Djuka Haruka

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Djuka Haruka

Témanyitás  Djuka Haruka on Szer. Dec. 28 2016, 02:05

(Hm találjátok ki kinek a multija, segítek kicsit: ex fogatlan? Na megvan már? Ügyi vaagy!)


Név: Djuka Haruka

Ország: Getsugakure

Rang: Cukisághalmaz

Szint: E- (kést tud hajítani a drága lélek és be tud kötni egy sérülést)

Chakraszint: Xs

Kor: 7

Nem: Nő/lány

Felszerelés: Pont annyi amennyit egy korabeli lány táskájában talál az ember. Hajkefe, pillangós gyűrű, játék mackó és egy kunai (ez ajándék volt, használni még nem teljesen tudja)

Kinézet: Elolvadsz annyira aranyos. És ezt nem csak a tornácon ülő idős néniknek mondom! 105 cm-es csöppség, hatalmas barna szemekkel, ugyanilyen színű hajjal és mindig mosolygó arccal. Testalkata korához képest vékony, kislányhoz méltóan lapos mint egy deszka. Léptei, noha néha ügyetlenek, hihetetlenül gyorsan lopózik mögéd és veti rád magát.

Jellem: Az a fajta gyerek aki még most is hisz benne, hogy a szivárvány végén megtalálja a kincset és hogy a csillámpónik álmodban megeszik a hajadat. Súlyos édesség függőségben szenved, mindig van a szájában egy nyalóka, vagy cukorka. Habár félig még álomvilágban él, egy dolog mindig is a pónik előtt állt. És az a családja. Önmagáról ugyan nem tudja, de olyannyira kötődik a szüleihez és a bátyjához, hogy szinte pánik rohamot kap, ha nem lehet velük. Viszont akármennyire is tűnik annak, nem egy elveszett lélek. Igaz gyermek még, a világot is eképp látja, de tudja ki a „rossz” és ki a „jó”. Nem egy harcos természetű, habár mégis második legnagyobb álma, hogy az Akadémián tanulhasson ha nagyobb lesz. Az első az, hogy egyszer erősebb legyen mint a bátyja és megvédhessen mindenkit akit szeret. És a védelem… 1. Haruka rosszul lesz a vérnek akár minimális látványától is, 2. utál szenvedni látni másokat, ilyenkor mintha ő is rosszul lenne, bár erre még nem tud magyarázatot adni.

Technikák: Nincs neki, ezen a szinten nem is lehetséges hiszen nem egy zseniről van szó. Viszont a karaktert szeretném majd a shinobi lét felé terelgetni, habár ez még évek kérdése lesz. 
 
Előtörténet:


Felhívás! A történet egy kislány szemszögéből játszódik, így a szóhasználat is ezt tükrözi. Mondjuk a pszichopatát ő nem tudná megfogalmazni. Így kérem ezt figyelembe venni a néniknek és bácsiknak!


Gyönyörű tavaszi nap volt. Az emberek az utcán sétálgattak, megfeledkezve az otthoni munkától, élvezték a feltámadás évszakának első napjait. Az út melletti fák mindig kopár ágai már rügyezni kezdtek, a hóvirágok helyét pedig vidám pitypangok vették át a járda réseiben. Boldog nap volt. Talán akadtak kivételek, akik mindenképpen rá akarnak cáfolni történetünkre, de mi most eltekinthetünk ettől az apróságtól. Apró ház, egy szintes ahol nem volt túl boldog a hangulat. Sőt… a feszültség szinte tapintható volt a szobában.  Az ágyon egy barna hajú nő feküdt, arcán gyötrelem látszódott. Volt ott valami más is. Megkönnyebbülés. Érezte, hogy jó napnak néz elébe. Tudta, hogy ez a nap meg fogja változtatni az egész életét. Apró kacsójával önkéntelenül is az ágy mellett álló férfi felé nyúlt, aki megszorította a kezét és nyugtató, mély hangjával igyekezett oldani a feszültséget. Minden csendes volt egy pillanat erejéig, még az orvos is abbahagyta a szülési eszközök tisztítását és a párra nézett. A fehér hajú férfi megsimogatta a vajúdó nő arcát és rámosolygott. A nő egyre gyorsabban kezdte venni a levegőt. Az orvos feszülten pillantott az apára, majd egyetlen bólintással jelzett neki, hogy távozhat. Az ő feladata mint férj, itt befejeződött. Viszont a doktornő még csak most kezdett neki az igazi küzdelemnek. Korai szülés lesz, egy igazi harc az anyatermészettel. De ő nem tehet róla. Ezen késő délutáni órában pedig a fáradtság is kezdett eluralkodni rajta. Felhúzta kék gumikesztyűjét és az asszonyra nézett. A hölgy újabb grimasz kíséretében bólintott, majd hátravetette a fejét és arca eltorzult a fájdalomtól.
-    Tartson ki kisasszony. Elkezdem. Először is nyomjon. Ez az, csodásan csinálja. Most vegyen egy mély levegőt. Óh látja? Hiszen maga profi, én ide nem is kellek!
Egy órával később, mikor a nyögésekből gyenge kis sírdogálás lett, az orvos az anyuka kezébe adta a kisdedet és fáradt mosollyal az arcán, szinte már felszabadultan mondta.
-   Kislány. Gratulálok anyuka.
Ám a nő már nem is figyelt másra, csak a mellén alvó apró kis testre, ahogy minden levegővételnél megmozdul. Furcsa érzés volt ez számára, habár nem idegen. Djuka Hisako már túl volt egy gyermekszülésen, de az már régen, majdnem kilenc évvel ezelőtt történt. Furcsa megkönnyebbülés volt az amit érzett. Boldog volt, hogy hiába a kelleténél korábban, a baba mégis egészségesen született meg. Boldog volt, hogy újabb gyermeknek adhatott életet. Furcsa árny lebegett az anya feje felett, de ő igyekezetett nem foglalkozni vele. Akart még egy gyermeket. De tudta, hogy nem lehet… A kislány ekkor felsírt. Sírt? Inkább csak nyávogott mint egy kiscica. Hisako szíve azonnal megesett a kicsin, így magához szorította és a fülébe suttogott.
-  Nagyon szeretlek édesem. Te vagy a világ legszebb kisbabája. Olyan életed lesz amit szeretni fogsz. Azon leszek hogy… - itt egy könnycsepp gördül le az arcán – Hogy megóvjalak a világtól. Én kicsi Harukám.
És a gyermek, ki most elneveztetett, élénk mosollyal nézett anyjára, majd apró kezével megkereste annak arcát és a könny vonalán húzta végig apró ujjait. Az anyuka szíve csordultig telt örömmel ezen gesztus láttán. Az apa ekkor lépett be a szobába, gondterhelt arcán többféle érzelem suhant át, de aztán mosolyt varázsolt vonásaira és az ágy mellé sétált ő is. Gyors csókot lehet felesége homlokára, majd szemügyre vette a kisbabát. A férfi mögül egy kilenc éves forma, fehér hajú fiú bújt elő. Tekintetéből csak úgy áradt a meglepetés. Az anyuka látva fia zavarát, felé nyújtotta az időközben pólyába csomagolt kis testet. Ryusuke meglepetten nézett a kis jövevényre. A jég viszont egy idő után megtört, amikor is a kicsi Haruka kinyújtotta kezecskéit a fiú felé. Az újdonsült báty önkéntelenül is ringatni kezdte a kicsit. Tanaka és Hisako figyelték életük értelmeit. Az anyuka a fia felé fordította fejét, majd megszólalt fáradt hangján.
-  A neve Haruka. Djuka Haruka.
Ryu egy ideig csak nézte, majd elmosolyodott.
-  Haruka. Bátyádként meg kell védenelek. Így fogok tenni. Ígérem, hogy sose fognak bántani.
Csak ennyit mondott, de ezeknek a szavaknak varázslatos erejük volt, mert ekkor a kicsi kinyitotta a szemeit és a bátyja arcát tapogatva elmosolyodott.


-OO-


Az első emlékem? Egy elmosódott folt a múltból. Anya azt mondta, hogy akkori lehet amikor megszülettem. Onii-sant látom magam előtt ahogy rám mosolyog. Szeretem őt. A bátyám és én nagyon szeretem. Először is mert olyan magas és erős. Másodszor mert annyira menő! Mindig kedves hozzám és ad cukorkát. Bár a kedvencem a nyalóka, azt nem mindig tud adni. De el is kanyarodtunk a témától. A gyerekkorom. Elmesélem nektek, de csak akkor, ha csendben és figyelmesen hallgatjátok. Mert ha nem az… az nem szép! Na figyeljetek…
Eddigi egész életemet Getsugakuréban töltöttem. Itt van egy házunk, szerintem nagyon nagy, de anya folyton panaszkodik, hogy milyen kicsi és hogy nem férünk el. Ilyenkor nem értem anyát. Én igenis szeretem ezt a házat! A szobák nagyon, az ablakok keretén kényelmesen lehet ücsörögni és ha nem is nagy, de van kertünk. Szóval ebben a számomra álomszerűnek tűnő házban tengettem mindennapjaimat. Volt egy kis szobám, amiből szabad átjárás nyílt a bátyám szobájába. És ez a szoba volt az én kis királyságom az eddigi egész életemben. Itt játszottam a pónikkal három éves koromtól, itt tanultam meg járni és… itt döntöttem el, hogy én is olyan ügyes és nagy ninja leszek mint Ryusuke. És hogy mit is látott ez a szoba? Az első emlékeim három éves koromból származnak. Az az előtti időre nem emlékszem, csak képek maradtak meg. Nagyrészt a bátyámmal töltöttem az időmet, persze csak amikor ő is ráért. Ugyanis amikor én három évesen futkároztam a lakásban, ő már kemény edzéseken vett részt. Persze akkor még nem fogtam fel ebből semmit. Számomra csak a babák világa létezett. És nem hiszek neked, ha azt mondod a plüsseim nem élnek! Éjszaka életre kelnek és ellopják a zoknimat! Már három éves koromban is voltak maradandó emlékeim. Az egyik legkedvesebb számomra az volt amikor a szülinapomat ünnepeltük. Már nem emlékszem kik voltak ott, az arcok nem maradtak meg. De anya és apa olyan boldognak tűntek. A bátyám is olyan kedvesen nézett rám. Akkor szülinapomra kaptam meg Yu-t a macimat. Azóta sem telik el nap. hogy ne legyen a kezemben. Imádom! Ő az én macim, szeretem!


-OO-


A következő évek unalmasak voltak. Négy évesen már voltak barátaim, megismerkedtem a szomszéd kislánnyal, Akanéval. Nagyon szép volt, hosszú, szőke hajjal és világító zöld szemekkel, három évvel idősebb volt mint én. Sokszor éreztem valamit amit nem tudok megnevezni… úgy éreztem ő jobb nálam és ezért a fiúk jobban fogják szeretni őt mint engem. Később elmondtam ezt Akanénak, aki bolondnak nevezett és azt mondta nem kell ilyet éreznem. Azt mondta ez a féltékenység. A szó olyan gonoszan hangzott, hogy elhatároztam soha többé nem leszek féjtékeny… vagy valami ilyesmi. Még kicsi voltam, fogalmam sem volt az egészről. De Akane volt az első lány aki mindig mellettem áll. Ugyanis kiskoromban sokszor bántottak a többiek. A legrosszabb, hogy nem tudom miért. Olyan szavakat dobáltak felém, hogy „Hisztigép!”, „Álmodozó hülyegyerek” meg hogy „Ne gyere ide, nem akarunk egy ilyennel játszani!” És ezek az apró szitkok nagyon fájtak. Még mindig fájnak, hiszen ezzel még nem volt vége. Bár igaz, hogy nem tudtam mi az a hülyegyerek… egy ideig azt hittem azt jelenti, hogy lány, de mikor az egyik lánynak ezt mondtam megsértődött. Egy nap amikor az egyik fiú ellökött, elvették a táskámból a kedvenc színezőmet. Nagyon szomorú voltam amikor hazafelé mentem. Imádtam színezni és azt még apától kaptam amikor hazajött egy hosszabb utazásból. Ugyanis apa olyan bácsi volt aki a vasat ütögeti a melegben és ezeket a dolgokat amiket csinált néha magának kellett eladnia. Most nem jut eszembe a neve… Az utcán sétáltam amikor eleredtek a könnyeim. Úgy éreztem valamit elvettek tőlem és soha többet nem kapom vissza. Akane odarohant hozzám, megfogta apró kezemet és a rétre vezetett. Miközben a pitypangokat vizsgálta, meghallgatta a történetemet ami alatt kétszer is elsírtam magam.
-  Semmi baj Haru! – mondta vidám mosollyal az arcán, miközben felém nyújtott egy pitypangot.
Nem értettem mit akar. Semmi baj? Hiszen az előbb vették el azt amit szeretek. Talán rossz barátnőt választottam? Ám mielőtt bármit is mondhattam volna, Akane közelebb jött és egy gyengéd mozdulattal letörölte a könnyeimet.
-   Ne hagyd hogy bántsanak! – mosolygott újra rám. Ettől én is úgy éreztem viszonoznom kell a mosolyt, így kézen fogtam és nevetve indultunk vissza a házba játszani a babákkal.


-OO-


Aznap este nem jött álom a szememre. Csak feküdtem az ágyban és a színezőmre gondoltam. Hiányzott. Elképzeltem, hogy minden este ezt szoktam színezni, hogy olyan sokat dolgozok vele nap mint nap mint anya a ruháinkkal. Mert igen, az anyukám varrónő volt. Tovább feküdtem az ágyban, tehetetlenül amikor eszembe jutott valami. Rögtön kiugrottam a takaró alól és a bátyám szobájához siettem. Bekopogtam. Semmi válasz. Nem értem fel a kilincset, így próbáltam nekidőlni az ajtónak. Úgy mint az igazi ninják! Egy kis idő múlva az ajtó megmozdult én pedig a váratlan mozdulatra szinte beestem a szobába. Amint elterültem a szőnyegen eleredtek a könnyeim. A durva anyag lehorzsolta a térdemet én pedig, aki nem volt fájdalomhoz szokva, hagytam, hogy könnyeim eláztassák az arcomat. Néhány percnyi csendes sírdogálás után ölelő karok között találtam magam.
-  O-onii-san! – motyogtam meglepetéssel a hangomban. A bátyám csak nézett rám, majd elmosolyodott. Nem sokat beszél, de tudom hogy szeret. Letörölte könnyeimet. Arca aggódóvá vált, bár nekem fogalmam sem volt miért.
Mi a baj Haru? Bántott valaki?
Hangja komoly volt, én pedig nem tudtam mit is mondjak. Kicsi szívem egyre hevesebben vert, miközben a könnyeim újra sós patakká olvadtak össze kerek vonásaimon. Nem tudtam dönteni. Ha elmondom Onii-sannak hogy a fiúk lökdöstek és elrabolták a színezőmet nagyon mérges lesz. De ha nem mondom el akkor hazudok neki…
-  Nem. – jelentettem ki még mindig rekedtes hangomon.
-  Akkor mi a baj?
És akkor nem tudtam tovább hallgatni. Apró kezeimmel átöleltem a bátyámat és hüppögve suttogtam.
-   Háát… elvették a színezőmet. – láttam, hogy tekintete elsötétül mire kérlelve néztem rá – Onii-san ne bántsd őket! Ők csak… kérlek tanítsd meg hogyan legyek olyan erős mint te! Mert én olyan akarok lenni mint te.
Még utoljára rám nézett és elmosolyodott. Többet nem szólt, csak felvett a karjaiba és visszavitt a szobámba. Betakargatott és megesketett, hogy többet nem ébresztem fel. Akkor újra szomorú lettem. Hiszen neki küldetésekre kell járnia… Jajj! Akkor ezek szerint megzavartam? Összeszorítottam a szemem és próbáltam elaludni. Nem fogok hisztizni! Én már mindjárt öt éves leszek. Az ilyen nagy lányok már nem sírnak. Ezután nyugtató, csillámpónikkal teli álomba merültem és fel sem ébredtem egészen reggelig.
 

-OO-


A következő ilyen esemény az ötödik szülinapom után volt nem sokkal. Ha kíváncsiak vagytok, hogy addig mit csináltam megsúgom. Játszottam, kimentem a rétre virágot gyűjteni anyának és segítettem kivinni a szennyest. És rengeteget póniztam. Bár szerettem volna olyan hajas babát mint ami Ami Yokonak volt, mégsem akartam szólni anyáéknak. Amikor egyszer mégis felemlegettem anyának kicsit ideges lett. Épp dolgozott és elvétette a varrást. Azt mondta most miattam veszett kárba minden. De aztán rájött mit mondott nekem és hogyan és rögtön bocsánatot akart kérni. Én persze nem engedtem. Anya nem kérhet tőlem bocsánatot. Csak én tőle! Szóval aznap odamentem hozzá...
- A-anya... tudod... volt a boltban egy olyan baba! És olyan cuki vojt! Tudod anya arra gondoltam...
Abbahagyta az egyik pulcsim foltozását és felnézett rám. Szemében idegesség csillogott. Még rengeteget kell ma dolgoznia eszerint. Úgy sajnálom anyát. Abban a percben mindent megadtam volna azért, hogy visszavonhassam az előbbit.
- Drágám ne most! Látod? Dolgozom! Tudod miért dolgozom? Hogy neked legyen mit enned? Azt a babát pedig felejtsd is el! Most nem erre kell költenünk. A bátyád felszerelései egy vagyonba kerülnek és így sem hoz haza csak egy kevéssel többet az átlagnál a küldetéseiből... ezért kockáztatja az életét! És apád? Ő egész nap, sőt este is a műhelyben van. Egy kicsit nem is tudom! Kérek Haruka! 
Ideges tekintettel fordult vissza munkájához. De kezei remegtek, az arcán pedig fájdalom terült szét. A tű a kezében megállt, majd a földre hullott. Nem tudtam mit csináljak. Anya könnyes szemekkel nézett rám és ajkába harapott. Még mindig néma voltam. A torkom kiszáradt, bűneim tonnás súlyokként szakadtak rám. Anya sír... miattam? 
- Jesszusom Haru... sajná- ám én nem hagyom hogy befejezze mert kicsi kezeimmel szorosan átölelem a derekát. A testem önkéntelenül mozdult, meg se tudom magyarázni mi történt. Átöleltem anyát, ő pedig felvett, az ölébe ültetett és büszke mosollyal nézett rám. - Köszönöm kincsem. Mindig tudtam, hogy nagyon okos kislány vagy.... köszönöm. 


-OO-

Az elkövetkezendő egy évben igyekeztem meggyőzni a bátyámat arról, hogy tanítson nekem olyan menő ninjás dolgokat. Így történt ez aznap este is, amikor Ryusuke halál fáradtan hazaért. Mikor becsukta maga mögött a kaput, én ,ár rohantam is és a lábára akaszkodtam. Hiába erősködött, engem nem lehetett lerázni. Végül összeborzolta barna tincseimet és a kezemet megfogva vezetett a kertbe. 
- De hát Onii-san te nem itt szoktál edzeni! - mondtam miközben a tőle kapott nyalókát rágcsáltam. Sehogy se fért a fejembe hogyan lehet ezt megenni. Ördögi teremtmény. A bátyám rám mosolygott, de én láttam, hogy fáradt. - Szóvaj? Miért? 
- Mert nem akarlak az erdőbe vinni téged ilyen este. - és itt vége is lett. Mintha ma nem lenne olyan jó kedvében. Furcsa... Talán a fáradság teszi? Lehetetlen! - gondoltam. Hiszen ő a legerősebb ninja! 
A kert végében állt egy öreg almafa. Már rég nem termett rajta semmi, de én szerettem üldögélni az ágai alatt amikor a heves nyári nap sugarai elől kellett menekülnöm. Ehhez jöttünk most. A bátyám megállt, rám nézett, majd sóhajtott. 
- Haruka... nagyon veszélyes a shinobi élete. Nem akarom hogy neked ezt kelljen átélned. 
- Ne butáskodj Onii-san! Erős leszek ollyan mint tye! 
Látva makacsságomat elmosolyodott és újra összekócolta a hajamat. Csomó menő dolgot mutatott. Először is, hogy mi az a kunai. Amikor azt mondtam rá, hogy olyan mint egy nagy tű elkezdett nevetni. Rögtön megsértődtem. Miért? Ha tényleg olyan?! Elmagyarázta, hogy ez egy tőr vagyis kés amivel harcolni szokott. 
- Harcolni? - kerekedtek ki szemeim, mire csak bólintott. 
Még rengeteget mesélt. Talán sosem hallottam még ennyit beszélni, mert mint mondtam nem túl beszédes fajta. Kérdeztem, felelt, aztán újra és újra... rengeteg olyan menő cuccot mutatott mint a ku...kunai és végül nekem is adott egyet a kezembe. Apró kis kés volt, nagyon könnyű, még én is könnyen magam elé emelhettem. Amíg hadonásztam vele Ryu csak figyelt engem, tekintete aggódó volt és bár minden mozdulatomba belejavított legbelül nagyon büszke volt rám. Persze ezt én nem tudhattam. Több órán keresztül ültünk ott a fa tövében. Egészen addig, amíg nekem nem lett hirtelen nagyon nehéz a tőr, a szemeim előtt pedig nem kezdett el hullámzani a táj. Amikor már majdnem elaludtam, a karjaiba vett és visszavitt a házba. Amikor becsukta a szobám ajtaját még hallottam ahogy apával beszélnek. Már nagyon fáradt voltam, de erre azonnal kinyíltak apró lélektükreim. 
- Mit csináltatok odakint? - ez apa hangja volt. Most leszidja Onii-sant? 
- Én csak... gondoltam tanítok neki valamit. 
- Viccelsz? Harukénk? Hiszen ő... olyan jóságos. Azt mondod shinobi akar lenni? Lehetetlen!
Itt egy percnyi csend következett. Mivel a bátyám az volt, tudtam mi az a shinobi. Arról viszont fogalmam sem volt az akarok e lenni. Az akarok lenni? Ezen még gondolkoznom kell. Magamhoz öleltem legkedvesebb póni plüssömet és tovább hallgatóztam.
- Nem biztos az...
Szóval Onii-san hisz bennem? Furcsa érzés kavargott a gyomromban. Ő hisz bennem! Hamarosan hat éves leszek, így már nem vagyok kislány. Egyáltalán nem! Nyugodtan hunytam le szemeimet, majd álomtalan, mély alvásba zuhantam. 

-OO-

Ezek után egyre kevesebbszer láttam a bátyámat. Az a köztünk lévő kilenc év nekem egy évszázadnak tűnt. Míg én a hatodik nyaramat éltem, ő küldetésekre járt a falu nevében. Már nagy voltam, a hajam is megnőtt, úgy éreztem bármire képes vagyok. Persze ez nem így volt, Néha eljártam nézni az Akadémián tanulókat és arra gondoltam, hogy egyszer én is ide akarok járni. Még két év... Egyszer amikor haza felé sétáltam az utcán két majdnem a testvéremmel egy idős fiú jött szembe. Felismertem őket. Ők voltak a Shinju testvérek, a színezőim és a tollaim gyakori lopkodói és a hajam elkötelezett kihúzói. Nem tudom miért bántanak mindig. Irritálom őket, ahogy anya mondaná? Bár nem tudom mit jelent a szó... mindenesetre rengeteg új szót tanultam az elmúlt egy év alatt! A fiúk ahelyett, hogy elsétáltak volna mellettem, az egyik elkapta a hajamat és jól megrángatott. 
- Na kit látunk? Csak nem a kis Hisztikirálynő? - megrántott a hajamnál fogva, mire könny szökött a szemembe, de nem sírtam csak összeszorított fogakkal, mérgesen néztem a fiúra. - Naaa... mi van időközben felnőttél? 
- Ez? Nézz má' rá! Olya' kis nyüzüge mint egy két napja rohadó k*va teteme! 
Fogalmam sincs mit jelentett az a szó amit olyan mély lenézéssel mondott, de sejtettem hogy semmi jót. Pedig már olyan közel volt a házunk. Terveztem, hogy gyakorolom egy kicsit a kunai dobálását, aztán pedig meg kérdezem anyát, hogy segíthetek e neki valamiben. Apró kertünkben biztos akad valami tennivaló. A fiú megrántotta a fejemet, mire én átharaptam az alsó ajkamat. Rögtön meg is éreztem a vér keserű ízét a számban. Azonnal hányingerem támadt, ki is kellett köpnöm a számból a vörös folyadékot. Az egyik fiú, az a jó húsos, újra felrántott a hajamnál fogva. 
- Mijért csináljátok ezt? - minden szavam után egy apró patakocska indult a számból saját véremből. Amikor a fiú látta egyre jobban elsápadó arcomat elengedte a hajamat én pedig a földre estem. A gyomrom mintha a torkomba liftezne. Keserű ízt éreztem a számban, majd előre görnyedtem és a gyomrom tartalmát a földre öklendeztem. Az undorvány vörös színű volt. Azonnal émelyegni kezdtem, talán újra hánytam is volna, ha lett volna valami a bendőmben. De az üresen kongott. A fiúk undorodva közeledtek felém, majd megtorpantak és inkább a másik irányba folytatták az útjukat. Ugyanis valaki a megmentésemre sietett. Amikor felnéztem egy lányt láttam, kezében shurikeneket tartott. Felismertem. Akane volt az, régi, gyerekkori barátnőm akit a szülei három éve küldtek el edzeni egyik rokonukhoz. Furcsa volt őt így látni. A haja megnőtt, talán egy kicsit jobban kiszőkült. Magasabb lett, az arca elszántabb, a teste is megváltozott. Akkori csenevész hétéves lánykából mostanra egy izmos fiatal kunoichi lett. Magamban számoltam. Mér tizenegy éves. Kikerekedtek a szemeim amikor a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam, mire felhúzott. Úgy éreztem visszamentünk az időben. Nem teketóriázhattam. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban valóságos és nem csak túlontúl is élénk fantáziám egyik újabb remekműve. Amikor átöleltem megéreztem a szokásos Akane illatot. Fű illata egy cseppnyi rózsa illattal keveredve. Rám mosolygott és kézen fogott. 
- Gyere Haru! Menjünk a rétre. 
- O-ok Akane-chan! 
Út közben kérdezgetett az életemről, az éveimről és a mindennapjaimról. Én is így tettem. A szám nagyon fájt, a vér kezdett megalvadni, ezt Akane is látta, így a rét helyett tapintatosan a házunk felé vettük az irányt. Azért tovább folyt a beszélgetés. Én néha egészen elkalandoztam, hallgattam ahogy a lány azt meséli, hogy véletlenül bukkant rám az utcán és hogy nagyon hiányoztam neki. 
- És? Van már fiú aki tetszik neked? - a kérdésre azonnal elpirultam és a fejemet ingattam. A fiúk nem kedveltek. Tudom miért. Ugyanazért amiért az emberek sem. Mert boldog vagyok. Mert nem bántom őket. Miért is tenném? Nem akarom hogy fájjon nekik. - Hááát... Ó ez a legfontosabb! Mi az álmod Haru? 
Elgondolkoztam. Furcsa kérdés volt az biztos...
- Az, hogy egy nap olyan erős legyen mint Onii-san! - vágtam rá csilingelő hanggal - És megvédjem azt aki segítségre szorul. 
- Hát shinobi akarsz lenni? - kérdezte elképedve. 
- Igen! 
Otthon természetesen anya majdnem sírva vett az ölébe és vizsgálta meg a sérüléseimet. Apa nem bírta meghálálni Akanénak a tettét aki csak fülig elpirulva mentegetőzött. Igen. Ő az én barátnőm! Amíg anya és apa Onii-sant kereste a házban és a kertben és elbúcsúztam Akanétól. Megöleltem, ő pedig adott egy puszit a homlokomra. Boldog voltam. Ezután elment, a bátyám pedig ellátta a sérüléseimet. A zöldes chakrától először megijedtem és a szobámba jutottam, de mikor Ryusuke megmutatta, hogy ez nem vág, és nem okoz pusztítást mint a sima chakra megnyugodtam. Lelkesen figyeltem a "beavatkozást". Nagyon tetszett, hogy ezzel segít rajtam és és embereken. Meg is mondtam neki.
- Bátyó... taníts meg erre! 
Ryusuke rám mosolygott és előkotort a zsebéből egy cukorkát. 
- Tudod Haru ez nem egyszerű... majd egy nap! Ha ügyes leszel és felvesznek az Akadémiára.
És attól a perctől kezdve az álmom, hogy túlszárnyaljam a bátyámat eltűnt... helyette pedig ott maradt az új álmom. Az hogy segítek azoknak a néniknek és bácsiknak akiknek valami bajuk van. 


-OO-

Ezek után eseménytelen napok következtek egészen a hetedik szülinapomig. Már nagyon vártam azt a napot. Anya és apa azt ígérték, hogy elmegyünk a tengerpartra. Sose voltam még ott, így a gyomrom már görcsben állt mikor anya összepakolta a cuccokat. Nem vittünk magunkkal pénzt, hiszen a szendvicseinken kívül nem fogunk semmit enni, boltot meg közel s távol nem tlál az ember azon a partszakaszon. Habár még csak kora tavasz volt, a nap vígan csücsült az ég tetején, elűzve onnan minden gonosz felhőt. Amikor apa szólt, hogy készen vagyunk szinte kirepültem a szobámból bele anya karjaiba. Nem akartam elengedni őt, szóval addig öleltem amíg csak lehetett. Vagyis amíg nem hallottuk meg apa ideges köhécselését, amivel jelezte, hogy indulnunk kellene.
- Oooolyan boldog vagyok anyu, apu! 
Amint kiléptünk a kapun még vissza néztem. Valami hiányzott. A bátyám! Ryusuke ugyanis nem volt mellettem, hogy szokásosan a kezemet fogja, hanem a kertből integetett nekünk. 
- A-apa! Onii-san miért nem jön velünk? Nem akar ünnepelni? - rángattam meg apám ingét. Ő csak hátranézett és elmosolyodott. 
- Kicsit később csatlakozik majd hozzánk Haruka. 
Átvágtunk a városon, én végig anya mellett maradtam. Nem szerettem elhagyni az ismerős környéket. Olyankor minden arc gonoszabbá, minden tekintet fenyegetőbbé vált számomra. Az erdőn is átcaplattunk. Amikor kiértünk a partra a szél rögtön belekapott a hajamba és barna tincseimet az arcom elé fújta. Anya mosolyogva fogta meg szorosabban a kosarat és a kikövezett lépcső felé indult. Én követtem és kértem, hogy egy pillanatra vegyen fel a karjaiba, hogy jobban láthassam a kék tenger hulámait, Csodálatos volt! Aztán mindennek vége lett és ez az egész egy borzalommá alakult át a szemem előtt. Valaki megfogott és kitépett anyám ölelő karjai közül. Egy nő sikítását hallottam amikor két, számomra ismeretlen férfi tűnt fel az erdőből és vetették magukat az apámra. Aztán a hozzá siető anyám következett. Borzalmas volt nézni. Meg akarom védeni őket! De a férfi nem enged, hiába rúgok, karmolok és ficánkolok. Tehetetlenül nézem ahogy a férfiak a szüleimet szidják.
- Hah! Még hogy Djuka klán... ezek a kis szarháziak még csak ellen sem tudnak állni. - mondta az apámat fogva tartó férfi, majd egy rúgás után apám elterült a földön. 
- Na de hé Togu ne szórakozz már azzal a nővel! Üssed le azt kész! 
- Fogd be! Úgysem néznek ki gazdagnak, ha pénzük van az úgyis a pasasnál van. - mondja a másik férfi, majd olyan dolgot tesz ami azt hiszem örökre beleég a retinámba. Elkezdi... fogdosni anyám mellét. Gonosz! - akarom mondani, de nem tudok szólni. Hiszen... hol vannak most a csillámpónik hogy megmentsenek? Hol van a bátyám? 
- Anyaaa! Apaaa! Én... én félek! Anya! 
Nem tudtam mást kinyögni csak ezt, mert ezután jött az alkalom. Ahol csak értem harapni kezdem a férfi kezét. Nesze! Bántod anyát? Apát? Nesze! A férfi felordított, majd megfogott és a földhöz vágott. Minden elsötétült... csak az ordítását hallottam, de azt sem tisztán. Mindent elborított a fogható sötétség. A fülem csengett, mint amikor a hegyre megyek fel, a könnyeim pedig összekeveredek a föld porával ami most eszméletlenül csípte a szememet. Aztán hirtelen... a férfi üvöltése elhal, és valami meleg fröccsen az arcomra. Kinyitom a szemem. Vér... A bátyámat láttam, ahogy a banditák ellen harcolt, Ő... olyan menő! Kikerekedtek a szemeim, ahogy a bátyámat figyeltem. 
- O-onii-san.... - suttogtam. 
A bátyám pedig újra támadt. Olyan légiesen mozog ahogy én talán sose fogok. De mindent elborít a vér...
- Ki a f*** vagy te? 
Ezzel is végez. Olyan erős, Közben egyre több vér fröccsen a földre, rám, a levelekre, mindenre. A vérvörös folyadékból egy kevés a számba is jutott, mire elfogott a hányinger. De most én is erős leszek! A földet markolják kis kezeim. Túl sok a vér! Becsukom a szemem és összegömbölyödök a földön. Csak hallgatom a támadóink utolsó sikolyait és a hús és a penge találkozásának hangját. Fúj! elég! Haza akarok menni! 

-OO-

Arra ébredtem, hogy a bátyám karjaiban vagyok. Mi? A fejem sajgott, habár amikor apró kezemet hozzá érintettem csak egy apró seb volt alatta. Én... a támadás! Még mindig émelyegtem, a szemeim előtt minden véresnek tűnt, de tartottam magam és körbenéztem. Haladtunk hazafelé. Anya apát támogatva sétált tőlem jobbra, gyönyörű arcán fáradt kifejezéssel. A kórházba mentünk. Ott engem is elláttak, apát bevitték egy nem túl komoly, de azért nem egy perces beavatkozásra, anyát pedig egyik medikus kunoichi ismerőse támogatta. Ekkor térdelt elém a bátyám. A műanyag szék kényelmetlen volt nekem mégsem szabadott panaszkodnom. Csak neki nyújtottam a sérült jobb karomat mire azonnal megjelent a keze körül a zöldes aura.
- Onii-san. Arigatou... Nélküled... - szipogtam. Nem fogok sírni! - Akkor... most már tanítasz majd dolgokra ugye bátyó?
Ő szokásos mosolyával nézett rám, majd halkan ennyit mondott:
- Haru.... 
- De onii-san én... 
- Megbeszéltük... majd talán egyszer... de tudod hogy nem neked való ez...
Ajkaim lebiggyedtek. Már ő sem hisz bennem? Mi lesz így velem? Pedig ma lettem hét éves. Talán valami áttörés volt ez a támadás? Talán... a szívem hevesebben kezdett verni... talán Onii-san nem szeret már? Lehet. Csalódottan dőltem vissza a kényelmetlen műanyag székre. Már nem hiányoztak a pónik, a szék miatt se nyafogtam. Hiszen én már nagy lány vagyok! 




The end... 

//Amennyiben lehetséges, a hetedik születésnapot követően két héttel szeretném majd a játéktéren elhelyezni a karaktert. ^^ //
avatar
Djuka Haruka
Játékos

Taijutsu Pontok : 5

Tartózkodási hely : Csillámpóni island


Adatlap
Szint: E
Rang: Cukiságbomba
Chakraszint: 45

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Djuka Haruka

Témanyitás  Uchiha Obito on Pént. Jan. 06 2017, 21:38

Üdv Hurka!

Az előtörténetedet olvasva egy pillanatra úgy éreztem, mintha én is újra gyermek lehetnék. Ez a legfantáziadúsabb időszak egy ember életében és tetszett, hogy ezt nagyon jól kihasználtad. A gyermeki tudatlanság és az ehhez párosodó kíváncsiság valóban egy cukiságot alkotott. (Így Lu után ez kellemes érzéssel tölt el!)
Bár a helyzet komolyságát Hurka sok helyen nem érzékelte, de ez így van rendjén, mert az olvasó számára a mellékszereplőkön keresztül kibontakozott a feszültség.
Elírásoktól mentes, szép megfogalmazású történettel ajándékoztál meg minket. Az előtörténeted tehát ELFOGADOM.
Viszont nem lehetek olyan bőkezű veled, mint szeretnék, hisz a kislány bár akadémiára készül, de még nem akadémiai tanuló. Ennek értelmében pedig kezdő technikával sem ajándékozhatlak meg.
A játékot nyugodtan kezdheted az általad behatárolt időtől. 

Kezdő értékek:
Rang: Cukiságbomba (Csillám kisasszonyt is választhatod, de az nem nagylányos. Wink)
Szint: E
Chakraszint: 35
Taijutsu pontok: 5
Pénz: 1000 Ryo (anyukánál zsebpénzként, de van.)
Valamint kárpótlásul egy nyalókát is felírhatsz az adatlapodra. Adtam volna lámát is, de Hurka már nagylány! Nyomás Adatlapozni!

Üdvözlettel a barátságos,

Uchiha Obito:)
avatar
Uchiha Obito
Játékos

Tartózkodási hely : Dimenziók között


Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett Ninja
Chakraszint: Kamui - Az Istenek hatalma

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.