Nashimaru Miuru

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Nashimaru Miuru

Témanyitás  Nashimaru Miuru on Hétf. Júl. 25 2016, 20:45

Név: Nashimaru Miuru
Ország: Füst Országa
Rang: Genin
Szint: ?
Chakraszint: ?
Nem: Lány
Kor: 14


Kinézet: Nagyjából 145 centiméter magas, vékony testalkatú lány. Bár elvileg már benne kéne lennie a serdülőkorában, testalkata továbbra is gyerekes. Vörös haja és szeme látszólag szinte perzsel, melyet enyhén sápadt bőre is tovább fokoz. Nem szereti a kozmetikai szereket, így sosem látni, hogy kirúzsozza a száját, vagy kifesti a körmét (ez lól kivétel a vörös színű körömfesték, azt egyedül még kedveli). Leginkább a sötét, vagy fekete ruhákat kedveli, mely még jobb kontrasztot ad haja vörösének. Jobb oldalán a tantoját, bal oldalán a wakizashiját tartja. Bőre puha és kissé sápadt. Egyedül kezén durva a bőr, melyet kikészített a kemény kardmarkolat állandó fogása. Hátát és mellkasát itt-ott apró hegek tarkítják.
 
Jellem:  Egy igazi kis méregzsák, akit jobb nem felhúzni. Miurut roppant könnyen fel lehet bosszantani, és elképesztően sokáig képes haragját a célszemély ellen irányítani. Bosszantja a férfiak közelsége, és többségüket mindenféle magyarázat nélkül megveti. Igen nehéz elnyerni a bizalmát, még akkor is, ha az illető nem férfi. Igen vad, és kegyetlen jellem, szeret másoknak fájdalmat okozni, és minél tovább elhúzni amazok szenvedését. Szereti a mocskos trükköket, és jó párszor be is veti őket, ha kell. Már-már különös perverziót érez a gyilkolás felé, és gyakran teljesen felizgul (nagyjából minden értelemben) egy várható hentelés előtt. Imád kínozni, az érzést, hogy az ember felett állhat, és ítélkezhet felette. Csak kevés olyan dolog van, ami felemelőbb lehet számára, mint az emberek kétségbeesett kiáltásai. Egyetlen ember van csak, aki minden aggodalom nélkül megúszhat bármit: a nővére. Miuru nővér-komplexusba „szenved” (melyet már nyíltan nevezhetünk fétisnek is), vagyis fülig belezúgott a testvérébe, ami hatására a kis ördögfióka egyszer csak egy cuki kishúgocskává válik, aki körülzsongja a nővérkéjét. Persze ennek megvan az árny oldala is, ugyanis Miuru hajlamos akár fegyverrel elkergetni azokat a férfiakat, akik a nővére közelébe merészkednek. Miuru bármit hajlandó megtenni a nővére biztonságáért cserébe, még ha ezzel magát is bajba sodorja. Mindenek ellenére (többnyire) szófogadó shinobi, aki ha nem is zokszó nélkül mindig, de teljesíti a felsőbb utasításokat.
 
Felszerelés:
- 1db Wakizashi
- 1db Tanto
- Széles Övtáska
-- 10 db Senbon
-- 5 db Shuriken
-- 5 db Kunai
-- Energiatablettás doboz (igen a tabletták is benne vannak >.>)
--10 m drót
 


Technikák: 
- Alap E szintű jutsuk
- Vízen, függőleges terepen való megmaradás
 
- Nawanuke no Jutsu // Szabaduló technika
- Ceremónia (Gitou)
- Ayatsuito no Jutsu // Drót Csévélő Technika
- Kumo-Ryū Mikazukigiri
- Konoha Raiken // Levél Villámököl


Előtörténet:




18+ Megtekintés csak saját felelősségre!!!


Tényleg azt hitted, hogy olyan rossz életed van? Tényleg úgy hiszed, hogy minden, ami veled történ, annál nem lehet rosszabb? Komolyan azt hiszed, hogy te élsz rosszul? Nos, akkor ide hallgass kisapám… mindig van nálad rosszabb! Hm… de most látod kedvet adtál egy kis meséléshez. Feküdj le egy kicsit, most elmondom a történetem. Mondom, feküdj le! Öregem… Na mindegy, akkor üljél tovább… egek…
 
Egy hideg, téli hónapban születtem meg a füst országának falujában, Kemurigakureba. Meg kell mondanom, elsőre minden olyan idillinek tűnt. Egy átlagos mezőgazdasággal foglalkozó család negyedik tagjaként jöttem a világra. Ez mind nagyon szuper és édes, csak azzal van itt a probléma, hogy egy kis… probléma… csúszott be ezen a bizonyos napon. Bár anyám, ki kissé beteges testalkatú volt, látszólag makkegészségesen lépett a kórházba aznap, az idő múlásával a doktoroknak rá kellett jönniük, hogy anyám nincs olyan jól, mint azt mutatta. Valójában kimerült volt a szervezete, melyet a terhességre fogtak, így mikor a szülésre került, már alig maradt ereje. Kitartó asszony volt meg kell hagyni, talán példás anyuka lehetett volna belőle, ki felneveli mind a két lányát gond nélkül… de nem élte túl, hogy világra hozott. Persze sosem voltam tudatában, hogy mit vesztettem el aznap. Én úgy tekintettem az életemre, hogy sosem volt anyám, csak egy senkiházi apám, (jaj ne nézz itt nekem értelmetlen fejjel, majd később megérted, most pedig olvass tovább!)  illetve egy cuki nővérem, ki minden telhetőt megtett azért, hogy jól érezzem magam.
Nagyon hamar a nővérem lett a legfontosabb személy számomra. Bár mindössze négy évvel volt idősebb nálam, egyszerűen mindig is önzetlenül az én jólétemet figyelte. Persze első ízben nem nagyon tudtam mire vélni. Még mindig emlékszem az első napra, amikor főzni tanult. Alig lehettem több egy, vagy két évesnél, mikor Keiko megégette magát a forró fazékkal. Viccesen festhetett a kép, hogy ő épp a kezét markolászta, miközben én bömbölve visítottam, hisz megijesztett a nővérkém hirtelen kirohanása. Persze első próbálkozásai nem voltak éppen ehető állagúak, de hamar beletanult. Kénytelen volt, hisz volt egy finnyás, fiatal hugicája, aki szétszórta az ételt, ami neki nem ízlett (nyehehe).
Az évek elteltével azonban a nővérem sokat fejlődött, mind főzési tapasztatban, mind… khm… másutt. Való igaz, hogy ez számomra valóban kínos lehet külső szemmel nézve, hogy ezekre a részekre is bő figyelmet fektettem, már nyolc évesen, de nővérem lassan a tizenharmadik életévét tölti be, szóval nem tehetek róla, hogy felkelti a figyelmem a nőiesedő alakja. Igen valóban furcsa, de nővérem mindig is olyan mértékű szeretettel, odafigyeléssel gondozott, hogy már fiatalon tudtam… nekem nem kell holmi szánalmas férfi… nekem egyedül csak az én drága nővérkém, Keiko kell! Persze ő ebből sosem vett észre semmit sem. Minden egyes ölelésemben, hozzádörgölőzésemben csak a szeretetet és a kedvességet látta… pedig valójában számomra ezek, sokkalta több dolgot jelentette puszta ölelgetésnél. Egyszerűen nem tudtam elképzelni az életem a nővérem nélkül, és bár nem tudtam, miken megy keresztül az évek folyamán, úgy éreztem örökre el tudnám viselni ezt az állapotot.
A drága, csodálatos, kis egyetlenem végül befejezte a Ninja Akadémiát, amelyre annyi időt áldozott. Alig voltam fiatalabb annál, mint amikor ő is elkezdte az Akadémiát, így Keiko ballagásában, a saját Ninja utam kezdetét is vélni indultam. Tudtam, hogy kerüljön bármibe, én is követni fogom őt. Erőssé válok, hogy megvédelmezhessem az én drága kincsem. A kincset, mely senki máshoz nem tartozhat, csakis hozzám! Nagyapánk a nővérem gratulációja után, végül magával hívott egy privát beszélgetésre, melyről, ha a nővérem tudott volna, talán kevesebb szörnyűségen kellett volna átmennie.
- Miuru. Látom eléggé megnőttél, mióta nem láttalak. – mondta gyengéden mosolyogva, miközben megborzolta a kobakomat – Nem is tudod, mennyire büszke vagyok a nővéredre. Hetvenkét éves vagyok, de a harminc év során nem gondoltam volna, hogy egyszer a saját unokám fog követni a porondon.
- Ugye? Onee-san olyan menő… ő olyan.. ő…
- Tudom, tudom. – paskolja meg az arcomat – Én is büszke vagyok rá, de nem a nővéredről szerettem volna beszélni. Mond csak Miu. Van kedved a nővéred nyomdokaidba lépni? Okos vagy, és nyílván valóban jó shinobi válhat majd belőled. Mit gondolsz hát?
- Tényleg úgy gondolod, hogy Keiko mellett maradhatok? – kérdezem kissé félve.
- Természetesen. Te is Nashimaru vagy, akár csak a klánunk valamennyi tagja. Bár atyád nem követte a hagyományt, hogy shinobiként éljen, de hát mindenki a saját sorsának kovácsa. Nos de mit szólsz? Te is olyan ügyes kis kunoichi leszel, mint a nővéred?
- Persze! Örömmel! – felelem csillogó szemekkel.
- Ez a beszéd! – feleli a nagyapó, majd vállon vereget – Megyek meg is beszélem atyáddal, addig szórakoztasd a nővéredet. Ez mégis csak az ő estéje.
Szinte fülig szaladt a szám, ahogy a testvérkémhez szaladok. Nem meséltem el számára a jó hírt, úgy gondoltam, majd meg fog lepődni, amikor Apu beírat. Talán emiatt lepődött meg annyira, hogy miért volt aznap olyan kirobbanó jókedvem. Nem is tellett el túlságosan sok idő, mikorra apánk közölte, hogy hamarosan én is elkezdhetem a tanulmányaimat az Akadémián. Ó istenem, ha ekkor észrevehettem volna a fájdalmat, a nővérem szemébe, vagy az apám éhes tekintetét, ahogy Keikora mered… talán minden máshogy zajlott volna.
Hamar kiderül, hogy nagypapának igaza volt. Valóban könnyű dolgom volt a „suliban”. A kortársaimmal ellentétben engem nem hozott lázba a labdázgatás, fogócskázás, meg a mindenféle kisgyerekes viselkedés. Még csak nyolc éves voltam, sőt már majdnem kilenc, és már ilyen fiatalon is azon voltam, hogy nem tud lekötni az ilyen apró-cseprő kis vacakok társasága, mint a kortásaimé. Leginkább úgy voltam, hogy bármibe is kezdtem velük, azt hamarosan meguntam. Egyszerűen Keiko nélkül nem volt az igazi.
A tanítók kissé furcsa szemmel néztek rám legtöbbször, amikor mindenki épp játszott a szünetben, miközben én továbbra is vagy edzettem, vagy a kunai vetést gyakoroltam. De olybá tűnt, hamarosan meg is látszott a különbség köztem és az osztálytársaim között. Bár ez leginkább annak is köszönhető, hogy nagyapa szinte mindig kész volt segíteni az edzésemben, ha éppen itthon volt. Bár ezeknek a száma roppant csekély volt (tekintve, hogy nagyapám egy Tokubetsu Jounin  volt), ám hajlott korára hivatkozva szerencsére azért nem havi egy-két alkalomról volt szó. Nagyapa és a suli között természetesen ég és föld volt a különbség. Papi vasszigorral, kíméletlenül hajszolt, míg az Akadémián szépen ráérősen próbálták megtanítani az anyagokat, látszólag nem sietve a képzést. Nagyapi leginkább a ken- és taijutsut részesítette előnyben, mely véleménye szerint igen hatásos kombinációk lehetnek. Míg a kenjutsu alapjául szolgáló kardforgatást tanítgatta, addig a taijutsu, inkább a mozdulataim közti harmóniát csiszolgatta… meg hogy hova üssek, hogy fájjon. Természetesen egyetértettem vele, de azért el kell ismernem… Papi rendkívül kegyetlen.
Mint, ahogy várható volt, ütéseit éppen csak annyira fogta vissza, hogy ne legyenek túlságosan súlyosak, pengéjét bár lefedte, mégis volt, hogy el-eltörte egy-két ujjamat a csapásaival, ha butaságot csináltam. Szinte maga volt a pokol. Keiko ilyenkor mindig aggódva ápolt, és gondozott, megpróbálva enyhíteni a fájdalmaimon. Ha esetleg annyira fájt is mindenem, hogy mozdulni sem tudtam, ő ott maradt velem, és mindaddig figyelt rám, míg álomba nem pityeregtem magam. Azonban ennek megvoltak a maga előnyei is. Testem, bár nem lett sokkalta izmosabb (bár meglátszott azért rajtam a kemény edzés, fizikumom és fájdalomtűrő képességem meglepően sokat javult, bár való igaz, hogy sajnos meg is van a hátránya… egy-két sebhely örökre csúfítani fog sajnos.
Természetesen nagyapi edzése is közre játszott a gyors haladásomnak, de leginkább az játszott közre, hogy minden éjszaka a nővérkém jóéjtjei eszembe juttatták miért is csinálom. Erősebbé fogok válni… és eltiprok mindent, ami Keiko boldogságát zavarná. Mindössze két év. Ennyi idő volt, míg teljes mértékben biztossá vált a tanáraimnak, hogy számomra a suli véget ért. Egyszerűen úgy tűnt, hogy senki a korcsoportomba, de még a végzősök közül se sok ér fel velem. Dobásaim pontosak, a technikákat, már mind elsajátítottam… a közelharc meg mindig is az erősségem volt. Így hát a sorsom felől egy hivatásos shinobi, pontosabban egy ANBU tag döntött.
- Szóval te vagy Nashimaru Miuru… Shiro-san rendkívüli véleménnyel van rólad… de… erről nekem is meg kell győződnöm. – ezzel csettintett egyet, mire két végzős iskolástársam jelent meg mellette - A feladatod az lesz, hogy legyőzd őket.  Egy órád van, fegyver használata megengedett, viszont ügyelj arra, hogy ez most egy éles harc lesz, éles fegyverekkel… ha nem figyelsz… akár meg is halhatsz! Ha készen állsz kezdheted. Értetted?
- Igenis-sensei. – felelem izgalomtól csillogó szemmel.
A két társam felé fordultam. Egyikük egy nagydarab (legalábbis nálam nagyobb) fiú, ki leginkább az ökölharcot szereti. Nagy valószínűséggel doton beállítottságú, mivel taijutsuban viszont gyenge. Leginkább, akitől tartottam az a mellette lévő, kissé törékenynek tűnő lány. Ismertem őt… Hiorinak hívták, szintén egy „zseninek” titulált kölyök, ki ilyen fiatalon, már több genjutsuban is jeleskedik. Nehéz ellenfél lesz… Hiori meghajolt felém, és rám mosolygott, de én csak „hümpf”-ögtem egyet, és támadó állásba kezdtem.
- Ne legyen olyan nagy a pofád csitrikém… Még csak tíz éves vagy te tökmag! Több tiszteletet nekünk te kis pi…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert alig, hogy elkezdte, már akcióba is léptem. Egy gyors szökkenéssel a fiú előtt teremtem, majd ökölbe szorított a kezemmel, egy nagy lendülettel céloztam a gyomorszáját. Ez természetesen nem holmi véletlenszerű csapás volt. A Konoha Raikent alkalmaztam, mely igen jelentős ütőerővel bír. A fiú, bár jóval nehezebb volt nálam az ütéstől kikerekedett szemmel elemelkedett a talajtól, és kicsivel odébb csapódott a földbe. Természetesen rögtön köhögő görcs kapta el, és kissé összegörnyedve, próbált talpra állni. Ám miért hagytam volna. Az arcomon akaratlanul is huncut vigyor terült szét, ahogy mellé futottam, és nemes egyszerűséggel fejbe rúgtam. Ő rögtön kiterült, bár látszott, hogy kiütni még nem sikerült. Testmérete és harcstílusa miatt jóval több ütést bír, ki mint egy átlagos srác, de nem fogom hagyni, hogy magához térjen. Megragadtam a karját és az övtáskámból elővarázsolt kunait a srác könyökébe döftem. A következő pillanatban hatalmas és fájdalmas ordítás kíséretében a srác felém kap, és mivel most nem voltam annyira gyors, sikerült elkapnia. A nyakamnál fogva kapott el, hátulról, és nemes egyszerűséggel, kis erőlködés nélkül is szinte röppályára állított. Elég nagy erővel értem földet. Fejemet beverve szinte az egész világ forgott velem, és úgy éreztem mindjárt összedől körülöttem minden. Nagyokat pislogva keltem fel, és próbáltam fixálni az ingatag mozgásomat. Arcomról eltűnt a mosoly, helyette dühös vicsorgás féle került.
- Ezt most megbánod te kis…
Nem tudtam befejezni, mert ekkor a világ elsötétült körülöttem egy apró pukkanás után. A füstbomba csípte a torkomat, és a szememet, és mire kiértem belőle, már nagyban könnyeztem és köhécseltem. Dühösen kezdtem el keresni a lányt. Kicsit átkoztam is magam, hogy megfeledkeztem róla, de ami késik, nem múlik. Olybá tűnt, hogy dühömet rajta fogom majd kiélni… bár pár pillanattal később látszólag a teljes tervem csődbe ment. Nem más, mint Keiko támolygott felém, sérülten, szinte már alig állva. Kérlelő, fájdalomtól könnyes szemmel meredt rám. Légzésem elakad, és könny gyűlik a szemeimbe.
- Keiko…. Keiko… Keikoooo! – sikítok fel, mire a nővérem felé futok, hátha tudok segíteni rajta.
Azonban alig léptem párat érzem, ahogy egy finom textil, talán selyemsál feszül a torkomnak. Ösztönösen a nyakamhoz kapok fuldokolva, próbálva a sál alá nyúlni. Ám nem sikerült. Éreztem, ahogy az éltető oxigén egyre fogy a tüdőmből, és hogy a látásom kezd tompulni. Ha így folytatódik, el fogok ájulni, majd meghalok. Ösztönösen rúgkapálni kezdtem, amitől rögtön bele is rúgtam a mögöttem álló személybe. A lány, aki erre fájdalmasan felrikkantott bőven elegendő információval látott el. A hangja szinte közvetlenül mögülem szólt, vagyis lényegében szinte hajszálnyira van csupán az én fejemtől. Összeszorítottam a fogam, majd előrelendültem. A világ egy pillanatra teljesen megszűnt létezni, ahogy szánt szándékkal meghúztam a sálat erősebbre, ám még volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy hátrarántva a kobakom, lefejeltem a fogva tartóm. A szörnyű reccsenésből, és fájdalmas, tompa kiáltásból, illetve fejemet borító meleg valamiből következtetve a fejelésem következményeként betörtem az orrát, mely teljes egészében elterelte rólam a figyelmét, így ki tudtam szabadulni a fojtásából. A lány látszólag nem törődött velem, csak a sérült orrát fogta, melyből ömlött a vér. Ám nem foglalkoztam többet vele.
- Keiko! Hol vagy? Nővérkém!
Hiába néztem bármerre, sehol sem láttam testvérem, mely már-már hisztérikus pánikot okozott nekem… ám ekkor tekintetem ismét a sérült ellenfelemre vándorolt, és úgy éreztem minden megvilágosult. Arcomat felismerhetetlenségig eldeformálta a düh, a fel-felzúgó szél felborzolta a hajam, mintha csak lángra kapott volna a fejem. Majd üvöltve a lányra vetettem magam. A lány túlkésőn reagált, így mire mozdulhatott volna egyszerűen letepertem, melytől mindketten a földre kerülve nagyot csattantunk a földön. Szemem, akár két parázs, szinte már-már lyukat égettem rajta, szimplán a tekintetemmel. Hamarosan feljebb kúsztam rajta, és bár vergődött egyszerűen nem tudott letaszítani magáról. Megragadtam a torkát a bal kezemmel, miközben a jobbot felemelve  egy szimpla ütést végeztem a fejére, majd ismét lendületet vettem, és egy újabb csapással jutalmaztam meg. Egyszerűen teljesen elborult az agyam. Testem ösztönösen mozgott, a lány már alig élt, de én tovább püföltem a véres masszává vált arcot.
- Te kis senki! Gyenge pondró! Alávaló féreg! Kinyírlak ezért! Senki nem csinálhat ilyet Keikoval érted? Senki! Tojok rá, hogy genjutsu volt, ezt nem tűröm el! Vágod? – lihegve engedem el a nyakát, mire bugyborékoló hangot hallatva kapdos levegőért, miközben én furcsán nevetgélve nézem – Most… megfoglak ölni…
Vértől ragadós kézzel az övtáskámba nyúlok kihúzva egy újabb kunait. Eszelős vigyorral villogtatom meg a lány lassan üveges tekintete előtt a fegyvert, majd magasra emelem a fegyvert, és lesújtok… azonban ahelyett, hogy megízlelhettem volna a gyilkolás ízét, hirtelen mintha eltűnt volna alólam a talaj. Mire észbe kaptam, arcom a földhöz volt préselve, és én hangosan sikítottam, miközben a kunait tartó kezemet, a vállamnál kiugrasztották a helyéről.
- Való igaz, hogy nem tiltottam meg a gyilkolást, de ez azért sok volt. Togu!
Kiáltott az egyik tanáromért az ANBU-s, aki nemes egyszerűséggel a földbe tiport, és sérült karomat továbbra is szorosan fogva, minduntalan elviselhetetlen kínokat okozott nekem minden egyes mozdulatával. Nem értettem, mint mondott, mert az égető fájdalom teljes mértékben lezsibbasztotta az érzékeimet. Könnyes szemekkel, a vállamat markolom épp kezemmel, majd fogaimat csikorgatva nézek fel a maszkos férfira. Ő éppen akkor nézett le rám. Tekintete látszólag nem volt dühös, sőt igen boldognak tűnt. Bár szavait nem igazán értettem a lényeget megragadtam.
- … Gratulálok hugi. Átmentél.
Többre viszont nem emlékeztem, ugyanis egyetlen mozdulatával vállam ismét reccsent nagyot, mely után minden elsötétült.
A következő pár napot a kórházban töltöttem. Bár a fickó visszarakta a csontot, azért megfigyelés alatt tartottak, mivel a dokik szerint, fennállhat agyrázkódás esélye is. Bár nem törődtem volna velük, ha meghaltak volna, de hamarosan megtudtam, hogy a két ellenfelem is életben van, bár ha minden igaz, akkor a srác fél karját le kellett amputálni. Persze mindenről Keiko semmit sem tudott, ő szimplán aggódó testvérke volt, aki egy sérült hugit látott csak maga előtt. (Aki persze sokkal jobban rájátszott a dolgokra. nyehehe…. )
Tanáraim, bár az eset óta, kissé tartották tőlem a távolságot, hisz láthatták milyen kis vadorzó vagyok, de azért gratuláltak nekem, és hamarosan át is adták nekem, a ninja bizonyítványomat. Keiko szemében talán nem is láttam akkora örömöt, mint akkor. Nagyon büszke volt rám láttam rajta, és semmi irigységet nem éreztem belőle. Hisz lényegében én feleannyi idő alatt lettem shinobi, mint ő, ráadásul nagyapánk is sokkal több figyelmet áldoz rám, mint rá. Emiatt egy kicsit szomorú is voltam. Bár örültem, hogy minél hamarabb követhettem a nővérkémet… de… egyszerűen olyan volt, mintha kezdenék eltávolodni tőle. Hiába telt el egyre több idő, és hiába próbálta leplezni, mindvégig éreztem rajta azt a feszültséget, amelyet otthon éreztem rajta. Bár aggódtam érte, sosem tettem szóvá. Úgy éreztem, hogy az én hibám valami. Mintha… nem vennék észre valami fontosat… valami lényegre törőt. Ez természetesen így is volt, hisz apám perverz vágyait, néha alig egy-két szobával arrébb volt kénytelen kielégíteni az én jómódomért cserébe, és én ebből semmi sem vettem észre. Leginkább azért, mert mire hazakerülhettem a küldetések annyira kivették az energiáimat, hogy alig ettem, már feküdtem is le. Bár a shinobi küldetéseim elején nekem is a szokásos bemelegítő „feladatok” voltak, valójában igen hamar megemelték a csapatunk feladatköreinek nehézségét. Alig telt el a vizsga óta fél év, de máris megkaptuk az első komolyabb küldetésünk. A sors fintora, hogy a csapatom a vizsga ellenfeleim alkották. A srác, bár nem bocsájtotta meg a sérülését, az új műkarjával, sokkal hatékonyabb és alkalmazkodóbb lett a harcok során, míg a lány, ki arcán örökre viselni fogja a viadalunk nyomait, szinte rettegett tőlem, és bármennyiszer is rápillantottam, elfogta a remegés. Mi voltunk az 51-es csapat… legalábbis papíron. De gyakorlatban, nos… nem éppen mi voltunk a shinobik között a legösszedolgozóbb mintatagok. Végül is lássuk be… az egyikük pikkel a másikra egy holmi sérülés miatt, a másik holmi lelki sérülésre hagyatkozva mindkét társuktól fél, míg a harmadik (természetesen jómagam) a másik kettő halálát akarja. Hogy miért akarom? Egyszerű… arról álmodtam, hogy a nővérkém mellett lehetek, és együtt lehetünk végre mindörökre. Erre… kikaptam két kis pondrót, akik semmit sem érnek… öregem… és még kérdezik, miért vagyok állandóan lobbanékony.
A feladatunk eléggé egyszerűre lett megfogalmazva. Adott egy ház. Adott mind az öt lakosa. Öljük meg őket. Na, nem is volt olyan nehéz megérteni, nem igaz? A küldetés nagyjából C szintű küldetésként indult, mert az információk szerint egy civil bűnszervezetről van szó, akik egyetlen bűne, hogy közveszélyes drogokat árulnak. Persze csak papíron. Valójában egy rivális banda mártotta be őket és nagy összegeket voltak hajlandóak fizetni, hogy kiiktassuk őket. Hát igen… ez Kemu. A hely, ahol még a törvényt is meg lehet venni. A senseijünk volt az egyetlen a csapatból, aki soha semmit nem értett. De szó szerint. A korosodó vezetőnk, már eléggé zakkant kategóriába tartozott, és gyakorta paranoiás rohamaitól megrémülve, egyserűen otthagyott minket a küldetés közepén. Nem voltak ritkák ezek az esetek, és ha minden igaz ez az utolsó éve, hogy hivatásos shinobiként dolgozik. Őszintén? Nem fog hiányozni. Úgy… egyikőjük sem. Nos de mindegy. Térjünk a lényegre. Számomra ez a küldetés nem különbözött számomra az eddig apró-cseprő kalandoktól. És ezt a többiek is tudták. Már a vizsgán is kiderült, hogy valami nincs rendjén velem… egyszerűen… nem érzek semmi, ha ártanom kell valakinek… legalábbis semmi rossz érzést. Bár gyilkolni még nem gyilkoltam ez igaz, de úgy véltem nem lehet sokkalta másabb, mint péppé verni valaki fejét.
Három nap múlva indultunk, és volt időnk felszerelkezni. Keiko szokásához híven, ismét elkezdett anyáskodni, és már azt is fontolgatta, hogy itthon tart, mert nem akarja, hogy veszélybe kerüljek. De tudtam jól, hogy nem gondolta. Sosem hátráltatott volna. Végül eljött az indulás napja, és bár Keiko kis híján elbőgte magát, végül egy homlok puszival elbúcsúzott. Mindössze egynapi járató út volt a banditák főszállása, mely az erdőn vezetett át kanyargós utakon. Senki sem sietett, és senki sem volt feszült. Mindegyikünk tudta, hogy ennek meg kell történnie. Bár való igaz, hogy azok ketten, nagy valószínűséggel nem fogták fel a feladat igazi mi voltját. Valójában, már mindannyian bőven C szint felett lehettünk. Ez szinte biztos. Pár civil, még ha fegyverük is van, nem okozhat nekünk gondot. A nap végére meg is pillantottuk a célterületet, és mivel égtek a (kissé érdekesen összetákolt) kunyhóba, így világos volt, hogy a célszemélyek, még a helyükön vannak. A „sensei” végül tanácskozásra hívott minket, hogy átbeszéljük a stratégiát még egyszer… már sokadjára…
- Ha az információk igazak jelen pillanatban mind az öten az épületben tartózkodnak. Ma szombat van, vagyis holnap el fognak indulni, hogy a frissített „árukészlettel” hétfőn, már ismét munkába fogjanak. Ha igaz, amit leírnak, mindig hárman hagyják el a kunyhót, kettő mindig ottmarad figyelni a gépezetekre. Mei és én a hármas után megyünk. Miuru és Sora, tiétek a bent maradt kettő. A rajtaütést fél órával a hármas távozása után kezdjétek. Emlékeztek a feladatra. Nem elfogni kell őket, hanem kiiktatni. A gépezetekre figyeljetek, mert nem szabad bajuk esniük. Értettétek? Remek. Akkor pihenjetek kicsit, reggel korán kelünk. Miuru te kezded az őrködést, Sora követi, és óránként váltunk.
Így álltam én először a „táborunk” szélére figyelve a kunyhót. Aznap éjjel talán csak az eszem játszott velem, de úgy hallottam volna, mintha a kardom, vérre szomjazva dúdolt volna. Alig bírtam megállni, hogy ne fussak rögtön a kunyhóba elkezdve a mészárlást… de tudtam, hogy meg lennék fenyítve, bármennyire is ügyes lennék. Így viszont sóhajtottam egyet, majd mikor jött a váltás, egyedül maradtam izgató magányommal… ez… olyan vérpezsdítő volt. Pengém duruzsolását hallgatva végül elrepítetem magam olyan fellegekbe, mely eddig nem nagyon voltak ismertek számomra. A reggel kicsit hűvös volt, és mindannyian éreztük, ahogy végigfut a hátunkon a hideg mindannyiszor, mikor a szél feltámadt. Hát ja… kellemes időnk volt. Bár mi már hat előtt keltünk, a célpontjaink látszólag nem siették el a dolgukat. Miért is siették volna, hisz nem tudhatták mi vár rájuk. Így mikor nagyjából kilenc… tíz fele végül kiléptek az ajtón, már mindannyian harckész állapotban voltunk. Arcomra akaratlanul furcsa vigyor került. Egyszerűen olyan voltam, mint egy prédájára leső macska… olyannyira pezsdítő…  A vezetőnk, és a csajszi hamarosan kettesbe hagyott minket a sráccal, melyet látható undorral fogadtam. Sosem bírtam a férfiakat. Úgy voltam velük, hogy ők csak felesleges tényezők, akik esetleg elvehetik tőlem Keikot. Azt viszont nem engedem meg!
Sora és én hamarosan végül elérkezettnek láttuk az időt a rajtaütésre. A ház mellé lopakodtunk, egészen a csukott ajtóhoz. Az épület nem volt nagy. Lényegében nagyjából három helyiségből, ha állhatott lényegében, így óvatosnak kellett lennünk, mert, ha balszerencsénk van az bejárat pont olyan szögben van, hogy mindenhonnan rálátni. De… egyszerűen nem tudtam várni. Mielőtt a srác bármit tehetett volna ellene, egyszerűen felpattantam, és lényegében kivágtam az ajtó. Amaz, mikor elérte a végpontját, hangos csattanással csapódott a falnak, visszhangot verve az egész helyiségben. Épp ekkor lépett be a központi folyosóba (ahova a bejárat nyílt, és ami elválasztotta a helyiségeket egymástól), és azt kellett észrevennem, hogy nem vagyok egyedül. A folyosó végén egy kissé meglepő arckifejezéssel rám meredő férfi állt. Látszott rajta, hogy nem igen tudja megérteni, mit keres egy kislány az ajtóban. De már azelőtt cselekedtem, mielőtt felocsúdhatott volna a meglepetésből. Az övtáskámba nyúltam, és előkaptam a drótom, melyet a Drótcsévélő Technikával rögtön ellenfelem nyaka köré tekertem. Szó szoros értelmében elakadt tőlem a lélegzete. Bár megpróbált felkiáltani a szorítás miatt, csak néhány erőltetett sipolás szerű hang hagyta el a torkát. Elkezdtem végül magam felé húzni a férfit, aki kénytelen volt hagyni magát, mert különben a drót belemart volna még jobban a torkába. Eközben hangok hallatszódtak tőle jobbról lévő csukott ajtón túlról. A társam miután kijött a meglepődöttségből rögtön vette az adást, és gyors tempóba elindult az ajtóba, pont akkor, amikor az nyílt ki. Egy kissé ingerült nő állt elé, aki már nyitotta volna a száját, hogy ráüvöltsön a társára, ám ekkor telibe kapta Sora rohama.
A célpontom feje lassan már lilult, és látszott, hogy mindjárt elveszti az eszméletét. El is engedtem a drótot, mire a fickó térdre rogyva kapkodott a friss levegőért, hisz a drót meglazult és többé nem fojtogatta tovább. Milyen kár, hogy ez volt az utolsó lélegzete. Ujjaim a katana markolatára simulnak és egyetlen rántással elindítottam a pengét, mely minden nehézség nélkül lemetszette a férfi fejét a nyakáról. Bár a fej rögtön elgurult, a testnek még kellett egy kis idő, míg eldőlt élettelenül. A vér bugyborékolva tört elő a nyaktőből, ahogy a nemrég teleszívott tüdő kiengedte tartalmát. Kuncogva, már-már eszelős tekintettel meredtem a csonka teste. Éreztem a vérem pezsgését, a légzésem gyorsulását. Szinte teljes mámorban úsztam, ahogy lábammal megpiszkáltam a testet. Egyszerűen teljesen átjárt a kellemes bizsergés.
~ Szóval ilyen érzés ölni. Ez annyira jó… Mintha… mintha csak teljesen a fellegekben járnék… ez.. ez… jaj One-san… miért nem vagy most itt… - kérdezem magamban, a gondolattól teljesen elvörösödve, ám egy hang megtörte ezt a dicső pillanatot.
- Te teljes mértékben beteg vagy… ez már szinte biztos… - kérdezi hitetlenkedő hangon, undorodva Sora, miközben kezéről törölgetve a vért jött felém.
- Parancsolsz?
- Te most komolyan felizgultál egy hulla látványára? Te ez nem…
Pengém hegye egy pillanat alatt a fiú torkánál termett. Arcom most sokkalta inkább volt dühös, mint mámoros. Szemeimből sugárzott a gyűlölet.
- Fogd be a szád, ha kedves az életed. – fenyegetem meg a nálam jóval magasabb fiút – Egy gyenge kis pondró ne próbáljon meg kioktatni. Ha még egy rossz szót szólsz rólam… akkor nem fogom vissza magam. Kicsinállak... esküszöm.
Ezzel egyetlen oldalra rántás után (lerázva a pengére került vért), visszacsúsztatom a katanat a hüvelybe. Mire elfordultam és a kijárat felé vettem az irányt, már egészen másutt jártak a gondolataim.
- Túl hosszú a penge, túlságosan sokáig tartott előrántani… hm… lehet rövidebb fegyver kéne, ez így túl kényelmetlen… - morfondírozok halkan magamban.
Sora nem szólt semmit, csak gyűlölködő tekintettel meredt rám… de végül a falnak dőlve lerogyott a földre, és megtámasztva a fejét. Nem fog tudni legyőzni. Ezt ő is jól tudta. Ha most nekem rontana, nagy valószínűség szerint megölném mindenféle szívfájdalom nélkül. Bármennyire is megvetett, tudta, hogy erőm jóval az övé felett volt… és ezt… férfi becsülete egyáltalán nem engedte meg.
Hamarosan a másik kettő is csatlakozott hozzánk, úgy tűnt nekik sem került komolyabb fejtörésbe a célpont kiiktatása. Bár a lány a szokásosnál is sápadtabb volt, erre én természetesen már számítottam. Ő egy nyápic. Egyszerűen megviseli, ha gyilkolást lát. Nem is értem, hogy egy ilyen ember, minek áll shinobinak. Olyan szánalom… Nos, mindegy. A küldetést minden további nélkül teljesítettük, bár nem is sejthettük, hogy a bonyodalmaink, még csak most kezdődtek el. Úgy látszott a csapatunkat elismerték, hogy ilyen gyorsan és ilyen könnyedén teljesítettük az első komolyabb feladatunkat. Azt hinnék, hogy ezután, már semmi sem állít meg minket abban, hogy végre mi is kivegyük a részünk a veszélyesebb, nehezebb munkákból. De őszintén? Alig tűnt így. Talán a csapatommal van a baj? Vagy tényleg ennyire lenéznek minket? Mindenesetre a következő egy-két évre rá sem mutatott semmi változást a Ninja Tanács. Olybá tűnt… a C szintet sosem fogjuk elhagyni. Ha rajtuk múlik legalábbis biztos…
Tizenhárom éves lettem végül, szinte már felnőtt. Bár testem nem erről árulkodott, de betudtam annak, hogy sajnos tehetségemért cserébe, kénytelen vagyok elviselni egy gyerek testét.  Keikot egyre ritkábban láttam a kötelességeim miatt, de azok kevés pillanatokat, melyet mellette tölthettem, szinte minden vagyonnál többet jelentett nekem. De pont emiatt tudtam, hogyha mást nem, legalább mindig lesz egy okom, hogy élve térjek haza… ami nem más, hogy a nővérkém karjai közt melegedhessek. A nővérem olyanná lett számomra, mint egy drog, melyet, ha nem kapsz meg, hamarosan elvonás tünetei mutatkoznak rajtad. Nagyjából mindössze heti két-három napot tudtam vele tölteni, de előfordult, hogy egy fél hónapig nem láttam, ha olyan küldetésünk volt. Bár az elején nagyon rosszul bírtam ezeket a távolmaradásokat, de az idő múlásával kezdtem megszokni őket. Bár még mindig rosszul viseltem, de ha már nagyon hiányzott Keiko, egyszerűen csak mindent megtettem, hogy befejezzük a küldetést… még ha ezzel az is járt, hogy csapattársaim kissé... néha közel is kerültek a halálhoz. Két év telt el az első vérontásom óta, és nem az volt az első és utolsó alkalom, hogy eltettem valaki láb elől. Bár a csapatunk még továbbra is C szintű küldetéseket végzett, volt idő, hogy egy gyengus B feladattal is elláttak minket tesztelve mennyit bírunk el. A csapat, bár néha nehézkesen is, de eddig mindegyiket sikerrel végezte. Nem volt küldetés, melyet elbuktunk volna. Azonban a bizalom az évek folyamán továbbra is romlott. Már egyikük, sem mert a közelemben éjszakázni, még a sensei és tartotta tőlem a távolságot esténként, és bár úgy tűnt leginkább én lettem kirekesztve, de ahogy néztem, a többieket, senki sem volt hajlandó közelebb kerülni a másikhoz. Persze én nem bántam a magányt, mert így több időm juthatott magamra, és álom-Keikora. Oh, milyen vidám éjszakák voltak azok. Talán a miatt is voltak olyan felhőtlenek, mivel sosem érdekelt, ha kéjes sóhajaimat társaim felé fújja-e szél, vagy sem. Egyszerűen úgy tekintettem rá… mint egy jelentőségtelen dologra. Nem is tudhattam, hogy sorsom hamarosan gyökerestül meg fog változni.
Épp egy küldetésről indultunk hazafele. A sensei szokásához híven, már a küldetés befejezése előtt lelépett, mikor már úgy ítélte, hogy nem kell ő már oda.
- Ch… undorító féreg. Mégis milyen viselkedés az, hogy csak így itt hagy minket. – panaszkodom kissé durcása, leginkább magamnak, mint a többieknek.
- Mondja ez az, akik hullákra izgul. – motyogja alig hallhatóan Sora.
- He? Mi van? – állok meg fenyegetően a fiúra meredve.
- Semmi-semmi. – morogja a srác.
- Nekem ne pofázz… azt hiszem mondtam már mi lesz, ha gúnyolódsz, vagy ennyi év után elfelejtetted volna azt a leckét? – kérdezem fenyegető tekintettel, miközben kezem a markolatra kúszik.
Az évek folyamán stílust váltottam. Nagyapa belátta az indoklásomat, hogy kissé kényelmetlen a kétkezes kard használata, így hamarosan elkezdte felmérni, hogy milyen harci stílus illene leginkább hozzám. Ez pedig nem más volt, mint a tanto-wakizashi páros. Egyszerűen imádtam, hogy közép és közelharcolt is vívhatok egy időben. A tanto nagyon a szívemhez nőt, egyszerűen sokkalta másabb volt ezzel ledöfni valakit, mint egy karddal. Ha tantoval öltem meg a célpontot, még érezhettem, ahogy a meleg éltető vér végigfolyik az ujjaimon. Juj de szeretem azt az érzést! Most is eme fegyverem markolatát fogtam, melyet éppenhogy csak előhúztam hüvelyéből. Sorának ez is bőven elegendő volt, hogy hátrébb szökkenjen, és védekező állást vegyen fel. A csajszi, már-már gőbve fakadt.
- M..Miu.. l..légyszi ne…ne..
- Kuss! – rántom elő a tantot a csajszi felé bökve, mire rögtön visszakozott, sőt még két-három lépést hátrált is tőlem. A penge hegyét ezúttal a fiú felé irányítottam, mire arca elborult a dühtől. Látszott, hogy nagyon türtőzteti magát, de talán most túl messzire mentem. Persze… ez engem nem érdekelt. Elmosolyodtam gúnyosan.
- Mi lesz te nagyágyú? Tojsz mi? Jól teszed. Ha nekem rontanál, egyszerűen elvágnám a…
- Pofa be! – rivallt rám Sora.
- Heeee? – kérdezem gúnyosan – Parancsolgatni mersz? Heh… egy ilyen patkány, mint te sose múlhatja felül a tehetséget. Hahahaha! – nevetek fel.
Szinte hallani lehetett, ahogy elpattan a fiúban valami. Felüvöltött és rám vetette magát. Az évek által egyre gyűlő feszültséget és utálatot, most felém engedte.
- Doton: Ganchuurou!
A fiú szaladtában aktiválta a technikáját, mely hamarosan megannyi kőoszlopot emelt körém, meggátolva, hogy nagy mozdulatokat hajthassak végre.
- Óóóóó? Jaj nekem nem tudom használni a kardomat jaj mi lesz velem. – gúnyolódok tovább a fiúval, mintha csak kétségbe esnék.
- Miuruuuuuu! – üvölti dühösen a fiú.
Fizikuma jóval az enyém felett volt, mégsem estem kétségbe mikor közel ért hozzám. Ökle elől egyszerűen eltáncoltam, miközben lábamat felemelve egy rúgást vittem a fiú a gyomrába. Bár hátratántorodott tőle, hamarosan ismét rohamozni kezdett. A tantot átfordítottam, így a penge hegye nem az ég, hanem a föld felé nézhetett, amely tökéletes pozíció az oldalszúrásokhoz. A fiú ütései gyorsak és, kemények voltak, de eddig gond nélkül kitértem, és hárítottam. Bár ő is a közelharcra specializálódott, nagyapám képzéseinek hála, mind ken, mind ti jutsuban jeleskedtem, így minden ütést, kettő másikkal jutalmaztam. Azonban a fiú nem volt olyan könnyű falat, mint anno régen. Hiába koncentráltam a chakrám a támadásimba, hiába vittem be annyi találatot, úgy tűnt a fiút nem viselte meg túlzottan. Pedig tudtam, hogy ütéseim ereje, nem átlagosak.
- Ch… - szakad ki a számon, majd előretörtem.
Pengém csillanva indult meg a fiú felé, ám legnagyobb meglepetésemre hamarosan a fiú puszta kézzel blokkolta. Nem is… nem kézzel blokkolta! Hanem a kezét beborította kővel, és azzal.
- Ez meg….??? – lepődők meg, hisz ezt a mozdulatát, még nem ismertem.
- Doton: Kengan no Jutsu. Tényleg azt hitted, hogy minden technikámat ismered? – mondja kissé ideges vigyorral.
- Te kis… Ha azt hiszed, hogy megment akkor… - kezdek bele, ám ekkor a csajszi felsikoltott, és egy újabb hang csatlakozott a beszélgetésbe.
- No lám… Nem hittem volna, hogy ilyen szerencsém lesz... és mégis. Köszönjük, hogy megkönnyítettétek a dolgaink.
Sora elengedte a pengém, és bár látszott, hogy nyílt a védelme felém, én sem sújtottam le rá. Ugyanis mindketten éreztük… körülvettek minket. Tekintetem szinte villámokat szórt az alak felé, aki a most már eszméletlen társunkat tartotta. Mivel a lány feje vérzett, nagy eséllyel fejbe ütötték. A lány torka alatt egy kés pihent, várva az alkalma, hogy megízlelhesse társunk vérét.
- Na, mi az? Nem folytatjátok? Pedig kezdett volna már izgalmasabbá vélni…
- Kik maguk, és mi a fenét akarnak tőlünk?! – förmed rá Sora az idegenre.
- Nana, medvekoma ne olyan sietősen. Mi ráérünk.
- Én is gondolkoztam már azon, hogy maguk ilyen hülyék-e, vagy csak mindössze pechük van… - mondom teljes mértékben nyugodtan.
- Kedves… – feleli a férfi továbbra is rejtélyesen vigyorogva – De azt hiszem ti is észrevettétek, de körbe vagytok kerítve. Szóval cicabogár… csak óvatosan azokkal a csípős kis nyelvecskéddel, vagy ki találjuk vágni.
Arcomon szétterült az ismerős eszelős vigyorom, jelezve, hogy nem igazán rémisztett meg, viszont Sora most sem állt le a kérdezősködéssel.
- Kik maguk?
- Egek ezek a fránya kérdések… legyen felelek. Emlékeztek arra a pár fickóra, akiket kiiktattatok az erdőben. Nos… mondjuk úgy… hogy elég közeli kapcsolatban voltak velünk… és nektek hála, ez a kapcsolat… elszállt. Oda a profitunk, és ez a ti hibátok. Így hát vártunk az alkalomra, hogy megadhassuk számotokra a kellő bosszút… Szóval… most hogy ezen túl vagyunk.. bájbáj!
Végszóra két kunai repült felénk, mely végén robbanó jegyzeteket erősítettek. Én időben reagáltam, felrugaszkodva a levegőbe, ám Sora kicsit megkésett, így bár a robbanás nem teljesen találta el, egy kissé talán megviselte. Alig tápászkodott fel három sötétruhás alak támadt rá, ezzel egy időben kettő másik pedig felém vette az irányt. Az egyik újabb robbanójegyzetes kunait vett elő, míg a másik egy karddal jött felém. Egy pillanatig tartott csupán, mire kezemben vettem a Wakizashit, és az egyik kőoszlopon elrugaszkodva. A kardos felé vetettem velem vihogva. A robbanójegyzetes alak megakasztotta a mozdulatát, ugyanis látta, hogyha így folytatja, akkor társát is megölheti. Így csak ciccegett egyet, majd óvatosan elrakta a kunait, hogy utána a kardjáért nyúlhasson. Pár másodpercig nem figyelt csak, de ez bőven elegendő volt számomra. Alig érkeztem földre, egy gyors elrugaszkodással irányt váltottam, pont elkerülve a másik támadóm kardtávolságát, egy Fürge Test technikával a támadómhoz siettem. Pengém pont akkor vágta át a torkát, mikor társa figyelmeztetően felé kiáltott. Amaz csak értetlenül bámult rám, ahogy nemes egyszerűséggel vágtam le. Egyszerűen röhejes volt, amit a fickó művelt. Talán D szintű, ha lehetett, mindenesetre hamarosan haldokolva, a torkát markolászva rogyott a porba. A társa üvöltve vetette rám magát, ám már rég kész voltam. A pengéink összecsaptak, szikrákat szórva szét. A mostani ellenfelem, már jóval hatékonyabban forgatta a kardját, és jóval tapasztaltabb volt az előző baromnál. Azonban látszott, hogy előnyben vagyok. Dühe szépen lassan elenyészett, helyére félelem költözött, ahogy pengéink tánca kezdtek. Érezte, hogy kettőnk ritmusa, bár nem olyan különböző, én egyre jobban kezdem átütni a védelmét. Vihogásom egyre furcsább. Ismét eluralkodott bennem a démon, mely nem szomjazott másra, csak a vérre… az éltető nedűre, mely ellenfelembe csörgedezett. Végül megtaláltam a pillanatot, amit vártam. A pengéink megpattantak egymáson, mely egy rövid pillanatra mindkettőnket lebénított egy pillanatra… legalábbis a fegyverünket. Azonban nekem nem a wakizashi volt az egyetlen használható támadó eszközöm. Ahelyett, hogy megfékeztem volna a mozdulatot, egyszerűen vittem tovább a karom, míg vele fordulva a tantos kezem előre lendült. 


Spoiler:
A fegyver kiesett ellenfelem kezéből, és hátratántorodott. Elengedtem a tanto, mely az ellenfelem mellkasába fúródott. Értetlenül meredt a markolatra, mely halálos sebet ejtett rajta. Bár nem a szívét találtam el, de a légcső kilyukasztása, már bőven halálos egy ember számára. És ezt ő is hamarosan felfedezte, ahogy vér köhögve elkezdett fulladozni. Térdre rogyott, és értetlenül nézett rám. Én viszont csak bámultam rá a gyönyörtől csillogó szemmel. Úgy éreztem nem bírom tovább. Egyszerűen letepertem a férfit, a hasára ülve. A penge nem engedett túlságosan hátrébb csúszni, de én egyszerűen nem foglalkoztam vele, hanem áthajolva fölötte egyszerűen megcsókoltam. Nem számított, hogy nagy eséllyel hat, talán hét év is lehetett közöttünk. Egyszerűen meg kellett tennem. Természetesen ellenfelemben semmi gerjesztő nem volt. Az ok, mely erre késztetett vörös volt, és hamarosan lassan folyt le a torkomon. Mire végeztem, a férfi már kilehelte a lelkét, én viszont lihegve a gyönyörtől egyszerűen még többre vágytam. Lenyaltam ajkaimról a férfi maradék vérét, leszálltam róla és kikaptam a mellkasából a tantom. Furcsa mód senki nem foglalkozott velem, pedig nagy eséllyel, már percek óta másra sem figyeltem, mint a testi vágyaimra. Olybá tűnt, minden figyelmet Sora kapott meg. Sora már két ellenfelével végzett, ám rengeteg sebből vérzett. Bal karját ráadásul, szinte átdöfte egy kard. Érdekes csata lehetett nagy valószínűség szerint, mivel a környezetükben szinte, mindenhol törmelékek egész sora látszott. Nagy eséllyel Sora ismét a doton technikáival jött… ezért rühellem őt ennyire… (ezért is) egyszerűen mindent lerombol maga körül. Az egyetlen talpon maradt ellenfele egy kissé lihegő nő volt. Ki bár szintén sérült volt, láthatólag kész volt végezni a társammal, aki nagy eséllyel már védekezni sem tudna. Már emelte is a kunait, hogy leszúrja a társam… ám ekkor egy penge bukkant elő a hasából. Értetlenül meredt rá, amikor is megragadtam a karjait a wakizashit elengedve, és egyszerűen beleharaptam a nyakába. Szinte egy kisebb darabot szabtam ki. Testem teljesen bizsergett az érzéstől, ahogy a nyers hústól elszakadt a feszes bőre, ahogy az erek szétdurrantak a fogaim között. Egyetlen köpéssel megszabadultam a bőrdarabtól, majd a számat a sérült artériára tapasztottam. A nő megpróbált védekezni, de túl erősen tartottam. Nem tudta úgy fordítani a pengéjét, hogy ártson nekem, ráadásul a belédöfött kard lassan minden erejét elszívta. Csak nyeltem a sűrű nedűt, mígnem a nő lába megrogytak és térdre hullott. Ekkor szakadtam el tőle, és önfeledt mosoly kíséretében egyetlen mozdulattal eltörtem a nyakát, mely egy szörnyű reccsenéssel végleg befejezte a művem. Sora felpillantott rám, és csak egy dolgot mondott, mielőtt lehunyta volna ő is a szemét.
- Te… nem... vagy… komplett… - ezzel porba hullt.
- Lehet… de én élvezem! – felelem felszakadó nevetést kísérve.
Még csak 13 éves voltam, de ez a nevetés egyszerűen olyan volt, mint egy pszihopatáé. És valóban. Az voltam. A vérvörös füst magába szívott. Egyszerűen nem tudtam szabadulni. Különös hangokat hallatva végül kivált a pengém a halott nőből, miközben eszelős tekintettel az egyetlen élő páros felé fordultam. Nagyjából fél óra telhetett el az ütközet eleje óta, nekem mégis szinte pár pillanatnak tűnt. Bal kezemből visszacsúsztattam a Tantot a hüvelyébe, majd finoman végigsimítottam hasamat, mintha csak egy növekvő gyermeket várnék.  Jóllakottság érzése keringett bennem, miközben meglepően nyugodt hangon szólok a már-már ébredező lánytársamat fogva tartó személy felé.
- A helyedben feladnám… egészen hálás vagyok nektek… még sosem éreztem magamat ilyen jól… ráadásul segítettetek nekem egy kellemetlen dolog elvégzésében…Ezért… gyors halállal jutalmazlak. – majd kuncogva, réveteg tekintettel indulok meg a kettős felé.
A férfi, már régóta sokkban lehetett, bár nagy eséllyel csak most jutott el a tudatáig, mint mondtam. Hátrált pár lépést, majd rémülettől remegő hangon ordított rám.
- Maradj ott! Vagy elvágom a társad torkát! Esküszöm meg fogom tenni! – szegezi a lány torkának a pengét olyannyira szorosan, hogy már a vére is megeredt tőle – Nem viccelek!
- Tényleg azt hiszed… hogy életben hagyok egy ilyen gyáva alakot? Egész idő alatt nem merted elengedni azt a csitrit… a társaid vesztésre álltak, de te még mindig nem mertél elmenni a biztosnak vélt védelmed mellől. Tudod… szeretek ölni… sok dolog fel tud bosszantani, de a rimánykodás… az inkább… az inkább csak még éhesebbé tesz - nyalom végig a szám szélét.
- Állj vagy megölöm! – ordít rám, ám mivel nem álltam meg, a tantoját a lány vállába döfte, aki a hirtelen fájdalomra rögtön felkelt sikoltozva – Ha nem állsz meg akkor tényleg meg…
Azonban szavai elhaltak. Egy pillanat volt az egész semmi több. A Fürge Testtel közel kerülve hozzájuk egyetlen gyors vágással levágtam mindkét személy fejét.
- Kumo-Ryū Mikazukigiri. – kuncogom a technika nevét, majd a kuncogás kacagássá tört fel – Ez az! Ez aaaaz! Ezt a mámort! Még! Mééééég! Kell nekem!
Még jó ideig kacagtam, ám ahogy alá az adrenalin, egy idő után éreztem, ahogy elájulok.
Pár nap múlva tértem magamhoz, egy eléggé furcsa pozícióba. Kezeim és lábaim kiláncolva a falhoz, teljesen feszesen tartva engem. Számba egy fehér rongy volt, melyet a fejem mögött összekötöttek, hogy semmilyen hangot ne tudjak kiadni magamból. Ruháim nem voltak, ott lengetem meztelenül. Bár nem volt teljesen sötét, hála néhány gyengén égő lámpának, de még így is alig lehetett belátni, ezt a hatalmas helyiséget. Azonban már annyi is elég volt, amit látni lehetett. Mindenhol cukibbnál, cukibb kínzóeszközök hevertek tisztán és ápoltan. Persze mivel arccal a fal felé néztem, nem tudtam mindent átnézni, de nagyjából így is elég jól körbenéztem. Úgy tűnt bárki is felelős értük, mindig leápolja a drágaságokat. Talán eme szerkentyűk számomra is érdekesek lehettek volna máskor… de a jelenlegi helyzetem… nos… nem volt éppen kecsegtető.
- Szóval magadhoz tértél. – szólal meg egy ismerős hang.
Mikor a hang felé fordultam (amennyire tudtam) azonban mégsem azt fogadtam, mint vártam. Hangra nagyapámra emlékeztetett, ám sokkal fiatalabb volt, és sokkal… vezető kiállása. A férfi látszólag felismerte a zavarom, mire rögtön válaszolt.
- Hát persze te még bizonyára nem láttál. Nagyapád öccse vagyok Toguro. – feleli nyugodtan – Ja meg a klánunk aktuális vezetője. – tette hozzá, mintha a cím valami lényegtelen tartozék lett volna.
Persze tudtam, hogy ez így is van. A Nashmiaru klánban, már fiatalon megtanultuk, hogy mi Nashimaruk sosem fogunk igazán összetartozni. Bár előfordul néhány kivétel, de a családunk generációjában, csak igen kevés alkalom volt, amikor rend és béke honolt. A vezetői szerep mindig azé a személyé lett, aki éppen legyőzte és megölte az előző vezért, vagy az örökösét. Hát igen, nem egy békés család vagyunk. Toguro lassú léptekkel közeledett felém. Odalépett elém, és végigmért. Szeméből semmit nem lehetett kiolvasni, látszólag maga volt a nyugalom. Végül ujjaival végig simította vállam, és egészen közel hajolt. Arcomon látni lehetett az undort, amit éreztem felé, ám jelen állapotomban nem tudtam elhúzódzkodni tőle. Éreztem forró leheletét a nyakamon. Nem voltam már holmi kicsi pólyás, tudtam milyen perverz tud lenni egy férfi. Bár nem éltem át még egy nemi aktust sem, volt fogalmam róla mi, hogy történhet. És őszintén? Már előre tudtam, hogy hamarosan meg fog szabadulni a ruháitól, és itt helyben magáévá tesz, bármennyire is ellenkeznék. Azonban meglepő módon semmi ilyesmi nem történt, csupán felemelte a kezét, és gyengéden az orrához emelte a hajamat. Értetlen arccal meredtem rá, látszott, hogy nem igazán értem mit csinál.
- Tudod Miu drága. Mindig is szerettem a gyerekeket. Noha nem úgy, mint ahogy sok ember vádol. Valóban élvezetem lelem bennük, de csak szemmel. Számodra is lesz egy cuki ruhám, melyet örülnék, ha felvennél. Illeni fog a tűzvörös hajadhoz ez a habos-babos hercegnő ruha. Hihihi… viszont… van még itt valami. – kezei a hajamra szorultak, és amennyire csak tudott maga felé húzott. Szemeim bekönnyeztek a fájdalomtól, és felkiáltottam, bár a rongy eltompította – Tudod… ez a kis attrakciód nagyon szép volt, amit műveltél. A nyomozások már véget értek, és megtudtuk, hogy egy elveszettekből álló csapat ütött rajtatok. Szép és jó, hogy megöltétek őket, de tudod nem volt könnyű dolog elnémítani a nyomozókat a te kis… társgyilkosságos dolgaidról. Sok pénzünkbe, és jó adag ígéretbe került, hogy eltussoljuk az esetet. Ha rajtam múlott volna otthagytalak volna, de a bátyám ragaszkodott hozzád. Végül is… egy ilyen kincs nem terem minden bokron… - ezzel elengedte hajamat, ami miatt fejem nagyot koppant a falon – Félre ne értsed, nem azzal van a problémám, amit tettél. Sőt elismerésem. Nem sokan képesek arra, amire te. De ha teszed, tedd úgy, hogy ne tudják rád kenni! Ezt meg kell tanulnod drágám… mert különben… meg kell, hogy büntesselek.
Kezébe hirtelen egy korbács termett, melyet láthatólag, mint a kínzóeszközöket, ezt is nagy becsben tartják. Toguro mosolyogva paskolta meg finoman az korbáccsal az arcomat.
- Kár lenne elcsúfítani ezt a tündéri arcocskát. Majd figyelek, hogy véletlenül se csapjam meg… - mondja perverz hangszínnel, miközben az ostor végighúzza a testemen - Hm… ez a bársonyos, puha bőr… oh egek… Mindjárt elvesztem az eszem…. kezdetnek mondjuk, legyen száz ütés. – beszél, csak úgy maga elé, majd egy pillanat alatt csattant az első ütés, mely tompa sikoltást eredményezett – Egy… - kezdett el számolni izgalomtól feltüzelt hangon.
Testem napok múlva is égett, és bármikor megmozdultam, nem múlt el a fájdalom. Bár Toguro kilencven kilenc csapásnál megállt, és elláttatta a sebeimet egy szanitéccel, hogy ne maradjanak hegek, egy örök emlékeztetőt, azért még a testemre égetett. Egy különösen kegyetlen kampós korbáccsal fejezte be a száz ütést, mely szinte kettészabta a hátam. Éreztem, ahogy testem a csapás pillanatában, szinte széthasad, a patakozó véremet, ahogy csöpögve gyűlt a padlón, és Toguro közelségét, ahogy szinte teljesen hozzám simult, megjátszott bánattól pityeregve, miközben állandóan azt mondogatta, hogy úgy sajnálja. Természetesen éreztem, hogy valójában ő ezt élvezte... de... nem a hangjából... elfogott az undor... ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem aznap. Napokig csak ott lógtam a láncon, saját kínommal egyedül maradva, mikor végül Toguro ismét megjelent. Ezúttal nagy mosollyal az arcán. Egy egyszerű kék köntöst viselt, mely teljesen elfedte az alakját, csak arcát láttatta. Mivel most feljebb volt tekerve a világítás, láthattam arcának több részletét is. Például tetoválásainak nyomát, mely az arcát kissé bohócossá varázsolták. Kezében női ruhákat tartott, és előre sejthető szándékkal jött felém. A ruhákat egy székre helyezte, mely, mint minden, ragyogott a tisztaságtól. Épp a minap jött le egy kisebb brigád, akik tisztára sikáltak mindent, annak ellenére, hogy rajtam kívül eddig nem volt még itt másik rab. A monoton és gyors haladásuk arról árulkodott, hogy nem először csinálják. Ahogy elnéztem nagyjából 3-4 naponta talán. Mindenesetre ez mind nem számított. Hamarosan erőtlenül zuhantam a földre, ahogy a láncaimat lecsatolta, ám az érkezéstől szinte ordítani tudnék, ahogy a sebem felhasadással fenyegetett. Hiába voltam szabad éreztem, hogy bármelyik pillanatban visszarepíthet a poklok poklába Toguro, ha ellenkezni akarok.
- Nézd mit hoztam neked Miu-chan. – lelkendezik – A tündibündi ruhácskád látod. Mit szólnál, ha felpróbálnád őket?
- Nem akarom! – felelem talán az életemben először rémülten – Nem szeretem! Hagyjon békén!
- Miucica… Ugyan… vedd, felkérlek… - kérlel kissé hátborzongató mosollyal.
- Nem! – felem rémült tekintettel.
Toguro arca elkomorult, és egyetlen villámgyors mozdulattal megragadta a torkomat és a falhoz vert. Éreztem, ahogy a seb felnyílt, amitől legszívesebben üvöltöttem volna. Azonban épp más dologgal volt elfoglalva a légzőszervem. Fuldokolva próbáltam kiszabadulni. Kalimpáltam, de nem sikerült. A férfi arca ismét elmosolyodott, és nyelvével végignyalta arcomat.
- Miu drága… ne hozz ki a sodromból. Apuci mérges lesz rám, ha bántanálak. És én nem akarok senkit se felbosszantani. Légy jó kislány és öltözz fel.
Ezzel a földre estem. Kiáltásom visszhangzott a termen, és éreztem, ahogy homályosul a kép. Észre sem vettem, amikor egy sápadt nő lépett oda hozzám kitudja honnan, és látta el a felnyílt sebemet (továbbra is csak úgy, hogy a hege megmaradjon), majd talpra segített, és felöltöztetett. Ha máshol lettem volna most dühös lettem volna. Azonban most csak megrettenve álltam némán, zokogva ebben az undorító ruhában.
- Oh igen… de cuki vagy… látod, hogy milyen jól áll… mond csak Miu-chan csinál úgy kérlek, mint egy kiscica. – kétségbeesett tekintettel álltam a falhoz simulva, félve a következményektől – Miu-chan.
- M…miáú. – nyávogok megrettenve, felé kapva, mint valami macskakölyök.
- Igen… így… most ülj le, és viselkedj hívogatóan… úgy… nagyon jó vagy kicsikém… most nyújtózz egyet, mint egy fáradt cicus… igeeeen, isteni vagy..
Örökre be fog égni a fejembe ez a zaj, ahogy Toguro kiélte rajtam örömeit. Nem ért hozzám, mégis olyan mocskosnak éreztem magam, mint eddig sohasem. Zokogva és remegve hátráltam be a falhoz, ahogy végül, lihegve térdelt le mellém a férfi, összekötve a köntösét.
- Tudod Miuru-chan… csak azért csinálom, mert olyan kis aranyos vagy. Egyszerűen gyengéim az ilyen kis csudabogarak. De ne aggódj nem foglak magamévá tenni… egy nap úgyis te fogsz hozzám jönni, hogy tegyem meg… én várni fogok rád. – végül felállt és elindult kifelé, ám a felvezető lépcsősoron még megállt – Ah igen… az itt történtekről ne szólj senkinek semmit. Ma hazakísérnek a szolgálóim, de a rokonaid úgy tudják, hogy kórházban voltál eddig zárt osztályon… remélem, nem kell attól félnem, hogy kikotyogsz néhány apróságot ugye Miu-chan? – kérdezte, mire én csak gyorsan bólogatni kezdtem – Örülök… majd néha napján nézz el hozzám kicsikém. Tudod, olyan magányos vagyok egyedül. – majd nevetve indult el a feljárón.


A hozzászólást Nashimaru Miuru összesen 8 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 08 2016, 17:43-kor.
avatar
Nashimaru Miuru
Játékos

Taijutsu Pontok : 51


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 480

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Nashimaru Miuru

Témanyitás  Nashimaru Miuru on Hétf. Júl. 25 2016, 20:46

Spoiler:
Otthon persze semmiről sem tudtak. Nővérem aggódó ölelése megtörte bennem azt, amely a hazavezető úton összetartott, és zokogva rogytam össze a karjaiba. Sosem árultam el neki, hogy mi történt velem. Bár látszott Keikon, hogy sejti, hogy több dolog van a dologban, mint a társaim elvesztése, sosem kérdezett rá. Tudta, hogyha nem akarom, úgyse mondom el. Az elmúlt egy évet egyedül folytattam. Nem osztottak be máshova, és még senseit se kaptam (az előzőt nyugdíjba küldték a felelősségre vonás után, lényegében rajta csattant az ostor), így leginkább csak a legpitibb D vagy néha napján egy C szintű küldetést kaptam. Bár Toguro több ízben is magához hivatott, lelkem kezdett megnyugodni ez az idő tájt. Éreztem, hogy a férfi iránt érzett félelmem egy idő után átmegy gyűlöletbe. És a gyűlölet olyan erőt adott, amely segített átlépni az akadályaimon. Ha nem volt más feladatom nagyapát kértem meg, hogy eddzen, aki bár jóval hallgatagabb, és jóval keményebb volt, mint eddig, nem panaszkodtam. Ha kell, az életemet is rááldozom… de bosszút állok azon a férgen, aki ezt tette velem. Épp egy ilyen edzésről tértem haza kimerülten (időben nagyjából a „Most” előtt, pár nappal lehetünk). Úgy éreztem a mai nap is közelebb kerített a célomhoz. Napról-napra erősebb leszek, de tudom, hogy ez nem elég! El kell érnem az S szinten, különben soha nem leszek elég közel hozzá. Talán a miatt nem köszöntem szokásomhoz illően belépéskor, mivel gondolataimba merültem, vagy az is lehet, hogy azt hittem nővérkém már régen alszik, tekintve, hogy lassan tíz óra, de az biztos, hogy ez a nap örökre megváltoztatta az életünket. Az apám szobája felől jövő ágy nyikorgása, és apám kéjes lihegése volt az első hang, amely eljutott a tudatomig akkor. Első gondolatom az volt, hogy apám biztos hazahozott valami nőt, és épp azt döngeti… mígnem ekkor egy ismerős pityergést vélek felfedezni.
- Lily! – kiáltok fel.
Ha azt mondom, hogy betörtem apánk szobájába, az talán még finom kifejezés is. Szinte szétzúztam az ajtót, ahogy a szobába érkeztem, ahol nem mindennapi látvány fogadott. Nővérem az ágyhoz kötözve, több sebből is vérzett, miközben apánk mélyen fölé hajolva épp magáévá tette. Persze mindketten felém kapták a tekintetüket. Nővérem rémült volt, apám inkább dühös, de hogy azért mert megzavarták, vagy azért, mert lebukott, nem derült ki. Mindenesetre ledermedve néztem a jelenetet egy darabig.
- Nő…vérkém… - suttogom a testvéremet bámulva, mint valami zombi.
Ekkor kezdett el kiabálni, mire apánk egyszerűen olyan pofonnal díjazta, hogy rögtön elvesztette az eszméletét. Állatias kiáltással vetettem rá magam. Egyetlen rúgással a falhoz taszítottam, és mivel látszólag ez elég is volt a nővérem nevét kiabálva próbálom magához téríteni. Azonban… apám nem volt olyan magatehetetlen, mint azt hittem. Bár megviselte a rúgásom, hamarosan talpra állt és megfogta az első kezébe akadó tárgyat, amivel fejbe is vágott… egy lámpát… Éreztem, ahogy a lámpa széttörik a fejemen, mely nem csak, hogy rengeteg vérző sebbel járt, de a világ egyszerűen elhomályosult. Lefordultam az ágyról nagyot koppanva. Bár próbáltam lábra állni, még négykézlábra is alig sikerült állnom. Ekkor ért mellém az apám, és egyetlen rúgással a falnak csapott. Vért köhögve álltam ismét négykézlábra, mikor apám egyszerűen marokra fogta hátulról a nyakam, és a földhöz passzírozott.
- Tudtam, hogy te is olyan vagy, mint a nővéred. Egy tiszteletlen mihaszna kis kurva. De ne aggódj! Megnevellek én! Nem hagyom, hogy csak az a semmirekellő Toguro játszon csak azzal, ami valójában nekem jár!

Szakadó ruha hangja járta be a szobát, ahogy egyszerűen letépte rólam a ruhát. A tokban lévő pengék nagyot koppanva estek a földre, a tanot még ki is esett a hüvelyéből. Bár a fejem, már valamivel tisztább volt egyszerűen nem tudtam mozogni. Így mielőtt bármit is reagálhattam, fájdalmas, érzés támadt rám, mely talán sokkal jobban fájt, mint az ostorozás. Fájdalmas nyögések hagyják el a számat, körmeim belemélyednek a fába, ahogy próbálok kapaszkodót keresni, de apám teljes súlyával rám nehezedett, körülbelül lélegezni is alig tudtam. Dühtől könnybe lábadt szemmel nyúltam valamilyen tárgy felé, amit talán fegyverként használhattam volna, ám nem találtam semmit. Ekkor hallottam apám nyögését, és éreztem, hogy egész teste megfeszül. Szemem kétségbe esett őrületben úszott, majd megragadtam végül valamit. Apám akaratlanul is engedett a szorításán, mikor „végzett”, így mikor kezem lendült teljesen rá tudtam fordulni. Majd végül csak akkor fogtam fel, mit kaparintottam meg, mikor pengém atyámba szúródott. A tanto oldalba találta apám, aki ordítva fordult le rólam. Szinte alig gördült le, én máris próbáltam felállni, ám fenekembe nyilalló fájdalomtól ismét földre estem, ám a düh egyre jobban fellobbant bennem, így mikro szembefordultam apámmal, aki rémült arccal próbálta betapasztani vérző sebét… egyszerűen letámadtam. A lüktető testem, a fejemből folyó vér, és az eszméletlen nővérem látványa egyszerűen olyan hármas dühöt alkotott, hogy mire észrevettem, már újra apámba döftem a pengét.  Ordítva húztam ki és döftem vissza a tantot újra meg újra. Bár próbált eltaszítani tőlem, és próbált menekülni, nem volt többé esélye. Apám még ordított párat, mielőtt végleg kimúlt. Azonban ennyi nem volt számomra elég. Apám teste lassan már csak egy aprított húscafat maradt, ám én továbbra is elködösült elmével mozogtam tovább… míg egyszer csak egy ütést érzek a sérült fejemen. Még látom eldőlve a mögöttem álló ANBU-s maszkos férfit, majd minden elsötétült.


Mikor magamhoz tértem, dühöm továbbra is forrongott, persze már jóval tisztább volt a gondolkodásmódom. Kezeim és lábaim bilincsben én pedig ketrecben. Számítottam rá, és nem is tettem ellene semmit (nem mintha tudtam volna). Lelki szemeim előtt ismét lejátszottam a tegnapi nap eseményeit. Sőt nem csak azt. Életem minden otthon töltött éjszakáját átgondoltam. És egyszerűen rájöttem… Túl szép volt minden ahhoz, hogy igaz legyen. Most már tudom, hogy nővérem mit titkolt előttem… mi volt az az egyetlen dolog, amit nem árult el nekem... Egyszerűen hagytam, hogy dühöm alábbhagyjon, hogy helyére elégedettség kerüljön. De nem baj… most már vége van. Nővérem békében élhet tovább, most már nem érdekel mi lesz velem. Legalábbis így hittem.
- Szóval te lennél az a hírhedt Nashimaru Miuru. – szólít meg egy rejtélyes, maszkos idegen – Élvezi a gyilkolászást, megölt egy kisebb szökött csapatot az egyik társával egyetemben, megölte brutálisan a saját apját… húha… ilyen fiatalon elég szép kis listád van kishölgy.
- Mit akar? – teszem fel a kérdést, komor hangon.
Eléggé meglepett a férfi megjelenése, hisz eddig azt hittem egyedül vagyok, meg persze a mostani hangulatomban nem vagyok épp egy társasági lény… mondjuk amúgy se. A férfi közelebb lépett a cellámhoz, és bár nem hallottam, szinte éreztem, hogy elmosolyodik a maszkja alatt.
- Milyen kis heves. Tetszik. Mond csak Miu nincs kedved…
- Nincs.
- …egy alkuhoz? – folytatja, mintha mi sem történt volna.
- Hogy érti ezt?
- Nos eléggé rossz passzban vagy… bár a DNS igazolta az erőszakot, a szülőgyilkosság, az szülőgyilkosság. Még egyszer nem fog kimenteni a klánod. Nos, íme az ajánlatom. A Gazdám… hogy is mondjam…. elfigyelt rád… szívesen tudna egy ilyen embert a kutyái… khm.. .emberi között. Fogadj hűséget neki, és kövesd minden parancsát szó nélkül. Cserébe te és a nővéred olyan magasra kerülhettek a ranglétrán, mint senki alapjáraton senki más.
Egy ideig csak némán meredtem rá. Csábított az ajánlat, mert egyrészt nem örültem volna, ha bezárnak másrészt… tudtam, hogy egy ilyen jellegű ajánlat visszautasítását nem csak az szenvedi meg, akinek az ajánlat szólt. És én nem akartam bajba keverni Keikot. Így hát a válaszom egyszerű volt.
- Legyen, de csak akkor, ha Keiko is velem tarthat! Nem kell tudnia semmiről, de magam mellett szeretném tudni! És bármit kövessek el, őt ne vonjátok felelősségre….
- Hm… az utolsót nehéz lesz elintézni… de… rendben…

Ezzel vissza is olvadt az árnyékok közé, majd eltűnt. A férfi ígéretéhez híven az ítéletem ártatlan volt, és bár a bírón látszott, hogy ő másképp gondolja, látszólag fontosabb személyek utasításait követte. Így szabad emberként léptem ki a bíróság területéről… legalábbis… papíron szabad voltam.


A hozzászólást Nashimaru Miuru összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 07 2016, 23:27-kor.
avatar
Nashimaru Miuru
Játékos

Taijutsu Pontok : 51


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 480

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Nashimaru Miuru

Témanyitás  Inuzuka Tsume on Csüt. Aug. 04 2016, 22:41

A következő alkalommal, amennyiben szükséges lesz, légy szíves feltüntetni, hogy multi karakterről van szó, valamint hogy milyen jogon indítanád: ebben az esetben kompenzációs karakter Djuka Ryuu helyett.


Konoha Raiken // Levél Villámököl, ahogyan a neve is mutatja, Konohagakure no Sato egyedi stílusába tartozik. Az előtörténeted, bár komoly edzéseket írtál le, nem támasztja alá ennek a technikának az ismeretét, így ezt nem kapod meg.
Helyette azonban adok egy másik technikát, ami nem faluhoz kötött: Sorozás // Hajaifuri no jutsu.

Az írásod mennyisége kimagasló, az elgépelésekre viszont több gondot kellene fordítanod. :3

De a jó előtörténetért a kért felszereléssel, beleértve az 1 doboz  energiatablettát is, elindulhatsz.  

Ezen felül kiérdemelted a korábbi karaktered chakra szintjét is ( ebben szerepet játszik a karaktered kivételes, nem felróható halála is) : 394 ch.

A Kenjutsu kérelmed elfogadásra került korábban a Ninja Tanács által, így a Ceremónia technika is a tiéd.  
A másik választott Kenjutsu technikát, valamint a többi említett technikát is felírhatod a szinted miatt. 

Ahogyan azt korábban is megbeszéltük, az igazán kényes részek elrejtésre kerültek, ez jó így, de mivel olyan karaktert szeretnél indítani ami több ponton is tabukat dönt, és a fiatalabb játékosok számára aggályos lehet az elolvasása az írásaidnak, ezért szeretnélek emlékeztetni az oldal obszcén megfogalmazásokkal kapcsolatos szabályára, melyet bizonyos szempontból ez az előtörténet már így is durván súrol. A játéktéren igyekezz úgy játszani a karaktered, hogy ez mások számára ne okozzon problémát, maradj a sejtetésnél, kerüld a naturális, túl érzékletes leírásokat ott, ahol lehetőséged van rá. 


Füst országának akadémiájának kijárása miatt megkapod az induló technikát is: Kemuri Bunshin no Jutsu.

Ryo: 8000 ryo
TJP: 17 + 5 

Jó játékot!

------
Szerk:
Bár a karakterednek brutálisan kegyetlen hátteret terveztél, és a művészi szabadságot tiszteletben tartjuk, szeretném leszögezni hogy a témától elhatárolódunk, azt semmilyen formában nem támogatjuk.

A karaktered tehát elfogadott, de az előtörténeted átdolgozását kérem az oldal szellemiségéhez illeszkedő formába. 

Az előtörténet finomításra került. 
Köszönöm az együttműködést! ^^

_________________
Tsume a Matatabinátor - A Nibi állandó mesélője

Mesélések:
Sivatagi szél - Doshiri Asuka kalandja
Az Ourio-völgy titka Hamada Fuyu
Hokkyoku guma  - Nakahara Saki
Körbe érKensiro Karu
Ébredés- Kenshiro Dai

Tanulások:

Kis extrák a kaszinóban:
avatar
Inuzuka Tsume
Adminisztrátor

Tartózkodási hely : Konohagakure


Adatlap
Szint:
Rang: Tokubetsu Jōnin
Chakraszint: Mint bundának a szála + 15 kiskutya -1

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Nashimaru Miuru

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.