Yukari Yama

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Yukari Yama

Témanyitás  Yukari Yama on Hétf. Jan. 02 2017, 22:23

Főkarakter: Hirota Yukionna
 
             Név: Yukari Yama
Ország: Namigakure
Rang: Elveszett Ninja
Szint:
Chakraszint:
Kor: 13
Nem: lány
Cél: Tudás
Vércsoport: 0+
Felszerelések: Dróthuzal (10m); Füstbomba (5db); Elsősegély készlet; Robbanó jegyzet (10db); Kunai, Shuriken (5-5db); Senbon (10db); Katana (1db); Könyv (sok...) ; Egy kis füzet (amibe rajzolni és írni szokott); Ceruza (2db); Oldaltáska (1db); Egy apró, fonal bagoly kabala;
            
            Technikák:
- Vízen járás, függőleges területen való megmaradás ( Szökött évei alatt tanulta)
- Bunshin no jutsu – Klón technika
- Shunsin no jutsu – Fürge test technikája
- Kawarimi no jutsu – Testhelyettesítő technika
- Henge no jutsu – Transzformációs technika
- Kakuremino no jutsu – a láthatatlanság köpenye
- Tobidogu no jutsu - tekercsírás, hordozható fegyverek
- Jibaku Fuda: Kassei - Robbanó Jegyzet: Aktiválás
 
Kinézet:
Világosszőke hajjal született, és mint minden kisbaba, kék szemmel.
Haja az idő során kifehéredett, mára már olyan, mint a friss hó. Szemei besötétedtek és végül vörösre váltottak. Bőre világos, kissé sápatag. Korához képest alacsonynak számít, mindössze 140cm. Vékony testalkatú. Az ember azt gondolná, egy erősebb fuvallat összetöri. Arca még gyermeki, tükrözi az ártatlanságát, és elrejti tudását.
Hosszú haját általában kiengedve hordja. Fehér pólót visel és egy sötétebb tónusú nadrágot. Cipője magas szárú.  Fekete kesztyűt hord. Ruháján egy szürke, köpenyre hasonlító kapucnis dolgot hord. Egyik fülében két, a másikban három fülbevalót hord, összesen öt apró fémgömböt.
 
 Jellem:  
Nyugodt természetű.  Szójárása néhol cinikus, szarkasztikus. Fél az idegenektől és a nagymértékű vértől. Nagy fantáziája, de még nagyobb tudáséhsége van.  Szeret olvasni, majdnem minden érdekli. Kedvencei közé tartozik a: botanika, a dolgok felépítése és működése. De mégis amely kérdések a legjobban foglalkoztatják, az a miért. Miért pont chakra, miért pont shinobi, és mi volt két évszám között, mi volt az első feljegyzés előtt? Ezek a kérdések a legtöbb embert érdeklik, de nem olyan szinten, mint Yamát.
Ha jellemezni kéne, csak annyit mondanék: Meg akarja érteni a világot.
Nem igazán ért a kunai-shuriken dobáshoz. Ha mégis harcra kerül a sor, az egyetlen fegyvert használja, amihez jól ért: katanát.
Ahhoz képest, hogy már egy éve, nincs állandó otthona, és faluról- falura jár, rettentő könnyen eltéved. Néha csak a véletlennek köszönhető, hogy eljut egy másik faluba.
az eddigi furcsa személyiségét, még egy dolog egészíti ki. Ami nem más mint a pénzmánia. Hiszen tudásunk, és életünk alapját a pénz képezi. Nehezen fizet ki bármit, hiszen nem szívesen válik meg értékes ryo-itól. 
Nehezen húzható fel, de ha ez valakinek mégis sikerül... reméljük az illető gyorsan tud futni...



Kisállat:
Név: Tetsu
Faj: Sólyom
Kor: kb. 1-1,5 éves
Nem: Hím
 
Tetsu Yama legjobb és egyetlen barátja. Egy egyszerű, madár, aki mindig vele van. Yamának nagy szüksége van rá, hiszen sokat van egyedül, és Tetsu akadályozza meg, hogy becsavarodjon. Hiszen amíg ő ott van, Yama sosincs egyedül.
 
Kinézete:
Tollazata és csőre is kissé világos. Tollai inkább ezüstösek mintsem barnák. Karmai sötétek. Lábán az apró „bilincs” bőrből van. Ezt azt a célt szolgálja, hogy ne szökjön, vagy vesszen el. Tetsu lába és Yama kezén lévő bőrkarkötő között az összekötő kötél hosszú, így a madár bármikor repülhet.
 
Jelleme:

Elsőre kissé barátságtalannak tűnhet, hiszen az idegenekkel (akár csak Yama) ellenséges. Eddig egyetlen ember van, akiben megbízik és az a gazdája.  Kleptomániás és teljesen oda van a fényes dolgokért.  Yamán kívüli emberekkel és fajtársaival  egy igazi köcsög.  
                                     .





Előtörténet:
( A történetet Yama az emlékei és a hallottak alapján meséli. )
 
Ez a történet, nem egy olyan igazán hatalmas tragédia, bár nem is egy komédia. Biztos sok nálam szomorúbb történetű ember van... De mielőtt belekezdenék a hosszú, fáradtságos és néhol unalmas történetembe, had meséljek a szüleimről és az előttem lejátszódott történésekről.
Anyukámat Yukari Minaminak hívják. Apukámat meg azt hiszem valami Ennonak... de ez nem biztos. Na, de lényeg a lényegben, Minami régi vágya volt, hogy shinobi lehessen, de szülei ellenezték, ezért ezt a vágyát hamar kútba dobták. Így Ninjáskodás helyett egy kisboltban dolgozott. Naphosszakat töltött a pénztár mögött, fogatta a vendégeket, és veszekedett az árubeszállítókkal.
Egy nap, betévedt egy magas, sápadt bőrű, fekete hajú férfi. Levett egy üveg vizet a polcról, majd a pénztárhoz sietett. Levágta a pultra a vásárolni kívánt dolgot. Szemei vörösek voltak, akár a vér. Kifizette a vizet és elment. Az ajtóban még egyszer hátrafordult és megszólalt:
- Holnap is jövök... Addigra legyen buborékos víz is...
Húú, romantikus történet a javából!  Na, de térjünk vissza a történetre. Ahogy ígérte, a férfi visszajött. Minden héten vásárolt a boltban.  Történés a történést követte és hirtelen szóba eredt a pénztárossal. Kiderült, hogy a férfi sokat tud a shinobi létről, hisz neki is az volt az álma, hogy ninja legyen. Minden vásárlását beszélgetés követte. Innen egyik esemény követte a másikat ( a részletekbe nem mennék bele) , és  tádámm... egy téli estén született egy fiúk. A nevét nem tudom.
Itt felmerül egy kérdés: Miért nem tudom, se az apám se a bátyám nevét? Talán meghaltak? Heh.. francokat...
Teltek az évek és Minami megint csak gyermeket várt.  Ez Ennonak nem igazán tetszett. Amikor meghallotta, szedte is a sátorfáját és fiával együtt eltűntek (erről majd később) .
Pár hónappal később, megszülettem én. Egy apró tejföl szőke hajú, sötétkék szemű kislány, és az ikerbátyám Daiki.
 
A falu szélénél laktunk. A házunkban négy szoba volt, egy konyha, egy nappali és a házon kívül egy kert. A nagyiék is velünk laktak. Anya sokat dolgozott így általában ők vigyáztak ránk.
Míg mi a kedvenc játékunkat játszottuk ( ő megdob a labdával, én meg ordibálva üldözöm és próbálom megdobni valamivel), addig ők kertészkedtek. A nagyi mindig nagyon finomakat főzött. Nagyapa pedig sok különböző játékot készített nekünk. Daikivel nagyon jó testvérek voltunk.
 Amikor anya itthon volt, sokat sétáltunk. Elmentünk megsimogatni a szomszédban lévő állatokat, kimentünk a játszótérre. De ahova a legjobban szerettem menni az a közeli szökőkút volt. Három emelet magas, és a tetején volt egy gyönyörű bálna... vagy delfin... talán kardhal.  Anya mindig azt mondta, ha egy pénzérmét a bálna mellé dobunk, a kívánságunk teljesülni fog.
 A házunkba mindig nyüzsgött az élet. A szomszéd néni sokszor jött át és anya barátnői is folyton nálunk tanyáztak. De ebben is volt valami jó, hisz amikor átjöttek élősködni, mindig hoztak sütit.  Azokon az estéken anya mindig mondott vagy épp olvasott nekünk mesét. Daiki már az elején bealudt, de én mindig végigvártam a történetet.
 
Talán öt évesek lehettünk amikor Daikivel megváltozott az érdeklődésünk. Míg ő a játszótér vasmászókáit hódította meg az ott tanyázó gyerekekkel karöltve, addig az én erőm kimerült a nagyszüleim nyaggatásában. Hosszú hónapokat öltem abba, hogy rávegyem a nagymamám, hogy tanítson meg olvasni. A házban lévő összes képeskönyvet felőröltem már, de a szövegeket, akárhogy is néztem, nem bírtam megérteni. Teltek a hónapok és a nagymamám végül beadta a derekát. Hosszú fáradtságos két hónapot ölt belém mire... lebírtam írni a nevem.  Egy év kellett hozzá, de hat éves koromra végre megtanultam olvasni. Kissé döcögősen ment, de én meg voltam elégedve önmagammal. Gyorsan fogyasztottam a mesekönyveket a polcról. Míg testvérem a szabadban bóklászott, én eltűntem a négy fal között és elmélyedtem a könyv száz oldalában.
Egy nap elfogytak a mesekönyvek. A nagyapámat nyaggathattam, ahogy akartam, de nem vett nekem könyvet. Mikor már megunt, a kezembe nyomott valamit, amit a felső polcról vett le. Egy botanikai ismeretterjesztő volt. Kinyitottam és beleolvastam.  Nem volt valami hosszú, a maga ötven oldalával, de érdekes volt. Elmagyarázta a növények felépítését, táplálkozását, életét.  Ez egy kisebb fordulópont volt az életemben.  Míg másoknak ez egy egyszerű olvasmány, vagy épp egy unalmas kis füzet, addig nekem egy világfeltáró, ködelhessegető iromány volt. Felnyitotta a szemem a világ működésének egy apró darabkájáról. De sajna minden kérdésemre nem adott választ. Magam kellett, hogy rájöjjek a válaszokra. Kimentem a kertbe és szedtem egy csomó gazt. Majd nagyapával félbevágattam őket.  Végül pedig (azzal a szuper rajztudásommal) lerajzoltam, amit láttam. Azok voltak az első rajzok a füzetemben.
 
Eddig a történet nem valami izgalmas...
Egy fél év tel el az első ismeretterjesztő könyvem olvasása óta, mikor az életem egy hatalmas fordulópontot vett. Erről egy kicsit részletesebben fogok beszámolni:
 Tél volt. Daiki és nagyapa épp becsapták maguk mögött az ajtót, indultak a játszótérre. A hó odakint esett, vagyis marha hideg volt. Én a szobámban élveztem a meleget, betakarózva feküdtem és épp rajzolgattam. Az ajtóm be volt csukva, de az illatok átszűrődtek rajta.  A rajzolásból feleszmélve, egy különös illat ütötte meg az orromat.  Nagyi specialitása... keksz. A friss süti illata belengte a szobámat. Leraktam a füzetkémet és kivonultam a szobából.  Amint kiértem a hideg szele csapott meg. Gyorsan visszarohantam egy pulóverért majd megnéztem, hogy honnan szűrődik be ez a hideg.
Ahogy kiértem a konyhába, láttam, hogy az ablak tárva nyitva, előtte pedig szellőznek a kekszek. A sütő lekapcsolva, az ablak tárva nyitva, de a nagyi sehol. Egyszer csak hangokat hallottam anya szobája felől. Közelebb mentem, és az ajtó mellől tökéletesen érteni lehetett, ahogy nagyi és anya beszélgetnek.  Megálltam az ajtó mellett és hallgatózni kezdtem (mert a gyerekek kíváncsiak).
- Még mindig nem hiszem el, anya... milyen ember tenne ilyet? – hallatszott anyukám hangja. Kissé keservesen beszélt...
- Figyel szívem, tudom, hogy fáj. De most itt van neked Daiki és Yama. Felejtsd el őket... – válaszolt a nagymamám
- Milyen apa tesz ilyet? Szerencsétlen kisfiam...
- Most itt van helyette Daiki... és Enno is elment. Vigyázz a gyerekeidre, hogy velük ne történjen ilyen!
- Milyen apa viszi el a fiát és menekül el?
Ez után a nagyi csak hallgatott.
- És ez még nem minden... ezzel még könnyebben megbékéltem volna.  De az hogy itt hagyta a fiam levágott kezét, egy levéllel... sose fogom elfelejteni- sírta el magát. – szegény kisfiam...
Lefagytam. A levegő bent maradt a tüdőmben, lábaim remegni kezdtek, majd elengedték tartásukat és összecsuklottak, én pedig a földre estem.
- R-rosszul hallottam... az én apukám jó ember... és nem volt másik testvére... nem... nem... nem! – motyogtam magamban.
Hirtelen szédülni kezdtem, nem voltam ura a testemnek, se az elmémnek.
- És mi a fenét jelent az ,hogy „A történelem megismétli önmagát” ?- Hallottam utoljára anyukám elcsukló hangját.
Próbáltam felállni és visszamenni a szobámba, de lábaim nem vittek sokáig. Szédültem, hányingerem volt. Mintha a föld erősebben akart volna vonzani, de mégis el akart volna tolni magától.  Nem éreztem a tagjaim, hirtelen a földre estem. Mozdulatomat egy nagy puffanó hang követte. A világ egyre homályosodott.
- Nem lehet... nem lehet.. nem le... – ismételtem. Majd minden elsötétedett. Minden sötét volt, csak  a hangokat hallottam.
  A világ kezdett kivilágosodni, és újra éreztem a lábaimat. A talaj alattam puha volt, rajtam pedig valami meleg terült el. Ahogy a látásom kezdett kitisztulni, anyukám arcát fedeztem fel, ahogy épp mellettem ül.  Nem kellett sok ahhoz, hogy felismerje a helyzetem. A szobámban voltam, betakarva. Anyukám pedig az ágyon ült.
- Látod? Ezért kell egy nap sokat inni! – szólalt meg anya.
- igen.. Sajnálom – ültem fel.
- Örülök, hogy nem esett nagyobb bajod- ölelt meg
- Anya... nekem tényleg van még egy testvérem? – néztem tágra nyílt szemekkel. (visszagondolva ezt nem volt valami jó ötlet megkérdezni...)
- Dehogy is! Hogy találtál ki ilyen butaságot?- remegett meg a hangja
- És mit jelent az, hogy a történelem megismétli önmagát? Melyik történelem?
- Uram, Isten! – kapott a szájához.
Anyukám könnye kicsordult, majd erősebben magához szorított.
- Hallottad... – motyogta – E- ezt egy könyvben olvastam! Nem történt meg igazából! Kitaláció! – győzködött. ( Nem bírom eldönteni, hogy akkor engem, vagy épp önmagát próbálta meggyőzni?! )
- Értem.. akkor... –nem fejezhettem be a mondatot, mert számra tapasztotta a kezét.
- Kitaláció!! – Mondta remegő hangon, egy erőltetett mosollyal.
- Ideadod légy szíves a füzetem?- Mosolyodtam el, majd hátradőltem, hátamat a falnak támasztottam.
Anya felállt, kezembe adta a kért tárgyat majd továbbállt.
Kinyitottam a füzetkém, kerestem egy üres lapot, majd beleírta:
„A történelem megismétli önmagát...
~ Mi féle történelemben hagynak az asztalon egy levágott kart? Ezt egyik történelemkönyv se írja. Bár ha jobban belegondolok... talán valahol a világon... egy le nem jegyzett évszámban.  Igen! A le nem jegyzett évszámok! Vagy a lejegyzett évszámok alatt, egy másik helyszínen! Vagy a shinobi lét előtt! Vagy az első feljegyzés előtt! Biztos van rá magyarázat! ~ Gondoltam.
Akármilyen fiatal is voltam, anya nem bírt teljesen meggyőzni...  bár, való igaz, hogy csak évekkel később, amikor visszaemlékeztem erre az incidensre, lettem biztos abban, hogy ez megtörtént.
 
Megint csak eltelt egy fél év. Az óta az eset óta, annyi történelemkönyvet olvastam el, amennyit csak bírtam. De sehogy se kaptam választ a kérdéseimre. Idő közben egyre több kérdés merült fel bennem a kisebb faluk történelmével kapcsolatban. Nagyon sok évszámot és még több falut hagynak ki a történetek.
Anyukám lépett a szobámba, arcán nagy mosollyal.
- Készülj! Holnap évnyitó!
Ó, igen... Az akadémia.. már alig vártam, hogy sok idegen között megtanulhassam azt, amit már úgy is tudok( khm.. szarkazmus..). Az egyetlen dolog, ami érdekelt az a chakra fogalma.. már hallottam róla, de akkor még ötletem se volt, hogy mi az. A legnagyobb reményt mégis a tanárokhoz fűztem.. Reménykedtem benne, hogy választ kaphatok a kérdéseimre...
 
Az akadémia első napja... ez is érdekes volt...
Ősz eleje volt, de mégis kifejezetten meleg. Rajtam éppen kijött a „menjen a fene iskolába” nevű betegség. Vagy húsz perc kellett hozzá, de kirángattak az ágyból.  Felöltöztem, megreggeliztem, és anya kíséretében el is indultunk. A kapu előtt elbúcsúztunk, majd Daikivel bementünk az épületbe.
A terembe belépve először az ablakok nagysága tűnt fel. A fény bevilágította a helységet. A padok, kis szintkülönbséggel, de egymás mögött sorakoztak. A fal néhol már omladozott, látszott rajta az idő. A hatalmas üvegablakok néhol összefirkálva, megrepedve, máshol összekarcolva voltak. A parketta néhol feljött, megmutatva így az alatta lévő követ. A tábla összekarcolva, a padok összefirkálva... és a terem se volt valami tiszta. Elsőre nem tűntek fel ezek az apró részletek, így egész szépnek tűnt. Lassan lettem csak figyelmes a hibákra, amik összeadódva egy csúnya összképet adtak.
 Leültem a leghátsó sorba, az ablak mellé. Nem ült mellettem senki, hiszen nem voltunk sokan, így az ülésrend is elég szellős volt. Az ablakból kiláttam az udvarra. Zöld fű, leveleket hullató fák és szirma szegett virágok. Az ég tiszta volt, csak néhány bárányfelhő úszott át az égen, elvéve így(ha csak pillanatokra is) a napfényt.
Elővettem az éppen aktuális olvasmányomat, és próbáltam nem elaludni.
AZ ajtó kinyílt és bejött rajta egy magas, sebes arcú, vörös hajú férfi.  Úgy a harmincas éveiben járhatott, arca még fiatalos volt és egész barátságos. Bejött megállt a tábla előtt, majd megszólalt.
- Szerbusztok! Én leszek az osztályfőnökötök. A nevem Sawai Kyoshi.  Remélem, jól fogjuk tölteni ezt a négy évet. Most kérnék mindenkit, hogy mutatkozzon be és mondjon magáról pár szót. – Hangja kissé magas volt, de mégis tökéletesen érződött rajta, hogy nem egy nőhöz tartozik. Kedvesen szólalt meg és beszédét egy mosollyal zárta le.
A gyerekek sorba mutatkoztak be és mondtak  el magukról egy-egy „érdekes” tényt.  Most felidézek ezek közül párat:
- Van egy cicám...
- Tudod palacsintát sütni...
- Heti kétszer kitakarítom  a szobám..
- Jól száj dobolok..
- Én szakács akarok lenni és nem ninja...
- Álmos vagyok...
És sok hasonló értelmetlen dolog. Addig folytak a beszélgetések, amíg végül rám került a sor. A tanár ránézett, majd lassan az összes szempár engem kezdett el figyelni. Én meg az ablakon bámultam kifelé.
- Te jössz. – szólalt meg Sawai Kyoshi, az osztályfőnök.
Ezen szavakkal, mondanom se kell, megfagyasztotta bennem a vért. Már akkor féltem idegenek előtt megszólalni. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és ha nem is hangosan, de megszólaltam.
- A n-nevem   Yukari Yama.... szeretek olvasni...
- Háh, Stréber! – hallatszott egy igen értelmes hang.
- Stréber! Stréber! – kezdte kántálni az egész osztály.
A tanár próbálta csitítani őket, de nem igazán halkultak. Egy ideig csendben tűrtem, elengedtem a fülem mellett. Mikor már percek múlva sem halkultak, kicsit felhergeltek. Összecsuktam az előttem heverő könyvet, felemeltem, majd hozzávágtam ahhoz a személyhez, aki ezt az egészet kezdte.
- Kushadj! – Mondtam miközben a könyv felvette a megfelelő röppályát.
A gyerek a fejét fogta miután a repülő tárgy eltalálta. A teremben hirtelen csönd lett.
- A könyvem! – pattantam fel, majd rohantam az olvasmányomért.
A tanár a fejét fogta, majd már kevésbé kedves hangon szólalt meg.
- Yukari Yama! A folyosóra!
Igen... Az első napom volt az akadémián, de máris megalapoztam a hírnevem. Pedig én csak megvédtem magam.
Lehajtott fejjel ballagtam ki a folyosóra, míg az osztályom tagjai kárörvendően mosolyogtak.
A folyosóra kiérve, nekitámaszkodtam a falnak.
- Ezt miért csináltad? – Kereste a szemkontaktust az osztályfőnök.
Felemeltem fejemet, majd kérdéssel válaszoltam a kérdésére.
- Mit, jelent az, hogy „a történelem megismétli önmagát”?
A tanár értetlen fejjel nézett rám. Épp szóra nyitotta volna a száját se én gyorsabban kérdeztem.
- És mi volt két lejegyzett évszám között?
- Semmi! Unalmas történések! De én nem ezt kérdeztem!
- Én miért válaszoljak az ön kérdésére, ha maga, egy felnőtt, nem tud válaszolni egy gyerek kérdésére?
A tanár értetlenül állt előttem. Vett egy mély levegőt, majd sóhajtott.
- Menj vissza a terembe... többet ne csinálj ilyet...
Visszabaktattam a terembe, és visszaültem a helyemre, majd újra belemélyedtem a könyvembe.
Kis idő múlva a tanár is visszatért, egy rakás könyvel a kezében. Körbejárt és kiosztotta a füzeteket. Majd elmagyarázta, hogy ezek az idei év tankönyvei. Mindenki kinyitotta, majd Sawai Kyoshi, az osztályfőnök, elolvasta a bevezetőt, és a chakra fogalmát.  A gyerekek értetlenül ültek a padokban, míg hallgatták a magyarázatot. Ezt követte egy másfél órás részletesebb beszámoló.
    Így telt el az első napom az akadémián. Amint hazaértem, belekezdtem a tankönyv olvasásába. Persze az unalmas részeket kihagytam és csak az érdekesebbeknek tűnőket olvastam el.
 Telt múlt, az idő, és lassan vége lett az első akadémiai évnek.  Unalmas volt. Meg tanultuk a jutsuk alapjait és elkezdtük gyakorolni a fegyverhasználatot.  A kunai és Shuriken dobással bajban voltam, mivel rettentő bénán ment. 
 
Mesélnék én a második évemről is.. .ha lenne mit.  Unalmasan telt. Nem igazán beszélgettem senkivel. A hátsó padból figyeltem az órákat és csináltam a feladatokat. Elkezdtük megtanulni életünk első jutsuit.  A fegyverdobás még mindig ritka rosszul ment és hát a ninjutsukba se voltam valami profi. Ennél többet nem igazán tudok mondani.
 
A harmadik évünk már izgalmasabb volt. Elsajátítottunk több jutsut is, amik bár mentek, nem szerettem használni őket.  Na és igen... még mindig nem tudtam fegyvert dobni. Míg testvérem jeleskedett eme tudományban addig én három méterről se találtam el az erdő egyik fáját sem.
Viszont volt egy érdekes momentum abban az évben:
- Na, gyerekek! – Jött be mosolyogva a tanár, kezében egy adag papírt lóbálva. – Ki akarja kipróbálni milyen is egy genin vizsga?
A gyerekek magasba emelték kezüket. Gondolom nem tudták, hogy a tanár a tesztlapra gondol.
Kiosztották a lapokat.
- Ötven percetek van megoldani! Éés... rajt!
Mindenki belemélyedt a tét nélküli papírlapba.  Emlékeim szerint könnyű volt. Taktikai helyzet, történelem, meg valami ósdi matekfeladat. Negyven perc alatt végeztem. Nem sokkal utánam a többiek is beadták.  A tanár leült, és megszólalt:
- A kinti szekrényben van kunai és Shuriken. Mindenki vegyen magához hármat-hármat. Ja, és ha megsebesítetek bárkit... Búcsúzzatok el a fületektől- mosolygott.
Mindenki kivonult és összeszedte a kért felszerelést. A tanár rutinosan javított és húsz perc után mindenki kézhez kapta a dolgozatát.
- Tizennyolc diákból, tíz megbukott... értem én, hogy csak harmadikosok vagytok... de naaa, srácok... ez gáz!
Szerencsémre nem buktam meg, és legjobb átlaggal, kilencvenegy százalékkal végeztem el.
Ezután mind kimentünk és a dobálózó teszt jött. Rettentően ügyes voltam! Hat dobásból öt félrement, eggyel meg majdnem megvakítottam az osztályfőnököt... khmm szuper..
- Oké! Ezen a vizsgán csak ketten buktak meg! Ez már jobb!  - mosolygott
Mind leraktuk a felszereléseket majd visszabaktattunk a terembe.
Sorabáltunk és mindenkinek be kellett mutatni egy jutsut. Szabadon választott volt, mivel csak gyakoroltunk
Az én választásom a Henge no jutsu-ra esett mivel az ment a legjobban.  A testvéremé alakultam mivel az ő alakját már elég jól ismertem.
Mindenki bemutatta a technikáját.
- Szép volt- mosolygott Kyoshi-sensei - senki nem bukott meg.
Bár ez a történet sem volt valami igazán érdekfeszítő, de el kellett mondanom, ahhoz, hogy az utána való történést megértethessem.
Hazamentem és beszámoltam az aznapi történésekről anyának... aki jól kiröhögött.
- vettem neked egy könyvet- fejezte be a nevetést – olvasd el, szólj ha végeztél! – nyomott a kezembe egy vastagabb olvasmányt.
- „ Katana... történelme és használata”? – olvastam el a címet.
Bevonultam a szobámba és elkezdtem olvasni.
                                               Eltelt egy hónap mire befejeztem...
- Anyaaa! Befejeztem! – rohanok a nappaliba, kezemben lobogtatva a könyvet.
- Jól van... tetszik a fegyver?
- Tetszik... de még a kunait se tudom használni! Akkor ehhez miért értenék?
- Erre meg bírlak tanítani- kacsintott
Kiment az előszobába és lehúzta a padlásra vezető lépcsőt. Majd felment a nyikorgó lépcsőkön. Ahogy lépkedett egyre több por szállt fel. Egy ideig zörgött odafent majd lehozott egy hosszú kartondobozt. Lerakta a dobozt az asztalra, lefújta róla a port, majd kinyitotta.  Kivett egy hosszú, vörös-ezüst színekben pompázó katanát. A markolata, anyaggal volt bevonva, így kényelmesebb fogást adott .A tokja egyszerű volt, közepén fonott anyag volt. A vége pedig egy ezüst volt. A pengéje, már ránézésre is éles volt.
- Ezt még apától kaptam... és a te apukád tanította meg használni- mosolygott anya miközben a kardot nézegette. – Gyere! Megtanítalak használni.
Kimentünk a kertbe és elmagyarázta a katana használatának alapjait, majd mutatott néhány mozdulatot.  Mikor megpróbáltam... hát nem jeleskedtem benne. Sok gyakorlás választott el a fegyver használatának elsajátításától.
    Onnantól, minden nap, amikor anya itthon volt délután, kimentünk a kertbe gyakorolni.
 
Eltelt a harmadik évem is az akadémián, mikor is itt volt az utolsó évem, és vele együtt a genin vizsga is.
Ebben az évben is, sokat gyakoroltam a kardal. A kunai dobásom is javult... bár nem túl sokat.  Sok próbatesztet írtunk és sokat kirándultunk. Egész jól telt az utolsó évünk. Ennél többet nagyon nem tudok róla mondani....
Eljött a genin vizsga. Csak úgy repültek a felkészülésre szánt napok. Legtöbb időmet a gyakorlatba, mintsem az elméletbe fektettem. 
 Eljött a vizsga napja. A gyerekek külön- külön ültek a padokban. A tanár bejött és mindenki elé lerakta a tesztlapot.
- Ötven percetek van rá! – szólt a vizsgáztató.
Mindenki egy pillanat alatt elnémult és belemélyedt a feladatsorba. A kérdések hasonlóak voltak, mint a gyakorlólapokon.  Először is taktikai helyzetelemzés. Nem volt nehéz hiszen, ezt vagy egy milliószor átvettük. Utána egy történelmi feladat, majd egy fegyverleírás végül pedig matekfeladat.
 Mikor letelt az ötven perc, mindenki lerakta a ceruzát, felállt majd elment.
Másnap már kint voltak az eredmények. Egy gyerek kivételével mindenki átment. Ezután kimentünk az udvarra. Mindenki három kunait kapott a kezéhez. A feladat adott volt. Találd el háromszor a farönköt. Sorba álltunk, majd mindenki dobott. Mígnem én jöttem a soron. Három méterre volt a fatörzs. Vettem pár mély lélegzetet majd elhajítottam a fegyvert. Hatalmas szerencsém volt. Mind a három, ha csak a véletlennek is köszönhetem, de betalált. Igaz, kettő nagyon a szélén volt, de a vizsgáztató elfogadta. Ezen a vizsgán senki nem bukott meg.
Végül a ninjutsu bemutatása következett.  Be kellett mutatni a Henge no jutsu-t. Mindenkit egyenként behívtak.
Én voltam a soros. Kissé félve, remegő lábbal lépkedtem a terembe. Megálltam a helység közepén és végrehajtottam a feladatot. A vizsgáztató elmosolyodott, majd odahívott az asztalhoz.  A kezembe nyomott egy fejpántot és egy oklevelet.
- Gratulálok- mondta
- Köszönöm- erőltettem arcomra a mosolyt.
 
Eltelt három hónap a geninné válásom óta. Tizenkét éves voltam, amikor az életem egy hatalmas kanyart vett... Megváltozott... minden.
Egy ideje már érlelődött bennem a gondolat, hogy hol kaphatnék eddigi kérdéseimre választ. A faluban már nem volt olyan könyv, ami érdekelt és ne olvastam volna.  
Az ágyon ültem, firkálgattam a füzetembe, mikor anyukám lépett be. Gyorsan berúgtam az ágy alá a táskám. Belépkedett majd leült mellém.
- Elmész?
Egy pillanatra lesokkoltam. Erről meg honnan tudott? Tudom, hogy az „anyai megérzések”... de ez fura...
- El akarsz menni? – kérdezte
- Nem tudom...
- Menj csak... találj választ a kérdéseidre... – lábadt könnybe a szeme.
- Hogy mondhatsz ilyet? Egy anyának nem az a feladata, hogy megóvja a gyerekét?
- Szerinted mire tanítottalak évekig?- mosolyodott el. – Egy anyának az a feladata, hogy támogassa a gyerekét.
- De...
- Nincs de... nem akarom ,hogy elmenj... de tudom, hogy ez a legjobb neked... az a legjobb... ha megtalálod a válaszokat- sírta el magát.
- Meg találom a választ.... Megtalálom... és rájövök hol a bátyám...
- Te... erről honnan tudsz? 
-A gyerekek sok mindent hallanak...  A történelem megismétli önmagát, igaz? Ha erre megtalálom a választ... Megtalálhatom a testvérem- mosolyodtam el
- Nem kellene ezt tenned... de.. köszönöm ölelt meg. – találd meg... és hozd haza.. – szipogta
- Megtalálom a választ mindenre... és még őt is hazahozom!
- De azért néha ne felejts el írni egy levelet... úgy fogsz hiányozni- szorított magához.
- Te is nekem. Mond meg a családnak, hogy szeretem őket... ne felejtsetek el...
- Sose foglak. Szeretlek...
- Én is szeretlek.
Anya belenyúlt a zsebébe és elővett egy apró, fonott ki kabalát. Egy bagoly volt... a tudás jelképe. Megfogta a kezem, majd belenyomta az apró figurát.
- Vigyázz rá... amíg ez nálad van... érezni fogod,hogy szeretünk... és sose felejtesz el minket...
- Ez.. olyan nyálas... - csordult ki a könnyem és megöleltem anyukámat.
Elraktam az apró kabalát a táskámba, és még pár pogácsát. Kaptam valamennyi pénzt is.
- Szeretlek.. .- mondta anyukám majd kiment a szobámból- hiányozni fogsz..
Becsukta az ajtót. Már akkor se voltam kemény... nem mintha most az lennék. Visszatartottam a könnyeimet. De amit az ajtó becsapódott, úgy elengedett a tartások. Folytak a könnyeim.. éreztem a fájdalmat, hogy elválok a családomtól... de mégis boldog voltam, hiszen fontos feladatot bíztak rám... Éreztem, hogy meg fogom találni a válaszokat... meg fogom érteni a világot!
 Beesteledett... mindenki aludt. Felvettem a táskámat és halkan kilépkedtem a nappaliba. Az asztalon volt egy apró zacskó. Kinyitottam, keksz volt benne, és egy üzenet:
„Jó utat. Szeretlek! Anyu.”
Egy könnycsepp végiggurult az arcomon.
Elraktam a zacskót és az üzenetet is.  
Leraktam a fejpántomat az asztalra, és hagytam rajta egy cetlit: „Meg fogok érteni... mindent”
Azzal elindultam. 
Végigmentem a közeli erdőn, futottam ki a faluból. Szomorú voltam... de boldog is. Hiszen a válaszok... ott lesznek... valahol... a falun kívül.
Így jöttem el otthonról. Nem kötődtem a falumhoz, szabad voltam. Már nem védenek a szabályok... de nem is korlátoznak...
 
Ez az esemény egy éve volt... egy éve. És ez alatt az egy év alatt mennyi minden történt. Ha nem untató túlzottan még a történet, elmesélnék egy átélt kalandot, amiknek hála itt tartok, ahol tartok.
 
 
 
... A nap melegen sütött, a távolban pedig egy aprócska falut fedeztem fel.  Végre! Elértem egy faluba. Amint beértem, első utam a boltba vezetett. Azonnal vettem egy vizet és némi élelmet.
 Mikor végeztem a vásárlással, körbenéztem a faluban,
- Kisbolt... étterem. .állatkereskedés.. .könyvtár! – olvastam a táblákat.
Elindultam a könyvtárhoz. Épp bementem volna, amikor az ajtóban megállítottak.
- Kártya?
- Önnek is jó napot! Miféle kártya?
- Kártya nélkül nincs belépés!
- Mi a fenét tartanak, odabent amihez nem férhet oda az átlag ember? – puffogtam majd lesétáltam a lépcsőn.
Leültem a könyvtárral szemben és vártam, hogy beengedjenek. Ahogy ott ültem, egy ember jött ki, a kapun.
Mivel majdnem biztos voltam abban, hogy neki van kártyája, gyorsan odasiettem hozzá.
- Uram...  Elkérhetem a kártyáját?
- Nem!
- De miért?- nyafogtam
- Mert kívülállók nem mehetnek be...
- Mi a halál van odabent?
- Az nem rád tartozik!- azzal elment.
Megvártam, amíg látóhatáron kívülre ért, majd elbújtam.
- A hülye...  – vigyorogtam
~Mivel ismerem a Henge no jutsu-t... és eléggé megfigyeltem az adott személyt... lazán felveszem az alakját~ gondoltam
Miután végeztem a művelettel és felvettem az aktakukac kinézetét, visszamentem a könyvárhoz.
- Kártya!
- Az előbb voltam itt! Nem fogom még egyszer megmutatni!
 - Nem emlékszem magára..
- Én vagyok az! Én!- hadonásztam (mert a hadonászással minden hihetőbb)
- Elnézést uram! – mondta majd kinyitotta az ajtót.
~Ennek is fánk van az agya helyén~ gondoltam, majd belépkedtem az ajtón. 
A könyvtár kicsi volt. Alig porosodtak a polcokon könyvek. A könyvtáros életkedve felért egy koaláéval. Elindultam, hogy körbenézzek.
- olvastam, olvastam ... Nem érdekel... olvastam.. ó.. ez mi?- álltam meg.
Leemeltem a könyvet a polcról. A falu történelmének a könyve volt... hát... hosszúnak nem mondanám...
Odabaktattam a könyvtároshoz és leraktam az asztalra a könyvet.
- Ki szeretném venni!
- A kártyáját!
- Az előbb voltam itt! Nem fogom mindenkinek csak úgy mutogatni a kártyámat!
- Rendben... akkor mondja a nevét...
- Én vagyok az! ÉN! – ordibáltam és hadonásztam.
- Bocsánat uram... máris.. .- remegett meg  a hangja.
- Köszönöm! ~ Úgy látszik, a hadonászás mindig bejön~
Megfogtam a könyvet majd kimentem. Kint biccentettem az őrnek. Gyorsan elbújtam egy fa mögé, visszavettem az alakom és elraktam a könyvet. Teljesen ki voltam purcanva. Sokáig fenntartani ezt az alakot nehéz.
Mikor eleget pihentem, felálltam és elindultam körbenézni. Következő utam az állatkereskedésbe vezetett. Hiszen az utazáshoz nem árt egy társ.
Beléptem és mindenhol csipogtak, zizegtek, zörögtek a különböző fajta állatok.
- Szia! Mit szeretnél?- mosolygott az eladó.
- Sólymot- mosolyogtam vissza
- Egy ilyen kislánynak minek olyan nagy madár? Nem szeretnél inkább egy nyuszit?
- Nem!
Az eladó felsóhajtott.
- Gyere velem- mondta majd elindult egy ajtó felé.
Én mint a jól nevelt kutya, követtem a nőt, át az ajtón. Mikor átértünk, milliónyi csiripelést lehetett hallani. Madarak voltak madarak hátán. Átcsörtettünk a papagájokon, fácánokon és sok más csiripelő izén. A terem leghátuljában volt három sólyom. Két kifejlett, csodaszép példány, és egy még fiatal esetlen kis izé...
- Ők vannak hárman.
- A fiatalt szeretném elvinni-mosolygok.
- Pont őt?  Miért nem a nagyokat? Vele nagyon sokat kell majd foglalkoznod...
- Tudom. De nem kell miatta izgulni. Folyamatosan velem lesz.
- Rendben. – Megfogta a fát amin a madár ült, és amihez hozzá volt kötve a lábán lévő „bilincs”, és elindultunk kifele.
Lerakta a pultra és elővett egy csomó dolgot. Én kikerekedett szemmel néztem a dolgokat.
- Ezt a csuklódra rakd – mutatott egy vastag és széles bőrkarkötőre. – Amint látod van rajta egy fogantyú. Ez lesz hozzákötve a madár lábán lévő „bilincshez”.
- Értem... és a többi az mi?
Az eladó hirtelen magyarázatba kezdett. Minden volt az asztalon amire szükség lehet...
- Rendben.. - mondtam, majd mindent kifizettem.
Mivel nem valami gazdag falu volt, így nem voltak drágák a dolgok... kivéve az én pénztárcámnak... az összes pénzem-elköltöttem...
 Kimentem és leültem egy fához, és a csuklómon ülő madárra néztem.
- Kéne neked egy név... Tetsu! Ez jó lesz! Na, Tetsu, kéne pénzt szereznünk... különben mind a ketten éhen halunk!
Felállok és kezemről áthelyezem a vállamra a madarat. Körbenézek és meglátok egy embert aki éppen a pénzét számolgatja. Gyorsan felveszek egy olyan embernek az alakját, akivel nem ebben a faluban találkoztam. Miután végeztem, „véletlen nekimegyek az embernek és kilököm a kezéből a pénzt. Ráejtem a táskám a széthullott pénz egy részére, majd gyorsan lehajolok és elkezdtem felszedni, a szétszóródott papírokat.
- Nagyon sajnálom.. – adom vissza a kezébe a pénzt.
Megvártam, amíg jó messzire került tőlem, majd felemeltem a táskám és összeszámoltam a zsákmányt. Majd behelyeztem a táskámba.
- Tetsu, nézd! Szereztünk pénzt!
 Kezdett sötétedni, ezért elindultam szállást keresni. Bementem egy szállóba és odamentem a pulthoz.
- Jó estét... szállást szeretnék éjszakára.
- Rendben- sóhajtott az unott fogadós .- Vacsorát is kérsz?
- Igen!
- Rendben- sóhajtott- távozáskor kell fizetni, ha valamit megeszel, a hűtőből az hozzáadódik a fizetendő pénzhez. - mondta, majd a kezembe adta a kulcsot.
Zsebre vágtam a kulcsot, majd bementem az étterem részhez és leültem egy asztalhoz. Nem messze tőlem ült egy kedves arcú nő. Felállt és leült velem szemben. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy az a könyvtáros. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy felismert.
- Szia! Nem láttalak még errefelé- mosolygott
Megnyugodta, és halkan kifújtam a beszorult levegőmet.
- Nem is vagyok idevalósi – mosolyogtam vissza.
- A családod hol van?
- Messze.
- Egyedül jöttél?
- Igen, de már itt van velem Tetsu! Nem vagyok magányos.
- És miért jöttél el otthonról? Bántottak a szüleid?
- Dehogy... anyukám jó ember...
- És apukád?
- Azt nem tudom...
- Meghalt? – kapott a szájához
- Dehogy! – mosolygok- elhagyott minket.
A beszélgetés közben kihozták az ételem. Elkezdtem enni. Tetsu ételét az asztalra raktam, így közösen ettünk. Nyers hús... gusztusosan táplálkozik.
- És miért jöttél el akkor?
- Válaszokért...
- Válaszokért?
- Igen, tudja a világ nagyon sok kérdést hagyott maga után... a két évszám közötti feljegyzések... a faluk múltja... ezekért.
- Furcsa lány vagy. Nyuszi helyett egy sólyommal flangálsz.. és ahelyett hogy ruhát vásárolnál, inkább tanulni szeretnél... 
- Ühüm - hümmögtem tele szájjal.
- És pénzed az van?
- Ühüm – lóbálom meg előtte a zsákmányom.
- Hát ez nem valami sok... tessék. – csúsztat oda nekem egy kis pénzt. - vegyél Tetsunak is majd ételt.
- Nagyon szépen köszönöm- mosolyodok el.
- És, mi lesz miután mindent megtudtál?
- Abbahagyom a tanulást.
- Vagyis?
- Meghalok... – mondtam, majd megtöröltem a számat és felálltam. Visszaraktam a madarat a vállamra. – köszönöm a vacsorát! – kiabálok a szakácsnak – és köszönöm a beszélgetést – mosolygok a könyvtárosra.
- Jó éjszakát – mondja, még mindig lefagyva, az előző válaszomon.
 Felmegyek a szobába és lefekszem a puha ágyra. Leveszek a bőrkarkötőt. Bár való igaz Tetsu póráza elég hosszú, de mégse akarok azzal aludni. Előveszek a táskámból egy fa ülőkét (igen, azt is rám tukmálta az eladó) lerakom az éjjeliszekrényre és rákötöm a bőrkarkötőt. Ráültettem Tetsut aki, miután beszólt, ráült.
    Másnap reggel, a nap felkeltett. Visszavettem A karkötőt a kezemre, és felvettem a táskámat.
- Kisasszony! Fizetnie kéne! – Hallom, hogy dörömbölnek az ajtón.
- A franc! – Tetsu felült a vállamra és már rohantunk is.
Kinyitottam az ablakot és átugrottam az alattunk lévő háztetőre. Majd végigfutottam rajta, és háztetőről háztetőre ugrálva menekültem. Végül háztetőről egy kisboltra onnan pedig a földre ugrottam.
- Majd fizetek, ha lesz annyi pénzem! – ordibáltam, miközben egyre távolodtam a falutól.
Mikor már nem láttam a füstölgő kéményeket, leültem egy fa tövébe. Felhúztam a lábam. A madaram átugrott a térdemre.
- Egész barátságos kis állat vagy... jó társak leszünk – mondtam majd megsimogattam a fejét.
Elővettem egy darab húst és odaadtam neki. Majd elővettem az új könyvemet és az ölembe helyeztem. Ahogy kinyitottam a könyvet a bagoly kabala esett az ölembe.
- Biztos becsípődött az akasztója- mosolyodok, el majd visszarakom a táskámba.
Adtam még egy darab húst Tetsunak, had marcangoljon, amíg olvasok. Majd belemerültem az ismeretlen falu rövidke történelmébe...
avatar
Yukari Yama
Játékos

Taijutsu Pontok : 60

Tartózkodási hely : Válaszokat keresve...


Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett Ninja
Chakraszint: 188

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Yukari Yama

Témanyitás  Uzumaki Kushina on Szomb. Jan. 07 2017, 19:17

Szia!
Hát nem lesz egyszerű dolgod, hiszen kvázi egyedül ebben a nagy világban nem könnyű boldogulni. Szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy mivel a karaktered Elveszett ninja, aki küldetés (vagy egyéb engedély) nélkül hagyta el a származási falvát, így oda nem térhet vissza anélkül, hogy levadásznák. Sőt, azt javaslom, hogy legyél óvatos a különböző falvaknál, hiszen a bűnözőket listázzák (márpedig ő egy dezertőr).
Viszont annyit szeretnék még kérni, mielőtt elfogadnám, hogy írj egy kis bővítést, hogy kitől, mikor, hogyan tanulta a függőleges felületen járást pl., hiszen az egy tipikusan shinobi készség.
Üdvözlettel,
Kushina
avatar
Uzumaki Kushina
Mesélő

Taijutsu Pontok : Serpenyőnyi


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Ostor ez a nő!

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Yukari Yama

Témanyitás  Yukari Yama on Szomb. Jan. 07 2017, 22:03

Hello!
Megírtam a kért részt, de nem bírtam átírni a történetet, mert így túl hosszú lett. Ezért (remélem nem baj), ide rakom be: 
Ez a történés, Tetsu megszerzése után játszódik.

Eltelt pár hét...
A nap már lemenni készült, az ég narancssárgás színe, kellemesen nyugtató volt. A szél lassan suhant el a fák között, megmozgatva annak lombjait és táncra bírva ezernyi fűszálat.  A távolban madarak kellemes éneke hallatszott.
 Egy fa tövében üldögélve, hatalmasakat ásítva, olvastam. Szemeim lassan lecsukódtak volna, egy kis pihenésre bírva szervezetem. Majd egy hirtelen „Viiiiii” hang ütötte meg a fülem. Fejemet oldalra fordítva, a vállamon ülő, drága madaram, próbálta tudtomra adni „hogy ő Éhes”.  Összezártam könyvemet, és elraktam azt. Majd felálltam, és álmosakat pislogva, indultam el, valami ételt keresni Tetsunak.
Sétálás közben, hirtelen emberi hangra lettem figyelmes. Gyors léptekkel közeledtem a forrása felé.  A távolban egy tó csillant meg, körülötte pedig két sátor volt felállítva. Majd két alak is kirajzolódott a félhomályban. Az egyik, egy felnőtt, a tó közepén álldogált, míg a másik, egy fiatal a parton állva nézte őt.
Megálltam egy fa mögött, figyelve rá, hogy ne vegyenek észre. A felnőtt nagyon hangosan beszélt, mivel még én is értettem.
- Érted már kölyök? Ez a shinobi lét alapja! – kiabálta.
~Aha... tehát shinobik... Shinobik?! ~ A hideg végigfutott a hátamon, miközben megértettem a helyzetem.
- De mindenek előtt, kezdjünk a függőleges területen való megmaradással. – Magyarázott a tavon álló férfi.
A shinobi kisétált a tó közepéből, és a fiúval együtt elmentek a hozzájuk legközelebb eső fához.
- Gyűjtsd a talpadba a chakrádat és mássz fel- mondta a férfi.
Egy ideig figyeltem, ahogy a fiatal shinobi sokadszorra is leesik a fáról. Hangos kiabálásokkal jelezte, hogy „akkor is meg fogja csinálni!”.
Órák teltek el, de a fiú végre felmászott a fára. A férfi elmosolyodott, majd motyorgott valamit, és végül elvonultak a sátraikba.
Mikor már a tábortüzük is kialudt, levettem a táskámat és a kezemről Tetsu karkötőjét, és ráraktam egy alacsonyabb ágra. A madár hirtelen megindult és elfogott egy apró rágcsálót. Amíg ő evett, én megpróbáltam ugyanazt, mint a fiú. A talpamba koncentráltam a chakrámat, majd elindultam fel a fára.Sikeresen mentem két lépést, majd a földre hullottam. Nehezebb volt, mint elsőre gondoltam. Órákon keresztül szórakoztam azzal, hogy leesek, majd felállok, majd leesek.
Teltek az órák, és én már egyre jobban untam, de azért még próbálkoztam.
A nap lassan felkelt, és már majdnem sikerült felérnem a fa tetejére. Az egyik sátorban hirtelen mocorogni kezdtek, majd az idősebb ember lépett ki belőle. Egy pillanatra, megállt bennem az ütő és mozdulatlanul ültem a földön. A férfi körbenézett, majd mintha észrevett volna valamit, megindult.
- Basszus, basszus, basszus- motyogtam magamban.
Talán csak a félelem volt az oka, de még egyszer megpróbáltam, remélve, hogy ez menekülő utat nyújt. Félelemmel telve rohantam fel a fára, és csodák csodájára, egy éjszakányi szenvedés után, végre felértem a fa tetejére. Megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Na, Tetsu, ez meleg helyzet volt. - néztem oldalra. – Tetsu? – kerestem a madarat.
Ekkor realizálódott bennem, hogy a madár még mindig valahol a földön bóklászik.  Aggodalmamat egy mély hang törte meg.
- Hát te meg mit csinálsz itt egyedül? – mondta, fokozva rémületem. – De szép kis madár vagy te!
A fáról lenézve, a shinobi kezében volt Tetsu. A madárnak az ember nem volt szimpatikus. Csipkedte és karmolta, de az ember nem eresztette el.
- Tetsu! – Üvöltöttem el magam. Majd hirtelen a számra tapasztottam a kezem.
A férfi felnézett, kereste a hang forrását.
- Te, meg ki vagy? – Nézett rám.
- Vááá! – kiáltottam el magam a rémülettől, majd hátraestem és landoltam a földön. ~ h-hogy a fenébe vett észre? Meg fog ölni? Elveszi Tetsut? Nekem végem! ~ gondoltam.
A férfi odasietett, és rám nézett.
- Ki vagy te?
- kérem vissza a madaram! – nyújtottam felé a kezemet.
A férfi nem engedte el  Tetsut, viszont tovább kérdezgetett.
- Hogy hívnak kislány? És hogy kerültél fel a fára?
- A-a nevem Yama....
- Mit kerestél a fán?
- Nézelődtem... De, kérem adja vissza Tetsut! – emelem fel a hangom.
- Te shinobi vagy?
- Annak nézek ki? A madaramat!
- Nem... sajnálom. Na, menj haza kislány!
- ADJA MÁR VISSZA A MADARAM! – ordibáltam.
- Majd visszakapod... gyere egy kicsit...
A férfi elindult, vissza a tó felé. Közben a fiú is kimászott a sátrából. Én felvettem a táskám majd követtem, hogy visszakapjam a madaramat.  Egyikőjükön se volt fejpánt, még is shinobik voltak.
- Nézd egy kicsit, hogy mit hagytál ki azzal, hogy nem lettél shinobi. – mondta nekem, majd rámutatott a diákjára.
- A MADARAMAT! - ordibáltam
- Majd visszakapod! – szólt vissza- Na, most a vízen járást tanítom meg. Hasonló, mint a famászás, de itt a talpadon keresztül kell kiáramoltatni a chakrát, a víz medre felé.
Miközben a fiú fellépkedett a vízre, és jól elázott, én lefirkantottam ezen mondatokat a füzetembe.
A férfi lerakta a földre Tetsut, és elment tőle. A madár szeme felcsillant, majd eltűnt a sátrakban. Egy ideig csak nevettem azon, ahogy az ifjú egyre jobban szétázik. Majd felálltam és a madaram után indultam.
Kinyitottam a sátor ajtaját. Tetsu csőrében, és mellette egy csomó fényes dolog volt. Felvettem a bőrkarkötőd, majd összeszedtem a mániákus madaram. A fényes dolgok egy kis részét pedig besöpörtem a táskámba. Majd Tetsuval a vállamon, rohanásba kezdtem.
- Hova mész? –rohant utánam a csuromvizes fiú.
- El! – kiáltottam vissza.
Hirtelen előttem termett.
- Nem akarsz te is shinobi lenni? – mosolyodott el.
- Én először is, el akarok tűnni innen!
- De én, megtaníthatlak a chakra használatára.
Kössz, de nem kell! – Mondtam, majd elsétáltam mellette.
- Miért? Ha te is shinobi lennél, akkor lehetne egy társam és nem lennék egyedül!
- Vegyél egy madarat!
- De az nem ugyan az! A madarak semmire nem jók! Nem lehet velük beszélgetni, és ők nem barátok.
Veszek egy mély levegőt, próbálok higgadt maradni.
- A te madarad is béna! Hagyd itt és legyél shinobi!
Éreztem, hogy valami elkattan bennem. Majd akkorát ütöttem a fiú arcába amekkorát csak bírtam!
- Kushadj...és...A társamat... még egyszer a szádra ne vedd... –mondtam halkan, nyugodt hanglejtéssel. Megráztam a kezem  majd elrohantam.
Szerencsére, már nem ért utol. Így el tudtam menekülni. Mázlim volt, hogy nem törvényes shinobik... vagy, hogy nem jöttek rá, hogy én is ninja vagyok...
    Eltelt pár nap, mire egy apró tó szerűséghez értünk. Ledobtam a táskám, és előkaptam a füzetkém. Gyorsan átolvastam, amit a férfi mondott, majd elsétáltam a partra.
- „Hasonló, mint a famászás, de itt a talpadon keresztül kell kiáramoltatni a chakrát, a víz medre felé.” – sutyorogtam magamban, majd ráléptem a vízre.
Nem kellett két másodperc mire a vízbe hullottam. A víz mindössze a térdemig ért, tehát nem volt mély.
Kijöttem a tóból majd újra megpróbáltam... és újra... és újra... és újra. A fénylő napot lassan elnyelte a sötét, és helyét az égen, átvette a hold. Mostanra pedig végre eljutottam a tó közepéig. Vagyis négy percnél tovább nem bírtam a felszínen.
Másnap megint próbálkoztam, és megint csak vizes lettem. Kétnapi gyakorlás, és rengeteg vízbe esés, de végre megtanultam. Ha nem is ment hibátlanul, de büszke voltam magamra.
Végül, összepakoltam és Tetsuval újra útnak indultunk...
avatar
Yukari Yama
Játékos

Taijutsu Pontok : 60

Tartózkodási hely : Válaszokat keresve...


Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett Ninja
Chakraszint: 188

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Yukari Yama

Témanyitás  Uzumaki Kushina on Vas. Jan. 08 2017, 10:13

Szia!
Köszönöm a kiegészítést, így már rendben találom a dolgokat. Az Előtörténetet elfogadom, az alábbi értékeket határozom meg a kezdésedhez.

Pénzösszeg: 2000 ryo
Chakraszint: 110
Tjp: 10
Ajándék technika: Feloldás // Genjutsu Kai: Ennek a technikának a segítségével feloldhatók, és megszüntethetők a gyenge, közepes, és a nagy területre ható genjutsuk. Lényege, hogy megszakítjuk a saját chakrafolyamunkat így gátat szabva az illúzióknak. Az erősebb, és a hang alpú genjutsuk ellen hatástalan.
Chakraszint: 55
Besorolás: D

Ezeket, valamint a karakter alapadatait, továbbá a madarat (és annak alapadatait) kérlek, vezesd fel Adatlapra, bár innen tudod a dörgést. Jó játékot!

(És ne feledd, még kérheted az újévi ajándékokat! ;D)

Üdvözlettel,
Kushina
avatar
Uzumaki Kushina
Mesélő

Taijutsu Pontok : Serpenyőnyi


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Ostor ez a nő!

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Yukari Yama

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.