ayanokoji Ikari, Ayanokoji Nozomi, Kenshiro Izuna-Kenshiro Mika, Lanmao, Kawajiri Satoshi, Hyuuga Emi
avatar
Hatake Kakashi
Mesélő

Specializálódás : Csendben maradás

Tartózkodási hely : Maszk mögött


Adatlap
Szint: S
Rang: Brutál Ízű Gombóc
Chakraszint: Yeah boiii

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Hirano Reina

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.