Az Erdő Gyöngye

4 / 5 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Pein on Kedd 23 Május 2017, 23:08

Hanage Shiro türelmesen hallgatta a konohai delegációtag ömlengését. Közben többször megráncolta a homlokát; bár odafigyelt az ifjú diplomata szavaira, pillantásával nem keresztezte az övét: a terem sarkait és a szemben lévő falat fürkészte, és tűnődni kezdett valamin. Nem érte váratlanul a fiú mondandója, és mégis, valamifajta furcsa kétely ült ki az arcára – szokatlan volt ez határozott, tekintélyt parancsoló jellemétől és kifejezéstárától. Aztán, mielőtt bármit is felelt volna, felemelte jobb kezét, és csettintett egyet, mire a cinegemadár némi elektromos kisülés gerjesztette tűz formájában végleg kirepült fészkéből, a „kakukkos óra” pedig meghasadt. 

Ekkor mégis Satoshi Kawajiri szemébe nézett. 
Byakugan! – mondta, mire pupillájának színárnyalata egészen kifehéredett, a szeme körül, a fejében futó idegek pedig erősen kiduzzadtak. – A támadók jelenleg öten vannak, ebből három élőhalott, másik kettő pedig ismeretlen eredetű, fejpánt nélküli shinobi. Valószínűleg vándorok. Az előbbi incidenst valószínűleg ők okozták, a másik három egyelőre tisztes távolságban van a kastélytól. 

Tartott jó negyedpercnyi szünetet. Aztán tárgyilagos hangsúlya valamivel harciasabbra váltott. Továbbra is a konohai küldött szemébe nézett. 
Nem gondolom, hogy ilyesfajta felháborodásnak helye volna itt. Főképp nem személyemmel szemben. Ne kezeljen engem az Erdő csatlósaként. Én nem ezért vagyok itt. Persze, igaz, talán nem kéne panaszkodnom. Végül is tudtam, mire vállalkozom.

Úgy döntött, nem fűz ennél részletesebb magyarázatot ahhoz, ki ő. Nem véletlenül nem ő volt Konoha követe, és nem véletlenül nem állt ki egyetlen shinobi nemzet mellett sem. Némi logikával mindez kikövetkeztethető volt, ahogy végső soron a származásáról is tudhattak már néhányan a delegációtagok közül. Whatever. 

Konferenciavezetőként hadd adjak először tárgyilagos választ az egyéb felvetésekre: az Erdő első ránézésre feltűnően igyekszik megtorpedózni a konferencia sikerességét. Ez számomra legalábbis furcsa, de igaz, felháborodásra ad okot. Ugyanakkor a Daimyou számon kérése, a „de mit akar valójában az Erdő” már nem; ugyanis, noha az Eső – és itt bizalommal Konan felé pillantott – megtisztelte ugyan a konferenciát a lehető legmagasabb rangú küldöttel, a többi részt vevő fél nemzetei ezt nem tették meg. Önök nem játszották ki, és nem is igazán lennének képesek kijátszani nemzeteik összes lapját és hátsó szándékát. Épp ez a konferencia egyik legnagyobb nehézsége. Mindenki számára. Ezért kell igazán nagyot alkotni, és nagyot álmodni – esetleg tisztességgel elbukni. Az Erdő érdekeit a reálpolitikai megfontolás mozgatja, amelyről a Daimyou már szót ejtett. Ha Önök konszenzussal úgy határoznak, hogy a felajánlott pénzjutalom ellenére is hasonló szorgalommal munkálkodnak a béke elérésének érdekében, kezeskedem róla, hogy jóvátételi díj lekerüljön az asztalról. Azon viszont gondolkozzanak el, hogy ezzel valóban a béke, a nemzetük, a kagéjuk és nem kevésbé földesuruk kedvében járnak-e el. 

Sétálni kezdett a teremben, és érdes, mégis léleksimogató hangján folytatta: 

Ami Yukigakurét illeti: távozhat. Ha a követ fontosabbnak tartja személyes biztonságát a béke nyélbe ütésénél, nincs helye a tárgyalásokon.  

Visszaült a helyére, és háromszöget formázott a kezeivel. Ebben a pillanatban nyílt ki újra a konferenciaterem ajtaja, és besétált rajta a Daimyou. Mögötte egy mindeddig ismeretlen figura baktatott (Datara). A következőket súgta oda neki: 

Az ebédszünet után természetesen külön helyet jelölünk ki Önnek az asztalnál. Addig szerettem volna, ha kis betekintést nyer a tárgyalásokba. 

A konferenciavezető ekkor kissé kiábrándultan csóválta meg a fejét, de azért folytatta: 
A felmerült kétely a méreggel, és az esetlegesen ezzel kapcsolatban álló… hogy is mondjam… egyéb történtekkel kapcsolatban sajnos megalapozott. Szubjektíve azt kell mondjam a felháborodás is indokolt. Mindezek fényében, amíg meg nem tesszük az ezzel kapcsolatban szükséges biztonsági intézkedéseket, a tárgyalásokat berekesztem. 

A Daimyou felháborodottan pillantott a konferenciavezető felé, majd tekintetét összevissza kapkodta a teremben. 

– Kezdeményezek továbbá egy minősített többséget kívánó szavazást arról, hogy az Erdő országának daimyója továbbra is részt vegyen-e a tárgyalásokon. Mint konferenciavezető, úgy látom, jelenléte nem feltétlenül segíti a béketárgyalások sikerét. A kérdést ugyanakkor kérem, mérlegeljék, fontolják meg. Kézfeltartással jelezzék, ha szeretnék, hogy a földesúr asszony továbbra is aktív résztvevője legyen a tárgyalásoknak! 

A szavazás megtörténik, de Getsugakure ifjú követe már nem hallja tisztán Shiro szavait. A hangok összefolynak, egyetlen fülsiketítő melódiává egyesülnek. A lányon úrrá lesz a kétségbeesés és a vérszomj egyvelege; olyan érzések törnek benne felszínre, amelyeket talán eddig sosem ismert. Visszaemlékszik a szigetre és elveszített társára – nem a Kígyót okolja mindezért, hanem mindenki mást. Mindenki mást, aki nem tudta Őt megmenteni. Azt, aki felállította a kelepcét. Ő a vétkes. Ő ölte meg Ryuut. A lány száját még elhagyja néhány értelmes szó. Meg is indul az ajtó irányába. Shiro int az őröknek, hogy engedjék csak. De nem. Munfurawa ekkor megtorpan, és hirtelen hátraarcot csinál. Villámló tekintetét a konferenciavezetőre szegezi. Meg akarja ölni. Tudja: meg fogja ölni. Megvan rá az ereje, a gyorsasága, a hatalma. Ó, jaj, hatalom! Mi szép is az. Mi szép is az a szem. Nem csak a férfi életét kívánja, hanem a szép, fehér szemeit is. De várjunk. Miért akarná ő azokat? A frászt, nem is akarja! Vagy mégis? A fájdalom mintha némiképp alábbhagyna, testén pedig furcsa, fekete jelek kezdenek szétterjedni. Izmai megfeszülnek. Pusztításra készen áll, a hatalom mámorában. 

Munfurawa: amennyiben nem használod fel a Mikulás ajándékát – vagy rukkolsz elő valami más, eredeti ötlettel – a következő körben olyan szinten uralkodik el rajtad a pecsét, hogy mindenképp nekirontasz a konferenciavezetőnek. Ha ez megtörténik, rád bízom a technikaválasztást, a pontos támadási metódust. Az elmédben az előzőekben részletezett gondolatok kavarodnak; furcsa lehet eldönteni, melyek a sajátjaid, amelyeket a pecsét hozott felszínre, és melyek azok, amelyeknek köze sincsen igazi valódhoz. Kérdés esetén keress nyugodtan! 

Datara: a szobád ajtaján személyesen a Daimyou kopogtatott, ő kísért el a fényűző kastély dísztermébe, ahol a tárgyalások folynak (ennek pontos leírását lásd korábbi  posztokban). A posztban jelzett időpontban érkezel meg a tárgyalóteremben. Mint látható, egyelőre nem ültetnek le, a helyzet pedig igen kaotikus. Végig a Daimyou mellett állsz, az ajtóban álló pestisálarcos őröktől jó egy méterre, a kerekasztaltól kb. 5 méternyi távolságban. Innen figyeled az eseményeket. 

Mindenki, kivéve Munfurawa és Datara: a leadott szavazatot PM-ben vagy Facebookon juttassátok el hozzám, NE a posztba írjátok le. Az indoklások majd a következő posztba jöhetnek. Delegációként egy szavazat számít. Ha nincs egyetértés, a delegációvezető szava a mérvadó. 

Határidő: 2017. 06. 01. 
avatar
Pein
Adminisztrátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Kami
Chakraszint: Bőségesen elég Konoha elpusztításához...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Hoshizoku Kaito on Kedd 30 Május 2017, 21:36

Teljes mértékig fel vagyok háborodva az eddig történtek miatt. Nagyon zavaró, hogy a békéről papolnak, meg próbálnak minket az együttműködésre rávenni, a háttérben pedig megmérgeznek bennünket. Ez nem mehet így tovább! Csendben végig hallgatom ugyan a konferenciavezető szavait, de magamban már eldöntöttem, hogy mit fogok tenni. Lehet azért, mert nem voltam túl aktív a tárgyaláson, de lehet csupán azért, mert a konferenciavezetőt nem érdekli a dolog, egyszerűen csak beleegyezik a yukigakurei delegáció távozásába. Nem is szaporítom a szót, egyszerűen csak felállok, mire a küldöttség többi tagjai is így tesz. Ekkor kinyílik az ajtó és belép rajta a Daimyo asszony egy újabb vendég társaságában. A korábbi düh újra feléled bennem, de azért egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- Yukigakure küldöttsége befejezi a tárgyalást és vissza tér hideg otthonába! - szólalok meg, miközben a nőt bámulom. - Ha megengedi, adok egy jó tanácsot! Ne fogadjon el semmilyen ételt vagy italt ettől a cafkától! Az, hogy egy béketárgyaláson megmérgez minket, egyenlő egy hadüzenettel... viszont a hazám továbbra is szeretné megőrizni a békét, ezért az itteni incidensre szemet hunyunk.
Miközben beszélek, lassan az ajtó felé lépkedek. Nem teszek semmilyen fenyegető mozdulatot, egyszerűen csak az ajtóhoz sétálok. Mielőtt elhagyhatnám a termet megállok és a jelenlévőkre nézek.
- Ha valóban komolyan gondolják a békét, akkor a Hó országában le lehet bonyolítani egy IGAZI tárgyalást! Most pedig, ha lenne valaki olyan kedves, kísérjen minket vissza a szállásunkra. Szeretnék haza térni!
Ezután, ha valakit mellénk adnak, vissza térünk a szállásunkra. Ha nem kapunk senkit, akkor magunktól indulunk el. Ha pedig a Daimyo valamelyik embere ránk támadna, vagy le akarnak tartóztatni bennünket, akkor kiadom a parancsot a cafka túszul ejtésére!
avatar
Hoshizoku Kaito
Halott Karakter

Taijutsu Pontok : 75


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 310

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Datara on Szer. 31 Május 2017, 13:14

Mikor kinyílott az ajtó nem az a személy állt a másik oldalán, mint az, akire a Szerzetes számított. Azt a férfit várta, aki a szobába kísérte vagy egy hasonló férfit, esetleg nőt. Helyette viszont egy nagyon szép ruhába öltözött vörös hajú hölgy várta s kísérte a tárgyalóteremig. Nem kellett nagyon gondolkoznia azon, hogy vajon kicsoda lehet a nő, a folyóakon összefutó emberek reakcióiból ki lehetett találni. Drága ruha, mindenki hajbókolása és tiszteletteljes köszöntése azt mutatta miszerint Ő lehet a hatalmas épület Úrhölgye. Szokatlan volt számára egy olyan rangos személy társasága, mint, aki mellett halad. Eddigi élete során nem találkozott olyan magas rangú személlyel, mint aki mutatta az utat. Egy Ország Ura társaságában lenni kicsit feszélyeztette, de csak egy kicsit. Jól tudta, óvatos kell legyen a növel, mert bármilyen rossz szó vagy cselekedet és egy egész Országot haragít magára. Nem volt kedve korai halált halni, főleg azután, hogy nagy nehezen kilábalt a depresszióból és új célt talált magának. Elhatározta, hogy egyhamar nem akart a Túlvilágra kerülni, még ha ott várja Őt az Apja és a Barátai a Templomból.
A pompa, a pomba… mindenfele, amerre nézett. Egy olyan birtokon min járt, a díszes kert és épület után elvárható volt. A folyókon haladva nézelődött. Rengeteg drága holmi díszítette, amik első látásra is sok embernek lenne jobb az élete, ha eladnák. Darabjai csillagászati összegbe kerülne, mi egy egyszerű ember, egész élete során se tudna megvenni, ha spórolna.
~ Felesleges pompa. Csak azért vannak, hogy hirdessék a tulaj státuszát és a rangját, csak látszat az egész. Azt emberi gyarlóság mintapéldája a hely, a tulaj felsőbbrendűségét szimbolizálja az egész birtok. Datara-t nem igazán érdekelte az egész, tudta jól, hogy az egész csak látszatnak van.
A tárgyalóterembe belépve elég komoly hangulat fogadta. A vörös hajú nő nem sokkal később halkan a férfi tudtára adta, miszerint az ebédszünet után Ő is helyet kap az asztalnál. Meg azt is, hogy azért nem az említett szünet utánra időzítette a megjelenését, mert szerette volna, ha egy kis betekintést nyerne a tanácskozásba. Datara számított arra, hogy le lesz maradva a bennlévőktől. Mivel később érkezett, így fogalma sem lehet miről beszéltek addig vagy miről döntöttek már. Ez nagy hátrány volt a Szerzetes számára, nehezebbé tette a becsatlakozást és az egész béke egyeztetés átlátását. Lemaradt az első benyomásról, amiket az első pillanatokban lehet leszűrni egy emberről.
~ Méreg? ~ kérdezte magától ~ Tényleg le vagyok maradva! Miről beszélhetnek? A tetovált férfi nem szólalt meg még, be sem mutatkozott, csak csendben állt és figyelte a bent elhangzottakat. Fogalma sem volt, mi lehet az oka annak, miszerint az asztalnál ülök között, egy szavazást kellene tartani arról, hogy az Ország Daimyo-ja későbbiek során részt vehessen a tárgyaláson. Arra felfigyelt, hogy egy személy elhagyta az asztalnál foglalt helyét és kifelé tartott. Nem sokkal azután, hogy a nő odasúgta neki azokat a szavakat, elhatározta, nem árt, ha szerez némi információt arról, miképp addig mi történt és hogy kik vesznek részt a tárgyaláson.
avatar
Datara
Játékos

Taijutsu Pontok : 55

Tartózkodási hely : A világban valahol.


Adatlap
Szint: B
Rang: Vándor Szerzetes
Chakraszint: 380

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Djuka Munfurawa on Csüt. 01 Jún. 2017, 00:17

Dob-dobb... Minden szívdobbanás egy lépés a szakadék felé. Bizonytalan billenés a penge élén. Vajon meddig tartanak ki az utolsó akaratmorzsák a vérszomjjal szemben? Egy lépés.. még egy... a fülsüketítő zajban. Aztán megtorpan. Akarta ő ezt? Megtörtént. Hogy pazarolhatna erre a jelentéktelen dologra az oly kevés tiszta gondolatból? Hogy szánhatna rá erőt, mikor félelmei eddig soha el nem képzelt szintre érnek: már nem csupán másnak kiszolgáltatott, már nem csak a teste árulja el.. de a gondolatok.. Saját gondolatai között is ellenség lapul. S vajon.. a lelkébe férkőzik egészen? NEM! NEM LEHET! Dacos düh lobban.. majd vész a semmibe. Keserű ízt érez...a kétségbeesés. Hiszen a pecsét tüze benne izzik. Az az égő fájdalom ereiben száguld, és elemészt mindent... ó de könnyű lenne kiengedni, és elhamvasztani azt aki előtte áll.. azokat akik ezt az ostoba fejfájdító, monoton szólamot susogják... s miért állna meg? A tűz elemészthet mindent! Ó IGEN! És akkor nem lesz kastély... nem lesz Shiro.. nem lesznek fájó gondolatok és nem lesz küzdelem. Dobb-dobb. NEM! Az akarat pislákoló zsarátnoka konokul kitart a nehéz út mellett. Talán csak két szívdobbanás az élet...
Munfurawa visszafordul Shiro felé. E mozdulat önkéntelen, vagy inkább tudattalan. Meg kell tenni, hát teszi. Nincs mit átgondolni rajta. Az a férfi... ott volt. Ő tervelte ki az egészet.. Ő hajtotta bele a csapdába a csapatot... és miatta haltak meg a civilek.. és miatta halt meg Ryuu.
E gondolatra a lány vadász tekintetéből egy könnycsepp csordul alá. Hogy mi is a pecsétből feltörő gondolatok  gonoszsága? Hogy nem szólnak igaztalanul... Kígyó módjára előkúsznak és észrevétlenül kitöltik a réseket, amik emlékezetében, gondolataiban kapcsolódnak ahhoz a naphoz, azokhoz az órákhoz. Kitöltik és megmérgezik. Hiszen oly sokan felelnek a testvér haláláért.. olyan sokaknak kellene bűnhődni.. Az az orvos... ó igen.. Őt megölte volna már a szigeten, ha módja nyílik rá... de Makoto sem tett semmit.. és KODOMO! Bátyja azt ígérte, mindig azt ígérte, hogy épségben hazahoz mindenkit... HAZUDOTT! A düh végigrobogott a lány testén és szívén. Tekintete Shiron függ. Ő az egyetlen aki itt van.. Akin bosszút állhat. Vele kezdődött... és talán vele is végződik majd...
Ame ajka elnyílik és megremeg. Görcsösen küzd azért, hogy vicsorgó vigyorba torzuljon... Hű mása ez a lelkében dúló küzdelemnek. De valóban bűnhődnie kellene a férfinek? Ez az, amit igazán gondol?
A fájdalom ködében pislákol-e még lelkének fehér fénye, mely gyámoltalan gyengeséggel e vihar közepén áll? Képes valóban haragot érezni testvére iránt? Képes gyűlöletet táplálni a vér iránt, mely benne is zubog? Képes lenne itt és most leszámolni Shiroval, akit nem akart okolni? Miért is nem akart? Kételyei gyenge lábakon remegtek, s emlékeket fedett el a pecsét fekete zűrzavara, mely egyszersmind tükröt, vagy valami annak látszót tartott elé. Vajon... mely gondolatok a sajátjai?
Dobb.
Kételyei között csupán az erő a biztos. Vajon ez.. mindig is a sajátja volt? Ó dehogy... tudja jól, honnan származik.. Érzi hogy benne feszül.. törleszkedik, akár egy macska, hogy végre szabadjára engedje.. és fenyeget, hogy a fájdalom nem múlik, míg akár a szellem a palackból, felszínre nem tör... Akárhogyis, ez az övé. Csak az övé! Nem érezte még korábban, mennyire részegítő lehet a hatalom.. Ezzel.. ha ezt birtokolja.. megvédhet bárkit. Nem lesz többé értelmetlen testvérhalál.. Mennyit reménykedett azért, ami most itt van, s csak megragadnia kell, s akár próbára is teheti, hisz ott a Hyuuga. Az a semmi kis alak, aki képtelen lesz megállni hatalma előtt. Munfurawa tekintete őt figyeli. Telve van önbizalommal. Telve hatalommal. A férfi pedig a vadász szemeiből kiolvashatja saját halálát... Ó igen.. ez így jó.. ezt.. akarja. De.. Miért élvezi, hogy a kezében az élete?
Számít ez?
A rángó izmok szája két sarkát felfelé húzzák.
Ó nézz, hát szem! Tekints a végzetedre! Te gyönyörű ékkő... Tiszta hófehér.. Lásd a sötétséget.. LÁSD! És tudd.. hogy új gazdád lesz!
Dobb.
A dobbanás, akár egy pohár hideg víz.. Józanít. Új gazda? Ezt akarja? Akarta valaha a szemeket? Ez a késztetés oly falsul csengett Ame bensőjében, hogy egy pillanatra megfagyott az eddig gerjesztett sötétség. Ha valamire... a Hyuuga szemeire soha nem vágyott. Soha nem lett volna képes ölni értük. De e kósza gondolat is hiába. Megkésett az ébredés. Kapaszkodó nincs, de az erőt már csak meg kell ragadni.. És akkor, miért ne ragadná meg a szemeket is? Pár lépés az egész és vége. Eljön az enyhülés. A bűnös fizet. Ó igen! Teste megremeg. Minden egyes porcikája lépésre sürgeti. Arcán végre uralmat nyer a sötét vigyor. Már nincs tovább. Nincs menekvés, igaz? Önmagának tán még fel tudja tenni e kérdést, s talán érzi is az elégedettséget. Nincs itt senki, aki miatt megállítaná a végzetet.. Nyakán már hiába is rejti a kendő a jelet... Mintázata kibújik alóla... A bábmester játékszere pusztítani kész?
LEGYEN HÁT MEG AZ A LÉPÉS!

Munfurawa mozdulata hirtelen. A sűrűsödő, kitörni készülő erőt egyetlen mozdulatba sűrítette. S e mozdulatban akaratának maradék, dacos szikrája is ott lapul: Egyetlen hatalmas erejű rúgás a padlóra!
Tai tapasztalatai vezették nyomra, mely tán a pusztítás elkerülésének egyetlen útja: ha nincs menekvés, nyiss új utat, lefelé!
Egyetlen esély..
A párduc, ha Rui Munfurawa elé áll, igyekszik eltaszítani őt, hogy úgy helyezkedhessen, hogy hatni tudjon Améra, s fújva vicsorog a szörnyetegre, ami gazdája volt. E domináns fellépésével  próbálja a macska visszabillenteni a megdőlt egyensúlyt, miközben ösztönei ellenére dolgozik, hiszen a veszedelmet szinte harapni tudná, s szőre az ég felé mered. De ösztönök ellen tenni nem új dolog egy kunoichi társállatának.
Ha a padló nem törik át, Ame elrugaszkodik e mozdulatból, ha kell átugorva az előtte állókon, készen a pusztításra. Arcán már vicsorrá válik a vigyor, tekintetében a vadász lobogó dühe ég, s ereje oly nyers, hogy még Yoru is hátrahőköl előle, és riadt mozdulattal a lehető leggyorsabban tér ki. 
Ame pedig a Kakedori Kuzushi csonka formáját fogja alkalmazni: Két kézfejének hegyét pengeként használva Shiro mellkasát célozza, hogy ezzel az ütéssel feltörje, majd megragadja s feltépje mellkasát, és megszabadítsa azt a vergődő gonosz szívet a csontketrecből. Azt az édes.. ízes szívet..
Ha viszont a padló áttörik... mielőtt elméjét teljesen maga alá temetné a szörnyeteg állapota, egy gondolatot próbál még megszilárdítani: lefelé. A testnek talán ez is elég, és fáradhatatlanul fog dolgozni azért, hogy a palota alatt lapulóknak megnyissa az utat.
avatar
Djuka Munfurawa
Játékos

Taijutsu Pontok : 106

Tartózkodási hely : Getsugakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Chūnin
Chakraszint: 811

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Katana on Csüt. 01 Jún. 2017, 23:22

Mikor elkezdődött ez a küldetés tisztában voltam vele, hogy nagyon nehéz dolgom lesz. Azonban ott rá kellett jönnöm, hogy az igazságnak még a közelében sem jártam. Minden egyes fordulattal a pokol egy újabb bugyrával ismerkedhettem meg. Először minden figyelmeztetés nélkül bevágtak egy szobába ahol több napon keresztül megpróbáltak egy rakás száraz adatot a fejembe tuszkolni. Utána pedig keresztülutaztam a fél világon, hogy egy olyan feladatot hajtsak félre, amiről semmiféle tapasztalattal nem rendelkeztem. A konferencia első pár percében rávettek, hogy önként igyak meg egy bénító mérget tartalmazó italt. Ezután pedig váratlanul egy bányában találtam magamat, néhány Delegáció vezetővel ahol szerencsétlen gyerekek vettek minket körbe. Nem tudhattam biztosan, hogy amit átéltem az a valóság az is meglehet, hogy elment a józan eszem és az egészet csak beképzeltem. Akármi is volt néhány perc után ismét a tárgyalóteremben találtam magamat és úgy tűnt a többiek is hasonló élményben részesültek, mint én. Fogalmam sem volt róla mit is kéne tennem ezért csak hallgattam és figyeltem várva a megfelelő alkalmat. Közben nagyon sok érdekes dolog történt többek között valaki felgyújtotta azt az átkozott kakukkos órát. Valahányszor megszólalt a benne bujkáló madárka mindig valami szörnyű dolog történt. Bár ez nem jelentett garanciát arra, hogy nem lesz több furcsaság ennek ellenére rám nyugtatólag hatott. Ezután a Daimiyo egy különös, tetovált arcú férfit kísért be a terembe, akire kiemelt figyelmet szentelt. Sosem láttam azelőtt őt, ami nem meglepő tekintve, hogy akkor hagytam el először az országot. A fehér hajú Delegációvezető adott neki egy tanácsot, hogy ne bízzon a Daimiyoban mire az idegen elkezdődőt érdeklődni az eddig történtekről. Normál esetben továbbra is az árnyékok között rejtőztem volna azonban valami azt súgta nekem idején megmutatnom magam. Felálltam az asztaltól majd olyan tiszteletteljesen üdvözöltem, ahogyan csak tudtam.
- Üdvözlöm. Kawaii Katana vagyok Kirigikure küldötte. Jómagam az éjszaka érkeztem így nem tudok minden a lényeg tömören. A Daimiyo mérgezett italt itatott meg velünk, ami pár percre megbénított minket. Ezt a szert maga is bevette majd ezután egy különleges víziószerű élményen estünk át. Úgy látszik a Daimiyo kedvelő a hatás vadászatot és igyekszik mindenkit meggyőzni itt, hogy ő itten a mindenható. Röviden és tömören habár béketárgyalás címen vagyunk, itt nem lankadhat, az éberség ugyanis nem tudhatjuk milyen borzalmak várnak ránk.

Ezzel nem mondhattam neki újat tudtommal minden shinobit arra képeznek, hogy a vész bármikor és bárhol felütheti a fejét. Sajnos nem társaloghattam vele sokáig ugyanis azzal, hogy felálltam a testem arra késztetett, hogy cselekedjek. Acélos idegzetem és persze a feszült légkör miatt addig nem vettem tudomást róla azonban már nem tudtam visszatartani. Igyekeztem higgadtnak tűnni ezért rezzenéstelen arccal odamentem a konferencia vezetőhöz és elkezdtem suttogva beszélni miközben enyhén az ajkamat harapdáltam.
- Bocsánat, merre van a mosdó? Nem kell kísérő.

Bár kissé modortalannak tűnhettem, hogy csak úgy egyedül akartam flangálni ám egy mások csak hátráltattak volna. Mivel már nagyon ki kellett mennem úgy éreztem nincs olyan lény a világon, aki lépést tudna tartani velem. A teremben persze nem akartam rohangálni csakis kizárólag a folyóson ahol senki sem láthatja. Miután visszatértem sokkal nyugodtabbnak éreztem magamat és a bennem rejlő feszültség némileg tovaszállt. Végre tudtam arra a kérdésre koncentrálni miszerint a Daimiyo jelen legyen-e az elkövetkező tárgyalásokon. Igyekeztem végiggondolni mi szól ellene és mi mellette majd döntésemet kézfeltartással jeleztem.
avatar
Katana
Játékos

Taijutsu Pontok : 85


Adatlap
Szint: A
Rang: Genin
Chakraszint: 508

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Koreko Rui on Csüt. 01 Jún. 2017, 23:25

//Úgy beszéltük meg, hogy Konan fogja felvezetni a diplomáciai dolgokat és a javaslatokat a béketárgyalás pontjaira, így most csak az "akció" részére reflektálok.//


Végre fény derült Hanage Shiro titkára, legalább a jounin kizárhatta, hogy a Kagura Shingan korábban félrevezette. A férfi ezidáig titkolta valódi kilétét, halványlila szempárját, ami kizárólag a Hyuuga klánra jellemző. Rui szemöldöke felszaladt a homlokára, amikor Shiro aktiválta a Dojutsuját. Látta már korábban, amíg Konohában élt gyakran találkozott a klán tagjaival. És többé a kakukkos óra miatt sem kellett aggódniuk, egyetlen kézmozdulattal megpecsételte a madár sorsát.
*Jobb lesz vigyázni vele, ki tudja még mire képes.* Jegyezte meg magának Sunagakure követe. Egy pillanatra megakadt a lélegzése, amikor a konferenciavezető részletesen beszámolt a támadókról. Tisztában volt vele, hogy mire képes a Byakugan, talán még a Kagura Shingant sem tudta volna annyira kiterjeszteni, hogy elérje a behatolókat és pontosan meghatározza a kilétüket.
*Az Erdő országa mellett még külső fenyegetés sem szeretné, ha sikerrel zárulnának a tárgyalások, vagyis majdnem két tűz közé kerültünk. De az élőhalottak csak nekem tűnnek a körülményekhez képest is meredeknek?* Kommentálta magában a helyzetet, ám kívülről igyekezett a helyzethez mértem semlegesen maradni. Egyelőre hallgatta Shiro mondandóját. Abban igaza volt, hogy Satoshi kissé keményen fejezte ki magát, viszont mindenben igazat adott csoporttársának. A vörös hajú kunoichi országának boldogulását tartotta szem előtt, mindent megtett azért, hogy a lehető legjobban kerüljön ki ebből a helyzetből. Éppen emiatt húzta meg magát és hagyta rá Konoha követére a beszédet. Később, amennyiben szükségét érzi, úgyis hozzáteszi a maga gondolatait.
A szünetben elég idejük maradt megbeszélni, hogy a felmerült problémák megoldását. Úgy határoztak, hogy Konan fogja felvezetni a tervezetet. Néhány dologban ugyan nem értett egyet a szövetségeseivel, többek között, ami arra irányult, hogy Iwagakurét miként vegyék rá a békés távozásra. Zöld szempárja végig pásztázta a termet. Figyelte a reakciókat, a mozdulatokat, mindent amiből következtetni tudott arra, mégis mi járhat a többiek fejében. Három követ gondolatait már tisztán ismerte, ám a többiekről sem feledkezhetett meg.
Hanage Shiro monotonná váló hangjából kicsengett egyetlen egy mondata, amit már nem hagyhatott szó nélkül. Egészen eddig békésen reagált le mindent, csakhogy a kijelenésével megváltozott minden. Karjait összefonta törzse előtt, lélektükreiben pedig a már oly jól ismert tűz lobbant. Megpróbált szóhoz jutni, legalább pár mondat erejéig.
- Nos, Sunagakure is nagyon szívesen küldte volna legmagasabb rangú vezetőjét - kezdett bele kissé élesebb hangon, mint szerette volna. - G...
*Nem tudhatják meg, milyen közel állok az említett személyhez.* Figyelmeztette saját magát a kunoichi.
- Szóval a Kazekage bizonyosan eleget tett volna a meghívásnak és megjelenik a béketárgyalásokon. Sajnos ez lehetetlennek bizonyult, azon egyszerű oknál fogva, hogy Iwagakure erői fogva tartják Sunagakure legjobban őrzött börtönében.
Beszéd közben egyre inkább kiölte a mögöttes érzelmeket, amik még az elején jellemezték szavait.
- Jelenleg a Jouninok Tanácsa irányít, aminek tagja vagyok, vagyis a lehető legmagasabb rangú ember erre a feladatra.
A bizalom kétélű fegyver, ezt akár ellene is fordíthatják. Viszont Rui bízott benne, hogy legalább az a három ember mellé áll, akivel szövetséget kötött. Megpróbálta hátra hagyni Iwagakure iránt érzett haragját, hiszen ez csak újabb konfliktusokhoz vezetett. Direkt ezért nem a rejtett falu követének, hanem Shironak címezte a szavait. Lehet, hogy nem a legtökéletesebb módon járt el, vagy kissé sután képvilselte eddig faluját, ám sok fügött tőle, aminek érezte a súlyát.
Zöld szempárja végig követte a konferenciavezetőt, aki elkezdett sétálni a teremben. Amikor szó esett Yukigakure távozásának lehetőségéről, Rui remélte, hogy a követek jól döntenek és maradnak tovább a tárgyaláson. Sajnos nagyot tévedett, mert az események végül oda vezettek, hogy bejelentették távozásukat.
- Kaito, kérlek gondold át! - szólította meg a fiatalabb fiút, aki hajthatatlannak bizonyult.
Újabb követ érkezett, vagyis szépen gyarapodott a felek száma. A jounin kíváncsian várta, vajon a férfi milyen álláspontot képvisel majd. Egyelőre még azt sem közölték, hogy melyik országból jött, vagy egyáltalán képviseli-e valamelyiket, esetleg egyszerű vándor. Több résztvevő, több nézőpont, több javaslat. Sunagakure delegációvezetője bólintott a shinobi felé, ezzel köszöntve őt a konferenciateremben. Aztán Hanage Shiro érdekes ötlettel állt elő, szavazásra bocsátotta a Daimyou asszony ügyét.
*Talán nem a legokosabb döntés, de azt hiszem erre szükség van.* Alaposan megfontolták, hogy mégis mire szavazzanak. Két kísérője próbálta meggyőzni őt az ellenkezőjéről, ám Rui kihasználta jelenlegi hatalmát. Végül a Szél országa döntött és leadta voksát.

Közben a távozni készülő Munfurawa megfordult, mégsem használta ki a lehetőséget, amit a konferenciavezető adott neki. A jounin egyelőre nem teljesen értette, mi folyik a Hold követe körül. Lent a bányában is elég titokzatosan viselkedett, hiába próbálta rávenni mondja el neki a titkát, mégsem történt meg. A mozdulatait jól látta, az arcát viszont csak később pillantotta meg.
Minden olyan gyorsan történik, Rui szinte ösztönből cselekszik, hiszen tisztában van vele, az ezüst hajú kunoichi mire készül. Gyors mozdulatokkal megpróbál elé kerülni, ám ekkor nem várt gonddal szembesül. Egy párduc próbálja meg arrébb lökni, viszont csupán annyira elég ez a cselekedet, hogy kicsit kibillentse a lányt a mozgásából. Ekkor látja mivé torzult Munfurawa arckifejezése. Néhány pillanatra emlékek rohanják meg, látott már ilyet korábban. Régi énje kerül felszínre, a képzetlen, ijedt genin. Tényleg nem tart sokáig, szinte azonnal visszazökken. Szövetségese egyenesen Hanage Shiro felé tart, ismerős Taijutsu mozdulatokat formálva. Ismeri ezt a formációt, maga a rúgási folyamat hiányzik, de így sem lehet összetéveszteni mással - főleg, hogy Rui maga is birtokolja a technikát. Az útjából már elkerül és tudja, hogy a konferenciavezető veszélyes ellenfél lehet, meg tudja védeni magát. Pont emiatt aggódik, mert látszólag Munfurawa nem ura saját testének és cselekedeteinek. Többször látta, mire képes egy képzett Hyuuga. Naka jó párszor megmutatta Konoha legnemesebb klánjának képességeit.
- Bocsáss meg! - suttogja halkan, miközben megpróbál mögé kerülni, ha már nem sikerült útját állnia. Bár nem igazán szeretné, mégis ezt látja az egyik legjobb lehetőségnek. A Shinkeitsuu/Idegfájdalom nevű jutsuval igyekszik olyan helyen megérinteni, ami lelassítja, vagy felébreszti ebből az őrült állapotból.

Amennyiben sikerült Munfurawa terve és a Taijutsu képességei miatt a kastély padlóját áttörve, lefelé indul meg, a kunoichi nyugodt marad, vár még egy kicsit. Ha úgy alakul, akkor rásegít egy kicsit a Tsuten Kyaku technikával, hogy minél könnyebb legyen megnyitni az utat a lent élők számára.
avatar
Koreko Rui
Játékos

Taijutsu Pontok : 133

Tartózkodási hely : Sunagakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: 1661

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Yamato on Pént. 02 Jún. 2017, 12:38

//Tudom, hogy én vagyok itt a fekete bárány, aki nem csinál semmit, lévén van delegációvezető és a karakterem annyira tisztában sincs a Sunai történésekkel, mint Rui, így megint csak egy "nézük a falat" és várunk poszt következik. Bár remélem nem.//

Amíg a többiek beszélgettek és elmondták a saját részüket, én csak figyeltem. Azt tudom, hogy miért vagyok itt: békét elérni a világban és sunagakure felszabadításának feltételeit megbeszélni. Shiro ahogy hallgatta a konohai monológot mindenfelé nézett, csak nem keresztezte a beszélő tekintetét. Furcsa akifejezés ült az arcára, tőle szokatlan mimika. Ezután anélkül, hogy megszólalt volna felemelte a kezét és csettintet, mire a kakkukos óra mint a főnix, elégett, mintha elektromos tűz emésztené el. A szem színe ismerős volt, bár nem tudtam honnan, de gyorsan kiderült. Byakugant kiáltott, majd ecsetelni kezdte a dolgokat, hogy mi folyik körülöttünk. Nem volt dolgom élőhalottal, így leginkább tőlük féltem, mert azt legalább tudom, hogy az élőt meg lehet ölni, de aki már halott azt hogy? A másik, aki még aggodalmat okozhat az a távolabb lévő három, aki talán csak a forrása a támadásnak és nem harcolnak, ha ez így van, akkor tőlük talán még jobban kell félni, mint a járkáló hulláktól. Közben Kaito, a yukigakurei küldött felkapja a vizet és lehordja a vezetőt, hogy azonnal magyarázatot követel, mert addig nem nyilatkozik, sőt, ha kell, ő el is hagyja a színteret. A válasz viszont megszokott hangnembe, talán egy kicsit harciasabb felhanggal érkezett, de nem sok magyarázatot adott a kérdésre, bár legalább újabb kérdést nem hozott fel. Ekkor újra tárgyiasultabb és békésebb hangnemre váltott és magyarázni kezdte a dolgokat, hogy amíg az Erdő és az Eső országa a legmagasabb rangú képviselőit küldte, addig a többi nemzet nem ezt tette. ~Sunagakure mégis hogyan? Gaara fogságban van.~ Viszont valamiről lemaradtam: valami pénzjutalomról beszél. Nem igazán tudom, hogy miről van szó és nem is igazán emlékszem erre a részre. Mindegy, úgysem fogadnék el pénzt azért, hogy itt hagyjam a tárgyalást. Ekkor érkezett meg újra a korábban a  helyszínt elhagyó daimyou és egy ismeretlen férfi. Helyet foglalnak, de ekkor a  a konferenciavezető feloszlatja a tárgyalást és szavazást indít. Én is leadom kézfeltartással a szavazatom és várom, hogy vajon Rui mire szavaz. Ekkor valami furcsa érzés kerít hatalmába. Nem, nem belőlem indul ki, ez valaki másé, mégis talán egy kicsit ismerős, de mégsem. Sosem éreztem ezt, leginkább a fájdalomhoz tudnám hasonlítani, amit akkor éltem t, amikor elvesztettem a testvéremet, de mégsem. Ez nem az. Vérszomj, nem tudom kiből jön, de ekkor észreveszem, hogy a hold országi lány elindul kifelé, majd megfordul és furcsa dolgot látok a szemébe. Aztán az egész egy pillanatra megszűnik, hogy aztán még erősebben térjen vissza, de most már a lányon is változások történnek, valami fekete tintaszerű anyag kezd rajta szétfolyni. Nem nagyon értem, hogy mi történik, de tudom, hogy tennem kell valamit. Egyelőre nem tudom, hogy mit.

_________________
Előtöri, Adatlap, Kalandok, Küldetések, pályázatok, bővítmények, Tanulások

Spoiler:

Ha kölyökként nem tudtad, hol a helyed, azt felnőttként se fogod tudni.

[scroll][size=8]multi karakterek: Akira, Katsumi Kawachi, Akari Tenshi, Tomoko
avatar
Yamato
Játékos

Taijutsu Pontok : 60

Tartózkodási hely : Még nem tudom


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 449

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Pént. 02 Jún. 2017, 13:05

A konferenciavezető egész végig kerüli a tekintetemet, és csak a homlokát ráncolja, miközben beszélek hozzá. Végül, amint megtalálja szemeivel az enyémet, mélyen belenéz azokba, majd csettint, ebből kifolyólag pedig a kakukkos óra, szó szerint kisül. Már ez is elég meglepő lenne, de ami igazán lehengerlő, az a szó ami eztán hagyja el száját. Byakugan. Szemeim elkerekednek a képesség nevének hallatára, mely a Hyuuga klán dojutsuja. Egy Hyuuga volna? Miért álcázná magát? És akkor valójában ő is konohai? Akkor miért nem mellettünk áll? Sokkal jobban ért a politikához, mint én, ráadásul Konoha egyik nagy becsben tartott klánjának tagja, szóval, miért?
Mielőtt azonban szólásra nyithatnám a számat, hogy rákérdezzek ittlétének okára, használja is dojutsuja képességeit, és közli velem támadóink kilétét. Ami igazán szemet, vagy éppen fület szúr a kijelentésében az az, hogy a támadók közül három élőhalott. Élőhalott? Mégis mit jelent az, hogy élőhalott, egy lélek nélküli holttest, mely jár s kel szabadon? Az teljességgel lehetetlen. Ismét csak nem tudom feltenni kérdéseimet, mert a konferenciavezető folytatja. Oktalan lett volna a felháborodásom? Ezek után? Ráadásul, azt állítja, hogy nem az Erdő csatlósa? Akkor mégis miért támogatta volna a daimyo-t abban, hogy rajta demonstrálhassa a méreg hatását? Mindezek felett, miért nem válaszol a további kérdéseimre, a bányáról, a gyermekekről? Azt mondja, tudja, mire vállalkozott, akkor tudnia kell, mi folyik itt.
Ezután egy hosszabb beszédbe kezd arról, hogy mennyire jogtalan a felháborodásom, mert nemzetem nem küldte legmagasabb rangú küldötteit, azaz nem tisztelte meg eléggé a béketárgyalást.
- Uram, én nem a delegációm vezetője vagyok, ő ott áll. - mutatok Blue-san-ra. - Ő elég magas rangú önnek? Ha pedig a hátsó szándékokról beszél, maguknak is van egy pár, szóval persze, hogy nem terítjük ki a kártyáinkat, amíg maguk sem, mert a tárgyalások bizalmon alapulnak, és mi, megadtuk maguknak azt, amikor feladtuk fegyvereinket, ellenségeinkkel közösködtünk, és hajlandóságot mutattunk az együttműködésre, mely a háború lezárását eredményezné. Mi többet akar? - fejezem be, semleges hangnemben, azonban ekkor hangzik el, a konferenciavezető yukigakure küldöttének címezett megjegyzése.
Felszólítja a távozásra? Mi a fenét művel?! Tudom, hogy Yukigakure semleges, de a technológiai fejlettségük... a felháborodásuk jogos, és azért vannak itt, mert békét akarnak, de persze, hogy többre tartják saját testi épségüket annál, mint hogy ennyi kétely közt pallérozzanak a saját sorsukkal! Yukigakure pedig távozni is akar?! Nyilvánvalóan... hiszen csorba esett a becsületén, illetve közölték vele, hogy nem kívánatos, de elhamarkodottan cselekszik. Azonban mielőtt felszólíthatnám arra, hogy fontolja meg távozását, Rui-dono megteszi helyettem. Mivel magasabb rangú, mint én, nyilván nagyobb tiszteletet mutat felé, ha ő marasztalja, nem pedig én.
Ekkor a konferenciavezető ismét beszédbe kezd, és közli velünk, hogy felháborodásunk egyébként, szubjektív szemmel nézve jogos, ezért szavazzunk arról, hogy az Erdő Országa maradjon-e a béketárgyalásokon. Esküszöm, ha tehetném, a tenyerembe temetném az arcom. Szóval, csak simán vonjuk ki az egyenletből a felet, akihez a legtöbb kérdésünket címeznénk? Az egyetlenre, aki válaszolni tudna kételyeinkre? Miféle megoldás ez? Miféle béketárgyalás ez?!
- Emberek, gondol... - szólalnék fel hangosan, azonban ekkor egy furcsa látványra leszek figyelmes.
Eddig is feltűnt, hogy Munfurawa-dono-val valami nincs rendben, de most már biztos vagyok benne. Akkor meg végképp beigazolódnak sejtéseim, mikor a konferenciavezető felé lép, majd egy ninjuu a hozzá közel álló Rui-dono útját állja. Meg akarja támadni? Vért akar ontani? Egy béketárgyaláson?! Hogy merészeli?! Miért?!
Olyan jól kezdődött... reményekkel telve érkeztem erre a kezdeményezésre. Azt hittem, végre vége szakadhat a háborúnak, mikor idejöttem. Azt hittem tehetek érte. És a szünetekben, mikor a tengeri kereskedelem, az Otokage, és Sunagakure helyzeteit tárgyaltuk, noha nem igazán tudtam érdemben hozzászólni, úgy éreztem, haladunk is a cél felé, mely a béke. Na meg, magam is úgy éreztem, hogy végre hasznos lehetek, nem csak nemzetem, hanem önmagam számára. Elvégre, mikor több éves álomra hajtottam a fejem, még az aggresszív védekezés elvét vallottuk. Még hittünk a Tűz Akaratában, és becsültük azt. Még mindig összetartottunk. Most is lehetne így. Az egész világon. Miért ne lehetne? Mi az akadálya? Most is, mind levetkőztük bizonytalanságunkat, félre tettük ellentéteinket, és készen álltunk az együttműködésre. Naiv lennék? Lehet. De mindig is hinni fogok abban, hogy az emberek mélyen legbelül tudják, mi a helyes, és próbálnak helyesen cselekedni. Minden szörnyűség ellenére, talán már csak dacból is, hiszem, hogy mind, szívünk mélyén a békét kívánjuk. Mind szeretnénk, hogy vége legyen ennek az értelmetlen csatározásnak. Én... hinni akarok benne. Szeretnék. Á, igen... a tettvágy. A cselekvőkészség. A meggyőződés. Az elhatározás. A jóhiszeműség. Talán, a naivitás. Ez mind... a hit - a hinni akarás.
Annak ellenére, hogy a daimyo asszony sebet ejtett rajtam, készen álltam együttműködni vele. Hinni akartam abban, hogy okkal kezdeményezte a tárgyalást, és a béke nem csak egy mellékterméke önös, önző érdekeinek. Hinni akartam abban, minden kételyem ellenére vele kapcsolatban, hogy a béke érdekében jár el. Mindannyiukban hinni akartam. De ez most mind összedőlni látszik. Túl sok a kétely, és túl sok a kérdés, és már is kezdem egyre nehezebbnek érezni azt, hogy bízhassak mindenkiben. Ahogy az előbb is mondtam, talán hiba volt. Talán én is a saját, önző, önös érdekeimet követtem. Magam miatt akarom a békét. Úgy gondolom, Konohának nem a pénzért kell cselekednie, nem a haszonszerzésért, hanem azért, mert így a helyes. Úgy gondolom, Sarutobi-sensei is így tett volna, és én elsősorban a nemzetemet, a Tűz Akaratát képviselem, és a szenvedő emberek vágyait, jogait, akikkel vándorutam során találkoztam, nem pedig a Hokage érdekeit védem. Nem vagyok rá hajlandó. Talán túl büszke vagyok, talán túl nagy fába vágtam a fejszémet, de ez számomra nem újdonság. Viszont, határozott vagyok, elköteleztem magam a béke érdekében.
És, ha törik, ha szakad, értelme lesz annak, hogy itt mind összegyűltünk, és hegyeket fogunk mozgatni. Hiába látszik minden veszni, nem fogom hagyni, hogy így történjen. Ezzel megkockáztatom mindenki belém vetett bizalmát, de kénytelen leszek felfedni, hogy még egy fegyvert hoztam a tárgyalásra. Én sem tartottam be a szabályokat... talán képmutató vagyok. Talán nem kéne ítélkeznem. Talán soha nem is bíztam az itt lévőkben, csak akartam. De egy biztos: a békéért vagyok itt, és kiállok mellette. Ennek a háborúnak véget kell érnie, és az nem újabb vérontással fog történni.
Kit akarok átverni? Hiába dobálózom régmúlt hősökkel, vagy újdonsült közellenségekkel, nagy szavakkal, tettek ígéretével... én is önös érdekből cselekszem, ami csupán csak egyezik a tárgyalás céljaival. Én akarom a békét. Én akarom, hogy vége legyen a háborúnak. Mert gyűlölöm... tiszta szívemből.



Döntöttem.Minden mást, beleértve a jelenlévők véleményét és esetleg meglepettségét is félretéve, előveszem drótomat a zsebemből, és próbálom megállítani Munfurawát mielőtt aktiválná a jutsuját. Valami nincs rendben vele... önszántából sosem tenne ilyet. Meg kell állítanom. Muszáj. Ha nem is sikerül, meg kell próbálnom.
- Ayatsuito no Jutsu! - kiáltok fel a kézjelek elmutogatása után, a drótjaimat egy lasszóformába terelem, amilyen gyorsan csak lehet, és próbálom vele körbefogni Munfurawát, ügyelve arra, hogy a drótok körbetekerjék felsőtestét, és karjait oldalának támasszák. Ha sikerül, próbálom minél szorosabbra fogni, anélkül, hogy a húsába marnának drótjaim. A chakrakapcsolatnak folyamatosnak kell lennie, ahogy a figyelmem sem lankadhat. Ha kitörni látszik, szorosabbra fogom a drótokat, plusz chakra beleadásával. Remélem megfelelően lekötöztem, és sikerült megfelelően kitanulnom a technikát, amit még csak tegnap óta tudok... de valljuk be, egész egyszerű volt, így különösebb gondom nem lehet. A gond már csak a köztem és Munfurawa-dono közti erőkülönbségben lehet. Fogalmam sincs milyen magas szinten állhat, de bíznom kell magamban, és abban, hogy akármi is történjék vele, abbamarad.
Amennyiben sikerül, szemet szúr nekem Rui, amint készül őt megtámadni. Ha még mindig ütést próbálna mérni rá, annak ellenére, hogy sikerült megállítanom, felé kiáltok.

- Ne tegye! Ne ártson neki, valami történt vele, nem önmaga! - kiáltom.
Igen... valami történt vele. Az a Munfurawa-dono akit eddig megismerhettem nem rontana önszántából a konferenciavezetőnek, hiszen ha meg akarta volna tenni, számtalan alkalma lett volna rá. Talán történt velük valami, amíg mi a bányában voltunk, talán egész végig ez volt a célja, de szövetségre léptünk, és együtt döntöttünk olyan dolgokról, melyekbe nekem beleszólásom sem szabadna, hogy legyen. Fogalmam sincs, hogy mik azok a fekete tetoválások,vagy... tinta, Munfurawa testén, de még a szemei is égnek a gyilkolási vágytól. Nem hagyhatom, hogy vért ontson. Én sem bízom a konferenciavezetőben, de ha elkezdjük itt gyilkolni egymást, azzal semmivel sem szolgáljuk az eszmét, aminek szolgálatában idejöttünk. És méreg ide vagy oda, a halálos sebeket nem gyógyítja.
- Daimyo-asszony! - kiáltok a vörös hajú nő felé. - Most lenne a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy visszaadja a kunai-mat!

Ha már így is fegyver van nálam, nem mindegy? És meg kell védenem magam, ki tudja ki ronthat még rám... és rossz előérzetem van. Fogalmam sincs, mi történt Munfurawa-dono-val, és hogy hogyan, de lehet, hogy nem állíthatjuk meg ilyen könnyedén. Na meg, itt vannak a támadók is... élőhalottak, mi? Erre majd rá kell kérdeznem, de egyelőre fontosabb dolgom is van. A daimyo asszony remélem a tekintetemből látja, hogy bízhat bennem. Egész végig itt volt nálam a drót, és senkit sem támadtam meg, senkinek sem ártottam, most is csak azért használtam, hogy megfékezhessem az esetleges vérontást. amennyire tőlem csak kitelik.
A
mennyiben nem sikerül megállítanom Munfurawát, vagy nekem ront, próbálom védeni magam. Amennyiben Rui túl gyorsan támad, és nem sikerül hatnom rá, a Hold követét pedig körülfogták drótjaim, megpróbálom minden erőmmel tartani magam, hogy ne zuhanjak a föld alá, ha esetlegesen megtörténne.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 89

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 578

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Pein on Pént. 09 Jún. 2017, 20:49

Hanage Shiro a yukigakurei küldött szavaira egyszerűen csak bólint egyet, Sunagakure delegációvezetőjének megjegyzése után azonban meg is szólal – való igaz, elnézést kérek –, mintegy beismerve, hogy Konan egyedüli kiemelésével kisebb hibát követett el. 
  – Rendben. A leadott szavazatok alapján az Erdő országának daimyója továbbra is részt vehet a konferenciát… A tárgyalásokat a mai napra berekesztem. A szobáikba inasaink fogják Önöket visszakísérni, ott lesz lehetőségük elmenni mosdóba is. Az ebéd-, illetve vacsorafogadást megtartjuk, 15.00-kor, illetve 19.00-kor. Itt lesz lehetőségük az egymással való további csevejre, jómagam ezeken nem fogok részt venni.  
  A konferenciavezető mondandója közben még csak fél szemmel sem pillantott az úrhölgy irányába. A Daimyou még mindig az ajtóban, az őrök mellett ácsorgott, és kissé zavartan figyelte az új vendég, a vándor shinobi reakcióit. A szavazás lezárulta után felé fordult, és szinte hajbókolva elnézést kért a kellemetlenségekért: 
  – Nagyon sajnálom, hogy épp érkezésekor kerül sor ilyen furcsa eseményekre. Kérem, nézze el ezt nekünk. És kérem – ekkor a konferencia egyéb vendégei felé fordult – Önök se legyenek oly szigorúak. Ilyesfajta konferencia szervezése szinte példa nélküli, az akadályok és buktatók száma szinte végtelen; ahogy Önök számára, számomra is nehéz egyszerre több mindent tenni. Ne feledjék, én házigazda és egy nemzet feje is vagyok, nem csupán a béke hírnöke – noha jelen pillanatban ez utóbbi szerepem kétségtelenül a legfontosabb. Köszönöm, hogy maradásom mellett foglaltak állást.  
  Eközben, rögtön a szavazás után Munfurawa arca eltorzul, és a gyötrő billog átka elhatalmasodik a teste felett (ő már a szavazáson se vesz részt, amit Hanage Shiro tartózkodásnak kezel). Megindul a konferenciavezető felé. Léptei megállíthatatlan határozottságot sugallnak; gyorsabbak, mint valaha. Tekintete szürke szikrákat szór, elméjére fekete fátyol borul. A többiek se restek, a legszilárdabb közbeavatkozási szándékkal Konoha fiatal követe bír, aki a béke nevében rögtön meg is csillogtatja jutsu-repertoárját. A drótok megindulnak, és körbetekerik Munfurawát. A technika kivitelezése jó, s mégis… a lány könnyedén lerázza azokat magáról. Ösztönből cselekszik. Ez nem lesz elég a megállítására. A szemtanúk pedig – beleértve a daimyót is – nem azon csodálkoznak, hogyan kerül fegyver a tárgyalóterembe, hanem azon: honnan e hatalmas erő. 
  Durr. 
  Munfurawa első rohamát senki és semmi nem volt képes megállítani. A lány lehengerlő, önnönmagát is meglepő gyorsasággal mért hatalmas ütést a földre. Hogy berepedt-e? Az nem derült ki, csak a hang hallatszott. Aztán… 
  Kár.
  Kár. 
  Hollókárogás. Valahonnan az ablak irányából. Milliónyi holló. És surprise, surprise… Újra a szátokban éreztétek az oly retteget és túlbeszélt ital ízét. Önkéntelenül nyeltetek egyet, és sötétség szökött tekintetekbe.
  Az ágy megint puhább volt a kelleténél. No persze, attól még naphosszat fetrengtetek volna benne. Nem volt az rossz, csak szokatlan: ilyesfajta kényelemhez egyszerű shinobi szinte sose jut hozzá. Oly megnyugtató érzés! Nyugalom. A tenger hullámai lágyan csapódnak a part menti sziklákhoz. A szem csukva van, a test csak a finom levegőre és a selyem ágyneműre fókuszál. 
Aztán nagy levegő, és szem kinyit. Tádám! 
  A kastély alatt (ugyanazok az emberek)
 Újra a földalatti bunkerben, feltételezhetően a kastély alagsorában találjátok magatokat. Pontosan ugyanabban a szituációban, pontosan ugyanakkor, amikor legutóbb jártatok itt. A konferenciateremben töltött idő gyorsan múló álomképnek tűnik csupán; az egyetlen szilárd összekötő kapocs maga Munfurawa. Ő ugyanis ugyanazt a mozdulatsort hajtja végre, amelyet odafent. 
  Durr. 
 Hogy a földet ért csapásba pumpált hatalmas chakramennyiség, avagy a kastély talapzatának gyenge szerkezete miatt volt így, mindenesetre odalentről úgy tűnhetett, hogy nem csak a terem boltozata, hanem az egész kastély megremegetett egy pillanatra. 
  Ezt követően Munfurawa – akaratától függetlenül – megindult előre, és mintha csak Hanage Shiro szívét akarná kitépni a helyéről, a torkánál fogva ragadta meg azt a fickót, aki az egyik sarokban pestisálarcokat fényesített. Rui – amennyiben úgy döntött, hogy idelent is kivitelezi fenti tervét, hiába tűnt mindaz oly álomszerűnek – megállíthatta Munfurawát a támadásban. Akárhogy is tett, a lány időben észhez tért, és pár másodperc után sűrű, mély lélegzetvételek mellett elengedte a túszul ejtett szerencsétlen férfit, ő maga pedig a földre rogyott, miközben gondolatainak tekervényes nyúlványai egyre inkább kiegyenesedtek, s elméje kitisztult. Ezzel egy időben hatalmas fáradtság tört rá, de pár perc alatt, ha igazán akarta, erőt tudott magán venni. 
  – Megkérdezhetném, hogy ez mégis mi volt, de talán mindenkinek jobb lesz, ha ezt most elfelejtjük. Szükségünk van rátok, és végül nem okoztatok kárt bennünk – mondta Mo, majd felsegítette Munfurawát a földről. – Fel kell jutnunk a felszínre, és meg kell buktatnunk az Úrnőt – folytatta. – De ez nem lesz egyszerű. Akár segítetek nekünk, akár nem, jobban teszitek, ha magatokra vesztek egy-egy pestisálarcot – ekkor a sarokba mutatott, a nyakánál megragadott férfi irányába, aki az álarcokat fényezgette. – Így esélyünk lehet legalább egy darabig inkognitóban maradni. Váltóruhát is tudunk biztosítani. 
  Akármit is feleltek az álarcokkal kapcsolatos felajánlásra, Mo kisétál a szobából, és megkér titeket, hogy kövessétek őt. Egy másik ajtón távoztok a szobából, amely egy felfelé vezető, kőből készült csigalépcsőre nyílik. A csigalépcső tetején egy hatalmas szikladarab torlaszolja el az utat, amelyre valamifajta furcsa, ezernyi kis apró vonalból álló pecsétet helyeztek. Jobb és bal oldalán két nagyobb üres karika kapott helyet. 
  A véretekkel és shinobi-ismereteitekkel feltörhető a pecsét. Legalábbis így reméljük – mondta. – Sajnos nem ismerünk alternatív kiutat. Ha ismernénk, már mi sem lennénk itt – keserűen tekintett maga elé, majd hirtelen térdre rogyott előttetek, és a zord külsőt meghazudtolóan kedves szavakkal esedezni kezdett: – El akarunk innen menni. Nem bírjuk itt tovább. Nem nekünk kellene börtönben lennünk, hanem nekik, onnan fentről! Főképp neki!
  A bányában (ugyanazok az emberek)
  Hasonló érzések kerítenek titeket hatalmukba. Újra a föld alatt vagytok, a barlangrendszerben. Ugyanott, ahonnan percekkel (?) ezelőtt hirtelen távoztatok. Satoshi kezéből eltűntek a drótok. Ott voltak azok egyáltalán valaha is? Olyan álomszerűnek tűnik mindaz, ami odafent történt. Abszurd, és ködös. Homályos. Nem tiszták az összefüggések; az, hogy pontosan miért rekesztették be a konferenciát; igazából csak az, hogy megtörtént a berekesztés, és hogy sok volt a baj; mindenkinek más és más. Miután egyikőtök sem döntött úgy, hogy lefelé veszi az irányt – Satoshi kifejezett kérése ellenére sem –, mindannyian a furcsa kinézetű, keserédes pillantású gyermekek után indultatok meg. Felfelé. 
  A bánya külleme errefelé igen monoton volt, a furcsa kőzetet egyszerű szikladarabok váltották fel. Nem is volt már az talán bánya, csupán barlang. Nem is ez volt az érdekes: hanem az a furcsa moraj, majd a csobogás. A csobogás, amely egyre csak közeledett. A barlang hangosan visszhangzott, így hallásotok talán tévútra csalhatott titeket a barlangban keletkezett vagy oda betörő víztömeg tömegét s nagyságát illetően… de amikor körülbelül 10 perc elteltével hátra pillantottak, és láthatóvá vált, ahogy a hatalmas víztömeg elárasztotta az egy „emelettel” lentebbi folyosókat, nos, minden megvilágosult. A víztömeg egyre csak emelkedett… Ti persze felkapaszkodtatok a következő szintugró létrára – szerencsétekre épp a barlang ilyen szakaszában voltatok –, de a víz valamivel gyorsabban haladt nálatok.
  A következő szinten egy elágazáshoz értetek: a jobboldali barlangterem hátsó részében egy hatalmas vasajtó volt beépítve, míg a baloldaliban az alagútrendszert egy hatalmas szikladarab torlaszolta el. Erre valamifajta furcsa, ezernyi kis apró vonalból álló pecsétet helyeztek. Jobb és bal oldalán három nagyobb üres karika kapott helyet. A vasajtó résnyire kitárult: apró, szakadt ruhás kisgyermekek kukucskáltak ki rajta, ugyanolyan furcsa bőrszerkezettel és keserédes pillantással, mint a már megismertek. Közülük többen megindultak felétek. És lám! Valaki más is kilépett a hatalmas vasajtón: Blue-san! A konohai delegációvezető maga. 
  – Ha jól gondolom, a pecsétet három különböző ember vérével lehet feltörni. Úgy visszajuthatunk a kastélyba. Menjünk! A gyerekek meg… ők a bónusz – adta ki a parancsot rideg, határozott modorával, miközben a víztömeg a barlangszint felfelé emelkedő folyosójának leghátsó részében kezdett csobogni. A titeket vezető gyermekek megindultak a pecséttel lezárt kijárat irányába. 
//Datara csak a konferenciateremben történtekre reagáljon, és ott legyen vége a posztjának, amikor Munfurawa beviszi a csapást. A többiek a másik topicban folytathatják a csevejt.//
Határidő: 06. 15. 
avatar
Pein
Adminisztrátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Kami
Chakraszint: Bőségesen elég Konoha elpusztításához...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Szer. 14 Jún. 2017, 21:13

A bányában vagyok. Megint. A memóriám sosem hagyott cserben... tudom, hogy ugyanabban a pozícióban, és ugyanabban a testtartásban vagyok, mint ahogyan akkor voltam, mikor hirtelen a tárgyalóteremben kötöttünk ki. Szintén ugyanabban a pozícióban, mint előzőleg voltunk. Én ezt már... nem értem. De valami hiányzik, valami... hát persze! A kezemre nézek, és észreveszem, hogy a drótjaim már nincsenek nálam. Igen, Munfurawa-dono egyszerűen csak letaszította őket magáról... pedig a kivitelezésem jó volt, biztos vagyok benne. Tudom, hogy egy nap alatt tanultam meg, de semmi okom sincs kételkedni magamban. Ha egy ilyen egyszerű technika tökéletes megalkotására se lennék képes, igazán aggódni kezdenék magam miatt. De valahogy tudom, hogy nem ez volt a helyzet. Valami történt a Hold delegációjával...
A zsebeimbe nyúlok, majd keresni kezdem a drótjaimat, hátha benne vannak. Pedig nem tettem vissza őket, de... maradjunk annyiban, hogy megvannak a sejtéseim. Ahogy magamat ismerem, így is rengeteg időt fogok pazarolni a folyamatos töprengéssel, nem csak a drótjaim hollétéről. A szárazságtól kirepedeztek az ajkaim, hiszen nem ittam semmit a méreg óta. Nyálammal próbálom benedvesíteni a számat, amikor ismerős ízt érzek. A "méreg". Megint. De ezúttal a kakukkos óra nem szólalt meg, a konferenciavezető egy csettintéssel kisütötte. Hogy csinálta? Egy raiton technika lett volna? Nem lényeges. Hallottam valamit, mielőtt ide kerültem, nem kakukkot, hanem egy másfajta madár hangot... egy varjat. Varjakat... több százat, talán több ezret. Hangos károgásukra tisztán emlékszem, ahogy arra is, hogy mi történt Munfurawa-dono-val. Idegesen körbenézek, de nem látom őt sehol, csak Kirigakure és Yukigakure követeit, azaz Katanát és Kaito-t, ugyanúgy, ahogy az előző alkalom során. Megpróbáltam felelősségre vonni Hanage Shiro-t, megpróbáltam kiszedni belőle, hogy mi folyik itt, de érdemi választ nem kaptam. Lehet, hogyha hagytam volna, hogy a Hold... nem. Helytelen az ilyesfajta gondolkodás, ez még mindig egy béketárgyalás. Minden egyes másodperc, amit idelenn töltünk, csak elvesztegetett idő. De valóban az volna?
Hirtelen eszembe jutnak a gyermekek, a furcsa fekete hegekkel a testükön. Hova tűntek? Nem őket követtük fölfelé? Fölfelé... igen, elindultam fölfelé, emlékszem. Mondtam az egyiküknek, hogy lefelé induljanak, azzal a célzattal, hogy megtudhassuk, mi van mögöttünk, de ahogy a hátam mögé nézek, láthatom, hogy mindketten itt vannak mögöttem. Valószínűleg ők sem tudhatnak többet, mint én, így nem is szólok hozzájuk, csak megyek előre. Még csak meg sem szólom, hogy egyikük sem indult lefelé, amúgy is csak egy javaslat volt, nem vagyok a felettesük. Akár hogy is, én fölfelé megyek, mert ésszerű azt feltételezni, hogy ha bármilyen földalatti barlangrendszerben vagyunk, azaz esetünkben egy bányában, a kiút mindig fölfelé vezet.
Ahogy lépdelek előre, zavar, hogy már végképp nem értem, mi folyik itt. Senki sem mondd semmit, aki pedig mondana, az nem tud semmit, ahogy én sem. És ez, kezd egyre inkább dühíteni. Hogyan is bízhatnék itt bárkiben? Hiszek a békében, ez tény. Mint korábban nyomatékosítottam, hiszek, vagyis, hinni akarok a tárgyalások sikerességében, pláne azok után, hogy az Esőfalu vezetőjével, egy jounin-tanácsban helyet foglaló sunaival, és a Hold egy nemesével, csupán egy asztal fölött ülve, tettünk javaslatokat olyan döntések meghozatalára, melyek az egész világ sorsát megváltoztathatják. Ha már ilyen jól haladtunk, ha már minden ilyen zökkenőmentesen ment, egyre jobban, minek, ugyan minek az időnket vesztegetni ilyesmikre?! Ha az Erdő Országa gyermekeket dolgoztat bányáiban, felelni fognak érte. Ha pedig több van a dolgok mögött, mint gondolnám - vagy éppen gondolni akarom -, akkor miért pont az átkozott béketárgyalás közepette kell foglalkoznunk ezekkel?! Miért mutatnák meg nekünk a bányát, mi okból? A háború megállítása a legfontosabb, nem pedig... miket beszélek.
A fejemhez kapok, miközben megyek előre. Ezek mind gyermekek... és úgy tűnt nekem, mintha előre betanult szöveget szavalnának, mikor megláttuk őket. Minden valószínűséggel, akárki is dolgoztatja őket, mégha a daimyo-nak köze sincs hozzá, biztos, hogy az Erdő Országából való. Emellett pedig biztos, hogy meg is félemlítette őket... de mégis terelnek minket valamerre. Talán csapdába? A fönt lévő álarcos őröknek is furcsa fekete hegek voltak a testükön, csak úgy, mint a gyerekeknek. Mit jelenthet ez? És miért foglalkozok jobban azzal, hogy mennyire érzéketlen dologra gondoltam az előbb azt illetően, hogy a tárgyalások akadálymentes lebonyolítása fontosabb nekem, mint egy csoportnyi ártatlan gyermek jóléte, mint azzal, hogy egyáltalán, hogy a fenében kerültünk ide, és mi folyik itt?
Minden jel egy genjutsura utal, kivéve azt, hogy a fejem, és a gondolataim tiszták, a sajátomnak érzem őket, plusz, ami fönt történt megtörtént, mert nincsenek nálam a drótjaim. Biztos, hogy megtörtént, mindig ura vagyok önmagamnak, és a cselekedeteimnek. Na jó, talán nem mindig... de biztos vagyok benne, hogy most igen. Az egész tárgyalás alatt sosem tettem olyat, ami nem rám vallott volna. Nem éreztem úgy, hogy bármi is késztetne egy olyan cselekvésre, amit nem akarok. Na de mi a helyzet Munfurawa-dono-val? Lehet rá másképp hatott a genjutsu? Már ha egyáltalán genjutsu. És miért érezzük mindig a méreg ízét a szánkban, mikor a bányába kerülünk, vagy vissza a tárgyalóterembe? Ezúttal még csak a kakukkos óra sem segített be. Ismét csak, túl sok a megválaszolatlan kérdés, és megvallom őszintén, már nem igazán bírom követni az eseményeket. Így is egyre csak zakatolnak a gondolataim, mindenfelé barangolnak, pont, mint ez a kacskaringós, földalatti ösvény, amiben araszolunk.
Azoknak a gondolatoknak pedig, hogy mind ez nem a valóság, csupán egy álom, helye nincs. Tudok különbséget tenni valóság és ámítás között. Tudom, mi a valós, és mi nem. Biztos vagyok benne. Ugyanúgy, ahogy abban is, hogy minél hamarabb kijutunk ebből az istenverte bányából, annál hamarabb kerülhetünk vissza a tárgyalóterembe, ahol válaszokat fogok követelni. Eddig sem voltam épp a legkedvesebb a konferenciavezetőhöz, és talán már így is túl sokat fitogtattam az erőmet az újdonsült státuszomnak köszönhetően, de valakinek fel kell lépnie. Valakinek tennie kell valamit. Másképp, hogy érjük el a békét? Nem olvastam még egy rohadt kezdeményezésről sem, mely a békére törekedett volna. Még csak szóbeszédben sem hallottam. Ez, talán nem csak hosszú idő óta, hanem a szó szoros értelmében, az, egyetlen folyamat, ami a háború végét eredményezhetné, bármelyik fél totális győzelme nélkül. Csak így kerülhetjük el a további vérontást. Csak így bizonyosodhatok meg arról, hogy senki nem jut arra a sorsa, mint én. Csak így bizonyosodhatom meg arról, hogy senkinek sem kell kételyek közt, egy idegen világ magányos ölelésében töltenie céltalan, vándorlással teli hónapokat, és látni, mivé korcsosultak embertársai. Mert mi, nem ilyenek vagyunk. Nem ilyennek kellene lennünk. Többek vagyunk puszta ösztönlényeknél... na de, én sem vagyok jobb, nem de?
Most is inkább sietnék vissza a tárgyalóterembe mint sem a gyerekekkel foglalkozzak. Néha nem értem magam. Tisztában vagyok azzal, mit miért teszek, de ebben az esetben talán a cél túlságosan is szentesíti az eszközt. Mindent, csak szépen sorjában, ahogy a gondolataimmal szoktam... a türelem rózsát terem. Ebben az esetben békét.
Lehet, hogy túlságosan beleéltem magam abba, hogy ahogy itt végzünk, az Öt Nagy Nemzet egymás kebleire borul, rendezik félreértéseiket, majd megint minden úgy lesz, mint régen. Egyrészt, mostanság rá kellett jönnöm: sosem lesz minden olyan, mint régen. De attól még nem szabad hagynunk, hogy a háború lélekben, és eszmei, erkölcsi téren is megnyomorítson minket. Másrészt, a változások minden bizonnyal nem azonnal jönnek majd. És ha most nem segítek a bajbajutottakon, most, mikor lehetőségem lenne rá, akkor ismét csak egy újabb dologgal gazdagszom, melyért sanyargathatom magam. Egy újabb emléket szereznék magamnak, melyre bűntudattal telve gondolnék vissza. Tükörbe tudnék egyáltalán nézni, ha nem tennék valamit akkor, amikor alkalmam nyílik rá? Lehet, hogy rossz irányból közelítettem meg a dolgokat. Egy hőstett, mindannyiunk közös érdeme: a béke. A gyermekek megsegítése pedig egy másik. Sokan elmondhatják magukról, hogy egy nap valami jót tettek. De azt, hogy segítettek a béke elérésben, és köben a rászorulókon is?
Nem, ez sem tölt el olyan örömmel, mint először gondoltam. De lehet azért, mert valami sántít... és valami nincs rendben. Túl sok a megválaszolatlan kérdés, túl sok a bizonytalan tényező. Többet kell tudnom, mielőtt cselekednék, vagy döntenék, hiszen itt, nem minden az, aminek látszik. Sőt, talán ez az egyetlen dolog, amiben biztos lehetek idelenn.
Ahogy egyre előrébb araszolok, valamiféle furcsa robajt hallok, és... vízcsobogást. De hiába nézek a hátam mögé, nem látok vizet közeledni, azonban a hangok ellent mondanak annak, amit a szemeimmel látok. Kicsit gyorsabbra veszem a tempót, remélve, hogy a hátam mögött loholó társaim is ugyanígy tesznek. Azonban, szinte rohanni kezdek, amint pár perc elteltével meglátom, hogy hallásom nem vezetett tévútra: tényleg egy hatalmas víztömeg közeledik felénk, és el is árasztotta a lentebb levő folyosókat. Meglátok egy szintugró létrát, majd fel is ugrok rá, és azonnal mászni kezdek.
- Siessetek! - kiáltok a társaimnak, miközben mászom, amilyen gyorsan, csak lehet.
Nem igazán szeretném őket itt hagyni, de a vízszint rendkívül gyorsan fog emelkedni, ha egyszer elér egy pontot, ahonnan nem tud másfelé terjedni, csak fölfelé. A víz rendkívül gyorsan halad, szóval sietnünk kell... későn vettük észre. Későn vettem. Nem törődtem vele... a gondolataimmal voltam elfoglalva. Jobban kéne figyelnem arra mi történik körülöttem! A fenébe is!
Ahogy a fölsőbb szintre érünk, egy elágazásra leszek figyelmes. Jobboldalt egy vasajtó állja utunkat, bal oldalt pedig egy szikladarab, melyre egy furcsa jel, talán valamiféle pecsét, van felfestve. A vasajtóból gyermekek kukucskálnak ki, majd ahogy meglátnak minket, elindulnak felénk. Ezek vajon ugyanazok akiket láttunk...? És miért jönnek felénk? Nem hallják a vizet? Mielőtt szólásra nyithatnám a számat, és ellentétes oldalba terelhetném az új jövevényeket, legnagyobb meglepetésemre, a vasajtón az általam Blue-sannak elnevezett illető lép ki, azaz a konohai delegációvezető. Nemes egyszerűséggel közli velünk, hogy a sziklán lévő pecsétet három ember vérével lehet feloldani, a gyermekek pedig csak "bónusz". Bónusz? Milyen... mi?! Mit keres ő itt? Mit keresnek a gyerekek a vasajtó mögött? Mi a fene az a pecsét? Miért kellene hozzá a vérünk? Honnan tudja ezt? Elegem van abból, hogy sosem kapok választ a kérdéseimre... közeledő földalatti szökőár ide vagy oda, elég volt a tudatlanságból, és a tehetetlenségből. Eleget éreztem már mindkettőt.
- Maga meg hogy a fenébe került ide, és honnan tudja, hogy vérrel kell feloldani a pecsétet? Mi az a pecsét? Egyáltalán mit jelent az, hogy a gyerekek bónusz? Mi folyik itt?! - förmedek rá delegációvezetőmre.
Közben a szememmel pásztázni kezdem a környéket, és vele együtt a helyiséget is, amiben vagyunk. Próbálok figyelmes lenni mindenre, ami hasznos lehet, vagy valamiképpen nyomatékosíthatja, miért vagyunk itt, hol vagyunk, és... hogy mi folyik itt. Bár arról remélem érdemleges választ kapok Blue-santól... ha tőle pedig nem, valakitől kell, mert kezd már nagyon elegem lenni ebből az egészből. A békéért vagyok itt, nem azért, hogy valaki bábja legyek egy ilyen furcsa, ízléstelen színjátékban! Tudnom kell, mi folyik itt, gyűlölöm, ha nem vagyok minden információ birtokában, azaz... gyűlölöm a bizonytalanságot. Sosem állt közel a szívemhez, azaz, mindig is gyűlöltem. Lehet, hogy nem cselekszem úgy, ahogy elvárandó lenne, főleg tekintettel arra, hogy hamarosan itt fulladunk meg, ha túl sok időt pazarolnánk, de... gondolkozzunk. Blue-san, tudom is én már mi az igazi neve, az egész tárgyalás alatt furcsán viselkedett. Először is, majdhogynem hazaárulást követtem el azzal, hogy Danzou érdekei ellen szólaltam fel, ennek ellenére Blue-san, meg sem nyikkant. Ezután, nagyon ritkán szólalt meg, és akkor is szűkszavúan... kivéve egy alkalmat. Azt, amikor az Erdő Országának céljairól kérdeztem. Az volt az első és egyetlen pillanat is egyben, amelyben nem csak, hogy szószátyár volt, de ki is használta a hatalmával ráruházott jogot. Ezt azonban eddig betudtam egyszerű paranoid gondolatoknak, melyek abból adódnak, hogy mindig mindenben az összefüggéseket keresem... de, most, hirtelen kijön a semmiből, egy vasajtó mögül, ami lehet, hogy egy másik kiút, de a szikladarab felé terel minket, aztán pedig a vérünket kéne ontanunk? És milyen véletlen, hogy pont hárman vagyunk. Nem tetszik nekem ez az egész... és a "méreg" elfogyasztása után megtanultam, hogy itt, sosem szabad azt tenned, amire azok kérnek, akikben nem bízol. És Blue-sanban nem bízom, egy ideje már nem.
Várom a választ a kérdéseimre, miközben, mint mondtam, próbálok körbenézni a szobában, és figyelni bármire, ami használható lehet, vagy segíthet összerakni a képet, és készen állok bármire, főleg egy esetleges támadásra a delegációvezetőmtől... már ha az, akinek mondja magát.
Tisztában vagyok vele, hogy szinte flipperezek a paranoid "mindenkiben az árulót látom", és a pacifista "mindent a békéért"-hozzáállás között, szinte azzal párhuzamban, hogy a bányában, vagy a tárgyalóteremben vagyok-e éppen. De, ez mind, szerintem a szituációt tekintve érthető... ugyanis a bizonytalanság alapvetően félelmet kelt az emberekben, a félelem pedig paranoiát, az pedig bizalmatlanságot. A cselekedeteimet, azok eredetét, és azoknak miértjét könnyen meg tudom magyarázni... de Blue-san viselkedését, és a béketárgyaláson történt furcsaságok tömkelegét már nem. És szükségem van valami magyarázatra... valami kézzelfoghatóra.

//EDIT: Utólagosan belejavítottam, hogy egyértelműbbe tegyem a karakter cselekvéseit az első két bekezdésben.//



A hozzászólást Kawajiri Satoshi összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 15 Jún. 2017, 19:48-kor.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 89

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 578

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Datara on Szer. 14 Jún. 2017, 21:31


Datara már az első pillanatokban kezdett rájönni Yakou-nak igaza volt, tényleg érdekes események zajlanak a helyiségben. Szavazás a Daimyo asszony jelenléte ellen, az egyik delegált tag szokatlan és egyben váratlan szavai. A Yukigakure-i fiatalember szavai, miszerint ne fogadjon el semmi ételt, italt a nőtől, elsőre érthetetlen volt a számára. A következő szavaival azonban megmagyarázta. Valamiféle méreggel megmérgezték a benn tartózkodókat. Ez még érthetetlenebb volt a számára. Egy béketárgyaláson ilyet cselekedni a más Országok képviselőivel, felettébb merész és szokatlan viselkedés, annak fényében, miszerint ténylegesen békét szeretnének és nem rosszabbítani a háborús helyzetet.
Sajnálatos módon nem tudta megfogadni a jó tanácsot, mivel az ideérkezése óta fogyasztott az általuk hozott ételből s italból. Azokba simán belekeverhették a mérget.
~ Mi folyhat ezen az eseményen, ha már ilyen hamar az egyik meghívott haza akar térni. A fehér hajú fiú szavaiban volt igazság és már ennél is kevesebbért törtek ki harcok a régmúltban.
Az ezüst hajú lány cselekedete megint csak nem illett az alkalomhoz. Még a mérgezést valamilyen okos kifogással ki lehet beszélni, de hogy megtámadjon egy másikat az már sokkalta nehezebb lesz. A tetovált Szerzetes nem mozdult, csak azt csinálta, amiért odament… figyelt. Figyelte, ahogy megrohamozta a férfit.
Kirigakure küldötte volt az első, ki fittyet hányva a benti hangulatra, odament a Szerzeteshez és bemutatkozott. Kawaii Katana, így hívták a fiatalembert. Elmondta, hogy ő maga sem rég érkezett – pontosabban az éjszaka folyamán. A méreggel kapcsolatban is megosztott néhány olyan dolgot, mire rájött vagy rájöttek. Valamiféle bénító fajtájú lehetett, mi percekre megbénítja az embert s még hallucinációt is okoz. Paprikás hangulat egy ilyen eseményen, nem mondható szokatlannak. Ennyi ember közös nevezőjének megtalálása, elérése bonyolult folyamat, minden fél a saját igazát próbálja érvényesíteni és ez nem mindig egyezik a máséval. Az aznapi tárgyalás Datara számára elég hamar véget ért. Alig, hogy belépett a terembe, nem tölthetett egy óránál többet ott. Habár rövid ideig tartott mégis felettébb eseménydúsnak bizonyult. Rengeteg dolgot tapasztalt meg ilyen rövid idő alatt is. Datara arcizmai csak minimális reakciókat mutatott.
- Kérem, ne szabadkozzon! – szólalt meg jól hallhatóan – Mint azt Ön is mondta, - nézett a nőre - az ilyen esemény rendkívül ritka alkalom és közben olyan dolgok felmerülhetnek, mik váratlanok, pont olyanok mint a mostani. Datara nem értett sokat a politikához, csak a józan esze és azon tudása alapján szűri le a dolgokat, vagy hoz döntéseket, mit a tekercsekből ismert meg és a Templomban tanult.
A lány képességei nem elhanyagolhatóak voltak, sebes léptei és fizikai erejének mérete meghazudtolta kinézetét. Olyan erős ütést mért a padlóra, mitől az lehetett hinni, hogy átszakítja a lábuk alatt elterülő felöletett.
~ A szemeim előtt folyó események is azt bizonyítják, érdekes a világ, korai lenne még elhagyni. ~ kezdte belátni, hogy Yakou-nak igaza van.
avatar
Datara
Játékos

Taijutsu Pontok : 55

Tartózkodási hely : A világban valahol.


Adatlap
Szint: B
Rang: Vándor Szerzetes
Chakraszint: 380

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Katana on Csüt. 15 Jún. 2017, 14:56

Végül a többség úgy határozott, hogy a Daimiyo bent maradhat a teremben a tárgyalások alatt. Nem azért szavaztam a maradás mellett, mert bíztam volna benne, hanem azért mert sokkal jobb, ha szem előtt tartjuk. A tárgyalások arra a napra befejeződtek, ami számomra elég rossz hír volt tekintve még semmit sem sikerült elérnem. Azért mentem oda, hogy segítsem a szövetségest illetve, hogy kiderítsem, milyen előnyökkel járna a béke Kirigakure számára. Tisztában vagyok vele, hogy maga a béke is egy jó dolog azonban a vezetőink ennyivel nem érték be. Össze kellett szednem magamat, ha nem akartam a falumra szégyent hozni, mert addig nem csináltam mást csak ültem és néztem ki a fejemből. Egyre inkább kezdett elhatalmasodni bennem egy érzés miszerint nem a legalkalmasabb embert küldték erre a feladatra. Mikor éppen vissza akartunk térni a szobánkba különös dolog történt. Az egyik küldött elindult a konferenciavezető irányába pont, akihez odamentem, hogy köszöntsem. Céltudatosnak és határozottnak tűnt ám valami nekem nagyon nem tetszett. A sebhelyes arcú megpróbálta megállítani egy számomra ismeretlen drót technikával ám ő könnyedén lerázta agáról. Felálltam hátha tudok valamit segíteni ezért óvatosan megközelítettem a hölgyet. Tisztán látszott, hogy nem önmaga bizonyára valaki az irányítása alatt állt ezért nem akartam kárt okozni benne. Emberfeletti erővel csapott le a padlóra, amitől elvesztettem az egyensúlyomat és a földre zuhantam. Ezután furcsa károgásra lettem figyelmes majd különös ízt éreztem a számban és ismét mindent sötétség borított be. Nagyon kényelmes és puha volt az amin feküdtem, de tisztában voltam vele, hogy ez nem jelent semmi jót. Mikor kitisztult a kép a bányában találtam magamat mintha a tárgyalás csak egy álom lett volna. Két társam is ugyanolyan zavarodottnak tűnt, mint én ezért fölöslegesnek tartottam megkérdezni tőlük tudnak-e valamit. Korábban volt ott pár gyerek azonban akkor sehol sem láttam őket. Bizonyára először csodálkozhattak azon hová tűntünk majd elindulhattak felfele a palota irányába. Kis idő után mi is elindultunk hátha találunk valami kiutat arról a helyről. Egyszer csak megálltam magam sem tudom, hogy miért és fülelni kezdtem, de nem halottam semmit ám ez nem nyugtatott meg. Az ösztöneim azt súgták, hogy itt valami nem stimmel azonban ennek semmi jelét nem tapasztalt legalábbis először. Némi idő elteltével nagy mennyiségű víz eredt a nyomunkba mi pedig futottunk, ahogyan csak bírtunk. Mivel a két delegációvezető is remek kiképzésben részesült nem volt szükség szavakra mindenki tudta mi ilyenkor a teendő. Szégyellhettem volna magamat, amiért a Víz országának gyermeke menekül a víz elől azonban erre nem értem rá. Talán ha több erőm és tapasztalatom lett volna megállíthattam volna az áradatot, akkor viszont ilyesmi semmi esélyem nem volt. Szerencsére találtunk egy létrát, ami egyel magasabban fekvő szintre vezetett így biztonságba kerültünk legalábbis egyelőre. Ott fent egy elágazáshoz értünk melynek egyik részénél egy vasajtó állta utunkat a másiknál pedig egy hatalmas szikla. Jobban szemügyre véve láthattunk, hogy azon a nagy kavicson egy rendkívül bonyolult pecsét foglalt helyet. A vasajtó váratlanul kitágult és egy csomó koszos gyerek zúdult ki rajta ám egyik sem volt ismerős korábbról. Volt ott, aki nem illett közéjük ők Konohainak tűnt azt mondta, hogy a pecsétet három ninja vérével lehet csak feltörni. Ez szöget ütött a fejemben és nem hagyott nyugtot nekem. Milyen különös véletlen, hogy pont ott lyukadtunk ki ráadásul annyi shinobira volt szükséges ahányan ott voltunk. Nem kétséges, hogy minket valaki vagy valami terelt bennünket csak azt nem tudtam ki és, hogy miért. Tisztában voltam vele, hogy nincs sok időnk ennek ellenére megpróbáltam belesni a vasajtó mögé megtudjam mi is lehet ott.
-Más is furcsának találja, hogy ilyen bonyolult pecséttel zárnak be néhány gyereket? Méghozzá úgy, hogy a pecsét belül van? –kérdeztem halkan a küldöttektől. – többet nem mondhattam, mert nem tudhattam kiben bízhatok és kiben nem.

Nem volt sok időnk azonban nem hozhattunk elhamarkodott döntést ugyanis nem hiába szoktak valamit ilyen komoly pecséttel ellátni. Addig úgy táncoltunk, ahogyan más fütyült eljött az idő, hogy ritmust váltsunk.
avatar
Katana
Játékos

Taijutsu Pontok : 85


Adatlap
Szint: A
Rang: Genin
Chakraszint: 508

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Koreko Rui on Csüt. 15 Jún. 2017, 22:11

A terv már elkészült a fejében, tudta hogy ezt a támadást valahogy meg kell állítania. Félig eljutott a tudatáig, ahogy Satshi figyelmeztetni próbálja, de jól tudta, Munfurawa nem ura a saját testének.
*Ezért nem halálos csapást próbálok meg rá mérni.* Belső hangja azonnal válaszolt, ám túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy hangosan kimondja a szavakat. Minden olyan gyorsan történt, Rui szinte ösztönből cselekedett. Képzett jouninként azonnal felmérte a helyzetet, csakhogy mégsem úgy alakult minden, ahogyan elképzelte. Getsugakure követe kiszabadult a drótokból, aztán csak a robaj hallatszott, ahogy betörik a padló. Vagyis sikerült, az út megnyílt lefelé.
Hollókárogás töltötte meg a levegőt. Fekete madarak százai kerültek elő a semmiből, majd a vörös hajú kunoichi újra a szájában érezte a méreg ízét.
- Kaphatnék egy kis pihenőt végre!? - csúszott ki halkan a száján. Valószínűleg a teremben senki nem hallotta meg ezt a kis szösszenetét. A sötétség olyan hamar elnyelte, de már kezdett hozzászokni, hogy az önkéntelen nyelés után jön az alvás. Kezdett belefáradni a sok váltásba, úgyhogy egyre kevésbé harcolt a hatás ellen. Amúgy sem tehetett volna sok mindent.
A puha ágy szinte magához ölelte a lányt, alig akarta ereszteni. Rui percekig feküdt, a hullámok ritmusa még jobban ráerősített arra, hogy a jounin nem kívánkozott felkelni. Mély levegőt vett, szeme szinte kipattant és ezzel egy időben a valóság megannyi jele csapódott arcába. Tenger helyett a barlang falai és mennyezete üdvözölte, valamint a félhomály is kissé szokatlannak tűnt elsőre. Szeme hamar hozzászokott a fáklyák gyenge fényéhez, ám nem sokáig töprenghetett azon, vajon miért történik ez velük bizonyos időközönként. Azonnal Munfurawát kezdte el keresni. Illetve meg akart arról bizonyosodni, hogy megint ők ketten kerültek ide, vagy esetleg most mást választottak ki partnerének.
Alig telt el néhány pillanat, Rui rájött a válaszra. A Hold követe ugyan azokat a mozdulatokat hajtotta végre, mint fent a teremben. Az egész kastély beleremegett, hatalmas erő szabadult fel, ami talán még a zöld szemű kunoichit is ledöntötte volna a lábáról, ha ő a célpont. Mivel Hanage Shiro fent maradt a teremben, ezért a fehér hajú shinobi az egyik pestisálarcos embert vette célba. Sunagakure jouninja gyorsan cselekedett, nem volt idő a kételkedésre. A konferenciavezető halálát sem kívánta, hát még egy szegény emberét, akinek amúgy is lehetetlen körülmények között kellett élnie.
Szinte kilőtte magát, egyenesen Munfurawa után vetette magát.
*Ez már megtörtént?* Belső hangja ismét feltett egy kérdést, mert olyan ismerősnek tűnt minden. Tisztán emlékezett rá, hogy korábban megtervezte ezeket a lépéseket, ám mégis inkább álomképként jelentkeztek. Furcsa szituációba került. Kezébe chakrát irányított és koránt sem a legerősebb változatát tervezte bevetni a Shinkeitsuu / Idegfájdalom nevű technikának. Szerencsére elég gyorsan odaért, a Hold követének karjához ért hozzá, ám végül csak megragadta, fájdalmat nem okozott. Talán a közbelépésének köszönhetően, talán valami másnak, Munfurawa leállt a támadással. Rui örült, hogy végül nem kellett bevetnie a jutsut. Amióta megtanulta, sosem használta élesben, főként nem szövetségesen.
Kicsit odébb állt, hagyta a lányt észhez térni, illetve személyes teret adott neki, hátha ettől könnyebben áll talpra. Arca visszaváltozott, újfent a kedves Hold országi követ ült a földön, nem pedig egy szörnyeteg. Ruinak még mindig kicsit nehézkesen ment ennek a feldolgozása, sok mindennel találkozott, de nagyon ritkán. Emlékei között találta meg Konoha ostrománál az Otogakurei ninják ábrázatát. Persze fogalma sem volt róla, mégis mi okozta ezt az egészet Munfurawánál. A korábbi alkalommal megpróbált rákérdezni, csakhogy szövetségese eléggé titkolózott előtte. Mo már kevésbé törődött a személyes térrel, viszont felsegítette a kunoichit.
- Ha már itt vagyunk, akár segíthetünk is - válaszolt Rui. - Remélem hamarosan fény derül arra, mégis mi folyik itt. Tényleg Mo, hogyan kerülünk le ide? Tudsz esetleg erről valamit?
A zöld szemű jounin reménykedett benne, esetleg vendéglátójuk felvilágosítja őket, cserébe azért, hogy felhasználják őket a kijutásra. Közben odasétált a sarokba, ahová a férfi mutatott és felvett egy pestisálarcot a földről.
- Rejtettem már el a kilétemet többször is, most sem fog gondot okozni. Bár nem hinném, hogy olyan sokáig elrejthetjük a kilétünket - tette még hozzá a Szél országának delegációvezetője.
Megindult Mo után, aki egyenesen egy csigalépcsőhöz vezette őket. A tetején sziklával elzárt kijárat fogadta őket, ami első látásra nem tűnt furcsának, egészen hétköznapi kőtömb érzetét keltette. Rui megnézte közelebbről és ekkor tűnt fel neki, hogy sok-sok apró vonal futott végig a sziklán. A két oldalon pedig üres karikák kaptak helyet.
- Honnan tudod, hogy shinobi képesség kell a feltörésükhöz? - érdeklődött a vörös. - Talán valami egészen más kell hozzá - fűzte tovább a gondolatmentét, ezúttal hangosan. - Persze, ha nem válik be, megpróbálhatunk valami mást is, mondjuk a Gouwan technikám segítségével egyszerűen szétrepeszteni. Fogalmam sincs, hogy mi fog beválni és mi nem, legfeljebb többször próbálkozunk. Viszont Munfurawa rosszuléte itt kezdődött el, jobb lenne gyorsan kijutni erről a helyről. Jól van, mit kell tennünk?
Aztán jutott eszébe, hogy nem egyedül dönt erről. Társa beleegyezése is szükségeltetik hozzá. A fehér hajú delegációvezető felé fordult, apró mosollyal az arcán.
- Nos Munfurawa, megpróbáljuk?
avatar
Koreko Rui
Játékos

Taijutsu Pontok : 133

Tartózkodási hely : Sunagakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: 1661

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Djuka Munfurawa on Pént. 16 Jún. 2017, 00:43

Oh, milyen szánalmasan ostobák ezek a gyenge lények, akik útját próbálják állni! Hogyan is hihetik, hogy megzabolázhatják ezt az erőt! Hogyan hihetik, hogy visszafoghatják a Vadászt, aki végre prédára talált! Ködösen formálódó gondolatai között az erő zúg… Úgy érzi, hogy az ereiben keringő méreg olyan hatalmat ad kezébe, hogyha kívánná, talán világok omlanának össze.
Kárrr….
Hollók jól ismert hangja tört be a tárgyalóba, Munfurawa elméjében mégsem vert visszhangot. A vérszomj dúló kényszere alatt csak elraktározódott, miközben teste mozdult tovább, mit sem törődve azzal, hogy új környezetbe rántotta valamiféle ismeretlen, felderítetlen technika.
Megadta magát a célnak. Gonoszul őrölte fel ellenállását, s izmai most acélosan, hihetetlen erőt mozgatva hajtották végre a feladatot, s lám, a palota megremeg, s lám kezében az a Hyuuga!
A lány arcán szétárad a vad, diadalittas mosoly. Szemei még nem látják, amit néhány pillanatnyi idő majd megmutat. Csak a testet érzi ujjai alatt. Olyan törékeny.. olyan puha és gyenge! Oly elragadó!
Rui, ahogy megérinti, még mielőtt Ame arca változna, izmaiban már érezheti a változást. A feszültség oszlik, az izomtónus gyengül. Majd a Hold küldöttének karja megremeg.
Mintha parázsba nyúlt volna, úgy rántja vissza kezét a pestis állarcos fickó nyakáról. Ez nem Shiro.. ez.. nem a tárgyalóterem. Ahogy kezdett tudatába kerülni a környezetének, úgy döbbent rá, hogy tettei is messze elváltak már az akaratától. Nem értette, miért is akart Shironak ugrani… Vagyis.. voltaképpen, miközben hagyta, hogy a gravitáció a földre húzza, be kellett, hogy vallja magának, hogy igenis tudatában volt a sötét késztetésnek, és tudatában annak, milyen édes prédának érezte a férfit. És nem küzdött ellene, sőt.. hagyta, hogy a méreg támadásra sarkallja, de micsoda támadásra!  Az izgalom visszhangja még ott kavargott benne, s kiszáradt ajkait idegesen nyalta meg.
Shiro… Talán.. még most is olyan tökéletes prédának látja?
A vér kifutott a lány arcából, így bőre már-már áttetszővé fehéredett e félelmekkel teli gondolatra. Hogyan érezhet ennyi izgalmat, miközben mindaz, amit tett, még ha végül nem is ölt meg senkit, nemcsak hogy gonosz, de szembe is megy elveivel? Ahogy tudata tisztult, úgy került egyre inkább tudatába annak, miként maradt alul a küzdelemben a késztetésekkel szemben, s ahogy feltört az erő, milyen engedelmesen rendelte magát alá neki. Mennyire élvezte azt a hatalmat! Kész volt eldobni érte önmagát! Hogyan.. hogyan juthatott el addig?
Rui láthatta, ahogy Ame kezeit felemeli, s tekintete eme remegő kacsókat figyelte, miközben arcáról lefoszlott a shinobik szokásos szenvtelen maszkja, s az ember tárult fel, aki újabb küzdelemre kelt, hogy valahogy, akárhogy elszámoljon azzal, amit cselekedett, s megragadja az elveszett ártatlanságot, amivel ezért a nem kért áldásért kell fizetnie. De vajon, nem marad-e alul e küzdelemben is úgy, akár a korábbiban?
Ebbe az önostorozó létállapotba lépett be Mo, és segítette fel a lányt. Egyszerű, megszokott, emberi gesztus volt. Olyasvalami, amit Ame nem fogadott volna más helyzetben, most azonban, ahogy a földről felsegítették, mintha romjaiból emelték volna vissza a shinobi létbe. Rezgő tekintete szilárd nyugvópontot talált, arcán a megrendültség újra szenvtelen nyugalommá záródott. De hang még nem hagyta el ajkait, hiszen félt attól, hogy nyugalma illékony buborékját egyetlen remegő szó összetörheti. Helyette Ame inkább az újfajta feladatra koncentrált. Segíteni… Milyen éles váltás is ez a gyilkolni vágyás után… Néma biccentéssel nyúlt egy újabb álarc után, de tekintete elidőzött rajta.
Vajon a drága Tomoko is megküzdött már a szörnyeteggel? Vajon ő legyőzte? Vajon neki sikerült, az amit ő, a Djuka klán sarja nem tudott megtenni? Micsoda szégyen…
A lány kezében megremegett az álarc. Mindig hitt a saját erejében.. abban, hogy nem kerekedhet fölé senki és semmi… Hogy a lelkét nem kell feláldoznia akkor sem, ha testét, életét a Holdért adja.. A halál tényével már jóval előbb elszámolt, minthogy akárcsak gondolatként is felvetődött volna benne, hogy személyisége odaveszhet. Mindig ádázul küzdött azért, hogy ne hagyja, hogy bárki is uralmat nyerjen felette.. ó, hogyan gyűlölte is azt a helyzetet, mikor kiszolgáltatott tehetetlenségre kárhoztatták… Most azonban, a Kígyó ajándéka észrevétlenül kerülte meg akarata bástyáit, s hajszolta végzetes, őrült tettekbe.
Vajon.. miért ért véget?
- A.. hollók. – ahogy tudata végre tisztult, a korábban lényegtelennek tűnő dolgok is előkúsztak elméjéből, ő pedig görcsösen kapaszkodott beléjük. Dolgoznia kellett. Tenni valamit. Akármit. Erre pedig a hollók károgása nagyszerűen megfelelt. Ismerte a madarakat.. Kodomo is őket használta a technikáihoz.
- A bennünk keringő méreg… - nyúlt egy köpenyért, vagy valami hasonlóért.
- A genjutsu kai-om nem elég erős ahhoz, hogy feloldja… Talán egy másféle próbát kellene tenni…  - Mekkora hatalom munkálhat a háttérben? Mekkora erő kell, hogy többüket is átrántsa a téren? Már ha valóságos… A vadász állapot az volt. Akkora hazugságot ugyan ki lenne képes elültetni a lelkében? Vagy a pecsét mérge elegendő kapocs lenne? Támadás két irányból, miközben kiiktatják az alapvető testi védelmet?
- Azt.. tudjuk hogy valamilyen hang a kiváltó inger. – szánt szándékkal nem vett tudomást Moról és a társairól.  Ez, ha valóságosak, nem az ő harcuk vagy problémájuk. Ha nem azok, akkor még úgysem.  Vajon számít mit tesznek? Könnyen lehet, hogy egész idő alatt el sem hagyták a szobájukat… az ágyukat. E rejtély megoldása egyre sürgetőbbnek tűnt..
Ame balját a szája elé emelte, és hirtelen megharapta az egyik ujját. Talán a fájdalom felfed néhány titkot. Talán a bennük munkáló méreg miatt ez is kevés lesz… Már ha méreg.. Ezernyi más dolog lehetett a pohárban, de esély sem volt rá, hogy kitalálja pontosan mi. Ahhoz másfajta ismeretek kellettek volna, mint ami a rendelkezésére állt.
Vajon mennyi idejük lesz most idelenn? Vajon az álarcokkal együtt rántják vissza őket a fenti valóságba?
Elindult Mo és Rui után, míg el nem érték a csigalépcsőt és a követ a tetején. Munfurawa próbált bármi ismerőset felfedezni rajta. Végül fáradt fátyolossággal szólalt meg.
- Nem.. vagyok biztos benne, hogy bármiben is segíteni fogunk tudni. És miért éppen a mi vérünk segítene? Bárki is készítette, nyilvánvalóan titeket akart elzárni, és  nem tudhatta hogy éppen mi fogunk eljönni és ide kerülni. – vagy mégis? Annak, aki a bábokat mozgatja, elérne a keze addig, hogy a nagyapó helyett ő válassza meg, kit küld a Holdból? Ha nem ő jött volna, kész terv várta volna a másik küldöttet? Vagy.. arra esély sem adódott volna? Mindenképpen őt rendelték volna erre a feladatra? Ez esetben… van jelentősége annak, hogy használja-e a vérét? Szükséges a vére? Mi célból? Kinek?
Ahogy Kodomot korábban lépre akarták csalni.. úgy ez a terv azt célozná, hogy önként adjanak mintát?
-Ésszerűbbnek tűnik, hogy a készítő saját vérére vagy chakrájára reagál… de reméljük hogy nem így van.
 -Rui felvetésén  elgondolkozott.
-Talán megér egy próbát- bólintott Rui felvetésére. Sokkal jobb tervnek tűnt, mint kényszerből játszani az előre szabott szabályok szerint, még ha nem is hitt abban, hogy sikerül. Ha Moék ellen van a szikla, akkor használhat, bár nem ismerte a lények erejét. Ha ellenük, biztos kevés lesz.
- Érdemes lenne talán nem a kővel, hanem a fallal próbát tenni és mellette kiásni magunkat. – Persze csak ha megoldható úgy, hogy ne zuhanjon a nyakukba.  Kételyeit félre kellett tenni, mikor Mo könyörögni kezdett.
- Ha nem törjük össze.. Kiemelhető lehet talán vízzel, bár valószínűleg a fogantyúkat szánták használatra. –tett egy tétova ötletet, ám annál jóval súlyosabban koppantak a következő szavai. Türelmetlen volt? Kíméletlen? Ó igen.. úgy érezte, már nincs sok idejük erre a játékra.
- De. Előbb. Mo, mondd el, mi az amit az Úrnőről tudsz- Pontosan miben változott meg. Voltak-e nála ismeretlen alakok előtte, vagy kapott-e valami üzenetet, ajándékot. Tudnunk kell mi okból és mióta vagytok bebörtönözve ide, kiért és miért vagytok hajlandóak harcolni, mert ha kitörünk innen nem csak az Úrnővel kerülünk szembe.
- Minél több információra volt szükség... és minél több időre. Míg mindneki a követ vizslatta, mögöttük csendesen ácsorogva, suiton chakrát koncentrált a kezébe, két cseppnyi vizet teremtve, majd felfuttatta őket a füleiig, elbújtatva őket a kagylóban. Akármi is lesz a következő lépésük, valami módon útját kell állnia, hogy a hanggal ismét irányítás alá vonják, s úgy tervezte, ezeket a cseppeket próblja meg egyfajta dugóként használni.
avatar
Djuka Munfurawa
Játékos

Taijutsu Pontok : 106

Tartózkodási hely : Getsugakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Chūnin
Chakraszint: 811

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Pein on Vas. 02 Júl. 2017, 14:14

  A barlangban 
  – Édes fiam, ha tudnám, mi folyik itt, már nem itt lennék. Nem gondolod? – Blue-san önmagából kikelve rivallt rá Satoshira, ami a közelgő víztömeg láttán talán nem is volt olyan meglepő. – Hogy vérrel kell feloldani a pecsétet, a börtönlakóktól tudom. Szeretnél velük megismerkedni? Vízzel telt tüdőkkel kiváló lesz a csevej. Mihamarabb ki kell jutnunk innen, mégpedig élve… Nem ezért jöttünk, hanem tárgyalni. Ha az nem megy, hazamegyünk. 
  Közben Satoshi a drótjai után kutatott: annak ellenére, hogy azokat az imént Munfuruwa feltartóztatására próbálta felhasználni,  azok ugyanott voltak, ahol egyébként is tárolja őket, mintha az előbb nem is próbált volna velük meglasszózni senkit. A miérteken merengeni azonban jelenleg nem igazán lehetett. Az idő vészesen haladt előre. A felfelé törő víztömeg már elérte a szinteteket, és szabályos hullámok formájában indult meg irányotokba. Satoshi körbepillantott: nem igazán vett észre semmi különlegeset. Éppen csak az elkerülhetetlent: ha nem állnak meg töprengeni, talán akkor se érik el időben a pecséttel ellátott kijáratot. Ha csapda volt, esetleg kelepce, az időzítés nem igazán jött össze… A vasajtó pedig… nagyon szolidnak tűnt. Hatalmas, és valószínűleg több ponton zár. Közelebb is van hozzátok. A gyerekek onnan menekülnek, Blue-san is onnan akart szabadulni… de nincs más kiút. S talán az se lesz elég erős ahhoz, hogy megállt parancsoljon a víztömegnek…  
  – Basszamegazég – káromkodik Blue-san, és egy pillanat alatt ott terem a pecsét irányába futó gyerekek előtt. – Ezzel most mégse próbálkozunk, fiúk. Tessék visszajönni.Menjünk be ide! – fordult felétek. – Szerintem ez a vasajtó visszatartja a vizet. Bent elmondom részletesen, mit tudtam meg. 
  A választás természetesen a tiétek, követitek-e a konohai delegációvezetőt, és az ütemesen a vasajtó felé lépkedő, kétségbeesett pillantású gyerekeket. (Ha nem, azt jelezzétek nekem egy, a cselekvéseteket részletesen kifejtő PM-mel).
  Ha követitek őket, odabent egy sötét, piszkos, több helyen kormos, pőre szoba képe tárul elétek. Benne néhány másik szakadt ruhás gyerekkel, akik éppen kártyáznak egymással a földön. Mosolyuk keserédes; látszott rajtuk, hogy élvezik a játékot, örömmel rakosgatják le kártyáikat, s valamiért mégis szomorúak. Igazán meg se zavarta őket érkezésetek, és a hatalmas morajlásra se kapták fel a fejüket – mikor a több ponton záródó vasajtóhoz mintegy 10 másodperc múlva hozzácsapódott az a temérdek mennyiségű víz, a gyermekek még csak meg se rezzentek. Azok sem, akik titeket vezettek ide, és azok sem, akik Blue-sannal távoztak a vasajtó mögül. Nem féltek, nem lepődtek meg, boldognak tűntek… s mégis, látszott a tekintetükön, hogy legbelül rettegnek… 
  A vizet egyelőre megállította a vasajtó, így Blue-san megkönnyebbülten szólásra nyitotta a száját. 
  – Legalább most már világos, hogy tényleg nem csak én golyóztam be, hiszen ti is itt vagytok… csak kicsit máshova érkeztetek… Nos, ez itt valamiféle börtön. A gyerekek nem nagyon beszélnek, éppen csak annyit mondtak el nekem, hogy már vártak minket, na meg a békét is. Valószínűleg a bányában dolgoztatják őket – de ahogy látom, erre már ti is rájöhettetek. Nagyon erősködtek, hogy nézzem meg azt a lepecsételt kijáratot, amit ti is láttatok. Egy jó 10 perce volt itt bent egy felnőtt börtönlakó is. Ő mesélte el, hogy egyszer az „Úrnő” bebörtönzött melléjük egy konohai shinobit, aki rájött, hogy a börtön kijáratát őrző pecsétet saját vérmintájával, illetve a megfelelő technikával fel tudja oldani… A kitörési kísérlet kudarcba fulladt, a shinobit áthelyezték, a pecsétet pedig több szinten megerősítették, de a működési elve talán ugyanaz maradt. Miután megvizsgáltam a pecsétet, én magam is arra a következtetésre jutottam, hogy talán három különböző egyén sikeresen kitörhet innen, de ez leginkább csak spekuláció volt, így nyilvánvalóan nem engedhettem, hogy az életünket kockáztassuk érte. 
  A szoba ajtaja ekkor kitárult, és egy hasonlóan csúf hegekkel díszített, savanyú arcú, s mégis barátságos tekintetű férfiú lépett be rajta. Úgy húsz év körüli lehetett. Hosszú hajának szőke fürtjei merészen burjánztak szanaszét meggyötört ábrázata szomszédságában. 
  – Ti meg mit csináltatok? Hogy mehetettetek le ilyenkor a bányába? – odafutott a titeket felfelé kísérő gyermekcsoporthoz, majd örömében felkapta őket. – De a lényeg, hogy jól vagytok. Jaj, de jó, hogy épségben visszatértetek. Igen, épségben hazajöttetek. Ez a lényeg. Nem veszíthetünk el titeket, gyerekek.  
  Ekkor felétek fordult. 
  – Az Úrnő küldött titeket? Kik vagytok? Ellenség vagy barát? 
  – Nos, az attól függ, ti kik vagytok – felelt rögtön a konohai delegációvezető, aki ezzel a rabbal még szemmel látomást nem találkozott. 
  – Hogy mi kik vagyunk? – mosolyodott el. – A száműzöttek, a rejtegetnivaló söpredék. Azok, akik felépítették e kastélyt, akik megteremtették mind e gazdaságot, majd mégis a föld alá lettek száműzve. Az Erdő országának népe vagyunk egy megtébolyodott nőszemély elnyomása alatt. Ők pedig a gyermekeink, az árváink, akiknek elméjét már ily korán megfertőzte a téboly és a kilátástalanság… 
  Ekkor újra a szátokban éreztétek az oly rettegett méreg ízét, testetek elnehezült, majd nagyot nyeltetek… és visszatértetek a kastélyba. 

  Munfu és Rui (Rui: a tárgyalóterem padlója nem tört ketté, csak berepedt kicsit) 
  Ahogy Munfurawa gondolatai tisztulni látszódtak, agyának képzeletbeli fogaskerekei is kattogni kezdtek. Mikor a lány megharapta az ujját, hirtelen nagyot dobbant a szíve, és nyelve hegyén újra érezte a méreg keserédes ízét, de az előtte szétterülő valóság nem szűnt meg létezni, nem ébredt pihe-puha ágyban, és nem is találta magát újra a tárgyalóteremben. 
  – Hogy hogyan kerültök ide? Ezt pontosan mi sem tudjuk. Az alattunk elterülő bányából mentettünk ki titeket. A barlang járatait minden éjjel elárasztja a víz. Ott találtunk rátok kábultan, a legfelső járatok egyikében. Hogy hogyan kerültetek oda a béketárgyalás első éjszakáján… nos, fogalmam sincs. Csak hogy ezt is tudjátok: azóta csupán pár óra telt el, még javában éjszaka van, ezért is nem láttatok nagy mozgolódást a helyiségekben. A békekonferencia még nem kezdődött el, semmiről se maradtatok le. 
  Mo ez után sóhajtott egyet, de kiváltképp jól tűrte a kérdések áradatát. Készségesen folytatta. 
  – Néhány hónappal ezelőtt bebörtönöztek ide egy képzett konohai shinobit. Hazaárulásért. Legalábbis ő ezt mondta. Tehetséges shinobi volt, nem is igazán értem, hogyan gondolták, hogy olyan könnyen feltartóztatható lehet, mint mi… Akkor is egy hasonló pecsét őrizte a bejáratot, de a shinobi rájött, hogy néhány csepp vér és a megfelelő technika segítségével a pecsét feltörhető. A kitörési kísérlete meghiúsult, az Úrnő emberei túlságosan is résen voltak. De a pecsétet a shinobi sikerrel feltörte. A férfi azóta is nálunk raboskodik, és elmondása szerint, bár a pecsétet megerősítették, a működési elve változatlan maradt. Egymaga képtelen a feltörésére, de két-három megfelelően képzett shinobi már sikerrel átjuthat rajta.
  Ez után Munfurawa felé fordult: 
  – Az előzőekből már talán kissé jobban érthető a helyzet. Teljesen igaz, a pecsét egyértelműen ellenünk készült. Fogalmam sincs, hogy a mi vérünk használható lenne-e. Úgy vélem, nem, de igazából felesleges is ezen töprengenünk, hiszen olyan bonyolult chakraműveletre, mint egy pecsét feloldása, egyikünk se igazán képes idelent. Ezzel az Úrnő is nyilvánvalóan tisztában van. Hogy a készítő chakrájára reagál-e? Valószínűleg. De az én ismereteim e téren igen korlátozottak, csak azt tudom elmondani, amit tapasztalatból tudok. Találgatásokba nem bocsátkozom… és hát igen. Jogos a kérdés: mi kik vagyunk, és miért kerültünk ide? Elnézést is kérek, hogy ezt nem tisztáztam előbb. A körülmények igen furcsák, így muszáj megbíznunk a másikban. Ami engem illet... nos, talán hihetetlen, de a daimyou bátyja vagyok. Ez, gondolom már önmagában megmagyaráz egy-két dolgot. Alapvetően világutazó politikus-növendék, hobbi-shinobi vagyok vagy legalábbis voltam, no meg egykor az Erdő országának leendő örököse... ma pedig ennek a kis földalatti közösségnek a vezetője. Vannak még itt idelent rokonaim – őket mind csupán azért száműzte a daimyou, mert így könnyebben a hatalomhoz kapaszkodhatott.  Én magam nem régóta vagyok itt, körülbelül fél éve. Maga a békekonferencia ötlete is az én fejemből pattant ki – higgyétek el, nem véletlenül beszéltem az imént oly hevesen a béke eléréséről. És hogy miért könyörögtem olyan nagy hévvel, hogy segítsetek nekünk? Lehet, hogy én még csak fél éve gyötrődöm itt, de vannak itt olyanok, akik még csupán annyit se ármánykodtak életük során, mint én, s mégis itt raboskodnak már évek óta. Ők azok, akik felépítették mind e gazdaságot, akiknek a munkája e kastély, akiknek az egyetlen bűnök az, hogy nem illenek bele abba a pompázatos látványba, amelyet ők maguk hoztak létre… 
  Mo folytatta a monológját, de hiába mozogtak tovább az ajkai, hangok már nem jöttek ki a száján. Már valószínűleg tudtátok, mi következik: hamar a szátokban éreztétek a méreg keserű ízét, testetek elnehezült, és nagyot nyeltetek… (nem tapasztaltatok közvetlen hanghatást, de Munfurawa az érzés közeledtekor védekezésképp végrehajthatta a kieszelt műveletet) 

//Mindenki// 
  A tárgyalóterem. Ó, oly valódi minden! Biztos, hogy ez igazi valóság! A haszontalanul a terem közepén heverő lánc, a hosszanti irányban megrepedt padló… az állatias tekintetű, s immáron mégis józan Munfurawa a szoba közepén; a rémülten jobbra-balra tekintgető Daimyou az ajtóban… Éppen csak a konferenciavezető hiányzik: úgy tűnik, ő Munfurawa támadása közben, vagy közvetlenül azt követően elhagyta a termet. 
Ébredésetek után a terem ajtajában inasok jelentek meg. 
  Kérem, kövessék az inasokat, ők majd visszakísérik Önöket szobáikba – szólt készségesen a daimyou. – Másfél óra múlva várjuk Önöket a díszterembe egy ínycsiklandozó vacsorára. Ha azon múlik, mindent előkóstolok Önöknek, csak kérem, jöjjenek el. 
  Az úrhölgy megindult kifelé a teremből, lefelé a csigalépcsőn. Nektek természetesen a szobákba való visszavonulás előtt lehetőségetek volt további cselekvésre, megbeszélésre. A daimyou a mellette álló két pestisálarcos őrt hátrahagyta, valószínűleg ők feleltek volna a ti épségetekért, amíg a már rendelkezésre álló inasok a szobáitokba kísérnek titeket. 
  De néhányatoknak feltűnhetett valami az egyik őrrel kapcsolatban: merészen kunkorodó, szőke tincsek bukkantak ki a pestisálarc mögül. Az őr nem szólt semmit, csak várt az ajtóban. A másik volt az, aki interakcióba elegyedett veletek. Munfurawa és Rui felé vette az irányt. Szívélyes, lágy hangja ismerősen csengett mindkét lány számára. Mo volt az. 
– Eddig minden kiválóan halad, hála nektek. Köszönöm a segítségeteket, nélkületek nem állhatnék most itt. Azt tanácsolom, hogy most valóban menjetek vissza a szobáitokba. A pihenés fontos, a ti célotok pedig a béke, nem a daimyou megbuktatása vagy a bűnösök megbüntetése. Másfél óra múlva találkozunk. 

//Másfél órátok van tehát az étkezésig, amelyen a részvétel kvázi-kötelező, de legalábbis mindenképp ellenőrizve lesz, ki jelent meg, és ki nem. Jelenleg a daimyou egyedül hagyott titeket, és bár elképzelése szerint a szobáitokba távoztok, természetesen a döntés a tiéteket, mihez kezdtek addig. A pontos körülmények a következők: jelenleg a kastély közepén, a középső torony tetején vagytok, ez a konferenciaterem. Innen lefelé vezet csupán az út, a kastély jobb, illetve bal szárnyába egyaránt. Mindannyiótok a jobb szárnyban van elszállásolva, noha szobáitok különböző szinteken helyezkednek el, egyik sem egymás mellett. Inasok várnak rá, hogy kísérjenek titeket, illetve a fent említett két pestisálarcos őr van még veletek. A terem leírását előző posztokban megtaláljátok (négy szobor, társalgó helyiség, parkra néző üvegablak). A kastély egyéb részei számotokra egyelőre feltérképezetlenek. Kivéve a báltermet, amely körülbelül alattatok helyezkedik el, a kastély hátsó, tenger felőli felében, a két szárny között.//

A késés miatt jóváírtam mindenkinek +5 chakrát. 
Határidő: július 11. 
avatar
Pein
Adminisztrátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Kami
Chakraszint: Bőségesen elég Konoha elpusztításához...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Kedd 11 Júl. 2017, 13:27

Ha tudná mi folyik itt, már nem itt lenne? Ez mégis mit jelent? De időm sincs rákérdezni, ahogy komolyabban elemezni sem, amit mondott, hiszen a víz már elért minket. Így jobb megoldás hiányában, a vasajtó mögé menekülünk, melyet magunkra zárunk. Azért megnézem, hogy mindenki bent van-e, ha pedig esetleg valaki nem tudna bejutni, megpróbálok segíteni neki. Ami még említésre méltó, hogy a drótjaim ismét a zsebeimben vannak... így ha, ez egy genjutsu, ahogy gondoltam, akkor ez a valóság. Tehát... minden, amit a békéről folytattunk, csak hallucináció? Csak képzelgés? Nem lehet... nem vagyok hajlandó elfogadni. És még is, ki lenne az az elvetemült senkiházi rohadék, aki kihasználná a béke eszméjét arra, hogy a bolondját járatja velünk? Egyáltalán miért?!
Szinte ökölbe szorul a kezem, ahogy ezen töprengek, de a gondolataim ismét félbeszakadásra kényszerülnek, ezúttal Blue-san által.
Összefoglalva, úgy gondolja, egy felnőtt börtönlakó elmondása alapján, hogy a pecsétet, amelyet kint láthattunk, fel lehet törni. Visszaemlékezem Katana megszólalására, mely arra irányult, hogy nem-e furcsa nekünk, hogy egy csapatnyi gyermeket egy ilyen pecséttel akarnának bent tartani. Az, hogy egy börtönnel van dolgunk, megmagyarázza ezt. Ezek szerint kiút sincsen, csak a pecséten keresztül, hiszen nem bíznál egy csapatnyi fegyencre értékes aranyat. Már ha egyáltalán arany volt, amit láttunk a barlang falaiban. Ami pedig a gyermekeket illeti, az arckifejezésükből ítélve, ahogy gondoltam, dolgoztatják őket. Ki kell őket szabadítanunk, ez nem vitás... de most már nem tudom, mi az igazság, és mi nem. Biztos, hogy egy genjutsuban vagyunk, de melyik az? Nem akarom elhinni, hogy a tárgyalóterem lenne az, annyival egyszerűbb lenne, hogy ha a bányáról lenne szó, és nem kellene a gyermekekkel foglalkoznom... de miket beszélek? Hiszen tőlük is elvették a jövőjüket, vagy el akarják venni. Nem hagyhatom, hogy... a fenébe is! Nem tudom már, mitévő legyek! Válaszokat kell kapnom, valahogy. Vagy... a saját szakállamra kell döntenem. De mi van, ha az a rossz döntés? Jutott már azokból nekem elég, és nem hiszem, hogy még egyszer bírnám viselni a vele járó következményeket. A háborúnak véget kell vetni, és ha feleslegesen jöttem ide, akkor... akkor minden, amit eddig tettem felesleges, az az egyetlen dolog is, amire azt hittem, hogy nem lehet az, semmiképpen sem. Megéri itt lennem, megérte... vagy nem? Nem hihetem azt, nem teheti meg ezt velem a sors, hogy minden, amit elmondtam, és minden amit véghezvittünk ott, a tárgyalóteremben csak puszta ámítás volt.
Ami pedig Blue-san-t illeti, még mindig gyanús nekem. Válaszokat kértem tőle, melyeket nem adott, de végül aztán csak beavatott minket, ahogy biztonságban voltunk. Ezért lehet, hogy ez a genjutsu, és ahogy egyre mélyebbre jutunk, több választ kaphatunk? Vagy éppenséggel el akarnak terelni minket? Nem tudom, és nem is tudhatom, de a drótjaim nálam vannak, tehát... ha ez a valóság, akkor... sosem volt még dolgom genjutsuval, egyszerűbb lenne, ha lett volna. És ha már itt tartunk, hol a fenében van Munfurawa-dono és Rui-dono?
Ekkor ismét, egy heges arcú, de ezúttal sokkal idősebb férfi lép be az ajtón. Az ajtón? Mi lehet mögötte? A fiú láthatólag örül a gyermekeknek, majd ekkor ránk néz, és kérdezi ki küldött minket.
- Fogalmunk sincs. Úrnő alatt a daimyo-t érti? - kérdezem, amennyiben szóhoz tudok jutni Blue-san mellett.
A férfi ekkor azt mondja, hogy ők a száműzöttek, a rejtegetnivaló söpredék. Méghozzá, a daimyo által lettek száműzve, miután megteremtették az ország gazdaságát, és felépítették a kastélyt. Ha ez tényleg így van, akkor...
Ismét egy ismerős íz. A méreg.
- Na ne szórakozzatok velem...! - kiáltom el magam, de már késő.

***

A tárgyalóteremben vagyok, ismét. Ugyanabban a pozícióban, ahol előzőleg.
- A kurva életbe... - mondom magamban.
Uralkodnom kell magamon, és meg kell őriznem a hidegvéremet. Meg kell tudnom, hogy... várjunk csak, Munfurawa-dono ott áll a szoba közepén. Az őrület legkisebb nyomát sem látom rajta, nem úgy, mint az előbb. A drótjaim is ott vannak, és a padló is megrepedt A konferenciavezetőnek még mindig se híre se hamva. Meg kell bizonyosodnom valamiről. A zsebeimben kutakodom, hogy nálam van-e a drótom most is. Amennyiben nincs, ez kell, hogy a valóság legyen, amennyiben igen, akkor ez a genjutsu. És ha ez az, akkor... de akár hogy is történjék, megpróbálom megőrizni a hidegvérem, és szépen lassan, próbálok mindenki előtt odamenni Munfurawa-dono-hoz. Ha sikerült megbizonyosodnom róla, hogy veszélytelen, akkor szóba is elegyedem vele.
- Üdvözlöm. Jól van, emlékszik valamire? - kérdezem tőle, majd amennyiben válaszolt, folytatom. - Az előbb egy bányában voltunk, de nem láttuk magukat. Maguk merre voltak?
Jogos kérdés, hiszen a bánya nagy részét elöntötte a víz. Ha ott lettek volna velünk, már halottak lennének, de nyomukat sem láttam. Ha Munfurawa-dono-tól megtudtam amit akarok, akkor még egy embert kell keresnem. Katanát, Kirigakure delegációját. Hozzá is oda megyek, majd neki is felteszek egy kérdést.
- Emlékszik a pecsétre, Katana-dono? A bányára? - kérdezem.
Várom a válaszukat, bár időrendben először Munfurawa-dono-t kérdezem, így csak reménykedni tudok, hogy addig Katana-dono nem megy el, vagy, inkább, hogy egyikük sem. Én is hallottam a daimyo kérését, de még nem megyek a szobámba. Ha egy inas odajön hozzám, azzal, hogy felkísérne, csak intek neki, hogy hamarosan megyek, sugallva ezzel, hogy van itt még egy kis dolgom.
Akkor összegezzük. Egy genjutsuban vagyunk, valamelyik a bánya és a tárgyalóterem közül nem a valóság. De hogyan bizonyosodhatnék meg arról, melyik-melyik? Egyelőre sehogy. Szóval, eljöttünk ide, egy béketárgyalásra, ahol megmérgeztek minket. Mindig, amikor a "méreg" ízét érezzük a szánkban, akkor valahova máshova kerülünk, ami vagy a valóság, vagy nem. De, ehhez előzőleg egy kakukkos óra hangja is párosult, legutóbb pedig varjak. A genjutsu hang hatására aktiválódik, ami mindkétszer megtörtént, így ha bedugjuk a fülünket, akkor... nem, az túl egyszerű lenne, kell, hogy legyen valami alternatívája is a dolognak. Senki sem járatná velünk a bolondját, ha nem lenne egy több, mint bombabiztos terve arra, hogy úgy táncolunk majd, ahogy ő fütyül. És ez dühít. Senki sem használhatja ki a béke eszméjét egy ilyen cselekedetre. Ráadásul miért, mi indoka lenne rá? A daimyo-val beszélni értelmetlen, így össze kell dolgoznunk. Egyelőre úgy tudhatok meg valamit, és úgy juthatok előbbre, ha beszélek Munfurawa-dono-val és Katana-dono-val, így továbbra is csak várom a válaszukat.
Már kétszer is elvesztettem a fejem, és nem mentem semmire. Ugyan nagyon nehéz, de kénytelen leszek hideg fejjel gondolkodni a továbbiakban, és nem hagyni, hogy az érzelmeim befolyásoljanak, legalábbis addig, ameddig még nem bizonyosodtam meg arról, mi folyik itt. Utána jöhet a dühöngés... csak nehogy meggondolatlanul cselekedjek. Nem hiszem el, nem akarom elhinni, hogy ez itt mind, és minden ami itt elhangzott, hamis.
Ha a bányában történtek a valóság, akkor segítenem kell azokon a gyerekeken, hiszen ez a helyes. Tehát, mégsem vagyok itt ok nélkül. Így is cselekedhetek valami hasznosat, így is tehetek valami jót. Így is tehetek valami... shinobihoz méltót. De ahhoz, hogy ez sikerüljön, shinobihoz méltón kell gondolkoznom. El kell döntenem, hogyan tovább... és ha még egyszer átkerülünk valahová máshová, akkor azonnal kell cselekednem, megfontoltan, hideg fejjel, és okosan. De könnyű ezt mondani, ugyanis ha a háborúról van szó, mindig elragadnak az érzelmek. Egy azonban bizonyos: ha a béketárgyalás ígérete tényleg csak hitegetés volt... akkor azt nem fogom annyiban hagyni.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 89

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 578

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Yamato on Kedd 11 Júl. 2017, 21:40

Szavazatomat leadtam, szerintem maradhat a daimyo, és vártam a többiekét. Miután mindenki szavezott végülis megengedtük, hogy maradjon. Miután megszavaztuk a hölgy maradását a konferencia vezetője be is rekesztette a mai napra a konferenciát. Mivel a daimyo asszony pont a szavazás végére ért ide, így reagálni is tudott a dologra. ~Nem épp egy minta békehírnök.~ Ekkor figyelek fel Améraés a fura kisugárzására, arca eltorzul és valami elkezd szétterjedni a testén. Egy ütés a földön, csak a hangját hallom, de a repedést már nem látom, mert hollókárogást hallok és újra a számba érzem a korábbi méreg ízét, mire nyelek egyet és minden elsötétedik.
Újra a barlangba érek földet a már megszokott ágyban. Újra a kastély alatt. Még nem igazán tértem magamhoz, csak azt látom, hogy Ame Hanage Shirot támadja, majd torkánál fogva megragadja. Időm reagálni nem volt, mert Rui egyből hatástalanítota a lányt. Csöndben követtem az eseményeket, majd elindultam a csapat után, vagyis Mo után, a többiek döntésétől függetlenül. Csöndben voltam, nem akartam beleszólni és amúgy sem értettem, hogy miről van szó. Ugyan korábban is része voltam ennek a résznek, mégis fel kellett fognom a dolgokat. Sajnos fegyvertelen vagyok és a technikai tudásom is elmarad, hiszen leginkább a bábjaimra hagyatkozok és csak nem rég oldottam fel az első elememet és abból is csak egyetlen technikát ismerek, még ha lehet, hogy hasznos is lesz a technika. Munfu és Rui kikérdezték az illetőt, én pedig csöndbe követtem őket és figyeltem mindenre. Hallgattam, hogy mit mond a vezetőnk és lassan kezdett összeákállni a kép, hogy valami van a háttérben, ahogy az előttem lévő két hölgynek is.
Aztán lassan minden elsötétedett és a tárgyalóterembe vagyunk, mintha nem történt volna semmi. Inasok jöttek és a házigazdánk parancsára a szobánkba kísértek. ~1,5 óra és vacsora. Szerintem ránkfér, hiszen pár óra alatt több kalandban volt részünk, mint egy komolyabb B osztályú küldetésen lenne. A szobámba tértem vissza, nem terveztem egyelőre vár néző túrát szervezni magamnak, de ami késik, nem múlik. Beérve a szobámba tisztálkodom, majd lefekszem az ágyra. Körülbelül negyedórával a vacsora előtt keresek valami szebb ruhát, amit felvehetek, majd gyoprsan megmoson az arcom és kezemet, majd már felöltözve várom a szolgát, hogy elvigyen vacsorázni.

//Bocsi, befurakodtam a kastély alá, de az előző alkalommal is ott voltam, és bocsi, h nem írtam az előző körben, de épp zűrös volt az az időszak. Épp koliból költöztem át.//

_________________
Előtöri, Adatlap, Kalandok, Küldetések, pályázatok, bővítmények, Tanulások

Spoiler:

Ha kölyökként nem tudtad, hol a helyed, azt felnőttként se fogod tudni.

[scroll][size=8]multi karakterek: Akira, Katsumi Kawachi, Akari Tenshi, Tomoko
avatar
Yamato
Játékos

Taijutsu Pontok : 60

Tartózkodási hely : Még nem tudom


Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 449

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Katana on Kedd 11 Júl. 2017, 23:37

A Konohai elég idegesnek tűnt, ami nem is volt olyan furcsa tekintve, hogy több tonnányi víz közeledett felén azzal a szándékkal, hogy szétlapítson minket. Azért én megpróbáltam a színfalak mögé látni és ki találni mi a fészkes fene folyik itt. Hiába törtem a fejemet nem jutottam semmire ezért két másodpercnyi töprengés után úgy határoztam, hogy követem a többieket a lepecsételt kő irányába. Nem maradt más választásom, ha nem akartam megfulladni azt kellett tennem, amit a konohai mondott, vagyis mégsem. Elmondása szerint három ninja vérével lehet eltakarítani a követ ám vele együtt pont négyen voltunk így rám nem is volt szükség. Nem gondolkodhattam ezen, sokáig mert újabb utasítást kaptunk miszerint nem értünk volna oda időben a kőhöz. Nem maradt más választásunk, mint az a vasajtó ahonnan az a rengeteg gyerek előjött. Mikor mind bent voltunk visszacsuktuk az ajtót így egy kis időre biztonságba tudhattuk magunkat. Ott közölte velünk kissé attól tartott, hogy elment a józan esze és ez az én fejemben is megfordult. Állítólag raboskodott ott lent egy shinobi Konohából és az ő részére készítették azt a felettébb különös csapdát. Ez megmagyarázott néhány dolgot azonban új kérdések jelentek meg helyettük. Bizonyára nagyon fontos rab lehetett, amiért ilyen óvintézkedéseket tettek ellene. Váratlanul egy hegekkel tarkított férfi jelent meg majd arról faggatott minket, hogy miért mentünk le a bányába ilyenkor. Beletelt pár pillanatban, míg rájöttem, hogy nem minket féltett hanem a gyerekeket. Utána elkezdett minket faggatni ellenségek vagyunk vagy barátok. Megtudtuk tőle, hogy ő és társai építették fel a palotát majd abba a bányába száműzték őket jutalom gyanánt. Elmondása szerint a Daimiyo megtébolyodott, ami nem ért meglepetésként. Normális ember nem csinál ilyet másokkal legfeljebb akkor, ha nagyon rászolgált. Éppen én is kérdezni akartam tőle valamit mikor ismét érezni kezdtem a számban azt az átkozott ízt majd minden elsötétedett.


Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a marhaságot azonban egy dolog bizonyos, mégpedig elment az a maradék csöpp esze is. Vajon ki élvezheti azt, hogy egyik pillanatban még egy bálteremben van a következőben pedig egy koszos, büdös bányában. Akárkinek is jutott ez eszébe annak egész biztosan zárt osztályon van a helye. Kívülről nyugodtnak és hidegvérűnek látszódtam ám belül majd szétvetett a düh. Nagyon elegem volt, hogy itt vagyok, majd elájulok, és máshol találom magam. Nem tudhattam kiben bízhatok meg és kiben nem ezért a véleményemet megtartottam magamnak. Ekkor a Munfurawa nevezetű már nem tombolt, mint egy eszelős. Meglehet, hogy őt is manipulálták ezért támadott meg mindenkit. Arról már halottam, hogy valaki fölött átvették az irányítást, de arról nem, hogy hatalmas mennyiségű chakrával pumpálták tele. Szükségem volt egy kis egyedül létre, hogy összeszedhessem a gondolataimat majd váratlanul valaki megszólított. Először nem is értettem mit kérdezett beletelt pár pillanatba, míg az agyam feldolgozta miről is volt szó.
-Igen. – válaszoltam tömören Sathosi-nak.
Sosem voltam az a szószátyár típus, bár igaz, hogy az utóbbi időben sokat változtam akkor semmi kedvem nem volt a csevegéshez. Ráadásul nem tudhattam, hogy éppen ki figyel minket, mert a falnak is füle van. Ez után visszavonultam a szobámba meditáló pózba leültem a földre majd számba vettem minden történést és apróságot attól a pillanattól kezdve, hogy betettem a lábamat abba a palotába. Mi voltunk a jólelkű kalandorok, aki megszállt a gyönyörű uralkodó nőnél, akiről kiderül, hogy kőszívű és kegyetlen. Így a főhősöknek nem marad más választása, mint végezni a kegyetlen nőszeméllyel így fölszabadítják a szegény népet. Ez talán elmenne egy mesében ám a valóságban semmiképpen sem. Milyen cselszövő az, aki megengedi, hogy a vendégei tudomást szerezzenek a rabokról és szövetkezhessenek ellene. Meglehet nem a Daimiyo varázsolt le oda minket, hanem egy az idáig ismeretlen személy, aki így akart segítséget kérni. Írtam egy apró levelet, amit úgy terveztem átadok a sebhelyesen arcúnak titokban, ha újra összefutunk. Szokásomtól eltérően bőbeszédűen írtam bizonyára Akahana tehetett mindenről.

„Nem tudhatjuk, kiben bízhatunk a falnak is füle van. Kissé furcsa egy olyan nőszemély, aki rengeteget ad arra, hogy fitogtassa, hatalmát ilyen szarvas hibát vétsen. Hol a teremben voltunk hol pedig a bányában ezzel pedig leleplezte szörnyű titkát. Lehet, hogy valaki így kért segítséget. Akármi is az igazság, nem vehetünk semmit kézpénznek. Valaki játszik velünk.
avatar
Katana
Játékos

Taijutsu Pontok : 85


Adatlap
Szint: A
Rang: Genin
Chakraszint: 508

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Koreko Rui on Kedd 11 Júl. 2017, 23:55

A bizalom valóban fontos dolog és úgy tűnt, Mo hajlandó mindenbe beavatni a két hölgyet, a segítségért cserébe. Viszont a magyarázat újabb kérdéseket vetett fel, az idő, az idekerülésük módja. Valahogy semmi nem akart összeállni. Rui többször találkozott furcsaságokkal élete során, főleg mióta kinevezték jouninná, azonban ez még rajta is kifogott. Mo szerint alig telt el néhány óra, még javában tartott az éjszaka. Csakhogy a tárgyalások már megkezdődtek, a Szél országának delegációvezetője szövetséget kötött. Munfurawa is tanúsíthatta ezt, bár egyelőre nem akart jobban belekavarni az időzónákba.
*Ha igaz, ami Mo állít, akkor ez nem csak egyszerű fordított idézés. Pedig azt hittem, ők hoznak ide minket valamilyen módszerrel. Nos, legalább ezt is kizárhatom. De kell lennie valaminek ott, ahol ránk találnak. Legközelebb talán elmehetünk megnézni azt a helyet.* Gondolatmenetét a pestisálarcos újabb magyarázata szakította meg. Szeretett volna mindent hallani, ezért inkább figyelt, nem pedig a belső hangjával törődött. Ha eddig azt hitte, ennél bonyolultabb már nem lesz a helyzet, a kunoichi jó nagyot tévedett. Innentől a kijutás sokkal sürgetőbbé vált. Minél mélyebbre ástak, annál több titok került elő. Már nem bánta, hogy feltette a kérdéseit. Legszívesebben mindent lejegyzetelt volna, ám semmi írásra alkalmas eszközt nem tartott magánál. Fegyvert sem hozott a béketárgyalásra, pedig elképzelhető, hogy a helyzet néha megkívánná.
- Konohai shinobi? Hazaárulás? - bukott ki belőle önkéntelenül két újabb kérdés.
*Furcsa, hogy pont az Erdő országában ejtenek foglyul a Tűz országából érkezett ninját. A Daimyou azt hitte, hogy nem jövünk rá? És mi a helyzet Hanage Shiroval? Mint kiderült, a Byakugan birtokosa, vagyis Hyuuga.* Ezeket már csak gondolatban tette hozzá, mert egyelőre óvatosabb maradt. Úgy tűnik Munfurawa visszafogottsága kicsit átragadt rá. Utólag belegondolva, neki volt igaza, nem vethették bele magukat mindenféle előkészület nélkül a kiszabadulásba. Egy ütőkártyáját elárulta, de ha már a bizalomnál tartottak, ezt nem róhatta fel saját magának hibaként. A vörös hajú jounin elnyomott egy sóhajt, hiszen a történet csak itt kezdődött el igazán.
- Mégis mi vesz rá egy vezetőt, hogy ilyet tegyen? - kérdezett vissza Rui, miután elhangzottak a részletek. Furcsállta a daimyou asszony viselkedését, a túlzott pompát, ám erre számított a legkevésbé. - Azt hiszem, tényleg fontos a bizalom közöttünk - tette még hozzá.
Fogalma sem volt, Munfurawa mit fog reagálni az elhangzottakra. Legutóbb is itt kezdődött el a furcsa viselkedése. Talán a barlang válthatott ki nála valamit. Az ezüsthajú követ felé fordult
- Munfurawa, úgy vélem most az a legfontosabb, hogy együttműködjünk. Nem hinném, hogy Mo csak kitalálta, amiket most elmondott nekünk.
Mielőtt még többet tudtak volna beszélni, egyszer csak Mo hangja távolodni kezdett, aztán elhallgatott. A jounin látta, ahogy mozog a szája, mégis hang nem jött ki rajta. A méreg íze szétterjedt a szájában, nyelt egyet és megint elájult. Ezúttal minden megjegyzés, vagy ellenállás nélkül hagyta megtörténni. Talán végre fény derül az igazságra, utána pedig véget érhet az ide-oda ugrálás. Illetve, ha tényleg csak a méreg miatt történik meg mindez, a nap végére kicsit fellélegezhet.

Minden onnan folytatódott, ahol abbamaradt. Kivéve Munfurawát, aki ismét visszatért régi énjéhez, illetve közben a konferenciavezető is eltűnt valahova. A daimyou asszony viszont épp olyan meglepődöttnek tűnt, mint az összes többi jelenlévő. Talán a Hold követének állapotához tényleg nincs köze - esetleg jó színész. Ruinak kedve lett volna azonnal kérdőre vonni, ám az inasok megjelenése felborította a tervét.
Másfél órát kaptak a pihenésre, utána vissza kellett térniük. Bár nem mondták ki konkrétan, hogy kötelező a megjelenés, mégis éreztették a követekkel, nagyon ajánlatos a megjelenés. Satoshi láthatóan akcióba lendült, felkereste a fehér hajú kunoichit és még valakit, a zöld szemű shinobi hirtelen nem emlékezett a fiú nevére. Bizonyítékot kellett találnia, hogy megtörténik az egész, nem csak valami Genjutsu. Aztán, mintegy varázsütésre megkapta a választ. Amikor kifelé sétált a teremből, ismerős hang köszöntötte. Egyből felismerte, hiszen néhány perccel ezelőtt még a történetét hallgatta.
*Mo?* Tekintetével igyekezett átadni a kérdést. Hamarosan megbizonyosodhatott felőle, hogy tényleg ő az. *Remek ezek szerint sikerült kijutnia. Már csak az a kérdés, hogy miként segítettünk. Semmire nem emlékszem, addig jutottunk, hogy elmesélte, miért zárták be őket a kastély alá... Egyre érdekesebb ez a nap.*
Bár megvolt rá a lehetőség, hogy körbenézzen, inkább meghúzta magát a szobában. Most két dolgot tartott fontosnak: kikerülni ebből az ide-oda ugráslásból és megtudni az igazságot a béketárgyalásról.
avatar
Koreko Rui
Játékos

Taijutsu Pontok : 133

Tartózkodási hely : Sunagakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: 1661

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Djuka Munfurawa on Csüt. 13 Júl. 2017, 17:43

Az átkozott íz... az áruló. Munfurawa mérhetetlen csalódottságot érzett, ahogy  a méreg íze eltöltötte száját, noha biztosra vette, hogy így lesz. Könnyű lett volna ha csak ennyivel fényt deríthet e lappangó, veszedelmes titokra, mégis, valahol mélyen azt remélte egy villanásnyi, bíztató jelet talál majd a fájdalom mögött... így viszont minden, amit talán megfigyelhetett, az a méreg átkos gyógyítása... ha működni kezdett. Az a szívdobbanás pedig, bár biztos volt valami jelentősége, orvosi ismeretek híján nem sokat segített.
A méreg tehát, akár azonos erővel, akár nem, mindkét valóságban munkált. Kérdésként csupán az maradt, honnan eredt, hiszen ezzel a nyilvánvaló konccal könnyen terelhették figyelmüket el más lényeges jelektől. Mo szavai új irányt adtak válaszra vágyó gondolatainak.
Ame elméjébe idézte az ünnepélyes és szimbolikus pohár emelést, melyről eleddig gondolta, hogy a méreg szervezetükbe juttatásának pillanata lehetett.. de mi van, ha az a pillanat előbb volt? A bányában szinte semmi másra nem tudott figyelni, mint a fejfájásra.  Nem volt semmi kézzel fogható emléke arról, miféle jel utalhatott volna mérgezésre... hacsak nem éppen az a fájdalom volt a jel.  A pecsét mérgének és ennek az új anyagnak a találkozásától már a pohárköszöntő után is tartott... de talán az a  fájdalom.. az a  küzdelem az átokkal épp az új méreg elleni harc jele volt... de akkor.. miért történt ez a második kitörés? Független lenne tőle? A kinn zajló támadás, az ismeretlen shinobik hatása? Az a vérszomj... túl eleven volt ahhoz hogy véletlen legyen...
Ame rossz érzésektől vezérelve tekintett körbe, noha tudta, hogy senkit nem fog felfedezni. Az eszébe ötlő gondolat mégis óvatossá,és feszültté tette. Jól tudta kié a pecsét... jól tudta, kinek az akarata vágyik a Shiro elleni bosszúra, hiszen ha ő maga gondolt is rá, mégsem akarta őt okolni, s erre a kitörésre kétféle magyarázata volt csupán. Az első az, hogy habár különösebb gyengeséget nem érzett, teste mégis eléggé legyengült ahhoz, hogy az átok elméjébe szivárogjon, kikezdve akaraterejét.
A másik magyarázat baljósabb volt. Eddig a pecsét, bár való igaz hogy oly sok idő nem telt el, nem tört elő, nem is mérgezte mindennapjait... de talán... gazdája most nincs is olyan messze... Ez lehet a másik magyarázat. A Kígyó, valami módon talán kívülről felébresztette e vérszomjat, kihasználva az alkalmat, vagy legalábbis a közelsége elég erőt adott átkának, hogy működésbe lépjen.
Ame egy pillanatig azt kívánta, bárcsak itt lenne Shiro, hogy választ adjon a pecséttel kapcsolatos kételyeire, majd felrémlett előtte, mennyire vágyott az édes, ízes szívre, mely  ott dobogott... Ez a kép elegendő volt ahhoz, hogy elhessegesse a vágyakozást, és inkább abban kezdjen reménykedni, hogy amennyiben a támadók valóságosak, nem a Kígyó les rájuk.
De ez-e a legnagyobb veszedelem? Mo készséges válaszai nyomán Ame Ruira pillantott. Átélte- e odafenn vele ő is mindazt, amire Ame emlékszik? Ha csak pár óra telt el, s meg sem kezdődött a tárgyalás, ért vajon bármit is az igyekezet, mellyel hazája ügyét próbálta előre mozdítani?
- Rui... a  szövetség megalakult? - mi mást kérdezhetne? Hol máshol ragadhatná meg az események lényegét? Talán erről nem kellene Mo- nak tudnia, de szüksége volt a válaszra. Tudnia kellett nem- e csupán saját álma látszatát mutatták neki, akkor is, ha csupán ők ketten álmodták ugyanazt...
Volt viszont egy kérdés, amit minden más elé emelt, s aminek válaszától függően akár az egész eseménysort hajlandó lenne elfeledni, s megadni magát a játékmester  akaratának...
- Mo.. ha valóban a járatban leltetek ránk... hol van a fehér párduc? Hol van a társam? - kérdezhette volna, hol vannak a többiek, de a félelem, hogy talán elveszítette Yorut, félresöpörte ezt a fajta józan megfontolást...
Mo további szavai tompán koppantak a lány elméjében. Félelmei bizonyosságra vágytak, teste rohanni akart, hogy megtalálja, de lényének praktikus része nagyon is felfogta a  szavakat, s lassan a félelmet is meggyőzte, hogy az időleges tagadás, mellyel a veszteséget és aggodalmat leplezheti, célravezetőbb, ha bármi módon segíteni szeretne majd a macskának,s segítségére csak úgy lehet, ha mielőbb összerakja a képet...
Ha segíteni akar, ki kell jutnia, mert a macska mostanra vagy halott, amire a lány természetesen gondolni sem akart, vagy csapdába esett, vagy pedig, amit leginkább remélt, odakinn vár rá...
A kulcs pedig talán Mo. 
Kezdeti érdektelensége feszült figyelemmé formálódott hát. 
A képzett shinobi meséjében akár Shirot is láthatta volna.. a jelenléte nem lehetett véletlen, s egészen biztos, hogy képes rá, hogy a börtönből a csúcsra kapaszkodjon. A hazaárulás vádja persze, akár ő volt az a  shinobi, akár nem, mesének tünt csupán. Az első gondolatot egyedül a további raboskodás ténye látszik megtörni, hacsak nem húznak hasznot a jelenlétéből vagy vált a rab rabtartóvá.... Ame érezte hogy túl korai Shirora gondolni e helyzetben, s végzetesen mellé foghat, ha mindenben őt vágyja  meglátni, de úgy tűnik, akár a pecsét munkál, akár saját gondolatai, a  férfi rendkívül mély nyomot hagyott benne.
- Így valóban érthetőbb. - Bólintott Mo megjegyzésére, s most sokkal inkább kész volt esélyt, nem pedig veszedelmet látni az ismeretlen akadályban. A lány  pillantása a kőre siklott, s míg Mo tovább beszélt, hiábavaló köröket rótt az ismeretlen jelek mintázataiba veszve, mégis egy pillanatra akaratlanul hasonlítva azokat kísérőjük bőrének karcolataihoz. Pillantása akkor rebbent végleg a férfire, mikor bemutatkozott. Ilyen fordulatra nem számított. Neki soha eszébe nem jutott volna bármely testvére ellen fordulni... hacsak... a jel nem kényszeríti.. Vajon az Úrnő megváltozása mögött is valami hasonló kényszer lapul? Vagy az árulás jóval korábbról ered? Ruinak igaza lehetett. Ezért hát az együttműködés nem volt kérdés. Biccentett hát felé.
Figyelemmel hallgatta Mo-t, miközben úgy tűnt, valami változik.. s mikor az ismerős íz ismét megjelent szájában, Ame szárazon elmosolyodott. Nem hajtotta végre a kieszelt műveletet. Még nem. Valami lapult a fenti valóságban, ahonnan a hang kirántotta, talán kimentette őket e röpke időpillanatokra, s  még ha odafenn felkészülten is várnak rájuk, a pecsétjének hatásaira senki nem készülhetett előre... így még ha kiszámíthatatlan is, nem áll fegyver nélkül..
Talán sokkal izgalmasabb lenne önként maradni a fenti valóságban és lépésre késztetni az ellenséget...

A következő pillanat már a tárgyalóteremben köszöntötte a lányt. Ott állt, ahol előbb. Tekintetében a vadság mellett valami más is felbukkant, s arca most másfajta mosolyra húzódott. Finomabb eszközökkel kell most vadászni. Lepillantott. A padlón ott látta korábbi tette nyomát. Vagy valóság, vagy  a játékmester erejének elérte abban a pillanatban a határát... vagy  talán fogytán lenne a technikát működtető chakrájra, s ezért nem törődik a  csipp- csupp szépítési munkákkal?
A daimyou félelme sötét elégedettséggel töltötte el, Shiro hiánya pedig szinte azonnal feltűnt neki. Az elősiető inasokat figyelve Munfurawa úgy érezte, most van csak itt igazán az ideje a tárgyalásnak, ekkor megszólították.
Mo  lépett hozzájuk, s a lány összevonta a  szemöldökét. Nem emlékezett rá, pontosan miben is állt a segítségük. Ott álltak a szikla előtt. Hallották a szavait, de nem emlékezett, hogy végül akár csak megpróbálta volna feltörni a pecsétet, ez pedig kételyeket fakasztott. Mo- ról talán tudott a  játékmester.. és most elhitetnék velük, hogy senkit nem kell megmenteni? Vagy végső soron mindez egy  hobbi shibobi műve?
A lány elmosolyodott, ám mielőtt szólhatott volna, Satoshi lépett hozzá. Úgy tűnt tettvágyával nincs egyedül. Így szavai még Monak  szólnak.
- Valóban, a béke a célunk, s ekképp még van mit megtárgyalnunk... Idefenn, most hogy Ő távozott, nincs mód rá, hogy más dolgokkal törődjünk, vagy gyanúba keveredjünk. Mi csak ártalmatlan követek vagyunk, akiket akár ide is bezárhatnak a veszedelmes támadók... már ha tudnánk az ilyen veszélyről, miközben az egyetlen gondunk országaink képviselete... Nem... ha bármi fenyegetés volna, leszámítva a Shiro által említett palotán kívüli idegeneket, mi semmit nem tudhatunk róla.. - a figyelmeztetés logikusnak tűnt, de mivel a lenti kalandokat csak ketten élték át, tudni szerette volna, a  többiekkel mi történt.
Mielőtt azonban e kérdésekre térne, körbenézett a  teremben, hogy magához intse Yorut. A szemébe akart nézni.  Látni azt a tüzet, a macska személyiségének azon jegyeit, amiket csak ő és csakis ő ismerhetett, hiszen vele vált shinobivá, s ezt soha senki le nem másolhatja hűen... Biztosra vette, hogy sok kérdést, de legalább a valóság kérdését megválaszolná... ahogyan ő is a feltett kérdéseket, ezúttal, az új vadászat izgalmában, mindenféle megbánás nélkül. 
- Emlékszem. Mindenre. - néz komolyan Satoshira, majd az újabb kérdésre is válaszol.
- A mélyben voltunk, valahol e kastély alatt. Egy börtön-szerű helyen. Rui-dono is bizonyára segíthet összerakni a részeket. Valami különös okból önök helyett az ő társasága adatott nekem. - Munfurawa most már tudta, hogy nem csak ők éltek át hihetetlen utazást, s ha Satoshi Katanához megy  is, figyeli a beszélgetésüket, végül Ruihoz lép.
- Úgy tűnik, más delegációtagok, más utazást éltek át.. de hogy melyik a valóság... Talán jobb, ha meghallgatjuk a többi tapasztalatot is... - indul kényelmes tempóban Katanáék felé. Ezúttal  nem tart Kirigakure esetleges veszedelmes szándékától, mely országaiktól függetlenül a személyének szólhatna, a követ amúgy sem adott rá okot. De neki ezeken felül egy sokkal jobb indoka is van arra, hogy óvatosságán túllépve új szövetséges felé nyisson: Csapdában vannak mindannyian.
- Mi történt, a bányában? - Meg kellett kérdeznie, még ha esetleg  most meg  is figyelik őket. A válaszokat követően elegendő lesz majd visszatérni a szobába..



//Elnézést a késésért, de a mobilommal nem volt kompatibilis a gundan L Hiába pötyögtem be szépen az egészet.. Ha akad ékezethiba, az a mobil számlájára írható, igyekeztem kijavítani J //
avatar
Djuka Munfurawa
Játékos

Taijutsu Pontok : 106

Tartózkodási hely : Getsugakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Chūnin
Chakraszint: 811

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Datara on Szomb. 15 Júl. 2017, 13:48

Datara amióta belépett a terembe a benn lévőket nézte. Figyelte az arcmimikájukat, a reakciójukat és a gesztusukat. Látni akarta, hogy az elhangzottakra miként reagáltnak. Mást akkor nem tehetett, nem volt még képben. Datara azzal a szándékkal érkezett, hogy csak megfigyelő lesz a békekonferencián. Nem tervezte, hogy beleavatkozna a döntésekbe. Azonban tudta azt, miszerint megeshet az, hogy a véleményét kérik. Ilyen esetben persze muszáj lenne megszólalnia és elmondania azt, amire kíváncsiak. Nem vett még részt ahhoz hasonló eseményen, így nem tudta miként folyhat, azt viszont igen, hogy a szeme láttára történtek olyan dolgok, mik nem voltak odaillők. Pártatlanságát mindenképp tartani akarta s minél kevésbé szeretett volna beleavatkozni, ezért sem tett semmit mikor az ezüsthajú nő támadást indított egy másik személy ellen. Nem cselekedett úgy, mint a többiek, kik megpróbálták megállítani a további harcot. Lehet, hogy a többiek rossz néven vehették tétlenségét, ám öt ez nem zavarta. Megfigyelőként jött az Erdő Országába és úgy is akart cselekedni.
~ Lehet, néha érdemes lenne elmondanom a véleményem s megfigyelni, miként reagálnának rá, merre vinné a tárgyalás menetét. Majd elválik! – merengett el.
Datara úgy gondolta érdekből cselekedtek, mikor próbálták megállítani a megvadult nőt. Az emberek olyanok, hogy legtöbbször érdekből cselekednek, csak akkor tesznek valamit, ha az maguknak kedvező, mert ha nem látják azt, akkor eszük ágában sincs megmozdítaniuk magukat, vagy beleszólni a dogokba. Ez alól saját maga sem volt kivétel. A múltban a tetovált Szerzetes a saját érdekei véget cselekedett úgy ahogy, ha nem látott benne olyan esélyt a dolgokban, amik előre viszik a célját, akkor figyelmen kívül hagyta. Itt a tárgyalás érdekében léptek közbe, mintsem azért, hogy szimplán a férfi életét mentsék.
~ Csak ez lehetett az ok. ~ gondolta magában. Ha a támadás következében valamelyik fél súlyosan megsérül, vagy esetleg meghal, az a tárgyalásra is rányomná a bélyegét.
Hát igen, ha valahogy kitudódna az, hogy a béke véget rendezett tárgyaláson gyilkosság történt, az nem lehetne tudni, milyen rövid életű lenne a megkötött béke… ha egyáltalán sikerülnie egyezségre jutniuk azután. Az a vörös hajú nő meglehetősen erősnek és tapasztaltnak tűnt Datara számára.
Datara, miközben figyelt, eszébe jutott az a férfi, akit megtámadott a nő. Néhány dolgot felfedett magáról, azonban azok a dolgok még több kérdést vetettek fel a Szerzetesben.
~ Várjunk csak… valakiről megfeledkeztem… hova tűnhetett a férfi! ~ jutott eszébe, hogy egyel kevesebben tartózkodtak a teremben. ~ Nem gondoltam volna, hogy itt fogom látni Konoha egyik leghíresebb dojutsuját. Micsoda meglepetés! A Szerzetes még egyszer sem találkozott olyan személlyel ki a híres Hyuuga klán tagja lett volna. ~ Ezek szerint a férfi Konohai lenne… vagy mégsem? ~ esett gondolkodóba. Azok a szemek egyértelműen azok voltak, amik a Hyuuga klánhoz tartoztak, efelől semmi kétsége nem volt. Azonban hallott olyan személyről, aki olyan szemmel rendelkezett, ami szintén egy híres klán megkülönböztető jegye volt, ám Ő nem tartozott a klánhoz.
- Kicsit megkésve, de had mutatkozzak be… Datara vagyok, egy Szerzetes. Megfigyelőként lennék jelen eme fontos eseményen. Lehet nem a legjobbkor teszem fel a kérdést, de valaki elmagyarázná nekem mi is folyik itt, miről volt szó eddig és milyen döntéseket hoztak meg eddig, ha hoztak egyáltalán! – szólalt meg olyan hangnembe, hogy a teremben mindenki hallja. - Na meg az említett bánya is érdekelne! – szúrta oda még a végére. Nem volt benne biztos, hogy a pillanat megfelelő volt a kérdésre, ám tisztábban akart látni még mielőtt mindenki visszavonulna a saját szobájába.
avatar
Datara
Játékos

Taijutsu Pontok : 55

Tartózkodási hely : A világban valahol.


Adatlap
Szint: B
Rang: Vándor Szerzetes
Chakraszint: 380

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Pein on Vas. 16 Júl. 2017, 19:45

  Meglehet, nem gondoltatok bele, de Datara helyzete volt talán mindőtök közül a legnehezebb. Késve érkezett a konferenciára, nem értette mind azt a hajcihőt, aminek ti már jó ideje részesei voltatok. Néhány percet töltött még csak csupán a szépen csillogó konferenciateremben, külső megfigyelője volt csupán a nagy játszmának… Vagy mégsem? Persze, ezt se tudhattátok. Ő se volt igazán tisztában saját szerepével, és – noha ezt se tudhatta egyelőre biztosra –, szerencsésnek érezhette magát, hogy őt nem ragadta magával a furcsa másik valóság időről időre önmagához szorító béklyója. Nem mintha oka lett volna az irigységre. A meggyötört terem, az elhasznált drótok, a repedés a padlón… mi történhetett itt? Ez egy béketárgyalás, emberek! A diplomatáknak még a leghetetlenebb helyzetekben is meg kell őrizniük hidegvérüket. Milyen képet festenek így országukról? Hogy ott is mindannyian vérengző fenevadak; könnyen dühbe guruló, agresszív kisemberek, kik nagynak hiszik magukat? A valóság persze nem ez. De az igazság mindig relatív. Még ha helyesen is cselekedtetek, nagy kockázatokat vállaltatok. A konferencia helyszínén nem volt helye a vérontásnak, a fegyverhasználatnak. E kitétellel többen is szembementetek, még ha cselekedeteitek jóhiszeműek voltak. Emlékeztek még az érkezésetekkor felsorolt három szabályra? No, sebaj. Egyelőre úgy tűnik, a daimyou éppen jó kedvében van. Vagy talán épp szégyelli magát, így nem mer beszólni… Mindeközben pedig a második ponthoz szemmel láthatóan tartja is magát, hiszen a tárgyalások első szakasza lezárult, az informális találkozóknak pedig immáron nem szab gátat. Hogy ezt szép gesztusnak értékelitek-e, az rajtatok állt. 
  A bányában

  Satoshi: 
  – Természetesen. Nekünk csak Úrnő. Akárhogy is hívatja magát. 

  Munfurawa: 
  – A fehér párduc? – Mo kissé meglepődött ugyan, de aztán sóhajtott egy nagyot, és komoly megkönnyebbülés ült ki az arcára. –  Ez aztán jó hír. Szóval nem hoztunk rossz döntést. Biztonságban van. Bár igaz, nem voltunk benne biztosak, hogy nem egy ellenséges bestiáról van szó. Megtaláltuk őt is, nem messze tőletek. Kábultan. Tudomásom szerint még nem ébredt fel. Az egyik szoba elkerített részében őrizzük. 

  Odafent 
  Egyre inkább úgy éreztétek, valaki játszadozik veletek. Hogy egyik valóságból a másikba ugráltok, és hogy valamelyik talán nem igazi. Lehet, hogy az érzékeitek tévútra csaltak titeket? Biztos, hogy valamelyik hazugság volt? Az első és második „utazás” után talán még így érezhettétek. Természetesen ti magatok döntöttek most is, pontosan miképp gondoltok a párhuzamos történésekre. Az agy egy dolog. Az érzések és a mélyről jövő gondolatok egy egészen másik. Ezek márpedig minden egyes helyszínváltás után megerősítették bennetek a tényt, hogy az éppen aktuális valóság az igazi. Hogy is lehetne másképp. Hiszen minden ugyanolyan, mint volt; minden onnan folytatódik, ahonnan abbamaradt; éreztek, beszéltek, gondolkodtok; ráadásul nem is vagytok egyedül.
  Egy valami változott csak csupán mostanra: a tapasztalat. A tapasztalat, hogy a valóságpercepciótok folyamatosan változik. Hogy igen: jelenleg valóban a fenti világ tűnik valóságosnak. De az emlékeitek a helyén maradnak. A lent történtekre épp ugyanolyan élénken emlékeztetek, mint bármilyen más múltbéli történésre; az ott érzett érzelmek és érzések megmaradnak, s bár jelenleg a konferenciaterem tűnt valóságosabbnak, tisztán emlékeztetek rá, hogy odalent ez másképp volt. A különbség talán csak abból adódik, hogy éppen hol nyitjátok ki a szemetek. Talán csak megszokás, hogy az ébredés után jön a valóság, ami pedig az előtt van, nem több csupán, mint álom. Talán nem is valaki más, hanem a saját elmétek játszadozott veletek. Volt mit megbeszélnetek. 

  // Párbeszédek nélkül nem tudtok előrébb jutni, így első körben azt kérem tőletek, hogy 07. 20-ig folytassátok le a továbbiakhoz szükséges beszélgetéseket. A formátum egyszerű fórumhozzászólás, ugyanebbe a topicba. Amennyiben NJK-hoz irányul kérdés, a körön belül is írni fogok (ha egy napon belül nem megy válasz, zaklassatok Facebookon).//

  Időrendben a közöttetek lezajló párbeszédeket követő események alább: 
  A megbeszélést követően, amennyiben nem tervez mindenki visszatérni a szobájába, az egyik pestisálarcos alak leemeli álarcát, és magához ragadja a szót. Ekkorra már jószerivel valószínűleg tudjátok, ki ő: Mo, saját elmondása szerint az Úrnő családtagja, a földalatti csoport vezére. Hangja rezignáltan, mégis mindenre elszántan és meglepően tüzesen cseng. 
  – A mai nap talán nem volt olyan gyümölcsöző, mint lehetett volna. De ez a következő ülésszakon már mindenképp másképp lesz. Kérlek titeket, segítsetek elnyomott barátaim kiszabadításában, akik továbbra is odalent sínylődnek a kastély alatt. Hiszek benne, hogy mi megfelelőbb feltételeket tudunk biztosítani a békekonferencia mederben tartásához. Természetesen nem azért akarunk szabadok lenni, hogy nektek segítsünk, de jótevőinkkel mi is barátian cselekszünk, és megfizetjük a segítségüket, ha hajlandóak azt megadni nekünk. 
  Mo nem szeretett nagy szavakkal dobálózni, és körmondatokban beszélni, de szemmel láthatóan úgy tűnt, nem tud az érzelmeinek parancsolni. Hogy e felszínre törő érzelmek az Úrnő utálata, a hazaszeretet, az elnyomott gyermeksorsok vagy épp ezek valamilyen furcsa egyvelege miatt voltak ily hevesen jelen, azt nem tudhattátok, de talán nem is kellett tudnotok. Mo az esetleges kérdést követően vagy azt megelőzendő, folytatta: 
  – Azt nem tudom, ti pontosan hogyan éltétek meg az eseményeket. Sok dolog van, amit nem értek, és talán nem is lennék képes felfogni. Ami biztos, az az, hogy a tegnapi éjszaka folyamán csupán minket kettőnket tudtuk közös erővel kiszabadítani, a pecsétet egyelőre nem törtük fel. Ugyanakkor álruhában, miközben a konferencia tartott, megvizsgáltuk a börtönbe vezető lejáratot, és rájöttünk, hogy az valószínűleg kívülről is hasonlóképp felnyitható. Körülbelül 5 percnyi sétáról van szó. Kérlek titeket, még ha nem is segítetek, legalább vessetek egy nálunknál hozzáértőbb pillantást a pecsétre, hogy legalább az esély meglegyen rá, hogy álruhában fent maradva a palotában egyszer majd kiszabadítsuk társainkat. 
  Amennyiben közös megegyezéssel mindannyian visszavonultok a szobáitokba, Mo a lakoma kezdete előtt kb. 20 perccel Rui ajtaján kopogtat, ahol először kéri, hogy keressék meg Munfurawa szobáját, majd a férfi kettejüknek prezentálja a fent leírtakat. Ez esetben a két lány maga dönthet, hogy bevonja-e a többieket a látogatásba – már ha követik Mót –, noha a férfi több szem többet lát alapon javasolja a dolgot. 
  Akárki is tart Móval (akármelyik forgatókönyv szerint), a férfi visszahelyezi magára pestisálarcát, és társával együtt megindul előre. Először lefelé halad, le a földszintre, elhagyva a fényűző konferenciatermet. Itt jobbra fordul, és egy márványlépcsőn felvezet titeket a kastély első emeletére, ahol a folyosón végig furcsa, de káprázatosan élethű, embereket formázó fafaragványok tekintenek le a meseszép kertre. A folyosó végén az utolsó előtti ajtón nyittok be, ahonnan egy csigalépcső vezet lefelé, egy sokkal puritánabb folyosóra. Itt a negyedik ajtót választjátok, és egy lépcsőházban találjátok magatokat. Lefelé indultok meg, és benyittok a két lépcsőfordulóval lejjebb lévő ajtón. Az itt lévő folyosó már egészen hátborzongató: érezhető, hogy a kastély egy magára hagyott, földalatti részében vagytok. Ennek ellenére a díszítés nélküli, törött márványlapokkal kirakott folyosót fáklyák fénye világítja meg.  A folyosó végén Mo végre megáll, a zsákutcát „jelző” fal előtt úgy két méterrel (a folyosóból csupán egy ajtó nyílik, az, ahol bejöttetek; kb. 20 méter hosszú). Itt a földre tekint: a márványlapok a folyosó végén véget érnek, és egy furcsa, rücskös, legalább 3 köbméteres szikladarab felső része „emeli meg” a padlót úgy 5-10 centiméterrel. A sziklán jobb, baloldalon és középen egy-egy kis, max. 5 cm átmérőjű, fehér kör rajzolódik ki; a felületét ezernyi apró, hegszerű, fekete vonal fedi. Pont, mint a föld alattit. 
  – Megérkeztünk. 

Surprise-surprise, ebben a körben nincs helyszínváltás! 

//Bonyolult összefoglaló segédlet tehát a következő körhöz. Első feladat: szabad párbeszéd a konferenciateremben, tetszőleges körrel, igény/szükség szerint mesélői közbeavatkozással. A párbeszédeknek július 20-áig mindenképp legyen vége! A továbbiakat logikusan e csevejnek a függvényében dönti el a karakteretek. Kérem, hogy mindenki írja le, hogy visszavonult a szobájába, vagy (közös megegyezéssel vagy anélkül) az „aktív” időeltöltés mellett döntött. Természetesen a másfél órába egyéb ötletek is beleférhetnek, ha kreatívkodni akartok. A párbeszédek utáni cselekvéseket összefoglaló posztotokat (vagy posztrészleteket) szigorúan 07. 23-ig várom.// 
avatar
Pein
Adminisztrátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Kami
Chakraszint: Bőségesen elég Konoha elpusztításához...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Szer. 19 Júl. 2017, 14:22

Szóval Munfurawa-dono emlékszik, és Rui-dono-val együtt egy börtön-szerű helyen voltak, a kastély alatt. Ez megmagyarázza, miért nem voltak a bányában, bár azt nem, hogy Munfurawa-dono miért támadta meg a konferenciavezetőt.
Nagy levegőt veszek, és becsukom a szemem. Meg kell nyugodnom. Azért jöttem ide, hogy kivegyem a részem egy béketárgyalásból, mely a háború végét eredményezheti. Olyannyira csak a saját, önös céljaimmal voltam elfoglalva, hogy kis híján nem is érdekelt az, hogy gyermekek szenvednek egy bányában. Dolgoztatják őket... puszta anyagi javakért. Ez megbocsáthatatlan. Ezt nem engedhetem. Tudom, hogy ami a szeretteimmel történt, igazságtalan, persze, hogy az, de... már megtörtént. Ez viszont, most történik. Most találom szembe magam olyan igazságtalansággal, amit már nem csak megbosszulni lehet, hanem megállítani is. Teljesen más ember lennék, ha a barátaim és a családom még életben lennének. Mindennél jobban szeretném, ha így lenne, de ez nem adathat meg. Én sem vagyok naiv... nem lehetek az. Hajlamos vagyok túl nagy fába vágni a fejszémet, ezt már megtanultam. Meg se fordult a fejemben az emberek gyarlósága, mely még egy olyan nemes gesztust is, mint a háborús állapotok megszüntetésének kezdeményezése, is a feje tetejére állíthat, és a saját javára kifordíthat. És az, aki kihasználja azt, hogy a közemberek, a katonák, átlagos shinobik, olyanok, mint mi, véget akarnak vetni a háborúnak és ezért összegyűltek itt, hogy tegyenek is valamit... abban nem bízhatok. Nem adhatok a szavára, és nem követhetem az eszméit. Rossz irányból közelítettem meg a dolgot... ostoba voltam. Megint. Elvakított a háború elleni gyűlöletem, és a tettvágyam. Minél hamarabb véget akartam vetni neki, és megörültem, mikor láttam, hogy mások is így vannak ezzel. Örültem, mikor Konan-sama szemében egy pillanatra megláthattam önmagamat, de ez inkább egy vágyat jelképezett arra, hogy együttérezzenek velem. Meg akartam ismertetni mindenkivel a bánatomat, és elérni, hogy tegyünk valamit. Elérni, hogy cselekedjünk, elérni, hogy véget vessünk a borzalmaknak, és így is már oly sok, de mégis egyre csak felgyülemlő tömegsíroknak, és megtört, hitevesztett ártatlanoknak, melyet a háború teremtett. Nemes cél lenne...? Igen. De addig nem várhatom el, hogy az elvetett magok kirügyezzenek, amíg meg sem öntöztem őket. És ezeket a magokat... nem vethetem el. Az egyetlen dolog, amit igazán el kell ismernem magamnak, hogy: vannak dolgok, amikben tehetetlen vagyok. Vannak dolgok, amikhez nem vagyok elég. És soha nem is leszek. Ez egy életigazság, és nem azon alapszik, hogy valamiben hiányt szenvednék. Azt nem vagyok hajlandó elismerni, hogy a családomnak és a barátaimnak azért kellett meghalnia, mert valaki odafönt így határozott. Ha így is történt, akkor az a valaki igazságtalan, és tiszta szívemből gyűlölöm őt is, akárki is legyen. Muszáj célt adnom a dühömnek, muszáj, hogy létezzen gyűlöletem tárgya, valaki, vagy valami, amibe fókuszálhatom a bánatom, és haragom... mert másképp lehetetlen eltekintetem attól, hogy mennyire igazságtalan, és kietlen ez a világ. Ez pedig így is van rendjén. Az azonban nem, hogy csak azért, mert a háttérben egy sokkal nagyobb igazságtalanság történik, hagyunk egy másikat elharapódzani, csak azért, mert arra akarunk figyelni.
Még mindig hiszek abban, a talán naiv feltételezésben, hogy a shinobik dolga az, hogy segítsenek másokon. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy puszta katonák vagyunk, akik vakon követik kagéik parancsait. Nem vagyok hajlandó elismerni, hogy mind csak eszközök vagyunk, egyszerű darabok a gépezetben, melyeket a félelem és a kötelességtudat olajoz. Többek vagyunk ennél. Többnek kell lennünk, mert elsősorban emberek vagyunk, nem pedig ninják.
Amikor idejöttem, a fejembe vettem, hogy leleplezem Shimura Danzou igazságtalanságait, és közszemlére teszem az inkompetenciáját. De hiszen... ezt már mindenki tudja, nem? Az eddigi találkozásaim, és tapasztalataim is erre engedtek következtetni. Mit értem volna el azzal, ha továbbviszem ezt a gondolatot? Újabb viszályokat szítottam volna. Ha tényleg a békéért jöttem ide, és bármi áron el akarom érni, de ebbe a képbe a hatodik Hokage mégsem fér bele, akkor még sem jó nekem úgy ahogy van, nem de? A saját eszméimet akarom ráerőltetni másokra, a saját elképzelésemet arról, milyen egy tökéletes, békés világ. Ez pedig így... nincs helyén. Heh. Egy részem még mindig ordítozik velem, kérdezi "miért, mi a gond azzal, hogy egy célját vesztett zsarnokot letaszítasz a trónjáról?". Az, hogy eredetileg nem ezért jöttem ide. Kit akarok átverni? Nem békét akarok, hanem igazságot. A béke pedig csak az igazsághoz vezetne, és mivel a háború ellentéte a béke, a háborút pedig gyűlölöm... végezni akartam az ellenségemmel, már amennyire egy eszmét, egy fogalmat, meg lehet ölni.
Egy szomorkás félmosoly ül ki arcomra, miközben befejezem gondolatmenetemet, majd kinyitom a szemeim. Egy gesztussal próbálom közelebb hívni magunkhoz Ruit, Konant, Katanát, Kaitot, Yamatot. Ha mind ott vannak, vagy ha csak egy páran is, és készen állnak figyelni rám, neki is kezdek.
- Először is, ne haragudjanak, de eltekintek a tiszteletjelzőktől. Először, egy pár kérdés: Konan hol volt, ha nem magukkal, és nem is velünk? Az az ember... - mutatok Blue-sanra, ha valahol jelen van, ha nem, akkor másképp fogalmazok. - Az az, a konohai delegációvezető, őt valamelyikük ismeri? Hova tűnt a konferenciavezető, és már elnézést Munfurawa, de mi a fene volt ez az előbb? Veszélyt jelent ránk? Ha nem akar válaszolni, nem kell, de valahogy nyugtasson meg minket, hogy nincs veszélyben az életünk azzal, hogy a közelében vagyunk.
Miután válaszokat kaptam, mérlegelem magamban azokat, majd válaszolok Munfurawa kérdésére.
- Én Katanával és Kaito-val voltam a bányában, ahol gyermekeket láttunk, akiket dolgoztattak. Valamint találtunk egy pecsétet, amit vérrel lehet feloldani. Most, hogy mondják... miután az aranybányát elárasztotta egy hirtelen jött víztömeg, egy vasajtó mögé menekültünk, ahol egy férfi azt mondta nekünk, hogy a Daimyo akaratuk ellenére tartja fogva őket, és ők felelősek az Erdő Országának gazdagságáért. Vagy, legalábbis a jelenlegi rezsim anyagi helyzetéért. - suttogom, majd kis habozás után ismét szólásra nyitom a számat.
- Ez egy genjutsu, gondolom ezt már mind tudják. Három feltételezés erősíti meg bennem ezt a tényt: nem létezhet olyan anyag, ami minden sérülést begyógyít, szerintem csak azért nem sérülünk meg itt, mert ez nem a valóság. A másik pedig: látják a drótjaimat a földön, amikkel megállítottam Munfurawát? A bányában még a zsebemben voltak, nem is használtam őket. A tárgyalás helyszínére már azokkal érkeztem, de akkor még a hátizsákomban voltak, a zsebembe csak akkor rejtettem el őket amikor először a tárgyalóterembe jöttem. Tehát, ha beléptünk, vagy bekerültünk egy genjutsu-ba, az azt az állapotot tükrözi, ahogy ideérkeztünk. Csinált bármelyikőjük valamit, ami miatt másképp jelentek volna meg a tárgyalóteremben, mint ahogy a szobájukban? A harmadik: mind ugyanabba a pozícióba kerültünk vissza a tárgyalóteremben, amiben átkerültünk az alternatív helyszínekre, ez azonban a más helyszínekre nem igaz. És hallottak már olyan genjutsuról, amit ha megtörnek, folytatódik ahol abbahagyódott? Mert én nem. De viszont, itt, egy mondata, vagy cselekvése közepén, senki sem tűnt el, tehát könnyű lenne újragenerálni az alapkörülményeket, és ha megfigyelték, a legutóbbi változás akkor történt, mikor kis híján áttört a padló, és a konferenciavezető eltűnt. Látta valamelyikőjük kilépni őt az ajtón, vagy konkrétan látták, ahogy a padló áttörik? Ha igen, kérem cáfoljanak meg, ha viszont nem, akkor el kell fogadnunk, hogy ez nem a való világ, és valahogy tesztelnünk kell ezt a hipotézist. Mit gondolnak?
Ahogy befejezem ezt a mondatot, elgondolkozom. Egy kunai-val a hajamban jöttem ide, ha a bányában még a hajamban van, akkor... az a való világ. Ha pedig nem, akkor vagy utána aktiválták a genjutsu-t, miután a daimyo kiszedte a kunai-t a hajamból, de akkor viszont a méreg tényleg létezik.
- Végezetül... visszatérve a konohai delegációvezetőre. Ez a gyanú már egy ideje ért bennem, de... amikor legelőször felszólaltam Danzou ellen és lejárattam önök előtt, nem szólt közbe. Ám amikor az Erdő Országának motivációiról kérdeztem a daimyo-t, akkor igen. Ezek mellett, ő volt az egyetlen, aki a bányában tudta, hogyan lehet deaktiválni egy pecsétet, aminek mi a létezéséről sem tudtunk. És valamiért, teljesen más helyre került, mint mi. Szóval, szerintem ő nem csak, hogy nem konohai, hanem egyáltalán nem az, akinek mondja magát, ahogy a konferenciavezető sem. Róla valaki tud valamit? - teszem fel a kérdésemet végül, majd összekulcsolt kezekkel várok mindenki megjegyzéseire, és válaszaira.
Azért egy valamit még hozzá kell tennem.
- Van egy ajánlatom. Mindannyian vonuljunk vissza a szobáinkba, majd utána próbáljunk meggyőződni róla, hogy egyáltalán genjutsu-ban vagyunk-e, és melyik a való világ. Ezután pedig... lebuktatjuk az állítólagos konohai delegációvezetőt, a konferenciavezetőt, és a daimyo-t is. A probléma csak az, hogy nem tudom, hogyan, és bölcsebb lenne ezt a való világban tenni, mint egy olyan virtuális közegben, amit ők irányítanak. Mit gondolnak erről, vagy van jobb ötletük? - osztom meg az utolsó felvetésemet, és ezzel teszem fel a legutolsó kérdésemet is.
Rendkívül nagy bizalmat szavazok mindenkinek azzal, hogy ezt megosztom velük, de már veszteni valóm nincs. Ha kell, egyedül szállok szembe a daimyo-val, amennyiben igaz az, amit odalent hallottunk. Ha pedig ez egy genjutsu, akkor már így is úgyis tudják, hogy rájöttem, és ha cselekednek ellenem, akkor ez is csak egy újabb bizonyíték lesz arra, hogy igazam van, és nem tudom mit terveznek, de ha eddig fenntartották az álcáját egy fair béketárgyalásnak, akkor bizonyára tenni akarnak majd arról, hogy ez a jövőben is így történjen. A beszédeim közben egész végig suttogok, és ha egy őr a közelünkben van, elhallgatok, vagy csendre intem a többieket. Ha kell, még néha odanyomok egy kommentet a világ jelenlegi helyzetéről is, hogy azt higgyék, politikáról beszélgetünk. De ki kell köszörülnöm a csorbát azért, mert egész eddig csak arra figyeltem, hogyan érvényesíthetem a saját igazságomat, és figyelmen kívül hagytam mások szenvedését. Ha itt, tényleg gyerekeket dolgoztatnak, és még a jó ég tudja mit művelnek, akkor ez ellen tennünk kell valamit, elvégre ninják vagyunk mind. Ez a kötelességünk.
Miután végeztünk a diskurzussal, én a tervek szerint visszavonulok a szobámba, és csak reménykedni tudok abban, hogy mindenki más is így tett. Amennyiben Rui és Munfurawa szól mindannyiunknak, vagy csak nekem, hogy kövessük mi is Mo-t, én is utána megyek, és a földalatti helyszínen találom magam.
- Ez ugyanaz a pecsét, amit a bányában láttunk, állítólag vérrel kell feloldani... ez igaz? Egyébként maga kicsoda, és össze tudná foglalni mi folyik itt? - kérdezem a férfitól.
Nem tudom biztosan bízhatok-e benne, de hát láttuk, hogy a bizalmatlanság és a túlzott cselekvőkészség hova vezetett. Így elővigyázatosnak, és okosnak kell lennem, amennyire tőlem kitelik. Visszagondolva, még magam is meglepődöm azon, hogy mennyire proaktív voltam, de mostanában valahogy ez így működik nálam. Tisztán emlékszem arra, amit éreztem, amikor Yao testileg, és lelkileg is porig alázott. Lehet, hogy elhamarkodottan cselekszem, de inkább cselekedjek, mint csak hagyjam magamat fetrengeni a sárban, és tűrni, ahogy a földbe tipornak. Lehet, hogy ezzel csak vezekelni akarok azért, mert képes lettem volna figyelmen kívül hagyni ártatlan gyermekek sanyarú balsorsát, az enyém miatt. Semmivel sem vagyok fontosabb náluk, sőt... mint mondtam, őket még meg lehet menteni, a szeretteimet már... már nem. Őket csak megbosszulni tudom... ebbe muszáj beletörődnöm. Muszáj... bármennyire is fájjon.
Hm. Elmosolyodom. Ez is egy nosztalgikus érzés... arra emlékeztet, mikor felfedeztem Kawashiro és Kagiri kapcsolatát, és megláttam az igazságot ex-tanárom hazugságai mögött. Ezt pedig annak ellenére tettem, hogy tiszteltem és szerettem Kawashiro-t, mielőtt kiderült volna, mit tervezett igazából. Egy ugyanilyen sokkhatás vezethetett rá arra, hogy megláthassam az összefüggéseket. A sokk, mely ráébresztett az igazságra, akkor, és ott, nem más volt, mint az, hogy igenis élni akarok, hiszen küzdöttem az életben maradásért, a saját túlélésemért, hiába mondott minden addigi cselekedetem ellent ennek. Most pedig az, hogy rájöttem, önző, és álszent indokokkal próbáltam erőltetni a béke eszméjét, sőt... nem is az eszmét magát, hanem a saját elképzelésemet róla. Ezzel semmivel sem lettem volna jobb, vagy különb, mint Danzou. Ez pedig dühít. Nem hagyhatom, hogy bármiben is hasonlítsak rá. Ha valaki, hát ő a háború minden negatívumának kétlábonjáró szimbóluma Konohában.
Különben is, ki vagyok én, hogy olyan dolgokról papoljak, amikről elképzelésem sincs? Ez is világossá vált számomra, nem csak a konferenciateremben, hanem a tárgyalóteremben is. Mindenki tudott érdemben hozzászólni a nemzetpolitikához, csak én nem, hiszen ismét csak, túl nagy fába vágtam a fejszémet. De lehet, hogy ez elkerülhetetlen, és hogy egy Garou-hoz illő hasonlattal éljek: lehet, hogy ha túl nagy fába vágod a fejszéd, csak simán egy nagyobb balta kell. Veszteni már úgysem veszthetek semmit... hiszen ez sosem a békéről szólt, senkinek. És most már végképp nem arról szól. De vajon... most milyen indokok vezérelnek, miért cselekszem úgy, ahogy? Lehet, hogy csak meg akarom mutatni magamnak, hogy nem vagyok Danzou? Nem emberi gyarlóságból cselekszem? De ez nem... nem ugyanúgy egy álszent, önös indokoktól vezérelt cselekedet lenne?
Sóhajtok. Ismét csak túl sokat töprengsz, Satoshi. Állandóan keresem a hibát magamban, és minden tettemet megkérdőjelezem... ezernyi gondolat kavarog a fejemben, és néha már én sem tudom, mit miért teszek. Talán soha nem is tudtam... talán senki sem tudja. De tudni akarom az igazságot, és tudni akarom, ki lehet annyira gyarló, és álszent, hogy a béke eszméjét használja fel saját, önös céljaira, de ezzel nem csak magának árt, hanem több nemzetnek is, és a bolondját járatja velük. Hiszen más dolog olyanban hinni, aminek helyességéről csak te magad vagy meggyőződve, és minden mást figyelmen kívül hagyni, és megint más dolog mindenkit a béke ígéretével kecsegtetni valamilyen mondvacsinált indoknál fogva. Ez megbocsáthatatlan. És a shinobik azért vannak, hogy tegyenek az ilyenek ellen. Ebben szentül hiszek... és hinni is fogok. Nem tudom, hogy ezzel csak nyomatékosítani akarom-e a cselekedeteim, vagy nemesebbé tenni azt a kasztot, melybe szeretteim tartoztak, de... erre jelenleg úgysem kaphatok a választ. Az itt történtekre azonban talán igen.


//Vastaggal jelöltem ki a párbeszédeket és a fontosabb momentumokat, hogy a referencia kedvéért a jövőben könnyebb legyen visszaolvasni, és reagálni rá.//
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 89

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 578

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Koreko Rui on Szer. 19 Júl. 2017, 23:58

Valami biztosan történt, nem csak a képzeletük űzött velük furcsa tréfát. Miután visszatértek a tárgyalóterembe, mindenki zavarodottan nézett körbe. Ami egyből feltűnt Ruinak, hogy Satoshi Munfurawához siet. Beszédbe elegyedtek, vagyis míg a két kunoichi a kastély alatti barlangokban kötött ki, valószínű a többiek máshol jártak. Bár ezt még nem akarta megerősíteni, több információt kellett szerezzen a követektől.
Tekintete egy pillanatra Datara felé tévedt, aki nem értett ebből az egészből semmit. Késve érkezett a tárgyalásra, ám lehet pont emiatt vált a legszerencsésebbé. A vörös hajú delegációvezető úgy döntött, nem sajnáltatja tovább magát, helyette inkább az események sűrűjébe lép. Amúgy sem hagyhatta, hogy Mo és a többiek sokáig maradjanak lent.
*Valami kiváltja ezeket a helyszínváltásokat. Egy hang, egy szó, esetleg teljesen más jelzés. Lassan véget kéne vetni ennek, különben másból sem fog állni a tárgyalás, mint ide-oda ugrálással különböző helyszínek között. Talán a méregnek semmi köze ehhez, csupán a színjátékhoz ad hozzá. Emellett Munfurawa rosszullétét is kiváltotta valami. Lehet a barlang, de előfordulhat, hogy itt kezdődött el igazából. Ami még furcsább, hogy Konan teljesen kimaradt ebből. Majd megkérdezem, hogy esetleg nem került-e másik helyre a többiekkel.* Hosszasabb elmélkedéséből az billentette ki, hogy észrevette Satoshi jelzését. A Konohából érkezett shinobi többször bizonyította különleges hozzáállását a tárgyalásokhoz, ám Rui pont emiatt ment bele a szövetségbe. Most is kezdeményezte a beszélgetést, vagyis a zöld szemű jounin gyors léptekkel tette meg a köztük lévő távot.
Amint odaért, biccentett mindenki felé, amolyan gyors köszönésként. Satoshi azonnal belevágott a mondandójába, újfent meglepve Sunagakure követét. Igyekezett követni a kérdésáradatot, amit a férfi rájuk zúdított. Elsősorban Konan és Munfurawa került a képbe, ám Rui sem tervezte kihúzni magát a beszélgetésből.
- Ketten kerültünk el innét, Konan nem jött velünk. Illetve még sosem láttam Blue-sant, egyáltalán nem ismerem - igyekezett közbe biggyeszteni a választ.
Igazából még maga sem tudta, mi történt Munfurawával, így inkább csendben maradt és hagyta, hogy a Hold követe magyarázzon el mindent. Már, ha hajlandó volt rá, hiszen korábban neki sem mondott el mindent. Jórészt csak figyelmeztette, annyira még nem bízott benne, hogy részletesen beszámoljon az állapotáról. Bátorító arckifejezést vett fel, ezzel jelezve az ezüst hajú kunoichi felé, hogy nyugodtan elmondhatja nekik, mi miatt változott meg a viselkedése. Ebbe együtt este bele, innentől a szövetség kiterjedt minden jelen lévő követre.
*Tényleg tennünk kell valamit.* Tette még hozzá gondolatban.
Konoha shinobijának további magyarázata nagyjából kezdte helyre rakni a kirakós darabjait. Még így sok hiányzott a megoldáshoz, viszont közelebb kerültek hozzá. Amint lehetőség nyílt rá, magához ragadta a szót, hogy ismertesse, mi történt velük, amikor átkerültek arra a másik helyre.
- Nos, mi is tettünk egy furcsa utazást. Illetve többet, de ez talán most annyira nem fontos. A kastély alatti barlangba kerültünk, Munfurawa ezért próbálta meg áttörni a padlót, hogy utat nyisson az ott rabságban tartott embereknek. Ez nem teljesen sikerült, hiszen ahogy láthatják, csupán megrepedt a terem aljzata. Lent sok emberrel találkoztunk, a legtöbben pestisálarcot viseltek, mint itt az őrök. Állítólag maga a Daimyou záratta be őket. Az egyik lent raboskodó, név szerint Mo, elég sok mindent elárult. Azt mondta, hogy ő a Daimyou testvére és akiket vele együtt bezártak oda, nem illenek bele ebbe a pompás világba. Őket szintén vérrel feltörhető pecséttel zárták el, ehhez kellene a mi segítségünk. Korábban egy shinobit bebörtönöztek hazaárulásért. Azt Mo sem tudta megmondani, hogy igaz-e amit állított, vagy sem. Valamint egy igen érdekes mondat is elhagyta a száját. A legutóbbi utazásunk alatt elhintette, hogy még éjszaka van és meg sem kezdődtek a tárgyalások. De ez lehetetlenség! - hangja itt kissé hangosabbá vált, ám gyorsan észrevette magát. Az őrök nem tudhatták meg, miről folyik éppen a diskurzus.
Pont emiatt esett nehezére elhinni, hogy ez Genjutsu. Vagy tényleg nagyon profi ninja művelte ezt velük.
- Először a kakukkos óra megszólalása után kerültünk át másik helyszínre. Csakhogy Satoshi-san fellépése miatt Hanage Shiro megsemmisítette azt. Ugye mindenki emlékszik a hollókra? Ha ez Genjutsu, akkor talán hanggal aktiválják. Magam is járatos vagyok ebben a harci ágazatban, ám még sosem találkoztam ilyen jellegű illúzióval. Esetleg a Sharingan lehet képes ilyesmire, de az Uchihák tudtommal kihaltak. Illetve Hanage Shiro Byakugannal rendelkezik, a Hyuugák pedig a Taijutsuban jeleskednek, átlátnak a Genjutsun, létrehozni viszont nem tudják. Talán a Rinnegan rendelkezhet még ekkora erővel, bár ebben nem vagyok biztos.
Rui eléggé tovább fejtette Konoha követének elgondolását. Remélte, hogy a többiek is bedobnak valami elméletet a közösbe, ez alapján pedig elindulhatnak. Amikor Satoshi megemlítette Blue-san tetteit, a vörös hajú jounin újabb darabokat rakott össze.
- Talán Konoha delegációvezetője lesz a shinobi, akit Mo említett. Ez megmagyarázná, miért tudott a pecsétről és törte fel. Mert egyszer már kiszabadult, másodszor sem okozott neki problémát. A delegációvezetőről annyit tudok, hogy valami furcsa a chakrahálózatában. Pontosabbat sajnos nem mondhatok, mivel csak ennyit sikerült kiderítenem.
*Egyelőre megtartanám magamnak, amit az első éjjel tettem. Remélem nem fogják kérdezgetni, honnan tudom mindezt.*
- Támogatom az ötletet, vonuljunk vissza és győződjünk meg arról, mégis mi a valóság és mi az illúzió.
Genjutsuból is ki lehet szabadulni, persze attól függ, milyen fajta. Rui a szabadidejében megpróbál kísérletezgetni, a Genjutsu Kait veti be, aztán kisebb-nagyobb fájdalmat próbál okozni magának, hátha attól legalább meginog az illúzió. Persze, ha ezek közül egyik sem válik be, akkor vagy tényleg ez a valóság, vagy olyan erős a Genjutsu, ami ellen a trükkök hatástalanok.

//A további részét később írom meg, ha már jött válasz a többiektől.//
avatar
Koreko Rui
Játékos

Taijutsu Pontok : 133

Tartózkodási hely : Sunagakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: 1661

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Djuka Munfurawa on Kedd 25 Júl. 2017, 20:09

Van-e nagyobb késztetés, mint az, mely akkor ébred a szívben, mikor az elveszettnek hitt társról hallva kiderül, jól van? Van-e nagyobb, erősebb, mint az, mely most is Ame fülébe ordítja: fuss hozzá! És van-e tragikusabb, mint a kétely, mely a rejtélyek nem múló áradatában visszafogja a szárnyalni vágyó lépteket? Ame torkába valami egészen szokatlan keserűség gyűlt, arcán egy pillanatra furcsa, örömtelen mosoly tűnt fel, majd feladta, hogy tovább gondolkozzon a fennálló helyzeten.
Odafenn meg kell lennie a válaszoknak...
Odafenn.
 
Hol vannak a válaszok? Hol? Satoshit figyeli, rezzenetlen. Az, amit ő tud, talán kiegészíti azon események sorát, amit ők éltek át. Talán csak morzsák jutnak, de Ame e morzsákra is éhes. Tisztában van vele, hogy ez események már olyannyira meglódultak, hogy hamarosan mindannyiuknak ki kell lépni a puszta követ szerepéből. Megfontolt és felkészült akar lenni akkor, mikor eljön a pillanat, mert bizonyára fel kell rúgniuk a szabályokat. S ha felrúgják... talán leomlik az illúzió. A tárgyalások azonban biztosan kudarcra ítéltetnek. Most. 
Vajon mit helyes és mit kell megtennie? Meddig maradhat esélye a tárgyalásoknak, s mikor kell a saját életük védelmében feladni a pozíciókat? Vajon a mostani együttműködés milyen jövőt alapoz meg?
Az elégedetlenség a levegőben ül. Talán... talán sikerül kellően leplezni, s csak ő, aki szintén érzi, fogékony rá, s nem az inasok, őrök, néma szemlélők.
Satoshi kérdése helyénvalónak tűnt, mikor Konanról kérdezett. Talán ő maga is egy új helyszínre került, talán nem. Talán az ittléte nem véletlen. Egyszerű dolog megfigyelőket vagy aktív résztvevőket ültetni közéjük. Csak az egész miértjére nincs meg a válasz. Ame érezte, emnnyire vak még most is, s ez bosszantotta, mégis gondolkozni kellett tovább.
- Soha nem láttam. Számomra ő ismeretlen. - Blue san akárki lehet. De ez meglehetősen sok egyéb résztvevőről is elmondható, mégis Satoshi nyugtalansága aggodalomra adhat okot. Csakúgy mint a neki szegezett kérdés.
Ame elgondolkozott rajta. Ugyan mit felelhetne? Mit mondhatna? Ő maga sem tudja mi váltotta ki.. épp úgy elfogadnák válaszként, ha az itteni furcsaságokat okolná, mint ha előállna az igazsággal, mely e gyenge szövetséget máris elfordíthatja tőle. Vajon mit kellene tennie? Mondja ki az ítéletet, mely talán a mostani szövetségeseit is ellene fordítja? Tárja fel titkát, ami akár a Hold ártalmára is lehet? Ezek az arcok.. várakozók, mosolygók... Egy pillanatra úgy érezte, mintha testvérei között lenne.. de ez ismételten az ember gondolata, s nem a shinobi vagy követ óvatossága. Mit kellene hát tennie?
- Veszélyt. - maradt hát az igazság kegyetlen kimondása mellett. Rosszabbat aligha tehet, mint hogy esetleg őket támadja meg.
- Soha azelőtt nem éltem még át ezt, de hatalma van felettem. Az, ami a padlóval történt, akaratom utolsó megmaradt szikrája volt, hogy a felhergelt gyilkos ösztön helyett az erőt valami másba fordítsam át. Nem tudom mikor tör elő újra, vagy, hogy egyáltalán elő fog-e, de ha igen, és ha nem leszek képes kontrollálni, veszélyt jelentek azokra, akik körülöttem vannak. Sajnálom. -hajtott fejet a jelenlévők között, majd mielőtt a szövetség lemondott volna róla, úgy döntött megteszi ő a lépést. Felegyenesedett, majd elfordult tőlük, a kijárat felé. Lábait ritkán érezte ennyire nehéznek, de jobbnak látta, ha megy. Nem akarta látni a lesajnáló, szörnyülködő vagy gyűlölködő pillantásokat. Nem akarta, hiszen azt jelezték volna, amit talán a testvérei arcán látna, ha ez előttük játszódna le... Aztán, mégis engedve a gyengeségnek, mely nagyon is emberi lelkéből fakadt, mégis visszanézett.
- Akkor, mikor először voltunk a bányában, a rosszullét akkor kezdődött. A betegség, ami bennem munkál, reagált ott valamire. Talán csak a szerencsének köszönhetjük, hogy nem tört ki már ott. De lehetséges az is, hogy aki mindezt irányítja, nem számolt vele. - ennyi talán segíteni fog nekik. Ennyi talán elég, hogy megóvja őket magától. Persze a Kígyó aligha ismerhette őket, így talán a vérszomj sem csapna le rájuk.. de.. ugyan mennyi volt abból a sajátja? És a döntés, amit most meghozott, vajon jó döntés? Képes lenne végigcsinálni mindezt egyedül? Vagy csak félelmeinek engedett utat, mikor önként lemondott a lehetséges segítőkről? Meglehetősen magányosnak érezte magát, majd mély levegőt vett és elűzte az érzést. Valahol, valakinek szüksége van rá. Valahol van valami, amit egyedül csak ő tehet meg.. Talán épp a pecsét által kölcsönzött erő miatt. Shiro pedig, legyen akárhol is, az ő gondja. Itt léte, szerepe az ő sorsában gyökerezik, legyen a végkifejlet akár élet, akár halál. Tekintete az ablakon át a láthatárt fürkészte. A válasz talán odakinn van.
A vérszomja.. talán segítség volt, hogy fellebbentse előtte ezen álságos világ fátylát? Ez a gondolat legalábbis megmosolyogtató volt. Ha a Kígyó munkált is.. ugyan miért igyekezne esélyt adni neki? Miért segítené, mikor éppen hogy ellenségek? Vagy csak jó esély volt megölni Shirot? Hiszen akkor miért nem lopta el akaratát teljesen? Biztosan elegendő hatalma lenne rá... Ó, már megint a kérdések.. Az örök kérdések... de.. vajon sikerül velük nézőpontot váltani, s helyzetében új válaszokat lelni?
Satoshi feltette a kérdést, történt-e olyasmi, ami talán ez egyik valóságban rendben volt, a másikban nem. Ame, a szobájába tartva, mellette a macskával, a falakat figyelte. Jól emlékezett az erőre, mely benne koncentrálódott, s mely megrengette a palotát. Talán annak felfedezheti nyomait. Vagy ha azokat nem, akkor valami olyasmit, ami ismétlődően van jelen a palotában, s mely fenntarthatja az illúziókat azokon a területeken, ahol járhatnak. Vagy maguk a szolgák viselnék őket? Ame tüzetesen vette szemügyre a magáét, bár az egész miliő oly idegen volt számára, hogy tisztában volt vele, hogy bármilyen éles is a szeme, könnyen lehet, hogy a jel közvetlenül előtte van, mégsem veszi észre. Ha van egyáltalán. Tartása most nem duzzadt az erőtől. A fejében kavargó kérdések talán sápatagon ültek ki arcára, ám még úgy is, hogy a sebezhetőség látszatát keltette, a folyosón már félig-meddig szándékkal, ha az inasok jelentenének róla, szemei csillogtak.

Végül szobája magányában szélesre tárta az ajtókat, melyek a tengerre néztek, s a friss, sós levegőben élvezetét lelve, vett néhány mély levegőt. Tekintete fürkészőn kutatja a palota környékét, hátha felfedez valamit odakinn, mely segítségére lehet, vagy a támadók nyomát, s egyúttal felméri, hogy az épület mely részén van, mi lehet a közelben, ha esetleg mászásra lenne szükség, s tekintete tovább kutatott a hollók után. Végül visszavonult a szobába, megmosta arcát s kezeit, új ruhát húzott, majd ezt a szinte szertartásos készülődést befejezve, kényelmesen leült a földre és egy senbont vett elő.
Jól emlékezett a lenti szívdobbanásra. Talán újabb próbát kellene tennie. A fegyver élesen csillant. Talán egy nagyobb fájdalom kiszakítaná? Vagy a folyamatos fájdalom? Fejfájása során sem változott a helyszín, legalábbis míg tudata elég tiszta volt, nem érzékelt változást. E gondolat végére érve a senbon hegyét végighúzta a bal felkarján, hegyét egyre erőteljesebben nyomva bőrének, vigyázva, hogy ne ejtsen olyan sebet, mely harcképtelenné tenné, majd a földre ejtette, s várta a hatást.
Ha nem jut semmire, vagy csak múló látomásnak tűnik az új tapasztalat, feláll és gondosan bezárja az ablakokat, majd magához inti Yorut.
A macska volt mindig is a lelkének tükre. Benne lelte meg önmagát egészen gyermekkorától. Hol máshol kellene most keresni a válaszait?
Mélyen belenézett a macska szemeibe, majd azon kapta magát, hogy a saját arcának tükörképét figyeli. Más-e most vajon, mint annakelőtte? Csapongó gondolatai végül visszatértek Yoruhoz, és szeretettel simította végig a bundáját. Szinte bizseregtek ujjai ahogy a chakrájáért nyúlt. Elméjében egy technika öltött testet.
Az, aki a szálakat mozgatja, legyen bárki, kétféle valóság között rángatja őket, látszólag térben és időben is. Bár az észlelések mindkettőt valósnak mondják, szeretné bizonyítékát lelni annak, hogy ezek egyike mégsem az. Ezért aztán úgy döntött, próbára teszi, kettejük chakrahálózata továbbra is kompatibilis-e. A technika egyszerű. Jól ismeri már. Juujin Bunshin // Vadállat Ember Klón
Ha létrejön, tekintete azt fogja kutatni, hogy saját létrehozott külsején van-e bármiféle törés vagy szokatlan elem.

Amennyiben Rui Mo-val érkezik
A lányt kopogás riasztja. Gyorsan parancsolja az emberforma Yorut az ajtó takarásába, majd óvatosan ajtót nyit. Meglepetten látja Mo-t és Ruit. Kissé kijebb hajol, s körbe les. Nem számolt vele, hogy ők ketten felkeresik, ám a korábbi kalandjaikra tekintettel az hogy ők ketten jöttek, mégsem annyira meglepő. Mo nagy szavaira Ruira tekint.
Nincsenek illúziói arra vonatkozóan, hogy nyernének valamit az új szervezőséggel. A szövetség már létrejött, ha ugyan a veszedelem, amit ő maga jelenthet, nem zárta ki belőle. Ruin állt, hogy kíván-e ennek tudatában vele dolgozni.
- Megyek, ha úgy gondolod hasznotokra lehetek. - címezte neki a szavait, bár a Hold shinobijaként nem szerette volna figyelmen kívül hagyni a segítség kérést. Mégis ez a döntés a lehető legynagyobb kockázat, ami két ország között olyan feszültséget mélyíthet el, mely nem volt célja a jövetelének. Nem lesz-e ez az árulás épp olyan, mint az Otokage árulása? Ame gondolatai között a lehetséges forgatókönyvek peregtek, számba véve az épülő szövetségüket is. A gyermekeket, legyenek bárkik is, nem hagyhatták sínylődni. Ez döntötte el igazán. Még ha Rui, vagy a többiek nem is kívánják tovább a társaságát, majd kiötli maga a megoldást.
Ha Rui reakciói azt mutatják, szükség van rá, akkor egy pillanatra visszacsukja az ajtót, s Yorura parancsol, hogy alakjában maradjon fekve az ágyában, míg nyilvánvalóvá nem válik, hogy lebukott. Akkor pedig, az ismét kinyitott ablakon át szökkenjen ki, skeressen a közelben megfelelő búvóhelyet, s már párducként várja a hívását. Nem számolt azzal, hogy probléma adódna, hiszen a pecsét okozta dúlás, majd a betegség említése kellőképp magyarázzák, ha "ágyban marad", s esetleg elkésik az estéről, vagy nem jelenik meg.
Ezt követően elhagyja a szobát, s bár úgy gondolja, minél többen tudnak a tervről,a  lebukás veszélye annál nagyobb, mégsem ágál az ellen, hogy másokat is bevonjanak. Ez már mindannyiuk ügye. Csak arra figyel, hogy kellően zajtalanul és feltűnésmentesen haladjon, s persze hogy megjegyezze az útvonalat, ami a puritánabb környezetbe lépéssel máris egyszerűbb. De ahogy lejjebb haladnak, léptei is óvatosabbá válnak. Már inkább önmagát vizsgálja. Ez lenne a legrosszabb alkalom arra, hogy a pecsét ismét elborítsa elméjét... Ha ennek bármi jelét érezné, megáll. Amint elérik a zsákutcás részt, a két vízcseppet is aktiválja a fülében. Úgy sejtette, kell lennie még valamilyen biztonsági rendszernek. A pecsét termében tekintetét körbejáratta a környezetükön, majd bíbor szemei a pecséten állapodtak meg. Az ábrák még most sem fedték fel előtte értelmüket. Nem is töltötték el túl sok bizalommal. Mégis a hegszerű, kitüremkedő vonalaknak kell, hogy legyen értelmük. Lenne bennük mégis valami ritmus? Magas- lapos-  magas? A három kör.. egyértelmű, miért szükségesek hárman hozzá.  Leengedte a vízcseppeket.
-Nos? Hogyan kezdjünk hozzá?- a válaszok után ezt a semmi kis védelmet felvonta ismét. Elég lenne vajon nagyobb chakralökettel túltölteni és ezzel törni össze a pecséteket?
avatar
Djuka Munfurawa
Játékos

Taijutsu Pontok : 106

Tartózkodási hely : Getsugakure


Adatlap
Szint: S
Rang: Chūnin
Chakraszint: 811

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Erdő Gyöngye

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

4 / 5 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.