Az Erdő Gyöngye

2 / 5 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Pein on Szomb. 17 Dec. - 21:21

Már nagyon haladnék, de ebben a körben már muszáj megvárnom, hogy írjanak a többiek is. Ennek a fórumkalandnak nincs értelme 2-3 aktív játékossal, úgyhogy ha a kiesők visszatérnek/visszatértek, kérem, mihamarabb írjanak. Itt vagy PM-ben fogunk egyeztetni egy mindenkinek megfelelő posztolási sebességet/stratégiát! Smile És elnézést kérek a többiektől. 
avatar
Pein
Adminisztrátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Kami
Chakraszint: Bőségesen elég Konoha elpusztításához...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Yamato on Szer. 4 Jan. - 20:59

A bál csak formalitás, de ezt mindenki tudja, elsősorban azért van, hogy megfigyelje a házi gazda a résztvevőket, másodsorban pedig az ajándékozás ideje, amikor minden küldött átadhatja, amit hozott, mert azért egy tárgyalásra nem illik üres kézzel érkezni. Én sem érkeztem azzal. Még indulás előtt dobtam össze egy kicsi bábot, ami ugyan harci értékkel nem bír, de nem is ez a célja, hanem a falum specialításának bemutatását szolgálja. A lány akciója után egyből sor kezdett kialakulni, amibe gyorsan én is becsatlakoztam ez nem volt kérdés, mert hoztam ajándékot. Ahogy sorba álltunk a terem főbejáratán vörösbe öltözött táncosok érkeztek és el is indultak a számukra fenntartott színpad felé tartottak, ahol, miután felhangzott a zene, táncba kezdtek, hol robotszerű mozgást végezve, hol pedig virgoncabb mozgást végeztek. Aztán valami megváltozott. Éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam megállapítani, hogy mi az. Egy hatalmas durranás rázta meg a termet, majd egy fura álarcos férfi jelent meg a házigazda mellett és súgott valamit a fülébe. A férfi megcsóválja a fejét, majd tapsol. Ekkor minden elsötétül, nem vagyok hozzászokva az ilyenhez és nem is nagyon tudom, hogyan történhetett, nem érezve semmit, hogy elvittek volna vagy bármilyen erőt fejtettek volna ki rám, hogy eljutassanak valahova, de amikor újra láttam egy barlangba találtam magam. Egyből a házigazdákat kerestem és amíg mindenki a környezet feltérképezésével volt elfoglalva én egyből melléjük áltam, hogy ha bármiféle támadás érné őket, akkor megvédhessem a párt, lévén nélkülük nehezen jöhetne létre a béke.
- Yamato, sunagakurei segéd jelen! Megvédem önöket, amíg a többiek feltérképezik a terepet.
A ruhámmal nem foglalkoztam, hogy nem épp shinobihoz méltó öltözet van rajtam, lévén nem a ruha teszi az embert, igaz ilyen elegáns ruha életemben először van rajtam, lévén a sivatag közepén nem igazán alkalmas az éghajlat arra, hogy szép ruhákat hordjon az ember. Még a felső osztály is az egyszerű ruhákat preferálja, mert fölösleges is lenne ilyet hordani, mert a homok elég gyorsan tönkreteszi és nagyon meleg is van az országban ahhoz, hogy az ember így öltözzön.

//Nagyon elnézést a csúszásért//

_________________
Előtöri, Adatlap, Kalandok, Küldetések, pályázatok, bővítmények, Tanulások

Spoiler:

Ha kölyökként nem tudtad, hol a helyed, azt felnőttként se fogod tudni.

[scroll][size=8]multi karakterek: Akira, Katsumi Kawachi, Akari Tenshi, Tomoko
avatar
Yamato
Játékos

Taijutsu Pontok : 60

Tartózkodási hely : Még nem tudom


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 449

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Inohara on Csüt. 12 Jan. - 7:28

//Egy kis szockodás, ha nem probléma, legalább addíg sem áll a küldetés Smile // 
'Ez nem jó! Nagyon nem jó!' - gondoltam magamban, miközben körülnéztem. 
Mindahányan voltunk, most itt rekedtünk lenn egy bányában, nem tudva, hogy mit hoz a sors. Sors, milyen érdekes dolog is az. Nem tudhatja az ember milyen útra is vezeti őt, mik is a valódi céljai vele. Mint egy sokezer felé ágazó folyó, mely bármelyik ágába sodorhatja az embert, mélyre ránthatja,, ha úgy gondolja, majd újra felszínre dobja, de kiszabadulni belőle lehetlenség. Hiába mondogatják "A saját sorsod ura vagy" az árral nem lehet szembe úszni, csak haladni vele. S bár ott van az a néhány kis faágacska amibe az ember belekapaszkodva jobb irányba terelheti magát, valójában az egész csak illúzió, az irányítás illúziója.
Minden felé, a falakban és az alattunk lévő kőzetben hatalmas mennyiségű, kitermeletlen arany. Elékepsztő gazdagság ígérete. Fényűzés, pompa és hatalom ígérete egy karnyújtásnyira. Csak annyit kelle tennem, hogy amíg a többiek nem figyelnek pár arany darabkát zsebre teszek. 
Hmm, mí egyszerű is az emberi természet. Egy kis darabka csillogó kő bárkit képes lenne megbolondítani, hogy aztán még többet és többet akarjon, addig pakolva zsebeit, míg ki nem repednek, karjaiba pedig annyit tömjön, míg csak bírják. 
'Hmm...' - figyeltem fel az egyik fickó szavaira, aki a daimiyo és párja mellett állt és sajátságos monológba kezdett.
'Még, hogy "amíg a többiek feltérképezik a terepet"! - forgattam szemeimet. -' Mintha mi csak valami egyszerű geológusok lennénk, vagy mi a csoda. Talajmintát ne vegyek neki röptibe? Vagy arra gondolt, hogy ugrunk, mint a jól nevelt kiskutyák?' 
Gondolataim közben elindultam az egyik jelenlévő felé. Lány, ha lehet egyáltalán egy ilyen teremtést lánynak hívni, mert már inkább volt nő, de jobban illett volna rá az angyal, s még tán az is kevés. Nyönyörű idomai, káprázatos ruhája és ezüstösen ragyogó haja... minntha a legtisztább, hófehér márványból faragott mestermű lett volna, elképesztő szépségével még bánya tonnányi aranya sem vetekedhetett. 
Lassan lépdeltem felé, közben tarkóm piszkáltam, szokásomhot híven, ha zavarban vagyok, majd megszólítottam. 
- Öhm... Ez elég elcsépelt duma volt nem gondold? - utaltam az imént felszólalt fickó kijelentésre. Nem vagyok egy szégyenlős típus, csak a bájcsevegés nem volt soha az erősségem.
avatar
Inohara
Játékos

Taijutsu Pontok : 18

Tartózkodási hely : Iwagakure


Adatlap
Szint: C
Rang: Szerzetes ninja
Chakraszint: 262

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Pein on Szomb. 14 Jan. - 14:53

Bámulatos fényszikrák, bámulatos formák és színek. Ha soha életetekben nem jártatok még aranybányában, valamiért akkor is érezhettétek: ez nem szemfényvesztés. Ilyen megbabonázóan káprázatos csillogása csak egy nemesfémnek volt, mely, mondjuk ki, szinte minden épeszű ember elméjét fogságba ejtette már. Az iránta való sóvárgás – legyen annak célja az örömszerzés, a bánat feledése, a mindennapi betevő megteremtése vagy akár a nagyobb jó gondolata – még az oly magasztos shinobi erények ellenére is ott lapul szinte mindenkiben, mélyen legbelül. Az államokat és nemzeteket is ez irányítja. Mi az arany? Maga a pénz. Talán még hatalmasabb is annál. A nemzetek pedig maguk az egyének – egyéni érdekek összességei. Az államérdek közel se egyelő a magánérdekkel, és mégis, az emberi gondolkodásmód oly erősen rányomja bélyegét e magasabb szintű érdekre, hogy az arany iránti sóvárgás, a gazdagság és meggazdagodás, a tőke még a tiéteknél sokkal kevésbé anarchikus világrendekben is elsőszámú. De elég! Ne misztifikáljuk túl azt a sok ezer tonnányi békésen pihenő, arannyal átitatott kőzettömeget. Végül is a cél a béke volt, nem pedig a meggazdagodás. Nem azért jöttetek ide, hogy mindenféle kétértelmű és kiskapukkal teli megállapodást írjatok alá az ország vezetőivel, hogy aztán hahotázva, nagy zsákokban cipelhessétek el az aranyat, mert az nektek – hivatkozva a szerződés megfelelő rendelkezéseire – természetszerűleg jár. Ne tévesszünk fókuszt, nem igaz? 
  – No, annyi baj legyen – csendült fel a daimyou bájos hangja. –  Kérem, ne aggodalmaskodjanak. A kellemetlenségekért természetesen kárpótoljuk majd Önöket, nem ez volt az egyetlen bál, amellyel kedveskedni kívántunk Önöknek. Itt biztonságban vagyunk. Több száz méterrel a tenger alatt található ez a terem, a járást pedig rajtunk kívül nem ismeri senki. Mire kijutunk szerény bányánkból, a veszély már egészen biztosan tovaszáll, efelől biztosíthatom önöket. 
  A daimyou és párja körbetekintett a teremben, majd miután mindenki jelezte, hogy jelen van – és meg is bizonyosodtak erről –, folytatta: 
  – Kérem, kövessenek! Körülbelül 40 perc múlva a felszínre érünk. Ne ijedjenek meg az esetleges cseppkőképződményektől. Nagyon sajnálom, hogy a meseszép ruhájukat harmat érte, de sajnos még egészen bizonyosan fogja is. Hiába, nem véletlenül odafent szervezem meg a báljaim zömét… 
  Eztán érdes hangján, roppant tárgyilagosan a daimyou kísérője is felétek fordult. 
  – Feltérképezésre tehát semmi szükség. A delegációtagoknak a csoport felelőtlen elhagyása szigorúan tilos. A saját épségük érdekében. Induljunk meg hát a kijárat felé. 
  Mindeközben Rui kiterjesztette a chakráját, és szenzor képességeit felhasználva megpróbálta feltérképezni a helyet. Bár ilyen irányú képességei igen kiterjedtek voltak, a teremben tartózkodókon kívül senki mást nem érzékelt a közelben. Az adott terem falain belül több erős chakrájú egyént is érzékelt, rájöhetett, hogy bár a delegációtagok zöme jó eséllyel nem ANBU-szintű, chakrájuk erősségéből ítélve legalább chuunin szinten lehetnek. Volt egy valamiért pontosan meghatározhatatlan erejű, mégis különösen erősen vibráló és kiegyensúlyozottan folyó chakrájú egyén is a teremben: a daimyou kísérője, a fehér hajú férfi. 
  Odalent a föld – illetve a tenger – alatt igen ritka volt a levegő. Harcedzett shinobiknak persze az ilyesmi meg se kottyan, Munfurawa azonban köhögésbe kezdett, és halántékánál a feje is erősen lüktetett. A lány nehezen fogta csak fel, hogy ahogy megindultak felfelé, a bánya külleme egészen megváltozott. Az aranyrögöket valami egészen másképp csillogó kőzet váltotta fel. Valószínűleg egyikőtök se látott még ilyesfajta anyagot. A kőzetekből kiemelkedő kristályszerű buborékok néhol szürkén, néhol zöldessárgán világítottak. De nem úgy, mint az arany. A rájuk vetődő fény csak tompán és lomhán tükröződött róluk vissza. Mintha magukba szívnák a fényt. Csupán a bal oldalt, felfelé vezető lépcsőről pillanthattatok le a mélyben megbúvó, meglepően kőzetszerű kőzetekre, és mégis egészen biztosan éreztétek mindannyian, hogy ha az nem is olyan értékes, mint az arany, nem olyasvalami, amilyennel egy egyszerű shinobi valaha is találkozik élete során. 
  Akármit is tettetek, maximum 1 óra elteltével valóban megérkeztetek a felszínre, közvetlenül a tengerpartra, nem távol a hold fénye által megvilágított, pompázatos Erdő Gyöngyétől. Az Úrnő szabadkozott még néhány sort, majd a semmiből szolgálók jelentek meg, hogy felkísérjenek titeket a hajlékotokba. Körülbelül este 11 lehetett.
  A tárgyalássorozat első napja másnap 10.00-kor kezdődött, de nem kaptatok pontos utasítást arról, hova menjetek, és mire készüljetek. 

//Az eltelt 1 óra alatt továbbra is beszélgethettek egymással stb., akár mesélői körváltás nélkül is, ha időtök engedi.
A határidő január 24. Aki ennek nem tud megfelelni, az kérem, vegye fel velem PM-ben a kapcsolatot.//
avatar
Pein
Adminisztrátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Kami
Chakraszint: Bőségesen elég Konoha elpusztításához...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Koreko Rui on Vas. 22 Jan. - 21:30

Rui elnyomott egy apró sóhajt, amikor Sunagakure másik jelen lévő követe magához ragadta a szót. Közben próbált másfelé is figyelni, a jelenlévők reakcióiból sok mindent kideríthetett. Úy tűnt, mindenki meglepődött a hirtelen helyváltoztatáson, vagyis a belső munkát egyelőre kizárhatta. Beszélgetés kezdemények ütötték meg a fülét, az egyik delegáció tag a feltűnően fehér hajú és ruhájú hölgyet vette célba szavaival. Annyira már nem akart hallgatózni, vagyis a témáról semmit nem tudott meg.
*Ezek szerint Yamato is eljutott a helyszínre, szóltak róla, hogy a kísérőimön kívül érkezik még egy shinobi a Szél országából.* Gondolatai miatt kissé lemaradt a külvilág eseményeiről, ám a vörös hajú házigazda szavai arra késztették, hogy teljesen a mondandójára koncentráljon.
Az egész kezdett még gyanúsabbá válni, amint a Daimyou magyarázkodásba kezdett. A Jounin egyelőre próbálta összerakni az információmorzsákat, amiket a mondatokból szedegetett ki. Már eleve az nem tetszett neki, hogy megmondták, a csoportot senki sem hagyhatja el. Ha néha-néha el is szállt az a gondolata, hogy inkább foglyok, mint vendégek, valami - ez esetben valaki - mindig emlékeztette az ellenkezőjére. A sóhajtást immáron nem fogta vissza, azonban igyekezett egy frissítő levegővétellel álcázni. Már amennyire itt friss levegőhöz lehetett jutni. Chakráját ahogy egyre jobban kiterjesztette, úgy jutott tudomására a jelen lévők ereje. Semmi különöset nem talált, más ninja jelenlétét sem érezte a közelben.
*Azt hiszem ez csak megerősít abban, hogy a támadás elől menekítettek minket ide. Először azt hittem, ez egy csapda, amit a támadók állítottak, de jobban belegondolva ez tényleg a leggyorsabb módja az evakuálásnak. De mégis hogyan vitték ezt véghez? Fordított idézéshez kell valaki, aki elvégzi, csakhogy senkit nem érzékelek a közelben. Túlságosan sok rejtély övezi a két házgazdát. Ráadásul a férfi erejét nem tudom pontosan felmérni. Erős a chakrája, egyenletesen folyik, mégis el tudja titkolni előlem a részleteket. A többiekkel sem árt vigyázni, habár nem olyan erősek, Chuunin szinten biztos van a legtöbbjük.* Zöld szeme körbepillantott a társaságon, miközben elindultak. Gondolatmenetét tovább folytatta, mert nem zavarta senki. *Kicsit úgy érzem magam, mintha kémkednék, de csak felderítés szempontjából alkalmaztam a szenzor képességeimet. Folyamatosan szem előtt kell tartanom, amit a Tanács mondott, veszély leselkedhet rám a legváratlanabb helyekről.*
Szenzor képességét egyelőre kikapcsolta, tartalékolta a chakráját, ha esetleg mégis bonyodalmak adódnának. A vörös hajú kunoichi megpillantotta a barlang falába ékelődött köveket. Teljesen másképp néztek ki, mint az arany csíkok a bánya alsóbb részében. Kinyújtotta a kezét, úgy érzte halk hangok suttognak arról, hogy érintse meg őket. A fényt tompán verték vissza, ámegyúttal magukba szívták. Rui a sivataghoz szokott, ritkán találkozott homokon kívül mással, ezért nem csoda, hogy ennyire megbabonázták a kőzetek.
Hirtelen köhögést hallott, aminek a forrását először nem tudta behatárolni, mert a falakról visszaverődött a hang. Tekintete ide-oda futott, míg végül megállapodott a fehér hajú lányon. Eléggé rosszul nézett ki, mintha ez az egész föld alatti járat hatással lett volna rá valami módon. Néhány pillanatig habozott, mert nem tudta, a házigazdák miképpen fognak reagálni, aztán gyorsa elhessegette magától a gondolatot.
*Orvosi ninja is lennék, vagy mi, majd pont engedélyre fogok várni!* Belső hangja kissé dühösen szólt, ám ez kívülről nem látszott a Jouninon. Közelebb lépett a fehér kimonóba öltözött kunoichihez.
- Ismerek pár gyógyító technikát, ha nem leszel jobban szólj és megpróbálok segíteni! - ajánlotta fel segítségét és tudását. Az már csak rajta áll, hogy él vele, vagy sem.
Egy óra múlva érkeztek meg a felszínre, bár Rui számára kicsit többnek tűnt, mert feltűnően egyedü próbált maradni a gondolataival. Természetesen, ha valaki kérdezte, akkor válaszolt neki, de a csevegést még mindig nem bírta. Végre megcsapta az orrát az óceán illata, ami azt jelentette, hogy kiszabadult a járatból. Ennél már csak egy hajó lett volna rosszabb a hánykolódó tengeren. Leginkább a pihenés és egy kis egyedüllét foglalkoztatta. Tiszteletteljesen meghajolt a Daimyou és kísérője előtt, a jó modorról azért még nem feledkezett el. Örült a szolgálók megjelenésének, ez azt jelentette, hogy végre kibújhat ebből a hacukából és legalább az éjszaka erejéig politikusból visszaváltozhat ninjává. Annyit közöltek még vele, hogy a tárgyalás másnap tízkor kezdődik.
Amint felért végre a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót és első dolga volt, hogy a táskájából kikapja kevésbé díszes öltözetét. Egy drapp színű felsőre és sötétzöld, térd alá érő nadrágra esett a választása. Gyorsan átöltözött, a kimonóját pedig megpróbálta némileg szalonképesebbé varázsolni. Éjfél körül járhatott az idő, amikor úgy érezte, ideje lesz ágyba bújni. A szekrényében talált még pár díszes kimonót, amit korábban arra az esetre készítettek oda, ha valakinek nem lenne estélyije. Megjegyezte magának, legközelebb inkább innen választ valamit és a sajátját kihagyja a mókából. Szinte azonnal elaludt, aznap este álom nélküli éjszaka borult rá.
Másnap reggel 8 óra körül ébredt fel, vagyis két órája maradt a tárgyalás megkezdéséig. Fogalma sem volt, hogy milyen ruhába öltözzön, mert semmilyen információt nem közöltek vele erről. Gondolta, úgyis megjelenik egy szolgáló a semmiből és ő majd eligazítja a formalitásokról.
avatar
Koreko Rui
Játékos

Taijutsu Pontok : 133

Tartózkodási hely : Sunagakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: 1661

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Inohara on Kedd 24 Jan. - 22:30

Kissebb válrándítással nyugtáztam, hogy a lány nem válaszolt. Láthatóan valamin elmerengett, így nem zavartam tovább. A bájcsevegés amúgy sem erősségem, lányokkal meg pláne nem. 
Körlnézve szemem mindenhol csak az arany vakító csillogását látta. A levegő idelent sokkal ritkábnak tűnt, bár engem nem igazán hatott meg, de láthatóan a fehér ruhás lány annyira nem bírta jól. 
Aztán a daimyou szavai mindenki figyelmét, bele értve az enyémet is magára vonta. Kárpótlásról meg, valami újabb bálról beszélt. Ezek után nem igazán volt kedvem még egy újabbat végig szenvedni. 
Ami jobban agasztott, az az, hogy több száz méterrel a tenger alatt található ez a terem, legalábbis ahogy a daimyou állította. Meglepően nyugodt volt a hangja, mintha csak tök természetes lett volna az egész. 
'Nem volt már így is elég probléma, még ez is a nyakamba szakadt. A tenger alatt van ez az egész átkozott bánya...! - keltem volna már ki magamból, lévén hogy nem nagy erősségem a vízalatti közlekedés és nem lettem volna túl boldog, ha úszásra kerül a sor, mikor bevillant valami meglehetősen furcsa dolog. 
'A tenger alatt! Biztos, hogy valami technika áldozatáúl estünk. Ha csak szimplán leestünk volna akkor nem lehetne a fejünk fölött "több száz méter tenger! De kinek van akkora ereje, hogy ennyi embert képes legyen egy szempillantás alatt így eltüntetni?" 
A nyomasztó légkört tovább tetézte a daimyou partnerének kijelentése. Eddig is fogolynak éreztem magam, most meg aztán pláne. Aztán felvetődött bennem egy másik kérdés is. Nem tudom kinek tűnt fel és kinek nem, de vendéglátónk és a drágalátos partnere ugyanis eléggé elbeszélt egymás mellett. A  daimyou azt állította, hogy biztonságban vagyunk, mert csak ők ismerik a járást, a fehér hajú fickó meg erre ránk parancsol, hogy el ne merjük hagyni a csoportot a saját épségünk érdekében. 
"Az addíg okés, hogy egy képzetlen embernek nem ajánlatos eltévednie egy bányában, de itt képzett shinobikkal van tele az egész terem! És ha az úrnő azt állítja, hogy biztonságban vagyunk, akkor a partnere miért parancsol ránk, hogy el ne merjük hagyni a csoportot, vagy a saját testi épségünket veszélyeztetjük?" 
- Furcsa... - súgtam inkább csak magamnak, miközben a csoport után indultam. 
"Jobb lesz minél hamarabb kijutni erről az átkozott helyről!"
Követtem a csoportot a felszínre vezető út során. Ahogy haladtunk felfelé, az arany helyét valami új közet vette át. Különös, tompa fénnyel csillogó, zöldes sárga kristályok, amik buborékként álltak ki az egyszínű kőzetből. Soha elötte nem találkoztam hasonlóval, nem hogy életem során, de a sok-sok átrágott könyv egyikében sem. 
Ha úgy látom a csoport tagjai eléggé el vannak foglalva, megpróbálok picit lassítani, lemaradni annyira, hogy amíg nem figyelnek, jobb eszköz hijján, egy felkapott kaviccsal le tudjak pattintani egy két centis szilánkot ebből a furcsa kristályból, amit aztán gyorsan zsebre vágnék, majd újra fölzárkóznék, mintha mi sem történt volna. 
Kíváncsi énem tudni akarja, hogy mi is lehet ez. Max majd otthon megmutatom a tanítómnak. 
A jó egy órás séta után végre felértünk a felszínre. A barlang szája ne volt túl messze az Erdő gyöngyétől, lent a tengerparton. A daimyou tovább magyarázkodott, miközben szolgálók érkeztek, hogy mindenkit a szobájába kísérjenek. Csak annyi utasítást kaptunk, hogy a tárgyalás holnap tízkor lesz, de azt már elfelejtette hozzá tenni, hogy hol és mire készüljünk. 
A szobámba érve gyorsan ledobáltam magamról a sok csilivili göncöt és kényelmesebb ruhába bújtam. Felszereléseim közül egy kis tekercset húztam elő és feljegyeztem pár dolgot. A késöbbiekben még jól jöhetnek. 
Lezuhanyoztam és ledőltem az ágyamra, de nem tudtam elaludni. Próbáltam összerakni az este történt eseményeket. A furcsa események sorozata már a megérkezésünkkor elkezdődött. Ujjaim között forgatva a különös kristályt, agyam egyre csak járt, próbálta összerakni az egyenlőre elég hiányos kirakós darabjait.
'Az elejétől fogva olyan, mintha rabok lennénk itt. Sehova sem mehetünk engedély nélkül. Ha ez egy béke tárgyalás, akkor minek ekkora mértékű szigor. Addig okés, hogy maga az esemény rendkívüli horderejű és fontos emberek vehetnek rajta részt, de miért őket kell kalitkába zárni? Nem a lehetséges betolakodójat kelle kint tartani, ahelyett, hogy minket bent? Aztán mi a helyzet azzal, hogy pontosan méretre szabitt ruhák voltak a szekrényben?' - átfutott rajtam a hideg. - Biztos, hogy a falu leadta a delegáció tagjainak névsorát, meg jópár adatot még, de hogy még a ruhaméretünket? Na, aztán jött ez a flancos este. Egy akkora horderejű bál, hogy külön kísérettel keljen odamenni, még akkoris, ha nincs túlságosan messze? Lehet valami a palotában, amit esetleg nem szabadna látnunk, ha véletlenűl eltévednénk? Aztán ott a bál. Fényúző, pompázatos, elragadó. Egészen addig a robbanásig, vagy durranás vagy bármi is volt az. Hmm..., ha megtámadnak minket, nem célszerűbb a termen belül robbantani? De mi van akkor, ha nem az nem is támadás volt, csak elterelés, hogy valaki addig felkészüljön és az egész társaságot...? - itt felültem, mikor megint beugrott valami. - He, hát nem az egész banda lett hirtelen semmivé, csak alig néhány ember. Talán a többiek élete nem számított semmit. Ha támadás lett volna és valóban csak evakuálni akarták volna a termet akkor vitték volna az egész bagázst. Azért kiváncsi lennék mi lett a többiekkel? De nem! Csak pár embert. Őket viszont úgy tűnik célzottan, ráadásul valami technikát használhattak, ezért kellett az elterelés is. Aztán meg ott is csak a daimyou meg a fickó különös ellentmondásai. Az egyik biztonságról áradozik, a másik meg gyakorlatilag közli velünk, ha nem maradunk a csoportal kipurcanunk, egy olyan helyen amit elvileg csak ők ismernek. Meg amikor azt a lányt elkapta a köhögés, holott eddig teljesen egészségesnek tűnt. Azt én is észre vettem, hogy a szokottnál ritkább a levegő... Bár lehet csak én vagyok már paranoiás... De akkor miért? Miért kellett oda vinni minket, ha nem is csapda volt?'
Kiszálltam az ágyból és az ablak elé sétáltam. A tenger hullámat figyeltem, ahogy a hold ezüstös ragyogásába öltözve, a partot ostromolják. Még csukott ablaknál is éreztem a tenger kellemetlen sószagát. Ahogy az óceán éjfekete mélységeit vizslattam, rossz érzést fogott el. Nem csak azért, mert rettegek a mélyvíztől, hanem mert úgy tűnt a tenger mélyén, a bányák kusza ösvényeinek kiismerhetetlen labirintusában valami sokkal rosszabb is lapulhat.
'De az is lehet, hogy egyszerűen csak a daimyou próbálja megvesztegetni a delegációkat. Hisz' most ezzel kimutathatta a foga fehérjét. Mindenki láthatta mekkora is a vagyona és legyen bármekkora is az ár, képes lesz kitömni annak a zsebeit, aki hajlandó engedni a faluja feltételeiből... természetesen az ő javára!' 
Legyen bárhogyis tudom, hogy miért jöttem ide és ezt a célt szem előtt fogom tartani!
avatar
Inohara
Játékos

Taijutsu Pontok : 18

Tartózkodási hely : Iwagakure


Adatlap
Szint: C
Rang: Szerzetes ninja
Chakraszint: 262

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Djuka Munfurawa on Pént. 27 Jan. - 23:07

Yoru feltűnt mellette, s ő sem aggódott tovább miatta. Megérintette azt a fényes, puha bundát, s a kapcsolat, az egyensúly helyre állt.
Vajon hogyan tovább? Itt várják majd, míg odafenn elül a vihar? Kivárják, míg az őrség hatástalanítja a támadókat? Miközben ők maguk, kik harcra termettek, s életük sem áll másból, ösztöneik ellenében tétlenségre vannak kárhoztatva? Ó, mennyivel egyszerűbb ott állni szemtől szemben. Tudni, hogy minden az ő kezükben van, és képességeik, tudásuk áll szemben az ellenséges akarattal, mely vagy elegendő lesz, vagy alul maradnak.. peregnek az olmos súlyú percek, s úgy tűnik ők, a "drága" követek semmi mást nem tehetnek, mint várnak... VÁRNAK!
Vajon mennyire válhat fájdalmassá a tétlenség? Vajon mennyire sajoghat a szív egy aranybörtönben?
Munfurawa tisztában volt vele, hogy az Erdő, szervezőként nem engedheti meg magának, hogy bajuk essen. Tisztában volt vele, hogy itt és most az Erdő megmutatja hogy képesek megoldani a gondjaikat, így nem csak az ő biztonságukat nem veszélyeztetnék, de azt sem kockáztathatják, hogy idegenek oldják meg a gondjaikat... Ha azok valóban léteznek. A lány halk sóhajjal gondolt arra, hogy itt, e helyen minden lehet csupán látszat is és minden amit feltételezni merhet még jóval szövevényesebb is lehet, mint azt elsőre sejtené... Talán.. jobb lett volna, ha a Hold az ilyen játékokban tapasztaltabb embert küld, bár.. a küldetés felhívása kimondottan az ifjakat célozta. Hát itt volt.. itt vesztegelt egy bányában, egy olyan öltözékben, amit talán soha nem viselt volna, hacsak nem az esküvőjén... Tekintet pedig, a falakra vándorolt.. Káprázatos és csábító hely volt a bánya.. a fény csillogott, s a tellérek ércében lám különös árnyakként saját alakjuk tükröződése táncolt. Vajon ez is része az arany csábításának? A megbabonázott tekintet már nem csak önmagát látja a gazdagságban, de a gazdagságot is a saját kezében? Veszedelmes, szisszenő, álnok csábítás az, mikor olyasmi iránt ébred az ember szívében vágy, ami valaki másé... de talán még veszedelmesebb, ha az arany olyasvalakit csábít aki békét kíván hozni a nemzetének... vagy talána  világnak. E földön, hol a gazdagság mozgat érdekeket, vagy az érdek gazdagságot, egy ilyen bánya lehet hogy csak pillanatnyi előny.. de ha az a pillanat épp jókor jön el...
Gondolataiba merült, mikor szavak ütötték meg a fülét. Az egyik küldött, mintha kissé tán zavarban lett volna...Ame bíbor tekintete lágyan siklott rá. Aztán, még mielőtt ő maga is szólhatott volna, a daimyou megtette. Egy bocsánatkérő mosoly villant a férfi felé, s figyelmét vendéglátójukra fordította. At remélte, valami kézzelfoghatót hallhatnak végre a helyzetről. Valamit, ami enyhítheti azt a nyomasztó érzést,  ami az aranyalickában fogta el. De csak egyetlen vígasztaló dolog volt, a daimyou a tengert említette. A lány arcát felfelé emelte, s lehunyta a szemét. Nem hitte, hogy akár csak tompa morajlását is hallhatná ilyen mélységben, de a tudat hogy valahol felettük a zabolátlan víztömeg hullámzik, megnyugtató volt, akárcsak az, hogy hamarosan kiderült, elhagyhatják ezt a vermet...
Az nem lepte meg, hogy nagyerejű technikával hoztán őket ide. Talán ő volt az egyetlen aki nem lepődhetett meg ezen. De vajon ha ezt is Neki tulajdonítja, nem siklik-e át valami fontos felett? Ha követhez méltó alázattal igyekszik elfogadni a hallottakat, betartani a szabályokat, nem teszi-e vakká magát a valódi eseményekkel szemben? Nem kívánt lemondani az éberségéről.
Végre elindultak. És végre válaszolhatott Inoharának is.
-Valóban roppant.. szokványos, de talán bővebb magyarázatot is kapunk majd. - Mintha a jókedv csendes hangja siklott volna ki ajkai közül óvatossággal keveredve... De vajon kimondta e szavakat vagy csak gondolt rá? Munfurava köhögni kezdett.. Valami.. volt valami, ami nem stimmelt. Rádöbbent hogy miközben elindultak, egyre nehezebb a lélegzetvétel, s ezzel valami különös tompaság ereszkedik rá. Kezét Yoru hátára helyezte. A meleg párductest biztos pontnak tűnt... s talán ha kell támasz is lehet, anélkül, hogy a Holdat gyengének mutatná futó.. rosszullétével. A lány nem kívánta elismerni, hogy esetleg komolyabb baj lehet, akkor sem, ha oly szokatlan nála a rosszullét. Igazán talán át sem gondolta, csak konok reflex volt ez tőle, válaszul a kiszolgáltatottságtól való rettegésére. Az arany.. túl vakítónak tűnt.. zavarta a fénye.. bizonyára emiatt érezte a lüktetést a fejében... s ez a fájdalom tette oly álomszerűen elmosódottá a környezetét, s vonta olyan kísérteties, zöldes fénybe a járatot amin haladtak... jóval később, mint a többieknek, kezdett csak összeállni elméjében a helyszín változása, s a fájdalmon át jóval tompábban jutottak el hozzá a szavak. Először Rui.
- Hálásan köszönöm a kedvességed... - Bevallhatja-e, a rosszullétét, amit már mások is látnak rajta, anélkül, hogy otthona hírneve csorbát szenvedne? Döcögősen forogtak, de azért fogotak azok a fogaskerekek elméjében.. A Hold erős. Annak kell maradnia. Túl kicsiny ország ahhoz, hogy a nagyon között fenn maradjon, ha egyszer gyengének ítélik. Drága Hold.. Ame otthonához fohászkodott némán, remélve, hogy mielőbb múlik a rosszullét. Rui ajánlatában lehetőség is kínálkozott országaik kapcsolatának erősítésére, de remélte, hogy nem most, nem így kell a segítségét kérnie. Hiába tűnt őszintének a követ, talán emögött az ajánlat mögött is más szándék húzódott.
- Hamarosan jobban leszek, csak érjük el a felszínt. - remélte, hogy az valóban segíteni fog, addig pedig ott volt Yoru hogy támogassa. Kezdett összefolyni az idő maga is, egyetlen tompa, lüktető fájdalomba. Az óra ebben a különös, időtlen állapotban pergett le. Lépésről lépésre haladt előre, míg el nem érték az áhított felszínt.. S nem is akárhol: a tengerparton, azon az édes-sós illattal eltöltött finom fövenyen, melytől máris enyhet remélt. A szüntelen hullámzó víz az otthon egy kicsiny darabja, mely a hold fényében fürdik...
Aztán már ott volt.. a szobában. Emlékezett az inasra, aki vissza kísérte, emlékezett a tárgyalás időpontjára, de a visszaútra nem. Meddig lehetett a parton? Mikor csökken majd a fájdalom? Tüdeje levegőért kiáltott, így szélesre tárta az abkalszárnyakat, s szélesre az erkély ajtaját, melyen át kilépett  a holdfénybe. Jól esett neki az éjjeli hideg és jólesett a tenger illata. Egészen a korlátig elsétált, majd rárogyott, s csak nézte a vizet a távolban, s az ezüstös szikrákat, amiket a holdfény vetett rajta, miközben keze tétován vándorolt a nyakára. Már nem volt ereje aggódni a jel miatt, ami talán a helyváltoztatást szolgáló technika hatására valamiképp okozhatta a fejfájását... Fejének tompa lüktetése, mintha felvette volna a hullámzás ritmusát, így ringatva zakatoló elméjét álomtalan álomba.

Jóval korábban keltette a világosság, mint szükség lett volna rá. Munfurawa, ha feje már nem lüktetett, igyekezett mielőbb rendbe szedni magát, s egy jóval szokványosabb, praktikusabb öltözéket választott a tárgyalásra; egy shinobi öltözék valamivel finomabb, díszesebb kidolgozású változatát, a Hold színeivel, fehérrel, lilával és kékkel, és megszokott felszerelésével. A tárgyaláson már a nemzetére, nem a vagyonra és pompára kellett koncentrálni, s természetesen ez az öltözék szintén fedte a nyakát.
A csendes órák lehetőséget adtak arra, hogy megpróbálja összegyűjteni a korábbi este emléktöredékeit, hátha valami új kapcsolatot fedez fel. Bár reggel sem vetette el annak lehetőségét, hogy a jel okozta fájdalmát, próbált további okokat is számba venni. Nem hitte hogy pusztán a kevés levegő okozta.. ahhoz túlságosan is kötődött a tengerhez, s annak szerelmeseként az úszás sem volt szokatlan számára, beleérve a szabadtüdős merüléseket. Tertének nem csak shinobi képzése miatt kellett készen állnia ilyesmire... Esetleg valamiféle gáz vagy méreg tette volna? A bányákban nem lehetetlen hogy ilyesmi legyen... de ahogy emlékezett, ő volt gyenge egyedül, és bizonyára nem menekítik őket a bányába ha a veszély valós. Akkor hát mi marad? Genjutsu? Valóságosnak élte meg mindenki a barlangot, és emlékezett arra, ahogy lábait egymás elé teszi, monotonul, hosszan. Valóságosnak kellett lennie a barlangnak... marad hát a technika, ami önmagában szintén nem olyan szokatlan számára.. Idézéssel távozott már nagy hirtelenséggel csatatérről, így még ha egyéni érzékenysége is van ilyen technikákra, arra már talán fényderülhetett volna... végül nem maradt más, mint félelme, a jel... De a fájdalom nem a nyakából indult ki. Ott koncentrálódott az ajándék, így feltételezte hogy a hatásai is onnan indulnak ki, annak ellenére, hogy soha nem fogja elfelejteni, hogy miként töltötte el tűzzel az egész testét a méreg... De ha a jel az oka, akkor miért most? Miért itt? Ugyan mi történt ami ilyen hatást válthatna ki? Olyan sok energiát mozgatott a Kísérő technikája? Talán ő.. tud valami magyarázatot.
avatar
Djuka Munfurawa
Játékos

Taijutsu Pontok : 106

Tartózkodási hely : Getsugakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Chūnin
Chakraszint: 811

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Pein on Szomb. 4 Feb. - 22:49

//Bekapcsolódók: Katana, Kaito és Satoshi// 

A fogadtatás szinte teljesen ugyanúgy megy végbe, mint az itt olvasható első és második posztomban http://narutohun.niceboard.org/t3167-az-erdo-gyongye. Két különbség van: az egyik, hogy késve érkeztek, így valamikor a hivatalos első nap éjszakáján jelentek csak meg. Ebből következőleg a szobában talált levél tartalma is más: a holnapi konferencia kezdő időpontját tartalmazza (10 óra), valamint biztosít afelől, hogy a pontos helyszínre egy inas fog titeket elkísérni. 

//Konan//
A fogadtatás hasonló, mint a fentebb linkelt két posztban, annyi különbséggel, hogy a fogadó delegáció felsorolja ugyan a delegációtagok kötelezettségeit, de ezek betartatásával kapcsolatban nem túl erélyesek, tisztában vannak a rangoddal. A fogadtatás nyájasabb, de nem kivételező. Levelet te is kapsz, ez 9.50-et említ kezdési időpontként. A teremben – lent olvasható – még a többiek érkezése előtt találkozol a két házigazdával, akik megköszönik jelenléted, de mélyebb beszélgetésbe nem kívánnak veled bonyolódni. Ha te a formalitásokon túl kérdeznél tőlük valamit, azt kérlek, PM-ben küldd el. 

***


//A kezdeti létszám eléggé lecsökkent, de legalább titeket öröm olvasni Wink // 

A kétely nagy úr, a gyanakvás pedig veszélyes eszköz. Az élet sokszor véletlen egybeesések láncolatának tűnik, máskor pedig oly egyszerű, végtelenül logikus és érthető. A shinobi-lét egyszerű: a legtöbbször a logika kell vezesse a nindzsa útját; ha igazán sikeres akar lenni, nem elég az erő – fel kell figyelnie az apró részletekre és az utazóköpönyegbe rejtőzött összefüggésekre. Azt érezhettétek, hogy ez a küldetés más lesz, mint a többi. Hadd erősítselek meg ebben titeket! Más. Odakint a kétely gyanakvást szül, és ez az, ami megment a vésztől. Idebent a gyanakvás érthető, mégse feltétlen célszerű. Miért is kell, hogy minden logikusan következzen egymásból? Miért is ne történhetnek véletlenek? Miért is ne történhetnek olyan egymásból következő események, amelyek megértéséhez nincs szükség a gordiuszi csomó kibogozására? A politika és a diplomácia világa nem mindennapi ármányokkal és cselekkel operál. Az ellenség számít a véletlenekre, és még azelőtt kihasználja azokat, hogy észbe kapnál. A logikus utat könnyen félredobja, hiszen tudja: az ellenfél is okos. Nem feledhettétek el, hogy erre a konferenciára nem rejtvényt fejteni jöttetek, hanem tárgyalni. Bizonyosan sok dolog járt a fejetekben – éppen ahelyett, hogy azon gondolkoztatok volna, miért is vagytok ott, ahol. Mi a feladatok? Mit fogtok holnap képviselni? Nos, igen. A házigazdák talán épp azt akarták elérni, hogy a tevékeny gondolat helyett inkább a gyanakvás magja bontson csírát az elmétekben. Persze csak egy tipp. Ki tudja. Lehet, hogy butaságokat beszélek. 
  A második nap valami káprázatosan kezdődött! Talán a pihe-puha franciaágy volt a vétkes vagy az a néhány üvegnyi fényűzően csomagolt alkohol, melyet a szobába visszaérkezve az egyik kis asztalon találtatok… – de olyan jól kialudtátok magatokat, mintha legalábbis szabadságon lennétek, és az ég világon semmi fontos nem várna rátok másnap. Még Munfurawa is kipihenten ébredt. Talán furcsa lehetett neki, de a fejfájása reggelre megszűnt. A szemére csupán kínkeservesen jött álom, de a megváltás nem váratott sokat magára. 
  8 óra magasságban egy vörös pecsétes, fehér borítékot csúsztattak be az ajtó alatt. Nem tartalmazott túl sok információt, csupán annyit, hogy a tízkor kezdődő tárgyalásokra nincs előírt viselettípus, valamint hogy 9.55-kor egy inas fog megjelenni, aki a delegáltakat a tárgyalóterembe kíséri.
  Így is történt. A delegációtagok mind körülbelül 5 perces sétára laktak a tárgyalóteremtől, melyhez a keszekusza folyosókon, és egy igen méretes csigalépcsőn át vezetett az út. A terem impozáns látványt nyújtott. Nem volt grandiózus, de mérete tekintélyt parancsolt. Hatalmas ablakai körpanoráma módjára néztek északon a tengerre, délen a kastély előtti hatalmas szökőkútra és a bejárathoz vezető ösvényre, míg keleten és nyugaton a végeláthatatlan parkra. Vörös márványon lépkedtetek, a terem négy sarkából pedig életnagyságú kőszobrok mosolyogtak rátok. Volt bennük valami furcsa: egyszerű, mezítelen férfi és női testeket ábrázoltak csupán, de a mozdulat, a dinamika, az élet oly élethűen fagyott meg kő-testükben, mintha húsvér emberek dermedtek volna jéggé, testükre pedig valamiféle átok varázsolt volna sziklaburkot. 
  Középen hatalmas kerekasztal, intarzia berakással, rajta néhány üveg alkohollal. Az asztalon lefelé fordított, de egyértelműen valamilyen írást rejtő, pergamenszerű lapok sorakoztak minden egyes bőrpárnás szék előtt. Ahogy annak lennie kell, a házigazda az ajtóval szemben foglalt helyet, innen kitűnően rálátott a sólymokat mintázó faragványos faajtó feletti kakukkos órára. Talán meglepő, de a házigazda székéből nem a daimyou kisasszony emelkedett fel készséges kéznyújtásra, amikor valamelyik delegáció megérkezett a terembe. A fehér hajú férfi, a daimyou párja volt az, akit a tegnapi nap folyamán némiképp már megismerhettetek. Kezének szorítása kellő határozottságot sugallt, arcára pedig kellemesen üde mosoly ült ki – nem sejtetett semmit, legfeljebb azt, milyen csodás konferencia elébe néztek. A férfi sötétkék, talárszerű egyenruhában magasodott az asztal felé, jobbján a daimyou kisasszony foglalt helyet, kinek vörös fürtjeit hasonlóan kék egyberuhája emelte ki. Balján egy kissé zord tekintető, kékes hajú hölgyalak foglalt helyet. Konan, Amegakure delegációvezetője. Az újonnan érkezők számára a kerekasztalon kis névjegykártyák jelezték, hogy melyik helyet kinek szánták. 
  Amegakure balján Getsugakure küldöttje kapott helyet. Őt a konohai, majd az iwagakurei delegáció követte. Tőlük balra Yukigakure delegációvezetője foglalt helyet, a sort pedig Kumogakure, majd Kirigakure követte. Mellettük, bezárva a kört, közvetlenül a daimyou mellett Sunagakure névjegykártyája állt, a delegációvezető a nemesasszony mellett kapott helyett. Közvetlenül a konferenciavezetővel szemben senki se ült, a székek úgy voltak elrendezve, hogy ez ne történhessen meg:


  Miután mindenki helyet foglalt, a mediátor szólásra emelkedett: 
 Hanage Shiro vagyok, a háborúban nem elkötelezett félként én fogom vezetni a konferenciát. Megkülönböztetett tisztelettel köszöntem köreinkben az Erdő országának daimyouját, valamint Amegakure képviselőjét. Örömmel látom továbbá, hogy a többi meghívott is megtisztelte a szervezőket jelenlétével. Őket is köszöntöm!  
  Ezt követően a terem ajtaja kitárult, mire néhány egyenruhába öltözött pincér sietett be a terembe. Tálcáikról először merészen csillogó kristálypoharakat helyeztek a meghívottak elé, majd egy barnás színű, szénsavasnak tűnő, üdítően kellemes illatú italt töltöttek beléjük. Távozásuk után Hanage Shiro újra felállt a hatalmas faasztaltól: 
  – A békére emelem a poharam! 
  Erre a daimyou elmosolyodott, majd követve a konferenciavezetőt, ő is felemelkedett, és megemelte poharát: 
  – A békére! 
  A megnyitó azonban még koránt se ért véget, a formalitások folytatódtak. 
  – Van néhány fontos információ, amelyről mindenképp tudniuk kell. Az első és legfontosabb, hogy általunk nem ismert okokból kifolyólag Konoha új delegációt nevezett ki, a többek által már látott Suyiko Kirinai-Aki a tegnapi nap folyamán konohai visszahívólevél birtokában elhagyta az Erdő Gyöngyét. Nagy örömünkre szolgál ugyanakkor, hogy Konoha immáron két személlyel pótolta az eltávozó delegációvezető jelenlétét. 
  Hanage Shiro mosollyal az arcán mutatott a konohai delegáció irányába. A delegációvezető (NJK) halovány, kissé gyermeki vigyorral nyugtázta a köszöntést, és megigazította kissé a szemébe lógó, férfi létére talán természetellenesen hosszú, szőke fürtjeit. 
  – Hasonlóan örömmel jelentem be, hogy immáron a mélyen tisztelt amegakurei követen túl köreinkben üdvözölhetjük Yukigakure, valamint Kirigakure delegációvezetőjét is. Köszönjük, hogy bár késve, de eljöttek, és bíznak a békés rendezésben. 
  Kortyolt egyet a poharából, majd megköszörülte a torkát. 
  – Azt hiszem, mielőtt hozzálátnánk az érdemi munkához, essünk túl minden formalitáson. Megkérem önöket, hogy fordítsák meg a lapot, amit maguk előtt látnak. Ennek aláírására mindenki talál a pergamen mellett egy tollat. A nyilatkozat mindannyiuk esetében ugyanazokat az egyszerű, mégis fontos kijelentéseket erősíti meg írásos formában, amelyeket jóváhagyásra előzetesen megküldtünk faluvezetéseik számára. A nyilatkozat kimondja, hogy… – Felolvasásba kezdett: 

……………………. mint …………….… delegációjának tagja vállalom, hogy a konferencia során az általam képviselt álláspont küldő országom, és nem saját magam álláspontja és véleménye. Amennyiben ettől eltérek, azt jelzem a tárgyalásban résztvevők felé. Vállalom, hogy diplomáciai küldöttként munkálkodom a béke megvalósításának érdekében, kiállok küldő országom akarata mellett, és nyomós indok nélkül nem zavarom meg a fogadó ország és a konferencia rendjét. 
                                                                                                                        

                                                                                                                         …………..…………………………   
                                                                                                                                      Aláírás

  – Mint látható, az érkezéskor ismertetett szabályok e nyilatkozatba falvaik kérésére nem kerültek be, ugyanakkor a házigazda nyomatékos kérése okán ezek betartására ugyancsak kötelező. (Megjegyzés: első oldal, 2. mesélői poszt.) 
  Amennyiben az aláírások megtörténtek, a konferenciavezető újra szólásra nyitja a száját: 
  – Köszönjük szépen, a nyilatkozatokat máris begyűjtjük – mondja, majd ez hamar meg is történik. – Azt hiszem, eljött a nyitóbeszédek ideje. Kérem, az óramutató járásával megegyezően haladjunk. A szó az amegakurei delegációvezetőé. 

//A nyitóbeszéd hossza rajtatok múlik, ahogyan annak tartalma is. A karakteretek erre fel tudott készülni akár még azelőtt, hogy elindult volna a konferenciára, ugyanis az efféle formalitásokról odahaza mindenkit tájékoztattak. A nyitóbeszédek megfelelő alkalmat biztosítanak a fő célok kiemelésére (már amennyiben azok publikusak!), a köszönetnyilvánításra, valamint a potenciális szövetségesek megtalálására. Mindegyik JK mondhat nyitóbeszédet (azok is, akik nem delegációvezetők), ugyanakkor ahol a delegációvezető is JK, ott ő kap először szót. Reflektálni csak azokra a beszédekre lehet, amelyek a meghatározott sorrend szerint a játéktéren hamarabb kellett elhangozzanak.
Határidő: 02. 14.// 
avatar
Pein
Adminisztrátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Kami
Chakraszint: Bőségesen elég Konoha elpusztításához...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Yamato on Vas. 5 Feb. - 8:46

//Bocsi ismét a késésért, de húzós két hetem volt és írtam is, hogy ma tudok írni. A poszt egyelőre az előző körre íródodott, ugyanis a delegációvezetőm jk.//

A bánya fénylik a sok aranytól, én mégis egyből a daimyou mellé állok, hogy őt védjem, ha esetleg támadás érne minket. Amit mondtam nem parancsnak hangzott el, hiszen a csapat kezdte el figyelni a terepet, én csak arra reflektáltam, amit ők csinálnak, de az egyik követ nem tetszését ki is fejezte a mondatomra. Nem nagyon tud érdekelni, ugyanis nem parancs volt és annak vesz talajmintát akinek akar, engem nem érdekel. Még jól is járna, hiszen rengeteg az arany és ha valamennyit el rakna már abból úgy élhetne, mint egy úr. Ekkor a daimyou szólalt meg, hogy nem kell félni és nem ez volt az egyetlen dolog, amivel kedveskedni akartak. Egy picit megnyugszom, hogy biztonságban vagyunk és bár az aggasztott, hogy több száz méterrel vagyunk a tenger alatt, de legalább ők tudják az utat. 1 óra séta volt mire kiértünk, de az aranyat elég gyorsan felváltotta valami ismeretlen kőzet. Érdekes volt, de sem az arany, sem ez nem kötötte le a figyelmemet, mert amennyire az illem engedte, szorosan követtem a házigazdát és kisérőjét. Kiérve egyből szolgák jelentek meg és mindenkit elkísértek a szobájukba, ahogy engem is. A szolgák még közölték, hogy a holnapi tárgyalások 10 órakor kezdődnek, de további utasítást nem kaptunk. Este még legalább fél órát forgolódtam, azon gondolkodva, hogy vajon mi fog történni a holnapi tárgyaláson és már bőven éjfél után volt már mire el tudtam aludni a napközben történt eseményeken pörögve.

_________________
Előtöri, Adatlap, Kalandok, Küldetések, pályázatok, bővítmények, Tanulások

Spoiler:

Ha kölyökként nem tudtad, hol a helyed, azt felnőttként se fogod tudni.

[scroll][size=8]multi karakterek: Akira, Katsumi Kawachi, Akari Tenshi, Tomoko
avatar
Yamato
Játékos

Taijutsu Pontok : 60

Tartózkodási hely : Még nem tudom


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 449

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Katana on Hétf. 6 Feb. - 21:00

/Kései csatlakozásom miatt igyekeztem pótolni azokat amiről lemaradtam./

Éppen kifelé indultam a faluból, hogy elvégezzem a soron következő küldetést mikor kapunál váratlanul megállították.
- Azon nyomban vissza kell menned. A küldetésed lefújták.
- Értettem. – ezzel sarkon fordultam és rohantam vissza a Mizukage irodája felé.
Ilyen még egyszer sem fordult elő velem, így kíváncsi voltam miről is lehet szó. Elképzelhetitek mennyire megdöbbentem mikor az egyik irodába irányítottak, leültettek egy padba, majd néhány számomra teljesen ismeretlen férfi jött be. Egyiküknél egy rakás dosszié volt, míg a másiknál egy nagy halom térkép. Fogalmam sem volt róla mi ez az egész, de jó shinobi révén nem kérdeztem, hanem igyekeztem legjobb tudásom szerint teljesíteni a parancsot. Ez a helyzet nagyon hasonlított arra az időszakra mikor az akadémián tanultunk az ország történelméről, domborzatáról és főbb ismérveiről, azonban ez sokkal komplexebbek tűnt. A téma a jelenleg is zajló háború volt a jelenlegi és az elmúlt események. Szó esett a többi ország történelméről is hagyományaikról az éppen hatalmon lévő vezetőkről. Semmiféle figyelmeztetést nem kaptam egyből ment az okítás én meg igyekeztem mindent jó alaposan a fejembe vésni, ami nem volt olyan egyszerű. Én csak egy egyszerű genin voltam mindig csak azt kérdeztem mit kell tennem a miért nem élvezett prioritást a politikához főleg nem volt érzékem. Reggeltől estik folyt az agytágító, úgy éreztem magam akár egy kifacsart citrom mikor bezuhantam az ágyamba, majd másnap kora reggel folytatódott. Nagyon kíváncsi voltam miért csak nekem kell ezen a tortúrán keresztülesnem így megszegve a szabályaimat feltettem a kérdésemet.
- Megtudhatnám miért van erre szükség és, hogy miért csak én vagyok jelen?
- Mindenről a maga idejében kapsz majd tájékoztatást. – mondták kórusban majd hadarták tovább az adatokat.
A harmadik nap végére fontolóra vettem, hogy talán mégiscsak el kéne vennem Akahanát feleségül, akkor talán mentesülhetnék az ilyen borzalmaktól. Azt álmodtam, hogy az éjszaka közepén rám törték az ajtót és kikérdezték az összes valaha élt Mizukagének a lábméretét. Reggel nagy megkönnyebbülésemre nem a két agyzsibbasztó tanárszerűség fogadott, hanem egy parancs. Részt kellett vennem egy békéltető tárgyaláson, amit az Erdő országában tartottak. Hideg zuhanyként ért a megtiszteltetés, mert ha valami távol állt tőlem az a politika volt. Erre a posztra akadt volna nálam sokkal alkalmasabb ember, én csak a harchoz értettem semmi máshoz. Sosem voltam a szavak embere, ami nem valami jó, tekintve egy rosszul megválogatott szó háborúkat robbanthat ki vagy tehet még véresebbé. A tettek embere voltam nem pedig a szavaké.
- Katana, ne feled, hogy te is háborúba mész talán kissé másnak látszik ám ugyan olyan veszélyes akárcsak a frontvonal, ha nem veszélyesebb. Odakint rendszerint tudja ki a barát és ki az ellenség a tárgyaló asztalnál nem ilyen egyszerű. Minél többet kell megtudnod az ellenség szándékairól és, hogy mire is készülnek. Ne feled nem bízhatsz meg senkiben és ne vegyél semmit sem készpénznek. Igyekezz Iwagakurét támogatni, de Kirigakure prioritást élvez. igyekezz kideríteni, hogy ebből a békéből mennyi haszna származik a falunak és csak akkor támogasd, ha ténylegesen megéri. A gyűlésen kell majd tartanod egy nyitó beszédet, amire lesz időd az út során felkészülni, a lényeg, hogy légy őszinte. Inkább hallgass el dogokat mintsem hazugságon kapjanak.
Édesapámtól búcsút vettem majd elindultam egy meglehetősen veszélyes kalandra.
Előre meg volt határozva, hogy milyen útvonalon haladhatok és erről semmilyen körülmények között sem térhettem le. Különös volt, hogy a küldetés rendkívüli fontosságát ismerve csak engem küldtek. Lehetséges, hogy maximálisán megbíztak bennem ám az is meglehet, hogy én pusztán egyfajta csali voltam. Sosem lehet, tudni a vezetőség éppen mit forgat a fejében, de nem is érdekelt, mert az komoly fejfájással járt. Minden utasítást megkaptam, magamhoz vettem a szükséges felszerelést, majd leadtam a fejpántomat ugyanis a delegáció tagjai nem viselhettek ilyesmit. Némiképp meztelennek éreztem magamat nélküle hisz ritkán vettem le igaz ez nem az eredeti volt, azt elvesztettem. Néhány évvel a történtek előtt volt egy nagyobb balesetem, amikor is leszakadt rólam és a romok alá temetődött vagy pedig elvitte az áradás. Szóval ez már egy tartalék volt azért próbáltam nem elveszteni. Kaptam helyette egy takaros kis chunin mellényt, aminek a viselése szintén kötelező volt. Kicsit jobban esett volna, ha más körülmények között jutottam volna hozzá, mert én ki akartam érdemelni, bár azt sem mondhatom, hogy nem ez történt. Emellett kaptam még egy igazolást mellyel minden területre bebocsátást biztosított a számomra, legyen az barátságos vagy éppen ellenséges. Ez rendkívüli módon megkönnyítette a dolgomat ugyanis nagy távolságot kellett megtennem, méghozzá elég rövid idő alatt, vagyis nekem annak tűnt. Azelőtt még sohasem léptem át az ország határát, ez a nap is eljött végre. Mikor elértem a kikötőt egy méretes hajó fogadott engem, képzett legénységgel. Máskor egy egyszerű kis csónakkal utaztam, akkor jóval kisebb volt a távolság is. Elég volt közölnöm, hogy ki vagyok azon nyomban kikötöttünk és már szeltük is a habokat. Én bent voltam a kabinomban és azt próbáltam kitalálni milyen beszédet is adjak majd elő. Tudtam, hogy jó alaposan meg kell gondolnom a szavaimat, ha nem, akarok bonyodalmakat okozni. Tisztelettudónak ám egyben erősnek is kellett mutatnom magamat. Pár napnyi agyalás után teljesen eluntam magamat ezért felmentem a fedélzetre hátha akad valami feladat a számomra. A kapitány egy tapasztalt vén tengeri medve volt, aki először vissza akart küldeni majd végül megenyhült a szíve és ellátott egy kis munkával. Megmutatta, hogyan kell csomózni a kötelet és az én dolgom volt, hogy elég feszesek legyenek. Sajnálatos módon egy vihar elkapott minket és kissé megtépázta a hajót ám végül nem sérült meg senki sem. Kissé késve, de épségben megérkeztem a Fagy országába, amin sietve átsuhantam hála a különleges engedélynek utána ismét hajóra szálltam és meg sem álltam az Erdő országáig. Nemhiába, kapta az Erdő országa nevet nagyon szép fákat láttam az utam során. Valami olyasmit halottam, hogy rendkívül híresek az ott készített bútorok, ami nem is csoda. Ilyen alapanyagokból csakis csodálatos dolgokat lehet létre hozni. A palota valóban káprázatosan nézett ki mintha márványból készítették volna. Nem semmi munka lehetett megépíteni, de végül egy csodát sikerült alkotniuk, bár számomra túlságosan is hivalkodó volt. Nem azért mentem oda, hogy a tájat csodáljam ezért gyorsan tovább haladtam. Pontosan nem tudtam, hogy hova mentem ám abban reménykedtem, hogy majd találok valakit, aki útbaigazít. Nem csak a palota volt egyedülálló, hanem az előtte elterülő park is, melyben hatalmas disz bokrok és szökőkutak voltak.
 
Amint elértem a legelső szökőkutat, hat férfi bukkant elő a semmiből. Először azt gondoltam, hogy megtámadtak, azonban egyikük sem viselkedett ellenségesen, mintha csak vártak volna rám, pedig már éjfél fele járhatott az idő. Mindegyikük arcát egy madárcsőrre emlékeztető maszk takarta el. Egyikük felszólított, hogy azonosítsam magamat, amit én rögvest meg is tettem.
- Kawaii Katana.
- Melyik delegációhoz tartozik?
- Kirigakure.
Ez után közölték velem, hogy beléphetek és, hogy az úrnő epekedve várt és, hogy üdvözöl engem. Mellékesen hozzátette, hogy vannak bizonyos szabályok melyek betartása kötelező ott tartózkodásom ideje alatt. Ezzel nem is volt semmi bajom, hiszen nem hadakozni mentem oda, hanem tárgyalni illetve információt szerezni illetve, ellensúly képzése az ellenséges nemzetekkel szemben. Ezt némileg lealacsonyítónak találtam mintha egy féreg lettem volna. A nyugati torony bejáratáig kísértek engem ott viszont magamra hagytak. Mikor kinyílt az ajtó egy vörös hajú férfi állt előttem és ő vezetett tovább. Elég későre járt ennek ellenére egy cseppet sem tűnt fáradtnak. Ő is nagyon udvariasan bánt velem akárcsak az a hat a palota előtt. Nyomatékosan felhívta rá a figyelmemet, hogy ha megszegem a korábban említett szabályokat gondoskodnak róla, hogy ne hagyjam el élve a találkozót. A folyósok rendkívül keszekuszának tűntek akár egy útvesztő, természetesen megpróbáltam az eszembe vésni merre mentünk, hátha még szükségem lesz rá. A látvány engem egyáltalán nem érdekelt csakis az előttem álló feladatra tudtam koncentrálni. Némi mászkálás után megérkeztünk egy magas tölgyfaajtóhoz melyen a kirigakurei szimbólum díszelgett. Fogalmam sem volt róla honnan tudta melyik szobához kell vezetnie ugyanis senki nem mondta neki ki vagyok és honnan jöttem. A szobába belépve még nekem is be kellett látnom, hogy rendkívül pazar talán még az otthoni házunk is befért volna. Kellemesen érintett, hogy nem pakolták tele mindenféle drágának látszó giccses szoborral. Néhány ízléses bútor foglalt helyet meg egy hatalmas ágy. Nem tudom mit gondoltak, rajtam kívül még kik és hányan fognak velem egy ágyban feküdni. Nagyon reméltem, hogy nem terveztek semmiféle huncutságot ugyanis nem vágytam társaságra. Igaz még fiatal voltam, de halottam pár elég szaftos pletykát.  Az erkélyről való kilátás szintén csodálatosnak bizonyult.
- Talán arra számítottak, hogy többen fogják Kirgakurét képviselni. – ez megmagyarázott pár dolgot, de akkor több ágynak kellett volna lennie nem pedig egy hatalmasnak.
Kicsit éhes voltam azonban nem akartam nyavalygósnak tűnni ezért nem szóltam inkább levetkőztem és bevetettem magam az ágyba. Egy darabig ficeregtem, egyik oldalamra a másikra fordultam majd felkeltem és a földre terítettem a takarómat. Nekem túlságosan is puhának tűnt ilyenbe nem tudtam aludni. A plafont bámultam, míg el nem aludtam és közben a másnapon gondolkodtam.
~Én képviselem a falut, vagyis itt én vagyok Kirigakure füle és hangja. Mindent meg kell tennem, hogy ezt a küldetést sikeresen teljesítsem. Nem szabad túlzottan ellenségesnek tűnnöm, de barátságosnak, sem hiszen ellenségekkel vagyok körül véve. Mondjuk, ez ebben a formában nem igaz hisz mi nem utáljuk, egymást csak katonák vagyunk, akik parancsot teljesítenek. Bár ez ellentmond, a parancsoknak én azért remélem, hogy a béke létrejön és minden olyan lesz, mint azelőtt. ~ azért magamban tanakodtam, mert attól tartottam megfigyelés alatt tartanak.
Úgy negyed órán keresztül tanakodtam, míg végül el nem nyomott az álom.
 
Szokásos módon pontban hatkor kinyílt a szemem majd felkeltem és nekiálltam felöltözni. Habár alaposan kipihentem magamat nem mondhatom, hogy mélyen aludtam. Igyekeztem éber maradni, ha esetleg valaki rajtam akar ütni azonban ez nem történt meg. Otthon is ilyen időtáj szoktam felébredni, ám ezúttal a felszerelés ellenőrzését elhalasztottam. Mivel elég rendezett vagyok összehajtva raktam magam mellé a ruháimat így reggelre nem gyürködtek össze. Először voltam hasonló eseményen így nem igazán tudtam hogyan szokás megjelenni. Arra gondoltam, ha mindenre oly nagy figyelmet fordítottak, akkor talán erre is felkészültek. Kinyitottam az egyik szekrényt és tele volt elegánsabbnál elegánsabb ruhákkal. Nagyon szépek voltak, azonban nem szívesen viseltem volna ilyesmit, ugyanis nem lehetett bennük rendesen mozogni. Ráadásul nagyon könnyen elszakadhattak, vagy bepiszkolódhattak volna, így maradtam a saját ruhámnál, legalábbis egyelőre. Törökülésbe helyezkedtem majd meditálni kezdtem, hogy lenyugtassam az elmémet. Vettem egy mély levegőt, majd lassan, nagyon lassan kifújtam. Szívesebben szálltam volna szembe egy gyilkos cápával méghozzá fegyvertelenül, viszont bizonyos dolgokat meg kell tenni az életben, akármennyire nem füllik hozzá a fogunk. Nagy sajnálatomra semmi új nem jutott az eszembe így azzal a kevéssel kellett beérnem, ami a rendelkezésemre állt. Nyolc órakora halk surrogó hangot halottam ezért fölkeltem kissé megmozgattam az elgémberedett végtagjaimat majd az ajtóhoz battyogtam. Valaki egy vörös pecséttel ellátót-borítékot csúsztatott be a szobámba. Mikor kinyitottam megtudtam, hogy tíz órakor lesz egy tárgyalás melyre mindenki kedve szerint öltözhet illetve egy inas fog a helyszínre kísérni. Valami oknál fogva nekem úgy tűnt, hogy nem szeretnék, ha egyedül mászkálnánk a palotában. Ez egy cseppet sem zavart, mert legalább így nem kellett attól tartanom, hogy egy másik falú shinobija rám támad. Ez nem azt jelenti, hogy féltem bárkitől, nem olyan családból származtam. Az egyetlen, ami egy kicsikét zavart az a gyomrom folytonos morgása, azaz éhes voltam. Majdnem egy napja nem ettem semmit, ami nem volt olyan nagy gond mivel egy ember három hétig kibírja élelem nélkül. A megadott időben egy inas kopogott az ajtómon majd elkísért a tárgyalás színhelyére. Volt még egy kis apróság, amiről így utólag nem szívesen beszélek. Mivel a szobámban nem volt mosdó így nem tudtam kimenni a WC-re, de még tartottam magamat. Persze ejthettünk volna egy kis kitérőt azonban nem akartam ismét késni. Egy kerek asztal körül foglaltunk helyet, ami nagyon érdekes megoldásnak bizonyult, mert így mindenki egyenlőnek tűnt, mert senki sem ült az asztalfőn. Mindenki kapott barnás színű szénsavas italt, ami kissé enyhítette az éhség érzetemet. A konferenciavezető tartott egy kisebb beszédet melyben elmagyarázta miért is gyűltünk össze továbbá bemutatta azon nemzetek képviselőjét, akik késve az éjszaka során érkeztek meg. Ekkor egy másodperc idejéig felszaladt a szemöldököm, mert egy pillanat erejéig a legtöbb szempár rám szegeződött. Majd mindnyájunknak alá kellett írni egy dokumentumot, amit előre kikészítettek a számunkra. Majdnem ugyanazok a szabályok voltak, amiket azelőtt elmondtak nekünk. Ezután elkezdődtek a nyitóbeszédek, amitől annyira féltem. Az egyik delegációvezető után jött a másik mindegyikük előre megtervezett beszédet adott elő. Mikor én kerültem sorra felálltam vártam pár másodpercet majd belekezdtem lesz, ami lesz alapon.
- Mindenkit üdvözlök Kawaii Katana vagyok Kirigakureből. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek. Nagyon remélem, hogy sikerrel fognak járni a tárgyalások. Mindent el fogok követni, ami tőlem telik. Kívánom, hogy minél előbb fejeződjön be ez az iszonyatos háború. – ezzel visszaültem a helyemre.
Minden egyes szó igaz volt, amit mondtam bár nem mindent értettem szó szerint. tényleg nagydolog volt, hogy ott lehettem és mindent el akartam követni annak érdekében, hogy teljesítsem Kirigakure parancsait.


A hozzászólást Katana összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 10 Feb. - 12:09-kor.
avatar
Katana
Játékos

Taijutsu Pontok : 85


Adatlap
Szint: A
Rang: Genin
Chakraszint: 508

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Hoshizoku Kaito on Szer. 8 Feb. - 22:50

Az életem kezd új irányba haladni. Eddig unalmasan éldegéltem a Hó Országában, napról napra különböző küldetéseket teljesítettem, edzettem, vagy éppen a nagyoktól tanultam valami újat. Majd kitört a háború, ami sokak számára rettegést hozott el. Mindenki attól tartott, hogy nekünk is csatlakoznunk kell valamelyik szövetséghez, csak hogy más távoli országok hóbortjait kielégítsük. Azonban erős országunk megtartotta függetlenségét, bár azért próbált ugyanúgy hasznot húzni a dolgokból. Majd jött az első pletyka a békéről, béketárgyalásokról. Nem is gondoltam volna, hogy egyike leszek azoknak, akiket felvilágosítanak a világ dolgaira, csak hogy tárgyalhasson más országokkal. Azt pedig pláne nem hittem volna, hogy én leszek a delegáció vezetője!
Alaposan ismertették velünk, hogy mi történik a világban, mit szeretne az országunk elérni, illetve mi az amire oda kell figyelnünk. Ezen kívül még a modorunkon is csiszoltak egy keveset. Miután megtudtam hogy én leszek a vezető, sokkal elszántabban tanultam és figyeltem. Nem hiszem, hogy hamar kaphatok hasonló megtiszteltetést, így hát mindenben eleget kell tennem a hazámnak. Az utazás hosszú volt és kezdetben unalmas. Később viszont minden megváltozott, ahogy a táj egyre színesebb lett. A távolból láttam a Villámok Országának partjait, ahol egy szem hó sem volt. Ez csodálattal töltött el, hiszen eddig még nem jártam a szülőhazámon kívül. A hajónk folyamatosan északnyugatnak tartott, csak hogy megkerülje a a Villámok Országát, majd egyik napról a másikra átváltottunk délnyugatra. Nem számoltam a napokat, de elég sokáig eltartott, míg végre valahára kiköthettünk. Ezt követően további út várt még ránk, ami eseménytelenül zajlott. Továbbra is csodáltam a természetet, a környezetet ami körülvett, ugyanakkor hiányoltam a havat.
Végül megérkeztünk a helyszínre, az Erdő Gyöngyébe. Este volt már, mire befutottunk. Amint elég közel értünk, egy hat fős csapat jelent meg körülöttünk és zárták el az utat. Mindannyian fehér ruhát és egy maszkot viseltek. Majd jött a parancs, hogy igazoljuk magunkat.
- Hoshizoku Kaito vagyok, én vezetem Yukigakure delegációját. A tárgyalásra jöttünk!
Ezt követően megkaptuk engedélyt a belépésre. Egy másik alak még elmagyarázta a szabályokat, majd lassacskán eljutottunk a szobánkba...



Mivel nagyon új a környezet, nem igazán tudok sokáig aludni. Rögtönzöm egy kisebb edzést a szobámban, majd a reggelit követően újra átveszek mindent, amit a tárgyaláson el kell érnem. Messze van még a 10 óra, így van időm bőven. Ezt követően előkészítem a ruhámat, majd még ledőlök egy picit. Szerencsére az álom nem nyom el túlzottan, így még időben magamhoz térek. Fél órám van még. Magamra veszem a "tárgyaló ruhámat", majd fel-alá sétálok a szobában. Egy egyszerű, fekete kimono van rajtam, fehér tabi és szandál.
Lassan kezdek ideges lenni, így hát az asztalhoz megyek és megkóstolom az alkoholt, amit kaptam. Azonnal elfancsalodik az arcom, illetve még köhintenem is kell egyet. Ezután viszont kellemes melegség önt el, ráadásul kicsit meg is nyugtat. Így hát iszom még egy kicsit. Majd észre veszek egy levelet, amit az ajtóm alatt csúsztattak be, valamikor korábban. Biztos amikor szundítottam. Sajnos nem írnak benne semmi komolyat, csak egy kis utasítás, hogy majd jön az inas. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy valami szerelmes levél. Na mindegy.
Végre itt az idő! Megérkezik az inas, majd elvezet a tárgyalás helyére. Elég szép helyen rendezik meg. Ahogy belépek, azonnal kezet rázok egy fickóval, akiről hirtelen azt sem tudom kicsoda. Majd gyorsan megkeresem a helyem és elfoglalom azt. Lassacskán mindenki helyet foglal, így kezdődhet a móka. Első körben pohárköszöntővel indítunk, majd ez a Hagane Shiro nevű emberke ismertet velünk néhány dolgot: Konoha nem ismert okokból lecserélte a delegációját, megemlíti az újonnan érkezett tárgyalókat, illetve hogy fordítsuk meg a lapot, ami előttünk van. Gyorsan elolvasom az előttem heverő nyilatkozatot, majd még egyszer. Mivel semmilyen buktatót nem találok benne, így aláírom. Ezt követően még megemlíti Shiro, hogy a korábban elhangzott szabályok továbbra is életben vannak. Szerencsére nem terveztem balhézni, így könnyű lesz betartanom. Ezután elveszik a nyilatkozatokat és megkezdődnek a nyitóbeszédek. Az amegakurei kezdi, majd az óramutató járásával haladunk tovább. Csendben hallgatom a többi beszédet, miközben azon töprengek, mit is mondhatnék. 
Szerettem volna beszédet írni erre az eseményre, de ha leültem az asztalhoz, valahogy nem akart megszállni az ihlet. Így hát az maradt, hogy majd improvizálok, ha ott az idő. Most viszont egyre idegesebb vagyok. Alaposan meghúzom az italt, amit kaptam, majd figyelem az eseményeket, illetve az elhangzottakból próbálom összerakni a saját beszédem. Majd leül az előttem szóló, így rajtam a sor. Magabiztosan állok fel a helyemről, majd kissé meghajlok az összegyűltek előtt. A szívem majd kiugrik a helyéről, viszont kifelé semmit sem mutatok ebből. Úgy állok, mint aki már évek óta ilyen tárgyalásokon vesz részt. Amikor megszólalok, a hangomban nyoma sincs az izgalomnak:
- Üdvözlök mindenkit! A nevem Hoshizoku Kaito, én képviselem a hazám, a Hó Országa, illetve Yukigakure érdekeit. Mint tudják, az otthonom kimaradt a háborúból, ráadásul nem is érdeke, hogy bármelyik oldalon belépjen. A béke viszont sokkal inkább az előnyünkre válik. A háború leginkább csak pusztulást hoz, a népem pedig az építés, az alkotás elvét követi. Éppen ezért szeretnénk, ha a csatározások abba maradnának. A Hó Országa nagyra becsüli a törekvést, amit az Erdő Országa kezdeményezett és hajlandó híven elkötelezni magát e nemes cél mellett. Remélem a tárgyalások alatt megtaláljuk a közös nevezőt és a népeink gyümölcsöző viszonyt hozhatnak létre. Nem titkolom, a többi nemzettel kapcsolatban vannak fenntartásaink, de engem azzal a céllal küldtek ide, hogy derítsem ki, kik azok akikben meg van a potenciál. Kik azok, akikkel megéri szövetségre lépni, akikkel közösen egy szebb jövőt hozhatunk létre. Azt hiszem nem is szaporítanám tovább a szót, mert csak mellébeszéléssel erősíteném fel azt, amit eddig is mondtam. Tehát, kívánom hogy a tárgyalás járjon sikerrel és egy új jövő fényében záruljon! Köszönöm!
Ezt követően leülök és hallgatom a többi beszédet. A szívem most már a torkomban dobog, de már érzem a megnyugvást!
avatar
Hoshizoku Kaito
Játékos

Taijutsu Pontok : 75


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 310

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Konan on Hétf. 13 Feb. - 21:16

A nő arca komoly, szinte rezzenéstelen márvány, mikor elfoglalja helyét a Konferenciavezető balján; felmerülhet talán a kérdés, hogy valami kiválthatta-e ezt, esetleg természetszerűleg ilyen a magatartása. A tény, hogy ő érkezett legelőször, legalábbis a delegációkat megelőzve, nem kerüli el figyelmét, de nem ad észrevételének hangot, ám ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne töprengene a dolgon. A fizikai elhelyezése, valamint a korai idézése különös jelentéstartalommal bírhat azok számára, akik ráeszmélnek a valóság ehhez hasonló apróságaira. Az viszont tagadhatatlan, hogy némileg tart attól, a többi jelenlévő megbélyegzi majd őt a kiemeltnek feltüntetett szerepe miatt; valójában ugyanis mind egyenrangúak ennél az asztalnál.
Kék színű ruhája díszítetlen – színe az őszinteséget tükrözi, míg az egyszerűsége szavainak és szándékának közvetlenségét. Tekintete élesen szeli át a termet, amint helyéről tekint körbe: nem tartja a lehető legideálisabbnak a helyszínt, hiszen minden valamirevaló shinobi tartózkodik az ablakokkal tarkított helyiségektől. Az viszont tagadhatatlan, hogy amennyiben az ablakok az átlátszóságot és átláthatóságot akarják jelképezni, akkor bizony igenis sikerrel járt az elgondolás – kérdésként megmarad viszont az, hogy a shinobik figyelmét, mely amúgy is pattanásig feszített húr a véres nemzetközi szituációnak köszönhetően, tovább akarják-e tetőzni, ha igen, akkor vajon miért?
Tekintete azonban nem időzik az ablakokon, sem pedig az azokon túl rejtőző tájakon, de még csak a különös szobrokon sem, bár ezek jelenléte szintén zavarja – sok dolgot látott már életében, így jól tudja, hogy a falnak füle és szeme lehet. ~ Kivéve, ha az ember Amegekureben van... vagy talán ott leginkább...? ~ Viszont saját gondolatának mentális visszhangjában ráeszmél, hogy feltehetően túlságosan sokat aggodalmaskodik, még úgy is, hogy tudja, minden eszközzé és fegyverré tehető, kifejezetten akkor, ha emberi alakot öltenek. Noha a professziójukban az elővigyázatosság, majd a hosszú évek során kialakuló paranoia életeket menthet, ugyanolyan gyorsan és biztosan veheti el azokat. Arról nem is beszélve, hogy ez a tárgyalás azon a kölcsönös bizalmon alapszik, hogy nem fognak egymással konfliktusba kerülni, netalán egymás életére rontani.
Hogy is várhatná el mástól ezt a bizalmat, ha ő maga sem képes azt megadni?
Talán a vak bizalom botorság volna, mégis abban bízhat, hogy a jelenlévők közül mindenkinek van veszítenivalója, de abban viszont teljes bizonyossággal, hogy a jelenlévők közül már mindenki vesztett valamit. A kérdés már csak az, hogy vajon a megjelent többi delegáció közül mindenki megelégelte-e a vérontást...
A vérontás gondolatán természetesen egy újabb gondolat veti partra magát végtelen tudatában: ~ Talán bölcs dolog volt szétszórni a különböző szövetséges nemzeteket, de egymás mellé ültetni Kumogakure és Kirigakure küldötteit? Habár inkább őket, mint Sunagakure és Iwagakure képviselőit.~ Tekintete óvatosan csúszik a jobbján elhelyezkedő konferenciavezetőre, majd pedig a daimyou-ra. Arca továbbra is rezzenéstelen, a szemei mögött pörgő gondolatok magukról egyelőre nem árulkodnak.
~ Ehhez hasonló eseményt tartani kiváltképp bátor dolog, még talán békeidőben is. Ha most bármi történik, a legkisebb megcsúszás, az évtizedekig csúfos foltként fémjelzi majd az Erdő Országának nevét és státuszát. Sokat tudnának veszíteni, viszont sokkal többet tudnak nyerni bárki másnál, ha sikerrel jár a tárgyalás... Márpedig jelen pillanatban majdhogynem minden sikernek számít, ami nem vérontás, ha a nemzetközi eseményeket vesszük figyelembe. ~
Tekintete azonban a többi jelenlévőre kúszva most őket mustrálja, még ha csak a másodperc töredékéig is: a nemzetek büszke fiait és lányait látja maga körül. Van, akin jobban látja a háború terhelésének nyomait, míg másokon kevésbé, de nem csak ez tűnik fel neki. ~ Őszintén remélem, hogy a nemzetek nem bizalmatlanságukat, szkepticizmusukat akarják kifejezni.~ A gondolatmenete egyáltalán nem negatív, stigmatizáló, mindössze objektív megfigyelés, így nem is követi azt tovább; hagyja azt elveszni tudatának tengerében.
Az eléjük tárt gazdagság nyomait ugyanilyen megrögzöttséggel hagyja figyelmen kívül, hiszen a vendéglátó érdeke és joga felmutatni mindazt, ami a tulajdonában van – bár egy-egy ilyen pohár értékesítéséből származó összeg egy egész családot is el tudna tartani akár még egy teljes hónapig is – hiszen ez csakis kizárólag diplomácia: ha felmutat ehhez hasonló kincseket, azt is mutatja, őt nem lehet megvásárolni evilági javakkal. A bizalmat ezzel könnyebb elnyerni, mint nélküle, arról nem is beszélve, hogy ennyi szenvedés után mindenki örömmel tekint a csodás, csillogó kincsekre – még úgy is, hogy nem tudja, mi rejtőzik meg a csillogó felszín alatt.
Számára viszont az érték nem a szobrokban, nem a dísztárgyakban lapul, hanem az emberi életekben, s csak remélni meri, hogy a jelenlévők is ekként gondolkodnak.
Tekintete talán egy tizedmásodperccel tovább időzik az elé helyezett poháron: ~ Shinobiknak felszolgálni ismeretlen eredetű italt, sőt, egyáltalán bármit is fogyasztásra? ~ Ennek ellenére a kezébe veszi a hideg, ámbár tökéletesre csiszolt kristálypoharat, szalutálva egyszerre a vendéglátójukat, valamint a konferenciavezető által deklarált céljukat.
Viszont a meglepetések sorozatának még koránt sincs vége; a narancsos szempár talán erőltetett nyugodtsággal siklik az előtte heverő papírra, valamint a mellette található tollra; a jelenléte talán nem váratlan, mégis szokatlan. Természetesen nem az, hogy alá kell írnia valamit, hanem inkább az, hogy tudja, milyen következménye lehet annak, ha például valaki a vérével szentesíti akaratát. Azok a szerződések tényleges kötőerővel bírnak, ahogyan más koncepció is bírhat, amennyiben chakra van az egyenletben. A szervezők viszont ismét olyan akadályt állítanak eléjük, amit csak bizalommal ugorhatnak át – érdemes viszont megjegyezni, hogy ez a bizalom nem egymással szemben szükségeltetik, hanem a szervezők irányában. ~ A szavaknak ereje van... az ígéreteknek meg annál is inkább. ~
Ujjai között egy pillanatig görgeti csupán a tollát a pergamen felett, szükségesnek érzi ugyanis, hogy a többi jelenlévő lássa, amint azt körbepillantás, ezáltal látszólagos hezitálás nélkül írja alá, tudja ugyanis, hogy az ilyen aktusnak pszichológiai hatása van a többi félre. Csak az késlekedik, akinek takargatnivalója van. Márpedig ennek egy béketárgyaláson nincs helye.
Helyéről tökéletes némaságban áll fel, még a ruháinak susogása sem hallható, nemhogy a szék hátrébb helyezése.
Nagytiszteletű Daimyou, mélyen tisztelt Hanage-sama, teljes jogkörömben eljárva Amegakure nevében mondok köszönetet a meghívásért, továbbá tiszteletemet és hálámat kívánom kifejezni, amiért turbulens időkben ilyen nemes útra invitálnak bennünket. – Kezdi nyugodt, kimért, határozott, mégis nőiesen lágy hangján, kihúzva magát. Enyhén, bár egyértelműen az esemény szervezői felé fordulva hajol meg; az asztal jelenléte ugyan nem enged túlzott mélységet, mégis több ez, mint egy egyszerű fejbólintás. Véletlen csupán, vagy okos tervezés gyümölcse? – Tisztelt Képviselőtársaim! – Hangja az előzőhöz képest jóval nagyobb erővel szól. Talán a címzés nem a legközvetlenebb, nem a legszemélyesebb, de határozottsága tagadhatatlan. Ez egy olyan nő, aki nem rémül meg a feladattól, nem inog meg a nehézségek láttán. Ez egy olyan nő, aki tárgyalni jött.
A nevem Konan. Amegakure képviseletében járok el az egyenlőség és a béke jelében zajló tárgyaláson. – Egy pillanatnyi hatásszünetet tart, miközben komoly pillantása ismét körbefut a megjelenteken. – Nem a rangunk, sem képességeink, de még csak nem is a nemzeteink miatt vagyunk most egyenrangúak, hanem a célunk az, ami egyenlővé kovácsol bennünket. A múlt közös; a fájdalmon mindannyian osztozunk, de a jövőnk is közös, hiszen azért, hogy a következő nemzedékek biztonságban jöhessenek erre a világra, feltétlenül tennünk kell. Ahhoz viszont, hogy a háborút lezárjuk, a nemzeteknek össze kell fognia. Kizárólag együtt tudjuk elhozni a békét, amely mindannyiunk öröksége lesz. Hagyjuk ezt hátra; járjon ez a gyermekeinknek alanyi jogon. Tekintete körbeérésekor egy pillanatra elidőzik a balján elhelyezkedő küldöttön. Getsugakure áll a névjegykártyán. Ő maga ugyan nem istenfélő – hiszen ő ismer egy istent, de az is kifejezetten emberi –, mégis a sors kiszámíthatatlan szeretője minden shinobinak, hát még akkor, ha emberi kéz is közrejátszik a bábuk elhelyezésében. – Sokat vesztettünk – tekintete ekkor átugrik Amegakure képviselőjéről Sunagakure delegációjára –, már túl sokat is. Úgy gondolom, kevés van, amit még el tudnánk veszíteni. De amíg itt vagyunk – szemeivel most Kirigakure fiatal küldöttjének szemeibe néz; tekintete elsöprő és őszinte –, addig van remény. És amíg van remény – tekintetével ezúttal a konohai és iwai delegációkat célozza meg –, addig van jövő. Nemzeteink a remény talaján épültek fel a semmiből. Tegyünk érte – fordul Kumogakure és Yukigakure küldöttei irányába –, hogy a remény talaján meg is maradnak az eljövendő nemzedékeink számára!
Hangja határozottan cseng, szenvedélye kimért, mégis tagadhatatlan. Pár másodpercet hagy arra, hogy szavai ténylegesen gondolatébresztő hatással bírjanak, majd pedig jobbjával nyúl a pohara felé. A kezdeti aggodalmát – sajnos? – kénytelen teljesen elhessegetni; a szavakon túl kizárólag a tettek beszélnek hangosabban. Épp emiatt emeli ajkai elé a kristálypohár peremét. Az átlátszó anyag miatt még csak tettetni sem lehet, hogy valaki inna belőle; ha méreg, akkor talán egyáltalán nem számít, hogy lenyeli-e, könnyen lehet ugyanis, hogy bőrrel érintkezésre is hat. A kétségeknek viszont egy ilyen tárgyaláson – legalábbis a legelején –, nincs helye, bármennyire összeférhetetlen a gondolat. – A békére!
A hűs folyadék égő ajkaihoz ér, majd pedig az első – és egyeben egyelőre az utolsó – korty után ismét maga elé helyezi a poharát a díszes asztalon. Székébe ugyanolyan kecsességgel és némasággal ül vissza, mint ahogyan onnan felállt.

[i]Edit: egyik helyen Amegakure áll Getsugakure helyett, ennek kijavítása.


A hozzászólást Konan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 14 Feb. - 8:02-kor.
avatar
Konan
Játékos


Adatlap
Szint: S
Rang:
Chakraszint: 1800

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Djuka Munfurawa on Kedd 14 Feb. - 0:15

Édes álom, majd gyors és célszerű készülődés. Ame nem gondolkozott túl sokan az új napon, mikor saját kételyein végre túllépett. Nem indulhatott a tárgyalásra viharos elmével, és nem indulhatott el úgy, hogy nem tudatosította magában a legfontosabbat: Most én vagyok a Hold.
Még egy utolsó pillantás a tükörbe. Aki ott állt, oly más volt, mint akit megszokott. Nem az a csillogó, hófehér tünemény volt, ki szépségével nyithatta mega  szíveket, mint este, ám a fiatal nő, aki vele szembe nézett, praktikus kék,fehér és lila színekben játszó shinobi öltözékében, nyakában a kendővel, mégis szokatlan látvány volt számára.
-Most... én vagyok a Hold. -suttogta csendesen a tükörképének, s figyelte, ahogy ez a néhány szó bizonyossággá válik tekintetében. Talán így könnyebb lesz a tárgyalás. Talán ha e gondolatot az elméjében tartja újra és újra felidézve magában, nem vét hibát. Fülét finom surranás ütötte meg. Egy levél csusszant be az ajtaja alatt, rövid instrukciókkal. Úgy tűnt, még bőven van ideje felkészülni.. van ideje átszellemülni. És van ideje rájönni akár arra is, hogy ez az átszellemülés dolog felesleges és lehetetlen egyszerre...
Így hát Ame hátralévő idejét valamivel praktikusabban töltötte: felidézte önmagában a kapott instrukciókat, és elméjében végigpörgetett néhány lehetséges eseményt. Végül az inas megérkezett, ő pedig arcán finom mosollyal elindult a tárgyalóterem felé. Igyekezett magabiztosnak tűnik. Erősnek és megingathatatlannak, noha a mesés díszletben, a vörös márványon megtett minden egyes lépéssel érezte a növekvő bizonytalanságot. Hitt ugyan magában, mégsem tudta, hogy ugyan hogyan is kellene megfelelő megállapodásokat kötni... Mielőtt belépett a terembe, hogy elűzze a bizonytalanságot, ismét az új mantrára gondolt: Most én vagyok a Hold.

A terembe nyugodtan lépett be, mellette Yoru. A lány bíbor tekintete gyorsan körbefutott a látványon. Egy pillanatig elidőzött a már ismerős Shiro-n aki úgy tűnt, a tárgyalást fogja vezetni, majd e pillantás tovarebbent, s végigcirógatta a papírokat, majd a többi, már jelenlévő megjelentet. Annyi emberséget még engedett önmagának, hogy azoknak, akik a korábbi, futó rosszulléténél segíteni próbáltak, egy röpke biccentéssel köszönjön oda, mielőtt elfoglalta a helyét Konoha és a híres Amegakure mellett. Úgy érezte, hogy ebben a veszedelmesen összeállított ülésrendben meglepően "előnyös " helyet kapott, s bár ösztönszerű gyanakvás ébredt benne, mégis inkább próbált a helyzet előnyeire koncentrálni, s ennek tudatában emelni a poharát a békére, megjegyezve, de szóvá nem téve azt a nüansznyi zavart, amit a konohai delegációcsere és az új delegációk érkezése jelentett.
Munfurawa tekintete e mozdulattal az italhoz illően fényes, ámbár rezzenetlen tükörré vált, mely igyekezett beinni a látványt maga körül, hogy azt megszűrve tán sikerrel jusson apró információkhoz. Arcán mindeközben ott virágzik a halovány jókedv felöltött mosolya. A nyilatkozat felett egy pillanatig csak lebegett a keze, miközben arra gondolt, hogy vajon egy titkos tárgyaláson valóban szükséges ez a formalitás? Egy eseményen, mely a békéért van, de épp úgy lehet az árulás bélyegét is rájuk sütni miatta, mint a hős diadalkoszorúját fejükre emelni az elért békéért, felesleges kockázatnak tűnt. Ujjai mégis puha vonásokkal szignózták az iratot. Ennek jelentősége volt, ahogy világukban, a shinobi életben minden más szerződésnek is. Ha nem a férfi vezetné a tanácskozást, Ame tán úgy hinné, e szerződés véletlen, számára szokatlan, ámbátor a civilek életében bizonyára annál gyakoribb aktus, de így, hogy Shiro ott ült, bizonyára tisztában voltak ennek az egyszerű cselekedetnek a jelentőségével. Mindezek ellenére, bár egy-egy főnek ez jelentps esemény lehetett, jóval fontosabb és nagyobb kihívások előtt álltak, így Ame nem vesztegetett több gondolatot az iratokra, főként mert jóval érdekesebb esemény érkezett el: A nyitóbeszédek elkezdődtek. 
A lány csendben, nyugodtan hallgatta Amegakure szavait, miközben azon gondolkozott, hogy ő maga vajon felkészült- e a beszédre? Képes lesz-e vajon összeszedetten beszélni? Az újra és újra tudatosított célokat vajon megfelelően szövi majd mondandójába? Félelmei aztán lassan oszlani kezdtek, ahogy Amegakure köszöntője kezdte megragadni figyelmét. Konan, a híres amegakurei bizonyára nem először állt mások előtt, s nem először hallatta hangját. A nő, úgy tűnt könnyedén képes hatni az emberekre. Szívhez szóló, talán a delegációkat egyestíeni képes szavaival. Van vajon bármi, amit Konan után mondhatna? Kapott képzése elegendő alap vajon ahhoz hogy máris egy Konanhoz hasonló szónokká váljon? Lehet a szavak mestere néhány pillanat alatt? Egy pillanatig csak ült némán, mielőtt szinte macskaszerűen könnyű, finom, mégis határozott mozdulattal állt volna fel ő maga is.
- Nagytiszteletű Daimyou, és tisztelt Hagane-sama. A nevem Djuka Munfurawa, s Getsugakure képviselőjeként, akárcsak az előttem szóló, szeretnék köszönetet mondani a meghívásért. Eme vészterhes időkben üdítő látni azt a közös akaratot, mely a jelenlévő országokat összefűzi, hiszen felismerve a háború puszító hiábavalóságát, nem lehet nagyobb kincs, mint a béke maga. Köszönet illeti hát mindazon országokat is, kik képviselőiket elküldték a tárgyalásokra, s osztoznak reményeinkben, mi több: akaratunkban mely ha kell, tettekben is megnyilvánulni kész. - most rajta volt a sor, hogy körülhordozza pillantását, ezzel közvetítve elismerését, és ragadva meg a figyelmüket. Kicsiny országként egyszerre kellett bátorságot, tetterőt és tiszta reményeket képvislenie.
- Országom bár távol esik a kontinenstől, sajnos épp úgy részese volt a háború borzalmainak, melyek egyszerre sújtották az egyszerű embereket, a shinobikat, sújtották a gyermekeket és öregeket, akárcsak sok más tengerparti vagy szárazföldi ország. Láttuk és megéltük a pusztítást, akárcsak a keserű árulást, mely a most folyó háborúnál is nagyobb borzalmakra figyelmeztet minket. - tekintete egy pillanatra keménnyé vált, majd ismét békéssé szelídült, hogy e baljós szavak után ismét boldog, harmonikus hangok irányába terelje szavait, feloldva  a hallgatóság szívében keltett disszonáns érzéseket.
- Getsugakure a béke pártján áll. -Kimondta, s hagyta, hogy e tiszta, egyszerű szavak elérjék a hatást, ami bennük megfogalmazásra került.
- Szeretnénk gátat vetni a pusztításnak, és megelőzni, hogy újabb sötét vihar ereszkedjen világunkra. Eljöttünk, mert a béke, csak összefogás által valósulhat meg, nincs más út, mint félretenni a korábbi ellentéteket, és kéz a kézben, közös akarattal állni ellen minden fenyegetésnek, hogy világunk újra az a nagyszerű, boldog hely lehessen, mint a háború előtt volt.- réveteg, emlékekbe olvadó mosoly tűnt fel az arcán, tekintete pedig ismét körbe járt, előkészítve a hallgatóságot az újabb szavakra.
- Itt vagyunk, hogy részesei legyünk egy olyan egyezmény megszületésének, mely gyermekeink jövőjét, és nemzeteink boldogulását, fejlődését szolgálja, s nemet mond a terrorra.- szólt magabiztosan.
- Itt vagyunk, hogy a béke újjászülethessen, s hogy végre véget érjen a félelem, s azok akik az elnyomástól és a háború terheitől szenvednek, a napon, mikor nemzeteink közös békevágya végre beteljesül, fellélegezhessenek, s büszkén nézhessenek ránk, az új nemzedék hőseire, kik képesek félretenni az ellentéteket a nagyobb jó, a béke érdekében. - ahogy zárta szavait, poharát kissé megemelte.
- A békére!- emelte ő is zárszavává a köszöntést, mely így talán jelszavává válik az eljötteknek, még ha csak talán külsőségeiben is. Majd a szokatlan ital megérintette ajkait, s  garatja a nyelés reflexét mutatta, egyetlen, merész korty által. Nem ismerte az italt. Körülötte minden, bár a bizalom elfogadásáról, kifejezéséről szólt, kockázatot jelentett, melyet, bár eddigi tanítása tiltakozott ezellen, ezúttal félretett. Mégsem ivott többet annál az egy kortynál, hiszen ha ártatlan is lenne e nedű, rejthet csapdát pusztán szokatlanságából, melyre teste tán nem felkészült. E tárgyaláson tiszta fejjel kell részt vennie, s míg hátát Yoru őrzi, minden másra neki kell ügyelnie.
avatar
Djuka Munfurawa
Játékos

Taijutsu Pontok : 106

Tartózkodási hely : Getsugakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Chūnin
Chakraszint: 811

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Kedd 14 Feb. - 17:14

Shiro-san válaszol a kérdésemre, ahogy a fák egyre ritkulni kezdenek, és átlépünk Konoha határán. Furcsa az ellenőrzőpont hiánya, de lehet, hogy az Erdő Országa ezzel is ki akarja fejezni bizalmát az érkezők számára, valamint azt, hogy szívesen lát mindenkit a határain belül. Ugyan nem jelent semmit, de én, aligha hallottam valamit az Erdő Országáról, és szerintem a háborúban sem vett részt eddig, bár nem igazán tartom bölcs dolognak, hogy ennyire nyitottak lennének az ország vezetői, csak örülni tudok annak, hogy nem kell határőröknek magyarázkodnom. Shiro-san ismét csak csendes útitársnak bizonyul, így van időm összeszedni a gondolataimat. Bár a hatalmas fák látványa lenyűgöző, egy életre elegem lett az erdőkből, így nem szentelek különösebb figyelmet a táj feltérképezésének.
Szóval, tényleg igaz. Konoha delegációjának tagjaként részt fogok venni egy béketárgyaláson, mely a háború végét hivatott beharangozni. Bár Shiro-san válaszából ítélve, mi szerint a Kagék nem fognak feltűnni, ez inkább csak egy mozgalom, vagy annak is csak az indítványozása. De akár hogy is, én támogatom. De még mennyire, hogy támogatom. Amióta csak felkeltem a kómából, mással sem szembesültem, csak a háború borzalmaival. Az idilli, békés, szeretettel teli falu, melyben egy hat éves álmot aludtam, teljesen megváltozott, mire felkeltem. Minden, és mindenki amit valaha szerettem a romok martalékává vált. A háború mással nem bírt, csak áldozatokkal. Tönkretette azokat is, akik egyébként teljes, kellemes életet éltek előtte. Szabadjára engedte a civilekben, és a harcolni nem tudókban is rejlő belső sötétséget. Ezt első kézből láttam. Én is a részese voltam. Tudom, mit jelent, és tudom, milyen. Lehet ez arrogánsnak hangzik, de igazság szerint kötve hiszem, hogy bárki, aki most a konferencia felé tart, többet vesztett volna, mint én. Hiába vagyok csak segéd, és afféle kísérőként működnék, fel fogok szólalni. Elmondom a véleményemet. És végig fognak hallgatni. Nem érdekel, ha közbevágnak, vagy ha megpróbálnak elhallgattatni. Most először, és talán utoljára lesz esélyem arra, hogy olyanok előtt szólaljak fel, olyanoknak mondhassam el tapasztalataimat, akik tehetnek is valamit. Akiknek hatalmukban áll végre befejezni ezt az átkozott háborút, aminek sosem kellett volna elkezdődnie.
Szeretteim kerülnek gondolataim rivaldafényébe, elenyésző mennyiségű közös emlékeim velük annál fontosabbak, és kedvesebbek számomra, főleg most, így mosolyt csalnak az arcomra. Nem is oly rég érzett dühöm tovaszállt. Igen, a családi képemet elégettem, de utána újrarajzoltattam. A naplómat is elégettem, de egy újat vettem, és újra le írtam bele az emlékeimet. Még ha nem is tettem volna, sosem feledem a barátaimmal, szüleimmel töltött időt, még ha az kevés is volt. Szeretteim mellett még sokan mások is, megfordulnak a fejemben akikkel ugyan rövid, de eseménydús vándorutam során találkozhattam. Az öregember, aki szeretteim monogrammjait vésette velem egy fába. Akira, aki megtanított mindenre, amire Kawashiro nem tudott, ezután kénytelen volt folytatni az útját, amire fiatal korában kötelezték. A falusi, akivel hirtelen felindulásból végeztem. És természetesen, Yao... akitől sokkal tehetetlenebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor. Dühös voltam. Gyengének éreztem magam. Jelentéktelennek.
De most... erősebbnek érzem magam, mint bármikor. Emlékszem az adrenalinlöketre, az érzésre, az izgalomra ami elöntött akkor, mikor Keisuke Kagirival végeztem. Tudtam, hogy megérdemelte a halált, és egy elszabadult fenevad volt, kit meg kellett állítanom, így nem is bánom, hogy a halálát okoztam. De büszke voltam arra, hogy egy nálam sokkal erősebb ellenfél felett arattam győzelmet. Lehet, hogy csak puszta szerencse volt, de a győzelem mámora, melyet addig a pillanatig sosem volt szerencsém átérezni, örömmel töltött el. Büszkévé tett. Akkor nem kételkedtem a képességeimben, és most sem teszem. Bár amit jelenleg érzek, nem is mérhető az akkori örömömhöz. Most úgy érzem, végre eljött az én időm. Végre tehetek valamit. Végre leróhatom tiszteletemet a szeretteim előtt. Tudom, vagyis, nem tudom, hanem szeretném azt hinni, hogy nekik jelent valamit az is, hogy amikor csak tehetem, virágot teszek a sírjukra. De ezzel, sokkal többet tehetek értük. Ezzel tehetek valamit mindenkiért. Még mindig alig tudom elhinni, de... ez nem álom. Tényleg egy béketárgyalásra megyek, én, Satoshi Kawajiri, egy 20 éves genin, aki eddig csak egyetlen sikeres küldetést tudhat magáénak, mióta felébredt a kómából, és az sem az övé volt. Szeretném azt is hinni, hogy afféle isteni jel, vagy inkább olajág volt, melyet az istenek felém nyújtottak, az a tény, hogy engem küldtek, mint Konoha egyik delegációtagja.
Az ég felé nézek, miközben gyors léptekkel követem Blue-san-t. Fellélegzem. Most még a madárcsicsergés sem zavar. Boldog vagyok. Úgy érzem, végre tehetek valamit. Végre hasznos lehetek. Végre, nyomot hagyhatok a világban. A barátaimért. A családomért. Az elveszettekért. Az elesettekért. Mindazokért, akik a háború martalékává váltak. És... magamért is. Úgy érzem, hogy ma végre nyugodt szívvel hajthatom álomra a fejem.
Gondolataimból, melyek szinte cikáznak elmémben, a fáradtságom ellenére is, ami abból származik, hogy két technikát tanultam meg egy nap leforgása alatt, az szakít ki, hogy végre megérkezünk az Erdő Gyöngyének nevezett palotához. Gyönyörű, szinte mesébe illő felépítésétől és fejedelmi díszeitől elakad a szavam, de nincs időm különösebben szemügyre venni, hiszen hat madármaszkos férfi jelenik meg közvetlenül előttünk, és kéri, hogy igazoljuk magunkat.
Gondolom, Shiro-san lenne a delegációnk vezetője (hiszen még mindig velem van), így megvárom, amíg ő teszi, ha nekem is meg kell szólalnom, egy rövid bemutatkozást ejtek meg.
- Satoshi Kawajiri. Konohát képviselem. - szólalok meg, amennyiben szükséges, ha nem, csendben maradok.
Egy aprócska mennyiségű gyűlölettel tölt el, hogy azt kell mondanom, Konohát képviselem, de... magamban tartom, és remélem, nem látszik az arcomon. Próbálom elhessegetni az ilyesféle gondolataimat, mert nem itt a helyük. Egy pillanatra Shiro-san-hoz fordulok.
- Elmondaná mi a neve? Könnyebb lenne megszólítani magát. - mondom neki, de érdemleges választ nem igazán várok.
Időközben körbenézek... nem igazán tűnt fel, hogy kijöttünk az erdőségekből, és egy igazi tengerparton vagyunk. Sosem láttam még tengerpartot... tényleg gyönyörű az óceán, így az éjszaka. A holdat sosem láttam még ennyire tisztán... olyan, mintha a hold istennője egyenesen rám szegezné tekintetét. Lehet, hogy az istenek tényleg velem vannak? És ez az ő művük? Nem hiszem, hogy bármi is véletlenül történne... vagy ok nélkül.

Az egyik csőrmaszkos férfi el is mond nekünk egy pár szabályt, illetve fontos tudnivalót. Csak bólintok a mondandójára, jelezvén, hogy tudomásul vettem. Ezután, átkísérnek minket egy ismét, lenyűgöző kinézetű parkon, amiken percekbe telik átgyalogolnunk, mire végre a kastélyba érünk. A kastély is, természetesen lenyűgöző... de majd később is figyelembe tudom venni. Egyelőre izgatottságom, és minden várakozást felülmúló tettrekészségem dominálja az elmém, nem pedig a minket körülvevő táj, és építmények csodálata. Elvégre vándor vagyok, később is lesz időm világot látni... és sokkal jobb lenne békében megtenni, mintsem háborúban. 
Ahogy belépünk a kastélyba, egy újabb idegen fogad minket, ezúttal maszk nélkül. Közli velünk, hogy amennyiben szabályt szegünk, végünk. Ismét csak bólintok, hiszen érthető a dolog. Az enyhén fellelhető, ámde bizonyosan jelen lévő arroganciát a hangjában figyelmen kívül hagytam, hiszen a legkisebb gondom volt jelenleg. Gondolataim ezerfelé jártak, és még a kastély hatalmassága sem segített azon, hogy zakatoló elmém bármiféle nyugalomra leljen. Elvezetnek egy szobához, melynek ajtaján Konoha címere ékeskedik. Itt azért már remélem Shiro-san magamra hagy.
Be is térek a szobámba, ahol ismét rendkívül látvány tárul elém. Egy pillanatra ki is megyek az erkélyre, hogy beleszippanthassak a frissítően tiszta, tengeri levegőbe. A hold ismét csak szemet szúr. Egy darabig mosolyogva nézem a tengert, miközben ismét feladatom nagysága furakodik az elmémbe.
- Szóval, ezt is megértem... - jegyzem meg halkan, egy elégedett mosollyal.
Itt vagyok. Az Erdő Gyöngyében, a helyszínen, ahol egy béketárgyalás veszi kezdetét holnap. Ez a tárgyalás pedig minden reményem szerint, végre véget vet ennek az átkozott háborúnak. Elindulok befelé, majd szemet szúr, egy asztalon lévő teáscsésze alatt egy levél. Meg is nézem. Egy tájékoztató van benne a tárgyalás kezdetének időpontjáról. Tíz órakor... akkor bőven van időm kialudni magam. Az ágyamra nézek... szerintem még sosem aludtam egy ennyire csicsás ágyon, de örülök, hogy végre nem a szabadban kell megtennem. És, még fürdőszoba is van, így nem a tóban kell fürödnöm, hanem vehetek egy forró fürdőt. Leveszem a hátizsákomat, és kibújok a fekete ruháimból, majd a zsákomat kinyitva kikészítem a fehér kimonómat, amit vettem magamnak a Yao-val történtek után. A Yao-val kapcsolatos gondolataimat próbálom elhessegetni, és inkább arra gondolok, hogy holnap ezt a fehér kimonót fogom viselni. A fehér a béke színe... az új kezdeteké. Itt, a gyász jelképének, a feketének már nincs helye.
A tükörben szemügyre veszem magam. Hozzászoktam már ahhoz a látványhoz, melyet félig megégett testem nyújt. Azt akarom, hogy lássák az arcom, ezért szerintem holnap lófarokba fogom fogni ősz hajamat, nem fogom rejtegetni a sérüléseimet. Elindulok és veszek egy forró fürdőt, amely végre megnyugtat, majd nyugovóra térek. Kényelmesen elhelyezkedem az ágyban, és az izgatottságtól nehéz ugyan, de csak sikerül elaludnom. Nem gyötörnek sem rémálmok, sem szörnyű gondolatok. Nyugodt vagyok, és kimért. A célom tisztán lebeg előttem: el kell érnem a békét. Mindent megteszek, ami csak tőlem telik.
El is jön a reggel ideje, előbb kelek fel, mint az inas megérkezne, így magamra kapom a kimonómat, és annak zsebeibe drótokat helyezek el, természetesen megfelelő méretűre hajtogatva. Az Ayatsuito-nak hála könnyen meg, még csak nem is látszik. A hajamat is egy drót-darabbal fogom fel, az Ayatsuito-nak köszönhetően amit tegnap tanultam, könnyű egy hajgumira emlékeztető formát faragni belőle. Hogy hosszúra nőtt hajam még jobban összetartsam, egy kunai-t teszek bele, mely fegyverként is fog szolgálni. Láttam már így hordott hajat, így remélem, hogy csak betudják egyszerű hajdísznek, nem pedig fegyvernek fog számítani, elvégre jól kell kinéznem. A hátizsákomból némi élelmet és vizet veszek elő, és megreggelizem, elvégre, még van idő. Ezután felállok, és a tükörben még egyszer, utoljára végigsimítok égett arcomon, már büszkén viselve sérülésemet, és sok sikert kívánok magamnak egy elégedett pillantást vetve tükörképemre, miközben végre elérkezik a várva várt idő, és egy inas kopogtat az ajtón. Ki is megyek, majd követem a tárgyalóterembe.
- Itt az idő. - mondom magamban.
Nagy levegőt veszek, amint elfoglalom a kijelölt helyem, és végig nézek a teremben lévőkön. Számítok megvető, vagy éppen csodálkozó pillantásokra a zord kinézetemet illetően, így figyelembe sem veszem őket, amennyiben megtörténnek. A delegációm vezetője mellett foglalok helyet, aki minden bizonnyal Shiro-san. Végighallgatom a magát Hanage Shiro-nak nevező egyén szavait, és csak bólintok rá. Érdekes, hogy Konoha delegációját időközben lecserélték, de örülök, hogy az újnak én is a részese vagyok. Amegakure képviselőjét is megemlíti... ő lenne a kék hajú nő? Nem értem miért kapott különösebb figyelmet, és említették egy mondatban a daimyo-val, akivel kapcsolatban meglep az, hogy nőnemű, és az is, hogy elég szemre való. De, fontosabb dolgom is van, mint a bájaival foglalkozni. Kirigakure és Yukigakure küldötteinek jelenléte nem lep meg, hisz persze, hogy itt vannak: minden országnak tiszteletét kell tennie egy ilyen fontos eseményen, még ha nem is maguk a falvak vezetői jelentek meg. Közben persze szemet szúr az előttem lévő ital, amit kitöltöttek, valamiféle üdítőnek néz ki. Nem hiszem, hogy mérget tettek volna bele... és különben is, ez most nem a paranoia ideje. Izgatottságomat arcom nem árulja el, csak a remegő lábaim, melyet hála az isteneknek elrejt az asztal. Újabb nagy levegőt veszek. Bizony, itt az idő. A béketárgyalás. A háború vége. Legalábbis, nagyon remélem, hogy az. Shiro-san-t kivéve senkit sem ismerek innen, de ennek sem szentelek különösebb figyelmet, csak remélni tudom, hogy mind a békét képviselik. A legtöbbjük tapasztalt shinobi-nak néz ki, nem pedig diplomatának, bár... nicsak, ki beszél. Egy lap is található előttem, melyet alá kell írnom. Természetesen megteszem, majd újabb nagy levegőt veszek. Kezdődnek a nyitó beszédek. Feladatom súlya még csak elevenedik meg bennem igazán. Helyt kell állnom. Ki kell vennem a részem a háború végetvetésében.
Amint begyűjtik a nyilatkozatokat, az óramutató járása szerint, az Amegakurei képviselő kezdi a kört. Először nem igazán akartam figyelni rá, de legnagyobb meglepetésemre, a szavai szinte megigéznek. Ahogy figyelemmel hallgatom, a szemében látom, hogy ő is sokat vesztett. Tudja jól, hogy miről beszél, a szavai nem üresek, hanem súllyal bírnak. Gondolatainak mesterien ölt formát, mint egy képzett diplomata. Bár tudom, hogy Amegakure technikailag az ellenségem, mivel a Víz Szövetségének tagja, nem tudok mást tenni, mint figyelni a nő minden szavára. Még csak elismerően sem bólintok, még ha érzem is, hogy meg kell tennem.

"Sokat vesztettünk, már túl sokat is. Úgy gondolom kevés van, amit még el tudnánk veszíteni. De amíg itt vagyunk, addig van remény. És amíg van remény, addig van jövő." Így szól Konan, Amegakure képviselője. Mintha a szívemből szólt volna. Mintha teljesen megelevenítette volna a gondolataimat. Egy pillanatra a szemembe is nézett, ahogy kimondta, hogy "addig van jövő". Úgy éreztem, mintha tudná, min mentem keresztül, mintha az arcomra lenne írva. Tudom, hogy nem nekem szólt. Az is lehet, hogy csak porhintés volt, vagy csak szimpátiát akart kelteni. De jól esett, hogy valaki ezt végre kimondta. Valaki, akinek hihetek is, mert érzem az ilyesmit, megtanultam látni az ilyesmit. Látom a szemében, hogy tudja, miről beszél. Talán ténylegesen békét akar, és együttműködést, nem csak a saját országának biztonságát. Az is érthető lenne, de... nem tudom. Mint mondtam, valami megigézett a szavaiban. Ahogy emeli poharát, szinte reflexből én is emelem az enyémet. Szóhoz sem tudok jutni. Egyszerűen lenyűgözött. Nem sok jót hallottam róla, csak azt, hogy kapcsolatban volt az Akatsuki egykori, vagy egyik vezetőjével... nem tiszták az információk ezzel kapcsolatban, de tény, hogy kellemesen csalódtam benne. Eléggé kellemesen. Remélem, szóba tudok vele elegyedni a tárgyalás után... vagy a szünetekben. Ez a nő felkeltette az érdeklődésem, és félreértés ne essék: testi vonzalomról itt szó sincs. Inkább úgy érzem, mintha rokonlelkek lennénk. Nem tudom miért, de valami ezt sugallja. A megérzéseim pedig általában nem csalnak, főleg mostanában, és azután, hogy már eleget láttam.
Miután Konan befejezte mondandóját, egy lassú, kimért, ámde tiszteletteljes tapsot az irányába, azért megengedek magamnak, közben próbálok mélyen a szemébe nézni, hátha egy újabb pillantásból többet tudhatok meg. Akár megtörtént ez, akár nem, próbálom kiverni a fejemből az újdonsült gondolat sokaságát, és a feladatra koncentrálni. A többiek, akik előttem szólnak, nem nyűgöznek le. Egyikük sem viseli sem az arcán, sem a szemében a háború, vagy a szenvedés borzalmait. Vagy ha igen, akkor jól leplezik... vagy az is lehet, hogy csak lankad a figyelmem, hiszen ahogy egyre közelebb kerül a szó hozzám, egyre idegesebb vagyok.
Végül, rám kerül a sor. Én jövök. Nagy levegőt veszek, majd felállok, kezemben a poharammal. Ezt, egy kis habozás követi, amíg összeszedem a gondolataimat, majd egy pillanatra Shiro-sanra nézek, ezután végignézek a többieken.
- Üdvözlöm önöket. - szólalok meg végül. - A nevem... Satoshi Kawajiri, és...
Egy pillanatra ismét elakadok... majd lecsukom a szemem. Tudjátok mit? A fenébe ezzel. Nem fogok udvariaskodni. Nem fogok kertelni. Elmondom a véleményem, még ha ki is dobnak a tárgyalásról. Elegem volt a háborúból, és ennek hangot adok. Igen. Elhatároztam magam. Kinyitom a szemeim, és folytatom. Leteszem a poharam az asztalra.
- Ugyan a delegáció tagja vagyok, de nem Konohát képviselem, és nem is az érdekeit. Nem is a hokagénkat képviselem, vagy az ő érdekeit. Nem is tudom, hogy békét akar-e. Azonban egyet tudok: az emberek igen, békét akarnak. Én is. Én azokat képviselem, és azok nevében beszélek, akik szenvedtek a háború miatt, a Tűzben, vagy azon kívül. Akikre lesújtott a sors könyörtelen fintora. Hat évig voltam kómában... akkor még a harmadik hokage vezette Konohát. Szebb idők voltak, nem? Legalábbis, annak tűntek még akkor. Most már ennek még csak a látszatát sem tartjuk fenn. Erre ahogy felkeltem, mit láttam? Mindenki, akit eddig ismertem, és szerettem, meghaltak. - mondom lesütött szemekkel, majd kis habozás után folytatom.
- Nemes halál volt, nem igaz? Mind a falujuk szolgálatában vesztették életüket. Shinobik, akik kérdezés, habozás nélkül ellátták kötelességüket, ez elvárható, nemde? - mondom egy gúnyos félmosollyal, majd komorrá válik a tekintetem.
- Nem. Nem várható el. Túl sokat áldoztak a falujukért. Túl sokat áldoztak fel egy értelmetlen háborúért. Vándor vagyok, és a Tűz Országát jártam, majdnem két hónapig. Tudják, mit láttam? Szenvedést. Kegyetlenséget. Halált. Pusztulást. Banditák fosztogattak falvakat, a férfiakat lemészárolták, a nőket megerőszakolták, a gyermekeket magukkal vitték, hogy őket is a saját sorsukra kényszerítsék. És ez csak egy, a sok szörnyűség közül. Hol voltak ilyenkor a katonák, a milicisták, a ninják, a Hokage? Miért nem tartották fenn a rendet? Mi értelme van a háborúnak, kérdezem, ha annyira arra figyelünk, hogy másoknak ártsunk, hogy a saját nemzetünkkel rosszabbat teszünk, mint az ellenségeinkkel? Hanyagságunk miatt több ezren vesztik életüket minden nap, az erősebb nem a gyengét védi, hanem eltiporja. Gyilkosok, tolvajok, erőszaktevők, mindenféle bűnöző kihasználja a káoszt, ami a háború okozott, és ezt mind az ártatlan emberek sínylik meg, akiknek adójából fenntartjuk a folyamatos csatározást, de miért?! Miért? Csak azért, hogy továbbra is ugyanez történhessen? Azt szeretnénk, hogy így emlékezzenek ránk? Hogy veszthetjük életünket falvaink, országunk szolgálatában, míg szeretteink bármikor, a háború borzalmainak áldozatává eshetnek idehaza? Szükség van errre? Muszáj, hogy ez így legyen?
Kezdem kicsit felhúzni magam, szóval inkább nagy levegőt veszek, és valamivel nyugodtabb hangnemben folytatom.
- Ne csak igyunk a békére. Ne csak beszéljünk róla, valósítsuk is meg. Mert, a végére talán nagyobb szörnyetegekké válunk, mint azok, akiket teremtettünk. Mint azok, akik kihasználják ezt az átkozott háborút, hogy saját, önös céljaikat valósíthassák meg, és az ártatlanoknak ártsanak. Ilyenek lennénk? Mostani civilizáltságunk pusztán csak álca? Nem hiszem. Azt viszont szeretném hinni... és tudják mit? Nem hiszem, tudom, hogy mi mind jobbak vagyunk ennél. Tehetünk valamit. Hát akkor tegyünk is! Ne hagyjuk elszalasztani ezt a lehetőséget. Bizton mondhatom önöknek, hogyha Konoha nem is... vagy maga Shimura Danzou nem is, az ártatlanok, a civilek, a dolgozó emberek, mindenki... a béke mellett áll, és én is. Mert ha ezek után sem lesz béke... magunkat is felemésztjük majd. És akkor mivé válunk? Mivé válik az, aminek védelmére keltünk? Semmivé. Nem is fogunk ráismerni. Higgyék el... tapasztalatból beszélek.
Újabb szünet. Majd végre befejezem hosszúra sikeredett beszédemet.
- Nagyon kérem önöket, gondolkozzanak el azon, amiket mondtam. Jelentéktelen porszem vagyok csupán, maguk pedig azok, vagy azokat képviselik, akiknek hatalmukban áll befejezni ezt az őrületet. Kérem, ne csak szavakkal, hamis ígéretekkel vigasztalják azokat, akik már nem lehetnek itt köztünk, vagy annyit vesztettek, hogy az élet szikrájának apró lángja maradt bennük csupán. Hanem cselekedjenek. Tegyenek a békéért. - mondom, majd emelem poharam.
- Az igazi... békére. Ami remélem, hamarosan eljő majd. - mondom, majd iszom a nedűből, és ekkor leteszem azt az asztalra.
Nem igazán volt ez nyitóbeszéd... de ez már kikívánkozott belőlem. Csak remélni tudom, hogy nem szakítottak félbe, ha megpróbálták, nem hagyom nekik. Mindenképpen el akarom ezt mondani. Úgy érzem, mindenkinek tudnia kell róla. Mindenkinek át kell értékelnie magában a dolgokat. És mindenkinek hallania kell egy olyan ember véleményét, álláspontját is, aki ugyan a fronton nem harcolt, de látta, mi van mögötte. Első kézből látta, tapasztalta a sok szenvedést amit azok éreznek, akik hátra maradtak.
- Köszönöm. - mondom ki, ha végighallgattak, és a beszédem zavartalan volt, majd visszaülök a helyemre, és kíváncsian várom a többiek álláspontját, és véleményét, pláne ezek után.
Nem hiszem, hogy ennél drámaibb, és érzelemteljesebb nyitóbeszéddel bárki is szolgálhatna, de mostanában elég sok meglepetés ért. A tekintetem azért Konan felé kúszik. Hasonlóan beszélt hozzám... kíváncsi vagyok, mit szólt a beszédemhez. A hosszúra nyúlt megszólalásom során nem tudtam rá figyelni, mert mindenkit egyenlően pásztázott a tekintetem. Mindenkire hatni akartam. Remélem sikerült. Egy biztos: jól érzem magam. Megkönnyebbültebbnek. Végre... végre kimondtam, amit gondoltam. Noha dühösebben terveztem, de... de így sikerült. Elvégre nem az a célom, hogy magamra haragítsak mindenkit, hanem, hogy gondolkodóba essenek. Remélem, ahogy a szemembe néztek, látták, hogy szavaim igazak, és őszinték. Látták, hogy tapasztalatból beszélek, hogy mindent láttam, amit látnom kellett ahhoz, hogy ilyen véleményt formálhassak.
Csak remélni tudom, hogy a tárgyalást semmi sem zavarja meg, és azt is, hogy legalább egy valaki szívéhez szóltam. Ha nem... akkor szerintem tudom is, mi lesz a következő lépésem. Ismét Konan felé vándorol a tekintetem. Mi a fenéért igézett meg engem ennyire ez a nő...? Mi van benne? Valami isteni jel lehet megint? De nem akarok holmi perverznek tűnni, és illetlenség lenne sokáig nézni őt, így inkább abbahagyom. Ha esélyem lesz szóba elegyedni vele, majd megteszem... na meg, ki tudja milyen meglepetésekkel szolgálhat még ez a tárgyalás. Lehet, hogy más, hasonló szellemű, vagy gondolkodású egyénnel is szembetalálom magam.
Így utólag, azért elgondolkozom azon, hogy talán egyeseknek túlzás lehet, amit mondtam, főleg a többi Konohai képviselőnek, de őszintén szólva: nem érdekel. Ki kellett ezt adnom magamból, ki kellett mondanom, és még így is visszafogtam magam. Együtt akarok működni a békéért. Lehet, hogy ígyis magamra haragítottam valakit, de csak azt mondtam, amit gondolok. És különben is, nem vagyok diplomata, így... nem. Nem érzek bűntudatot amiért gondolataimnak hangot adtam. Nem érzek bűntudatot azért, amit mondtam, mert tudom, miért szóltam, úgy ahogy. Akinek meg kell értenie, az úgy is meg fogja. Aki képes arra, hogy megértse, az úgy is meg fogja. Csak remélni tudom, hogy eljutott azokhoz, akihez kellhet, és akiknek szántam. Azokhoz, akik a békéből, amit eddig lehetne csak hiú ábrándnak is mondani, valóságot kovácsolhatnak majd. Nagy levegőt veszek, és kifújom magam. Nem is tudom, mikor szóltam utoljára ennyi emberhez. Azért még motoszkál bennem, hogy lehet, hogy hiba volt ennyire őszintének lennem, de... nem. Ennek így kellett történnie. Meg kellett tennem, nem... meg akartam tenni. Tudniuk kellett. Ha itt nem hallgatnak meg, akkor sehol. Itt, és most kellett felszólalnom. Hiszem, hogy a jó, és megfelelő dolgot tettem, akárki is váljon az ellenségemmé, vagy szövetségesemmé. A pokolba Konohával és az érdekeivel, én azért vagyok itt, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak: a IV. Nagy Shinobi Háborúnak.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 89

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 578

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Koreko Rui on Szomb. 18 Feb. - 22:55

//Elnézést kérek a késésért és köszönöm Peinnek, hogy adott haladékot a reag megírására!//

Úgy tűnt, hogy az a két óra ólomlábakon jár, annyira nem akartak telni a percek, de még a másodpercek is mintha néha-néha kihagytak volna egy lépést. Rui örült annak, hogy korábban felébredt, ám valamikor a határidő előtti húsz percben idegesen kezdett dobolni az asztalon, ami mellett helyet foglalt. Egyetlen papírlapot csúsztattak csak be az ajtó alatt, azon állt, hogy mikor fog érkezni az inas, aki elkíséri a delegációvezetőket a tárgyalásra. Túlságosan sok rejtély övezte a két házigazdát. A kunoichi fejéből pedig nem ment ki a tegnap este tapasztalt furcsa chakrahálózat.
*Vajon észrevette, hogy szenzor vagyok? Elég hamar elárultam magam, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak.* Töprengett el a vörös hajú lány.
Az éjszakából semmire sem emlékezett, hosszú idő után végre kezdett egy kicsit megnyugodni. Na nem mintha a háború emlékeit olyan könnyű lett volna feledni. És azt tervezte, hogy a saját fájdalmát fogja felhasználni a békéhez, már ha esély adódik rá, vagy képes lesz megemlíteni, amiket átélt. Mivel egyetlen ünnepi kimonója kissé megsérült az előző éjszaka váratlan eseményei során, ezért úgy döntött, a rendelkezésére bocsátott ruhásszekrényben fog körbenézni. Talált is egy nagyon csinos, mégis kényelmesnek tűnő ruhát. A rózsaszín sosem állt hozzá közel, ám most mégis úgy döntött, azt vesz fel. A szoknya nagyjából térd alá ért, ezzel nem is akadályozta ennyire a mozgásban. Először el akart rejteni magánál fegyvert, de a tegnapi események is eléggé aláásták a normálisnak indult béketárgyalást. Tisztában volt vele, mire képes fegyverek nélkül, bár mostanában sokszor kételkedett magában, idejét látta annak, hogy elűzze a negatív gondolatokat magáról. Mivel a rózsaszín virágos ruha eléggé szabadon hagyta a felső testét, még egy fekete kabátkát vett elő a szekrényből. Régebben próbálta a nőiességét fegyverként bevetni, húszas éveit átlépve, letett erről. Haját megint szabadon hagyta, mintha ezzel megpróbálta volna jelezni, hogy nem harcra készül.
Végre elérkezett az idő és megjelent az inas, ahogy a levélben állt. Néhány koppanás hallatszott az ajtón, és Rui már rég készen állt, hogy igazán elkezdje a mai napot. Amint kilépett az ajtón, mintha varázsütésre elillant volna az összes aggodalma. Magabiztosan a szolgáló szemébe nézett, zöld lélektükrei szinte lyukat égettek az emberben. Azon már meg se lepődött, hogy kész labirintus vezetett el a tárgyalóteremig. Ami jobban meglepte, az út valóban öt percig tartott, az időérzéke még mindig működött, számolnia se kellett a másodperceket.
Ez a terem mintha kicsit kisebb lett volna, mint a tegnapi, ám még így is impozáns és gyönyörű látványt nyújtott. A jounin automatikusan körbenézett, felmérte a terepet. Azonnal feltűnt neki, hogy a hatalmas ablakok panorámás kilátást nyújtottak. Tekintete megakadt az életnagyságú szobrokon, egy pillanatra az az érzése támadt, minden lépését figyelik.
*Fura.* Ez az egy szó kúszott be agyába, majd gyorsan elkapta a fejét és az asztalra nézett. *Kezdek paranoiás lenni, pedig ez még csak a második tárgyalás.* Ebből a gondolatmenetből a fehér hajú lány biccentése zökkentette ki. Viszonozta az apró köszöntést, nem akart tiszteletnek lenni.
Odalépett a kerek asztalhoz, ahol meglepő módon a fő helyen a férfi foglalt helyet. Ezt inkább mindenféle belső megjegyzés nélkül hagyta, csak viszonozta az erős kézfogást. Nő létére a ninja kiképzés kellő erőt adott neki, na meg különben is tudtára akarta adni a tárgyalás vezetőjének, hogy nagyon is határozott. Aztán nézte csak meg az asztal beosztását. Annyira talán meg se lepődött, hogy a Daimyou mellett kapott helyet. Fehér hajú párjában nem bízott, viszont maga a kisasszony határozott benyomást tett rá, úgy érezte vele nem lehet játszadozni. Helyet foglalt a kényelmes székben és amint ez megtörtént, újfent idegesség lett úrrá rajta. Megígérte magának, hogy félreteszi a többi országgal szemben tanúsított rosszallását, ám akaratlanul is belegondolt abba, Iwagakure egyik küldötte néhány méterre ül tőle. Amíg elhangzott a köszöntő és a szabályok ismertetése, a lány az asztal alá rejtette mindkét kezét. Összekulcsolta, hogy némiképp csökkentse a remegést, ám ez sajnos nem sokat segített. Ahogy a konferenciavezető szép lassan mondandója végére ért, úgy szedte össze magát testben-lélekben Sunagakure delegációvezetője is. Megfordította a pergament és kissé kapkodva, de egész szépen írta alá nevét.
*Jól tudtam, amikor erre vállalkoztam, hogy a falumat fogom képviselni. Próbáltam kizárni a személyes érzéseimet, csakhogy ez nem fog menni. Tájékoztatom a résztvevőket és akkor nem lehet túl nagy baj.* Összegezte magában, amire bőven volt ideje, tekintve, hogy utolsóként szólalhatott fel.
A nyitóbeszédet Amegakure képviselője Konan kezdte, onnan folytatták tovább szép sorjában a képviselők. A legjobban Konoha egyik küldöttének beszéde ragadta meg, pont azért, mert nem csak a faluját képviselte. Viszont sajnos ráerősített a gyanújára, hogy egykori otthonától nem fog segítséget kapni, amíg a jelenlegi Hokage irányít. Erre a gondolatra kissé aggódni kezdett, ám ez új löketet adott neki a beszédhez. Az úton volt ideje kigondolni és gyakorolni, de ez most teljesen más volt - éles helyzet, ahol egy fél mondat dönthet sikerről vagy kudarcról. Sajnos nem kerülhette el, muszáj volt felszólalnia. Szinte felpattant székéből, amikor jelezték, hogy övé a szó. Fejét előre döntve jelezte, hogy még egyszer üdvözöl minden jelenlévőt.
- Mélyen tisztelt Daimyou és Hanage-san! - kezdett bele a jounin. - Koreko Rui vagyok Sunagakure delegációvezetője. Bizonyára a jelenlévők mind tisztában vannak vele, hogy a falum jelenleg milyen helyzetben van. Pont emiatt vagyok itt, szeretnék mielőbb véget vetni a háborúnak.
Egyből a közepébe vágott, amin maga is meglepődött. Néhány pillanatnyi szünetet tartott, aztán folytatta.
- Meghallgattam a többiek beszédét, mind vesztettünk el valamit a háború miatt. Örömmel hallottam, hogy arra törekszünk, ezek a tárgyalások sikerrel záruljanak. A tárgyalás kezdetén Hanage-san aláíratott velünk egy nyilatkozatot, miszerint közöljük a felekkel, ha a falu érdekeitől eltér a sajátunk - jobb kezét ráhelyezte a lapra, anélkül, hogy oda pillantott volna. - Amikor megláttam Iwagakure követét, nem titkolom, hirtelen elöntött a harag és a bánat. Aztán rájöttem, hogy pont emiatt kell még jobban igyekeznem, még többet tennem Sunagakuréért. A bosszú nem megoldás, helyette inkább arra kéne törekedni, hogy minél előbb sikereket érjünk el. Az, hogy ennyien részt veszünk a béketárgyalásokon, azt bizonyítja a világban nem uralkodott el a káosz, a gyűlölet, van még jó is. Tudom, kissé naivnak, sőt gyermeki álomnak hangzik ez a kijelentés, de úgy döntöttem, minden bizodalmamat ide helyezem. Elvesztettem a reményemet, viszont szeretném visszaszerezni.
Kiöntötte a szívét, csak azt remélte nem fogja később megbánni. Felemelte az alkoholt tartalmazó poharat, először a fehér hajú férfi és a Damiyou felé fordította, aztán a többi jelenlévő felé. A szájához emelte és aprót kortyolt belőle.
- A békére! - zöld lélektükrei felizzottak, készen állt bármire.
avatar
Koreko Rui
Játékos

Taijutsu Pontok : 133

Tartózkodási hely : Sunagakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: 1661

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Pein on Csüt. 23 Feb. - 23:58

  – Kérem, Daimyou asszony, a szó az Öné – szólt a konferenciavezető, miután a sunagakurei delegáció is elmondta nyitóbeszédét. 
  – Igazán köszönöm.  
  A vörös hajú, elragadó szépségű nő kecsesen felállt, betolta maga után a széket, majd roppant ráérősen sétálgatni kezdett a teremben, az asztal körül. Mindannyiótokon elidőzött néhány pillanatig a tekintete. Arcán az izmok állandó, mégis kellemes és megnyugtató mosolyba fagytak. Akkora csend honolt a teremben, hogy akárhányszor érték cipellőjének tű sarkai a padlót, az minden egyes alkalommal hangosan visszhangzott a teremben. Az apró morajok pedig mintha egyre mélyebben és erősebben szóltak volna. A nagy némaságot az erősödő koppanásokon túl az ajtó feletti kakukkos óra halk zaja törte csak meg. Észrevehettétek, hogy a konferenciavezető a néma várakozás közben a faragványokkal teli ajtó feletti falat figyeli. Talán idegesítette az állandó „tikk-takk”, a fémszerkezet kattogása, vagy egyszerűen csak ő unta a már több mint egy perce tartó némaságot. Aztán a nagymutató mozdult egyet, mire a kakukkos falióra tetején kicsapódott egy piciny ajtó – az alatta lévő pontos, miniatürizált változata –, azon pedig kiszökkent egy kicsiny, cinkeszerű madár, aki csiripelt egyet, majd vissza is bújt búvóhelyére. Ekkor a daimyou végre szólásra nyitotta a száját. 
  – Érzitek már, ahogy a méreg átjárja a testeteket? 
  
  Ahogy a nő tovább lépkedett körülöttetek, testetek minden egyes porcikája elnehezült, mintha millió tonnás súlyokat aggasztottak volna a bokátokra, térdetekre, szemhéjatokra, a szívetekre, a gerincetekre. Beszélni se tudtatok. Szinte összeroppantatok a testi és lelki tehetetlenségtől – mégse szenvedtetek igazán. Az elsőként szólók a test elnehezülését valamivel hamarabb érezhették, de valamiért a hatás csupán mostanra teljesedett ki. Mindenkin egyszerre. 
  Odalépett a konohai delegációhoz. Delejes tekintetével közelebbről is vetett rájuk egy pillantást, majd magasabbra szökött száján a mosoly. Egy mozdulattal kapta ki a delegációsegéd hajából a kunait. 
  – Mennyi indulat. Mennyi érzelem. Mennyi beteljesítetlen álom. Ó, kedves delegációtagok! Önök aztán valóban a béke reményével jöttetek el ide. Mi sem dicséretesebb ennél… És mégis. – Ujját végighúzta a kunai pengéjén. – Oly kevés kézzelfoghatóság. Oly kevés ráció. Oly kevés… tett. – Újra járkálni kezdett körben a teremben. – Az a baj a shinobikkal, hogy nem értik, mi az az önérdek. Néhányuk talán tudja. Néhányuk talán a nemzete érdekeivel is tisztában van – persze, igaz, miről is beszélek. Természetesen ez utóbbival tisztában kell lenniük. Másképpen nem lennének itt… de egy dolog a megértés, más a mögé tekintés… Felteszek hát egy kérdést: miért háborúzunk? 
  
  Csend. (Mi más lehetne a válasz.)
  – Érdekből háborúzunk. Mindent érdekből csinálunk… Az államok között is működik a bosszú intézménye, de sokkal kevésbé jelentős, mint az egyének között. Az érdekek irányítanak mindent, és a közérdek beteljesítése szilárdítja meg az állam feletti hatalmat. Nem, az Önök falui és országai igenis törődnek a kisember és az Önök személyes sorsával és jólétével. Egyébként elveszítenék a támogatásukat. Én már csak tudom… – Itt sóhajtott egyet, de az arcára fagyott mosoly még eközben is rendületlen maradt. – A shinobiknak fel kell azt is ismerniük, hogy ők csak katonák. Mi van a normális – ezt a szót fennhangon kiemelte – emberekkel? Önök szerint nekik mennyire érdeke ez a háború? 
  Újabb csend. 
  – Tartsák észben, hogy nem csak a háborúban, a békében is a győzelem a cél. A béke egy kulturált, jól szabályozott háború. Az érdekek háborúja. És hát lássuk be akár a mi egyszerű példánkkal is, mennyivel jobb is ez a békében torzsalkodó állapot. Hiszen most Önök joggal gondolhatják rólam, hogy ellenség vagyok. Talán az is volnék. – Ekkor harsányan, nőies bájjal nevette el magát. – De én is joggal gondolhatom Önökről, hogy ellenségek, akiket itt az ideje kiiktatni. Nem ismerik az érdekeimet, a céljaimat. Jó eséllyel én sem az önökét, Önök sem az egymásét. Valamilyen szinten mi is háborúzunk egymással, nem igaz? És mégis, Önök eljöttek ide, és megígérték, hogy tartózkodnak az erőszaktól, miközben a béke építésén munkálkodnak. Megölhetem én most magukat? – Még ha szeretném, akkor se tehetném. Mit gondolnak, hogyan találnék azok után olyasvalakire, aki megbízik bennem és nemzetemben? Nem háborúzhatom önkényesen. És hadd tegyem hozzá rögtön… higgyenek nekem: a nagyok se tehetik. Hiába van meg valakinek az ereje, hogy lerohanja a fél világot, ha ezzel olyan láncreakciót indít el az érdekek kusza rendszerében, hogy ezt utána a világ másik fele bosszulja majd meg kamatostul.
  
Vett két nagy levegőt, majd visszasétált a konohai delegációhoz. Vészjósló gyorsasággal a delegációsegéd nyakához emelte a nemrég tőle megkaparintott kunait, majd sebet ejtett a fiún. A nyakából vér csordult le az asztalra, de a sérülés csupán felszíni volt, a háború borzalmai között csupán karcolásnak tűnt. 
 – Ugyanebben a szellemiségben a szabályszegést viszont az Erdő Országa nem tűri. Kérem, ehhez tartsák magukat. Mi most, és remélhetőleg a béke elérése után is biztosítani fogunk minden tőlünk telhetőt e kellemes, háborúmentes állapot fenntartásához, azonban az alku másik oldala már Önökhöz tartozik. Ilyen világot vizionálunk mi. Önérdekkövetőt, de vérontásmentest és igazságost. A béke közös érdekünk.  
  A kicsiny cinke újra kiugrott az ajtó feletti faliórából. Ekkora engedett a testetekre nehezedő szorítás és a temérdek láthatatlan tömeg nyomása. 
  – Igazán elnézésüket kérem a hosszúra sikerült beszédem miatt. Kérem, nézzék el nekem. Szerettem volna, ha látják: az Erdő Országa szándékai komolyak… most pedig: SZOLGÁLÓK! – rikácsolt, kissé furcsa hangnemváltással – Kérem, gondoskodjanak némi italról és harapnivalóról! 
  A teremben megannyi sündörgő inas jelent meg, akik mindenki elé tányérokat, evőeszközöket és poharakat helyeztek. Habos-babos sütemények, mindenféle földi jóval telepakolt szendvicsek érkeztek, a poharakba szaké és bor csordogált. A konferenciavezető udvariasan jó étvágyat kívánt, majd hozzátette: 
  – Kérem, amennyiben étkezés közben eszükbe jutna bármilyen fontos megjegyzés vagy konstruktív javaslat, vagy csak egyszerűen szeretnének néhány szót váltani asztalszomszédjaikkal, ne habozzanak. A szabályok azért ennyire nem szigorúak. Mindenesetre tíz perc múlva folytatjuk a tárgyalás érdemi részével. 
  A bénító hatás ekkorra teljesen tovaszállt. 

//Határidő: március 4. Mint látható, a kör nem hosszú, ez után kezdődik majd az érdemi tárgyalás. Vagy majd kiderül.// 
avatar
Pein
Adminisztrátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Kami
Chakraszint: Bőségesen elég Konoha elpusztításához...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Pént. 24 Feb. - 16:28

Süket fülekre talált az, ahogy kiöntöttem a szívem az előbb. Nem is tudom, mire számítottam. Hm. Egy csalódott félmosolyt ejtek meg magamban, aztán ráeszmélek, hogy ez nem a megfelelő hely, és idő. Hallaniuk kellett. Vagyis inkább, el kellett mondanom. Mindenkinek tudnia kell, mi folyik igazából egy háború által gyötört nemzetben. Ki tudja, talán cselekvésre késztethetem őket. A legtöbb, amire számíthatok azaz, hogy legalább elgondolkoznak azon, amit mondtam. Tapsot ugyan nem kaptam, nem is vártam el. Azt Konan érdemelte. Ő az, aki mindenki szívéhez szólt, én csak a sajátom szerint cselekedtem. Kíváncsi vagyok, ő mit szólt a beszédemhez. Nehéz olvasni abban, aki rejtegeti az érzelmeit... nem úgy, mint én, akinek az arcára van írva. Ha nem is mondtam volna ki, a szememben látták volna.
Bár meglep, hogy senki más sem szólalt fel úgy, ahogy én. Meglep, hogy nem szóltak szívből. Hiszen a béke mindannyiunk közös érdeke, nem? Ugyan, kit akarok átverni. Hatalmas különbség van a tapasztalt ninják felfogása, és az enyém között. Az itt lévők bizonyára ezt a tárgyalást is küldetésnek kezelik, úgy, mint megannyi másikat, és nem veszik készpénznek a béke lehetőségét. Tudnak érzelmek nélkül, a saját nemzeteik képviseletében cselekedni. Olyanok, mint a bábok, melyeket mozgatnak. Lehet, hogy csak ki akarták tapasztalni a vetélytársaikat, mert ellenségként kezelnek a delegációjuk tagjaikon, és magukon kívül mindenki mást a teremben. Én pedig nyitott könyv vagyok. A tudtukra adtam a szándékaimat. Ha a szemembe néztek, vagy néznek, láthatják, hogy őszintén beszéltem. Viszont, ha az ő lelkük tükrébe nézek, nem látom benne önmagam. Nyomait sem látom benne az elzárt szívüknek, a sebzett lelküknek. Vesztettek-e el valakit? Ó, igen, biztosan. De, hogy a szeretteiket látták-e önnön akaratukból a halálba menni? Kétlem. Látták-e őket megtörni a háború súlya alatt, látták-e teljesen más emberként visszatérni őket, megtörve, eltiporva? Kétlem. Azt pedig bizton állíthatom, hogy egyikőjük sem kelt fel hat év kóma után arra, hogy mindenki, akit szerettek meghalt.
Csak egy ember szemében látok ehhez hasonlót. Csak egy ember szemében látom magamat, vagy legalábbis valaki hozzá hasonlót, az pedig Amegakure vezetője, Konan. Valahogy, képes vagyok látni az ilyesmit. Van különbség azok közt, akiktől elvették a szeretteiket, és azok közt, akik látták őket elveszteni önmagukat. Akiknek esélyük sem adatott arra, hogy elbúcsúzhassanak, esélyük sem adatott arra, hogy megmentsék őket. Az ilyesmit az ember a lelkén hordozza. A szem pedig a lélek tükre, és egy hozzáértő, vagy hasonszőrű egyénnek, a lélek sebei egy pillantás csekély, kérész életű idejére láthatóvá válnak. Érezhetővé. Kézzelfoghatóvá. Talán ezt hívják együttérzésnek? Talán a kiképzőmesterek így tudják megmondani, ki járta már meg a poklot?
Ezért sem értem ezt az egészet. Jobban kéne próbálkozniuk. Mindent bele kéne adniuk. Láthatóvá kéne tenniük, szinte közszemlére tenniük saját akaratukat, nem pedig nemzetük politikai érdekeinek szócsöveként kellene funkcionálniuk. Ha ezt jelenti shinobinak lenni, hogy csak bábként követed a parancsokat, és nincsenek saját gondolataid, saját érdekeid, saját hited, saját céljaid, akkor velem van a baj. De sosem fogom rejtegetni a saját érzéseimet, a saját gondolataimat.
Nem Konohát jöttem képviselni, hiába mutatkoztam be úgy, és hiába írtam alá azt a nyilatkozatot. Önmagamat képviselem. És én, a békéért vagyok itt, semmi másért.
A nyitóbeszédek után a konferenciavezető tudtunkra adja, hogy a Daimyoé a szó. Miután egy velőtrázóan érzelemtelen, ámde politikusokra, vagy egyéb hatalmi alakokra jellemző, kellemesnek hatni akaró mosollyal ékesíti ábrázatát, szépen, lassan, szótlanul jár közöttünk. Egy szót sem szól, addig, amíg a kakukkos óra meg nem szólal. Ezután, egy meglepő mondatot formálnak ajkai: "Érzitek már, ahogy a méreg átjárja a testeteket?"
Méreg? Milyen méreg? Álljunk csak meg.
Villámcsapásként ér a felismerés, hogy a nedű, amiből az előbb ittam, és nem csak én, hanem mindenki más, méreg volt. Vagy legalábbis volt benne. Észre sem vettem, hogy lábaim remegése nem a megkönnyebbüléstől hagyott alább, hanem azért, mert mozdulni sem tudok. Megszólalni sem. A szemeimet azért tudom mozgatni, legalábbis, az egyiket, mivel már csak az egyik ép, de azt azért látom, hogy mindenki hasonló helyzetben van. Egyikük sem tud mozdulni, ahogy én sem. De ha tudnék is, nevetnék... még hozzá kínomban.
Hát persze. Hogy lehettem ennyire naiv, és gondolhattam, hogy ez tényleg egy béketárgyalás, és tényleg csakis a békéről szól? Még a Kagék sincsenek itt. Az egyetlen vezető, aki tiszteletét tette, az Konan. Nem tudom mit jelent ez, de távol álljon tőlem, hogy beleártsam magam a politikába. Nem azért vagyok itt. Az, azonban felettébb dühít, hogy valaki, fehér zászlót lenget, és ezt használja ki arra, hogy kiszolgáltatottá tegyen minket. Minket, akik a békéért jöttek. Legalábbis, páran közülünk.
Mielőtt tovább tudnám elemezni a helyzetet, a nő közelebb lép... hozzám. Ezt... meg mire véljem? Ahogy rám néz, a mosolya kiszélesedik. De miért... mielőtt rájöhetnék, miért, egy mozdulattal kiveszi a hajamból a kunai-t. Ja igen. Így már érthető. De mit akar vele? És még is mi volt ez a gyors, precíz mozdulat? Még a frizurám se ment tönkre. Még csak hajtincseket sem vágott le, miközben kirántotta a hajamból a pengét.
Ismét járkálni kezd körülöttünk, én pedig kezdek nyugtalan lenni. Rendkívül kiszolgáltatott helyzetben vagyok most, és nagyjából azt tehet velem, amit akar. Bárkivel, azt tehet amit akar, és most már fegyvere is van. Tőlem. Várjunk csak, mit gondolhatnak ez alapján a többiek?! Arról, hogy egy ennyire jól látható fegyvert hoztam egy béketárgyalás helyszínére?
Nem, várjunk csak, nyugodjunk meg. Ez jó. Hiszen ez, eltereli a figyelmet a zsebemben lévő drótokról, és senki sem tudhatja, hogy ismerem a drót csévélő technikához. Mondjuk tegnapig én sem tudtam. Azt pedig, csak nyugodtan higgyék, hogy amatőr vagyok, az nem különösebben érdekel. Az viszont annál inkább, hogy egy nő, aki az előbb mérgezett meg minket, egy pengével a kezében járkál körülöttünk, miközben mi mozdulni sem tudunk.
Nyelek egyet, miközben próbálom szemmel tartani a nőt. Kézjelekre sem vagyok képes, így semmilyen jutsu-t nem lennék képes használni arra, hogy... állj. Jutsu? A kakukkos óra. A konferencia vezető nem az irányába bámult? Vagy valamerre az ajtó fölé? Biztos, hogy az italban volt a méreg? Egyáltalán, mi a célja ezzel, ha csak nem akar megölni mindannyiunkat, itt, és most? Erőfitogtatás? Provokáció?
Közben a daimyo-asszony egy hosszú monológba kezd. Szavai hallatára csak úgy kavarognak a fejemben a gondolatok, de az első érzelem, amit magaménak tudhatuk, az: a düh. "Érdekből háborúzunk"? Kinek az érdekei? Milyen érdek lehet annyira fontos, hogy ezreket áldozzunk fel miatta?! A cél nem szentesíti az eszközt, bármi is legyen az. Bármi is legyen az, nem teszi érthetővé azt a sok szenvedést, nem teszi boldogabbá azt a sok embert, akik sosem láthatják többé a szeretteiket. És nem is hozza vissza őket!
Csak katonák lennénk? Akik vakon követik a parancsokat, bármit is utasítsanak nekünk? Nem értek egyet. Ha pedig azok is vagyunk, nem szabad tovább így viselkednünk, akkor nem, amikor cselekedhetnénk is! Dühít, hogy nem tudom kimondani ami a szívemen van, pedig úgy félbeszakítanám! Az egyetlen épkézláb gondolata az volt, hogy a közembereknek nem érdeke a háború. Senkinek sem az. A béke pedig nem egy újabb háború, ez ellentmondás. És nem csak érdek, hanem szükség. A daimyo pusztán politikai szempontból nézi a dolgokat.
És, hogy megölhet-e minket? Megtehetné, pláne most, de ezzel minden nemzet haragját kivívná magának. Várjunk csak, ez volt a célja? Példát statuálni? Erőt fitogtatni? Megmutatni mennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyunk?
Mint ha parancsszóra tenné, odalép mögém, és a saját kunai-mmal belevág a torkomba. Egy pillanatra sokként ér, mert azt hiszem elvágta a torkomat, de érzem, hogy nem így történt, csak belevágott. Azonban, képzetlenül ilyet nem tehet. A nyakban két verőér is van, ő elkerülte mindkettőt. Tudta, hogy kell megvágnia ahhoz, hogy megijesszen, de ne ejtsen túl mély sebet. Figyelmeztetésnek szánhatta... vagy megbélyegzésnek. Hogy mindenki láthassa, ki hozott egy jól látható fegyvert a tárgyalásra, ha esetleg valakinek nem volt tiszta az ülőhelyek miatt, hogy ez az én kunai-m volt, így már láthatják.
Viszont, simán megölhetett volna, de nem tette. Nem akar vért ontani a béke ígérete miatt, és annak nevében... vagy mert nem akarja, hogy vérszagtól bűzölögjön a szépen berendezett hely padlózata. Ennél a nőnél már nem lehet tudni. Viszont, ha azt hiszi, hogy ezt megtorlom, téved, és ha azt hiszi, hogy ezzel van hatalma fölöttem, téved. Kaptam már ennél sokkal rosszabbat, nem is oly rég. Ennél jóval nagyobb sebet kell ejtenie rajtam, hogy megijesszen.
Egy újabb rövid monológ után, végre tudunk mozogni, majd szolgálók árasztják el a termet, és mindenféle ételt és italt tesznek le elénk. Első dolgom megmozgatni a végtagjaimat, aztán a vértől csöpögő sebemhez nyúlni. Nem elég, hogy megsebzett, még meg is lopott. De egy kunai-ért nem fogok balhézni... más kérdés, hogy a többiek fognak-e. Elveszek egy szalvétát ahonnan lehet, ha nincs, kérek egyet az egyik szolgálótól, majd a sebemhez nyomom, hogy elállíthassam a vérzést, összenyálazom a szalvétát majd letisztítom vele a sebet amennyire csak lehet, ezután pedig feltörlöm vele az asztalon lévő vért, majd a szabad zsebembe teszem.
Na jó, elemezzük a helyzetet. Megmérgeztek minket... állítólag. Erőfitogtatás céljából... vagy valamiféle bizalmi játék furcsa megnyilvánulásaként. Vagy provokáció gyanánt. Hm. Nem azt mondtam, hogy nem megyek bele a politikai játszmákba? Mert ez, inkább az a kategória számomra. Ha már a daimyo-nál tartunk. "Egy ilyen világot vízionálunk mi"? Kíváncsi lennék, neki miért érdeke a béke, de bizonyára csak egy előre begyakorolt, felszínes választ kapnék.
Egyébként is, van, aki jobban érdekel, akinek személyében úgy érzem, rokonlélekre találtam. Egy pillantás is elég volt, hogy meggyőzzön erről. Lehet, hogy tévedek, persze, hogy tévedhetek, de ha amúgy is szünet van, és semmi érdemlegeset nem csinálunk... na meg a többi követ nem adott okot arra, hogy megszólítsam őket, akkor jobb, ha megbizonyosodom arról, igazam van-e. Tényleg úgy gondolom, hogy érzem, illetve látom valaki szemében, hogy ha hasonló dolgon, vagy ne adják az istenek, valami rosszabb eseményben lehetett része, mint nekem. Úgy gondolom, hogy ezt, mindenki a lelkén viseli. A szem, pedig a lélek tükre. Ha pedig ez nem lenne elég, Konan beszéde volt az egyetlen, ami a szívemhez szólt. Lehet, hogy ez is csak egy előre begyakorolt szöveg, de... baj lenne azt feltételeznem, hogy hátha, talán nem? Baj lenne arra vágyni, hogy találhatok valakit, akiben megláthatom önmagam? Akivel osztozhatok a fájdalmamon, még ha egy kicsit is, vagy legalább csak átérzi, min mentem keresztül?
De, ha nem is így van, az, hogy naiv vagyok, és más emberekben keresek kapaszkodót, nem újdonság. Most is, ahelyett, hogy arra koncentrálnék, miben sántikál a Daimyo, egy kibúvót keresek arra, hogy saját magamat vigasztalhassam. Ha már Konan... jut eszembe, ő vajon hogy fog reagálni arra, hogy őt is megpróbálták megmérgezni? Már ha méreg volt. És már ha tényleg az italban volt. Yao Nan Kaizou-ja után, egy méreg-jutsu távolról sem lepne meg. Egyáltalán nem.
Össze-vissza gondolkozom... áh, kit is akarok átverni. Csak azért vagyok itt, hogy valami kapaszkodót, vagy kibúvót találjak magamnak. Tudom is, hogy mi elől. Tisztában vagyok azzal, mit csinálok, és miért csinálom. De, ha a legkisebb esélyem is meg lehet arra, hogy a háborúnak véget vehessek, és kivehessem belőle a részem, megteszem. Meg kell tennem. Ezért vagyok hajlandó ignorálni amit a Daimyo művelt az előbb. És talán ezért is örülök annak annyira, hogy úgy hiszem egy rokonlélekre akadtam Konan-ben. Egy faluvezető... szép is lenne, nem? Ezért is kell megbizonyosodnom róla, hogy igaz-e. Muszáj.
De még is mit mondjak? Mit mondhatnék? Egy kicsit elgondolkozom, majd döntést hozok. Szépen, lassan elindulok felé, semmi hirtelen mozdulat, főleg azok után, hogy mindenki tudja, hogy egy rohadt kunai volt a hajamban.
Amennyiben nem állítanak meg, és Konan közelébe kerülök, egy torokköszörüléssel felhívom magamra a figyelmet.
- Hölgyem. - szólalok meg, majd mélyen meghajolok.
Az illemi mozdulat után kiegyenesedem, majd ismét megszólalok.
- Hallottam a beszédét, és meg kell mondjam, a szívemhez szólt. Úgy gondolom, maga tapasztalatból beszél. Ha megengedi... nem csak a nemzetét képviseli, hanem sajátos nézőpontja is van. Ha megenged egy kérdést... mi hozta ide?
Nem vall rám, hogy ennyire választékosan beszéljek, és ennyire talpnyalóan, de nem tudom, hogy kell viselkedni egy faluvezetővel. Ő egyáltalán Kage? Nem tudom. Azt viszont szeretném megtudni, hogy, miért, miért igézett meg ennyire, és miért éreztem beszédét annyira sajátomnak, illetve hozzám közel állónak? Remélem, erre választ kapok... valahogy. Bárhogy.
Most így belegondolva, a kérdésem baromság volt, afféle kódolt nyelv arra, hogy "egyébként, mit csinálsz itt igazából, kit vesztettél el"? Persze nem várom, hogy válaszoljon, de amennyit töprengek, előbb-utóbb remélem rájönnék. Lehet, hogy megint csak felesleges kibúvókba kapaszkodom. Lehet, hogy igazából nem is láttam mögötte semmit, csak beképzeltem.
Nem, most nem szabad kételkednem magamban. Ha már szóba elegyedtem vele, az okkal történt. Minden okkal történik. Okkal vagyok itt. Okkal van itt ő is. Nem éreztem volna semmit, hogyha találkozásunk nem lett volna előre megírva a nagykönyvben. Lehet, hogy ez is csak a sors egy mulandó szeszélye, vagy kegyetlen játékot játszik velem, de... amíg az elméd játszhat veled, addig a szíved nem. A lelked nem.
Miközben várom a válaszát (ha válaszol), próbálok mélyen Konan szemeibe nézni, és meglátni mi is rejlik mögötte. Lehet, hogy tőle várom a válaszokat a saját problémáimra? Miből feltételezem, hogy ő már elkergette a démonait? Nem tudom. Majd a válaszából kiderül.
Az azonban bizonyos, hogy egyébként is szóba akartam vele elegyedni a szünetekben, akármi is süljön ki belőle. És az is bizonyos, hogy ezen a tárgyaláson semmi sem az, aminek látszik. De ez nem az elhamarkodott cselekvések ideje, és egyelőre nem tudok tisztán gondolkodni. Nem is igazán akarok. Az egyetlen itteni célom a béke, de ami a tárgyalást illeti, biztos vagyok benne, hogy a Daimyo-nak valami hátsó szándéka van. Önös érdekből cselekszik, aminek lehet, hogy megfelelne, ha a nemzetek nem háborúznának egymással.
Megint csak, nem azt mondtam, hogy nem ártom bele magam a politikai játszmákba? De lehet, kénytelen leszek. Ide a béke ígéretével hoztak engem... és ezt az ígéretet be fogom váltani. Véget kell vetni ennek a háborúnak. Minden áron. Bármi áron. Ebben az esetben a cél igenis szentesíti az eszközt.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 89

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 578

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Konan on Szomb. 25 Feb. - 0:13


A nő udvariasan, ámbár rezzenéstelen arccal hallgatja a beszédeket. A márványszilárd kifejezése viszont megrepedni kényszerül Konoha követének szavai hallatán. A fiatal férfi heves állásfoglalása szokatlan számára, főleg egy ilyen eseményen, de talán indokolatlanul: az ifjú Satoshi Kawajiri a Tűz gyermeke. ~ A Tűz akaratát örökölve nem is csoda, hogy ilyen heves. De vajon a Hokage tudatában van annak, hogy egy ilyen személy jött el képviselni Konohát? ~ Rideg arcából éles, narancsosan csillanó szemei a forró lángokra hasonlítanak. ~ Ha akár a töredéke is igaz a Hokage személyéről és jelleméről szóló híreknek, akkor ezt a megnyilvánulást egyenesen árulásnak venné. Árulásnak, ami után halál jár... ~ Pislantás nélkül hallgatja a néma csöndet felkavaró mennydörgéseket; ez a vihar előtti csend, miközben a lázongó fellegek már a láthatáron gyülekeznek. ~ Milyen érdekes, hogy ő, kinek feladata a tűz akaratának megőrzése és továbbadása tiporná, fojtaná el azt leginkább. Persze ez a háborúban nekik hogy is tűnhetne fel? El kell ismernem, a Hokage okosan él a lehetőségekkel... olykor pedig visszaél. Csak azt sajnálom, hogy ezt hagyják; pedig akkora a potenciál...! ~
Ő viszont nem tapsol; nem azért jöttek, hogy egymás előadásait díjazzák, a feladatuk annál sokkal fontosabb – tekintetével azonban követi a fiatal férfi mozdulatait, s mikor ismét leül, egy apró, alig észrevehető biccentést intéz az irányába; az előadásokat nem díjazza, de az őszinteséget igen.
Intenzitásban ugyan nem éri el a férfiét, mégis Sunagakure képviselője az, aki szavaival felhívja magára a figyelmet. A nemzete kifejezetten sokat szenvedett, talán a legtöbbet; nem csak emberi életek vesztek oda, hanem egész területek kerültek ki a népe irányítása alól. ~ Akik túlélték, menekülésre kényszerültek vagy fogságba estek... És mind tudjuk, meddig tartanak fogságban embereket. ~
Az elhangzó szavakkal viszont egyik követnél sem ért teljesen egyet; igazságok és féligazságok lengik be a levegőt. Tagadhatatlan, hogy a gyomra egy pillanatra összerándul abban a pillanatban, ahogy meggyőződik róla: ~ Gyalogokat küldtek... Megállás nélkül dúlnak a harcok, véreznek el az emberek, és ők gyalogokat küldtek, miközben ők maguk a trónjukon ücsörögnek nyugalmasan... ~ A felismerés keserű ízt hagy a szájában. ~ Vajon tudják, hogy csak előfutárként küldték őket, hogy csak egy egyszerű üzenetet hordoznak? Vajon sejtik, hogy azért küldték őket, mert nélkülözhetőek? ~ Elvégre háború van; a háborúban mindenkit felhasználnak. Ha több nemzet feje jelenléte mellett elég egy nemzetnek képviselő útján résztvennie; az már önmagában sértést valósítana meg, ahogyan az adott nemzet komolytalanságát is kifejezné.
Az érzékei viszont mélyrepülésbe kezdenek, amivel párhuzamosan villannak helyükre mentális önvédő mechanizmusai; a politikai gondolatokat tudatából száműzve érzi, amint a fókuszpontja kiélesedik. Érzi a szívverését, tüdejének tágulását. Szívverése nem gyorsul fel, bár hallja azt dobogni a fülében. Az orrát elhagyó, felszínes nyugalommal kifújt levegő forrósága tagadhatatlan; dühének egyedüli manifesztációja. Tekintetére érzelemmentes fátyol kerül; ismét márvány, rideg és hibátlan, mégis a fátyol jelenleg úgy hat, mint a zuhogó esőben váró vadász jelenléte, amint a prédáját lesi azt várva, mikor hibázik.
~ Vendégekként hív ide, fogad minket otthonában... A hagyományok szerint az oltalma alatt állunk. Vagyis csak állnánk, ha nem szegné meg. Ezért régen háborúk törtek ki. És nem is akármilyen vendégek vagyunk; rangtól függetlenül diplomáciai státuszban járunk el. És egy állam diplomatáját így kezelni újabb ok a konfliktusra. ~
Hát még vérét venni egynek; érdekesnek és egyben szórakoztatónak találja a fiatal nő merészségét – ha a fiatal férfi helyében most az ülne, aki számára a küldetést, a megbízást adta, akkor a nő már nem élne. Viszont erőfitoktatás gyalogokkal szemben? Átlátja ugyan a politikai szükségét egy ilyen manővernek, viszont jelen esetben majdhogynem felesleges zaklatásnak tartja; mi értelme a küldötteket megfenyegetni, hiszen konkrét döntési joguk nincs. Az efféle erőfitoktatás viszont kifejezetten negatív fényt vethet a vendéglátójukra.
A figyelemfelkeltő szándékot kifejezetten nem díjazza, hiszen ő emberek sorsáért felel, így kötelessége elkerülni a felelsleges vérontást, márpedig egy béketárgyaláson csakis felesleges lehet az agresszió.
~ Egy shinobi köteles minden eszközt bevetni, minden lehetőséggel élni annak érdekében, hogy küldetése elérje célját. Ez alapelv. Viszont egy diplomáciai szituációban, ahol az italfogyasztás vak bizalomra utal, hiszen hogy is lehetne tárgyalni a békéről, ha azt nem bizalommal és őszinteséggel tesszük, a fogyasztással való bármiféle visszaélés, bármiféle csapda preparálása súlyos vétek. Meglepődnék, ha ezek után bármire is jutnánk... bár... ha azt vesszük, hogy ezáltal közös ellenségükké avanzsálta önmagát, akkor vehetjük úgy is, hogy már most van miért egyesíteni célunkat és erőnket. ~
Ha eddig félig értett egyet a delegációk szavaival, akkor most belül megrökönyödve kacag; ugyan nem expresszív személy, mentális befolyás alatt – bármilyen eredetű is az – meg végképp nem az, mégis belül képes megélni (és néha kiélni) érzelmeinek vad táncát.
~ Hiú gyermek... megkérdezted vajon a fegyverkereskedőt, aki a hirtelen megugró piaci igények hatására gazdagodik meg azáltal, hogy az átlagos árakat jóval meghaladó összegért adja el a fegyvereit? Na és a növénytermesztőt, aki a házilag kitermelt gyógynövényeit árusítja? És az egyszerű hétköznapi szekérrel rendelkezőt, aki magas összegért szállítja a menekülteket egyik pontból a másikba? Mindig, minden háborúban vannak olyanok, akik meggazdagodnak azon; származásuktól és professziójuktól függetlenül. Mindegyik oldalon vannak vesztesek és nyertesek is, nem számít, hogy shinobiról vagy civilről van szó. De fentről mindig könnyű prédikálni; a selyemruha, a finom étek viszont a jóléten kívül nem garantál mást, mint tudatlanságot. Járj a szenvedők között, érezd az éhségüket, szenvedd az evilági kínjaikat és majd akkor megérted... ~ A háború természetes velejárója természetüknek; a pusztulás, a háború, a fájdalom viszont az új megalkotására, a régi lebontására is késztet, hiszen csak akkor lehet megerősödni, ha előtte a földön kötünk ki. A béke értékét csak a háború árnyékában lehet megpillantani, bármennyire legyen az véres.
A kiontott vért pedig az Eső mossal el.
Gondolatmenete egészen hasonlít egy bizonyos személy filozófiájára, de talán nem is csoda, hiszen egy utat jártak mindvégig.
A gyönyörű műtárgy cinkét formázó eleme viszont felhívja magára a figyelmét, mikor teste ismét a sajátjának mondható – tekintete a konferenciavezetőre ugrik, s végig rajta is tartja, mikor a szolgálók ismét megjelennek. Mintha ezek után bárki is fogyasztana bármit... Bár ha a szernek köze van a korábbi hanghatásokhoz és együttesen okozták merevségüket, akkor talán már késő az aggodalomra; a szer már a szervezetükben van.
A nő figyelmét azonban a konohai férfi vonja el a belső dilemmáról:
Uram. – A köszöntés egyenrangú, viszont ő nem a mély meghajlást választja, ugyanis felsőtestével csak finoman hajol meg, mivel bár nem köztudott, rangja és kora miatt ez a szokás. – Sok emberért felelek, az ő sorsuk miatt vagyok most itt. – Hangja valamennyivel lágyabb, de arca nem enged. A tekintete egy pillanatra az ejtett seb nyomára téved, majd pedig Getsugakure követe felé fordul. – Djuka-dono, esetleg nem tud olyan jelenlévőről, aki jártas az irio ninjutsu művészetében? Úgy gondolom, érdemes volna ellátni ezt a sebet... – Utolsó mondata egyszerűnek tűnhet, de valójában kifejezetten összetett; egyrészt a béketárgyalást vérontással kezdték a vér mennyiségétől függetlenül, és ez már képes lehet megbélyegezni a tárgyalásokat, így talán ildomos volna eltörölni annak nyomát. Arról nem is beszélve, hogy akár a penge mérgezett is lehetne, a nő ugyanis megérintette azt...
Szavait ugyan Getsu képviselőjének címezi, de mivel a jelenlévők képzése lehetővé teszi, így ők is hallhatják azokat. Amíg viszont esetleg verbális vagy tetleges választ kapna jelentkezés formájában, ő a vendéglátók felé fordul.
A konferenciavezető által feldobott lehetőséggel természetesen rögvest él; így ugyanis a felvezetése nem túl agresszív, hiszen az alkalom adott. – Ha lehet, én először kérdeznék; egészen pontosan mit ért önérdekkövető világ alatt, illetve ez az önérdekkövető jelleg az Erdő Országa, továbbá az önök vonatkozásában miként nyilvánulna meg? – A kérdés közvetlen, mégis némi politikai intrikával meghintve érdekes eredményekhez vezethet.
avatar
Konan
Játékos


Adatlap
Szint: S
Rang:
Chakraszint: 1800

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Katana on Vas. 26 Feb. - 21:11

Lehetséges, hogy már a legelején elrontottam az egész tárgyalást. Velem ellentétben másoknak igen is sikerült terjedelmes és hathós beszédet kitalálniuk. Meglehet az odavezető úton ezen dolgoztak akárcsak én ám nekik sikerült valamit alkotni velem ellentétben. Igaz, ha másik oldalról nézem, akkor a beszédem jelképezte a Kirigakure szellemiségét, kevés beszéd és sok tett. Egy közmondás is úgy tartja, sok beszédnek sok az alja, amíg mások cseverésznek mi a tettek mezejére lépünk. Óvatosan körülkémleltem, hogy más is izgul-e annyira, mint én, azonban ennek semmilyen jelét nem láttam. Természetesen én is mindent megtettem annak érdekében, hogy senki ne láthassa mennyire is izgulok. Míg az utánam következőket hallgattam az a gondolat jutott eszembe, hogy ha nagyon nem megy nekem ez a dolog, kérvényezhetem a lecserélésemet. Ez egy elég gyáva gondolat volt, a tárgyalások még el sem kezdődtek és nekem azon járt az eszem, hogyan tudnék elmenekülni. Mi számunkra a küldetéseknél csak két lehetőség állt fenn, győzelem vagy halál. Mivel azon a helyen úgy tűnt nem lesz vérrontás így egyértelműen az első opciónak kell teljesülnie. Ez sajnálatos módon csak egy szép álom, mert rövid pályafutásom alatt akadt pár olyan feladat, ami kudarccal ért véget mégsem haltam bele. Igyekeztem a gyáva gondolatokat kiűzni a fejemből és figyelni a delegációtagok nyitóbeszédére. A Konohai küldött hagyta, hogy az érzelmei vezéreljék és egyenesen kimondta azt, amire gondolt. Ez egyenes ámbátor botor jellemre vallott, ugyanis nem mindig tanácsos közölni másokkal a véleményünket. Habár egy ellenséges nemzet tagja volt személy szerint semmi bajom nem volt vele. Láttam elég nagy sebhely díszelgett az arcán, amit talán a háborúban szerzett, igaz járhatott volna sokkal rosszabbul is. Mikor mindenki befejezte a nyitó beszédét a konferencia vezetője átadta a szót a Daimiyónak aki szép lassan elkezdett a hátunk mögött sétálni. Korábban nem fordítottam nagy figyelmet rá, ám ezúttal jobban szemügyre vettem viszont csak szemmel, a fejemet nem mozdítottam. Nagyon szép nőnek tűnt és kedvesen mosolygott, ahogyan ott ballagott.
~Akahana jóval csinosabb.~ erre a gondolatra kissé megrémültem és összeráncoltam a homlokomat.
Fogalmam sem volt miért éppen ő jutott eszembe, hiszen mindig szabadulni próbáltam tőle. Akahana egy gazdag nemes lánya volt, akivel összehozott a balsors. Egy kissé kínos találkozás után közölte velem, hogy egy ősi szokás miatt, és mert szimpatikus vagyok neki, el kell vennem feleségül. Pénzt és hatalmat ajánlott, amit én természetesen visszautasítottam azóta próbált engem úgymond meghódítani. Az is igaz, hogy van mit köszönöm neki, mert nagyon sokat segített rajtam, ráadásul rendkívül csinos és nem fogad el nemleges választ. Nem mintha éreztem volna valamit iránta vagy ilyesmi azonban valamiért egyre többet gondoltam rá. Megpróbáltam Akahanát kiszorítani a fejemből és csak a Daimiyora koncentrálni. Nem tudom mások hogyan voltak vele azonban egy kicsikét zavart, ahogyan ott mászkált körülöttünk. Annak idején, az akadémián a sensei járkált így, hogy szemmel tarthasson bennünket. Arra számítottam, hogy miután egy komplett kört tett le visszatér, a helyére majd belekezd egy rendkívül hosszú, unalmas beszédbe. Miután a kakukkos órából előbukkant a picinyke madár csiripelt majd visszatért az otthonába végre a Daimiyo is hajlandó volt megszólalni. Mikor megkérdezte tőlünk hat-e már a méreg beletelt egy tízed másodpercbe mire felfogtam mit is mondott.
~Megmérgezett?~
Én ostoba, gondolhattam volna erre, ugyanis bizonyos ninják előszeretettel használtak mérgeket pontosabban az-az igazság, hogy megfordult a fejemben egy pillanatra, majd elhessegettem a gondolatot. Végül is egy béketárgyaláson voltunk ahol semmi keresnivalója nincs az erőszaknak, legalábbis elméletben. Éreztem, ahogyan egy hatalmas súly nehezedik a testemre, ami állttal az egyik gyerekkori rémálmom vált valóra. Azt álmodtam, hogy alig birok megmozdulni és csak suttogni tudok. Nagyon megijedtem akkor, hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, ráadásul még segítséget sem tudtam hívni, azonban az csak egy álom volt ez viszont a valóság. Az a nőszemély könnyedén elvághatta volna a torkunkat csak egy vágás és vége mindennek. Először arra gondoltam, ha meghalok, édesanyám bizonyára puszta kézzel tépi ki annak a nyomorultnak a szívét és nem, csak azért mert ő a falu legerősebbje, hanem mert ő egy édesanya. A nők elképesztő dolgokat képesek véghezvinni, hogy megvédjék a családjukat.
~Mik nem jutnak, az eszembe nem adhatom fel ilyen könnyen. Nincs vége, amíg nincs vége. Egy Kirigakurei ninja addig küzd, amíg még ver a szíve, és ha lehetséges még azután se adja meg magát. Különben is nagyon sok fájdalmat okoznék vele, ha most hagynám magam megöletni. Édesanyám, édesapám, Akahana.~
Fogalmam sem volt miért jutott megint eszembe az a lány ugyanis folyton az idegeimre ment ráadásul sosem fogadott el nemleges választ és mindig az kellett, hogy legyen, amit ő akart. Vettem egy mély levegőt majd kifújtam, hogy végre rendezni tudjam a gondolataimat. Végre eszembe jutott, hogy ha meg akartak volna ölni, akkor egyből halálos mérget raktak volna a pohárba nem pedig bénítót. Ráadásul remekül időzítették ugyanis minden vendég egyszerre bénult le. Eközben az a hárpia sétálgatott tovább és egyfajta kiselőadást tartott arról szerinte mi is mozgatja valójában a világot. Az embereket, sőt még a nemzeteket is az érdekek mozgatják és ez gyakorta emberáldozatokkal jár, ami nagyon, de nagyon rossz. Ez után megsebezte az egyik Konohai követett és a tudtára adta nem tolerálja a szabályszegést és, hogy egy erőszak mentesebb világot akar létrehozni. Annak semmi értelme habár senki nem hall meg értelmetlenül azonban rabságban kell leélnie az életét ugyanis én ezt vettem ki a szavaiból. Ő akarja megmondani mit, lehet, és mit nem lehet megtenni, amit volt oly szíves demonstrálni. Az a sok hercehurca a szabályok betartásával, a kastéllyal mind azt akarta megmutatni, hogy ő parancsol, és aki ellenkezni mer, az megjárja. Én bár sosem vettem részt még háborúban ennek ellenére nem szeretném, ha marionett bábuként rángatnának. A szabad akarat mindennél fontosabb akkor is, ha az-az illető nem egy gáncs nélküli lovag. Az óra ismét jelzett, aminek hatására szép lassan ismét visszanyertem a testem feletti uralmat. Lehetséges, hogy az a madárcsiripelés volt a kiváltó ok ám az is meglehet, hogy mindez csupán elterelésként volt jelen. A tények ismerete nélkül nem akartam találgatásokba bonyolódni ugyanis abból csak katasztrófa lehet. A Daimiyo parancsára a szolgálók ételt hoztak, amikből nagyon kevesen mertek enni. Ennek az önmegtartóztatásnak nagyon sok értelmét nem láttam, mert elgondolásom szerint, ha meg akarnak minket mérgezni, akkor meg is fognak. Ráadásul nem akartam, hogy azt gondolják minket meg lehet félemlíteni ezért elvettem egy szendvicset és kulturáltan elfogyasztottam. Ezután felálltam és odaballagtam az Iwagakure-i delegációhoz.
-Üdvözletem. Kawaii Katana vagyok Kirigakure-ből. Úgy gondoltam úgy illendő, hogy személyesen is köszöntsem önöket mivel falvaink jelenleg szövetségben állnak.
Direkt falvat mondtam és nem nemzetet vagy országot, mert számomra a falu volt elől csak utána következett az ország. Úgy terveztem, ha esetleg akarnak, valamit mondani azt meghallgatom, majd tovább megyek a Getsugakurei delegációhoz.
- Üdvözlöm Kawaii Katana vagyok Kirigakureből. Úgy véltem személyesen is köszönnöm kell. Őőőőöön nagyon csinos. - majd visszaülök a helyemere.
 Pár évvel azelőtt nem voltam ilyen szószátyár ez is annak a jele, hogy bizonyos emberek rossz hatással voltak rám.
/Chkra 375
taijutsupont 77
szint B/


A hozzászólást Katana összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 4 Márc. - 14:29-kor.
avatar
Katana
Játékos

Taijutsu Pontok : 85


Adatlap
Szint: A
Rang: Genin
Chakraszint: 508

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Djuka Munfurawa on Csüt. 2 Márc. - 20:38

Sok ország.. Sok óvatosság. Egyedül a zöld Konoha vállalta fel a nép hangját. Munfurawa arca rezzenetlen maradt, ám mély megdöbbenéssel hallgatta a követ szavait. Kiokosították, felkészítették, mielőtt megérkezett, s korábban is már jártak kósza hírek Danzou vezetéséről, de most minden eddiginél elevenebben szembesült vele, hogy a nagyhírű Konoha voltaképpen mennyit vesztett fényéből.. Egy hajk sóhaj. Nemrég előtte állt a választás, hogy Konohában kapjon segítséget a gondjára. Azóta is újra és újra végigforgatta magában a döntést, és most itt volt Konoha népének követe. Egy hang... egy hang, amit talán meghallanak olyan fülek, melyeknek nem szánta. Vajon bátorság vagy botorság volt a békéért eként kiállni? Munfurawa, bár e gondolat végigsiklott elméjén, választ nem adott, nem adhatott még saját magának sem rá. Többet nem, minthogy itt bizonyára mindenki saját hazájának jobb sorsáért tesz...
Volt azonban valami más is, mely Konoha segélykiáltásánál jobban megrázta őt: Méreg.
Getsugakure küldötte helyén Djuka Munfurawa dermedt a méreg okozta mozdulatlanságba. Az oly gyűlölt kiszolgáltatottság váratlanul kerítette hatalmába, s kárhoztatta a színjáték egy kellékévé a székében ülve. Ha shinobiként lett volna jelen, nem mint követként, bizonyára még óvatosabban jár el, ám a  béke oltárán neki magának is engedményeket kellett tennie, s feladni biztonságának kicsiny darabkáját egy nagyobb jóért. Akkor, mikor az italba kortyolt, ez egyszersmind kötelező árnak tűnt. Most azonban, hogy a daimyou felrúgta és kijátszotta azt a  szellemiséget, ami miatt összegyűltek a követek, ez az ár ostoba fényt kapott. A lány parázsló haragot érzett magában emiatt az indokolatlan és felesleges árulás miatt, s talán jobb is volt, hogy a méreg nem engedte mozdulni, míg  kajánul, ostoba kisszerű módon saját vélt győzelmének fényében ott kőrözött az asszony, aki egyszerre sértette meg az összes jelenlévő országot.
Djuka Munfurawa igyekezett Shirora pillantani. Vajon eltervezett volt ez a színjáték? Vajon van mégis valami mögöttes szándék? Egy új közös ellenség, az Erdő? Ugyan mit érne vele ez a lehetőségeket kereső, kicsiny daimyou? Ostoba és szeszélyben eredező lépésnek látta Ame ezt a tettet, bár abban biztos volt, ha közvetlen támadástól kellene tartania, Yoru tenne róla, hogy az az asszony hajához illő vörössel mintázza a padlót. 
A lány e száguldó gondolatok, s aveszedelmesen zubogó keserűség közepette egy pillanatra igyekezett kapaszkodót nyerni a mai mantrájában. A Holdat kell képviselnie. Túl kell lépnie magán. Ezt mind, tiszta fejjel tudta... csak éppen az érzések, még ha shinobiként figyelemreméltónak is tekintené magát, talán ezúttal erős ellenfellei lesznek... Hát kezdte apró dolgokkal... Vajon a méreg képes a chakraáramlást is blokkolni? Vagy pusztán a test marad mozdulatlan? Ez a gondolat szinte ösztönszerűen merült fel benne, de vajon szükséges a határokat feszegetni?
A szónoklat folyt, ő pedig megpróbált felülkerekedni a dühön, hogy édes mosollyal legyen képes szembe nézni ezzel az asszonnyal aki sértésével nem csak a legnagyobb országokat, de a Holdat is kihívta maga ellen. Dühe mellett azonban volt még valami, amivel küzdenie kellett: a félelem. Az az árnyalatnyi, finom érzés, mely felvetette fejét a méreg szó hallatán. Vajon az "Ajándék" hogyan reagál majd erre az ostoba cselre? Vajon a düh, amit érez, táplálja-e tovább a folyamatot, amit elindíthat a méreg? Vajon az asszony aláírta a halálos ítéletét, s minden egyes jelenlévőét azzal, hogy kihívta maga ellen Munfurawa sorsát? A lány ismét a fehérhajú fickó tekintetét kereste. A férfi bizonyára tudta mi járhat a fejében.
Vajon Shironak van válaszra e kérdésekre? Vagy ő maga választotta ki a mérget, ami hat mégsem árt jobban, mint az az ostoba asszony remélte? Ó micsoda melodráma.. Micsoda negédes előadás. Természetes hogy valaki az országát minél nagyobb előnyhöz akarja juttatni itt. Nem ezen lepőfött meg.. hanem azon hogy habár az Erdő gazdag, és mint helyszín bizotsító, bizonyos dolgokra valószínűleg igényt tarthatott volna, kapzsi és ostoba húzásával talán az egész tárgyalást veszélyeztetheti. Ő, mint Munfurawa.. ő mint Djuka.. s talán ő, mint a Hold követe, erre az arcátlan lépésre talán fel kellene hogy álljon és faképnél hagyni mindenkit, aki itt van.
Talán meg is kellene tennie, amint a méreg enged. Megmutatni hogy nem csak ő, de a Hold maga sem tűr sértést, sem megvesztegetést. Megmutatni, hogy az igazság szép eszméje nem csak üres szólam a zászlajukra tűzve. Az indulat alatt azonban más gondolatok is megrezdültek. Vajon ha kivonul, mi történik majd a Hold céljaival? Ha kivonul, sikerül elhozni a békét? Vajon mit nyer s mit veszít vele? Mit nyerhet országa amellett, hogy már tudja az Erdő nem csak apró, de szövetségesnek sem való, kiváltképp ha a béke eszméje vezeti tetteiket? Olyan sokan mások vannak még itt... Sokan, talán jelentéktelen megbízottak, mások talán országukban tiszteletben állók... de csak a Hold küldte el az uralkodó shinobi klán egy tagját, s rajtuk csak egy ország tett túl: Konan nem várt résztvevője e tanácskozásnak. A Djuka lány igyekezett a mellette ülő nő reakcióit figyelni, hátha ki tudja hámozni belőlük az angyal gondolatait. Talán vele.. még egy ok lenne a maradásra? Talán ő.. ő meg fogja gátolni, hogy az Otogakure jelentette veszedelemre felhívja a jelenlévők figyelmét?
Munfurawa úgy döntött, hogy még a Vörös asszony árulása sem elég indok, hogy máris távozzon, hiszen bár bizamat nem szavaz a mellette ülőnek, a helyzet érdekesebb annál, minthogy elszalassza az esélyt...
Végül a melodráma lecsengett, az ostoba asszony pedig az önérdekkövető, vérmentes béke-háborújával azt remélte, asszisztálni fognak a törekvéseihez. Munfurawa igyekezett a méreg elmúltával nyugalmat mutatni. Érzései visszahúzódva ideje hogy ismét elbújjanak a Hold mögött, s talán Konan szavai, melyet hozzá intézett, ebben a lehető legnagyobb segítséget nyújtották. 
- Nos, tiszteletre méltó Konan - sama, életem arra tettem fel, hogy képes legyek megvédeni azokat, akiket szeretek és a népet, amit szeretek, ám Iirio ninjutsuban jártas én nem vagyok. - talán azért, mert a korábbi feszültség után szüksége volt rá, ezúttal valódi mosolyt mutatott. Nem széleset mint a folyó, s nem aprót, ahogy azt talán illendő lenne, hanem valahol a kettő között, mely személyiségének természetes ékköve volt.
- Segítségül ezúttal Sunagakure delegációvezetőjét kellene hívni, ki határtalan kedvességgel ajánlotta már fel korábban is képességeit, és biztosra veszem, hogy a béke követeként is helytáll, ha kell e seb meggyógyításában. - szavai végén, bár nem neki címezte őket, Rui-ra nézett. Felhívta rá a figyelmet. Középpontba helyezte őt, már csak élnie kell a lehetőséggel, hogy kitűnjön a jelenlévők közül. Hála? Ajándék? A követ bizonyára értékeli majd, ahogyan kívánja, ő pedig talán megfizette azt az adósságot, amit a puszta kedvesség rótt ki rá. Munfurawa e gondolatra szívében is elmosolyodott. Ezúttal talán szurkolt, hogy Sunagakure képes legyen élni e figyelemmel.
Üdítő volt.. Konan mégis csakhamar visszakanyarítja a beszélgetés folyamát a világ felé, mely talán sötét jövőjük lehet.. Lehet? Nem.
Ezt az utolsó gondolatot, elhatározást még a bőséges étek sem lesz képes kitörölni szívéből.
Egészen elgondolkozhatott, mikor egy ismeretlen, pontosabban addig csak egyszer hallott hang szólította meg. Kirigakure. Munfurawa egy pillantra tán összerezzent volna, ha a követ hangjából nem egy szokatlan szólamot hallott volna ki, mely egészen meglepte.
- Kirigakurei Katana? - ha valami, hát ez a váratlan, különös vallomás egy pillanatra ledöntötte a nyugodt maszkjait, s hasonló piruló zavar ülhetett ki arcára, amit a szószátyár fiú érezhetett.
- Köszönöm... - Munfurawa nem tudta, hogyan is értelmezze a fiú szavait. Kirigakure jelenléte némi nyugtalanságot jelenthetett neki, hiszen az akadémiát ő maga is abban a veszedelmes országban járta, mielőtt apja nagy hirtelenséggel, bizonyára félve attól, hogy a klánjukban híres kekkei genkai miatt bajba kerülhet, a Holdba vitte volna. Évekkel ezelőtt még tartott attól, hogy Kirigakure visszaköveteli őt, de azóta nemcsak ízig-vérig a klán tagjává vált, de a Hold shinobija is lett belőle, s a fenyegetés úgy tűnt lassan elkopik életéből. Kirigakure most mégis megjelent, s megszólította őt. Egyenesen őt. Vajon szépségének méltatása a hangot kapott áhítat vagy burkolt fenyegetés lehetett? Katana arcát látva talán az előbbi.. Munfurawa remélte, hogy így volt, s ezzel felöltötte ismét azt a rezzenetlen nyugalmat, mely a Hold követeként páncélja e tárgyaláson, amit várt már így csak némi gyümölcsöt fogyasztott, frissítő gyanánt. Ez az egész új helyzet volt. A tetterő jobban buzgott benne, mint amit körülményes eseménysor megkívánt. Bár soha nem volt forrófejű, ennyi hiábavaló várakozás után már szinte látta magát, ahogy az asztalra csap, hogy végre megkezdődjenek a valódi tárgyalások. Persze ennél jóval kifinomultabb is lehetett.
- Tiszteletre méltó Daimyou, mielőtt arról kezdenénk tárgyalni, milyen világot is kívánunk teremteni, először a háború rendezését, valamint a minden nemzetre és minden érdekre veszedelmet jelentő szervezetek megfékezését kellene megtárgyalnunk, s ebben egyezségre jutnunk.
avatar
Djuka Munfurawa
Játékos

Taijutsu Pontok : 106

Tartózkodási hely : Getsugakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Chūnin
Chakraszint: 811

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Hoshizoku Kaito on Csüt. 2 Márc. - 22:14

Miután befejezzük a beszédeinket, maga a Daimyo asszonyság veszi át a szót. Érdeklődve nézek rá és várom hogy végre megszólaljon. A nő azonban nem szólal meg, csak mászkál körülöttünk és bámul minket. Eléggé nyugtalanító a helyzet... Majd végre megszólal, nekem pedig elakad a lélegzetem.
~ Méreg? Miféle méreg? Úgy volt hogy ez béke tárgyalás lesz! ~ A gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben. Hamarosan pedig tényleg érzem az említett dolog hatását. A testem elnehezül, a légzés is eléggé nehézkes. Nagyon nem jó ez így! Végül a nő megáll az egyik delegáció, a konohai előtt. Az egyik segítő hajából kivesz egy kunait, majd megkezdi a beszédét. Mivel nem tudok mozdulni, nincs más választásom, mint hallgatni amit mond.
Elég sok minden elhangzik a teremben, de a mérgezés miatt valahogy nem igazán tudok hinni neki. Ráadásul a konohainak még a nyakát is megvágja! Értem én, hogy mi vagyunk az ő hazájában és vannak szabályok, melyeket be kell tartani. Viszont az, hogy a teremben mindenkit lebénított, egy kissé ellentmondásos a számomra. Majd lassacskán a Daimyo is befejezi a beszédét, ráadásul a méreg hatása is megszűnik. Azt hiszem, ezt chakrával csinálhatták. Amint a méreg bekerült a szervezetünkbe, lappangott. Valószínűleg az óra jelezte egy bizonyos személynek, hogy itt az idő, aki aztán aktiválta a technikát, mi pedig megbénultunk. Ügyes trükk...
A beszédet követően a nő szólítja a szolgálókat, akik mindenféle kajával látnak el minket. Nos, az én étvágyam eléggé elment a méreg miatt, így nem is kóstolok meg semmit. Nem szeretnék megint ennyire tehetetlen lenni. Simán lemészárolhatott volna bennünket a nő!
- Nos, az én érdekem azt követeli, hogy sokáig éljek, ezért inkább nem kérek semmit erről az asztalról... - jegyzem meg kissé hangosan és fagyosan.
Mivel nem eszek, így egyszerűen csak hátradőlök és hallgatom ki miről társalog. Az amegakurei követ a levél falu küldötteivel áll le társalogni, míg a kirigakurei eléggé gyengén próbál csajozni.
~ Te jó ég, ez most komoly? Nem elég hogy a neve kész vicc, még ez a félénk közelítés is... ~ 
Alaposan megnézem a többi delegációt és próbálom kiválasztani azt, amelyikkel esetleg le tudok állni beszélni. A kirigakurei és a hold csapat kizárva. Ők csak bájologjanak, ha akarnak. Az eső és a levél is jól el van. Így hát, marad nekem a másik szépség!
- Elnézést Rui san, hogy csak így letámadom... - szólalok meg. - Viszont lenne valami érdekelne engem a hazájával kapcsolatban. Tudja, felénk számos technika vívmánnyal lehet találkozni, így talán érthető is, hogy Ön az, akivel megpróbálok közös nevezőre jutni. Azt hallottam, az otthonának van egy speciális... öhm stílusa. A bábok használatára gondolok ez alatt. Megkérdezhetem, esetleg Ön is űzi azt a mesterséget? Szeretném megcsodálni azokat a szerkezeteket, ha esetleg ez lehetséges. Természetesen nem itt! - jegyzem meg azonnal.
Az hiányzik még, hogy egy bemutató miatt kicsináljanak... Jó hosszú életet terveztem magamnak, nem akarok itt elpatkolni!
- Esetleg tudna nekem ebben segíteni?
A kérdésemet követően széles mosoly kúszik az arcomra. Tényleg nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire lehetnek képesek azok a bábok. Ráadásul, az otthonom technológiájának köszönhetően, ha a két nemzet összefog, akkor még az is megeshet hogy eléggé fel tudjuk nekik turbózni ezeket a fegyvereket.
avatar
Hoshizoku Kaito
Játékos

Taijutsu Pontok : 75


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 310

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Koreko Rui on Szomb. 4 Márc. - 20:39

Az italból nem sokat kortyolt Rui, gyorsan leült a beszéde után, ezzel átadva a szót a Daimyounak. A vörös hajú nő egy ideig nem szólalt meg - talán ezzel akarta fokozni a teremben felgyülemlett feszültséget. Cipőjének koppanása lassan olyan ütemet diktált, amire ráhangolódott a jounin szívdobbanása. Minden egyes lépésnél, egyre nagyobbat, egyre hevesebbet. Aztán a kakukkos óra is megszólalt, mint aki csak arra várt, hogy érvényesülhessen ebben a világban, magára vonja a figyelmet. Ám a cinkeszerű madár amilyen hamar feltűnt, olyan gyorsan húzódott vissza nyugodalmat adó világába.
*Nekem is ezt kellett volna tennem?* Kérdezte magától Sunagakure küldötte. *Csak egy apró szeletét megmutatni a falum érdekeinek, aztán csendben visszavonulni?* Ezekre nem is várt választ, hiszen pont azért kérdezte, mert maga is bizonytalan volt. Zöld szempárja végigsiklott a követeken, hátha belőlük kiolvas valamit.

Csakhogy végül nem várt helyről érkezett meg a válasz, jobban mondva egy újabb kérdés. Villámcsapásként hasított Ruiba, hogy megint elkövetett egy kezdő hibát. Bár mentségére legyen szólva, mindenki elég merész és bizakodó volt ahhoz, hogy beleigyon a köszöntő italba. A beleegyező nyilatkozattal nem csupán azt írták alá, ami a lapon szerepelt, hanem a halálos ítéletüket is. Érezte a tehetetlenséget, saját teste rabjává vált. Az még jobban megdöbbentette, hogy szinte percre pontosan kezdett hatni a méreg. Valószínűnek tartotta, az italba olyan mennyiségben kevertek belőle, hogy ez lehetségessé váljon. Az ülésrendet ők alakították, vagyis nem esett nehezükre ezt kikalkulálni. Az utolsó nagy rajtaütés óta szívét állandóan nehéznek érezte, mint aki elvesztett egy darabot magából. A méregtől viszont a teste is szép lassan felmondta a szolgálatot. Beszélni sem tudott, tulajdonképpen elméje működött egyedül, a gondolatait szerencsére senki sem tudta kontrollálni - eddig.
*Nahát, mégis csapda volt! Amibe mindannyian szépen belesétáltunk a béke miatt. A tegnap esti kis színjáték is gyanús volt, ez azonban túltesz mindenen.* Tekintetében újra fellobbant a tűz, ám koránt sem az, ami nyitóbeszéde után. Ezúttal a magabiztosság helyére düh költözött, az apró lángokból pusztító tűzvész keletkezett. Rui két elemet tudhatott magáénak, a vad és szeszélyes szelet, valamint a nyugodt, de szintén hatalmas pusztításra képes földet. Ezúttal megpróbált magára viszonylagos nyugodtságot erőltetni, mást úgysem nagyon tehetett. *Úgy tűnik, más még nagyobb hibába esett.* Futott át agyán, amikor a Daimyou előkapta a Konohai követ hajából a kunait. Ezzel megerősítést nyert elővigyázatossága, jól tette, hogy a szobájában hagyta minden fegyverét. Ha tudott volna, sóhajt egy nagyot, vagy csak elmosolyodik.
*Miért háborúzunk?* Ismételte el magában a vörös hajú kunoichi. *De tényleg, miért? Szerintem már alig emlékszik valaki, mégis hogyan jutottunk el idáig.* Gondolatmenetéből a nő tovább kígyózó beszéde zökkentette ki. Mintha betanulta volna az egészet. Elég ideje adódott erre, az egész kis előadás megtervezésére. Rui még mindig képtelen volt testével bármit is tenni, akárcsak a többiek. Úgy tűnt a színjáték hatásának növelése érdekében még attól sem riadt vissza, hogy sérülést okozzon valakinek. Konoha követe valóban erőteljes beszédet tartott, ám a kunoichi úgy gondolta, hogy a nyakának megvágása átment bizonyos határon. Tekintetében ezúttal inkább az erőltetett közönyösség mutatkozott meg, amit még mindig sikerült fenntartania. Kíváncsi volt, hogyan fog reagálni a többi küldött. Félt, hogy végül maga a Daimyou ássa alá az egész béketárgyalás sikerességét.
*Valóban katonák vagyunk, akik parancsot teljesítenek. Azonban ez a tárgyalás okot ad arra, hogy kilépjünk ebből a szerepből és közösen tegyünk a békéért. Egyedül Konan az, akinek még nagyobb felelősség nyugszik a vállain. Amegakure vezetőjeként csodálkozom, hogy személyesen jelent meg. De talán pont emiatt juthatunk mi közelebb a béke megkötéséhez, hiszen átéltük a háború minden borzalmát. A civilek szintén áldozatok, viszont közülük jó sokan profitáltak ebből az egészből. Jól tudom, a falum eleste után szinte mindenét kiszipolyozták a menekülteknek. Olyan összegekért vitték el őket a Tűz országában található menedékhelyekre, amennyiért nem szégyellték. A fegyverkereskedők hasznára pedig inkább nem is gondolnék.* Közben igyekezett figyelni a nőre, aki kivívta a shinobi rosszallását és csodálatát is. Egy újabb vörös démon, aki nem fél használni az erejét és hatalmát. Elérte a célját, mindenki rá figyelt. Magából kiindulva tudta, hogy még egy rossz lépés valamelyik követ részéről és nem csak egy felszíni nyaksérülést fog szenvedni Konoha - vagy bármelyik másik falu - képviselője. Ha egyszer a tűz hajzuhatagú hölgyek akarnak valamit, azt általában véghez viszik és jaj azoknak, akik az útjába állnak.
*Önérdekkövető, de vérontásmentes és igazságos világ? Ez így mind szépen és jól hangzik, de hol van elrejtve a csapda? Mellesleg az előbb ontott vért, vagyis a tettei és szavai egészen másról árulkodnak.* Testét szép lassan kezdte újra magáénak érezni, arcizmai már nem csak szoborszerű vonásokat tudtak megmutatni, hanem más érzelmeket is. A cinke újra előbukkant rejtekhelyéről, mintha csak azt jelezte volna, újra biztonságossá vált a terem. Ujjait elkezdte mozgatni, aztán a karajai felett is visszanyerte az irányítást. Pár perc múlva szolgálók özönlötték el a helyiséget, mindenféle ételt és italt kínáltak fel.
Yukigakure követe elég hangosan megjegyezte, hogy ő bizony még szeretne élni, ezért inkább kihagyja az étkezést. Na nem mintha Rui hibáztatta volna ezért a döntésért. A zöld szemű shinobi kezébe vett egy poharat, amit borral töltöttek tele. Az alkohol ugyan elnyomta kissé az érzékeit, ám ezzel együtt segített ellazulni, túllépni a gátlásain. A követek közül sokan beszédbe elegyedtek, Konoha képviselője Amegakure vezetőjét szólította meg. A fonal utána tovább haladt a Getsugakuréból érkezett kunoichihez, míg végül Ruinál szakadt meg. Akaratlanul is a középpontba került, mivel Munfurawa felhívta a figyelmét gyógyító képességeire. Biccentett a fehér hajú lány felé, ezzel kifejezve, hogy értékeli a tegnapi kedvesség viszonzását.
- Bár képességeim nem érnek fel egy medikus ninjáéhoz, alap orvosi technikákat elsajátítottam az évek alatt. Satoshi Kawajiri-san, amennyiben szeretné, ellátom a sebét - fordult oda Konoha küldöttéhez. Most már nem a vörös démon volt, aki ki akart törni, hanem Koreko Rui, aki a békéért kíván harcolni. Zöld lélektükrei nyugodtságot sugároztak és néhány perce ezt már nem kellett erőltetnie. Remélte, hogy a férfi engedi ellátni a vérző nyakát, mert ezt sem volt szabad félvállról vennie. Ahogy közelebb ért, észrevette a precíz vágást. Szeme alig láthatóan összeszűkült. *Profi munka.*
Amint Konan visszavette a szót, olyan gyorsan kikerült a figyelem középpontjából, ahogy megkapta azt. Ekkor újabb váratlan esemény történt, vagyis Rui erre végképp nem számított. Yukigakure követe lépett oda hozzá, vagyis már neki is akadt beszélgetőpartnere. A korábbi csendes jelenlét után némileg üdítőnek hatott. Hálás volt, amiért a fiú maga kezdeményezte a beszélgetést.
- Semmi gond - válaszolta őszintén a jounin, némi mosollyal kiegészítve. - Kaito-san, ugye? - kérdezett rá.
*Olyan sok itt a név, remélem senkit nem fogok rosszul megszólítani a jövőben.* Tette hozzá gondolatban.
- Genin korom óta sok ninja művészetet elsajátítottam, sajnos a bábok irányítása nem tartozik közéjük. Azért örülök, hogy megkeresett, ugyanis a másik követ, Yamato, aki velem érkezett ide, tudna ebben segíteni.
Fejével a vándor ninja felé intett. Amikor elindult erre a tárgyalásra, a Jouninok Tanácsa megosztott vele mindent, amit Yamatoról tudtak. Innen volt tudomása arról, hogy a másik Sunagakurei ninja jártas a bábhasználatban. A kunoichi azzal is tisztában volt, hogy Yukigakure mindeddig megőrizte semlegességét, egyik szövetséghez sem csatlakozott. Csodálta az ország kitartását, illetve a technikai vívmányait.
*Ha meggyőzöm Kaitot, hogy álljon ki mellettünk a tárgyaláson, az olyan mintha belerángatnám az egész háborúba a Tűz Szövetsége mellett. Ehhez nincs nagyon kedvem, úgyhogy csak óvatosan közelítek felé. Jól jönne minden segítség, csak nem ilyen áron.* Igyekezett nem túl sokat gondolkodni, hanem inkább a beszélgetést tovább vinni.
- Ez fordítva is igaz, Yukigakure a technológiai fejlettségéről híres, ami különlegessé teszi a nemzetek között. Ha jól értem, akkor a bábok és a technika ötvözése miatt érdeklődik ennyire. Nos, remélem Yamato tud majd egy jó kis bemutatót tartani - a mondandója végén halványan elmosolyodik. - De azt hiszem, most ideje visszatérni a tárgyalásokhoz - tette még hozzá.
Konan és Munfurawa már feltették kérdéseiket, a jounin azonban veszteg maradt egyelőre. A nyitóbeszédében kimondott mindent, most visszatért a csendes megfigyelő szerepéhez.
avatar
Koreko Rui
Játékos

Taijutsu Pontok : 133

Tartózkodási hely : Sunagakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: 1661

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Pein on Kedd 7 Márc. - 12:54

  Bár furcsának tűnhetett, de mikor a konferenciavezető a reggeli lakoma kezdetével felemelkedett az asztaltól, mozgása hasonlóan darabosan megviselt volt, mint a tiétek. Hanghordozásában is volt valami keserű. Félő megvetéssel pillantott a kakukkos órára, mielőtt jó étvágyat kívánt. Aztán miután maga elé emelt egy csészét arcára újfent rideg diplomataálarcot öltött, és kanász félmosollyal nyugtázta, hogy több delegáció is beszédbe elegyedett egymással. Mindeközben a daimyou méltóságteljesen helyet foglalt, látszólag a semmibe révedt. Egy darabig talán valamelyik furcsa szobrot pásztázta a sarokban, ahelyett, hogy különösebb figyelmet szentelt volna az eseményekre, majd szinte észrevétlenül – röpke 5 perces késéssel – maga elé emelte kristálypoharát. 
  A megrökönyödés természetes volt. Bár a vélekedések talán meglepően – vagy épp teljesen logikusan és kiszámíthatóan? – nagyjából egy irányba mutattak, az asztaltól azért senki se állt fel, a konferenciát senki se hagyta faképnél. Megtehették volna. Bárki. Erre nem volt semmiféle szabály, az aláírt dokumentumok pedig a küldő falu érdekeit taglalták – miért is ne lehetne a küldő falu érdeke, hogy otthagyjon egy bizalmatlanságot szülő és álszent békekonferenciát? Valami mégis maradásra bírt mindenkit. A kíváncsiság? A békeszeretet? A csak-azért-se-adom-fel? A küldetéstudat? Ki tudja. De azért egy valamit jegyezzünk itt meg: a békekonferencia nem a béke szigete. Az lehet, de ez az összes félen múlik. Jelenleg a világban háború dúl, és egyébként is, ha másban nem is, annyiban talán igaza van a vörös hajú daimyou-némbernek, hogy nem mellesleg a béke is háború – csak egy másik fajtából való. 
  Nem sokkal a keserűen vidám csevejek kezdete és az étkek megérkezése után váratlan dolog történt. Amegakure vezetője alighogy ejtette ki a száján irio szót, a mellette álló konohai követ nyakán tátongó apró seb a szó szoros értelmében felizzott, némi fényt is árasztott magából – de fájdalmat nem okozott –, majd egyszersmind beforrt. A látvány mágiaszerű volt. Ha Konan-sama nem épp azt ecsetelte volna, hogy ő maga nem ért az orvosi ninjutsukhoz, a mezei shinobi azt hihette volna, hogy Isten Angyala mennyei képességek birtokában van, és szimplán csak a gondolatával képes beforrasztani bármilyen sebet. De nem ő volt az. A seb egyszerűen eltűnt, s még heg se maradt a helyén. 
  Ugyanekkor a kakukkos óra díszes cinkéje újra elhagyta kalitkáját, a daimyou pedig nagyot kortyolt a kristálypoharából. Ajkai bezáródtak, arcára pedig ráfagyott a politikus-mosoly. A kristálypoharat mereven fogó kezének szorítása magatehetetlenül bomlott szét, és huppant az asztalra. 
  A konferenciavezető megköszörülte a torkát. Ekkorra egy díszes pecséttel ellátott borítékot szorongatott hosszú ujjai között, amelyet rögtön fel is tépett. Miután megkapta a neki járó figyelmet, olvasni kezdte a benne lévő levelet. A daimyou szavai voltak papírra vetve. 

A történtek miatt néhányuk valószínűleg igen szkeptikussá vált azzal kapcsolatban, mi is valójában a célunk, és valójában milyen békét is támogatunk. Akarjuk egyáltalán a békét? A bizalmatlanság megalapozott, és legyen is az. De kérem, nézzenek most rám, és pillantsanak az imént megsebzett egyén sérülésére. Magatehetetlenül ülök Önökkel szemben, akárcsak Önök tették azt nemrégiben – teljesen kiszolgáltatottan. A szer hatása esetemben öt perces. Nos, ebből az öt percből e levél felolvasásakor még legalább három hátra van, így ha az imént túlságosan is mély sebet ejtettem a béke szellemiségével átitatott lelkükön – és kérem, ne érezzék szavaimat egyszerű szarkazmusnak – ne habozzanak, ejtsenek rajtam Önök is sebet. Ne fogják magukat vissza. A teremben nincsenek őrök, akik megállíthatnák magukat. Persze tudom, erre valószínűleg képesek se lennének. Hiszen valóban a béke szellemiségében vagyunk most itt, a bosszú pedig csak további bosszút szül. De kérem, pillantsanak most a megsebzett egyénre. Sérülései megszűntek, nem vérzik tovább, egy karcolás sincs a nyakán. Feltehetik a kérdést: hogyan lehetséges ez? És igen, a választ már talán tudják: a méreg miatt. Igen, megmérgeztem Önöket. De a konferenciavezetőmet, végül önmagamat is megmérgeztem.  A méreg, a bénultság és a magatehetetlenség. Ez a mellékhatás. Az ár, amelyet a biztonságért fizetnünk kell. A szer hatása a mai nap végéig kitart: néhány speciálisan súlyos sebesülésen túl konferenciánk első napján semmilyen fizikai kár nem érheti már Önöket. Természetesen a továbbiakban Önök dönthetnek majd arról, hogy alávetik-e magukat a mellékhatásoknak. A kellemetlenségekért elnézésüket kérem, de számomra a konferencia sikere miatt nincs fontosabb, mint az Önök életének megőrzése. 

  Előugrott odújából a cinke, a daimyou szétbomló ujjai pedig szinte csettintésre ökölbe szorultak. (Már ha a levél felolvasása közben nem fejeztétek le...) 
  – Valóban, Djuka-sama. Pontosan ezt fogjuk tenni. Az első vitanap a háború lezárásának módjairól, nemzetek és szervezetek megfékezési módjairól fog szólni. – Ekkor Amegakure delegációvezetője felé fordult. – Kitűnő kérdés, Konan-sama. Országom egyértelmű célja, hogy friss gazdasági-pénzügyi eredményeivel nagyban megnövelje befolyását világunkban. A politikai tekintélyszerzéshez pedig kitűnő ugródeszkát biztosítana egy sikeres békekonferencia. Azon kívül, hogy a háború a mi földeinket is veszélyezteti, ez az igen egyszerű, mégis logikus politikai megfontolás is vezet minket. A részleteket pár percen belül ismertetem, addig kérem, szolgálják ki magukat. Ha esetleg volna valami konkrét fogás, amelyet igencsak megkívántak, osszák meg velünk. Igyekszünk mindenki kedvében járni. 

//Az időrendben ide be nem illeszthető megszólalásokat is megtörténtnek veszem, rögtön ez után az esemény után történtek. Kivéve természetesen a seb gyógyításáról szóló dialógusokat.// 

Határidő: 03. 16. 
avatar
Pein
Adminisztrátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Kami
Chakraszint: Bőségesen elég Konoha elpusztításához...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Hoshizoku Kaito on Hétf. 13 Márc. - 22:01

A tárgyalás zajlik a maga módján. Vagyis hogy éppen állunk és falatozik a küldöttség. Jómagam persze kihagyom a dolgot, nehogy valami mérgezést elkapjak. Kezdetben nem igazán akarok beszélgetni, de végül megragadom az alkalmat, hogy más nemzet tagjával elegyedjek szóba. A sunagakurei küldött sajnos nem ért a bábozáshoz, de ha jól vettem ki a szavaiból, akkor a delegációjában van olyan, aki igen. Azonnal fürkészni kezdem a többieket, vajon ki lehet az, de azt hiszem ruha alapján nem tudnám megmondani. Így a kíváncsiságomat később kell majd kielégítenem. A konohai küldöttel nem igazán foglalkozom, de amikor csak úgy eltűnik a sérülése, az kissé felkelti a kíváncsiságomat. Majd a kakukk újra előjön az órából és folytatódnak a dolgok.
A Daimyo iszik egy kortyot, majd valami történik vele. Természetesen hamar kiderül a turpisság: saját magát is megmérgezte. Ez eléggé fura nekem, ráadásul kezd egyre jobban nem tetszeni ez a tárgyalás vagy mi. Először megmérgeznek minket, közben megvágják a konohait. A levélfalusi sérülése begyógyul, most pedig a nő megmérgezi saját magát. Hova kerültem?
Csendben hallgatom a nő beszédét és eléggé elgondolkodom rajta, hogy fel kellene állni és alaposan megleckéztetni. Ezzel csak annyi a baj, hogy valószínűleg nem hagynám el élve a termet. Még ha nincsenek is őrök, a többi delegáció megbosszulhatja a gyilkosságot. Főleg, ha mindenki egyetért a békével. Ráadásul ezzel az egész országomat hatalmas bajba sodornám. Még ha hagynák is, hogy lelépjek innen, valószínűleg hatalmas vérdíjat tűznének ki a fejemre és még Yukigakure is vadászna rám. Szóval nem csinálok semmi butaságot...
A Hold és az Eső küldötte mintha egész jól indítaná a dolgokat. Így hát nekem is elő kellene rukkolnom valami jóval... de mi lehetne az?
- Hát, én továbbra sem kérek semmit - mondom, miközben halkan megkordul a gyomrom. - Viszont én is csak azt tudom mondani, amit Ön, Daimyo asszony. A Hó Országa is szeretné megnövelni a befolyását a világban, de ezt nem úgy szeretné elérni, hogy háborús gépezeteket gyárt.
avatar
Hoshizoku Kaito
Játékos

Taijutsu Pontok : 75


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 310

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Katana on Hétf. 13 Márc. - 23:18

Nem szándékoztam senkivel sem barátkozni azonban legbelül úgy éreztem, hogy legalább a szövetségeseimet üdvözölnöm kell. Egyszer halottam egy pletykát, miszerint a szamurájok az ellenséget is üdvözlök még akkor is, ha végezni akarna velük. Fogalmam sincs, hogy én képes lennék-e ilyesmire bár szó, ami szó, még egyetlen ellenfelemet sem szidalmaztam. Ez a kis bemutatkozóm nem sikerült valami, jól ami nem csoda tekintve igen ritkán szoktam társalogni. Akkori véleményem szerint az emberek fölösleges locsogás helyett hasznosabban is eltölthetnék az idejüket, ami megadatott itt a földön. Hiába volt ez a véleményem idővel be kellett látnom, hogy azok vannak többségben, akik éppen az ellenkezőjét gondolják. A Konan nevezetűt is üdvözölni akartam azonban megelőzött az a sebhelyes arcú shinobi ezért úgy határoztam nem zavarom meg őket és visszaültem a helyemre. Egy kicsit sem lepet meg, hogy senki se jött oda hozzám, hogy személyesen üdvözöljön vagy, hogy kérdezzen tőlem valamit. Említették párszor, hogy olyan szigorúan tudok nézni, amitől szinte, megrémülnek az emberek és ezért nem mernek megszólítani. Ezzel vitában tudnék szállni ugyanis nem egyszer esett meg küldetés alatt, hogy előbb vett észre az ügyfél, mint én őt és így ő szólított meg engem. Örültem, hogy nem kell ostoba beszélgetésekbe bonyolódnom azonban a lelkem mélyén egy kicsikét fájt. Tényleg ennyire jelentéktelen vagyok, hogy még egy próbát sem tesznek? Ha jól tudom erre szokták azt mondani, hogy savanyú a szőlő bár ezt gond nélkül el tudtam viselni nem úgy, mint a másik problémát. Mivel egyből a tárgyalásra kellett sietnem és a szobában nem volt fürdőszoba ezért nem tudtam elvégezni egy bizonyos reggeli rutinfeladatot. Mindent elkövettem annak érdekében, hogy ezt senki ne vehesse észre. Keresztbe tettem a lábaimat közben pedig alig halhatóan dobolni köztem a mutató ujjammal az asztalon. Magától értetődik, hogy nem fogyasztottam semmiféle italt, sőt ha láttam, hogy valaki ivott igyekeztem diszkréten másfelé fordulni. Néhány percnyi rejtjelezés után sikerült lenyugtatnom a testemet ám tisztában voltam vele pár óra múlva komoly gondjaim lesznek. Szerencsére az éjjel mielőtt megérkeztem volna a palotába könnyítettem magamon így akkor a rám nehezedő nyomás minimális volt, legalábbis ezen a téren. Az jobban zavart, hogy egy ilyen horderejű küldetést bíztak rám, holott tudták, hogy a diplomácia nem éppen az én asztalom. Az is lehet, hogy ők erről nem tudtak, ami elég nagy gond, tekintve mindent tudniuk kellene a shinobikról máskülönben, hogy dönthetnék el ki milyen feladatra a legalkalmasabb. A Mizukage nagyszerű vezető volt így rá nem lehetett mondani, hogy meggondolatlan döntés hozott volna. Nem kételkedhettem sem benne, sem pedig magamban, csak néztem magam elé és figyeltem mi fog történni. Úgy tűnt hozzám hasonlóan mások is elkezdtek falatozni nekem viszont bőven elég volt az-az egy szendvics. Úgy sejtettem a palotához hasonlóan a szakácsok is elsőrangúak lehettek, a hozzávalók pedig méregdrágák. Ennek ellenére nem sikerült belopnia magát a szívembe ugyanis édesapám sokkal finomabbakat szokott főzni. A speciális receptjeit különleges alkalmakra tartogatta ám akkor úgy éreztem mintha a fellegekben jártam volna. A segítségével sikerült majdhogynem rekordidő alatt elsajátítanom a falon majd a vízen járást. Megmondta addig nem főzi meg a kedvencemet, amíg el nem sajátítom ezt a két módszert, mondanom sem kell mindent beleadtam, sőt még többet is. Itt is az volt a célom, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt.


Ahogyan ott nézelődtem feltűnt nekem, hogy a konferenciavezető mozgása kissé furcsa mondhatnánk darabos mintha nem lett volna jól. Egy-két pillanatig tanakodtam vajon mi baja lehet, majd eszembe jutott mikor láttam ilyet utoljára. Néhány perccel azelőtt én is pont így mozogtam, mikor annak a méregnek elkezdett múlni a hatása. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy a saját emberét is megbénítsa esetleg azért tehette, hogy mindenkinek még neki is megmutassa ki itt a főnök. Ezt kicsikét túlzásnak éreztem ezért gondolkodtam tovább hátha akad valami más magyarázat is. Meglehet, hogy pusztán véletlenül került az ő poharába is a méregből, ami elég valószínűtlen. Azon a helyen minden óramű pontossággal működött, így annak az esélye, hogy baleset történt volna, elég csekélynek bizonyult. Sajnálatos módon magamtól nem sikerült megtalálnom ennek a rejtélynek a megoldását, de nem adtam fel a reményt, hogy egyszer kiderül az igazság. Az elmélkedésemet egy rendkívül látványos jelenség szakította félbe. Nem is olyan régen a mozdulatlan Konohai küldöttet megsebezte a Daimiyo egy kunaial. A seb hirtelen izzani kezdett, majd úgy eltűnt minden nyom nélkül. Mintha mindnyájan egy csodának vagy egy bűvészmutatványnak lettünk volna szemtanúi. Megpróbáltam irányítani az érzéseimet, ezért csak a szemeim árulkodtak valamelyest arról, hogy mennyire meg voltam lepődve. Sajnálatos módon nem ismertem ezt a témát annyira, mint ildomos lett volna,de be kell vallanom az én dolgom leginkább a sérülések megelőzése volt, nem pedig az eltűntetésük. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem lehet ki fogás, ugyanis egy képzett shinobinak mindenhez értenie kell. Nem láttam, hogy bármiféle gyógyszert vett volna be és tudtommal senki se használt orvosi ninjutsut. Ahogy telt az idő úgy lett az a találkozó egyre érdekesebb ugyanis egymás után bukkantak fel az újabbnál újabb rejtélyek. A kakukkos órát ismét elhagyta a madárka, aminek nem tulajdonítottam nagy figyelmet ám az utána következő zajnak annál inkább. Először egy igen halk puffanást halottam utána pedig erőltetett köhögést. A konferenciavezető egy levelet tartott a kezében, amit jó hangosan, hogy mindenki hallja elkezdett felolvasni. Elég gyorsan rájöttem, hogy ezek nem másé mind a Daimiyo gondolatait csak azt nem tudtam, hogy miért nem maga mondta el őket.


Először arról beszélt, hogy mi akarjuk-e a békét, ami egy igen érdekes kérdés. Én úgy láttam, hogy nem minden nemzet számára lenne előnyös a béke. Személy szerint ellenzem a háborút, azonban ez elég kétszínűen hangozhat tőlem tekintve, hogy mások megöléséből éltem. Mentségemre szóljon csakis olyanokkal végeztem, akik igazán megérdemelték például banditákkal. Utána megtudtuk, hogy saját magát is lebénította, ezzel akarta bebizonyítani számunkra együttérzését. Nem is olyan régen még mi voltunk kiszolgáltatva rá pár percre pedig ő. Egyrészről logikusnak tűnt a döntést másrészről viszont hatalmas ostobaságnak. Engedélyt adott nekünk, hogy az alatt a három perc alatt, amíg még hat a méreg azt tehetünk vele, amit csak akarunk sem ő sem pedig az örök nem fognak megállítani minket. Az előbbi a bénultság miatt az utóbbi, pedig azért mert túl messze voltak tőlünk. Egy pillanat erejéig elgondolkodtam, hogy tényleg meg tudnám ölni most, hogy mozdulatlan ám azon nyomban elvetettem az ötletet és erre három okom volt. Az első, miszerint nem valami tisztességes úgy végezni az ellenféllel, mikor nem tud védekezni bár a shinobik nem éppen a tisztesség minta példányai. Olykor mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy életben tudjunk maradni, legyen az mások felhasználása vagy csalás. A második és harmadik majdhogynem ugyan az volt. Nem azért küldtek oda, hogy gyilkoljak hanem, hogy részt vegyek a béketárgyalásokon és egy gyilkosság mindennek véget vetne. Ha abban a pillanatban nem is kifele menet biztosan megtámadtak volna bennünket és nem tudhattam mekkora az esélyünk a túlélésre. Sem a palotában szolgálok erejét nem ismertem sem pedig a többi küldöttét, ahogyan azt sem tudhattam, hogy megbízhatok-e bennük. Végül pedig, de nem utolsó sorban nem szívesen öltem meg másokat, csak ha nagyon muszáj volt. Fogalmam sincs mit tettem volna, ha valakit rátámadt volna arra a nőre, ám abban reménykedtem, hogy nem is kell megtudnom.  Ezt követően még néhány elképesztő dologra került fény, mégpedig a méregnek volt egy mellékhatása. Minden sérülésünk szinte pillanatok alatt begyógyult minden maradandó nyom nélkül. Ennek köszönthetően mindannyian, akik ittunk abból az italból szinte elpusztíthatatlanok lettünk legalábbis én így értelmeztem. Ez valóban bámulatos dolog volt azonban ezt hallgatva valami sokkal fontosabb dologra jöttem rá. A daimiyot nem láttam írni sem pedig a konferencia vezetőt és levelet sem hozott senki. Mégis a szöveg írója honnan tudhatott olyan dolgokról, amik néhány perce történtek, mint például Konohai shinobi sérüléséről. Mintha csak előre tudták volna mi fog történni, ami nagyon megrémisztett engem. Az is lehet, hogy egy rendkívül okos ember az egészet kikalkulálta, de akkor egy zseninek kellett, hogy legyen ráadásul mindent tudnia kellett rólunk. A másik eshetőség, hogy egy jutsu vagy egy rendkívül ritka képesség segítségével belenéztek a jövőbe. Mindegyik eshetőségtől kivert a veríték és lehet, hogy éppen ez volt a céljuk. Nagy erőfeszítésbe került a számomra, hogy a beszélgetésre tudjak fókuszálni. Nem értettem miért nem egy tapasztaltabb embert küldtek a feladatra és miért nekem kell ott kínlódnom.


/Elnézést kérek a rövidsége miatt. Ha bármi komolyabb baj lenne vele, kérlek szóljatok./
avatar
Katana
Játékos

Taijutsu Pontok : 85


Adatlap
Szint: A
Rang: Genin
Chakraszint: 508

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

2 / 5 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.