Satoshi Kawajiri

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Szomb. Jan. 14 2017, 18:07

//16 éven felülieknek!
Kawashiro, Sogiro, Keiko, Nobuyuki, Oumi, Jiro és Jyaku a karakter előtörténetében megjelent személyek, akik életüket vesztették a IV. Nagy Ninja Háborúban, amíg Satoshi kómában volt. Keisuke Kagiri pedig egy előző Élményben szerepelt: (http://narutohun.niceboard.org/t3324-satoshi-kawajiri)//


Éjszaka az erdőben




Ahogy leszámoltam Kawashiro-val, úgy döntöttem, délnek indulok. De mi vár Konohától délre is? Ismét csak egy átkozott erdő. Miért van ennyi erdő a Tűz Országában? A név hallatán lávafolyamok, vulkánok juthatnak az ember eszébe, de lehet csak én gondolom így. Miközben az erdőben sétálok, csak egy dolog jár az eszemben: Keisuke Kagiri. Alaposan elvert, és szinte alig győztem le. Annyira dühös voltam rá, hogy nem is használtam alaptechnikákat, nem is gondolkodtam, csak mihamarabb végezni akartam vele, emiatt erős Katon technikákra támaszkodtam, ami miatt gyorsan lemerült a chakrám. Amatőr hiba volt... és még egyszer nem fog előfordulni. Úgy tűnik, a naponta tartott reggeli edzésem nem elég. Ha már úgyis vándorútba kezdtem, és céltalanul bolyongok a Tűz Országában, na meg úgysem jutottam még messzebb egy Konohától két napi járásra levő falunál, fordíthatnám az időmet edzésre is. Az erdő a tökéletes helyszín a fejlődésre egy shinobinak. Ha másért nem is, azért kénytelen leszek megerősíteni a testem, hogy ne küldjenek a földre annyira könnyedén.
Keisuke Kagiri nem csak, hogy erős volt, hanem gyors is, még hozzá egy taijutsu specialista. Lehet, hogy genin vagyok, de egy vándor ninjának a rang nem számít. Különben is, még sosem láttam genint Gouukyaku no Jutsu-t idézni. Az Uchihák nem számítanak, ugyanis nekik mindig is különleges kötődésük volt a Katon technikákhoz, bár, még egy Uchiha geninnel sem találkoztam életemben. Nem is fogok, ha igaz az a pletyka, hogy kihaltak. Kár értük... talán segíthettek volna jobban kezelni a chakrámat.
Nem kell ahhoz zseninek lennem, hogy rájöjjek két alapvető hibámra. Az egyik, a nem megfelelő chakra-kontroll, ezt be lehet tudni a teljes koncentrációra való képtelenségemnek, mert állandóan ezerféle dolgon jár az eszem. A másik, a taijutsu. A testem legyengült, mert hat évig kómában voltam. Épp, hogy tudok függőleges terepen rohanni, és vízen járni, bár egy ideje azokat sem gyakoroltam. Vagyis... nem is a taijutsu, hanem inkább az erőnlét. Nem nagyon bírom az ütéseket. Jobban karban kell tartanom a testem. Lehet ennek is a chakra-kontrollhoz van köze, az elme a test fölött, ugye. De, most, hogy így belegondolok, van egy harmadik probléma is. Húsz éves vagyok, nem tizenhárom. Hat év kimaradt az életemből, az előző évemet pedig az alapok újraelsajátításával töltöttem, nem fejlődtem. Lehet, hogy elölről kell kezdenem, de nincs rá időm. Már így is elég szánalmas, hogy 20 évesen, megfelelő mennyiségű chakrával (legalábbis amennyire meg tudom mondani), három átkozott katon-technikára vagyok csak képes, és még azokat sem tudom normálisan használni anélkül, hogy ki ne merüljek. Nem is tudom, hogy lehet-e a Goukyakuu méretét változtatni, anélkül, hogy vesztene az erejéből. Nem is tudom, hogy az Endan-t lehet-e halálosabbá változtatni, több chakra kieresztésével. Kell valaki, aki utat mutat, de Konohába nem mehetek vissza. Azok után, ami történt, nem.
És mint mondtam, muszáj fejlődnöm. A Keisuke elleni harcom során rájöttem, hogy élni akarok. Még ha nem is akarnék, akkor is, véghez kell vinnem a gyerekkori álmomat, miszerint kitalálok egy új technikát. Ennyire szánalmas chakra-kontrollal, nem leszek rá képes... és ha nem hiszem véghez a céljaim, hogyan tudok majd a szeretteim szemébe nézni, ha meghalok?


---


Egy órányi kutyagolás után sikerül találnom egy hatalmas, szinte gigászi fát, valahol az erdő közepén. Végigsimítok a törzsén, még egyszer-kétszer rá is csapok, hogy láthassam, elég stabil, és vaskos. A mérete és a vastagsága alapján legalább két ezer éves lehet... ága pedig rengeteg van. Tökéletes lesz a függőleges terepen való járás gyakorlására. Akkor lássunk is neki.
Leveszem a hátizsákomat, feltűröm a ruhám ujjait, és leveszem a cipőmet. Érzem, ahogy a talpam a nyirkos földet érinti. Az egyik lábamat a fa törzsére helyezem, majd összpontosítok. Ezután a másikat is. Sikerült megállnom a fa felületén... eddig még oké. Most kezdjünk el sétálni. Egy lépés előre... vagyis inkább fölfelé. Ez is sikerült. Még egy. Most egy nagyobb. Rendben van, ez is sikerült, menni fog ez!
Elmosolyodom magamban, majd egyre gyorsabb léptekkel haladok fölfelé. A fa lombkoronáját még mindig nem látom, pedig már azt hittem, hogy fél úton járok. Lenézek, és a hátizsákom már... elenyészően kicsinek tűnik a földön. Őszintén szólva, kezdek egy kicsit megijedni, szerintem még sosem voltam ennyire magasan. Ha innen leesem, a nyakamat töröm, az biztos. Ha szerencsés vagyok, csak egy pár csontomat. Így is félig összeégtem, nem hiányzik még egy sérülés.
Talán le kéne mennem...
- Nem. Satoshi, szedd össze magad. Hogy akarsz így fejlődni, ha még ennyire sem vagy képes? Ennyit egy genin is meg tud csinálni. Mássz fel az átkozott fa tetejére! - szidom magam, miközben teszek még egy lépést előre.
Még szerencse, hogy nem vagyok tériszonyos, de a haláltól való félelem új nekem. Már egy éve nem éreztem. Becsukom a szemem, és koncentrálni kezdek. Azt hiszem... azt hiszem menni fog. Kinyitom a szemem, majd amennyire gyorsan csak tudok, fölrohanok a fán. Kis idő múlva elérem a lombkoronát... hatalmas. Elmosolyodom, majd letépem a fa egyik levelét, és a zsebembe teszem, ezután megfordulok. Itt már megszédülök egy kicsit, legalább húsz-harminc méter magas lehet ez a fa. A szeretteim arcára koncentrálok, ezzel bátorságot, és erőt gyűjtve. Minden bátorságomat, és minden erőmet összeszedve elindulok lefelé. Először kis léptekben, lassan, majd egyre gyorsabban, mire úgy a közepétől már futok, ahogy csak bírok. Sikerül leérnem, és nem is zuhantam le. Boldogan érkezem meg a talajra, majd elmosolyodom. Ennek biztos jó hasznát veszem majd. Csináljunk meg még egyszer. Talán... többször is.


---


Már beesteledik, mire annyira elfáradok, hogy a lábaim már elzsibbadtak. Holnapra biztos izomlázam lesz. Ennyit egyszerre nem szabadna edzeni, de biztos, hogy jót fog tenni a chakra-kontrollomnak, hiszen chakrát vesz igénybe a függőleges terepen való járás. De, ehhez legalább volt tehetségem. A vízen járás már nehezebb lesz. A hátizsákomból némi ételt veszek... vagyis vennék magamhoz, mire rájövök, hogy nincs. Elfelejtettem volna ételt venni? Hogy lehetek ilyen ostoba?
Belenézek a hátizsákomba, majd nyugtázom, hogy szerencsére vizem van, így iszom. A kulacs több mint a felét megiszom, úgy néz ki, jobban megviselt az edzés, mint gondoltam. Tényleg nem szabadna egyszerre ennyit eddzenem... de a francba is, a jobb chakra-kontroll a célom, nem a megfelelő erőnlét. A taijutsu-t nincs kedvem elölről kezdeni, és már elfogadtam, hogy soha nem is leszek benne jó. Nem is akarok jó lenni benne. A Katon-ra kell összpontosítanom. De felesleges ezekre a gondolatokra pazarolni az energiámat, mert roppantul éhes vagyok.
A hátizsákomban semmi nincs, amit felhasználhatnék csapdakészítésre, így kénytelen leszek egy jutsu-t használni, hogy végezzek egy állattal, de előtte találnom kell egyet. Még szerencse, hogy shinobi vagyok, legalább a lopakodást is gyakorlom. Istenem, csak a gyomrom ne korogjon, az azonnal elárulna. Az állatoknak remek hallása van, pláne éjszaka, és a hold már mindjárt feljön. Arról nem is beszélve, hogy banditák járhatnak a környéken, vagy, ha nincs szerencsém, ellenséges shinobi-k is. Nem hiszem, hogy Konohához ennyire közel merészkednének, de sosem lehet tudni, hiszen háború van. Egy barlangot is kell találnom, vagy valami félreeső helyet, ahol tüzet rakhatok. Még szerencse, hogy sok küldetésre jártam Kawashiro-sensei-vel annak idején, így tudom, hogyan kell tüzet rakni. Azt is tudnám, hogyan kell csapdát állítani egy állatnak, ha lenne megfelelő felszerelésem, de nincs. Még egy átkozott kunai-m sincs, sem shurikenem. Ráadásul, elég fáradt vagyok, nem is biztos, hogy menne egy Goukyakuu no Jutsu. Lehet, hogy az Endanra kell támaszkodnom, de annak kisebb a hatótáva... de legalább nem égethetem vele porig a leendő lakomámat, hanem csak egy kicsit pörkölöm meg. Ha időben elérem.
Na jó, keressünk egy állatot, mielőtt összeesem az éhségtől.


---


Már legalább egy órája bandukolok, a hátizsákommal a hátamon. Alig van víz a kulacsomban, de nem tehetek róla, szomjas vagyok, segít elűzni az éhséget. Mennyit is járkáltam, mire elértem ahhoz a rohadt fához? Úgy két órát? Konohától indultam délre, azaz északra kell mennem, hogy visszaérjek oda... vagy is nem Konohába, hanem a faluhoz ahonnan indultam. Már a koncentrálás is nehezen megy. Találnom kell egy átkozott állatot.
Hirtelen huhogást hallok. Egy bagoly?! Ehető az egyáltalán?! Nem érdekel, megeszem. Hol vagy, te rohadék? Kérdezem, miközben körbe tekintek. Az éjszakában nehéz, de ninja vagyok, így ha még egyszer huhog, nagyjából be tudom tájolni, hol lehet. De vigyáznom kell az Endannal, nem okozhatok erdőtüzet... már csak az hiányzik.
Legalább tíz másodpercet várok... toporzékolva. Huhogj már, az istenit! Mintha parancsra tenné, ismét huhog. De... nem tudom egész pontosan bevenni, honnan jött. Abban sem vagyok biztos, hogy ugyanaz a bagoly huhogott. Na jó, mindegy. Mit hallok még... tücsköket. Nem, nem eszem bogarat, meg amúgy is, túl kevés lenne. Farkaséhes vagyok.
Na jó, elég volt, elindulok vissza a faluba. Megfordulok, majd körbenézek. Álljunk meg... merre is indultam a fától? Olyan sötét van, hogy semmit sem látok, nem hogy azt az átkozott fát, pedig hatalmas volt. Nem hiszem el, miért ilyen rossz a térérzekem? Miért nem jártam több esti küldetésre? A francba is. Lecke magamnak: vegyél ételt mielőtt elindulsz valahova!
A lábamra nézek. Ó... és még egy. Ne hagyd el a cipődet.


---


Hogy. A fenébe. Hagyhattam ott a cipőmet annál az átkozott fánál? Eddig fel sem tűnt, hogy nincs rajtam, de abban a pillanatban, ahogy észrevettem, már érzem, hogy fáj, ahogy gallyakra lépek. Jut eszembe, néhány gombára is figyelmes lettem, ahogy a vaksötétben barangolok, meg néhány fának is nekimentem, de azt betudhatjuk a fáradtságomnak is. Mert nem csak, hogy éhes vagyok már, hanem fáradt is. Legszívesebben halálra verném magam, azért, mert nem vettem semmi ételt abban az átkozott faluban, hogy felejthettem el?! Igaz, hogy feldúlt voltam a Kawashiro-val való találkozásom után, de ha volt annyi eszem, hogy betérjek egy fogadóba, akkor igazán megállhattam volna egy közértben is!
Kis idő múlva hirtelen fényre leszek figyelmes. Tűz...? Valaki tüzet rakott? Elindulok az irányába, majd kis idő múlva nem csak, hogy egy tűzrakásra leszek figyelmes, hanem egy fölötte megsült nyúltetemre is. Sült nyúl... szinte a nyál is összefut a számban, ahogy meglátom. Mondjuk furcsa, hogy senkit nem látok a tűz közelében, nem kellene őrizniük a fogásukat? Lehet, hogy csapda... de az is lehet, hogy végre fordult a kocka, és az istenek kedveznek nekem.
Nem tart sokáig eldöntenem, hogy én bizony megeszem azt a rohadt nyulat, nem érdekel, ha csapda, inkább haljak meg attól, mint az éhségtől. Óvatosan előre lépek... semmi sem történik. Egy árva lelket sem látok.
- Elnézést kérek, bárki is legyél... de nagyon éhes vagyok. - mondom, majd összecsapom a tenyerem, és azonnal leveszem a tűzről a nyárson sült nyulat, majd egy hatalmasat harapok belé.
Amilyen éhes vagyok, szinte percek alatt el is fogyasztom, már csak a csontjai maradnak. Ezután előveszem a hátizsákomból a kulacsomat, és a maradék vizet is kiiszom belőle. Jól tettem, hogy hagytam egy kicsit arra az esetre, ha ételhez jutnék. Végre elégedetten leülök, majd hátradőlök. Hála a tűznek, még meleg is van. Jó kis helyet választottak ezek, akárkik is legyenek... bár még mindig furcsa, hogy senki sem jött vissza sem a nyúlért, sem pedig a tűz miatt. Több, mint furcsa. Most, hogy végre nem vagyok éhes, már tudok tisztán gondolkodni, így nem kell sok gógyi ahhoz, hogy rájöjjek, ez egy szinte klisébe illő csapda volt. Szinte hívogató volt. És ha csapda volt... akkor hol van, aki állította?
Körbenézek, hogy jobban szemügyre vehessem a körülöttem lévő területet. Látok egy farönköt, az egyik bozót előtt. Valószínűleg ülőhelynek használták. Hála a tűz nyújtotta fényforrásnak, messziről úgy látom, mintha valami lenne mögötte. Felállok, és odamegyek... egy hátizsák. Kinyitom, és az első dolog, amit meglátok benne egy kulacs. Azon nyomban ki is veszem, de sajnálattal veszem tudomásul, hogy már nincs benne víz. Lehet, hogy a tulajdonosa elment vizet gyűjteni? Lehet, hogy egyedül volt, de akkor miért hagyna itt egy megsült nyulat? Mi van, ha odaégeti?
Visszanézek a táskába, és találok pár holmit. Valamiféle labda-játékot... egy ilyen pingpong izét. Nem tudom, hogy mi ez, tudjátok, az az.... izé, amivel egy labdát pattogtatsz oda-vissza zsinóron. Az. Nem tudom mi a neve, mind egy. Találok egy füzetet is, amibe nincs beleírva semmi, toll nincs. Aztán, találok egy pár cukorkát, vagy csokoládét... bár köralakúak. Egy gyermek hátizsákja lenne? Egy gyerek egyedül bóklászik az erdőben?
A hátizsák mögé nézek, majd nyomokat látok. Különös, hogy eddig nem láttam őket. Lehet, az éhségem miatt volt. Jobban körbenézek, majd egy látom, hogy az én belépőmtől egy kicsit keletebbre, jóval kisebb nyomokat látok, mint az enyéim. Akárki is ez, nem egy ninja. Lehet, hogy rajtam nincs cipő, de én, képzetlen szemmel alig észrevehető nyomokat hagytam... legalábbis amikor nem léptem gallyra. Visszatérve a hátizsák mögötti nyomokra, ugyanolyan méretűek, mint azok, amik az enyémtől jobbra voltak. Ez biztos, hogy egy gyereké. De mit keres itt az erdőben, ráadásul az éjszaka közepén?
Jobban szemügyre veszem a tűzrakást. Most, ahogy így elnézem... elég amatőr munka. Geninként már jobbat tudtam összerakni. Kiveszek egy pár fadarabot a tűzből, amik még nem gyulladtak be, de eléggé szárazak. Szerencsére van egy egyszerű módszer arra, hogy fáklyát csinálj, és lám, van egy teljesen üres, papírfüzet a közvetlen közelemben. Kitépek egy pár papírt belőle, majd egy öklömnyi méretű galacsint gyúrok belőle. Nem lesz elég, több kell. Miután elég nagy méretű lett, beterítem vele a fadarabok tetejét, és vigyázok, hogy megmaradjanak rajta. Ezután, megteszem ugyanezt a többi fadarabbal, amit kivettem. Maximum ötöt bírok el, négyet a jobb karom hóna alatt, egyet pedig a bal kezemben tartok, mint egy fáklyát. A bal kezemben lévő fadarabot a tűzbe tartom, majd várok, amíg lángra kap. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, de amint kioltódna a láng, egy másik papírral bevont tetejű fadarab fölé fogom tartani, reménykedve, hogy meggyullad. Ha nem, pórul jártam, mert megint a vaksötétben mászkálhatok.
Még szerencse, hogy egy gyenge, ámde elegendő erejű szél fúj ahhoz, hogy a tábortűz hosszú ideig megmaradjon. Legalább tudni fogom, honnan indultam, azonban vigyáznom kell, hogy a fáklyáimmal ne gyújtsak föl semmit. Már csak egy erdőtűz hiányzik.
Elindulok az általam gyermeknek vélt nyomok irányába, és követem őket. Úgy egy fél óráig járkálhatok, mire egy újabb „fáklyát” kell meggyújtanom az előző lángjával. Nagyszerű, ezek még kevesebb ideig égnek, mint gondoltam. A nyomok azonban még tartanak. Követnem kell őket. Igazából, ahogy indulok előre, a léptek egyre nagyobbak lesznek. Mintha az illető futott volna. Valami elől menekült?
Egy jó idő múlva, mire pont az utolsó fáklyám lángja égne ki... már nincs szükségem rájuk. Ugyanis elértem egy, a hold által remekül megvilágított tisztáshoz, és ott megtalálom a lábnyomok tulajdonosát is. Pont a tó előtt, fekszik egy gyermek. Legalábbis... a holtteste. A látványára ökölbe szorul a kezem. Láttam már holttesteket. Láttam már valakit kegyetlen, igazságtalan módon meghalni. De ezt a gyereket széttépték. Bizonyára farkasok voltak.
Csalódottságomban leülök, és csak magam elé meredek. Nem elég, hogy ez a gyerek meghalt... még az utolsó vacsoráját sem ehette meg, mert azt én tettem. Még a holmijaiban is kutakodtam, a füzetéből darabokat téptem ki, amiket arra használtam, hogy fáklyát készítsek belőlük. A vizét is megittam. Ha életben lett volna, mit mondtam volna neki? „Bocsánat, hogy megettem a vacsorád, és megittam a vizedet, de legyünk barátok?”
A fejemet rázom. Egyáltalán mit keresett ez a gyerek az erdőben, ilyen későn, egymagában? Nincs rajta fejpánt, legalábbis amennyire meg tudom mondani, és egy ninja lehet, hogy egy fára menekült volna a farkasok elől, nem pedig a talajban hagy könnyen észrevehető nyomokat. Csoda, hogy idáig elmenekült... biztosan gyors lehetett. Az is lehet, hogy nem a farkasoktól elől futott, hanem csak megijedt valami nesztől, és ahogy a tisztásra jutott, ott támadták meg. De kár ezen törnöm a fejem. Soha sem fogom megtudni, mit keresett itt ez a fiú, vagy ki volt. Legalábbis... szerintem, fiú volt. Az igazat megvallva, nem nagyon bírok ránézni... túlságosan megrázó látvány. Az egy dolog, hogy a háború elvette tőlem a szeretteimet, a barátaimat, a csapattársaimat. Megrontotta a mesteremet is... de hogy ennyire nehéz időket éljünk, hogy egy gyermeknek valami miatt az erdőbe kell menekülnie, ahol vadak tépik szét? Hihetetlen.
Neszt hallok a hátam mögül. Azonnal megfordulok, majd négy embert látok felém közeledni fáklyával. Mind a négyen férfiak, és nem ninják, hanem falusiak, legalábbis a ruházatukból ítélve. Fáklyáik vannak, azaz... lehet, hogy a gyereket keresték. Ahogy meglátom őket, felállok. Hirtelen egy nő szalad ki mögülük.
- Naoki! - kiáltja, gondolom a gyermek nevét, de ahogy az egyik férfi meglátja a mögöttem heverő fiú holttestét, próbálja visszafogni őt, de a nő eltolja magától a karját, és előre rohan.
Vélhetőleg ő az anyja. Ahogy meglátja a gyermeke holttestét, sírva fakad. Nem is csodálom... szinte nézni sem bírom. Vajon az én édesanyám is így reagált arra, amikor Jyaku eltalált azzal a tűz-jutsuval? Szemeket érzek rám meredni... a tekintetek irányába fordulok. Mind a négy férfi rám néz.
- Ki vagy te? - kérdezi az egyik.
- Satoshi Kawajiri. - felelem. - Csak erre jártam.
- Tényleg...? - kérdez vissza kétkedve. - Nem ismerek semmilyen Satoshi Kawajiri-t. Sőt, nem is hallottam Kawajiri vezetéknevű férfiról a falunkban. Pláne olyanról, aki így megégett.
Kezdek dühöt felfedezni a hangjában. Most, hogy mondom... a másik három is olyan ábrázattal mered rám, mintha meg akarnának ölni. Várjunk csak... ugye nem gondolják, hogy én tettem?! A zokogó anya felé fordulok, aki már befejezte a sírást, és ő is, a könnyektől kipirosodott szemeivel, gyűlölettel teli tekintettel mered rám.
- Te voltál...? Te tetted ezt a fiammal?! - kérdezi.
Na várjunk-várjunk!
- Nem, nem én voltam! Követtem a nyomait! - üvöltöm, de hiába.
Már hallom, ahogy a négy féri felém közeledik. Hátrálni kezdek. Nem akarom őket bántani, tisztáznom kell ezt a félreértés!
- Nem én voltam, hinniük kell nekem! Nem tettem semmit!
- Fejezd be a hazudozást, itt álltál fölötte, mikor idejöttünk! - mondja az egyik férfi, miközben tovább közeledik felém.
Egy balta van a kezében, a másik háromnak is valamiféle munkaeszköz, amit könnyűszerrel lehet fegyvernek használni. Az anya még mindig gyilkos tekintettel mered rám.
- Ő volt, tudom, hogy ő volt! Mire vártok?! Mi van, ha legközelebb a ti gyermeketekkel teszi meg ezt?! - üvölti, és a férfiaknak se kell több, már is rám rontanak.
Azonnal hátra is ugrom, és sikerül függőlegesen landolnom a mögöttem legközelebb lévő fára. Ez már zsigerből ment. Nem tudok mást tenni, csak elmosolyodni, ami ebben a helyzetben... nem volt túl megfelelő.
- Látjátok?! Még vicsorog is ez a szörnyeteg! ÖLJÉTEK MÁR MEG! - üvölt a nő, szinte torka szakadtából.
Az istenit, ebből már sehogy sem magyarázom ki magam! De hogyan menekülök el?! Vaksötét van, és a fáklyáim, már ha lehet azoknak nevezni őket, már kifogytak! A falusiaktól nem vehetem el, és üldözni fognak, nem vagyok sebezhetetlen, ha a hátamba vágnak egy baltát, ott a vége!
- Nem én voltam, a francba is! Csak azért mosolyogtam, mert... nézzék, ez egy félreértés! Hadd magyarázzam meg! - üvöltöm, de hiába.
Magyarázatom süket fülekre talál. Tudom, hogy sántít, de... a francba!
- Ne hazudozz, tudom mi vagy te! Ahogy állsz azon a fán, mint egy ninja! Egy renegát vagy! - üvölti az egyik férfi, majd a fegyverével nekem is rohan.
Ebből sehogy sem magyarázom ki magam. Nincs fegyverem, szóval nem tudom őket feltartani anélkül, hogy meg ne ölném őket. Az egyetlen megoldás a jutsu-im, de tűz elemű vagyok... nem akarok végezni velük...
Lesütöm a szemeim.
- Sajnálom.. de élnem kell. - mondom elhaló hangon, miközben elugrom a támadó falusi útjából, majd a földre érkezem.
Koncentrálok, és jönnek is a kézjelek. Ahogy befejeztem őket, jöhet a technika. Sajnálom, hogy ezt kell tennem... de nem hagyhatom, hogy megöljenek. Sajnálom...
Várjunk csak. Nem. Mindig van kiút. Van egy technika, amit védelemként használhatok, de még sosem használtam élesben. Sztornó, új kézjelek. A földre csapom a tenyerem, szerencsére a kézjelek a gyakorlat miatt gyorsan mennek, a falusiak még nem érnek el hozzám... és nem is fognak. Felkiáltok.
- KUMO RYUU! KAENGIRI! - üvöltök, majd körülöttem, kis térségekben, szinte méterekre magasan csapnak föl a lángok.
Tudom, hogy ez meg fog erőltetni, de muszáj lesz egy kis ideig fenntartanom, legalábbis addig, ameddig meggyőzöm a falusiakat az igazamról. Nem érdemelnek halált, ők nem Keisuke, ez csak egy tévedés! Ha valaki, hát én megértem azt a fájdalmat, amit az anya érez. Vagyis nem... nem érthetem meg. Sosem vesztettem el egy gyermeket. De már én is vesztettem el számomra fontosakat. A holttestüket nem láttam... azt sem tudom, hogyan végezték. De ők is az átkozott kaotikus idők áldozatává lettek. A férfiak meg is hátrálnak, ahogy meglátják a felcsapó lángokat. Nem fognak átkelni rajta... azonban az egyik férfi, akinek egy balta van a kezében, eldobja azt, egyenesen felém. Itt a koncentrációm meg is szűnik, a lángok el is illannak, én pedig oldalra bukfencezem, de a bukfenc csak félig sikerült, annyira meglepődtem.
Ezek nagyon gyűlölhetnek... álljunk csak meg. A baltára nézve egy őrült ötlet jut eszembe. Ez az egyetlen esélyem arra, hogy mind megúszhassuk ezt az éjszakát. Minden maradék erőmet összeszedem, felkapom a baltát, majd az anya felé rohanok, akit a karjánál fogva magam elé rántok, majd a torkához szegezem a baltát. Kicsit túl erősen sikerült a torkához nyomnom, hiszen vér bugyog ki belőle, amit magasságom miatt észreveszek. Ezt látván egy kicsit engedek a szorításomon, de azért még a balta élét elég közel tartom a nyakához. Ezt látva a férfiak azonnal megállnak.
- Ne gyertek közelebb, vagy megölöm! - üvöltöm hörögve.
Szerencsére mély, tekintélyt parancsoló hangom van, és ninja is vagyok, így megtévesztőnek kell lennem. Nincs szándékomban megölni, de ez talán elég ahhoz, hogy egy kis időre visszafogjam őket, legalábbis amíg elmondom nekik mi történt. De kimagyarázhatom ebből egyáltalán magam valahogy?
- És aztán?! Hadd öljön meg! Miért kéne élnem, ha a gyermekem halott! - üvölt az anya.
- De... de mit szólna Yuuki? - kérdezi az egyik férfi.
Yuuki bizonyára a nő férje lehet, vagy mindenesetre a gyerek apja, bár, elég feminim név.
- Ő?! Ha annyira érdekelte volna a fia sorsa, nem ment volna a háborúba! - szól vissza a nő.
- Hallgassanak már! - szakítom félbe őket.
Mivel mindenki csendben marad, folytatom.
- Vándor ninja vagyok, nem renegát. Minden hónapban vissza kell mennem a falumba jelenteni arról, hogy mikkel találkoztam, miket teszek, amit aztán le is nyomoznak. A vándor ninjákat rendkívül nagy figyelemmel követik, pláne háborús időkben.
Fogalmam sincs, hogy miről beszélek, ez mind csak hazugság... de jobb, mint megölni öt ártatlan embert. Főleg, hogy a gyerekkel sem én végeztem.
- Satoshi Kawajiri vagyok, egy chuunin. Nem tudom melyik faluból származnak, de ha a környező falvak valamelyikéből, akkor biztosan hallottak már a bandita támadásokról, amiknek vezetője Keisuke Kagiri volt. Magas, izmos, áthúzott konohai fejpánt van rajta, ismerik?
Az egyik férfi a fejét vakarva elgondolkodik, majd megszólal.
- Igen, hallottunk róla... - mondja zavarodottan.
- Csak az időt húzza! - kiált a nő.
- Én öltem meg Keisuke Kagiri-t, és tudják miért? Mert ő tette ezt velem, miatta nézek ki így! Az egész falvamat porig égette, de én túléltem. Ahogy végeztem vele, Konoha felé indultam begyűjteni a vérdíjat, ha nem teszem, az ANBU kérdezősködött volna, az meg ugye nem hiányzik senkinek, igaz? Különben is, az istenek szerelmére, vak vagyok a fél szememre, és ez az erdő teljesen sötét! Hogyan tudtam volna idáig üldözni a fiút?! Ráadásul nézzenek rám, sovány vagyok, tűz elemű, fegyverem nincs, a puszta kezeimmel téptem volna szét?! Akkor miért nem mentem neki maguknak, és végeztem magukkal ugyanúgy?! Így cselekszik egy kegyetlen gyilkos?!
Mind elgondolkoznak. Szerencsére most már odafigyelnek rám. Úgy néz ki sikerült kimagyaráznom magam.
- Farkasok tették, vagy valami vadak, nem én! Higgyenek nekem! - teszem hozzá a biztonság kedvéért.
Az anya közben zokogni kezd a kezeim alatt, így ránézek.
- Kérem... hagyja abba. Csak... hadd temessem el a fiamat. - mondja.
- Persze. Sajnálom. - mondom, majd elveszem a nyakától a baltát, két lépést hátra teszek, majd eldobom a fegyvert.
Fellélegzek, majd ahogy az anya letérdel a fiúhoz, a férfiak pedig nem tudják mitévők legyenek, ismét csak megszólalok.
- Ha nem hisznek nekem, próbáljanak megölni. De nem halhatok meg. Mindenkit elvesztettem, már senkim nincs. Azért élek, hogy a szeretteim álmait továbbvihessem. Nem engedhetem, hogy végezzenek velem... és gondolkozzanak, ha meg akartam volna ölni magukat, már rég megtettem volna! Úgy nézek ki, mint egy gyerekgyilkos?! Szóval... hinniük kell nekem. Kérem. - mondom, majd meghajolok, amilyen mélyen csak tudok.
Aztán folytatom.
- Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni a fiút, ha itt lettem volna, mindent megtettem volna. De már holtan találtam rá.
Ezután végül elhallgatok. Nos, pár másodperc eltelte után sem vagyok halott, ami jó jel. Mire felnézek, a falusiak már segítenek a nőnek kivinni a fiú holttestét. Az egyik férfi a közelembe jön. Felkészülök az esetleges harcra, de ő csak a baltáját veszi magához, majd rám néz, és megszólal.
- A falunk nincs messze innen. Jöjjön velünk. - mondja halkan.
- Nem. Nem tehetem. De egy fáklyát azért adhatna. Még fizetek is. - mondom, majd előkotrok a zsebemből egy... falevelet.
Ja tényleg. A falevél, amit letéptem annak a rettentően magas fának a lombkoronájáról, mikor felrohantam rá.
- Egy... levéllel akar nekem fizetni? - kérdezi a férfi kétkedve.
Egy pillanatra elszégyellem magam.
- Egy tábortűznél hagytam a hátizsákomat. Fontos nekem... attól félek, fáklya nélkül nem fogok visszatalálni. Benne van a pénzem is, és, sok pénzem van, ígérem!
A férfi a fejét vakarja, majd kis habozás után a többiek irányába kiált.
- Hé! Segítek a fickónak elmenni a holmijáért. Ti csak nyugodtan menjetek vissza. - mondja, majd a többiek bólogatnak, és elindulnak kifelé az erdőből.
Úgy néz ki, bíznak bennem.
- Köszönöm, uram. - mondom megkönnyebbülve.
- Megpróbáltuk megölni. Ez a legkevesebb. Ha pedig hazudik... van egy baltám. - mondja, majd büszkén felemeli a fegyverét.
Kínosan elmosolyodom. Remélem nem tervezi használni. Azért örülök, hogy sikerült meggyőznöm őket arról, hogy nem vagyok szívtelen gyilkos, és végül jó véget értek a dolgok. Úgy néz ki, vannak jobb napjaim is, és nem csak állandó balszerencse jut nekem. Ezért hálát adok az isteneknek... vagyis inkább Keiko-nak és Nobuyuki-nak, illetve anyámnak és apámnak. Tudom, hogy vigyáznak rám. Ma is ők segítettek. Azért én is beleadtam egy kicsit, de... nélkülük nem mehetett volna. Mosolyogva nézek az égre, majd elindulok előre, a férfi pedig követ. Most már érzem, hogy kimerült vagyok, nem kellett volna annyi chakrát használnom a Kaengiri-re. De, egy nap után nem is tanulhat az ember jobb chakra-kontrollt. Az ilyesmihez idő kell. Nem baj... ami késik, nem múlik, nemde?


---


Elindulunk visszafelé a nyomok irányába, közben meg tudom mutatni a férfinak, hogy ezeket követtem, és így jutottam el a fiúig. De ezenkívül egy szót sem szólunk egymáshoz. Idő közben... rájövök valamire. Ha visszajön velem a tábortűzig, akkor látni fogja, hogy megdézsmáltam a fiú hátizsákját. Szinte villámcsapásként ér a felismerés, hogy ebből már nem fogom tudni kimagyarázni magam. Semmiképpen sem.
Elkerekednek a szemeim, amikor rájövök, hogy meg kell ölnöm. Ez az egyetlen kiút... látszólag ismerte a fiút, és az anyját is, engem pedig nem. Ahogy meglátja... akkor... nem, nem, nem, nem, nem, NEM! Már egy lehetetlen helyzetből találtam kiutat. Mit nekem még egy? Megoldjuk valahogy, ugye? Ugye?! Nem akarok egy ártatlant megölni, puszta félreértés miatt... nem tehetem. De ha arra kerülne a sor, nem lesz más kiút. Túlságosan sötét van, túlságosan kimerült vagyok. Egyre inkább kezd belém hűlni a vér, ahogy messziről meglátom a tűz nyomait. Még mindig nem aludt ki, helyes. Közben egy erősebb szél is feltámadt, szerencsére, viszonylag ezért ég még a tűz.
- Már látom is. - szólal meg a férfi.
Csak bólintok irányába, majd megindulok előre. Nekem kell először odaérnem, és meg kell próbálnom elrejteni a fiú hátizsákját. Azonban, ahogy a tűzrakás elé érek, feltűnik nekem... hogy az én hátizsákomat is megdézsmálták. Valami állat lehetett. Ökölbe szorul a kezem. Forrongani kezd bennem a düh, itt már a józan észnek nincs hatalma felettem.
Abban van egy családi képem! A naplóm! Ha bármi bajuk esett, én esküszöm hogy... azonnal a hátizsákom felé rohanok, és ellenőrzöm a tartalmát. Hál' istennek semmi sem hiányzik... lehet, hogy nem is dézsmálták meg, csak nem emlékszem, hogy így hagytam. Fellélegzem, majd elmosolyodom, azonban mire megfordulok... látom, hogy a férfi a baltája markolatát szorongatva néz a földön heverő papírdarabokra, a kulacsra, amit a földön hagytam, a játékokra, és a cukorkákra. A fiú hátizsákjának tartalma szanaszét hever.
- Maga rohadék! - üvölt fel, elejti a fáklyáját, majd két kézzel szorítva a baltáját azonnal nekem támad.
Félrebukfencezem az irányából, de belevág a hátizsákomba. A... hátizsákomba. Összeszorítom a fogaim.
- A NAPLÓM! A KÉPEM! HOGY MERÉSZELED?! NEM MEGMONDTAM NEKED, HOGY NEM ÉN VOLTAM?! - üvöltök torkomszakadtából.
A férfi szemmel láthatólag megijed dühös kirohanásomtól, én pedig már reflexből csinálom a kézjeleket. Ugyanaz, mint Keisukénél. A düh segít koncentrálni a chakrámat. Nem tudom, honnan van még energiám... de ha ebben a helyzetben tudnék racionálisan gondolkodni, nem így oldanám meg a dolgokat. De annyira dühös vagyok, hogy gondolkodni sem tudok. A naplómban vannak a számomra kedves emlékek... a képen pedig a szüleim.
- KATON! ENDAN! - üvöltök, és egy lángcsóva találja el az előttem lévő férfit.
A ruhája azonnal lángra is kap, a baltáját a földre ejti, ő pedig felüvölt a hirtelen hőtől, és fájdalomtól. Kis idő múlva a földre is esik. Én azonnal félrerúgom az útból, nem törődve azzal, hogy mezítláb vagyok, és a letérdelek a hátizsákomhoz, hogy ellenőrizhessem minden rendben van-e. Azonnal látnom kell!
Kettévágta a kulacsomat. Jó, nem érdekel. A képem... betörte. Ketté is vágta. A szüleimet ábrázoló képet... az az utolsó... rohadék...
Az előttem földön szenvedő férfira nézek, aki csak üvölteni tud, ahogy a bőrét marják a lángok. Dühömben felkapom a baltáját, és ott vágom, ahol érem. Még miután meghalt, utána sem állok le. Szinte felszeletelem, mint valami hentes, de messze nem olyan pontossággal és precizitással. Miután rájövök, hogy túl messzire mentem, és végre lenyugszom, nem sokban különbözik a fiú tetemétől amit a tisztáson találtam.
A holttestet látva elszörnyedek, és a számhoz kapok. Elkerekednek a szemeim. Tényleg ekkora szörnyeteg volnék? Akkor a falusiak nem sokban tévedtek... ennyi erővel én is megölhettem volna azt a szerencsétlen gyereket. Lehet, hogy meg is tettem volna, ha az emlékeimet fenyegeti.
Ami pedig a legjobban meglep... azaz, hogy egy ilyen kegyetlen tett ellenére is... úgy érzem, hogy megérdemelte. Az egyetlen dolog, ami lebeg a szemem előtt, az az, hogy tönkretette a kedves emlékemet a szüleimről. De biztos, hogy tönkretette? Nem lehet valahogy megragasztani? Nem vetettem el a sulykot?
Leülök a földre, majd ijedten meredek magam elé. Az istenekre... nem chakra-kontrollt kell tanulnom, hanem önkontrollt. Muszáj volt ilyen messzire mennem? Az ég szerelmére, a szüleim meghaltak... ennek a férfinak is lehet, hogy gyerekei voltak... barátai biztosan. Mit tettem? Kezd elsötétülni a kép. Szerintem túlságosan kimerültem... és kezdek megint éhes lenni. Lassan hátradőlök, és elalszom.
Ismerős szagra ébredek. Égett hús szag. Szóval nem álom volt... tényleg megöltem azt a férfit. Nem elég, hogy egy Endan-t dobtam rá, ami lehet, hogy nem is végzett volna vele, egy baltával fejeztem be a dolgot. Az ő baltájával. Csoda, hogy nem jöttek a vadállatok a vérszagra. Bár, a nyirkosságot elnézve... és azt, hogy sárban fekszem, vihar volt éjszaka. Hát ezért tombolt a szél. De most már teljes szélcsend van, a tűz pedig kialudt.
A madarak csicseregnek. A nap vidáman süt rám. Mint ha mi sem történt volna. Azonban tudom, hogy nincs sok időm, mire a falusiak keresni kezdik az elveszett barátjukat. Összepakolom a hátizsákom tartalmát, és dél felé indulok, ki innen, egy másik faluba. Nagyon remélem, hogy nem dél felől jöttek a tegnap éjszaka érkezett jövevények, kínos találkozásnak nézhetünk elébe.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyire brutálisan végeztem azzal a férfival... talán tényleg szörnyeteg vagyok. Ez egy ártatlan ember volt, nem egy rohadék, mint Keisuke Kagiri. Csak egy félreértés volt az egész... lehet, hogy megrongálta a családi képemet, de akkor sem érdemelt ilyen szörnyű halált... heh.
Felnézek az égre. Keiko és Nobuyuki figyelnek rám. Ők segítenek, nem? Hát, ha ezt látták... akkor már biztosan csalódtak bennem. Most már remélem, hogy még sem figyelnek engem a mennyekből, és még, hogy lélekben sincsenek jelen velem. Tényleg látniuk kéne, hogy ezzé váltam? Egy ilyen emberré? Mi az életem célja? Így már semmivel sem vagyok jobb, mint Keisuke Kagiri. Semmivel.


---


Az utam során, még a maró éhség mellett is van időm gondolkodni. Elérek egy faluba, ami szerencsére nem az, ahonnan azok jöttek, akikkel tegnap találkoztam az erdőben. A ruháim ugyan véresek, de sikerül kimagyaráznom magam azzal, hogy állatok támadtak rám. Még a cipőm hiányát is belemagyarázom: azt állítom, hogy egy fára másztam fel, és eldobtam a cipőimet, hogy a farkasokat elkergethessem, ám ez rájuk nem hatott, de úgy egy óra múlva feladták. Mostanában van gyakorlatom a hazudozásban, így hisznek nekem. Hála annak, hogy visszamentem a hátizsákomért, már pénzem is van, így miután végre ettem, ittam, majd vettem új ruhákat (természetesen feketéket), és egy pár új, fekete cipőt is, most már veszek három nagy kulacsot, amibe vizet tölthetek, és elegendő ételt legalább egy hétre... feltéve, hogy ha nem romlik meg. Nagyon remélem, hogy nem romlik meg. Közben megkérdezek egy falusit arról, hogy nem-e lehetne valahogy összeragasztani a családi képemet. Végül megoldják, rovargyanta segítségével, majd óvatos égetéssel, hogy külön kérésemre meg ne rongálják a képet. Egy kicsit kifakult, de jobb, mintha szétszakadt volna.
Szóval, ennyi? Ennyivel meg lehetett oldani? Ezért kellett megölnöm azt a férfit? Túlságosan dühös vagyok. Mit gondolnának, vagy gondolnak most rólam a szeretteim? Szerintem csalódtak bennem, mélységesen. Legalább annyira, mint én magamban. Ilyen még egyszer nem történhet. Nem engedhetem. Most már bizonyítanom kell a szeretteimnek, hogy én még mindig én vagyok, és nem váltam szörnyeteggé. Magamnak is bizonyítanom kell. Nem hozhatok még egyszer szégyent az emlékükre.
És legalább, ebből is tanultam. Önuralmat kell tanulnom. Lehet, hogy valamiféle meditációs gyakorlatot kell alkalmaznom.
Visszaindulok az erdőbe, most már elegendő étellel, és itallal. Az általam tegnap látogatott helyeket jó messzire elkerülöm. Egy hétig csak fákon rohanok függőlegesen, szökdelek közöttük, a tó vizén járok, meditálok, és a Katon-technikáimat gyakorlom. A Kaengiri-t próbálom minél tovább fenntartani, a Goukyakuu-t és az Endant próbálom minél messzebbre lőni. Nem hiszem, hogy sokat haladtam, de az biztos, hogy már lassabban merülök ki. A reggeli edzésemet még így is betartom, fekvőtámaszok, felülések, guggolások, kocogás. Ez segít jobb kondiban lenni. A meditáció pedig vélhetőleg segíteni fog a jövőbeni dührohamaim elkerülésében.
Megöltem egy ártatlan embert. Nem kellett volna, ez tény. De egy hét után, volt időm gondolkodni. Ha jobban belegondolok, más kiút nem lett volna, sem így, sem úgy. Nem tudtam volna menekülni. Mindenképpen végeznem kellett volna vele. És élnem kell azért, hogy véghezvihessem a célom. Hogy valóra váltsam az álmaim, a szeretteimért. Biztosan megértik... legalábbis remélem. Néha nincs más választásod, csak ölni. Néha szükség van a gyilkolásra, bármennyire is nem fűlik hozzá a fogad. Ez is a shinobi lét része. Sok küldetés során, néha civil áldozatok is bekerülnek a kereszttűzbe. Ha minden halotton bánkódsz, sosem fogsz előre haladni. Bármennyire is ridegnek hangzik, el kell felejtenem, hogy ez történt, de azért a tiszteletemet lerovom, mert sajnálom a dolgot. Szükséges volt, lehet... de túl messzire mentem.
Visszamegyek a férfi holttestéhez, és eltemetem. Nem tudom ki volt, így sírkövet nem tudok csinálni neki. A baltát is vele temetem el. Önzőség, tudom, de így legalább nem fognak rájönni, hogy én voltam, legalábbis, ha a falusiak visszajönnek őt keresni. Ahogy végeztem a temetésével, visszamegyek a tisztásra, ahol tovább gyakorlok. Miután eléggé kipihentem az egy hetes tréningem fáradalmait, ismét ugyanarra a következtetésre jutok, mint eddig: egy mesterre van szükségem. Egyedül nem sokra fogok jutni. De így is tanultam már valamit... azonban ha tehetem, még egyszer nem fogom engedni, hogy ártatlanok haljanak meg miattam, legfőképpen: a kezem által.
Az égre nézek. Keiko, Nobuyuki, anya, apa... remélem meg tudtok nekem bocsátani. Nem volt más választásom. Sajnálom. De ettől még nem vagyok szörnyeteg. Még mindig én vagyok Satoshi Kawajiri. Szeretett fiatok, szeretett barátotok. Ha szörnyeteg lennék, nem éreznék bűntudatot. Remélem ezt tudjátok.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 503

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Uzumaki Kushina on Kedd Jan. 17 2017, 12:53

Kedves Kawajiri,
szép iromány, kihozta a karakter (és így a shinobik) emberi oldalát is (valamint a civilekre aligha jellemző gyilkos “ösztönöket”, még akkor is, ha hirtelen felindulásról van szó), plusz nagyon tetszett a vándorok jelentési kötelezettségére való utalás. A hossza is hibátlan, tehát jutalmad:
+10 chakra (=263)
Üdv,
UK

_________________
Aktív mesélések: Hiromi AkioHazukage Kurono, Kureiji HanaroItanashi, Shori és Arata, Hamacho Yoshitaro

Njk: Konan
Fagyasztva: Shibo, Nashimaru Miuru, Vándor Kazunari, Hyuuga Junpei, Shiawase Zouo, Minovara Hitoshi, Yamanaka Inako
avatar
Uzumaki Kushina
Mesélő

Taijutsu Pontok : Serpenyőnyi


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Ostor ez a nő!

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Szer. Feb. 01 2017, 13:37

/18 éven felülieknek, a szexuális utalások, trágárság, és erőszak miatt.


A staff engedélyével egy A-szintű személy és később ellenfél szerepel a történetben, aki ellen Satoshi természetesen veszít. Keisuke Kagiri és a falusi halála az előző havi élményeimben szerepeltek, míg Keiko, Nobuyuki, Jiro, Oumi, Jyaku, Kawashiro és Sogi-sensei a karakter előtörténetében megjelent személyek.//


Báránybőrbe bújt Farkas I/II.




Mióta is járom már az erdőségeket? Egy hónapja? Talán már kettő? Nem igazán számolom. A mindennapjaim edzéssel és töprengéssel telnek, mint mindig. Már egy jó ideje. A monotonitás azonban nem az állandóság nyugtató érzését hozza el nekem. Úgy érzem, mintha egy rovar bábja lennék, de nem egy olyan, ami idővel pillangóvá változik, hanem egy örök báb, ami, miután felhasadt, és szárnyra kelt belőle a maradék életerő is, egyszerűen csak üres hüvelyként hullik le a földre, és vándorol, amerre a szél viszi. Szerintem ez vagyok én. Az ember, aki Satoshi Kawajiri névre hallgat, már csak egy üres hüvely, egy árnyéka önmagának, egy rész, amelytől nem azért nem szabadulnak meg az istenek mert büntetni akarják, hanem azért, mert nem érdemes. Nem fog nyomot hagyni a világban. Nem fogja megváltoztatni azt. Csak... van. De nem azért, mert lennie kell, hanem mert ha nem zavar senkit, nem áll a pillangók útjába, miért ne legyen?
Ez pedig... meg kell valljam, dühít. De talán, megmagyaráz egyet s mást. Ha követjük a hasonlatomat, akkor vehetjük úgy is, hogy tudatalatt ezért öltem meg Keisuke Kagiri-t. Ezért öltem meg azt a falusit is... és ugyanezért akarom megvalósítani a régi álmomat is. Azért, mert nyomot akarok hagyni a világban... azért, mert mert nem akarom elfogadni, hogy csak szállok a széllel, vagy inkább úszok az árral, akármerre is vigyen. Mindenkinek van egy útja, amit csak neki szánt a sors. Nem számít, mit talál rajta, ha egyszer már elindult, az az ő útja, az az ő sorsa, amit neki rendeltek. Lehet, hogy az én utamnak ott kellett volna véget érnie, a chuunin vizsgán hat évvel ezelőtt? Hiába minden jel arra utal, szeretném azt hinni, hogy nem, és nem csak egy test vagyok, aminek csupán az élet maradt, és még az is alig, de azon kívül semmi más nem.
Nem akarom elhinni, hogy nincs rendeltetésem ebben a világban, hogy nincs hová tartoznom. De akkor is ott a kérdés. Még ha lenne is célom, lenne is miért élnem, biztos, hogy akarnék ebbe a világba tartozni? Pontosabban, a shinobik közé? Hiszen azokról az emberekről beszélünk, akik három háború után sem tanultak a hibáikból, sőt, mi több, már a negyediket vívják. Erősebb, rátermettebb, céltudatosabb emberek vezetik a falvakat, mint én, és még is százával, talán ezrével áldozzák fel emberek életét, a semmiért. Ők nyomot hagytak a világban, vagy csak arra szolgáltak, hogy az őket sakkfiguraként használó parancsosztogatók márványköveiként díszelegjenek sorsjuk útjain? Talán csak ez jutott nekik, vagy csak ennyire rendeltettek?
Én ezért létezem? Ezért élek még? Pusztán elrettentő példaként? Mert kell, hogy legyen valami értelme. Nem akarom elhinni, hogy nincs. Kell, hogy legyen. Mert ha nincs, akkor ez nem élet, pusztán csak dacolás. És nem akarom, hogy egy örökös harc legyen az életem. Ha harcolnom kell, tegyem valami magasztosabb célért, egy eszméért, ne azért, mert újra és újra meg kell mutatnom, hogy érdemes vagyok a helyemre a világban. Főleg, hogy kezdem egyre inkább az ellenkezőjét gondolni. Az istenek sem tévedhetetlenek. Lehet, hogy itt sem kellene lennem. És minden ami velem történt, a sok szenvedés, lehet arra próbál rávenni, hogy kioltsam az életem, és végre adjam már át a helyem valaki másnak. Vagy lehet, hogy jóindulatból határoztak így az istenek. Lehet, hogy egy másik életben, jobb sors várna rám. Lehet, hogy a háborút nem nekem szánták, és az volt a hibám, hogy megszülettem, nem az, hogy még nem haltam meg.
Ki tudja... azt viszont tudom, hogy egyre kevesebbet gondolok a szeretteimre. Szerintem már kezdem helyretenni magamban azt, hogy meghaltak. Nincsenek többé. Az is lehet, hogy nem figyelnek rám, nem vigyáznak rám. Vagy lehet, hogy mégis, csak pusztán elvesztettem a hitemet önmagamban azért, ami múlt héten történt. Keisuke Kagiri halála miatt még mindig nem érzek bűntudatot, ő azt kapta, amit megérdemelt. De a falusi... akit szinte miszlikbe aprítottam, csak egy tévedés miatt, holott előtte kimagyaráztam magam. Akkor miért nem tettem ismét? Miért kellett hirtelen felindulásból nekimennem? És utána miért folytattam? Tényleg annyira elvakított volna a düh, csak azért, mert tönkretett egy családi fotót? Annyira ragaszkodom a múltamhoz, és ahhoz, ami már elveszett számomra, hogy képes lennék ártatlan emberek életét, jövőjét elvenni miatta? Azért, hogy nekem szép gondolataim legyenek? Nem... szánalmas ez?
Vagy a jobb kérdés: helyénvaló ez? Volt jogom megtenni? Volt jogom elvenni az életét? Ha igen, mi jogosított fel rá? Vagy egyáltalán dönt erről valaki, hogy ki éljen, és ki haljon, és miért?
Már a gondolataim is kuszák. Már nem tudom, hol az igazság, vagy egyáltalán miért van igazság, ha van, és hogy milyen formát öltött. Lehet az is, hogy a dolgok, csak szimplán vannak... és mi állítottuk fel a morális határokat egy afféle útmutatásként, de ha ígyis-úgyis megszegjük őket, akkor ugyan mi értelme van?
Mi értelme van bárminek is? Minden múlandó. Minden kétséges. Semmi sem bizonyos. Semmi sem garantált. Semmi sem tart örökké.
De ilyen alapon a búslakodásom sem fog örökké tartani. Előbb-utóbb, döntést fogok hozni. Mindenről. És az a döntés, végleges lesz... és örök.


---


Pár napja már csak gyakorlok. A változatosság kedvéért, ismét egy tisztáson... de ezúttal, nem a függőleges terepen rohanást, vagy a vízenjárást gyakorlom, hanem a jutsujaimat. A chakra-kontrollom sokat fejlődött, most már négy Gokyakuu-t tudok kilőni egymás után, mire kifáradok. Egy tisztáson meg ugye nem gyújtok fel semmit, mert a tűzgolyót a tóra lövöm. Szerintem ráéreztem a tökéletes összhangra a kifejtett erő, és a méret között, végül is egy Gokyakuu-nek nagynak kell lennie, hogy ha nem, akkor az egy Endan. Ami pedig az Endant illeti, már elég sokáig fenn tudom tartani, és az erejét is tudom befolyásolni. Szinte érzem a magamban áradó chakrát. Már nem kell a szeretteim arcára koncentrálnom ahhoz, hogy dühöt érezzek, és intenzívebben áramoltassam az energiámat... elég az önkontroll. Ha tudtam volna, hogy pont az önmegtartóztatás hiánya fog rávenni arra, hogy végre sikerüljön... ironikus. És roppant röhelyes. Az istenek tényleg szeretnek szórakozni az emberrel... vagy csak velem.
A nap már lemenőben van, mire végzek a gyakorlataimmal. A meditálást inkább kihagyom, ugyan is semmi haszna nincs, szerintem eleget töprengek már magamban. Egyébként is, semmi különbség nincs aközött, hogy egyedül járom az erdőt, vagy egyedül ülök le egy fa alá, és gondolkozom, egyszerűen csak elkalandoznak a gondolataim, és mindig a régi emlékeimre összpontosítok. Aztán rájövök, hogy egyszerűen nincs elég emlékem. Életem mind a 13 évet leéltem már magamban a majd két hónap alatt, többször is. Ilyenkor pedig azon filózom... mi értelme van ennek a vándorútnak, ha ki sem megyek a Tűz Országából? A vándorninják nem szoktak világot látni? Bár mondjuk ahhoz azt is kéne tudnom, hol a francban van a határvidék. Akkor mentem a legmesszebb, mikor Keisuke Kagiri után mentem. Lehet, hogy ismét el kéne mennem abba a faluba... nem tudom miért. Csak egy röpke gondolat. De ez az egyetlen új ötlet ami eszembejutott az elmúlt pár napban.
És lehet, hogy kegyetlen dolog... de az emlékeim már nem elegek számomra. És elegem van abból, hogy ugyanarra gondolok, állandóan. Muszáj valami újat látnom, vagy valami újat megismernem, mert így, egyre csak rosszabb lesz. Ma már tényleg azon gondolkodtam, hogy magamat gyújtom fel. Azt mondják, az egyedüllét tehet ilyet az emberrel. De nekem nincs szükségem társaságra... csak új dolgokra, amikkel...
Á. Komfortérzet. Stagnálás. Már értem. Talán tényleg el kéne látogatnom abba a faluba...


---


Egy napos barangolás után visszakeveredtem Konohába. Ha már ott voltam, jelentettem is. A chuuninok reakciója egyáltalán nem volt meglepő, először azt sem tudták ki a fene vagyok, aztán rájöttek, hogy jé, benne vagyok a nyilvántartásban. Közölték velem, hogy egyébként, 4000 ryou üti a markomat Keisuke Kagiri haláláért. Ó, vérdíj? Nagyszerű. Már nem csak rossz vándor vagyok, hanem egy eredménytelen fejvadász is. Satoshi Kawajiri – a lecsúszott shinobi, aki mindenbe csak belekezd!
De a pénz sosem árt, így felvettem. Aztán, megtudtam, hogy a nagyapám meghalt... ez akkor esett le, amikor új arcokat láttam a házában, pedig csak kíváncsiságból mentem oda. Talán vele is közös hangot akartam keresni. Egy újabb halott. Baj, hogy már meg se visel? Nem kedveltem az öreget, de... szerintem már megszoktam a sok halált. Azért egy virágot ő is megérdemel.
Újra virágot viszek a szerettem sírjaira, a temetőben. Már a nagyapám sírjára is teszek. Erre a temetőben, feltűnik egy újabb név. Kawashiro. Az ex-tanítóm, aki Keisuke ellen küldött egy héttel ezelőtt. Ő is meghalt. Már ez sem visel meg. A szemem sem rebben. Nem is tudom, hogy egyáltalán ő-e, lehet, hogy csak valaki ugyanazzal a névvel. Ő is kap egy virágot.
A régi, szeretetteljes gesztusomat, most már szinte robotikus mozgás. Már nem időzök sokat a síroknál. Egyszerűen csak lerovom a kegyeletemet a sírok előtt, összeteszem a két kezem, meghajolok, és elmegyek.
Ha már Konohában vagyok, visszamegyek a kórházba is. A nővéreknek fogalmuk sincs ki vagyok, az orvos, aki kezelt engem már nyugdíjba ment. Szóval... mindenki meghalt, elfelejtett, vagy eltűnt?


---


A faluba is betévedtem útközben, ahol Kawashiro remeteotthona volt. Ott megtudtam, hogy tényleg ő halt meg, kioltotta a saját életét egy pár nappal ezelőtt. Hm. Lehet, követnem kéne a példáját... de valamiért, nem visz rá a lélek. Vagy lehet, hogy csak puszta makacsságból nem teszem.
De akár hogy is, sikerült visszajutnom a helyre, ahol Kagirivel harcoltam. A hullák már nincsenek... a tüzet már kioltották. Keisuke holtteste is eltűnt... de egy lelket sem látok. Még mindig nem építették újjá. Mintha mindenki, akivel találkoznék, vagy minden hely, ahova megyek... egyszerűen csak... megszűnne. Eltűnne belőle az élet. Kezdem azt hinni, hogy ezért én vagyok a felelős.
Eszembejut, hogy Kawashiro egy barlangba akart küldeni eleinte... hogy ott kutassam fel Keisukét. A nyomok már eltűntek, de az erdőket már úgy ismerem mint a tenyeremet, és a Tűz Országa tele van erdőkkel. Biztos vagyok benne, hogy ha kettőt lépek, máris egy erdőben fogom találni magam, és a barlang valahol ott lesz.
Elindulok... végül találok is egy erdőt a falutól északra, és órákon keresztül barangolok benne. Már szinte berögzült cselekvésként keresek magas, vastag törzsű fákat, melyeken gyakorolhatom a függőleges terepen járást, és egy tisztást, ahol eddzhetek. A barlangot késő délután találom meg, és be is megyek körbenézni.
Ahogy bemegyek... nem várt látvány tárul elém... ugyanis, valaki van ott. Egy rendkívül magas, izmos testalkatú férfi, fekete hajjal, és vastag, fekete ruhákban. Ahogy észrevesz, azonnal elővesz egy kardot, aminek tokja a hátára van erősítve. Felém lép. A tekintetében látom, hogy egy rossz mozdulat, és végez velem. A szemei számomra semmitmondóak, de nem is igazán tudom, hogyan kell beléjük látni. A férfi hiába magasodik fölém, nem rettenek meg, még csak hátra sem lépek. Már én is tudok annyit, hogyha meg akart volna ölni, már rég megtette volna. Az izmos teste és a fekete haja miatt már azt hittem, Keisuke Kagiri tért vissza az életbe... aztán rájöttem, hogy a ninják közt gyakoriak az ilyen ismertetőjelek, csak én találkoztam kevéssel. Plusz, ez a férfi sokkal öregebb... és a fején a Kirigakure szimbóluma van, nem Konoháé.
- Rossz helyen jársz, fiam. Hátra arc, és tűnés. - szólal meg a barlanglakó.
A hangja ellent mondást nem tűrő, és mélyebb, mint az enyém. Látom rajta, ahogy felmér, de nem lepődik meg a külsőmön... vagy csak jól leplezi. Akár hogy is, frissítő.
- Miért, a barlang a te tulajdonod? - kérdezem rezzenéstelen arccal.
Az én tekintetemet is üresnek láthatja... vagy ő lehet, hogy tud olvasni benne. Akár hogy is, nem láthat sokat a szemeimben, maximum a céltalanságot. De, azon még ő is meglepődik, hogy mennyire mély a hangom, egy pillanatra láttam megrezzenni az arcát. Gondolom ezért volt.
- Meg akarsz halni, kölyök? - kérdezi tőlem, miközben a mellkasomhoz nyomja a pengéjét.
Csak fenyegetésnek szánta, nem vág meg vele. A zsebembe nyúlok, majd kiveszem belőle a fejpántomat, és a földre dobom.
- Már meghaltam. - mondom.
A férfi a tokjába teszi a kardját, majd előre lép. Csak pár centi választ el minket egymástól, így pedig már fel kell néznem rá. Úgy, két méter lehet, vagy több... rettentően magas, és testsúlyra nagyjából kétszer annyit nyomhat, mint én, de nem ijeszt meg. Az sem, ahogy felmér.
- Nem félsz... és nem is levadászni jöttél. Akkor vándor vagy. - jelenti ki.
Levadászni? Mert mi ő, egy szökevény?
- Még az is alig. - válaszolok. - Csak egy lecsúszott shinobi vagyok, aki nem tudta, mikor kell meghalni.
Nem tudom miért, de élvezem a kis beszélgetésünket. Lehet azért, mert nem szóltam senkihez már napok óta, vagy mert végre egy új emberrel találkoztam. De valamiért, nem mozdulok. A fickó elmosolyodik... ami meglep.
- Akkor jó társaságban vagy... Satoshi Kawajiri. - mondja egy félmosoly kíséretében.
Hogy... micsoda? Most már meglepődtem, és ez az arcomon is látszik. Honnan tudja a nevemet?!
- Sa... Satoshi...? - kérdezek vissza meglepetten.
- Ez a neved, nem? De, csak hogy kvittek legyünk, az enyém Yuusei Akira. Igen, tudom, Yuusei, hülye név. De a Kawajiri is. - mondja, rezzenséstelen tekintettel.
Yuusei Akira? Életemben nem hallottam róla. Sőt, biztos, hogy álnév. Senkit sem hívnak Yuusei-nek... Akirának lehet, de... nem, mi a francon jár az eszem? Hogy a fenében tudja ki vagyok?
- Ne legyél annyira meglepve, kölyök. - mondja, most már mosolyogva. - Kaptál egy jó tizenöt perc hírnevet a köreinkben, azok után amit műveltél Kagirival. Elevenen megsütötted. Szinte költői igazságszolgáltatás volt. Aztán pedig, követtelek, mert kíváncsi voltam, kezdők szerencséje volt-e a dolog, vagy a babérjaimra akarsz törni. De miután nem nyírtad ki Kawashiro-t, azért mert felültetett téged, és mi több, még a pénzedet sem vetted fel, nem kellett sok gógyi ahhoz, hogy rájöjjek, nem vagy fejvadász... és nem is akarsz az lenni. Csak barangolsz mindenfelé... az is lehet, hogy véletlenül jöttél ide. De ha balhézni akarnál, már rég megtetted volna. Amúgy meg... ezer közül is felismerném a szénnéégett képedet, nem mindenki jár két lábon azután, hogy ennyire megpörkölték.
Szóval... ez egy fejvadász? És követett engem? Én pedig észre sem vettem? Mi több, ha jelen volt a harcunk során Kagirival, akkor mi a fenéért nem segített nekem?!
- Mondj már valamit, kölyök. Elvitte a cica a nyelved? - kérdezi Akira, majd megvillantja a foga fehérjét.
És még is mi a fenét mondjak?! Fogalmam sincs... de igaza van, valamit válaszolnom kell... és lenne egy pár kérdésem hozzá. A legfontosabb pedig...
- Ki a fene vagy te? De komolyan? - kérdezem szinte habogva.
- A becenevem érdekel? Garou.
„Vad farkas”? Nem hallottam még... de azt tudom, hogy a fejvadászok általában csak azután kapnak becenevet, ha már híresek... és elég sok emberrel végeztek. Most, hogy jobban megnézem a fickót, teljesen más kisugárzása van, mint a legtöbb ninjának, akivel találkoztam. Szinte érezni lehet rajta a vérszagot.
- Csak... erre jártam. - bököm ki végül. - Kerestem... valamit.
- Az életed értelmét? Csak mert a falud szimbólumát az előbb, úgy dobtad el, mint egy darab szart.
- Lehet, hogy... téged.
Még engem is meglep mit mondtam. Ő sem tudja hova tenni, mert egy pillanatra eláll a szava, és pislog is egyet-kettőt. Kis habozás után végre hátralép egyet, majd hátat fordít, és a saját zsákjához megy, közben beszélni kezd. Valószínűleg már tudja, hogy nem jelentek rá veszélyt, most, hogy eléggé felmért.
- Fura egy kölyök vagy te... de sikerült meglepned, ezt nem sokan mondhatják el magukról. Viszont fogalmam sincs, mi a fenét akarsz tőlem. - mondja, miközben kutakodik. - Vagy, hogy egyáltalán mi a francnak jöttél ide, de ha valami alamizsna kell, tőlem aztán várhatod. Neveket sem adok, ha újabb prédákat keresel... és ha elfogadsz egy jó tanácsot, inkább ne legyél fejvadász.
Ahogy kivette a kulacsát, majd iszik belőle, folytatja.
- Egyébként meg, a magadfajták nem küldetésüknek érzik egy idő után, hogy segítsenek a sanyarú sorsúakon? Tudod, mert te is szénné vagy égve, és lehet mások is, szóval felcsapsz medikus ninjának, ilyesmik... te pedig ennek ellenére... mi a francot is akarsz? Tudod egyáltalán?
- Igen, tudom. - válaszolok szinte azonnal.
Összekulcsolt kezekkel várja a magyarázatom. Elég fura ez a helyzet... nem is tudom, miért nem kergetett még ki. Lehet, hogy... tényleg meglepte, hogy egyáltalán idejöttem, és most érdekli, mi a fenét keresek itt? Akár hogy is... tudom, miért vagyok itt, és mit akarok.
- A chuunin vizsgámon eltalált egy félresikerült tűzjutsu, aztán... hat évvel később, így keltem fel.
Ahogy megemlítem a hat évet, Akira szemei egy pillanatra elkerekednek, és lazít a testtartásán, de aztán gyorsan korrigál is rajta. De legalább figyel rám, és még nem szakított félbe. Fura... de ez jól esik.
- Ahogy felébredtem a kómából, az első, amit megtudtam az, hogy mindenki aki kedves volt nekem... a szüleim, a barátaim, a csapattársaim, és a tanárom... mind meghaltak. A fiú, aki ezt tette velem, azonban még élt. Tanár lett belőle... és ennek ellenére meghajolt előttem. Megalázta magát, és elnézést kért tőlem. Segíteni is akart. Így, elmentem a csapatvezetőmhöz, aki remetének állt, a háború borzalmai miatt. Nem tudta elviselni a tanítványai halálát.
- Kawashiro. - mondja Akira.
- Igen, ő volt. Segített talpra állni, és újra elsajátítani az alapokat. Aztán egy hónapra rá, Kagirire küldött. Mikor harcoltam vele, rájöttem, hogy élni akarok, és foggal-körömmel küzdöttem az életemért. Rájöttem, hogy a szeretteim vigyáznak rám. A célom, miszerint gyermekded álmunkat megvalósítom... már tisztán lebegett előttem. Aztán, egy hétre rá, minden megváltozott, mikor egy erdőben bóklásztam, és egy halott gyermeket találtam. Az érkező falusiak azt hitték, én voltam. Kimagyaráztam magam... de hiába. Ennek ellenére még is megöltem egy ártatlant. Aztán, ismét céltalanul bolyongtam. És mikor visszamentem Konohába, kiderült, hogy a nagyapám is meghalt. Kawashiro is megölte magát. A kórházban nem is tudják ki vagyok. Senki sem emlékszik rám. Senki sem tudja ki vagyok. Mindenki, akivel valaha kapcsolatba kerültem, meghalt. Még a kezelőorvosom is nyugdíjba ment, ha el tudod hinni. Nincs már itt helyem. Ezért elmentem...
- Az egyetlen helyre, ahol sikerült értelmet találnod. - fejezi be helyettem Akira.
Igen. Igazából csodálkoztam, hogy nem szakított félbe előbb. Figyelmesen hallgatott végig...a franc tudja miért. Bólintok neki. Akira mélyen a szemembe néz, majd megszólal.
- Kegyetlen a háború, nem de? Na meg, a jelenlegi Hokage egy balfasz. Tsunadét jobban szerettem, egyszer találkoztam is vele. Jó mellei voltak... aztán ő is kómába esett, vagy meghalt, vagy nem tudom.
Mi van...? Értetlenül nézek rá.
- Olyan vagy, mint egy élő gyóntatófülke, ami oda-vissza működik. Ha rádnézek, rosszul érzem magam, és úgy érzem, meg kell gyónnom minden bűnömet. Nem sértésnek szántam. - mondja mosolyogva, majd el is neveti magát.
Ez... egy fejvadász? És komolyan, semmit nem reagál arra, amit az előbb mondtam neki, ezen kívül?
- Na figyelj, Satoshi, hadd mondjak neked valamit, mint shinobi a shinobinak. Mert az vagy... öltél már a falud nevében, és a sajátodban is, szóval közénk tartozol, akár hordod a fejpántot, akár nem. - mondja, majd közelebb lép hozzám. - Nem fogod megtalálni az életed értelmét azzal, hogy egész nap búslakodsz azon, hogy kinek az életét oltottad ki, és miért. És hogy miért történt veled, ami történt. Az élet egyszerűen unfair, ez van. De még itt vagy az élők sorában. Nem hiába, nem gondolod? Ha meg kellett volna halnod, már rég megtörtént volna. És az istenek megadták neked az esélyt arra, hogy megdögölj, de nem kértél belőle, nem? Szóval, élni akarsz. Elgondolkoztál már azon, hogy miért?
Állandóan ezen gondolkozom...
- Persze, hogy elgondolkoztál, de nem jutottál sokra. Tudod miért? Mert senki sem tudja, mi a fenéért van ezen a világon. Egyszerűen csak tesszük a dolgunkat, és aztán csak azt vesszük észre, hogy családunk van, munkánk, és mindenféle felelősségünk... - ekkor a tekintete komorabbá változik. - Aztán, egyszer csak, a sors úgy dönt, hogy jól elővesz minket, mint egy lefizetett prostituáltat, és a farkát lóbálja mindenki szája felé, és figyeli ki harap rá. Én is ráharaptam, pont úgy mint te, és még mennyit nyeltem.
Ö... jól van. Erre csak pislogni tudok, de tovább folytatja, így próbálok koncentrálni.
- Nekem is voltak csapattársaim. Barátaim. Feleségem kettő is. A gyerekeim közül már csak egy maradt, aki szóba sem áll velem, szóval fogalmam sincs hol van, vagy mit csinál. Lehet, hogy már nem is él. Nagy családom volt, négy testvérrel. Mind meghalt... pedig az öcsémet szerettem, ő volt az egyetlen, aki fiatalabb volt, mint én, és én voltam a példaképe. Aranyos kölyök volt... aztán, megölték. Tudod hogy mentek régen a genin vizsgák Kirigakuréban?
Most, hogy mondja... igen, tudom. De az új Mizukage kinevezése óta ez már megváltozott... bár most, hogy így ránézek, Akira kinéz úgy ötvennek, szóval több, mint valószínű, hogy még élt, mikor a régi tradíciókat helyezték előnybe.
- Akkor tudod, mi történt. De nekem nem volt kenyerem az ilyesmi. Bosszút álltam az öcsémért, de ott már mindegy volt. Kegyvesztetté váltam, le akartak vadászni. Én pedig nem hagytam, szóval elmenekültem a falumból. Nem vándorútra keltem, hanem elveszett ninja lettem, vérdíjjal a fejemen, ahogy illik. De nem hagytam el a Víz Országot, hanem különböző falvakba mentem, menedéket keresni. Én sem hordtam a fejpántomat... nekem sem volt szívem áthúzni, nem vagyok én Akatsuki. Szerettem a falumat. Kirigakure, a maga baromságai ellenére, nem egy rossz hely, mondjon akárki akármit. De akár hogy is, elkalandoztam. Szóval, az egyik falut aztán banditák támadták meg... csípte a szemem, így megagyaltam őket. Később, jött a vezérük, én pedig még pont ott voltam. Őt már meg is öltem, aztán elmentem a rejtekhelyükre, és minddel végeztem. Kiderült, a vezérük és a fő csicskásaik fején vérdíj volt. Nem tudom mi szállt meg, de bementem Kirigakuréba begyűjteni... természetesen, azonnal elkaptak, és már a fejemet is vették volna, mire... nem hiszed el, de a kivégzésem napján... az egész családom, és a falusiak is, akiket megmentettem, mind kijöttek, és lobbiztak értem. Ez egészen addig tartott, ameddig a Mizukage füléig nem jutott a dolog, és végül... amnesztiát kaptam, azzal a feltétellel, hogy soha a büdös életben nem térhetek többet vissza a falumba, és a vérdíjaimat is csak a kapun kívül vehetem fel. Hivatalos fejvadász titulust is kaptam ilyen „nesze baszd meg, csak takarodj” alapon... a Mizukagénak sem lett volna jó dolog, ha ennyi ember kívánsága ellen megy. De ez kettővel Mei Terumi előtt volt. Danzounál azért ezt ne játsszd meg, nem lenne olyan kegyes... - fejezi be végül.
Elemzem magamban a halottakat. Szóval... Kirigakure régi törvényei szerint, az öccsét megölték a genin vizsgán, ezt pedig Akira nem hagyhatta, így bosszút állt. Ezért üldözni kezdték, ő pedig egy faluba tévedt, ahol megölt egy banditavezért, akiért fel akart venni a vérdíjat. Természetesen, Kirigakuréban kiakarták végezni, ahogy visszament. Megértem miért tette... biztos, honvágya volt. Hülye ötlet volt, de aztán szerencséje volt, mivel a falusiak, és a családja könyörgött az életéért. Ezt a részt nem igazán hiszem el... de valószínűbb, mint az, hogy megszökött a faluból. Lehet, hogy hazudik nekem, de azt viszont látom rajta, hogy biztos, hogy vesztett már el embereket. Feleségről is beszélt... pontosabban kettőről. Most pedig, itt tart, miután fejvadásszá vált. Valamikor pedig, az egész családja meghalt. Talán barátai is voltak, és azok is. Hazudik vagy nem, kerekített-e a sztorin, vagy nem, hasonlóak vagyunk, ő meg én. Fura egy találkozás ez... de szerintem már vagy egy éve nem beszélgettem valakivel ennyit.
És igazából, nem érdekel, hogy hazudik. Legalább végre beszélgetek valakivel... aki tudja, min megyek keresztül. Mert abban, hogy sokat vesztett, nekem nem tud hazudni. Látom rajta.
- Szóval... hasonlóak vagyunk. Legalább is abban, hogy mind vesztettünk már el hozzánk közel állókat. - vonom le a tanulságot.
- Na igen... vagy... csak kamuztam az egészet. Honnan tudnád? - kérdez vissza mosolyogva.
- Sehonnan. Sőt, egy pillanatig sem hiszem el, hogy a Mizukage tényleg megkönyörült rajtad egy olyan kegyetlen faluban, mint amilyen Kirigakure volt régen.
Ezután egy kicsit az arcára fagy a mosoly.
- De, miután az történt velem, ami... észre vettem valamit az emberek tekintetében, amit eddig még nem láttam. Meg tudom mondani, ki az, aki tényleg tudja, mivel is jár a háború. Ki az, aki tényleg elvesztett már valakit.
Kis habozás után folytatja.
- Rendben van, Satoshi... ha így akarsz játszani, így játszunk. Háborúba küldtek és meglógtam. Az öcsémet pedig én öltem meg... a saját genin vizsgámon.


---


Szóval, neki sincs semmije. Végül, az egész sztoriját elmondta. Az igazit. Szerintem ő is örült, hogy végre beszélhet valakivel. Már tüzet is raktunk a barlangban, és egymással szemben ülünk előtte, mint ha jó barátok lennénk. Ő egy kicsit fel is öntött a garatra, de én csak vizet iszom. Elővett valami disznótetemet a barlang hátsó részéből amit még reggel vadászott le, azt pedig egy Endannal megsütöttem... lehet kicsit túl is sütöttem. Egy Endannal raktam meg a tüzet is. Ő ezután büszkén mondta, hogy ő Suiton használó, így legalább sosem szomjas, de annál éhesebb. A Katon és a Suiton így szerinte jól kiegészíti egymást, ha vándorútról van szó... a logikája bár fura, igazából érthető.
Rátérve a lényegre, az igazi története sokkal másabb, mint amit először előadott. Miután megölte az öccsét, tehát eleget tett shinobi kötelességeinek, a saját anyja már nem bírt ránézni. A családja egyik fele ki akarta tagadni, míg a másik büszke volt rá, mert elvégezte a feladatát. De, senki sem tudta nagyon hova tenni az egészet, így ő sem. Inkább egy barátjához költözött, és nem is nagyon járt vissza a családjához. Végezte a kötelességét, mint egy rendes shinobi, amíg háborúba nem küldték. Ott meghalt a csapata, és a legtöbb barátja is. Csak simán elhagyta a szolgálatot, aztán össszekeveredett egy fejvadász-egyesüléssel. Egy céhhel, inkább. Mások vették fel a vérdíjat helyette, mivel a falujában már valószínűleg körözték. Így fizetnie kellett a vérdíjat felvevő fickó jussát is, de inkább az, mint hogy a fejét veszítse, nem? Igaza van.
Egyébként, Akira nem chuunin, hanem jounin, de nem igazán oktatott, inkább csapatot vezetett. Legalábbis, most már nem jounin, hiszen a falujának már nem számít. Akár hogy is... kár, hogy Suiton használó, mert megvallom, átfutott a tudatomon annak gondolata, hogy taníthat. Az alapokat pedig már tudom, így... nem sokra jutnánk.
Azonban, mikor már eléggé lerészegedik, sikerül rávennie arra, hogy elolvashassa a naplómat. Amíg ő órákon keresztül emésztgeti a tartalmát, én csendben gondolkozom. Ismét csak a barátaimon jár az eszem... és a sorsomon. Nem tudom, hogy miért találkoztam Akirával, és miért éppen most. Nem tudom, miféle üzenetet akarnak nekem küldeni az istenek, vagy mit akarnak nekem mondani ezzel. Az is lehet, hogy csak véletlen volt. Annyira naiv már nem vagyok, azt higgyem, szert tettem egy barátra, de azért kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből... ha szerencsénk van, nem csak egy újabb disznó. Huh. Ez humor volt? Ha igen, fura humorom volt, és már most kezd hatással lenni rám Akira.
Arról pedig, hogy én mit érzek a sztorijával kapcsolatban... megölte az öccsét, mert nem volt más választása. Sose volt testvérem, így nem tudom mit érezhetett. De gyerek volt még, legalábbis amennyire össze tudom rakni a történetéből. Jyaku is megpróbált engem megölni gyerekkorában, de nem tudta, mit tesz vele. Valószínűleg akkor még Akira sem ismerte tettei súlyát. Na meg... én is öltem már meg ártatlant. De nekem volt választásom. Ha így nézzük... kettőnk közül, én vagyok a rosszabb. Bár ő, fejvadász, már valószínűleg egy jó ideje, a korából ítélve. Biztos vagyok benne, hogy sokkal több embert tett el láb alól, mint én, mivel én még az egy kezemen is meg tudom számolni, mennyivel végeztem. Lehet, hogy ha neki harminc keze lenne, mint a hindu Ravanának, akkor sem lenne elég. De nem hiszem, hogy egy olyan ember, akinek ilyen bűntudata van azért, mert végzett a fivérével, és ennyire a szívére vette, hogy a barátai meghaltak a háborúban, csak úgy random civileket ölt volna.
És hogy mi hozta Konohába...? Ezt még részegen sem mondta el nekem. Csak annyit mondott, hogy kellett neki a stílusváltás, akármit is jelentsen az. De nem faggatózom. Én sem mondtam el neki mindent... bár a naplómmal lehet, hogy ez változni fog.
- Hát. - szólal meg végül, kizökkentve engem a gondolataimból. - Rohadt szárazan írsz. Ne legyél író.
Ezután visszaadja nekem a naplómat. Ö... ennyi? Furán nézek rá.
- De meg kell mondjam... te aztán tudsz búslakodni. Biztosan imádnak a nők. - mondja viccelődve.
Nem tudom, mit reagáljak erre... szóval, csak várok. Kis habozás után, ismét megszólal.
- Na, jól megtaláltuk egymást. Mindkettőnknek szar sorsa volt. Mindkettőnkkel jó alaposan kicseszett az élet... vagy a sors, vagy az istenek. Pár különbség van köztünk, de... te szénné égtél, én meg eláztam, ha érted.
Nem értem, de mindegy. Akira tovább folytatja.
- Én Suiton vagyok, te Katon. Én Kirigakuréból jöttem, te Konohából. Bár az én kagém szemrevalóbb, mindkettőnké egy reménytelen balfasz, csak más indokokból. Kell tovább folytatnom? Olyanok vagyunk, mint az érme két oldala. Ha erre pedig emlékszem holnap... - mondja, majd csuklik egyet, ezután ismét folytatja. - … akkor szerintem meg tudnálak tanítani valamire. Fizetségként azért, mert jól elszórakoztattál... és persze, mert nem nekem kellett verekednem egy olyan őrülttel, mint Keisuke Kagiri. Hiába csak egy chuunin volt, kattant volt a fazon.
Aha. Szerintem csak társaságra van szüksége, de nem meri bevallani. De miért is ítélkezem? Nekem is. És tanítani akar engem? Ugyan mire? Azért kíváncsi vagyok mi sül ki ebből.
- Rendben van. - mondom végül.
- Remek! Az első dolog, amit tanítok neked... tudsz pókerezni? - kérdezi, majd reménytől csillogó szemekkel elővesz egy pakli kártyát a zsebéből.


---


Egész éjjel pókereztünk, tét nélkül. Már minden szabályt ismerek... már azt is tudom, hogyan kell profi módra paklit keverni. Állítása szerint, Akira sokszor járt kaszinóba, de ha részeg, rossz a pókerarca. Szerintem, ha tét nélkül játsszunk, édes mindegy, hogy tudsz-e érzelemtelen arccal blöffölni, vagy nem. Az éjszaka során csak kihúzta belőlem azt is, hogy még sosem voltam nővel. Három perces vontatott röhögés után elhatározta, hogy elvisz egy bordélyházba, de szerinte először a munka, aztán a szórakozás.
Ahogy kidőlt, és az egész reggelt átaludta, én addig elmentem feltérképezni az erdőt, majd visszakeveredtem a barlangba. Késő délután már felkelt, és az első szavai hozzám... roppant szórakoztatóak voltak. „Baszd meg, azt hittem álmodtalak”, mondta. Ezen hangosan nevettem... hosszú idő óta először. Nem tudom mi a fenét akar nekem tanítani... de szórakoztató alaknak tartom. Kezd bennénem feléledni a remény... hogy tényleg szert tettem egy barátra.


---


- Na, Satoshi. Ezt sasold. - mondja, majd ledob elém egy hátizsákot... fémes, hangos kattanással.
Kérdőn nézek rá, mire egy gesztussal jelzi, hogy nyissam ki. Így is teszek... mire észreveszem, hogy a zsák tele van kunaival és shurikennel. Még soha sem láttam ennyit egy helyen... egy egész zsákot pakolt tele. Most, hogy jobban megnézem, ez nem is egy hátizsák, hanem csak... egy zsák, sokkal nagyobb nála, talán krumplit tartottak benne. Egyszerűen csak rá van erősítve egy pár pánt, hogy háton lehessen hordani.
- Ez... mind kunai és shuriken? - nyögöm ki.
- Egen. - bólint. - Rohadt másnapos vagyok, de ezt még én is meg tudom mondani. Na már most... célbadobunk. Aztán chakra-kontroll, függőleges járás, vizenjárás, taijutsu...
- Taijutsu? - kérdezek vissza.
- Ja. Láttam a harcodat Kagiri ellen, olyan voltál, mint egy élő bokszzsák. Ezen változtatni kell. Ne aggódj, nem foglak annyira megagyalni! - mondja vidáman, majd jól hátba ver.
Már ez is fájt... ez rosszul kezdődik.
Ugyanakkor... ennek így már van értelme. Amúgy is gyakorolnom kéne a ninja-fegyverekkel, pláne ha még azt a katanát is megtanítana használni, az nagyon jó lenne. És igaza van, taijutsu-ban rémesen sz... majdnem káromkodtam. Rémesen rossz vagyok. Kezdek egy kicsit Akirásodni...


---


Egy hónap telt el. Ez idő alatt, sok mindent tanultam Akiráról, és Akirától... de káromkodni még azért nem kezdtem el. Még mindig nem tudom mit keres itt a Tűz Országában, de már nem is érdekel, ugyanis a barátomnak tartom, szinte testvéremnek. Lehet, hogy ez kicsit túlzás, és naiv, de most először, mióta felkeltem a kómából, érzem úgy, hogy egy igaz barátom van, aki itt van mellettem, még életben van, és egyhamar nem fogom elveszteni. Nem is veszíthetném... ugyanis Akira, nagyon erős, és tapasztalt, a fura személyisége ellenére, amit már megszoktam.
Hangosan nevetek vele, mint egy normális ember. Végre... normálisnak érzem magam mellette. A vándorút, már nem is olyan magányos így, hogy egy baráttal járok erdőről-erdőre. Sok kalandban volt már részünk az elmúlt egy hónapban, de senkit sem öltünk meg. Nem állandóan a halálon, és az élet értelmén jár már az eszem. Nem hiszem, hogy megtaláltam... de végre, jól érzem magam a bőrömben. Van miért felkelnem. Nem csak céltalanul vándorlok.
Szeretem a leckéinket, és a beszélgetéseinket. Remekül dobok már célba kunaival és shurikennel, a függőleges terepen járás és a vízen járás már úgy megy, mintha születésemtől fogva tanultam volna. A chakra-kontrollom is sokkal jobb lett. Hála Akirának, végre meg is tudom védeni magam... szerintem felszedtem egy kis izmot is. Sokkal hatékonyabb edzésmódszereket mutatott, mint amiket én használtam. Még mondvacsinált súlyokat is faragott nekem, aztán persze megtanított faragni is.
Mindent, amit az iskolában nem sajátítottam el, megtanultam tőle. Meg is jegyezte, hogy gyorsan tanulok, és jó a memóriám. Megtanított a Jibaku Fuda jobb használatára is, de azt mondta, jó lenne ha megtanulnék tekercset írni, mielőtt robbantgatok.
Már mindent tud rólam, és én is majdnem mindent róla. De nem faggatom arról, mit keres a Tűz Országában... hogy őszinte legyek, mindegy is. Szóval, hogy összefoglaljam a dolgokat, rengeteg dolgot értünk el együtt, és rengeteget haladtam. Remek kondiban vagyok, és már nem nézek ki olyan nyeszlettnek. Jót tett ez az egy hónapnyi kemény edzés. Hála neki, éjszaka annyira mélyen alszom, hogy már szinte nem is álmodom. Gondolkodni is alig van időm. Szerintem már napok óta nem gondoltam Keikoékra... ugyan akkor, Akira mondta, hogy nem szabad őket elfelejtenem. Azt mondta, hogy ha más nem is, ő szurkolni fog nekem, hogy megvalósítsam az álmomat. Azt is mondat, hogyha késznek érzem magam rá, együtt fogunk egy Katon-mestert keresni, ő pedig addig állandó rezidens lesz a bordélyházban.
Ha már bordélyház... most is éppen oda tartunk, ugyanis Akira nem felejtette el az ígéretét... amire én már nem is emlékeztem. Éppen valami nagyon félreeső falu felé tartunk, mikor Akira végre megszólal.
- Izgulsz? - kérdezi egy sanda mosollyal.
- Nem igazán... - felelem kicsit szégyenkezve.
Vagy inkább megszeppenve. Persze, hogy izgulok. Sosem voltam még nővel.
- Lazulj már el! - mondja, miközben megveregeti a vállam.
Először mindig fájt, ahogy megütött, most már nem... látszik, hogy szedtem fel izmot.
- Megtanítottalak mindenre, amit tudnod kell, már csak a gyakorlás maradt. Bírni fogod! - mondja egy hangos nevetés kíséretében. - A helyre, ahol megyünk, olyan nők vannak... még a Vízből is vannak. Ugyan nem Kirigakurei ninják, de... emlékszel mit mondtam róluk?
Ó, hogy is felejthetném el. Szinte különórát tartott arról az elméletéről, hogy mivel a Suiton ninják vizet tudnak generálni, ezért a nők szerinte nedvesebbek tudnak lenni. Ott lent.
- Na, akkor ne feledd, minek válassz másik nőt, ha lehet Suiton-használód, eh? Eh? De viszont, ezek még ha nem is ninják, vérprofik, higgy nekem.
- Azért nem nagyon vonz a gondolat, hogy olyan nővel legyek, akivel már ezer másik férfi volt... - bököm ki.
- Á, ugyan, csak az idegesség beszél belőled. Meg amúgy is, mégis milyen nő nézne rád? Vagy rám? Te szénné égtél, én meg öreg vagyok... de mint a kurva élet.
Ó igen, a káromkodás, már hiányzott. De most veszem észre... hogy már szinte remeg a kezem. Jó, nagyon, nagyon izgatott vagyok. De remélem, ezt Akira nem látja... bár ahogy a szemébe nézek, már késő. Ismét hangosan felnevet.
- Nyugi van, öcsém! - mondja, majd átkarol. - Mindenki ilyen először! És először mindenki balfasz. Na már nem Danzou-balfasz, de mindketten tudjuk, hogy ő csak guminővel nyomja. Te nem. Te mától férfi leszel. És ráadásul én fizetek.
Kis szünet után, megint megszólal.
- De, lehet egyszerűbb lenne, ha egy kicsit felöntenél a garatra előtte, talán jobban csúszna a dolog. - ezután közelebb hajol hozzám. - De egy biztos... neki, jól fog csúszni!
Ezután ismét elneveti magát. Jaj, az istenekre, mibe keveredtem... bár, nem tagadom, hogy vonz a dolog. Miért ne vonzana? Sokszor gondolkoztam ezen... és ez teljesen normális. De... nos, igen. Ideges vagyok. Mi van, ha elrontok valamit? Fogalmam sincs mit kell csinálni. És nem akarok külön órát kérni Akirától erről is... meg amúgy is, egy prostituáltról beszélünk. De remélem, hogy azért jól fog kinézni... ugye jól fog kinézni? Nem valami fogatlan vén lotyót fogok kifogni, ugye? Kezdek egyre idegesebb lenni, jó lenne lenyugtatnom magam valahogy. Fura lenne, ha most a szeretteimre gondolnék... szóval inkább az edzéseinkre gondolok vissza Akirával. Ő persze közben folyamatosan beszél, ami miatt nehéz gondolkodni... és egyáltalán nem oldja a feszültségemet.


---


Csak megérkeztünk a bordélyházba. Ahogy beléptünk... lefagytam. Akirának szinte tolnia kell a madame-hoz, aki be is mutatja nekünk a nőket. Akira rám bízza a választást. Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem néznek ki rosszul, sőt... a legtöbben igazán szemrevalóak. Közben, Akira a fülembe súg.
- Az idősebb szőkét válaszd... kicsit úgy néz ki, mint Tsunade. Lehet, hogy ő az, és prostinak állt miután a Hokage-lét nem jött össze neki... akár hogy is, tapasztalt, nem lesz neki probléma, ha szerencsétlenkedsz. - súgja nekem.
Hát... nem mintha tudnék magamtól választani. Na meg eddig is hallgatam Akirára, és sosem adott rossz tanácsot. Szóra nyitom a számat... és dadogva, halkan megszólalok.
- Őt választom. - mutatok ujjal az idősebb, szőke nőre.
A nő el is mosolyodik, amitől én persze zavarba jövök, és a földet nézem. Ezután odajön hozzám, és szemből át is karol. Próbálok mindenfelé nézni, csak a szemébe nem, a szemem sarkából már Akirát látom is fizetni... és két nőt kiválasztani. Kettőt. Huh.
- Higgy nekem, jól választottál... - mondja a nő, miközben végigsimít a mellkasomon.
Ettől szinte összerezzenek, de azért tudom tartani magam. Az örömlány észre is veszi az idegességemet, és elmosolyodik.. Ha már a hangjánál tartunk... kicsit rekedt, bizonyára sokat cigarettázik. De ennek ellenére, szerintem... baromi szexi, hogy Akira szavaival éljek. Ahogy végignézek rajta, a teste tökéletes... pont, mint az újságokban. Vagy azokban a könyvekben, amiket a Konohai ninják olvastak... hatalmas mellei vannak. Te jó ég, mekkora mellek, nagyobbak, mint a fejem. Goukyakuu no Mellek. Mi a franc...?
Telt ajkak, igéző kék szemek, legalább annyira magas mint én, a bőre selymes, minden mozdulata finom, és körültekintő. A nő nyugtató hangon megszólal.
- Ez lesz az első? - kérdezi tőlem.
Nem válaszolok, csak bólintok. Gondoltam hülyének fog nézni... de nem, csak elmosolyodik. A mosolya szinte... anyai.
- Baszd meg, Satoshi. - ébreszt fel egy hang a gondolataimból.
Akiráé az.
- A sok nő közül neked muszáj volt pont kiválasztani egy luxusprostit. Tízezer ryo-ba fájt... egy óra. És te egész éjszakára kapod. Többe kerül egyedül mint az én két kis üdvöskéim egyszerre. - mondja Akira nevetve, miközben mindkét oldalán egy-egy lány van.
Fiatalok, korombeliek... és mindketten barnák. Az egyik... még Akira fejpántját is hordja. A nyakán. Kinek mi, gondolom... de azért a tízezer ryou-ra felhúzom a szemöldököm.
- Megérem a pénzem. - mondja Akirának a velem szemben álló hölgy mosolyogva.
- Nagyon remélem, hölgyem. - válaszolja Akira. - Öcsémként szeretem ezt a fiút, viselje jó gondját.
- Ó, vigyázni fogok rá. - válaszol a nő, miközben szinte pajzánul mosolyog rám.
- És... hogy hívjalak? - bököm ki végül.
- Ahogy csak szeretnél. - válaszol.
- Hívd Tsunadénak! - kiált Akira.

---

Na, Satoshi elment. Sok sikert, cimbora... és jó is, hogy félrevonult, mert amint én is éppen élveztem volna a két hölgyike társaságát, egy ismerős érzést éreztem a hátamban. Egy kunai hidegét. Hátranézek, és látok valami maszkos idiótát állni mögöttem. Felhúzom a szemöldököm.
- Nem kenyerem a beöltözősdi. Jobban szeretem, ha a nők semmit sem hordanak... te pedig még nő sem vagy. Szóval lódulj. - mondom neki unottan.

- Garou. - szólal meg végül.
Garou...? Ha ismeri a becenevemet, az nem jelent jót. Satoshinak nem mondtam... de épp egy munka miatt jártam a Tűzben... amit eszem ágában sem volt elvégezni.
- Jelen. - mondom neki összehúzott szemekkel.
Készen állok arra, hogy elővegyem a kardom, és miszlikbe aprítsam. A két nőt el is küldöm mellőlem, akik egy szó nélkül hátramennek. A madame sem szól semmit. Szerintem akárkinek is dolgozik ez a maszkos fazon, az övé lehet a bordélyház. Fura, de az első dolog ami eszembe jut az, hogy vajon nem-e fogják bántani Satoshi-t. Nem akarok rárontani, de remélem jól van. Sőt... ha valami történik a kölyökkel, ezt az egész rohadt épületet darabokra töröm. A maszkos válaszol is.
- A munkaadómnak beszéde van veled.
Nem szájalok, pedig akarok. Látták, kivel jöttem be, és vártak, amíg Satoshi elmegy. Ez azt jelenti, hogy nem ő a célpontjuk, hanem én. Bár ezt eddig is tudtam, mint mondtam, nem akarom, hogy a kölyöknek baja essen. Ráadásul miattam. Meg kell valljam, szívemhez nőtt a fiú... és már így is sok embert vesztettem. Szóval szó nélkül felállok, és a magasba tett kezekkel várom, hogy a maszkos fazon vezessen. Az emeletre visz, egy szobába, ahol velem szemben egy valami... istentelenül dagadt fickó ül egy bársonyszékben, az ölében egy túl jó csajjal. Remélem extrát kértek tőle, mert ha én lennék a nő helyében, egy ilyennel álmomban sem akarnék osztozni az ágyamon. Ráaádásul még nem csak hogy kövér, hanem idős is. Tipikus kuncsaft... de nem ismerem. Mi a frásznak van beszéde velem?
- Garou. - szólal meg. - Nem gondoltam, hogy magadtól felütöd a fejedet.
Még a hangja is undorító, nem csak ő. De szegény lányt azért sajnálom, hogy vele kell lennie... nekem már pár másodperc is elég volt vele ahhoz, hogy fintorogjak. De jobb lenne együttműködni, így megszólalok.
- Hát, mit mondjak... szeretem a nőket.
- Jobban, mint megtartani a szavadat. - mondja a dagadék, majd csettint egyet, és a lány ki is megy, aztán a maszkos férfi is.
Bölcs dolog volt egyedül hagyni őt és engem...? Nem fél, hogy megölöm?
- Először is... ha bármivel is próbálkozol, megöletem a fiút, akivel bejöttél.
- Addig fogsz élni. - szakítom félbe, gyűlölettel teli tekintettel.
- Te sem fogsz sokáig, hanem végzel el a rádszabott feladatot. Én csak egy közvetítő vagyok. - mondja.

Én csak egy közvetítő vagyok”... tipikus duma. Folytatja is.

- A főnököm felbérelt valamire... két évvel ezelőtt. Nagyon remélem, hogy tudod miről van szó.

Nem tetszik a hangneme... az meg még inkább nem, amiről beszél, mert pont ezt a melót akartam magam mögött hagyni. Közelebb lépek hozzá, ettől egy kicsit összerezzen. Helyes. Féljen is a rohadék.
- Sok mindent elvállalok... de ott meghúzom a határvonalat, hogy végezzek egy csecsemővel.
- Akkor szerencséd van, Garou, mert két évet vártál. A gyerek most már nem kisded. Így végezhetsz vele.
- Nem fogok megölni egy gyereket. - mondom kimérten.
- Akkor mi megöljük a fiút. - válaszolja egy tenyérbe mászó mosollyal.
Erre már elkapom a grabancát, a falhoz nyomom, majd ütni kezdem. Felüvölt, mire a maszkos bejön. Ahogy meglátom, hogy bejött, előveszem a kardomat, majd a dagadék torkához fogom.
- Meg ne mozdulj, vagy megölöm! - kiáltom.
- Menj és öld meg az égett arcút! - üvölti a dagadék.
A maszkos bólint. Mi...? Nem-nem-nem-nem-NEM!
- NE! - üvöltök rá.
A maszkos megáll.
- Elvégzem a feladatot.


A hozzászólást Satoshi Kawajiri összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 01 2017, 13:44-kor.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 503

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Szer. Feb. 01 2017, 13:39

A Báránybőrbe bújt Farkas II/II.


Csak... három szó jut az eszembe. „Hú, baszd meg”. Szerintem nem túlzás azt mondani, hogy ez volt életem legjobb éjszakája. Valami... hihetetlen volt. Akirának igaza volt. Nem éltem addig, amíg nem voltam nővel.
Ahogy felöltöztem, elbúcsúztam Tsunadétól, legalábbis nem az igazitól, hanem a prostituálttól, éppen mennék ki Akirának büszkén elmesélni mi történt, egy fülig érő mosollyal az arcomon, mikor is, nem találom sehol. A madame-ot is megkérdezem, de ő se mond semmit. Egy csuklyás férfi szólal meg, aki a bárpult előtt iszogat.
- Garou elment. Dolga akadt. - mondja.
Először is, ki ez. Másodszor is, Garou? A fejvadász-beceneve? Nem értem, munkát adtak neki?
- Munkát kapott? - kérdezem.
- Úgy is mondhatjuk. Hamarosan visszajön.
- Merre ment? - kérdezem.
- Tényleg tudni akarod? - válaszol a csuklyás.
Még is miféle kérdés ez...? Persze, hogy tudni akarom. A férfi útba is igazít, egy messzi faluba ment, azt mondta, ha sietek, még utolérem. Ám legyen. Nincs türelmem megvárni, beszélnem kell Akirával a tegnap estéről... ezt hallania kell. Bár, két dolog feltűnt. Ahogy irányt mutatott, a csuklyás férfi elmosolyodott magában... ami furcsa volt, de mindegy. Jelenleg túl energikus vagyok ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzak. A másik pedig az, hogy nem is kértek tőlem fizetséget. Lehet, hogy Akira előre fizetett... mindegy.
El is indulok kifelé, és délnek megyek. Amennyire ismerem Akira tempóját, előbb-utóbb utolérem.


---


Majdnem egy egész napot kellett gyalogolnom, mire elértem egy faluhoz. És amit az utam során láttam, több, mint aggasztó. Kibelezett hullákat láttam. Egyre többet, ahogy beléptem a falu területére. Karddal intézték el őket, de nem sokban különböztek egy vadak által széttépett prédától. Egy vad farkas keze munkája... Garou. Mondta nekem, hogy ez volt az ismertetőjele. Úgy aprította fel az áldozatait, mint egy vadállat tette volna. De nem áll össze a kép.
Hiszen ezek ártatlanok. Legalábbis, a legtöbb egyszerű falusinak nézett ki... útonállókat is láttam az ösvényen, de ők amúgy is csak az erőszakból értenek. Azonban... minek falusiakkal végezni? Biztos, hogy ez Akira volt? Nem hiszem, hogy...
Gondolataimból egy szempillantás alatt kizökkent a látvány, ami elém terül, ahogy elérem a falu főterét. Az összes falusit... lemészárolták. Kibelezték. Vérbe fagyva fekszenek a földön. Látom is a bensőségeiket. Ránézésükre már a hányinger kerülget... de a leginkább az zaklat fel, amit a távolban látok.
Akira éppen egy nőt hurcol ki egy házból, aki sírva fog a kezében egy gyermeket. Ahogy ránézek Akirára, a szemeiben már nyoma sincs kedvességnek. Igazából... semmi érzelemnek sem. Olyan, mint valami gép, ami csak a beleprogramozott feladatokat végzi. A nő torkát rezzenéstelen arccal vágja el, majd félre is löki. Az anya utolsó szavai ezek voltak: „Fuss”. A gyermek futni is akar, de Akira utána dobja a kardját.
A hátában landol. Teljesen felnyársalja. A gyermek térdre esik, a szájából dől a vér... majd összeroskad, és meghal. Akira odalép hozzá, és kihúzza belőle a kardját, ahogy letakarítja, meglát engem, majd elkerekednek a szemei.
Elképedtem... nem tudom... nem tudom feldolgozni amit láttam. Ez... ez lenne Yuusei Akira igazából? Egy.. könyörtelen gyilkos?
Nem... nem hiszem el. Nem akarom elhinni. Nem lehet igaz. Még a bordélyházban alszom. Csak álmodom. Ez csak egy rossz álom. Egy rossz álom.
Egyrosszálom. Nemigaz. Nemlehetigaz. Nincsilyen. Ilyennincs. EznemAkira. EznemAkira. EznemAkira. Eznem... ez ő... nem...
A fejemhez kapok, és vadul masszírozni kezdem. Mintha a kezeim egy grafitceruza radírjai lennének, el akarnám tüntetni azt, amit az előbb láttam. Gyorsan veszek levegőt, szinte már zihálok, mikor ismét a halott falusiakra téved a tekintetem. Nem bírom tovább, és végül elhányom magam. Eltart egy jó darabig, mire teljesen kiürítem a gyomrom tartalmát... már négy-kéz-lábra is estem. Ahogy felnézek, és megtörlöm a szám... Akira fölöttem áll.
- Mit keresel itt? - kérdezi érzelemtelen hangon.
- Tényleg... te vagy...? - kérdezem.
Csak ennyit tudok visszakérdezni.
- Én bizony. Garou... a bérgyilkos. - mondja.
Bérgyilkos...?! Bérgyilkos?! Nem fejvadász?!
- Ne legyél annyira meglepve. Várható volt, nem? Semmi jó sem tart örökké ebben az életben. Naiv voltam, Satoshi. Szükségem volt a társaságra. Szükségem volt valakire, aki még nem lát szörnyetegnek. Aki nem tudja ki vagyok. Azt hittem, barátok lehetünk, és elkísérhetlek a vándorutadon... találhatok neked mestert, aztán végre valami jót is tehetek az oldaladon. Tényleg azt hittem. Így szerettem volna hinni. De... ez csak hiú ábránd volt. Mert igazából, nem az az ember vagyok, akinek megismertél. Yuusei Akira meghalt akkor, amikor elhagyta Kirigakurét. Most már csak Garou van. Egy gyerekgyilkos. - mondja Akira, majd leveszi a fejpántját a fejéről, és a kardjával belevág.
Áthúzta a jelet. Pont, mint az Akatsuki. Ezután a földre dobja a fejpántot, majd elteszi a kardját, és elindul előre. Rám sem néz.
Én pedig... én pedig... nem is tudom, hogy mit érzek igazán... de azt igen... hogy roppantul, kibaszottul, kurvára dühös vagyok! Elárult engem?! Akira átvert engem és egész végig hazudott nekem?! Velem akarta megváltani magát, de aztán rájött, hogy csak hiú ábránd volt az egész?! Szóval a semmiért tanított?! Miféle baromság ez?! MI EZ?!
Ökölbe szorul a kezem, és egy jó marék földet veszek a kezembe ennek köszönhetően.
- GAROU! - üvöltök fel, majd felpattanok, és a földet felé dobom.
Meglepetten néz hátra, mire részemről jönnek a kézjelek.
- KATON! GOKYAKUU NO JUTSU! - üvöltök fel, és egy hatalmas tűzgolyót idézek meg, amit felé küldök.
Egy pár nagyon gyors, akrobatikus mozdulat segíségével elkerüli, majd érzelemtelen tekintettel néz rám.
- Ez mi volt, Satoshi? Tán meg akarsz ölni? - kérdezi.
Nem tudom... nem tudom mit akarok... nem tudom már mi az isten folyik itt! De tudja mit?! Igen! Meg akarom ölni Garou-t, és visszakapni Akirát! HOLVANAKIRA?!
- Hol van Akira?! - üvöltöm rá is. - Takarodj innen! Ha meg kell öljelek, hogy visszajöjjön, hát megteszem!
Garou ezen csak elmosolyodik.
- Úgy gondolkozol, mint egy gyerek. De nem csoda, hisz hat évig kómában voltál.
- Te csak ne beszélj nekem a gyerekekről te szemétláda! Mi a fenéért ölted meg?! Elvetted egy ártatlantól a jövőjét! Egy gyerektől! Hogy lehettél erre képes?! Ki a franc vagy te?! Az Akira, akit én ismerek, nem tenne ilyet!
- Mert az Akira akit ismertél, nem létezik! - szakít félbe.
Elakad a szavam, és elkerekednek a szemeim.
- Mondtam neked, nem fejvadász vagyok, hanem bérgyilkos. Nincs semmiféle fejvadász céh. A bérgyilkosoknak meg pláne nincs szükségük a társaságra. Soha senki nem vett fel helyettem vérdíjat. Egyszerűen csak hallották mire vagyok képes, és a daimyo-k megmozgattak minden követ azért, hogy felbérelhessenek. Szerencsém volt, ez minden. És utána, a jó embereket nyűgöztem le a jó időben, és ezért élek még. Ennyi az egész, Satoshi.
- De akkor miért jöttél ide?!
- Mert nem fűlt a fogam egy munkához. Egy Kekkei Genkai teljes vérvonalát kellett levadásznom. Az utolsó gén-hordozó egy nő volt... de mire eljutottam hozzá, már gyereke született. Az apát megöltem, és a nőt is meg akartam, de a gyerek... ott meghúztam a határvonalat. Feladtam a dolgot.
Igen... ez Akira... ez ő... akkor még van benne valami Akirából!
- De aztán... hát, vegyük úgy, hogy rájöttem, nem ez a nekem való élet. Nekem már nincs hova tovább, Satoshi. Kiválasztottam az utamat, évekkel ezelőtt, és kitartottam mellette. Neked is meg kell találnod a sajátodat. Találj egy Katon-mestert. Találj ki egy saját technikát. Élj. És ne végezd úgy, mint én. - mondja, majd ismét hátat fordít nekem.
Nem... nem... nem, nem, nem és nem! Nem! Miért... miért kellett ennek így végződnie?! Nem hagyhatom, hogy így végződjön!
- AZONNAL ÁLLJ MEG, AKIRA! - üvöltök rá, majd felérohanok.
Már elő is veszi a kardját, és ahogy a közelébe érek, suhint. Ez az utolsó dolog, ami megmaradt.

---


Sajnálom, Satoshi. Tényleg sajnálom, de nem vagyok az, akinek gondoltál. Mindketten tévedtünk velem kapcsolatban. Mindkettőnkek csalódnia kellett bennem.
Elteszem a kardom. Jól megvágtam a kölyköt, de nem öltem meg. Tudom, hogyan kell vágni. Nem vagyok egy medikus ninja, de el tudom állítani a vérzést, és rendbe tenni annyira, hogy orvoshoz vigyem.
Ha a hátamon is kell cipelnem, megteszem. Azt akarom, hogy éljen. Bűntudatom van, igen. Tudom, mit tett vele az a Kawashiro... és most én is elárultam. De inkább ez, mint hogy egy olyan barátja legyen, mint én. Nem szabad tovább hitegetnem magam. Egy kegyetlen gyilkos vagyok, semmi több. Egyszerűbb lesz, ha elfogadom. Egyszerűbb lesz, ha nem dédelgetek hiú ábrándokat többé. Ha nem álmodom többé. Hiszen az utamat már megválasztottam. Elindultam rajta. Most már, ha már ennyire messze jutottam, nem fordulhatok vissza. Naiv voltam, és ostoba. De legalább, valami jót is cselekedtem végre... megmutattam ennek az elveszett kölyöknek, hogy van miért élnie. Legalábbis remélem, hogy megtettem.
Vajon milyen volt neki először nővel lenni? Szerettem volna hallani... ritkán láttam mosolyogni. De, most már mindegy is. Tényleg olyan volt, nekem, mint az öcsém, de ahogy orvoshoz viszem, a barátságunknak vége. Gyűlölni fog, pláne azután, hogy ezt látta.
Egyáltalán... hogyan jutott ide? Nem beszélhetett a dagadékkal, mert akkor... a maszkos. Ő mondhatta neki. Azt hiszem, elmegyek még egyszer abba a bordélyházba, miután elvittem valakihez, aki érti a dolgát. Nem medikus ninja... de érti a dolgát. És tud titkot tartani. Satoshinak nem hiányzik, hogy összetűzésbe keveredjen miattam. A Garou nagy név... és annyira örültem, mikor tudtam, hogy Satoshi nem hallott róla.
Szerintem túl magányos voltam. Öregkoromra már szentimentális vagyok... feleslegesen szentimentális. De akkor sem fogom hagyni, hogy még egy gyerek halála a lelkemen száradjon. Még csak húsz éves. Előtte az élet. Ha bosszút akar rajtam állni, ám legyen. De nem tudhatja még, hogy a bosszú semmire sem vezet. Még üresebb leszel tőle... de nem szeretném, hogy ez legyen a célja. Remélem idővel túlteszi magát rajta.
Bár nem vagyok az apja, és most már valószínűleg sem testvérként, sem barátként sem fog rám tekinteni... azért remélem, hogy a szíve legmélyén még nem fog igazán gyűlölni.
Heh. Kit is akarok átverni... biztos, hogy gyűlölni fog. Biztos, hogy bosszút akar majd. Hiszen ismerem már... a legjobb lenne, ha végeznék vele. De valamiért nem visz rá a lélek. Ez is egy újabb hiú ábránd vajon?

---


Kinyitom a szemeim. Egy sötét szobában vagyok... csak a kandalló fényét látom. A fájdalom azonnal belehasít az oldalamba, és ahogy odanézek, látom, hogy bekötöztek. Félmeztelenül fekszem egy eléggé kényelmetlen ágyon, de legalább egyenesen tartja a hátamat...
Bekötöztek? Oldalba szúrtak, igen... Garou!
Azonnal fel akarok pattanni, de egy erős kéz azonnal letaszít az ágyra, a mellkasomnál fogva. Egy bekötött szemű öregre leszek figyelmes, hosszú szakállal. Még izmosabb, mint Akira.
- Óvatosan, Kawajiri. - mondja nekem.
- Ki maga, és honnan tudja a nevem? - kérdezek vissza.
- Egy orvos vagyok. És Garou mondta meg a nevedet. Ő hozott ide.
Garou...? Azaz Akira? Orvoshoz vitt, miután kis híján felnyársalt?
- Miért...? - kérdezek vissza.
- Honnan tudjam? Nem szoktam kérdezni, ezért is szeretnek. A nevemet sem kell tudnod. Én is elfelejtem a tiédet. Ha hívnod kell valahogy, hívj Doktornak, mert az vagyok. Igazi orvos, nem medikus ninja... szóval nem tudom gyógyítani a chakra-hálózatodat. Ha úgy érzed megsérült, menj vissza a faludba. - mondja, majd kis szünet után folytatja. - De akár hogy is, a páciensem vagy, és jó pénzt kaptam azért, hogy meggyógyítsalak. Szóval, ne mozogj.
De... nem fekhetek itt. Addig nem, amíg...!
- Nem maradhatok itt. - nyögöm ki.
- Igen? Akkor menj csak bátran a halálodba... miután meggyógyultál. Sosem hagyok félbe munkát. - mondja a magát Doktornak nevező öreg, ellent mondást nem tűrő hangon.
De engem ez nem hat meg. Még egyszer próbálok felpattanni, mire erősebben nyom az ágyhoz. A harmadik megmozdulásomra már egy kardot szegez a nyakamhoz... nem szikét, hanem kardot. Egy rendkívül jó állapotú katanát, aminek a pengéjén szinte megcsillan a fény. Nem is láttam, hogy elővette... nem is volt a hátán tok... akkor hogyan?
- Szamuráj vagyok, nem ninja. - mondja az öreg, mintha olvasna a fejemben.
Szamuráj...? A Tűz Országában?
- Elég, ha ennyit tudsz. Most pedig feküdj vissza, és pihenj.
A fogaimat csikorgatva visszafekszem... így elveszi a torkomtól a pengét, majd beül egy karosszékbe a kandalló elé. Ismerős látvány...

---


Nem találtam meg őket. Kereket oldottak. A maszkos fazon, és a dagadék is... azért a bordélyházat felgyújtottam. Persze, előtte mindenkit kimenekítettem. Láttam a szőkeséget is, aki Satoshival volt. Megtudtam az igazi nevét is, és Satoshi be fog szarni, ha meghallja, mert esküszöm, hogy Keiko. Heh! Megadtam neki a Doki címét, és jó pénzt fizettem azért, hogy el is menjen oda. Ennyivel még azért lógok a kölyöknek... és sokkal többel is. Szerencsém, hogy a doki nem szereti a nőket, mert tuti lecsapna egy ilyen falatra. Én is... ha nem tisztelném Satoshi-t. Na meg magamat sem. Ez nem a megfelelő alkalom a csajozásra... meg kell találnom a maszkos fazont, és a dagadékot is. Akárkik is voltak, annak dolgoztak, aki felbérelt. A melót pedig elvégeztem, így hamarosan kapcsolatba kerülök a bérlőmmel, akivel eddig csak levél útján kommunikáltunk. Majd őt megkérdezem... ha pedig nem ad kielégítő választ, megölöm. Mert a rohadt munkája... az egyetlen barátomba került, akit tíz év alatt szereztem.
Ki tudja, mi lett volna... de mindegy is. A felgyújtott bordélyház jó nyom Satoshinak ha utánam akar jönni. De remélem előtte eddz majd. Keiko majd mindent elmond neki, amit kell.
Némán indulok el előre, a katanámat pedig elteszem. Már nem lesz rá szükség... legalábbis, egyelőre.

---


Eseménytelenül telnek a napok. Úgy négy telhetett el, amióta itt vagyok... volt időm gondolkodin, és lenyugodni. Akirának... úgy értem Garou-nak, igaza van, egy valamiben. Naiv volt, ahogy én is. Egy ilyen világban, mint amiben élünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy barátaink legyenek. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyjuk a körülöttünk folyó igazságtalanságokat, és a világ kegyetlenségét. A sors unfair. Az istenek pedig szeszélyesek.
Ha már itt tartunk... elegem van az istenekből, elegem van a sorsból, és elegem van mindenfajta felsőbb erőből is, ami lételemének érzi, hogy kitoljon velem. Mi a francnak kellett ennek megtörténnie...? Tényleg olyan nehéz lett volna hagyni, legalább egy kicsit is, hogy tovább bízzak valakiben? Hogy tovább hallgassak az útmutatására?
A mellkasomra teszem a kezem... fura, hogy ilyen kemény. Tényleg eléggé megedzettem magam Garou útmutatása alatt. Leszúrt, de nem ért létfontosságú szervet. Tudom, hogy nem akart megölni. Tudom, hogy ártani sem akart nekem, én voltam az, aki nem hagyott neki más választást. De ő sem hagyott magának.
Hiába voltam erősebb nála, nem azért veszítettem, ennyire már rájöttem. Azért veszítettem, mert nem vagyok tisztában önmagammal. Nem tudom miért élek. Ő tudja. Rájött, hogy ki ő valójában, és az nem Yuusei Akira... feltéve, hogy ez az igazi neve. Hanem Garou. Ő egy kegyetlen gyilkos, ahogy ő is mondta, egy gyerekgyilkos. Valami Kekkei Genkaios munkáért... elvette egy gyermektől az élet esélyét. De biztos, hogy olyan unfair volt? Hiszen az élet maga is unfair. Igazságtalan. Kilátástalan. Lehet, hogy megkímélte a gyereket a további szenvedéstől.
De... ez csak egy kifogás. Csak próbálom a jót keresni Akirában, holott ő maga is mondta, hogy már semmi sem maradt benne. Nem tudhatom, hogy a gyereknek nem lett volna jó élete. Nem tudhatom, hogy nem váltotta volna meg a világot... vagy ki tudja, talán fejezi be a háborút. Hiú ábránd, lehet... de lehetséges.
Mi, emberek, nem csak shinobik, hanem mindenki, tele vagyunk hiú ábrándokkal. Tele vagyunk kétyelekkel, kétségekkel, fogalmunk sincs kik vagyunk, miért születtünk, és hogy milyen nyomot fogunk hagyni a világban. Csak reménykedhetünk a legjobbakban.
Igen, úgy érzem, hogy Garou elárult. Igen, fáj. És... most nem tudom mitévő legyek. Nem azért, mert céltalan vagyok... hanem azért, mert nem tudom melyik eshetőséget válasszam. De igazából... szerintem tudom mit kell választanom, csak nem akarom magamnak bevallani.
Lehunyom a szemeimet. Itt az ideje őszintének lennem magammal. Ugyanis... meg kell ölnöm Garou-t. Csak azért vált ezzé, mert a rossz utat választotta... nem hagyhatom, hogy tovább szenvedjen. És azt sem... hogy ártatlanok szenvedjenek miatta. Nem volt igaza a gyermekkel kapcsolatban. Sok mindenben igaza volt, de ebben nem. Sőt, egy pár másik dologban sem. Nem... akár hogy is nézzük, ez egy gonosz cselekedet volt. Semmi mentsége nincs. A szemem láttára ölt meg egy védtelen nőt, és gyereket. Még csak nem is tagadta, hogy a többi falusi vére száradna a kezén.
Végigsimítok a hajamon. De hosszú lett... sok idő eltelt már, mióta elkezdtem a vándorutamat. És már így is... eleget láttam a világból ahhoz, hogy tudjam, elegem van belőle.
- Látogatód érkezett. - szólal meg a Doktor.
Gondolataimból kizökkent a hangja, és fel is tápászkodom. Most már engedi nekem. Ahogy a bejárati ajtó irányába nézek, egy... ismerős alakot látok. Ez nem...? De. A nő a bordélyházból. Mi a francot keres itt? Meglepettségemnek nincs időm hangot adni, mire megszólal.
- Garou... küldött. Azt mondta, az igazi nevemen mutatkozzak be. A nevem Keiko. - szólal meg a nő.
Elképedek... Keiko...? Tényleg ez a neve...?


---


A kunyhó előtt ülünk, egy erdő közepén. Eléggé nehezen észrevehető helyen van... szerintem az erdő ezen részében még soha nem is jártam... de a Tűzben rengeteg erdő van. Keiko, mi? Nem hiszem el, hogy ez a nő neve, aki nem elég, hogy prostituált, elvette a szüzességemet.
De amit utána mondott, az még meglepőbb volt. Garou elment a bordélyházba nyomokat keresni, de miután nem találta az intézmény tulajdonosát, felgyújtotta az egészet, a nőket azonban kimenekítette. Találkozott Keiko-val, és utána hozzám küldte, hogy elmondhassa nekem, merre ment. Arról pedig, hogy mi tartott idáig... mint kiderült, Keiko-nak van egy lánya, akiről gondoskodnia kell. Először hozzá ment el, mert nem tudta, melyik falun ütött rajta Garou az elmondása szerint. Azonban nem az ő faluján, így minden rendben volt. Ezután elindult ide, hiszen jó pénzt fizetett neki Akira. Eleget ahhoz, hogy ne kelljen többet a testét árulnia.
De, nekem csak egy kérdésem van.
- Hogy a fenében az a neved, hogy Keiko? - kérdezem.
- Nem válaszottam meg a nevemet. - mondja. - Ide sem akartam először eljönni... de hálás vagyok a pénzért, amit a barátod adott nekem, szóval végre ki akartam fejezni emberi módon. Nem úgy, ahogy eddig.
- Értem. - felelem komoran.
Csend száll le közénk. Mindketten egy fatuskón ülünk. Keiko kezdi kényelmetlenül érezni magát... Keiko. Hihetetlen... és fura. A sors egy újabb fintora. Ha már itt tartunk... ez már egy pár napja motoszkált a fejemben, így megkérdezem.
- Egyébként, hogyhogy nem szóltál semmit arra, hogy összeégett a fél testem, mikor együtt voltunk?
- Láttam már rosszabbat is. - mondja egy félmosollyal.
- Értem. - felelem ismét. - Hát... köszönöm, hogy eljöttél, de még mindig fogalmam sincs, mit tegyek. Gondolom Garou az után fog menni, akié a bordélyház volt.
- Nem tudom. De nem is akarok belekeveredni. Szeretném elfelejteni azt az életet. Szerintem el is hagyom a Tűz Országát... neked is ezt ajánlom. Nem hiszem, hogy jó ötlet bosszút állnod.
- Köszönöm szépen baszd meg, de a véleményedet tartsd meg magadnak. - mondom dühösen.
Ez... mi volt? Ezt nem kellett volna.
- Bocsánat. - mondom, miközben félrenézek.
- Nem, igazad van, nem vagyok az anyád. - mondja.

- Fura is lenne... - vágom rá.
Erre mindketten kínosan nevetünk... ez a beszélgetés ennél nem is lehetne kínosabb.
- Te mihez fogsz kezdeni? - kérdezem. - Mármint azon felül, hogy elhagyod a Tüzet?
- Új életet kezdek. Távol ettől az egésztől... és a háborútól. A férjem is abban vesztette az életét.
- Shinobi volt?
- Nem. Csak egy katona.
- Közkatona? Mármint milicista?
- Olyasmi. De inkább önkéntes... a falunkat védte. A határvidékeken gyakoriak a támadások, nem csak útonálloktól, hanem ellenséges shinobiktól. A falunknak esélye sem volt. És akkor persze az ANBU nem volt sehol... ahogy a Konohai ninják sem. A lányom, és az én szerencsém csak az volt, hogy a lányom túl fiatal volt nekik, én pedig túl öreg. De a faluban már nem sok nő maradt... ahogy férfi sem. A lányom semmit nem látott a dologból, de azért néha kérdezte tőlem, hova tűntek az emberek.
Ezután Keiko ellhallgat, majd rázza a fejét.
- Minek is mondom el ezt neked... - mondja.
- Nem, nem, megértem. - vágom rá. - Mostanában mindenki így reagál rám. Lehet, hogy jó hallgatóság vagyok...
Na, az egyszer már biztos. Mondta is egy bizonyos valaki, hogy olyan vagyok, mint egy élő gyóntatófülke...
- A legjobbakat kívánom neked. Remélem, hogy a lányodnak nem ebben a fertőben kell felnőnie. - mondom egy félmosoly kíséretében.

Bár a mosolyom nem volt túl őszinte, Keiko visszamosolyog rám.
- Megteszek minden tőlem telhetőt. És köszönöm. Akár hogy is, a barátodnak köszönhetem, hogy van elég pénzem a költözésre...
- Mindketten tartozunk neki. Csak egy kicsit másképp. - szakítom félbe, majd felállok.
- A kötelességedet elvégezted. A lányod vár rád. - mondom neki, majd elindulok befelé.
Útközben még megállít.
- Utána mész? - kérdezi.
Elmosolyodom.
- A válasz egyértelmű, nem?


---

Megköszöntem a Doki segítségét, majd elbúcsúztam tőle. Visszamentem a barlangba a hátizsákomért. Garou ott járt... a saját cuccait elvette, de az enyémekhez nem nyúlt. Még a naplómba sem írt bele, pedig szerintem akart. Egy üres lapnál hagyta kinyitva, egy pislákoló tűz előtt. Egy Endannal felerősítem a tábortűz lángját, majd beledobom a naplót. Ezután a családi képemet is.
Ahogy kutakodok a hátizsákomban, felfedezek benne egy pár kunai-t, és shurikent. Tíz darab shurikent összesen, egy kis tasakban, és öt darab kunai-t. Még néhány drótot is találok, elég hosszúakat. Ezeket valószínűleg Garou hagyta itt nekem. Köszönettel tartozom neki, de már nem tudom Akirának hívni. Az Akira akit én ismertem meg, nem egy szívtelen gyilkos volt, hanem egy hozzám hasonlóan elveszett lélek. Most pedig nekem kell szívtelen gyilkossá válnom, hogy feloldozzam őt. Fogalmam sincs merre ment, vagy hova tart... és hogy milyen munkát végzett el. Semmi nyom sincs, amin elindulhatnék, csak annyit tudok, hogy bérgyilkos volt.
Akkor hát... találkoznom kell bérgyilkosokkal. Az alvilágban kell mozognom. Ám legyen. Ami pedig a múltamat illeti... elegem van belőle.
Anyám, apám, Keiko, Nobuyuki, Jirou, Oumi, Sogiro-sensei, Kawashiro, Jyaku, Keisuke Kagiri, a falusi férfi akinek a nevét sem tudom, és most már Akira is... mind a múltam részei. Már mind halottak. Nem hagyhatom, hogy a múlt leláncoljon. A Kahndo Mizuki nevű öregember is ezt mondta nekem... hogy nem lehetek a múlt rabja.
Igen, jól esett, hogy volt mire, kire támaszkodni, de nem lehetek tovább naiv. Nem tagadhatom le azt ami vagyok. Nem kapaszkodhatok a múltbéli Satoshi Kawajiri-ra, aki egy teljesen más ember volt. Az az ember, már nem én vagyok. Az imént felsorolt nevek mind hozzá tartoztak... nekem már nem jelentenek semmit. És én sem jelentek semmit a számukra. És ez így is van jól.
Nincsenek istenek. Lehet, hogy másvilág sincs. De az biztos, hogy semmi, és senki sem vigyáz ránk, vagy dönt a sorsunkról. Mind magunk döntünk róla. Rossz dolgok csak azért történnek, mert történhetnek. Ugyanez van a jó dolgokkal is. Nem kell, és nem is lehet magasztosabb értelmet találni nekik. Egyszerűen csak el kell fogadni őket.
Akár hogy is, sokat fejlődtem. Sokat tanultam az elmúlt egy hónapban. Egy barátom is lett, akit el is vesztettem... és két új ismerősöm. A Doktor, és Keiko. Keiko... talán ez még is valamiféle jel. A szőke, idősebb nő, aki most már ex-prostituált, ő az én Keiko-m, nem ugyanaz a személy, akit a múltban ismertem, és már nincs köztünk. Ő az, akire most már gondolni fogok, ha a Keiko nevet említem, nem a lány, akivel egykoron az álmainkat dédelgettük.
Az álmaim még megvannak. Egy új technika, tudom. A tiszteletemet le is rovom azoknak, akik már nem lehetnek köztünk, ennyivel tartozom nekik, és magamnak is. Annyival pedig tartozom Akirának, hogy megölöm Garou-t, és megállítom őt, mielőtt jobban tönkretehetné magát. Mielőtt még inkább azzá válna, akivé igazából nem is akart.
Ami pedig engem illet... vigyáznom kell arra, hogyan cselekszem, és milyen úton indulok el. Bár lehet, hogy már el is indultam raja. Lehet, hogy eddig is egy ösvényt jártam, és ez volt az út vége, most pedig egy új kezdődik.
A hátamra veszem a hátizsákomat, és miközben nyújtózkodom, észre veszem, hogy a ruháim már kezdenek szűkek lenni rám. Itt az ideje újakat venni... és most már tényleg találnom kell egy Katon-mestert.

---

A nevem Satoshi Kawajiri. Vándorninja vagyok. Egy félresikerült jutsu miatt kómába kerültem hat évre, és mire felkeltem, a szeretteim mind meghaltak körülöttem. Két hónapig elveszett voltam, és nem találtam értelmet az életemben, de minden megváltozott, amikor találkoztam egy Yuusei Akira nevű bérgyilkossal. Benne egy igaz barátra tettem szert, akit később el is vesztettem, mikor kiderült, hogy Akirát utolérte a hírneve, és Garou-ként visszaavanzsált a régi önmagába.
Fel kell őt oldoznom, és magamat is, fel kell szabadítanom minket a múlt láncaiból. Ehhez erősebbé kell válnom. Jobbá. Igazi shinobivá. Keresnem kell egy Katon-mestert, aztán pedig prédákat, amikkel felhívhatom magamra a bérgyilkosok figyelmét. De soha sem ölök ártatlant. Többé soha.
Lehet, hogy gyilkos vagyok én is, de egy kódex szerint fogok élni. Vettem is egy új naplót, amibe a tapasztalataimat írom le, nem az emlékeimet.
A múlt maradjon a múlt. A jelenem itt áll előttem, amiből építhetem a jövőmet. Megtaláltam az ösvényemet... a saját utamat. Már csak el kell indulnom rajta. Úgy érzem, hogy hamarosan mindenre megtalálom a választ... és most kezdődik csak igazán a vándorutam.


//Két részre kellett bontanom, mert a poszt túl nagy volt, nem engedte egyben küldeni a fórum. Wordben egyébként 19 oldal (több is lett volna, de úgy 16 oldalnyi rizsázást, tanulást és k*rvázást kivágtam). Very Happy Plusz, egy megjegyzés: őszinte, bő kritikát várok, ne kíméljetek, ha pedig mégis, akkor zaklatni foglak titeket facebookon. XD//
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 503

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Uzumaki Kushina on Pént. Feb. 03 2017, 14:27

Kedves Kawajiri,
nagyon élveztem a történetet. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a hossza természetesen megfelelő (khmm Very Happy), a történet felépítése és előadása zseniális. Csak jót tudok mondani.
Egyedüli problémás rész az egy hónapos időintervallum; ez egy elég nagy “időugrásnak” számít, amit Kalandban és Küldetésben nem igazán szoktunk engedni (ha mindenki ilyenekkel élne, teljesen szétcsúszna az időkoncepció). Úgyhogy vegyük úgy, hogy az nem volt benne, és akkor hibátlan a dolog.
Jutalmaid:
+13 ch (288)
+4 tjp (39)
Valamint azok a fegyverek, amiket találtál (barlang - hátizsák)
Kedvenc részeim:
"Na meg, a jelenlegi Hokage egy balfasz. Tsunadét jobban szerettem, egyszer találkoztam is vele. Jó mellei voltak... aztán ő is kómába esett, vagy meghalt, vagy nem tudom."
……..
"És először mindenki balfasz. Na már nem Danzou-balfasz, de mindketten tudjuk, hogy ő csak guminővel nyomja. Te nem.”
Imádtam!

_________________
Aktív mesélések: Hiromi AkioHazukage Kurono, Kureiji HanaroItanashi, Shori és Arata, Hamacho Yoshitaro

Njk: Konan
Fagyasztva: Shibo, Nashimaru Miuru, Vándor Kazunari, Hyuuga Junpei, Shiawase Zouo, Minovara Hitoshi, Yamanaka Inako
avatar
Uzumaki Kushina
Mesélő

Taijutsu Pontok : Serpenyőnyi


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Ostor ez a nő!

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Szer. Márc. 29 2017, 16:35

//Élmény típusa: Kaland
Élmény célja: Satoshi jellemének fejlesztése, a soron következő tanulások logikus megmagyarázása és elhelyezése a karakter életútján.
Időrendbeli elhelyezés: A béketárgyalás előtt, és az „Újjászületés” c. élmény után
Megjegyzés: Amennyiben nem gond, szeretném ha Hidan ellenőrizné ezt az élményt.//


Fordulópont




Ismét szeretteim sírja előtt állok, mint oly sokszor máskor. A sziklaszilárd elhatározásom összeomlott, és a dühöm tovaszállt, míg a határvidékektől visszaértem Konoháig. Egy kérdés maradt csak bennem: mi a fenét gondoltam? Hogyan gondolhattam, hogy képes lennék szembe szállni egy nálam sokkal erősebb ninjával, úgy, hogy nem is tudom miért tette, azt amit, vagy kikkel áll kapcsolatban? Csak azt hittem, hogy tudom. Meggondolatlan voltam, és ostoba. Pontosan azt kaptam, amit megérdemeltem. Nem Yao-t kell szidnom, hanem magamat. Felkészületlen voltam. Nem is gondoltam arra, hogy valaki így megleckéztethet. És a leckét, bizony feladta. De nem kellett sokat a számba rágnia azt, amit már amúgy is tudok: ami pedig az, hogy nem tudok semmit. Húsz éves létemre még mindig egy genin szintjén állok. Egy lépéssel sem vagyok közelebb ahhoz, hogy egy saját technikával tisztelegjek a szeretteim emléke előtt. Egyáltalán, milyen ostoba célkitűzés ez? Az egyedi jutsu létrehozása a saját elképzelésem volt, gyerekkoromban. Nobuyuki suiton-mester akart lenni, mint az apja, Keiko pedig medikus ninja szeretett volna lenni, mint az anyja. Én voltam az egyetlen, aki ki akart tűnni, és azt akartam, hogy mindenki emlékezzen majd a nevemre. Az előbb is ugyanezt tettem. Túl nagy fába vágtam a fejszémet, meggondolatlanul. Azt hittem, nekem sikerülhet, még ha előtte senki másnak nem is... egy nálam magasabb rangú shinobit legyőzni. Hogy lehettem ilyen naiv? Csak magamat hibáztathatom azért, hogy Yao ennyire megalázott. Úgy gondolta, méltatlan vagyok még arra is, hogy a kezei által haljak meg. Vérig sértett... és én még csak meg sem tudom bosszulni. Gyenge vagyok. Tudom, hogy erősebbnek kéne lennem... de úgy érzem elkéstem. Mit szólna egy mester, ha most mennék oda hozzá, húsz évesen, úgy, hogy csak alap technikákra vagyok képes? Szerintem tizenhárom éves koromban erősebb voltam... most még csak chuunin szinten sem állok.
De, ez csak a hab a tortán. Ami miatt igazán rosszul érzem magam, az az, hogy ama egyszerű cselekedet, hogy virágot teszek a szeretteim sírjára, most már csak egy robotikus, berögzült, szinte autonóm mozgás része. Már semmi érzelem sincs benne. Már nem is gondolom úgy, hogy figyelnem engem odafentről. Talán istenek sincsenek. Talán nem is okkal vagyok ezen a világon, hanem csak szimplán... így történt. Egyszerűen csak életben maradtam, míg mások nem. Ennyi az egész. Nincs semmi jelentősége... ahogy nekem sem. Annak a gesztusnak sem láttam már semmi jelentőségét, hogy olyan virágot tegyek a szeretteim sírjára, melyeket szeretnek. Igazából, gőzöm sem volt, hogy Nobuyuki, vagy apám milyen virágokat szerettek. Lehet, hogy fejben olyan tulajdonságokat is adtam nekik, amilyenekkel nem is rendelkeztek. Sőt, nem is ismertem őket igazán... ki tudja, milyenné váltak, miután kómába estem. Mihez kezdtek, vagy mit vittek véghez... egyáltalán miért vonultak háborúba.
Miután leróttam a tiszteletemet egy imával a halottak békéjéért, egy sétára indulok Konohában. Feltűnik, hogy a közbiztonság jóval nagyobb, mint volt, és szinte mindenfelé egy ninja járőrözik. A kapunál is szigorúan ellenőrzik az érkezett szállítmányokat, és a bejutni vágyókat. Engem is mindig átkutatnak, mikor megérkezem, és külön igazolnom kell, hogy ninja vagyok, hogy bevihessem a táskámban lévő felszereléseket. A pirulákat amiket a Dokitól... nos, loptam, azokat elkobozták, mert nem itt vettem, vagy vmi. Nem igazán figyeltem, és nem is igazán érdekelt. A hegyre téved a szemem, ahol a Hokagék fejszobrai találhatóak.
Hashirama Senju, Tobirama Senju, Hiruzen Sarutobi, Minato Namikaze, és Tsunade. A Senju-k hatalmas ninják voltak, Hashirama megalapította Konohát, Sarutobi-sensei pedig fenntartotta a Tűz Akaratát, és egy új aranykorba terelte a falut. Legalábbis, a szüleim így mondták nekem. Minatóról nem sokat hallottam, de biztos vagyok benne, hogy ha hokage volt, akkor kitűnő shinobi lehetett. Jóval magasan fölöttem állt, mind készségben, mind elhatározásban, mind tehetségben. Tsunadéról egyáltalán nem tudok semmit, hiszen kómában voltam, amíg ő irányította a falut, aztán, ahogy felkeltem, nagyjából váltottuk egymást, most ő van kómában. Vagy meghalt. Igazából fogalmam sincs. Amit viszont tudok, hogy jelenleg Danzou a hokagénk. A férfi, aki Konohát a háború útjára terelte. A férfi, akit a legtöbbször minden negatívummal azonosítok, amivel Konohát lehetne jellemezni. Igazából nem tudom, hogy Tsunade uralma alatt másképp volt-e, de ami Konohán kívül történik, az valami embertelen. A háború nagyon megviselte a falvakat, és az országot. Minden bizonnyal az emberek már csak a háborúért fizetik az adót. Ami pedig Danzou-t illeti, vele még találkoztam is. Kétlem, hogy emlékszik rám, és egy szót sem szólt hozzám, csak érzelemtelen arccal bámult, mikor a vándorstátuszomat kérvényeztem. Nem, a bámult nem a megfelelő szó. Inkább egy tizedmásodpercet volt hajlandó arra szánni, hogy felmérjen, majd nem törődött velem. Szerintem ő nem emlékszik, de én igen. Olyan arckifejezést csak sokat látott jouninoknál láttam, mint ami az ő tekintetére volt írva. Szerintem értéktelennek gondolt, és úgy határozott, még hozzá elég gyorsan, hogy a falunak nincs szüksége rám a háborúban, így nem oszt nem szoroz, hogy vándor leszek-e, vagy nem. Mindezek ellenére, azok után amiket hallottam róla a kórházban, csak gyűlölni tudom. Ő Konoha sötét oldala, Konoha árnyéka... ki a fene választotta meg?
Mi történt a Tűz Akaratával, mi történt az értékekkel, amik az öt nagy nemzet közt is a legmagasabb piedesztálra helyezték Konohát, és minden falu csak irigykedni tudott ránk, a kötelességtudatunkra, a hazaszeretetünkre, a határozottságunkra? Sarutobi-sensei idejében még mind kiálltunk valamiért. Még mind összetartottunk. Konoha még a régi volt... ma már csak egy árnyéka önmagának. Nem tudom, hogy kezdődött, de alapos gyanúm van rá, hogy Shimura a felelős. Vajon egy nap az ő arca is ott lesz majd a hegyen, annak ellenére, hogy milyen militarista közösséget faragott belőlünk? Annak ellenére, hogy most már mindenki vagy félve, vagy megvetően veszi a szájára a falu nevét? Egy vezető, aki ellen nem tehetünk semmit, aki ellen nem szólalhatunk fel, egyszerűen csak... á, mi a fenét is csinálok.
Ökölbe szorult kézzel tekintek a Hokage palotájára a távolban.
- Ha olyan lennél, mint Sarutobi-sensei, talán számíthatnék rád... - jegyzem meg magamban. - De te csak árnyék vagy, tűz nem.
Heh. De miket is beszélek... én is csak egy árnyéka vagyok önmagamnak. Én sem vagyok jobb, mint bárki más, sőt, távol álljak tőle. Csak nosztalgiázni tudok, csak beszélni arról, milyen volt régen... de nem tudhatom igazán, mi ment a háttérben. Egyszerűen csak a múltba kapaszkodom, mint mindig. Mikor fogom már elengedni, és végre tovább lépni? Szörnyű gondolat tudom, de ha valami csak hátráltat, ha valami csak bilincsbe zár, és nem ereszt... akkor mi értelme van?


***


Egy kósza gondolatnak köszönhetően... elvállaltam egy küldetést. Annak ellenére, hogy csak civil ellenfelekkel kell számolni, a hatalmas túlerő miatt a küldetés B-szintű. Szerencse, hogy ennyire mély a hangom, és ennyire viharvertnek nézek ki, így kiadták nekem, annak ellenére, hogy nincs csapatom. Miután jelentettem, a küldetéseket pásztáztam, és feltűnt egy banditák kiiktatására szóló. Nem is tudom már, miért vállaltam el... talán azért, mert a falu felé mutattak a nyomok, ahol Kagirivel végeztem, és valami kötődést éreztem a dolog iránt? Vagy azért, mert végre valami hasznosat akarok tenni?
Vagy, talán azért, mert meg akarom mutatni magamnak, hogy igenis van hasznom. Igenis én is érek valamit. Igen, bizonyára erről van szó. Egy nálam magasabb rangú, sokkal erősebb shinobit nem tudok legyőzni, ez csak a világ egy kegyetlen igazsága. Azonban, banditák? Útonállok? Civil bűnözők? Őket egy ninja megeszi reggelire. Ha őket sem tudom legyőzni, tényleg nem érek semmit. Már az elején kicsiben kellett volna kezdenem. Annak ellenére, hogy gyűlöltem utána, sokat jelentett, hogy Kawashiro méltónak tartott arra, hogy szembeszálljak egy nálam jóval erősebb chuuninnal, pláne rövid idővel azután, hogy felkeltem a kómából. Akkor most, az Akirával töltött idő miatt főleg... most már egy átlag chuuninnak mit sem kéne jelentenie a számomra.
Nem akarok így érezni. Nem akarok többé értéktelen lenni, nem akarok többé jelentéktelen lenni. Tennem kell valamit. Muszáj tudnom, hogy képes vagyok-e arra, hogy shinobiként viselkedjek. Hogy igazi ninjaként járjak el. El kellett vállalnom. Véghez kell vinnem a feladatot.


***


Két napi járásra van Konohától a falu ahol Kagirivel harcoltam. Ismerős, szinte nosztalgikus látvány tárul elém, ahogy a látómezőmbe érkezik a hely, ahol rájöttem egy fontos dologra: még pedig arra, hogy élni akarok. Ha nem győzöm le Kagiri-t, akkor sosem jövök rá, hogy igenis keresem a helyem a világban. És a világhoz akarok tartozni... nem pedig megvetni azt.
Végigpásztázom a környéket. Mindenfelé emlékképeket látok. Eszembe jut, ahogy a földön kúszva hátráltam, és tűztechnikákat lőttem el, hogy távol tarthassam magamtól azt az őrültet. Eszembe jut, ahogy foggal-körömmel küzdöttem az életemért. Még soha nem éreztem olyat. Még soha nem akartam annyira élni, és annyira végezni valakivel. Túlélési ösztön, volt talán... vagy csak szimplán a gondolat segített, hogy még el kell érnem valamit az életben, és nyomot kell hagynom a világban? A legfontosabb kérdés azonban az, hogy saját, önnön akaratból meghozott döntésem volt-e, hogy küzdeni akarok az életemért, vagy csak szimplán kényszer? Hiszen a túlélési vágy emberi dolog.
Mostanában tényleg túl sokat töprengek. Nem kéne húznom az időt. Kis idő múlva feltűnik az egyetlen épen maradt ház a környéken. Ricsajt hallok belülről... a hangokból ítélve úgy tízen lehetnek. Tíz ember...szerintem még nem megfelelő arra, hogy egy B-szintű küldetést adjanak fel a likvidálásukra. Igazából, fogalmam sincs ki adta fel. Arra sem emlékszem mi állt a leírásban. Szerintem ezek portyázók... vagy megálltak, miután fosztogattak, és ez a porig égetett falu elég elhagyatott volt ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat.
Közelebb lopakodom a helyiséghez, szinte feltűnésmentesen. Észre veszek egy őrszemet az ajtó előtt, ami már majd beszakadni készül. Régen öltem már embert... vajon most menne? Az elhatározásom, hogy megöljem Akirát, és megpróbáljam megölni Yao-t... nem. Arra kell gondolnom amit Kagirinél éreztem. Úgy gondoltam, megérdemli a halált. Egy semmire kellő élősködő volt, aki csak ártott az embereknek. Aki csak elvett, és nem adott vissza. Az ilyenek nem érdemelnek életet.
Mély levegőt veszek, majd a zsebemben található kunai-ért nyúlok. Mindig tartok egyet magamnál, pont ahogy Akira tanította. De várjunk... megölöm az őrszemet, és aztán mi lesz? A banditák nem fognak egyenként támadni rám, és megvárni, hogy legyőzzek egyet, mire jön a másik. Elbírok egyáltalán tíz emberrel egyszerre?
Kis gondolkodás után körvonalazódik bennem egy terv. Nem tudom, hogy működni fog-e... de csak reménykedni tudok. Szerencsére éjszaka van, még a hold fénye is alig világítja meg a helyet. Mivel a szemem már hozzászokott a sötéthez, remekül látok. Az őrszem még nem vett észre... itt az ideje gyakorolnom a célba dobást. A nyaki verőerére célzok, ahogy útnak eresztem a kunai-omat, majd imádkozom, hogy betaláljon.
És... legnagyobb meglepetésemre sikerül. A ház ajtaja mellett álló, falnak támaszkodó férfi a torkához kap, és üvölteni próbál, de nem tud. Látom, ahogy észrevesz. Látom, ahogy elindulna felém, de mielőtt egy lépést is megtehetne, megrökönyödik, majd térdre esik. Közelebb lépek hozzá... hogy lássam. Lássam, ahogy szépen lassan eltávozik belőle az élet, és rájön, hogy itt a vég. A szemeivel egyszerre átkoz engem, és könyörög nekem, hogy kegyelmezzek. De már mindegy... hiszen hamarosan halott lesz. Végül hörögve, vért köhögve, elterül a földön, én pedig elmosolyodom.
Megérdemelte a halált, ez nem vitás. Most először sikerült éles helyzetben felhasználnom amit tanultam, és sikerült. Sikerült... sikerült! Akkor lehet, hogy a tervem többi része is sikerülni fog! Új, eddig még talán sosem érzett izgatottság lesz úrrá rajtam, ahogy nemes egyszerűséggel berúgom az ajtót. A kandalló előtt kártyázó, és vidáman iszogató banditák mind meglepetten bámulnak rám, ahogy szépen lassan rájönnek, még ittas állapotban is, hogy nem vagyok közülük való.
Mind azonnal a fegyvereikhez kapnak, és rohannak kifelé. Én egy Shunshinnel hátrébb araszolok, hogy biztos távolságba kerülhessek, majd villámgyors kézjelek következnek, és egy ismerős technika.
- KATON: GOUKYAKUU NO JUTSU! - kiáltok fel, majd egy átlagnál nagyobb tűzgolyót eresztek el az épület felé.
Mivel még talpon maradt, és fából készült... még éghető. Kagiri valamiért meghagyta ezt a helyet, míg a falu többi részét porig égette. Valószínűleg itt szállt meg. Én pedig ezt kihasználom. Látom, ahogy a tűz szinte azonnal lángba borítja a helyiséget. A szűkös, egyetlen bejárat miatt, a banditák szinte tolonganak, hogy épségben kijuthassanak, ahogy a bőrüket marják a lángok, és a ruháik égni kezdenek. A ház összeomlani látszik... hiszen elég régi már. Látom, ahogy néhányan a fegyvereikkel próbálják kiütni a falat, és kimenekülni. De nem fog sikerülni... hiszen mind itt égnek el, elevenen. A biztonság kedvéért azért, szépen lassan elindulok az ajtó felé, hogy jobban szemügyre vehessem a munkámat. Erősítettem a technikán, hogy jobban, forróbban égjen. Néhányan hátra is repültek a robbanástól, és a nyakukat törték, vagy egyéb csontjaikat. Látom, ahogy az egyik bandita észrevesz engem, és rámront, de az egyik társa feldönti, a nagy hűhóban, hogy kijáratot kereshessen. Mind pánikolnak. Mind ki akarnak jutni. Együttműködésnek itt már nyoma sincs. De itt az ideje befejezni. Először az épületet magát gyújtottam fel, most azonban egyenesen a belső térre célzok. Lehet, hogy én is hátrarepülök tőle, de ez meg fogja adni a kegyelemdöfést. Itt az ideje még egy Goukyakuu-nak. Kézjelek, majd egy ismerős technika. Ahogy felkiáltok, az útonállók mind észrevesznek, de már késő. A tűzgolyó becsapódik egyenesen a helyiség közepébe, és ezúttal már minden banditát lángba borít. Még elkeseredettebben küzdenek az életükért... én pedig csak mosolyogni tudok.
Sikerült a tervem. Ők pedig mind megérdemlik a halált. Jót tettem. Igazi shinobiként jártam el.


***


Megvártam, amíg alább szálnak a lángok. A teljes szélcsend miatt, és amiatt, hogy a környező épületek mind porig égtek, nem igazán tudott hova terjedni, pláne azután, hogy a növényzet is teljesen kihalt a környéken, hála Kagirinek. Nem hittem, hogy valaha köszönettel fogok tartozni neki, azonban sokkal egyszerűbbé tette a dolgomat. Hihetetlen, hogy sikerült... szóval még is képes vagyok valamire. Összeszámoltam... tizeneggyel kevesebb haszontalan féreg a világban. Ezzel csak jót tettem. Emlékszem még a férfi arckifejezésére, akinek a torkába dobtam a kunai-mat. Ha tudta volna, hogy neki még kegyesebb halála lesz, mint a társainak...
Mosolyogni kezdek, majd nevetni.
- Úgy van! Ez az! Megérdemeltétek! Ezek után mondja nekem bárki, hogy értéktelen vagyok! Ezek után mondja nekem bárki, hogy haszontalan vagyok! Én is shinobi vagyok! Egy ninja végzett veletek! Mindannyiótokkal! És semmit sem tehettetek ellenem! - mondom nevetve.
Felemelő érzés... imádom. Végre... végre tudom, hogy nem vagyok haszontalan. Igen is érek valamit. Én is shinobi vagyok. Meg kell találnom a többieket. Nyugodjunk meg, és keressünk nyomokat... vagy, gondolkozzunk logikusan. Minden valószínűség szerint több útonálló van. Amennyire ismerem a magafajtákat, nem nagyon rejtették el a nyomaikat, én pedig már gyerekkoromban megtanultam nyomokat követni, Akira pedig... nem, Garou, besegített, hogy visszaszerezzem a tudásomat. De most már nincs szükségem rá. Egyedül is képes vagyok visszakövetni, honnan jöttek a fickók. Kell, hogy legyen egy tábor a közelben... talán az erdőségekben.
Egy pillanatra még azért ránézek „kezem munkájára”, és egy büszke, hiú félmosolyt követve sikerül nyomokra akadnom, majd követem őket az erdőbe.


***


Úgy háromnegyed órányi gyaloglás után sikerül is egy nagyobb táborra akadnom... szinte hatalmasra. Itt legalább harmincan vannak, ha nem többen. Itt már rosszabbak a látásviszonyok, de már kezd hajnalodni, azonban még nincs elég világos ahhoz, hogy könnyedén észrevegyenek. Itt már négy őrszem van, és portyáznak. Azonban, a banditák legtöbbje már alszik, csak néhányan vannak ébren, és azok sem tűnnek túl ébernek... valószínűleg felöntöttek a garatra. Az őrszemek is mind unottak, és nehéz, fáradt léptekkel járják a tábor környékét.
Adok magamnak egy pár percet, hogy nagyjából kisakkozzam merre mennek, és hol találkoznak egymással. Mivel elég távol állnak egymástól, egyenként le tudom őket szedni... de gyorsan kell tennem, mielőtt a többiek észrevennék. Ha a kunai-val mellédobok, az túl nagy zajt csapna, lehet eltalálok valamit, vagy valaki mást. Ide shuriken kell... az éjszaka közepén ráadásul. Ez már nagyobb kihívás lesz, de biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. Igen... ha az előbbi malőröm sikerült, akkor ez is fog.
Leteszem a hátizsákomat, egy közeli bokorban. Ja tényleg, elfelejtettem megemlíteni. A banditák halála után átkutattam a holttesteiket, és némi pénzt találtam náluk. Majd azt beadom Konohába, hiszen nem az enyém, és nem is az övék. Ki tudja, talán vissza tudják juttatni az értékeket jogos tulajdonosaiknak... ha pedig nem... akkor is büszke lehetek magamra, hogy a szívem a helyén van. A szívem... a helyén van? Biztos, hogy... nem. Igen, a szívem a helyén van. Jót cselekszem. Bólintok, majd vigyázok, hogy óvatosan tegyem le a táskámat, nehogy túl nagy zajt csapjon a sok ryo az egyik zsebben. A legfölső zsebben lévő shurikenjeimhez nyúlok, majd minden ujjam közé teszek egyet. Ez nyolc... és négy őrszem van.
- Nem... megelégszem néggyel is. - jegyzem meg halkan, és csak az egyik kezem ujjai között hagyok shurikeneket.
Kezdek egyre jobban bízni magamban... tetszik ez az érzés. Ahogy körvonalazódik bennem a tervem, a fák mögött lopakodva, szépen, lassan, és türelmesen elintézem az őrszemeket, egy kis chakrát vezetve a kezembe, hogy erősebb legyen a dobásom. Az első hármat sikerül is a nyaki verőerén eltalálnom, ahogy az elsőt, a porig égetett faluban. A negyedik azonban éppen ásít, mikor eszembejut az ötlet, hogy a szájába dobjam a shurikent. Meg is teszem, ő pedig meglepetten kiáltana fel, amikor is elég közel vagyok hozzá, hogy villám gyorsan odamenjenek, és a még mindig vérfoltos, porig égetett faluban lévő őrszem megölésére használt kunai-mat a szívébe döfjem. Még a szájára is teszem a kezem a tenyeremmel, hogy ne üvölthessen fel. Szépen lassan végignézem, ahogy a szemeiből kialszik az élet lángja, majd elengedem.
Csoda, de még senki nem vett észre. Itt az ideje a terv második fázisának... biztos vagyok benne, hogy van elég chakrám. Felrohanok a legmagasabb fa tetejére a környéken, és ahogy a lombkoronára érek, meggyőződöm arról, hogy biztos „talajon” állok. Tökéletes rálátást nyújt a táborra... így pedig sikerülni fog a tervem. Elmosolyodom, majd koncentrálok, hogy minden chakrám a számba kerülhessen. Kézjelek, majd...
- KATON: GOUKYAKUU NO JUTSU! - kiáltok fel, és egy átlagnál jóval nagyobb, szinte majdnem Gouka Mekkyaku méretű tűzgolyót eresztek útjának, és csapódik be a tábor közepébe, majd hatalmasat robban.
A robbanás epicentrumában álló banditák azonnal porig égnek, mivel a technika erejét is növeltem, nem csak a méretét. A lökéshullám a jó részüket pedig arrébb dobja, és a legtöbben közeli fáknak csapódva törik el a nyakukat, vagy egyéb csontjaikat.
Mivel rengeteg chakrát használtam, minden erőmre szükségem van, hogy ne zuhanjak le a fáról, és én is az életem veszítsem, de szerencsére sikerül. A sikerélmény édes íze eléggé ébren tart ahhoz, hogy ne ájuljak el. Összegyűjtöm minden maradék chakrámat, és lefutok a fa törzsén, hogy elérkezhessek a táborhoz... majd jobban szemügyre veszem a művemet.
Biztos vagyok benne, hogy egy közelben portyázó ninja-csoport észreveszi a lángokat, és nem lesz belőle erdőtűz, de elég magasra csapnak a lángok. Azonban, megérte... hiszen a legtöbb bandita vagy meghalt, vagy éppen az életéért küzd. Itt az ideje, mindet, egyenként kivégeznem... hol a hátizsákom?
El is indulnék felé, szinte mosolyogva, amikor is a szemem sarkából feltűnik egy alak. Mivel már világosodik, látom, hogy egy hatalmas, kreol bőrű, kopasz férfi néz velem farkasszemet... a kezében egy kislánnyal. A kislány ruhája szakadt, a teste tele van kék-zöld foltokkal és sebekkel, a szeme alatt monokli... és ha ez nem sokkolna le eléggé, akkor meglátom a férfi merevedését is, és így megértek mindent.
- Mi a... - csak ennyi csúszik ki a számon, mire a hatalmas férfi azonnal futni kezd.
Ezt... ez... mi a faszom?! Te jó ég, bele sem gondoltam abba, hogy lehet, hogy valaki nem tartózkodik a táborban! Hiszen egy páran el is mentek a porig égetett faluba is! Bassza meg, ez teljesen kiment a fejemből! De mi a fenének szidom magam?! Utánuk kell mennem! Ez a beteg rohadék... várjunk, a hátizsákom... a francba... nem, ráér! Még biztos vagyok benne, hogy van elég chakrám, hogy utolérjem!
Rohanni kezdek, de érzem, hogy alig bírom a tempót. Mi a fenének használtam annyi chakrát?! Az istenit! Látom, ahogy a férfi előttem lohol, hála a tisztázódó fényviszonyoknak, és szerencsére nagy zajt csap, ahogy átverekedi magát a környező gallyakon, és faágakon. Azonban hála az eszeveszett tempójának, egy faág amit egy kicsit megnyújt, amint elér hozzá, engem talál fejbe ahogy visszanyúlik. Nem sikerül kiütnie, de a fejemhez kapok, és érzem, hogy vérzik. Azonban ez sem állít meg abban, hogy próbáljam utolérni... utol kell érnem!
- Állj meg, te rohadék! - kiáltok utána.
Nem hagyhatom meglógni! Hogy képzeli, hogy... tudtam, hogy mindegyik rohadék megérdemli a halált, hogy is kételkedhettem magamban, még ha csak egy pillanatra is?! De nem bírom utolérni... nem bírom! Nem hagyhatom, hogy meglógjon!
Próbálok még chakrát találni a testemben, de hiába. Pedig olyan jó lenne most, egy Dainamikku Akkushon! A francba, már kunai sincs nálam, az egyik őrszem szívében hagytam, és pont négy shurikenem volt... miért nem hoztam többet?! Ha most lenne elég chakrám egy...
Kezdek kimerülni, de nem szabad megállnom. Kezd minden elsötétülni, és már csak a lábam visz előre, de minden porcikám üvölt nekem, hogy nem bírják tovább, és meg kell állnom. De nem állhatok meg... nem állhatok meg... az a gyerek... akkor...
Térdre esek. Látom, ahogy a férfi távolodik előlem, és egyre messzebb ér... már nem tudom utolérni. Próbálok chakrát gyűjteni a számba, és a kézjeleket is elvégzem elkeseredettségemben.
- Katon... Gou... - de csak ennyi csúszik ki a számon, mire elterülök a földön.
Még próbálok feltápászkodni, de hiába. Teljesen kimerültem... nem tudtam utolérni. Nem tudtam. Azt sem tudom, hogy az összes bandita meghalt-e... megint... megint csak fel akartam vágni, és túl nagy fába vágtam a fejszémet? Megint...? Megint kudarcot vallottam...?


***


Kipattan a szemem. Azonnal körbenézek. Már reggel van, vagy kora délután. Azok a rohadt madarak keltettek fel... nem, ezúttal köszönettel tartozom nekik. Ráadásul érzem magamban az erőt, szerintem a chakra-készletem valamennyire helyreállt, hála az alvásnak. Nem az egész, hiszen rengeteget használtam, de kezdetnek nem rossz. Visszagondolok a kislány állapotára, és ökölbe szorul a kezem, majd fogcsikorgatva állok fel.
- Még nincs minden veszve. - mondom magamban, majd gyorsan körbepásztázom a környéket.
Szemügyre kéne vennem a tábort... de nincs időm. Nem hagyhatom, hogy az a gyermek egy percnél is tovább szenvedjen, főleg, hogyha rajtam múlik. Tegnap hibáztam, de van esélyem kijavítani, csak találjam meg a férfi nyomait... elkeseredetten nézek körbe, és szerencsére sikerül lábnyomokat találnom. A férfi hatalmas volt, és szerencsére bakancsot hordott, szóval alaposan belevéste a lábnyomait a talajba. Most már azonban nem veszem félvállról a dolgokat... fegyverek kellenek. Gyorsan visszarohanok a helyhez, ahová a hátizsákomat tettem, rá sem nézek a banditák táborhelyére, mert nincs időm, és nekem elég az, hogy senki sem követ, vagy akar megölni, szóval csak remélni tudom, hogy mind meghaltak. De ez már túl megy az elvállalt küldetés elvégzésén... most már saját küldetésem van. Végre segíthetek valakinek, végre nem csak nézhetem tétlenül, ahogy valaki szenved, hanem tehetek ellene valamit. Olyan, mintha az istenek egy második esélyt adtak volna nekem... nem szabad elbaltáznom.
Ahogy a hátamra veszem a hátizsákom és ismét a zsebembe teszek egy kunai-t, visszamegyek a helyre ahol kidőltem, majd követni kezdem a nyomokat. Gyors léptekben indulok el előre, mire egy jó három negyed órás gyaloglás után elérek egy barlanghoz. Ismét egy őrszem... egy újabb bandita-tábor, ezúttal egy barlangban. Szóval a társaihoz menekült... mégis hány ember van ebben a csapatban?
Nincs időm ezen gondolkodni. Ahogy eszembe jut az a kislány tegnap... leküzdöm a fáradtságot a szememben és a végtagjaimban, majd munkához látok. Egy terv... mivel ez egy barlang, valószínűleg nincs hátsó kijárat, ha szerencsém van. Nincs időm körbejárni az egészet. Azonban, csak egy őrszem áll kint. Ez lehet azért, mert kevés ember van bent, vagy éppen azért, mert rengeteg. Az unott arckifejezéséből ítélve nem saját felelősségből állt ki a barlang szájához, hanem valószínűleg valami fogadást veszthetett.
Mi a fenét csinálok már megint?! Nem töprenghetek, nincs vesztegetni való időm! Ledobom a hátizsákomat egy közeli bokorban, és ahogy kilépek a sornyi bokorból, az őrszem azonnal észrevesz. Mielőtt azonban elkiálthatná magát, a zsebemben lévő kunai-t reflexből a torkába dobnám... de elvétem, és a barlang falának ütközik. Azonban a tekintete egy pillanatra rátéved, én pedig addig egy shunshin és dainamikku akkushon kombóval azonnal előtte termek, és elgáncsolom. Még a fegyverét is elejti, és a fejét is beveri a barlang falába. Villámgyorsan felkapom a kunai-omat, és a szívébe szúrom, de most már ki is tépem belőle. Fájdalmasan felhörög... és elég hangosan. Ezúttal már nem nézem ahogy meghal, és azt is tudom, hogy ha valaki a barlang szájának közelében van, meghallhatott. A kunai-t ismét zsebre teszem, majd beállok a barlang szájához, és minden létező káromkodást amit csak ismerek elkiáltok, ezzel próbálom hergelni a banditákat, és kicsalogatni őket. Természetesen megemlítem azt is, hogy egy egész csapatnyi ninja vár rájuk itt kinn. Mindannyian (gondolom) el is kezdenek csődülni kifelé, én pedig készítem is a Goukyakuu-mat. Nincs sok chakrám, szóval ez most nem lesz valami erős, de mivel szűk helyről van szó... hatásos lesz. Ahogy meglátom az első banditát kiérni, villámgyors kézjelek után útjának is eresztem a technikát, ami ismét hatalmasat robban, de ezúttal már én is hátra repülök tőle, egy közeli fának.
Fájlalom is a hátamat, de nincs időm ezzel foglalkozni, így minden erőmet összeszedve ballagok vissza a barlang szájához, de mivel a bokrokhoz közel repültem, útközben azért a hátamra kapom a hátizsákomat. Úgy néz ki a tervem valamelyest sikerült, hiszen néhány banditát sikerült kiütnöm, és mind dominó módjára dőltek el a barlang szájában, de még mindig próbálnak, a társaikban is botladozva, csődülni kifelé. Erre egy Endan is elég lesz, így el is használom, de nincs időm megvárni, amíg elégnek, így forróbbá kell tennem, hogy azonnal hasson. Ahogy útjának eresztem, az egyik bűnöző a fegyverével még azért próbál lecsapni rám, aminek következtében reflexből hátraugrok. A fenébe, megint hibáztam, közelebbről kellett volna! Na, akkor még egy Endan. Még egyet el is használok, ezzel már úgy néz ki mindenkit elintéztem. Legalább is... mindenkit, aki kifelé csődült. Az istenekre, de szerencsém van, hogy a barlang szája nem omlott be... ha még egy Goukyakuu-t ellőttem volna, lehet megtörténik. És már megint nem bírom chakrával... keveset aludtam, látszik. De sietnem kell.
Gyorsan szemügyre veszem, hogy mindenki meghalt-e, aki nem, annak átvágom a torkát a kunai-ommal, közben vigyázok, hogy meg ne támadjanak, bár páran próbálkoznak, vagy próbálják elkapni a lábam. Fáradt vagyok, és kevés a chakrám, de a „küldetéstudat” azért él bennem. Egyedül magamnak köszönhetem, hogy tegnap éjszaka nem tudtam megmenteni azt a szegény gyermeket, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy minél hatékonyabban, fájdalmasabban, és fényűzőbben bánjak el ellenfeleimmel. Most azonban nem igazán volt időm gondolkodni, harmadszorra használtam ugyanazt a rohadt taktikát, és már nem igazán jött be. De kénytelen voltam, hiszen mást... nem nagyon tudok. Túl kevés technikám van.
Próbálom leküzdeni azt az érzést, hogy megint csak túl nagy fába vágtam a fejszém, ahogy elindulok befelé a barlangkomplexumba. Közben egy olyan gondolat is a fejembe férkőzik, hogy ez nem is igazán egy banditák likvidálásra szóló küldetés... hanem azok kiirtására. Lehet, hogy a lány egyik hozzátartozója, talán pont az apja adta fel, és azért tette B-szintűvé, a banditák ostobasága és felkészületlensége ellenére, hogy egy erős ninja vállalja el a küldetést, és darabokra téphesse őket? Csak azért kérdezem, mert legszívesebben azt tenném a kreol bőrű férfival, jelenlegi állapotomban. Darabokra tépném. Csak az undorom, és a gyűlöletem iránta tart még talpon, ahogy biztos léptekkel indulok befelé.
El is érkezek egy úgymond... átriumig, vagy egy hatalmas belső vájatig, ahol legnagyobb meglepetésemre nem találok semmit. Létezik, hogy mindenkit elintéztem, vagy a legtöbben tényleg az erdei táborban, illetve a porig égetett faluban voltak, és túlságosan szétszéledtek? Lehet, hogy valami nagy akcióra készültek? És hol van a kreol bőrű férfi? Lehet, hogy ő a vezetőjük? Követtem a nyomokat, és tudom, hogy megfelelően tettem, szóval itt kell lennie...
Gondolataimból kizökkent, hogy a szemem sarkából látok egy hatalmas... cellát. Egy kalitkát, melybe úgy egy tucat nő van bezárva. Ismerős látvány... a ruhájuk szakadt, a testükön kék-zöld, esetenként lila foltok, néhányuk szeme alatt monokli, azonban ezek mind idősebbek. Ami a legjobban sokkol az, hogy néhányukon még beforrott hegek is vannak, égési sebek, kínzás nyomai. Ismét csak ökölbe szorul a kezem. Kezdem ugyanazt érezni, mint Kagirinál és Akiránál. Közelebb lépek a ketrechez, az egyik nő pedig észrevesz engem, majd miután rájön, hogy nem bandita vagyok, közelebb kúszik hozzám. Szemében látom a remény lángját, amely egy halovány, fakó kis kezdeményből, tűzzé alakul.
- Te nem vagy közülük való... ninja vagy? - kérdezi a nő.
A többiek, meghallván halk szavait, közelebb merészkednek a kerítés bejáratához.
- Igen. Kiszabadítani jöttem titeket. - mondom egy erőltetett mosoly kíséretében.
Ilyen tragikus látvány hatására nem tudok igazán mosolyogni.
- Hol a kulcs? - kérdezem, miközben szemügyre veszem a ketrecet záró lakatot.
Át tudnám égetni... ha lenne elég chakrám egy erősebb katon technikához, és tudnám úgy irányítani, hogy ne öljön meg mindenkit, engem is beleértve a teremben, és vagy feltörhetném két kunai-val, de... nincs rá időm, és őszintén szólva nem igazán értek hozzá.
- A banditavezérnél. - mondja a nő lesütött szemekkel.
Halkan mondta, még halkabban, mint az előző szavait, szinte suttog, pedig én hangosan beszélek. Bizonyára nagyon félhet valamitől... vagy valakitől. Szerintem már tudom is, ki lehet az.
- Hol találom?
A nő a távolba mutat, mögém. Megfordulok, majd egy összetákolt lépcsősor tetején látok egy megerősített ajtót. Ezt észre sem vettem amikor bejöttem... jobban kellett volna figyelnem.
- Mindjárt jövök. - jegyzem meg, majd elindulok az ajtó felé.
Mielőtt elfordultam volna tőlük, láttam, ahogy a remény lángja szépen lassan kialszik a szemükből... bizonyára alábecsülnek. Vagy, csak nem hiszik el, hogy ennyi idő után, tényleg kiszabadulhatnak. Hát, jobb, ha elhiszik, mert miután elintéztem ezt a rohadékot, mind szabadok lesznek. Ahogy megyek fölfelé a lépcsőn, már annyira ökölbe szorul a kezem, hogy a körmeim feltépik a tenyerem. A fogaimat csikorgatom, miközben arra gondolok, amit tegnap éjszaka láttam. Ismerős hangokra leszek figyelmes... a bordélyház tele volt velük. Nyögések... egy férfié. Ez a szemétláda... éppen megerőszakolja...?!
Sietős léptekkel folytatom a tempót, majd nemes egyszerűséggel berúgom az ajtót. Az Akirával való edzésnek köszönhetően könnyen megy, na meg már ösztönösen is chakrát gyűjtöttem a talpamba, de szerintem ott ment az utolsó adag chakrám. Ez azonban nem érdekel. Ahogy belépek a szobába, körbenézek. Asztal, kandalló, ágy... rajta a kislánnyal, fölötte pedig a férfi terpeszkedik. Ahogy meglepetten rám néz, felismerem a képét. Ő volt az. Ökölbe szorított kezekkel indulok el felé, majd azonnal lerántom a gyermekről. Ő annyira meglepődik, hogy szólni sem tud semmit, én pedig egy olyat rúgok az állába a földön, hogy kirepülnek a fogai. Ekkor a mellkasára ülök, majd megsorozom a fejét. Már nem tudom irányítani magamat, teljesen átadtam magam a dühömnek. A „dögölj meg” szavakat kántálva, és mindenféle cifra káromkodást elszórva addig ütöm a fejét, amíg pépesre nem vertem, és nem maradt más a kobakjából, csak egy húsmassza. Az ökleim feldagadtak, véresek, és húsdarabok vannak rajtuk. Lihegve, elkerekedett szemekkel, és fújtatva állok fel a mellkasáról, majd bele is rúgok a holttestébe.
- Megérdemelted... - mondom büszkén, és el is mosolyodnék, azonban a kislányra téved a tekintetem.
Érzelemtelen arccal bámul előre. Új sebeket vélek felfedezni rajta... ismét ökölbe szorul a kezem. De már nem kell dühösnek lennem, az a rohadék nem bánthatja többet. Tettem róla. Hogy lehet ezt tenni egy gyermekkel...? Miféle elbaszott szemétládának kell lenned ahhoz, hogy... inkább nem is gondolkodom ezen. Nem hagyhatom, hogy egy percig is tovább maradjon itt ez a gyermek. Próbálok közeledni hozzá, hogy a karomba vehessem. Ekkor rám néz, majd az arcára kiül a rettegés, és vadul, sikoltozva kapálózni kezd. Meghátrálok, és próbálom nyugtatni.
- Nyugodj meg, nem foglak bántani, azért vagyok itt, hogy segítsek... - mondom, miközben próbálom felemelni, azonban ő továbbra is vadul kapálózni kezd, majd ahogy az arcom közelebb ér hozzá, a körmeivel sikerül belemarnia a szemembe.
A jó szemembe. Egy pillanatra nem látok, és hátrahőkölök a sokkhatástól.
- Nem... látok? NEM LÁTOK! - üvöltök fel, miközben vadul próbálom dörzsölni a szemeimet.
Megvakított?! Miért?! Dehát csak segíteni próbáltam! Nem veszíthetem el a szemem világát, nem lehetek vak! Ez az egy jó szemem maradt már! Kérlek, istenem, csak add, hogy ne legyek vak... addig-addig dörzsölöm a szemem, még a kimonóm ujjával is besegítek, mire végre látni kezdek. Az asztal fölötti tükörben pedig észreveszem, hogy csak a szemhéjamat sértette fel. Ismét, fogcsikorgatva, dühösen meredek a kislányra.
- Te hálátlan kis senkiházi! Majdnem megvakítottál! - üvöltök rá, majd képen teremtem.
A kislány ekkor összekuporodik az ágyon, majd zokogni kezd... én pedig azonnal magamra ismerek, és rájövök, mit tettem. Ezt... ezt mégis miért kellett? Mi a... miért? Miért csináltam ezt?! Hiszen nem is vakultam meg! Érthető volt, hogy... én... én mi a frászt műveltem eddig?
Egy halottéra emlékeztető léptekkel indulok ismét az asztalon lévő tükör felé, miközben a zenei aláfestést a kislány zokogása adja meg hozzá. Tiszta vér a kimonóm, és az arcom is. Az ökleim olyanok, mintha vérbe és húsba mártottam volna őket... a szemeim beesettek a fáradtságtól, a hajam összezilált... úgy nézek ki, mint egy őrült. Mint egy... őrült gyilkos.
Istenem, bele sem gondoltam abba, hogy a banditák akiket megöltem... lehet, hogy nem önszántukból tértek a bűnözés útjára. Lehet, hogy nem maguktól választották ezt az utat. Mi van, ha néhányan csak a családjaikon akartak segíteni? Voltak köztük igazán fiatalok is, szinte tinédzserek. Biztos, hogy ők is kivették a részüket a nemi erőszakból, és a gyilkolásból? Mi van, ha csak nem akartak háborúba menni, vagy a munkájukra már nem volt szükség, esetleg nem kaptak elég fizetést, és ezért tértek a bűn útjára? Elevenen elégettem őket... elvágtam a torkukat... néztem, ahogy meghalnak. A Yao iránt érzett dühömet... nem... a magam iránt érzett dühömet másokon töltöttem ki. És lehet, hogy ártatlanokon. Ez a kislány például ártatlan volt... annyira sokat szenvedett már, erre én tettem rá egy lapáttal! Hányni tudnék magamtól... én... én mi a faszt csináltam már megint? Mit csinálok? Mivé váltam...?


***


Az esőcseppek csiklandozzák az arcom, ahogy a földön fekszem. Ez az egyetlen dolog, ami ébren tart. Miután összeszedtem magamban annyi lélekjelenlétet, hogy elvegyem a kulcsot a banditavezértől és kiszabadítsam a lányokat, megmondtam nekik, hogy egy kislány van a vezér szobájában, és hogy gondoskodjanak róla. Aztán... rohantam. Rohantam, amíg csak a lábam bírta. Menekülni akartam. El akartam tűnni. A világ elől... magam elől. Egy szörnyeteg vagyok. Egy kegyetlen gyilkos. Egy... elmebeteg, kíméletlen gyilkológép. Hogyan is próbálhatnék ezután segíteni másokon, miután ennyit ártottam...?
Uram egek... mit szólnának most hozzám a szeretteim? A tenyeremmel próbálom takarni az arcomat, nehogy a mennyekbe nézzek. De már hiába, nem...? Hiszen már látták. Mit szólnának msot hozzám...? Biztosan undorodnak tőlem. Biztosan megtagadnak, vagy már megtagadtak. Ez, ez nem én vagyok... ha pedig én vagyok, mivé lettem? Mi történt velem? Hogy tiszteleghetnék így az emlékeik előtt... hogyan tehetném így őket büszkévé...
- Mi a frászt műveltem...
Én... én végignéztem, ahogy valaki kileheli a lelkét, szépen lassan, és élveztem, mosolyogtam... az egyiküknek még egy shurikent is dobtam a szájába, ásítás közben, csak kedvtelésből, aztán még le is szúrtam... megérdemelte, hogy így haljon meg? Megérdemelte, hogy így szenvedjen? Ki vagyok én, hogy ítélkezzek arról ki érdemel életet, s ki halált? Ki vagyok én egyáltalán...? Ezt jelenti igazi shinobinak lenni? Hány embert öltem meg egyáltalán az elmúlt két napban...? Harmincat? Negyvenet? Vagy többet? Hány ember halála szárad a lelkemen? Lehet, hogy mindannyiuknak voltak álmaik, céljaik... családjaik... árván maradt gyermekeik, rokonok, akik síratják őket... honnan tudhatnám, hogy mind gonosz volt, és kivették a részüket a kegyetlenségekben? Honnan is tudhatnám, hogy mi vitte őket rá arra, hogy...
Engem... engem mi vitt rá arra, hogy így cselekedjek? Így akartam magamnak megmutatni, hogy igen is érek valamit? Igen, ezt neked Danzou! Én is ugyanolyan szívtelen gyilkos vagyok, mint a többi! Ezt neked, Yao! Én is képes vagyok arra, hogy...
Yao. Emlékszem, hogy több méter hosszúra nyúlt a keze, amikor utánam kapott. Ha azt a jutsu-t birtokolnám... elkaphattam volna a banditavezért, mielőtt elmenekül a kislánnyal, és meggátolhattam volna ezt az egészet. Ha ismét képes lennék a Karyuudanra, mint gyerekkoromban, nem kellett volna két Endant elhasználnom, és több chakrám lett volna, hogy megolvasszam a lakatot a ketrecen. Ha képzettebb shinobi lennék... másképp kezelhettem volna ezt az egészet. Minden másként lenne. Ismét csak magamat hibáztatom. Egyszer az életben, talán végre igazi shinobiként cselekedhettem volna, szakszerűen járhattam volna el... de azt is elszúrtam. Ismét kudarcot vallottam. Ismét rájöttem arra, milyen keveset is érek, és mennyire keveset tudok. És most már erőm sincs ahhoz, hogy változtassak rajta...


***


- Mit keresel itt? - kérdezi a Doktor.
A bekötött szemei alatt nem látom, de szerintem felhúzta a szemöldökét.
- Úgy gondoltam, maga... segíthet nekem egy mestert találni. - mondom, lesütött szemekkel.
Éppen a Doktor kunyhója előtt állok. Nem tudtam már, kihez forduljak, vagy hova menjek. Mindenki, akit ismertem halott, vagy elárult, vagy eltűnt. Egy teljes napig feküdhettem az esőben, mire végre elhatároztam magam... és belekapaszkodtam az egyetlen épkézláb dologba, amibe belevághatok. Egy katon-mester megtalálásába.
- Mondtam már neked, hogy nem vagyok ninja. - mondja a Doktor, majd elindul befelé.
- Kérem, várjon! - kiáltok utána. - Segítenie kell nekem. Nem tudom, kihez forduljak, én...
- Én tudom. Fordulj máshoz. Ha el kell látnom a sebeidet, gyere be. Ha nem, akkor lódulj.
Ahogy elmondta, amit akart, ismét hátat fordít nekem. Könnyes szemekkel kezdek beszélni.
- Bántottam egy ártatlan gyermeket... egy hadseregnyi banditával végeztem tegnap... és miért? A semmiért! Csak azért, mert Yao elbizonytalanított, és meg kellett mutatnom magamnak, hogy érek valamit! Gyilkoltam, értelmetlenül... bele sem gondoltam abba, hogy...
- Igazi shinobiként viselkedtél. A dolgod az, hogy ölj, amikor parancsba adják, és ne kérdezz. Orgyilkosok vagytok, akár hogy is szépítitek. Semmivel sem különböztök Garou-tól vagy Yao-tól. - feleli a Doktor.
De én ezt... nem vagyok hajlandó elismerni. És ennek hangot is adok.
- Nem igaz! A ninják azért vannak, hogy segítsenek az embereken! Hogy oltalmazzák a gyengéket!
Az idős férfi nevetni kezd.
- Naiv vagy, és fiatal. Nem mesterre van szükséged, hanem arra, hogy többet láss a világból, és megértsd annak működését. Kétféle ember létezik: olyan, aki elvesz, és olyan, aki megszerez. Olyan...
- Nem! A világ nem így működik! Vannak jó emberek, és rosszak! Aki jó, az nem fog elrabolni, és megerőszakolni egy gyereket!
- Mit gondolsz, fiam, hány gyereket erőszakolnak, vagy ölnek meg a világban? Sőt, éppen most, hány gyermek szenved úgy, hogy nem tudsz rajtuk segíteni? És ha akarnál sem tudnál? Megmentettél egyet... egyet. Honnan tudod, hogy holnap nem fog tíz másik szenvedni? Honnan tudod, hogy nem rabolják el megint, mert nem vagy ott, hogy segíthess neki? Sőt, mondok jobbat: te is csak egy elveszett gyermek vagy, és most segítségért kiáltasz. Minek segítsen neked bárki is, ha utána ígyis úgyis szenvedni fogsz, mert nem vagy képes megérteni egy egyszerű tényt: a világban nem minden fekete-fehér. Most pedig takarodj a birtokomról, és csak akkor gyere vissza, ha a halálodon vagy. - fejezi be a Doktor, és ismét elindul befelé.
Ismét ökölbe szorulnak a kezeim. Elképedve, elkerekedett szemekkel hallgattam végig, amit mondott... tudom, hogy valahol igaza van... de akkor sem...
- Baszd meg! - üvöltök rá. - Én nem azért lettem shinobi, hogy tétlenül nézzem, ahogy az emberek szenvednek, és nem tehetek értük semmit!
- Mondd annak, akit érdekel, kölyök.
- Te is orvos vagy! Segítesz az olyanokon is, mint Akira, vagy Yao! Nem ugyanazt a munkát űzzük?! Nem ugyanazért harcolunk?! Hogy jobbá tehessük a világot?! Nem kellene példát statuálnunk...? Bebizonyítanunk, hogy amíg mi lehetünk jobbak, addig mások is...? - halkabb hangnemben fejezem be, és ismét lesütött szemekkel a földet nézem. - Nem kellene jobbá válnunk azért, hogy megmutassuk a szeretteinknek, akik már nem lehetnek köztünk, hogy a világ jó kezekben van...?
A Doktor megáll a kunyhója ajtajában, és nem szól semmit. Kis habozás után megtöri a csendet.
- Mit is mondtál, mi a neved?
Kicsit meglepődöm, de válaszolok.
- Satoshi Kawajiri. Miért...?
- Mert tudnom kell a nevedet, mielőtt a szemedbe nézek. - mondja a Doktor, majd elindul felém, és megáll közvetlenül előttem, aztán szépen lassan leveszi a szemein található kötést.
A szemgödrei már beforrtak... körülöttük pedig sebek ékeskednek. A látvány szinte sokkol... olyan, mintha az arca fele szénné égett volna.
- Ezt egy ninja tette velem... bizonyára olyan magasztos célokkal mint amilyenekkel most te dobálózol. De gyűlölöm őt azért, mert végezte a munkáját? Mert megkímélte a bajtársait attól, hogy végezhessek velük? Őt magammal vittem... mert fél munkát végzett. Bizonyára még őt is meglepte, amikor forró acélba nyomta a képemet. Hezitált. Hibát követett el. Harcképtelenné tett, de saját magát nem tudta kimenekíteni a halál torkából. Mikor kezeltem a sebeidet, éreztem, hogy égési sérüléseid vannak. Bizonyára egy ninja-társad tette veled. Láttad már, mire képesek a bérgyilkosok, akiket ellátok. Láttad már, hogy mind hideg meggyőződéssel, érzelmek nélkül képesek ölni. Mégis hogyan állnád meg a helyek köztük, hogyan lennél képes ellátni shinobi-kötelességeidet, hogyha azt sem vagy képes felfogni, hogy úgy kell kivívnod a helyedet a világban, hogy valaki másét veszed el? Ölnöd kell, hogy élhess. Ölnöd kell, hogy a szeretteid élhessenek. Ölnöd kell, hogy majd mások is megpróbálják elvenni az életed, és ezáltal erősebbé vállhass. Megölni valakit azt jelenti, hogy eggyel kevesebb ember próbálhat az életedre törni, amikor majd az egész világ ellened fordul. Megmenteni valakit pedig csupán azt jelenti... hogy eggyel több ember van, aki hátba szúrhat, amikor nem várod.
Szóhoz sem tudok jutni. Csak szótlanul hallgatom, amit mondd. Kis idő múlva folytatja is.
- Ezt egy barátom tette velem. Tudtam, hogy nem tarthat örökké a szerelmünk... mert egyrészt, törvénytelen volt. Nem nézik jó szemmel az azonos nemű kapcsolatokat a világban. Másrészt pedig, ő shinobi volt, én pedig szamuráj. Mindketten más mesternek dolgoztunk, másnak szenteltük az életünket. Ő a kagéjának... én pedig a daimyo-mnak. A pengéik voltunk, az eszközeik. Ők mondták, hova szúrjunk, mi pedig úgy tettünk. Ha pedig egymás ellen kellett mennünk... hát, megtettük. Első a kötelesség, nem de? Nem. A kötelesség fabatkát sem ér. A barátság fabatkát sem ér. A szerelem... fabatkát sem ér. Mert ha szemben állsz valakivel, aki végezni akar veled... mert meg kell tennie, mert a világ elvárja tőle, hogy így cselekedjen... nem szabad meghátrálnod. Nem szabad haboznod... vagy egy életre szóló leckét kapsz arról, hogy mennyire jelentéktelenek is vagyunk, mind, és mennyire nem vagyunk urai a saját sorsunknak. Ezt pedig csak akkor kapod, ha szerencsés vagy. Te is megkaptad ezt a leckét, nem? Ennek ellenére követni akartad Garou-t, ezzel pedig kivívtad a kígyó haragját. Megmenekültél, mert a kígyó nem tartott méltónak a halálra. Nem tartott méltónak arra, hogy feloldozzon az életnek nevezett béklyódból, amíg még nem tanultad meg a leckét.
- Leckét...? - kérdezek vissza tátott szájjal.
- Igen. Jobb gyengének lenni... mert addig, az erősek nem akarják elvenni ami a tiéd. Jobb az, ha semmid sincs... mert semmit sem vehetnek el tőled. Jobb az, ha nem érsz semmit... mert akkor legalább az életed a tiéd. Jobb olyan szemmel nézni a világot, mint ahogy te teszed. Menj vissza a faludba, és add fel a ninja-létet. Éld tovább az életed, alapíts családot, élj boldogan. Élj úgy, ahogy mindannyian szeretnénk... de nem tehetjük meg. Neked még nem késő, nekünk azonban már igen. - fejezi be a Doktor, majd szépen lassan visszafáslizza a kötéseit, azonban mielőtt hátat fordíthatna nekem, a vállára teszem a kezem.
- Hiába voltam gyenge... így is elvették mindenem. Senkim sem maradt. Az egyetlen, ami maradt nekem, az az, hogy másoktól vehessem el, ami nekem nem adatott meg. Igaza van, ezért éreztem magam jobban, mert gyilkoltam. Mert azzal egy kis időre megmenekültem a haláltól, hogy másokat dobtam neki martalékul. De nem akarok így élni. Segítenem kell az embereken... és magamon. Tisztelegnem kell a halottak előt, azért, mert az életüket adták azért, hogy én élhessek. És tudja mit? Ha ott lehettem volna, ha elég erős lettem volna, magán is segítettem volna.
- Te még mindig nem értesz semmit...
- Nem is akarom érteni. Mert nem akarok egy olyan világban élni, ahol minden ennyire kilátástalan. A magam útját akarom járni... és ha kell, ezt az egész rohadt rendszert eltörölni, és megváltoztatni az egész világot.
Még magam is meglepődtem azon, amit mondtam. Pláne, ahogy mondtam. Sziklaszilárd meggyőződéssel.
- Bolond vagy... és túl fiatal. - rázza a fejét a Doktor, majd beletörődve folytatja. - De ha így akarod, ám legyen. Mutatok én neked egy mestert. Szedd rendbe magad, pihend ki magad, és ha vannak sebeid, ellátom őket. Holnap napkeltekor indulunk!
Elmosolyodom. Boldog vagyok... nem gondoltam, hogy segíteni fog nekem. Nem gondoltam, hogy végre, elindulhatok az utamon. Nem tudom, milyen mesterről beszél, de ha a Doktor ismeri, akkor biztos vagyok benne, hogy sokat tud, és tehetséges. De végre, megtettem az első lépést afelé, hogy megtaláljam az utamat, és a helyemet a világban. Kiálltam magamért, és az eszméimért. Hiszek valamiben. Hiszek magamban. Így... mindennek volt értelme. És nem vagyok hajlandó elhinni azt, amit a Doktor mondott. Igen is sokat ér az, ha még csak egy emberen is segítesz, mert azzal nem csak eggyel több ember lesz a világban aki hátbaszúrhat, ez távolról sem igaz. Szerintem nem. Hanem eggyel több ember lesz, aki egy újabb esélyt kap arra, hogy fényes jövőt építhessen magának. Olyan, ami nem adatott meg nekem... eddig. De most, talán mindent véghez vihetek, amit valaha akartam. Végre, sikerülhet. Végre, nem csak hogy ugyanolyan erős lehetek, mint fiatalabb koromban, hanem talán még erősebb is. Lehet, hogy Akirát is feloldozhatom, ha elég erőssé válok, lehet, hogy a háborút is megállíthatom... és lehet, hogy a szeretteimet is végre büszkévé tehetem.
Satoshi Kawajiri vagyok, vándor ninja. És úgy néz ki, hogy a sok szenvedés és céltalan bolyongás után végre egy fordulóponthoz érkeztem.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 503

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Hidan on Csüt. Márc. 30 2017, 02:04

Udv!
Eltekintve attol, hogy ez inkabb volt Kuldetes, mint Kaland, ujfent egy szep Elmennyel gazdagitottad az oldalt. Csak igy tovabb! ^^
Jutalmad 12 chakra, 4 tjp es 3500 ryou a falutol.

_________________
Áldozatok:
Okisha Aiza
Takeyanagi Tomoko
Unazaki Ashura
Kenshiro Mirubi
Ago
Hana Fujishima
Miuru Hitomi
Hamacho Yoshitaro


"Egy ivászattal töltött éjszaka után nem tudok rosszabbat elképzelni, mint arra ébredni, hogy fekszik melletted valaki, akinek nem emlékszel a nevére, hogy hol találkoztatok, és hogy mitől halt meg."
avatar
Hidan
Mesélő


Adatlap
Szint: S
Rang: Akatsuki
Chakraszint: wat?

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Hétf. Május 29 2017, 23:20

//18 éven felülieknek!
Megjegyzés: Az Ninja Tanács engedélyével kettéválasztva. Emellett szeretném, ha Hidan ellenőrizné az élményt.//

A múlt fogságában
1. rész


A Nan Kaizou segítségével kinyújtva, és liánként használva végtagjaimat szökdelek a fák között. Az ágak köré tekerve a karomat és lábszáramat, rugaszkodok el, majd ugrom is a következő fa felé. Egyszer sem ütközhetek neki egy fatörzsnek, vagy elölről. kell kezdenem. Egyszer sem érhetek földet, vagy elölről kell kezdenem. Fáradok... egyre inkább. Goto megjelölte a fákat, amelyeket érintenem kell, miközben végigmegyek a kacskaringós, légi „versenypályán”. Nem mehetek ki túl messzire, egy kört kell leírnom, majd visszatérnem oda, ahonnan kiindultam, ott pedig már vár rám mesterem, fejben számolva, hogy lemérje az időmet. Egyre gyorsabb vagyok... azonban mint mondtam, kezdek egyre jobban fáradni. Nem csoda, hisz legalább ötödszörre csinálom ugyanazt a gyakorlatot.
Még csak hat napja vagyok itt, de Goto munkamorálja már most megviselt. Tíz-tizenkét órákat edzünk, van, hogy még a szentélyt is ki kell takarítanom, és csak napi háromszor eszem. Goto megszabja, hogy mikor. Azt mondja, a tréning része. Ahogy csak telnek a napok, tudom, hogy egyre jobban bírom... büszke is vagyok magamra miatta, de mindig amikor azt hiszem, hogy kezdek teljesen elsajátítani egy gyakorlatot, egy újabbra váltunk. A taijutsu edzéseink egyáltalán nem olyanok mint Akirával, Goto kíméletlen, és nem érdekli, ha fáradt vagyok, vagy ha már túlságosan fájnak a végtagjaim. Addig csináltatja velem a gyakorlatokat, amíg össze nem esem. A második napon erre volt is példa... ő pedig egyszerűen csak kint hagyott a mezőn. Még enni sem kaptam aznap éjszaka, ennek ellenére reggel ismét gyakoroltunk, és csak délben ehettem. Ráadásul dög meleg volt, és még csak nem is tisztálkodhattam. Mint mondtam, a mesterem kíméletlen. És most, megint csak szemtanúi lehetünk szigorának, ahogy elrugaszkodom az utolsó megjelölt fától, és elérek hozzá. Lihegve fújom ki magam, mire Goto feláll a fatörzsről, amelyre elhelyezkedett.
- Egy perc harminc másodperc. Még mindig nem elég jó, Kawajiri!
- Ugyan már... három perctől vittem le idáig, mester... - mondom lihegve, miközben a karjaimat a combjaimra téve próbálom kifújni magam.
Goto odajön hozzám, majd a hajamnál fogva emeli az arcához az enyémet. Már fel sem szisszenek. Megszoktam.
- Ha azt mondom nem elég jó... akkor nem elég jó! Újra! - üvölti, majd egy határozott mozdulattal szorít egyet a copfomon, és végül egy toló mozdulattal enged el.
A földre esem tőle, de inkább nem szólalok meg, csak felállok, és a fák irányába nézek. Legyen... megcsinálom még egyszer. Én akartam tanulni tőle, nem? Ismét csak nekilátok, közben pedig kavarognak a gondolataim. Mikor először idejöttem, még mielőtt elkezdtük a taníttatásomat, Goto három napra bezárt a pincéjébe. A meggyötörtségtől, és az éhségtől látomásaim voltak, melyek többek között rávezettek arra, hogy fél lábbal a múltban élek. Emlékszem, mennyire nyugodt voltam, és mennyire jól éreztem magam, hogy sikerült elengednem végre a múltamat. Elhatároztam, hogy a mának fogok élni, és végre nem önmagam sanyargatásával, hanem jobbá tételével foglalkozom. Azonban, megvilágosodásom kérészéltű volt. Még most is alig tudom visszafogni magam, hogy ne sózzak be egyet Goto-nak azért, mert így bánik velem. Úgy érzem, mióta megtanultam a Nan Kaizou-t, sehova sem haladunk. Gyakorlat-gyakorlat hátán, kunai-dobálás, testedzés, és a Nan Kaizou tökéletesítése. Minden technika után ez lenne? És ki tudja egyáltalán, meddig fogom még gyakorolni ugyanazt? Bebizonyítottam neki a pincében, hogy képes vagyok rá... akkor miért nem haladunk már? Úgy érzem, mintha kifutnék az időből, úgy érzem mintha sose lennék elég jó. Lehet soha nem is leszek. Néha az is megfordul a fejemben, mostanában egyre többször, hogy átvert, és csak szórakozik velem. Minden áron el akar üldözni, és szándékosan csinálja ezt, valójában nem is akar tanítani. Emlékszem még, milyen volt, mikor a Doktorral először idejöttünk. Azonban, a hat napja tartó edzésem alatt, egyik éjszaka, a kimerültségem ellenére sem tudtam aludni. Kimentem a szobámból, és láttam Goto-t a lépcsőkön ülni, és magában inni. Akkor láttam valamit a szemében, valamit, ami magamra emlékeztetett. Üresség, és fájdalom volt a tekintetében. Mintha valamit minden áron el akarna felejteni, de nem tudná. Jól ismerem azt az ábrázatot... ilyen képet vág az, aki még fél lábbal a múltban él, és valami nem hagyja, hogy elengedje azt. Csak ezért maradok, és tűröm, hogy úgy bánjon velem, mint valami állattal. Egy olyan mestert akartam, aki érti, min mentem keresztül, vagy aki többet tud nálam. A tekintetében látok ilyesmit. Látom, hogy élt már át szörnyűségeket, és megértem, hogy még nem akar beszélni róla, de a türelmem fogytán van. Úgy érzem nem bízik bennem. Úgy érzem nem vagyok elég jó neki... és amíg nem kezel tanítványának, amíg nem ismer el akként, sosem fogunk dűlőre jutni, de már nem tudom, hogyan bizonyítsak neki. Az elvárásai lehetetlenek számomra... de lehet, hogy ez mind csak egy teszt része. Lehet, hogy így akarja megnézni érdemes vagyok-e arra, hogy tanítson? De hiszen eleget bizonyítottam már! Mikor fogja...
Mielőtt befejezhetném a gondolatmenetemet, sikerül elbaltáznom a fáról-fára való rugaszkodást, és nekiütközöm egy fatörzsnek. Szerencsére még alacsonyan szállingóztam mikor történt, így csak a fejemet vertem be, még hozzá elég alaposan, és csak két-három métert zuhantam a földre.
- Leestem. - szólalok meg unottan, miközben a homlokomhoz nyúlok.
Ahogy gondoltam... vérzik. Remek, Satoshi, ezt elcseszted. Goto lassú léptekkel jön oda hozzám, majd fölém hajol.
- Látom lankad a figyelmed. Tán untatlak? Jobban szeretnél mást csinálni, Kawajiri, hm? Miért nem állsz föl, és mondod a szemembe? Kényelmes neked a föld? Jobb a koszban dagonyázni, mint ninja módjára teljesíteni a rád kiszabott feladatokat? - mondja érzelemtelen tekintettel.
Szépen lassan felállok, majd leporolom magam, ezután pedig mélyen a szemébe nézek.
- Sokadszorra csináltam meg ugyanazt, és csak egyszer baltáztam el. Mondtam már, hogy kezdek fáradni.
- Mintha panaszkodást hallanék... talán nem tetszik, ahogy tanítalak? Akkor pakolj össze, és takarodj! - kiált Goto, majd hátat fordít nekem, és elindul előre.
Erre inkább nem mondok semmit. Ezt is legalább vagy harmadszorra játssza el velem... de most először megfordult a fejemben, hogy talán tényleg itt kéne hagynom ezt a seggfejet. Miért tűröm, hogy így beszéljen velem? Várjunk csak, lehet, hogy...
- Goto! - kiáltok utána.
Megáll, de nem fordul meg.
- Megcsinálom még egyszer. - szólok oda neki.
Talán ezt várta? Azt akarja, hogy magam akarjak fejlődni, és átlépjem a korlátaimat? Miután rendbe tettem a fejemen lévő sebhelyet, még egyszer nekilátok, és átszökdelek a fákon, amilyen gyorsan csak tudok.
- Egy perc tíz. - szólal meg Goto, ahogy odaérek hozzá.
- Nem elég jó, mi? - jegyzem meg. - Leviszem egy perc alá.
- Helyes. - mondja unottan.
Igazából semmi kedvem sincs hozzá, de most már magamnak is be akarom bizonyítani, hogy sikerülhet. Nem azzal kéne foglalkoznom, hogy Goto milyen velem, hanem azzal, hogy legyőzhessem a saját korlátaimat, és fejlődhessek. Talán erről volt szó egész végig...de mit csodálkozom, hogy erre nem jöttem rá egy oppresszív környezetben, egy mesterrel, aki szinte semmit sem hajlandó megosztani velem? Ha mindenre magamnak kell rájönnöm, akár magamat is taníthatnám. De, panaszkodásnak helye nincs. Tanulni jöttem, nem barátkozni. Az egy dolog, hogy próbálok kötődni hozzá, de egyelőre félreteszem az ilyesfajta érzéseimet, majd nagy levegőt veszek, és ismét nekilátok a körbe-körbe ugrálásnak.
- Egy perc nyolc. - szólal meg Goto, ahogy odaérek.
- Komolyan?! Egy perc nyolc?! Csak két másodperc?! - kiáltok dühösen, majd se szó se beszéd ismét nekilátok.
Ez így megy naplementéig. Egy perc kettőnél tartottam, mire az utána levő körnél éreztem, hogy kezdek fáradni, és már fogytán a chakrám. Lehet, hogy a dühöm miatt túl sokat használtam, és meg is látszott az eredménye: egy perc tizenötre végeztem. Csalódottan fújom ki magam, miközben már fél térdre esek.
- Na, látom ma sem haladtunk semmit. Holnapután folytatjuk.
- Holnapután? - kérdezek vissza meglepetten.
A sértést inkább ignorálom. Jobb lesz nekem...
- Igen, holnapután. A holnapi a pihenőnap, mert dolgom van, és nincs időm veled foglalkozni.
Vajon mi dolga lehet...? Nem előző vasárnap jöttem ide? Akkor nem tűnt elfoglaltnak. Mindegy... örülnöm kéne, hogy van egy pihenőnapom. De olyan közel jártam... végül még is csak csalódnom kell magamban. Megint. De nem érek azzal semmit, hogy ha addig erőltetem, amíg már nem is bírom szusszal.
- De, mihez kezdjek holnap? - kérdezem.
Jó kérdés... hiszen fogalmam sincs, mi dolgom lehet a szentély körül, amíg ő a fene sem tudja merre jár.
- Amit akarsz. - feleli unottan, majd feláll a fatörzsről, és elindul a szentély irányába.
Remek. Szóval holnap ismét egyedül leszek a gondolataimmal... mivel Shionnal nem állhatok szóba. Miért érzem úgy, hogy csak vesztegetem az időmet? Persze, képes vagyok látni a gyakorlati hasznát annak, hogy gyorsabban tudjak haladni a Nan Kaizou segítségével, de miért szökdelnék a végtagjaimat liánnak használva, hogyha sokkal egyszerűbben tudok haladni egyszerűen csak a lábaim segítségével szökdelve, fatörzsről-fatörzsre ugrálva, mint ahogy genin-korunkban tanítják? Lehet, hogy Goto így akarna chakra-kontrollt tanítani? Vagy ez felkészítés lenne egy másik technikához? Esetleg erőnlét? De miért már egy hete? Lehet, hogy csak az okokat keresem, hogy panaszkodhassak, vagy... nem tudom. Lehet, hogy csak szimplán nem kedvelem... még mindig nem, így próbálom találni benne a hibát.

***

Ahogy hazaértünk, megvacsoráztunk, ami szokás szerint a legcsöndesebb étkezés volt a világon. Goto egy szót sem szólt hozzám, és én sem hozzá. Ezután pedig nyugovóra tértem a vendégszobában, ahol kaptam...egy ágyat, és kész, aztán szokás szerint elgondolkoztam. Azon járt az eszem, hogy megéri-e itt lennem, és hogy mi haszna van ennek a sok gyakorlatnak. Lehet, hogy tényleg nem kedvelem, és ezért nem tudom megérteni, miért csináltatja azt velem, amit? Vagy csak annyira különbözőek a tanítási elvei a konohai oktatóktól, hogy nem vagyok képes átlátni? Lehet, hogy nem magamban kéne keresnem a hibát. Lehet, hogy nem is benne. De ha már itt tartunk, ezt a holnapi pihenőnapot sem értem. Magamat sem értem... mi történt a nyugalommal, ami átjárta a lelkemet, miután kijutottam a pincéből? Miért volt olyan rövidéletű?
Ami pedig Goto-t illeti, még mindig egyrejtély számomra. Ismeri Akirát és Yao-t, és a Doktort is. Abból ítélve, ahogy beszéltek egymással, közös múltjuk is van, sőt, Goto korábban tanította a Doktor fiát. Ő vajon ki lehetett? Talán őt látja bennem? Fogalmam sincs... mint mondtam, Goto egy rejtély számomra. Nem csak a múltja, hanem a tettei is, és az azok mögött lévő szándéka is.
- Nem értek én már semmit... senkit... egyszerűen csak... haladni akarok... tovább... lépni... - mondom magamban, mire a kimerültségem úrrá lesz rajtam, és szépen lassan lesütöm a szemeim.

***

- Mi a fene... - szólal meg egy fiatal, tinédzserére emlékeztető férfi hang, hangos robajlás kíséretében.
Azonnal felpattannok az ágyról, és látom, hogy egy alacsony, barna hajú fiú nyitott be a szobám ajtaján.
- Goto! Megint beszökött valami visszamaradt! - kiált a fiú, miközben egy seprűt fog a kezében.
- Mi...? Visszamaradt? - kérdezek vissza értetlenül, míg a srác végig néz rajtam.
- Ja semmi, várjál... ezt még én is megdominálom. - jelent ki a fazon miután végigmért, majd közeledni kezd felém, a seprűjét maga fölé emelve.
-Te meg ki a fene vagy? - kérdezek rá, miközben értetlenül bámulom.
Most komolyan ezzel a seprűvel akar megtámadni? Egyáltalán ki ő?
- Ne érdekeljen a nevem, betolakodó... bizonyára azt hitted, betörhetsz a szentélybe, hogy megdézsmálhasd a misebort, mi?! Hát itt nincs! Hidd el, kerestem! - üvölti a fiú, majd megpróbál lesújtani rám, azonban hirtelen, reflexszerűen, puszta kézzel elkapom a seprűje nyelét.
Még magam is meglepődöm a gyors mozdulatomon, pláne azon, hogy mikor az idegen próbálja kihalászni a kezemből a seprűt, nem sikerül neki, pedig már páros lábbal az ágynak támaszkodva is próbálkozik.
- Homura... - szólal meg Goto, a kezével lassan végigsimítva az arcán, miközben az ajtóból figyel minket. - Az a fiú Satoshi Kawajiri, a tanítványom. Azért lakik itt, mert megengedtem neki.
A „tanítványom” mi? Azért észrevettem, hogy a tanítvány szó kimondása közben olyan fejet vágott, amit nem is igazán tudok mihez hasonlítani. Mintha egy pillanatra maga is elgondolkozott volna a szó igazságtartalmán.
- Ja... azt hittem megint valami lator tört be Shionhoz. - szólal meg a Homura névre hallgató srác, miközben elengedi a seprűt, majd megvakarja a fejét. - Biztos, hogy tanítod te ezt? Eléggé nyeszlettnek tűnik.
Nicsak ki beszél... végigmérem a srácot. Eléggé sovány, bár vannak izmai, de nem egy ninjára, vagy egy harcművészére emlékeztet a testalkata. A termete sem arra enged következtetni, hogy az ő szavaival élve, képes lenne „megdominálni” engem. Másfél méternél nem sokkal lehet magasabb.
- Kawajiri, ez itt Homura. Vasárnaponként kitakarítja a szentélyt. Nem szóltam róla, mert már két hete nem járt itt. - jegyzi meg Goto, miközben furcsa tekintettel méri végig Homurát, mintha választ várna a fel nem tett kérdésére.
- Hát, tudod... dolgom volt. Most pedig itt vagyok, mert meg kell dolgoznom a pénzemért. - hangzik is el a magyarázat Homura szájából, miközben ismét próbálja kiszedni a kezemből a seprűt, de még mindig nem engedem neki.
Furcsa, és... felemelő érzés, hogy végre erősebb vagyok valakinél. Lehet, hogy képzetlen volt, és lehet, hogy csak egy seprűje volt, de sikerült elkapnom, mielőtt lesújtott volna rám. Lehet, hogy az edzéseinknek még hasznát vehetem. Szépen lassan felállok, majd Homurára nézek.
- Örvendek. Mint hallhattad Satoshi vagyok. Segíthetek kitakarítani neki a szentélyt, Goto? - fordulok mondandóm végén mesterem irányába.
- Mi, komolyan? - vágja rá Homura meglepetten.
- Megmondtam, a mai nap azt csinálsz, amit akarsz. - hangzik Goto válasza.
- Maga hol lesz? - kérdezek rá.
Goto nem válaszol, csak elmegy az ajtó elől, majd elindul valamerre, a jó ég tudja mit csinálni.
- Ez azt jelenti, hogy itthon lesz... asszem. - jegyzi meg Homura. - A faluban volt az előbb, ott vettem észre, hogy még él, és kicsit berosáltam, szóval jöttam ide takarítani, mielőtt agyonver. Az elmúlt két hétben is küldte a pénzt úgy, hogy ide se jöttem, szóval azt hittem még ingyenélhetek egy darabig! De gondolom te is látod, hogy néz ki. Szerintem pislog egyet, azt kettétörik a gerincem.
Álljunk csak meg, Goto fizet neki? Először azt hittem, csak viccből mondja.
- Goto fizet neked, hogy tisztán tartsd a szentélyt? Hogyhogy?
- Mert... elvállaltam a munkát? Na jó, féligmeddig. De mindenkinek kell valaki, aki rendben tartja a kecóját. Bár, a kertbe nem mehetek be, de... oda senki. Gondolom te sem.
Úgy látszik, nem csak rám érvényesek a szabályai, de meglep, hogy Goto bárkit is megtűr az unokján kívül a birtokán, ha még engem is alig. A Doktor jelenlétére sem reagált valami kedvesen.
- Nem bizony. Milyen faluról beszéltél? Egyet sem láttam a környéken.
- Mert nem a környéken van, kicsit messzebb. De, senki nem mer velünk packázni, még háborús időkben sem... egyszer banditák jöttek ide, de Goto jól megpicsázta őket, éppen ott járt. Köszönetképp drága szüleim, akik egyébként egy farmon dolgoznak, felajánlották neki, hogy kitakarítom a szentélyét hálából. Azóta itt rohadok... azt mondták fegyelmet kell tanulnom, vagy mi. Lehet titkon abban reménykedtek, hogy Morcimarci örökbe fogad, és kitanít a ninja-létre, aztán nem nekik kell velem foglalkozni, de tévedtek. Sőt, még pénzt is kapok, szóval há! Jól jártam. Én mindig jól járok. Amúgy visszaadnád már végre azt a kurva seprűt? Kéne.
Ilyen gyorsan... még senkit sem hallottam beszélni. Alig tudtam követni a mondandóját, olyan, mintha koffeinen élne, vagy csak szimplán pörögne. A felszólítására azonban visszadom neki a seprűjét, majd próbálom emészteni az elhangzottakat. Tehát, van egy falu a környéken, azaz relatíve a közelben, ahonnan Homura származik. Egyszer banditák támadták meg a falut, de Goto besegített, és az ingyen segítség felajánljása ellenére is pénzt küld Homura családjának, vagy magának Homurának, az elvégzett munkájáért? Ez meglepő... nem ilyen embernek ismerem. De már két idős férfivel találkoztam, akiknek szívügye a fiatalok sorsa, az egyik ugye a Doktor, a másik pedig... Akira. Ezek szerint a harmadik lenne Goto? Ilyenek lennének a kiöregedett harcosok? Egyengetni akarják a következő generáció útját, bárhogy is történjék?
- Na szóval ö... Kawajiri. Komolyan gondolad, hogy segítesz? - kérdezi Homura, miközben elkezd sepregetni a szobában.
- Hívj Satoshinak. És igen, komolyan. Aztán, visszakísérlek a faluba.
Jobb dolgom úgy sincs, elvégre pihenőnapom van, vagy mi. És a faluban remélhetőleg megtudhatok egyet, s mást Goto-ról, ha máshogy nem, majd Homura mesél róla. Ahogy látom, szeret beszélni, és mi tagadás, nem lenne ellenemre a társaság.
- Már nem azért, de úgy nézel ki, mint akit egy erősebb szél ledöntene a lábáról, oszt meghalna szifiliszben.
Miért halnék meg szifiliszben egy erősebb széllökéstől...?
- Nem megvédeni akarlak, csak szimplán körbenéznék a falvadban.
- Ja, értem... kocsmázni akarsz. Vagy kurvázni. Hát beszívtad, kocsma csak egy van, és lóhúgyot árulnak sör néven, tudom, ott is dolgoztam, aztán a lányok, hát... na jó, azok vannak, de nem adják könnyen magukat, a csillagokat le kell hazudnom az égről, mire hajlandóak széttenni a lábukat. Ja, ha már itt tartunk, mikor jöttél ide? Még nem láttalak, és...
Na jó, most már félbeszakítom.
- Homura, egyszerűen csak kíváncsi vagyok a faludra. Pihenőnapom van, szóval kihasználnám. - mondom neki, mire ő egy ideig ízlelgeti magában a mondandómat, aztán kis habozás után megszólal.
- Értem, értem. Van még egy seprű valahol a fészerben... de azért kocsmázunk, ugye?

***

Hála annak, hogy ketten voltunk, úgy délutánra sikerült kitakarítanunk a szentélyt. Nem is volt annyira rossz passzban, mint gondoltam. Kifelé menet Homurával meglátjuk Goto-t a lépcsőn ülni, és iszogatni.
- Goto, végeztünk. Elviszem Satoshi-t sétáltani a faluba, jó? - biccent felé Homura.
Sétáltatni... heh. Goto csak bólint egyet, majd elindulunk a szentélytől kifelé vezető ösvényen. Közben még visszatekintek a kert felé, és meglátom Shion-t a cseresznyefa előtt üldögélni.
- Ne is gondolj rá, Satoshi. - mondja Homura.
Gondolom észrevette, hogy Shion-t bámulom.
- Egyszer hozzászóltam, és Goto majdnem letépte a fejemet.
- Beszéltél már vele?
- Nem, most mondtam, hogy csak próbáltam szóba elegyedni vele, erre majdnem fej nélkül mentem haza. Figyelsz te rám?
Azt hittem, tudhat arról, hogy Shion állítólag látja a szellemeket, de úgy néz ki nem tudok meg sokat róla. Bár most, hogy kezdünk Goto árgus szemein kívül esni... rá kell kérdeznem valamire.
- Milyen volt Goto, amíg egyedül volt?
- Amíg nem voltál itt? Hát ugyanolyan mint most, mert? Csendes. Magának való. Zord. Ijesztő. Nagy darab. Annyi szakét iszik, hogy a fél falu berúgna tőle, ő meg ugyanolyan sanyarú képet vág, mint édesanyám mikor megszülettem.
- Édesanyád mikor... mi?
- Ja, hülye humorom van. Majd megszokod. Jóban leszünk, érzem. Keveset beszélsz, engem meg hagysz dumálni. Szeretek dumálni. Azt mondják túl sokat teszem, de a kereskedők általában elengednek egy pár ryou-t, csak hogy végre befogjam.Van haszna mindennek, vágod? Jut eszembe, mi volt ez, hogy elkaptad a seprűmet? Goto mire tanít téged, seprű fu-ra?
- Az, háztartási eszközök no jutsu. Kurva jó vagyok benne. - vágom rá unott arckifejezéssel.
Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. Viccelni próbáltam volna? Egyszer olvastam, hogy azért viccelődünk valakivel, mert próbálunk kötődni hozzá, próbáljuk vele megtalálni a közös hangot. Ezt akarnám? Jobban kijönni Homurával?
- Há, háztartási eszközök no jutsu... ez jó volt. Bár, lehet még rajta mit faragni. Látom benned a potenciált, és tudom, hogy gazdag vagy, mert belenéztem a hátizsákodba.
Jól tudom, hogyan kéne reagálnom erre a mondatra. A kezeimnek ökölbe kellene szorulnia, a szemeimnek el kellene kerekednie, aztán fennhangon, dühösen kellene üvöltöznöm Homurával, de valamiért nem teszem.
- Te hozzányúltál a holmimhoz? - kérdezem nyugodt hangnemben.
Már egyáltalán nem érdekelne, ha valaki az általam oly nagy becsben tartott tulajdonomhoz nyúl? Ha valaki megsérti a múltbéli emlékeimnek tulajdonított szentélyt, melyet oly sokáig, fizikai teher formájában hordtam vállaimon? Már tényleg ily keveset jelentene nekem a múltam?
- Hát, gondolom a tied volt az a babafoszöld-színű izé, mert két héttel ezelőtt még nem láttam. Amúgy nem nyúltam bele, nem vagyok tolvaj, csak körülötte sepregettem, azt beleláttam fölülről. Tele volt ryou-val, gondolom van nálad valamennyi kp-ben is. Ha nincs nálad, tök mindegy, mert valamennyit kivettem.
Szerintem... ezt a gyereket, mielőtt a faluba érünk, megfojtom.

***

Legalább negyvenöt percet gyalogoltunk egy kacskaringós ösvényen, mire végül elértük a faluba, amiben Homura lakik. Amíg ideértünk, szinte lyukat beszélt a hasamba. Megtudtam, hogy 19 éves, a szüleinek egy farmja van a falu egy távolabbi pontján, aztán beszélt egy szomszéd faluról is, úgy két napi járásra, ahova jár csajozni, és mondta, hogy bemutat majd engem is egy pár lánynak, de előtte be kell hívnom néhány italra. Hogy őszinte legyek, normál esetben nem tetszene nekem az, hogy ennyire közvetlen, de Goto után igazából felüdülésnek hat a szószátyársága. Az átlagosnak mondható jelleme pedig szerintem becsülendő. Kevés olyan emberrel találkoztam, akiket hidegen hagyna a háború, és nem szenvedtek volna nemzetük vezetőinek keze alatt. És, igazából, jól esett hallgatni a hülyeségeit, a vidámsága pedig még engem is képes volt mosolyra fakasztani. Emlékeztet Akirára... a stílusa is hasonló, legalábbis, a stílusa, amit akkor mutatott nekem, mielőtt még kiderült, hogy egy könyörtelen bérgyilkos. Ő is szabad szájú, jókedvű és közvetlen volt. Néha még nevettem is Homura egy két elszólásán. Nem vagyok már olyan naiv, hogy azt higyjem barátot szereztem, de ennyi egyedüllét után nem vetem meg a társaságot, legyen az akárki, vagy akármi. Ki tudja, lehet, jobb lesz nekem végre új embereket megismerni, és kimozdulni egy kicsit. Na meg, ebben a faluban talán megtudhatok egy-két dolgot Goto-ról. Elvégre azért jöttem, nem de?
Ahogy elérünk a fő térre, sürgő-forgó embereket látok. A közelben néhányan dolgoznak egy tetőn, egy öregasszony varrni tanít egy pár kislányt, míg egy közeli farmon, ami valószínűleg Homuráék tulajdona, a kisfiúk és tinédzserek dolgoznak. Egy közeli kocsmában is ülnek egy páran, ami inkább hasonlít egy bódéra, de ahogy látom egy nagyobb épület része, néhányan csak sétálgatnak, és egy kereskedő is van jelenleg a faluban, aki egy lovak hajtotta szekérről kínálja portékáit. Néhányan állnak is előtte, és éppen alkudoznak vele. A vándorutam során még sosem láttam egy ennyire... élő, és boldog falut. Az emberek legtöbbje mosolyog, miközben mindennapi teendőit végzi.
- Na hogy tetszik a falunk? Otthonos, nem? - szólal meg Homura, miközben vállba vereget.
- Igen. Tényleg elég otthonos. - mondom egy félmosollyal.
Ahogy egy férfi és egy nő kézen fogva elmegy mellettünk, a nő rám néz, majd ijedten tekint oldalra. Bizonyára az ábrázatom miatt. A mellette álló férfi gyanakodva tekint rám, majd odasúg valamit a nőnek, és kicsit gyorsabb léptekben araszolnak el mellettünk. Ez egy kicsit... rosszul érint. Tudom, hogy nem nézek ki valami barátságosan, de nem adtam rá okot, hogy bárki is féljen tőlem. Homura észreveszi a csalódáttságom, majd ismét vállba vereget.
- Nyugi, Satoshi, az itteniek nem szeretik az idegeneket. Goto-hoz is így álltak, mikor először idejött, na meg hozzám is, mert nem itt születtem. Egyébként mi történt a képeddel? Goto csinálta?
„Goto csinálta”? Ez miféle kérdés? Talán félnem kellene az esetleges büntetéseitől? Bár, minek is töprengek ezen... nem hiszem, hogy Homura bármire is alapozná a kijelentéseit, hiszen Goto egy jó ideje nem tanított már senkit, a szentélyben pedig én vagyok az első tanítvány, akit Homura láthatott.
- Nem. Egy ideje már ilyen vagyok. Inkább nem beszélnék róla. - mondom, majd a kocsma felé tekintek. - Oda akartál menni?
Inkább terelem a témát. Eleget jár a fejemben a múlt, nem kell, hogy most is róla beszéljek. Elvégre, ma „pihenőnapom” van, és azt csinálok, amit akarok, nem?
- Ja, ja, igen. Üljünk be. Szereted a szakét, nem?
- Nem igazán.
- Sebaj, rohadt jó teát csinálnak, higgy nekem. Az egész Tűz Országában nálunk van a legjobb ginseng, külföldről hozzuk. Egyszer csempé... izé, segítettem behozni a hozzávalókat egy kereskedőnek, és láttam, hogy minőségi cucc. - mondja Homura, majd el is indul a kocsma felé.
A kinti pultnál ülő férfiak furcsa tekintettel néznek rám, a fiatalabbak elfordulnak, míg az idősebb, termetesebb hímek árgus szemmel figyelnek. Teszek róla, hogy ne találkozzon a tekintetünk, miközben Homura benyit a kocsma épületébe. Ahogy beérünk, egy elég... átlagos látvány fogad. Van egy pár asztal, páran ülnek is egy-kettőnél, de a legtöbb ures. A pultos, azaz kocsmáros is teljesen átlagos. Egy szakállas, idősödő úr, aki kötényt hord. Ahogy belépünk, egy pár pillanatig ismét mindenki furcsán néz rám, de aztán hangos vihogást hallanak, aminek hatására inkább annak irányába néznek. Egy rendkívül kövér, alacsony, öltönyös férfi ölében ül egy fiatal lány, vörös kimonóban. Bizonyára oiran... bár nem tudom, merre lehet a közelben bordélyház. Nem is tudom, miért érdekel. Homura egy asztalhoz kísér engem, ahova egymással szembe ülünk le.
- Na látod, Satoshi... - mondja Homura, miközben a kövér férfi és a lány felé mutat.
Hátrafordulok, mert nekik hátat fordítva ülök, hogy rájuk nézhessek. A nő éppen a férfi mellkasát simogatva hahotázik, miközben az a fülébe súg valamit, aztán beleszimatol a hajába.
- Ilyenkor gondolom úgy, hogy nincs igazság a világban. Most komolyan, nézz rá arra a lányra. Sokkal jobbat érdemelne, mint az a kövér disznó. Én meghúznám, te nem? Mármint nem a dagadékot, hanem a csajt. Tudod, nem értem az ilyesmit. Sokkal jobban nézek ki nála, még te is, erre már vagy a hatodik kurvájával jön ide. Minden héten mással látom. Nem tudom honnan szerzik őket, de azért szerintem ahhoz, hogy egy olyannal összefeküdj gusztus kell. Vagy rengeteg pénz.
A hatodikkal jár... ide? Miért hozza le őket egy faluba egy bordélyházból? Bár tehetősnek tűnik, nem hiszem, hogy idevalósi. Sőt, ha idevalósi lenne, és élnének itt rokonai, kötve hiszem, hogy az örömlányaival pont nekik akarna dicsekedni. Visszafordulok Homura irányába, mire a kocsmáros kihoz nekem egy teáskannát, és egy üveg szakét Homurának.
- Köszönjük uram. - böki oda Homura, mire a kocsmáros még egy utolsó sanda pillantást vet rám, majd visszamegy a pulthoz.
Kezd elegem lenni ezekből a pillantásokból... kezdem úgy érezni, hogy rossz ötlet volt idejönni. A falusiak úgy néznek rám, mint a véres rongyra, amit egy részről megértek, másrészről pedig nem. Vagy csak elegem volt már a megbélyegzésből azok után, hogy ennyi időt töltöttem Goto társaságában. Normál esetben esetben nem is engedtem volna, hogy Homura az én pénzemből fedezze a fogyasztását, de mi másra költeném azt a pénzt? Végülis a legtöbbet küldetésekből kerestem. Még azért a banditás hűhóért is kaptam pénzt, ami miatt végül Goto-nál kötöttem ki. Maximum csak egy újabb virágot vennék belőle a szeretteim sírjára, amitől ugyanolyan „életvidámnak” érezném magam, mint eddig. Így legalább a vagyonomból legalább az egyikünk jól szórakozik. Na meg, ránéztem, mennyit vett ki, és elenyésző mennyiségnek mondanám. Már a nagyapámtól többet kaptam a vándorutam kezdetén. Bár az még mindig meglep, hogy nem haragudtam rá azért, mert a hátizsákomba nyúlt, de valahogy már nem érdekelnek az egykor ereklyének hitt, múltbéli kabaláim. A naplómat is Goto-nak adtam... a családi kép, pedig... inkább nem gondolnék rá.
- Látom már rendeltél. - jegyzem meg. - Ami pedig a kövér fickót illeti, miért érdekel téged ennyire kivel fekszik össze?
- Hát mert kurva féltékeny vagyok. Kidolgozom a belemet, jól nézek ki, fiatal vagyok, erre csesznek rám, neki meg csak pénze van, aztán döglenek utána a nők? Ugyan már... még ha vakok lennének megérteném, de így... na mindegy. Neked van nőd?
- Nincs.
- A... képed miatt?
- Nem szoktam ismerkedni.
- Ugye nem vagy...? Tudod... buzi?
- Nem.
- Milyen nyugodtan mondtad. Nem is sértődtél meg?
- Az azonos neműekhez való vonzódás a kultúránk része. - jegyzem meg, miközben töltök magamnak teát.
Az sem sokkolt le különösebben, hogy a Doktor a saját neméhez vonzódik. Nálunk az ilyesmi mindig is megszokott volt, gyerekkoromban is láttam azonos nemű párokat kéz a kézben járni egymással, és sosem kérdeztem rá. Természetesnek vettem. Szokásos mélázásom közben, egy mondat jár az eszemben, amit szerintem még hozzá kéne tennem. Ki kellene mondanom. Tudom, hogy nem vall rám, de nem adnék igazat magamnak, ha ellhallgatnám, így inkább kimondom.
- Na meg, nem vetném meg azt a látványt, ha két nő csókolózna előttem. - jegyzem meg egy félmosollyal.
- Ó, igen... jól beszélsz, barátom! Lazább vagy, mint hittem. - mondja Homura, miközben ő is tölt magának szakét. - Tudok két csajt, akit...
Ahelyett, hogy figyelnék Homurára, elgondolkozom. Nagyon kezd emlékeztetni ez a helyzet az Akirával való első találkozásomra. Ő részeg volt, és csak beszélt, beszélt, beszélt. Aztán, szépen-lassan feloldódtam, és már két hét után úgy éreztem, hogy a legjobb barátom. Utána, mind tudjuk mi történt. Lehet, hogy ugyanezt látom Homurában? De ezt... nem mondanám feloldódásnak, megnyílásnak. Inkább olyan érzés, mintha valahogy rekonstruálni próbálnám az eseményeket., csak egy kicsit másképp. Az az... az Akira és közöttem lévő kapcsolat az egyetlen létező modern barátság számomra, így lehet, hogy csak így tudok valakivel azonosulni? Na de, miért akarnék? Csak azért, mert Homura az egyetlen korombeli akivel beszéltem az elmúlt egy hétben? Meg, egy kicsit Akirára is emlékeztet. Hát ennyire kötődnék hozzá, még mindig...?
- Heh. Túl sokat töprengsz, Satoshi. - jegyzem meg magamnak.
- Hogy mi? Micsoda? - kérdez vissza Homura két szaké között.
Egyszerűen csak vágyom egy barátra. Ennyi az egész. Semmi okom nincs arra, hogy kérdőre vonjam a fiút. Hirtelen a fejembe vág egy ötlet, melyet nem tudok hova tenni, de valamiért úgy érzem, hogy meg kell tennem. Mivel az előbbi hirtelen jött mondatomra is pozitívan reagált beszélgetőpartnerem, felbátorodom.
- Mit is mondtál, dühít téged, hogy az a lány a kövér fickóval van? - mutatok hátra.
- Ja... azt mondtam. Mert?
Odanyúlok Homura kitöltött szakéjához, majd egy határozott mozdulattal lehúzom. Egy kicsit a fejembe száll, és fintorgok is, de aztán úrrá leszek magamon, majd elindulok a kövér férfi és a nő felé. Ahogy odaérek, összekulcsolom a kezeim, a fickó pedig befejezi a nyalakodást, és egyenesen rám néz.
- Mit akarsz? - kérdezi lenéző hangnemben.
- A lánytól kérdeznék. Mennyit fizet neked?
- Heh... nyugodtan válaszolj neki. - mondja a férfi büszkén, kivillantva sárgás fogait.
- Tízezer ryou-t. - mondja a lány büszkén.
- Megduplázom, ha ma a barátommal töltöd az éjszakát. - mutatok Homurára.
- Micsoda?! - pattan fel a kövér férfi. - Mintha lenne annyi pénzed...
- Van. - vágom rá.
- Tegyük fel, hogy van annyid... akkor miért a barátoddal, és nem veled? - kérdezi a nő.
Baromi jó kérdés, de fogalmam sincs. Csak úszom az árral...
- Ha kell a pénz, mi még itt leszünk egy darabig. - bököm még oda, majd elindulok vissza az asztalunkhoz.
- Mit képzelsz magadról?! Hé, sebhelyesarcú, hozzád beszélek! - üvölt utánam a férfi, de nem reagálok rá, úgy is alulmaradna velem szemben.
Visszaülök az asztalhoz, Homura pedig azonnal felém hajol.
- Mi, mi a fenét mondtál nekik? Miért mutattál rám?
- Csak várd ki a végét. - mosolyodom el, majd elveszem az üveg szakét. - Erre nem lesz szükséged ma este. Mondd neki, hogy holnap fizetsz, de az edzés előtt találj meg. Az előleg pedig már nálad van.
Homura kérdőn néz rám, amíg a szakéval a kezemben kisétálok a kocsmából. A szemem sarkából látom, hogy a kövér férfi vitatkozik a vörös kimonós hölggyel, aki Homura felé indul. Ahogy kilépek az ajtón, látom, hogy már kezd lemenni a nap, az árus pedig kezd összepakolni. Eszembe jut egy régi ígéretem Akirához... amit be kéne váltanom. Ahogy elindulok az árus felé, még hátra-hátra fordulok, és látom, hogy a kövér férfi idegesen viharzik ki a kocsmából. Gondoltam, hogy nem fog kiállni Homura ellen, ahogy ellenem sem tette. Bizonyára nem lehet neki mindennapi látvány, hogy valakinek több pénze van, mint neki. Szerintem képtelen feldolgozni...
- Jó estét. - lépek oda az árushoz. - Dohánya van?
- Dohányom? Cigarettázik?
- Sosem próbáltam még. Megtöltene egyet?
- Meg... - mondja az árus, majd végignéz rajtam. - Ötven ryou lesz.
A zsebemből előveszek egy kis pénzt, majd odaadom neki. Mindig van nálam valamennyi készpénzben, amióta nem hordom a hátizsákomat. Igazából, ez a pár ezer ryou már azóta húzta le a bal zsebemet, amelyikben nincs kunai, mióta Goto-hoz indultunk. Reméltem, hogy tudok még ételt venni, mielőtt letáboroztam ide. Fel sem tűnt volna, ha nem mostam volna ki azóta a kimonóm. A árus meg is tölti a cigarettát, majd odaadja nekem, még tüzet is ad. Ahogy beleszívok, hirtelen el is szédülök. Az árus csak nevet.
- Na mit gondolsz? - kérdezi vidáman.
- Nem tudom. Egyszer mindent ki kell próbálni. - jegyzem meg, miközben hátat fordítok neki, aztán pedig, immáron cigarettával a kezemben megyek végig a falun.
Egyre kevesebb ember kezd kint lenni, de azért még vannak. Látszik, hogy itt nagyobb a közbiztonság, mint bárhol máshol, ahol eddig jártam. Azért nincs Konoha-szinten, hiszen ez csak egy átlagos, civil falu, de ahogy végignézek az embereken, és látom, hogy fülig ér a szájukon a mosoly, ahogy beszélgetnek, látom, hogy törődnek egymással. Ez a látvány pedig mosolyra fakaszt. Nem is tudom, mire véljem azt a gesztust, hogy befizettem Homurát egy oiranra. Ugyanazt csináltam most, mint amit Akira velem, pedig Homura csak két évvel fiatalabb nálam. Lehet, hogy rendes gyereknek gondoltam, és szimplán csak segíteni akartam neki? Nem igazán mondanám segítségnek...hiszen attól még ugyanúgy Goto szentélyét kell takarítania, hogy pénzt kapjon, de legalább lesz egy jó éjszakája. Ami pedig engem illet... fogalmam sincs mi lelt hirtelen. Nem tudom hova tenni ezt a hirtelen jött spontaeitást. Lehet, hogy ezt hívják úgy, hogy „úszni az árral”? Gyerekkoromban sose éreztem ilyet. Legalábbis azelőtt, mielőtt kómában lettem volna. De emlékszem, hogy apám mondta, néha az emberek tesznek olyan dolgokat, amikről fogalmuk sincs, miért kellett. Lehet, hogy csak szimplán... ilyen kedvem volt. Egyszerűen csak megtettem valamit, mert miért ne. Ilyen még sosem volt velem. Minden cselekedetem mögött indok volt... lehet, hogy változom? De miért? Hallottam, hogy a lélek küzd a változás ellen, azonban ha szükségünk van rá, tárt karokkal fogadja azt. Tudom, hogy a viselkedésem nem vall rám, de még sem érzem idegennek számomra. Nem is igazán értem... és furcsa, hogy nem értek valamit magammal kapcsolatban. Általában a világot, és az embereket nem értem, nem pedig magamat. Lehet, hogy kezdek alkalmazkodni az engem körbevevő őrült világhoz? Egyszerűen csak beálltam a sorba, és úszom az árral?
Mostanában keveset foglalkozom a helyemmel a világban. Már egy hete csak szimplán... élek. Nem tudom, merre tartok, vagy mit miért teszek, ahogy most sem. Egyszerűen csak cselekszem. Talán már eljött az ideje... fogalmam sincs. Gondolkodni sem akarok. Ami azt illeti, ha már cselekvésnél tartunk... miért gondoltam azt, hogy a faluba jövet majd elbeszélgetek idegenekkel arról, milyen Goto, és hátha megtudhatok róla valamit? Hülye ötlet volt... hiszen kérdezhetném tőle is. Esténként mindig a szentély előtt iszogat, talán csatlakozhatnék hozzá.

***

Visszaértem Goto-hoz, a Nan Kaizou segítségével vágtatva az erdőn, így sokkal gyorsabban ment. A cigit már útközben elnyomtam. Nem értem a lényegét... csak szédelegtem, és köhögtem tőle, a szaga pedig orrfacsaró volt. De mivel csak egyet szívtam el, és nem szoktam rá, gondolom nem lesz káros hatása. Nem is értem, hogyan lehet rászokni... de végül is, az alkoholt sem értem. Azért az üveg szakét zsebre vágtam, ha másképp nem, majd berúgok egyedül... de nem ez a tervem. Ha annyira meg akarom ismerni Goto-t, őt magát kell kérdeznem.
Ahogy a szentélyhez érek, látom, hogy mesterem még mindig a lépcsőkön ülve iszik. Nem is mozdult el, mióta elmentünk? Pedig már legalább két-három óra eltelt.
- Homurát hol hagytad? - kérdezi Goto, ahogy meglát.
- Vettem neki egy lányt.
Goto horkant egyet, majd lehúz egy pohár szakét, ezután feláll.
- Hova megy? - kérdezek rá.
- Be. Elfogyott a szaké.
- Van nálam. - mondom, majd előveszem a zsebemben lévő üveget, közelebb megyek, majd felé tartom.
- Szóval... kibéreltél egy nőt a fiúnak egy éjszakára, de ahelyett, hogy te magad is egy nővel töltenéd az éjszakát, velem iszol? Ezt mégis mire véljem?
- Fogalmam sincs. Volt már magával olyan, hogy nem tudta, mit miért tesz?
Goto egy kis habozás után válaszol, majd a poharát nyújtja felém.
- Talán. - jegyzi meg.
Döcögősen kezdtünk, de sebaj. Legalább minden maradt a régiben. A fejemet rázva kinyitom az üveget, majd töltök neki, ezután pedig Goto le is húzza azt.
- Hozz magadnak egy poharat. - jegyzi meg.
Bemegyek a szentélybe, majd így is teszek. A konyhásszekrényben meglátom, hogy van még két felespohár... azaz azzal együtt, ami Goto-nál van, ez három. Többen is laktak itt? Ahogy ismét kiérek, én is kiülök a lépcsőfokra, majd töltök magamnak is egy pohárral, aztán az üveget kettőnk közé teszem. Lehúzom... egyre könnyebben megy, de még mindig elég rossz íze van.
- Látom nem kenyered a szaké... akkor miért iszol? - kérdezi Goto.
- Nem tudom. Egész nap furcsán érzem magam... mintha... nem tudnám merre tartok.
Goto ismét csak horkant egyet.
- Maga miért segít Homurán?
- Ugyanazért, amiért neked is megesett rajta a szíved. A fiú egy két lábon járó szerencsétlenség, és szüksége van a támogatásra. - mondja Goto, majd egy ideig csöndben marad, aztán ismét felszólal. - Milyen érdekes, hogy szakét hoztál nekem... azt hittem nem kedvelsz.
- Én is. - hangzik szűkszavú válaszom, mely egy pillanatra meglep.
Kezdek úgy beszélni, mint Goto... lehet a szaké miatt ennyire szűkszavű?
Pár perc eltelik, síri csöndben. Egyikünk sem szól semmit, csak iszogatunk, mire Goto végre megszólal.
- Kawajiri... tudod miért van ma pihenőnapod?
Volt egy sanda gyanúm, aminek hangot adok.
- Mert kíváncsi volt arra, elmegyek-e.
- Bizony. - jegyzi meg Goto, miközben egy újabb adag szakét húz le. - De még mindig itt vagy. Miért?
- Tanulni akarok... vagyis inkább, kezdeni magammal valamit.
-A Farkas miatt?
Ez bizonyára Garou.
- Fogalmam sincs. Igazából, csak két hétig ismertem... nem, nem is ismertem igazán. Talán sose tettem. Másnak mutatta magát, mint amilyen valójában volt. Lehet, hogy csak elvakult vagyok, és ezért nem vagyok képes megérteni, hogy igazából csak egy könyörtelen gyilkos volt. Magamat sem mondanám egy túlságosan empatikus embernek... ma mégis szereztem egy kurvát Homurának, és most egy üveg szakéval kínáltam meg magát.
- Néha fogalmunk sincs mit miért teszünk, csak tesszük. De a tetteink szabják meg kik vagyunk. Beszélni mindenki tud, de a végén a szavak csak szavak maradnak. A tettek azok, amikre mindenki emlékezni fog.
Most már Goto kezd úgy beszélni, mint egy igazi mester. Legalábbis, amilyennek elképzelnék egy mestert. Teljesen egyetértek azzal, amit az előbb mondott... lehet azért érzem ennyire üresnek magam, mert a levegőbe beszéltem, ahelyett, hogy cselekedtem volna. Eddig semmit sem tudok felmutatni, amit elértem volna. Ugyanakkor, ha már kezdünk belelendülni a beszélgetésbe, régóta motoszkál a fejemben egy kérdés. Azt hiszem megkockáztatom az esetleges pillantással való gerinctörést, és fel is teszem azt.
- Miért védi ennyire Shion-t?
- Mert az unokám. - Goto válasza ismét lényegre törő, és szűkszavú, de ez csupán csak a felvezetés volt.
- Ennek ellenére mégis megengedte, hogy szóba álljak vele, ahogy kijöttem a pincéből. Miért? - fejezem be.
- Mert mondanivalód volt a számára.
Hát, ezzel se értem sokat... így rövid dialógusunkat újabb pár perc csend követi. Nem érzem úgy, hogy haladnánk bárhova is. Igazából, kezdem kínosan érezni magam.
- Szóval, mit gondolsz, hogy haladsz? - töri meg a csendet Goto.
Ő is kínosan érzi magát, vagy komolyan érdeklődik? Fogalmam sincs, hogy válaszoljak.
- Nem tudom. De, biztosan van gyakorlati haszna annak, amit tanít.
- A lófaszt van. - vágja rá Goto. - Egyszerű erőnléti edzést csinálunk, csak technikákkal fűszerezve. Nem igazán tudom, mit kezdjek veled. Vagy, hogy egyáltalán kezdeni akarok-e valamit. Fültanúja voltál a vitánknak Shinzo-val. A fia az egyik legjobb tanítványom volt, őstehetség... egy igazi zseni.
Fogalma sincs mit kezdjen velem? Maga a tény nem lep meg, az azonban igen, hogy kimondta. De, miköben a Doktor fiáról beszél, Goto büszkének tűnik... mintha örömmel, de mégis szomorúsággal, talán még egy kis dühvel is, gondolna vissza rég volt tanítványára. Szóval ő lenne az oka, hogy Goto nem fogadott egy ideig tanítványokat, és ennyire nehezen vállalt el engem? Gondoltam, hogy köze van hozzá, de azt nem, hogy ő volt Goto ellenszenvének kiváltó oka. Kis szünet után, mesterem folytatja is.
- Aztán... végül csak egy lett a kudarcaim közül. Nem tudom, te mi leszel még. Kudarc, vagy... az első tanítványom, akinek sikerülhet?
- Sikerülhet...? - kérdezek rá, hiszen nem igazán értem, miről beszél, vagy mit értett siker alatt.
- Igazságot szolgáltatni. Kiköszörülni a csorbát, amely az egész világ büszkeségén esett. Fehér köntösbe fog burkolózni a világ... és isten akarata beteljesülni látszik. Már ha, elhiszed azt a sok baromságot, amit Ikaruga mond.
Ikaruga? Az meg kicsoda? De mire rá tudnék kérdezni, látom, hogy Goto már kezdi lehunyni a szemét. Kár... pedig roppantul felkeltette az érdeklődésemet, de ez van. Ma valahogy minden csak pár percig érdekel... és semmin sem akarok igazán töprengeni. Különben is, lehet, hogy csak az ital beszélt belőle.
- Mester... menjen be, és aludjon. - bököm oda neki.
- Alszom, nem? Hagyjál... menj vissza a faluba. - mondja Goto, miközben lehunyja a szemeit, és kis idő múlva horkolni kezd.
Most nézem, majdnem az egész üveget megitta, egyedül, amíg beszélgettünk. Én csak pár pohárral ittam... na mindegy. Fogalmam sincs mit kezdjek magammal, szóval bemegyek. Fölballagok a lépcsőfokokon, majd belépek a szentélybe. Az ajtót nem húzom el, hogy Goto azért be tudjon jönni, és ne törje át a saját ajtaját. Körbenézek... csak a hold fénye világítja be a templomot. A szemem sarkából azonban sikerül észrevennem egy kiszűrődő fényforrást, egy résnyire nyitott ajtón keresztül. Nem tudom miért, talán a kíváncsiság, vagy a félrészegség hajt, de közelebb megyek. Ahogy egyre közelebb érek, egy rendkívül finom illat csapja meg az orrom. Levendula... szerintem ez Shion szobája lesz...
Bekukucskálok a résnyire nyitott ajtón. Fogalmam sincs miért teszem. Ismét csak úszom az árral. Éppen látom, ahogy ledobja magáról a fekete kimonóját. A szoba egy részén egy kád van, megtelve fürdővízzel, benne pedig virágszirmok. Éppen fürdeni készül. Tudom, hogy nem kellene... de nem tudom róla levenni a szemem. Elvégre nem sok nőt láttam meztelenül. Mivel vak, úgysem vehet észre engem... végignézek rajta. Fel sem tűnt, hogy mennyire... gyönyörű. A szobában lévő lámpa által kivített félhomály különleges, túlvilági színeket visz az amúgy falfehér bőrére. Végigsimít vállig érő, ezüstös haján, ahogy közeledik a kádhoz, majd belenyúl a fürdővízbe. Most háttal áll nekem, egy kicsit le is hajol. Bizonyára ránézésre nem tudja megmondani, hogy gőzölög-e, vagy sem. De ez engem egyáltalán nem zavar, hiszen így jobban szemügyre tudom venni. És mi tagadás... nincs ellenemre, amit látok. Először csalódottan húztam a számat, mikor megfordult, mert nem nézhettem tovább a gömbölyded kebleit, azonban a formás feneke kárpótol érte. Észreveszem, hogy a kezemben még ott van egy pohárnyi szaké. Le is húzom, közben nézem, ahogy szépen lassan kinyújtja az egyik lábát, majd megmártóztatja azt a fürdővízben.
Hátranézek. A szemem sarkából látom Goto-t aludni a lépcsőn... ülve. Szerintem arra sem kelne fel, ha rárobbantanám a házat. Elgondolkozom... közben Shion beleül a kádba. A faszomat, lemaradtam...nem figyeltem.
Megtehetném... de megtegyem? Ússzak az árral? Tegyem, amit a szívem diktál? Merjek önző lenni? Merjem hátbaszúrni a mesteremet? Kockáztassam a haragját? Kockáztassam...
- Á, hagyjuk. - jegyzem meg, majd elindulok kifelé.
Nem ér ez annyit... mi a frászt művelek egyáltalán? Most csesztem el 20.000 ryou-t egy olyan ember boldogságára akit nem is ismerek, aztán beszéltem egy sort Goto-val egy üveg szaké mellett. Ha ezután megdugnám Shion-t, úgy jönne ki, mintha le akartam volna itatni, pontosan ebből a célból. Mit mondtam az előbb? „Megdugnám Shion-t”? Mindegy, ha már cigiztem, és piáltam, tök mindegy, ha szerzek egy nőt is. Nem hiszem el, hogy csak egyetlen prostituált van abban a faluban... nem szükséges egy oiran, elég egy szimpla örömlány is. Irány vissza, még úgy is előttem az éjszaka.

//Első rész vége.//


A hozzászólást Satoshi Kawajiri összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 31 2017, 20:54-kor.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 503

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Hétf. Május 29 2017, 23:36

A múlt fogságában
2. rész, I/II.


Túlságosan szédült vagyok ahhoz, hogy Nan Kaizou-t használjak, így visszagyalogolok az ösvényen. Legalább egy háromnegyed órámba telik, de szerencsére jó memóriám van, így nem tévedek el. Azonban, ahogy odaérek, feltűnik valami. Egy seregnyi ember állja körbe a főteret, egy tömeget alkotva. Ahogy meglátom őket, rossz előérzetem támad, így odaballagok, majd elkezdem félretolni az embereket. Mire végre sikerül átpréselnem magam a tömegen, meglátom, mit néztek ennyire.
A kövér fickó vérben fagyva fekszik a földön, több darabba vágva, mellette pedig a prostituált, aki vele volt. Akit Homurának vettem. A látványra elkerekednek a szemeim... és az első gondolat, ami eszembe jut az az, hogy...
- Megint... rossz emberben bíztam? - jegyzem meg magamban, mire úrrá lesz rajtam a pánik. - Megint kezdődik elölről...?
Homura ölte volna meg őket? De mivel? Nem hiszem, hogy egy állat tört volna be a faluba, és megölt volna két embert a fő téren, ráadásul ennyi járókelő szeme láttára! Várjunk csak, én voltam Homurával akkor, a falusiak pedig egyébként is úgy néztek rám, mint a véres rongyra... most is felhívtam magamra a figyelmet. Már csak idő kérdése míg...
Ki kell jutnom innen. El kell mennem... túl sok az ember... túl sok... én... sokkal gyorsabban, és dühösebben préselem át magam a tömegen, mire valaki megfogja a vállamat.
- Hé, te! - kiált egy férfi hang.
Nem törődöm vele. Tudtam, hogy már csak idő kérdésre, mire engem is meggyanúsítanak. Futni kezdek. Ki a faluból... ki oda, ahonnan indultam. Ekkor esik le, hogy rossz irányba vágtam át magamat a tömegen visszafelé, így egy olyan ösvényre sikerül tévednem, ahol még nem jártam. Ahogy kiérek egy erdős részre, kifújom magam.
- Mi történt már megint...? Miért...? Csak egy órára mentem el... ott kellett volna maradnom... - mondom magamban, miközben a fejemhez kapok.
Homura ölte volna meg őket...? Miközben próbálom összeszedni a gondolataimat, furcsa hangokat hallok egy közeli bokorból. Azonnal előkapom a kunai-mat és elkiáltom magam.
- Mutasd magad!
- Sa... satoshi...? - szólal meg egy ismerős hang... szipogva, majd tulajdonosa elő is mászik a bokrok közül.
Homura az.
- Homura...? Mi a frászt műveltél?! - förmedek rá, majd odamegyek hozzá, és megragadom a vállait. - Te ölted meg őket?!
- Nem! Nem én voltam! - kiált ő is. - Nem én voltam, hinned kell nekem! Én csak elvoltam a csajjal, amíg oda nem jött az a kövér fazon, és aztán... jött egy alak, és...
- Milyen alak?! Mi a frászról beszélsz, ki ölte meg őket?!
- Nem tudom! Valami Farkasnak hívta az a kövér fickó! Én csak pislogtam egyet, és azonnal leszúrta a nőt, a fickót meg darabokra aprította!
Várjunk csak... Farkas? Nem, ez nem lehet... puszta véletlen. Garou a Vad Farkas, nem pedig... Goto is annak hívja... kezdek egyre idegesebb lenni. Úrrá lesz rajtam a félelem. Szerintem le is sápadtam.
- Homura! - üvöltök rá. - Mi volt az a szó, amit használt rá pontosan?
- Nem tudom, én...
- HOMURA! - kiáltok, sokkal hangosabban mint eddig, miközben sokkal erősebben, magamat meghazudtoló erővel és vadsággal marok bele vállaiba, majd megszorítom őket.
- Garou! Garou! Biztosan az volt, igen!
Te jó ég... itt van. Akira itt van. Én voltam, én hoztam őt ide, azért mert úgy viselkedtem mint ő... bevonzottam. Idehoztam. Én tettem. Én öltem meg, én voltam, én csináltam, én...
- Meg-megölt valakit a főtéren és s-s-senki nem vette észre...? - dadogom a kérdésemet.
- Nem a főtéren, hanem odahúzta a holttesteket... jól vagy, Satoshi? - kérdezi Homura, miközben törli könnyes szemeit.
- És... és azt se vette észre senki...? Bár nin-nin-ninja... mit csodálkozom... nem, nem csak az... egy bérgyilkos. Az egyik legjobb... és itt van... itt van...
Teszek pár lépést hátra... és őrült hahotázásba kezdek. Legalább egy percig tart. Homura ijedten néz rám... fogalma sincs, mi történt velem.
- Garou... ez Yuusei Akira, egy bérgyilkos. - világosítom fel. Tudtam, hogy ismerős volt az a látvány valahonnan... az ő ismérve az, hogy darabokra aprítja az áldozatait, úgy mintha egy ragadozó tette volna, de igazából karddal csinálja.
Újra nevetni kezdek.
- Én hoztam őt ide! Miattam jött ide! - mondom eszeveszetten nevetve.
- Ho-hogy érted hogy te hoztad őt ide? Mi folyik itt, Satoshi?


***

- Látom sikerült végre lerónod tiszteleted, és elvarrnod a szálakat. - szólal meg útitársam, Ikaruga.
- Igen. Most, hogy a dagadék alulról szagolja az ibolyát, senki sem tud a bordélyházban történtekről.
Nem... egy valaki még igen. Láttam, ki rohant ki a tömegből. Hihetetlen, hogy itt van. Ha mázlim van, Ikaruga nem hallotta a személyleírását Yao-tól... de amennyire rámjár a rúd...
- Senki? És mi a helyzet a fiúval, aki veled tartott? Akit magaddal rántottál a sötétségbe? Itt az ideje őt is feloldoznod, és a világosságba vezetned.
- Tán nem volt elég, amit Yao művelt vele? Nem is tudtam, hogy te is arra élvezel, hogy a gyengébbeket bánthatod.
- Yao pusztán ösztöneinek szolgája. Mi magasztosabb célt képviselünk... tudod miért rendelt ide melléd engem az istennő, nem igaz?
Ja, hogy pesztrálj. Mert nem vagytok biztosak abban, hogy elvégezném a piszkos munkát. És mert tudják, hogy az egyetlen hozzám hasonló szemétláda, akitől még én is összefosom magam, az Ikaruga. A Doktor fia, és Goto tanítványa, csak úgy, mint én. Nem hiszem el, hogy ennyire összejött minden... ettől a falutól nem messze van Goto szentélye, vele együtt Shion, ide menekült a dagadék is akié a bordélyház volt, amibe Satoshi-t vittem, és most maga Satoshi is itt van. Néha tényleg azt hiszem, hogy az istenek Ikaruga oldalán állnak. Mindig minden összejön, amikor ő itt van. Mindig minden az ő kezére játsszik, mindig minden az ő javát szolgálja...
- Azért, mert unja, hogy túl gyorsan elmész? - kérdezek vissza egy félmosoly kíséretében.
- Garou, Garou... - mondja a fejét rázva Ikaruga, ezután képen teremt.
Próbálok meg sem mozdulni, de azért sikerül egy olyat csapnia rám, hogy hátralépjek egy párat, és még egy adag vért is köpjek ki. Tudom, hogy egy ütéssel megölhetne... és nehéz visszafognia magát. De ki tudja, talán ha elveszti a fejét... akkor elveszthetné a fejét, nem csak képletesen, és a kardom által.
- Régen tűrtem az ilyesmit, de most már pengeélen táncolsz. Semmi közöd nincs ahhoz, hogy az úrnő hogyan tölti az éjszakáit... és, hogy kivel. Legalább nem kisfiúk megrontásával, akárhogy is történjék.
- Te is csak tizenhat voltál, mikor először beraktad neki, nem, Ikaruga? - kérdezek vissza, miközben a képemet masszírozom.
Tud ütni a rohadék, de soha nem adom meg neki azt az örömöt, hogy azt higgye, befenyített.
- Vigyázz a szádra, Garou. Engem nyugodtan hergelhetsz, de tudd, hogy az ezerszeresét kapod vissza, ha az úrnő végre úgy határoz, hogy nincs többé szüksége rád.
- Talán kételkedsz az úrnőd bölcsességében?
- ÚRNŐNK. És szó sincs róla. Ha nem lenne bölcs, nem rendelt volna engem melléd. Ha valaki, én kordában tudlak tartani... - mondja, miközben közelebb lép hozzám. - És el fogod végezni a feladatod, vagy az egész falut elpusztítom, aztán pedig Ayanokoji Ikari után megyek.
Nyelek egyet. Szóval sikerült megtudniuk, hogy él.
- Shirohime tudja? - kérdezek vissza.
- Persze, hogy tudja. Mindig is tudta... de a fiú jelentéktelen a számára. Haszontalan. Értéktelen. Számodra azonban...
Haszontalan?! Értéktelen?!
- Ő csak egy gyerek! Ugyanúgy, ahogy Satoshi is! - kiáltom.
- Tud rólunk. Végezz vele. Ez parancs. - mondja Ikaruga ellentmondást nem tűrő hangon, majd hátat fordít nekem, és elindul előre.
- Te Goto után mész? Szerintem most találkoztunk utoljára. - bököm oda neki.
Őszintén remélem, hogy volt mesterünk végez ezzel a senkiházival, ha már én nem vagyok rá képes. Egyszerre dühít, és felvidít ez a gondolat... mert már így is sokat vesztettem. Azonban, szerintem megengedem majd magamnak azt a luxust, hogy szarrárugdossam ennek a díszbuzi zelótának a holttestét, miután Goto megette reggelire. Aztán le is hugyozom... vagy leszarom. Szó szerint. Heh.
- Ugyan, Garou... az istennő ereje megvéd engem. Te is a kegyeibe férkőzhetsz, és akkor tiéd lehetne minden, amit valaha akartál. - válaszol közben Ikaruga, de én már átlényegültem „alpári paraszt” módba, melyet jól tükröz a válaszom.
- Nem, kösz. Nem tolom a farkam skizofrén picsákba.
- Ezért egyszer még kivágom a nyelved... de hiszem, hogy te is megtalálhatod a fényt, és egyszer majd megtanulod hol a helyed. Öld meg az égett arcút... holnapra a feje legyen nálam, különben az Ayanokoji fiúét kapod érte cserébe. - mondja Ikaruga, majd eltűnik a sötétben.
Már megint Ikarival jön... undorító féreg... hánynom kell tőle, és Shirohime egész sleppjétől. Képesek gyermekek halálával fenyegetőzni, és értékteleneknek hívni őket... hát ennyire nem jelentenek nekik semmit?! Na de miért is gondoltam másképp... valóban ez lenne az egyetlen választásom? Végeznem kell Satoshival? Ha elég erős lennék ahhoz, hogy végezzek Ikarugával... de ő nem ember, hanem egy szörnyeteg, ezt tudom jól. Nem tudom, mennyit edzett, amióta nem találkoztunk, de nem áltatom magam: az is lehet, hogy már képes lenne végezni Goto-val. Jól meg kell fontolnom mit teszek...
Goto... Satoshi, te barom! Mondtam neked, hogy találj egy Katon-mestert, de miért pont őt kellett?! Miért pont most, miért itt?! Még két hónap is alig telt el... bizonyára gyűlöl engem. Tudom, hogy gyűlöl. Ezt akartam elérni. De megölni... megölni, mielőtt még rájöhetne arra, hogy igen is ér valamit az élete? Két hónap alatt kötve hiszem, hogy sikerült volna tanulnia bármit is. Két hónap alatt kötve hiszem, hogy...
Egy emlékkép villan be a fejembe. Egy mondat.
- Megbocsátok neked, Garou. Mindig megbocsátok neked... és hogy lásd milyen kegyes vagyok hozzád, te döntheted el, hogyan fizetsz nekem a bűneidért.
Shirohime büntetése... kreatív volt. Vagy az életemmel fizetek, vagy megölöm valamelyik gyermekemet. Amikor le akartam szúrni magam, Ikaruga mindkettőt miszlikbe aprította... nekirohantam, és meghaltam, csak azért, hogy megszülessek megint, megint leéljem a kínkeserves életemet, újra átessek ugyanazokon a csalódásokon, majd ugyanúgy végezzem. Beletelt egy jó időbe, mire rájöttem, hogy csak Sakuya újabb genjutsuja. Ahogy sikerült kiszabadulnom, megtörtem. Letérdeltem Shirohime elé, és kegyelemért könyörögtem. A bocsánatáért esedeztem. Yao csak nevetett, míg Ikaruga mosolygott. Kujira ott sem volt, Mitsurugi ugyanazt a semmilyen képet vágta, mint addig. Shirohime odajött hozzám, és a kezét a homlokomra tette, majd kivágta az egyik szememet. Ezért hordok most a bal szememen szemfedőt... de az nem lényeg. A lényeg az, hogy ezután már egyikük sem félt tőlem. Hiába mentettem meg Ikaruga és Yao életét húsz évvel ezelőtt. Hiába tartottak tőlem még akkor, mikor Ikarit mentettem meg. Tekintélyemet vesztettem. Shirohime elérte, hogy mindannyian árgus szemekkel figyeljenek engem, és csak lessék, mikor követem el a legközelebbi hibámat. Hiába végeztem el a feladatomat, nem volt elég. Ikarugát kaptam partnernek, és már majdnem két hónapja a Tűz Országát járjuk, hogy minden szemtanúval végezhessünk. Az utolsó három a listán... a Keiko nevű prostituált, a kövér fazon a bordélyházból, és Satoshi. Ha most Shirohime ellen szegülök... ki tudja, mi történhet a családommal. Ki tudja, mi történhet Ikarival. És ha én nem ölöm meg Satoshi-t... lehet, hogy Yao fog vele megint „játszadozni”. Először dühös voltam rá, mikor megtudtam mit művelt. De tudtam, hogyha hozzányúlok, Shirohiménél betelik a pohár. És amíg Ikaruga a valagamban lohol... semmit sem tehetek. Meg van kötve a kezem.
- Tényleg ennyi volna...? Végeznem kellene Satoshival? Mindezek után, így fogja végezni? Mindezek után... én így fogom végezni?
Nem. Ezt nem hagyhatom. Ikaruga egy szörnyeteg, de halandó. Goto tudása túlmutat rajtunk, egyszerű ninjákon... és ő a legerősebb, akivel valaha találkoztam. Muszáj vagyok rá fogadni... de mi van, ha veszít? Nem sodorhatom veszélybe a családomat... ha csak a saját testi épségemről lenne szó... én... én mikor váltam ilyenné? Miért érdekel ennyire két suhanc sorsa? Miért tenném kockára értük az életem? Még a családom életét is... lehet, hogy Ikari és Satoshi már közelebb állnak hozzám, mint a vér szerinti gyermekeim? Vagy csak őket látom bennük, mert a családommal már a saját érdekükben nem találkozhatok? Fogalmam sincs... és utálok gondolkozni. Általában csak cselekszem, csak úszom az árral, de most... most nem cselekedhetek elhamarkodottan.


***

Próbálom összeszedni a gondolataimat. Nem válaszoltam Homurának, ő pedig folyamatosan csak kérdezi, hogy mi folyik itt, már egyre türelmetlenebbül. Már a vállaimat is rángatja, de én csak nevetek. Egy neszt hallok a hátam mögül.
- Itt van. - szólalok meg végül.
Homura szemei elkerekednek, ahogy a hátam mögé néz.
- Ő volt... ő volt az! - kiált fel.
Hátrafordulok. Egy pillanatra mintha magamat látnám harminc évvel később... de tudom, hogy Akira az. A szemei nem olyan érzelemtelenek, mint akkor, amikor ellenem fordult. Vagyis... a szeme. Már csak egy van neki. Egy bőrből készült szemfedőt hord a bal szemén. A kinézete azonban ezen kívül mit sem változott, még hasonló ruhákat is hord. Leveszi a hátáról a pengéjét, majd közeledni kezd felém. Ismét csak fölém magasodik. Csak...egyetlen mondat csúszik ki a számon. Ez a leghelytálóbb... ez a legtermészetesebb.
- Akira... jó újra látni téged.
Feladom. Már végképp nem értem magam. Egész eddig tartottam attól, mi történik, hogyha újra felbukkan. Azt hittem újra romokban hever majd az életem, ahogy megjelenik. Megint kezdhetem elölről az egészet... de ahogy megláttam, megnyugodtam. Úgy érzem, mintha egy rég nem látott barátot üdvözölnék megint. Talán sosem gyűlöltem őt... és csak magamat áltattam.
Ami Akirát illeti, egy pillanatra meglepődik. A szemében felcsillan valami... talán remény. Talán örül, hogy nem változtam. Talán, csak ostoba vagyok, és naiv, és szeretném így hinni.
- Tudod miért vagyok itt, nem? - szólal meg Akira kis habozás után.
- Fogalmam sincs. - vágom rá mosolyogva.
Bizony... fogalmam sincs. Már nem értek semmit. A régi Akirát akarom látni... azt akit abban a két hétben ismertem. Lehet, hogy ő az, lehet, hogy nem... de egy biztos: ez Akira. Ez ő. Visszatért. Itt van. Én pedig... én pedig nem tudom, mit tegyek. Annyiszor elgondolkoztam már, mit tennék, ha újra látnám, de mindig másra jutottam. Sosem határoztam el magam. Még most sem tudom, hogy fel akarom-e oldozni, vagy meg akarom ölni... vagy hogy egyáltalán megérdemli-e, hogy feloldozzam... miért tenném? Miért akartam tenni?
- A kövér fickó, akit megöltem... övé volt a bordélyház, amit felgyújtottam. Ezzel már csak te maradtál, és... Keiko. Vagy hívjam inkább Tsunadénak? - mondja egy halk nevetés kíséretében Akira.
Én is nevetni kezdek... ismét csak úszom az árral. Túl sokat töprengek... túl sokat. Homura felé fordulok. Egy közeli fához araszolt. Mozdulni sem mer, de minden mozzanatunkat figyeli.
- Az a fickó vett rá téged arra, hogy befejezd a munkádat?
- Igen. - válaszolja Akira.
Már értem... már minden világossá vált a bordélyházzal kapcsolatban. Elmosolyodom. A mosolyom azonban... nem örömömből fakad.
- A munkáltatód vette el a szemedet, azért, mert késtél?
- Úgy van.
- És Yao...?
- Yao hazudott neked. Nem azért jött utánad, mert azt hitte erős vagy. Jól tudta, ki vagy. Egyszerűen csak játszadozni akart veled, és meg akart alázni.
Heh... erre rájöhettem volna magamtól is. Az a rohadék... azonban mielőtt jobban elgondolkozhatnék ezen, Akira folytatja.
- Tudhattam volna, hogy ez nem taszít el a céljaidtól. Ennek ellenére is komolyan gondoltad, amit mondtál nekem?
- Az talán... az egyetlen dolog, ami mellett egész idáig kitartottam. A fejpántom sincs már meg. Se a naplóm. Se a képem. A hátizsákomat sem hordom. Az egyetlen amire emlékszem, az te vagy. Csupán két hetet töltöttünk együtt, de... olyan voltál, mintha a bátyám lennél.
- Satoshi... reméltem, hogy azt mondod, lemondasz rólam. - mondja Akira, majd Homurára néz. - Rád emlékszem... te voltál a nővel, mikor a dagadék hepciáskodni kezdett.
Ismét csak rossz előérzetem támad. Villámcsapásként ér a felismerés... hogy tudok valamit a bérgyilkosokról. Pláne azokról, akikben már nem bíznak a munkáltatói. Egy trófeát akarnak majd.
- Akira... bizonyítékot akarnak arról, hogy halott vagyok, nem? Mi kell nekik?
- A fejed... de nem tudják, hogy nézel ki. Csak annyit, amit Yao mondott rólad: egy hatalmas sebhely van az arcodon, és fehér a hajad. - vágja rá Akira.
Már értem. Homurát akarja lefejezni... helyettem. Szóval ő is a szentimentalitást választja. De miért... miért?
- Te vagy a Katonos, nem? Meg kell égetned az arcát.
- Na nem! Kérlek, ne! Nem szólok senkinek, esküszöm! - üvölti Homura. - A rohadt életbe, még csak tizenkilenc vagyok! Kamuztam, egész végig, Satoshi! Még sosem voltam nővel! Azt sem tudom még, mit akarok kezdeni az életemmel! Ne csináljátok, kérlek!
Homura ekkor már térden állva kezd könyörögni.
- Kérlek, nem akarom úgy végezni mint az a fazon... nem akarok meghalni... tudom, hogy nem tudok ninjákkal verekedni, még Goto-tól is alig kapok pénzt, csak Shion-t jártam mindig meglesni!
- Fejezd be, fiam. Ne könyörögj, rám ugyan nem tudsz hatni. - mondja Akira, majd felemeli a kardját, miközben odamegy a térdelő Homurához.
- Könyörgök, könyörgök, könyörgök ne... - szipog Homura, miközben sírásban tör ki.
Ezt... én... ez... nem. Ez nem én vagyok. Ezt nem hagyhatom. Ezt Satoshi Kawajiri nem hagyná. Satoshi Kawajiri a maga ura... senki és semmi sem befolyásolja. Ha valamit, ezt megtanultam ma este. Igen is, képes vagyok arra, hogy a magam útját járjam.
- Garou! - üvöltöm el magam.
Akira tekintete azonnal rám mered. Még sosem hívtam Garou-nak. Mindig az igazi nevét használtam, az Akirát. Úgy néz rám, mintha vérig sértettem volna.
- Garou, én... - kezdek bele, miközben a kezemmel végigsimítok a hajamon. - Nekem halvány lila fogalmam sem volt, hogy mi a faszt csinálok. Ma este, behívtam ezt a srácot egy szajhára, aztán elmentem Goto-val inni, és... mindezt azért, mert olyan akartam lenni, mint te. Csak téged akartalak visszakapni, az egyetlen barátomat, akit szereztem, mióta felébredtem a kómából. Annyira akartam valakit, aki megérthet, akivel beszélhetek, akivel jól érezhetem magam... te, te vittél el először kurvázni... veled rúgtam be először... és te tanítottál meg kártyázni is. Sosem, sosem kártyáztam azóta, mert csak veled akartam, de... bolond voltam. És magányos... ráadásul infantilis. Pont úgy, mint te. Te is csak azt akartad, hogy valaki elfeledhesse veled, mennyire kietlen, és reménytelen az életed. Mennyire nem haladsz sehová... és csak úszol az árral. Aztán döntened kellett. Talán úgy cselekdtél, ahogy a szíved diktálta, nem tudom... de döntöttél. Most pedig én is így teszek.
- Satoshi... - szólal meg Akira, miközben egyre szorosabban fogja a kardja markolatát.
Fogalma sincs, mire készülök. Pedig én már tudom.
- Garou... eldöntöttem. Nincs rád szükségem többé! - kiáltom el magam, majd előkapom a kunai-mat, és egy szempillantás alatt Garou mellkasába döföm.
Még csak ki sem tért előle... ez azért meglep. Egy kicsit behajoltam, hogy mélyebbre hasíthassak a pengémmel, ezért felnézek rá, majd folytatom.
- A nevem Satoshi Kawajiri... vándor ninja vagyok, Konohából. Te pedig Garou... egy kegyetlen gyilkos. Mindketten céltalanok vagyunk, mindketten elveszettek... de sosem leszünk ugyanazok. Te azért cselekszel, mert eldöntötték számodra... én pedig önszántamból határoztam úgy, hogy ellened fordulok. Az én döntésem volt... nem szabadkozom érte. Nem keresek kibúvókat. Nem keresek kifogásokat... mert nem vagyok te. - mondom, a kunai-ommal a mellkasában.
Még csak fel sem szisszen. Egyszerűen csak tűri, majd megfogja a kezemet.
- Satoshi... ez kellett. Köszönöm. - mondja, majd látom, ahogy az ökle közeledik felém.
Sikerül megütnie, azonban nem ájulok el... pedig iszonyúan fájt. Az arcomhoz kapok... kicsattant a szám, az állam pedig sajog.
- Garou... ha annyira meg akarsz ölni engem, végezz velem. Most tedd meg, amíg még nem értem el semmit. Most tedd meg, hogy feloldozhasd magad, általam. Mert én már nem foglak. Már nem akarom. - mondom ki.
Mintha magamat akartam volna meggyőzni... de igazából csak azért ajánlottam fel neki, hogy vigye el a fejemet trófeaként, mert tudom, hogy úgysem teszi meg.
- Felajánlanád az életed az övéért cserébe...? Miért? - kérdezi meglepetten Garou.
- Mert ez a helyes. - vágom rá.
Így van. Úgy gondolom, ez így a helyes.
- Ő nem tehet semmiről, csak rosszkor volt rossz helyen. Sőt, én kevertem bele... a saját tudatlanságom miatt. Nem akarom, hogy mások bűnhődjenek a hibáimért... ráadásul, a fiú egy rakás szerencsétlenség. Szüksége van a segítségre. Ha most megölöd... az kár lenne. Ki tudja, mi lehetne még belőle. Nekem már száz esélyem volt, és mindet eldobtam magamtól.
Egy pillanatra elgondolkozom. Heh... igazam van. A döntés végig az én kezemben volt. Mindvégig cselekedhettem volna. Mindvégig küszködhettem volna, azt mondhattam volna, hogy nem. Azt mondhattam volna, hogy nem kérek ebből az egészből, és hagyhattam volna a fenébe.
Tévedtem. Nem ma sodródtam az árral... hanem egészen eddig. Nem hittem volna, hogy a saját akaromból cselekedni, a saját utamat követni ekkora felüdülés lenne számomra. Büszke vagyok magamra. És most már... nem akarok meghalni. Szóval ha Garou megpróbál megölni, nem ellenkezem. Azonban a válasza... egyáltalán nem olyan, mint amire számítok.
- Heh... akkor tévedtél, Satoshi. - mondja büszkén Garou. - Pontosan ugyanolyan vagy, mint én.
Az utolsó dolog, amit látok, az az ökle, amint felém közeledik.


***


Most már sikerült kiütnöm... helyes. Meg kell valljam, meglepett, mikor először nem sikerült, de örülök, hogy így lett. Úgy néz ki, Satoshinak sikerült végre eldöntenie mi a faszt akar. És ha neki sikerült, a mélabú koronázatlan királnyőjének, akinek állandóan bántotta valami a mimózalelkét, hogy ezúttal mindent latba vetve ellenem szegüljön, még hozzá jól megfontolt, nemes célokból... akkor én mégis mi a fenét csináltam eddig? El sem tudom képzelni milyen lehet, ha mindenki akit szerettem, meghalt volna. A genjutsu nem a valóság... a valóságban sosem múlna el az az üresség, amit akkor éreztem. Ő pedig mindezek ellenére kitartott. És sikerült dűlőre jutnia önmagával. Sikerült dűlőre jutnia velem kapcsolatban. Végre nem hagyta, hogy befolyásolják... önnön akaratából ajánlotta fel az életét. Ha egy gyerek képes ennyire önzetlen lenni... akkor én is tövig tolhatom a faszom Ikaruga seggébe. Képletesen szólva persze... mert a kardommal húzom karóba. Ezután a másik srácra nézek, aki éppen térden állva könyörög nekem. Ja, asszem én is elhatároztam magam. Ki gondolta volna, hogy egyszer te fogsz cselekvésre késztetni, Satoshi... de asszem kiérdemelted, hogy lásd, amit mutatni akarok neked.
- Fiam... beszélgessünk. - mondom, miközben az előttem térdelő fiúhoz közelítek.
Már tudom, mit kell tennem... nekem is ideje önszántamból cselekednem, és kiterítenem a kártyáimat.


***


Egy templom... egy hamis istennek. A kezem is ökölbe szorul, ahogy meglátom. Bishamonten, a háború istene... egy trónbitorló, egy hamis próféta. Egy pogány isten, mely az enyém hatalmára szomjazik, de sosem kaphatja meg. Egy letűnt kor ereklyéje, pont mint az, aki a tanítóm volt előző életemben: Goto.
Beleszippantok a levegőbe. Érzem az eljövendő halál és kárhozat szagát... pont, mit mindenhol a világban. Igen... hamarosan az egész világ fehér köntösbe burkolózik, és mindannyian úrnőm nevét fogják kántálni. Mindannyian szeretteik vérét ontják majd, hogy tisztelegjenek a Fehér Királynőnek. Az én királynőmnek. Testem, lelkem is átadtam neki, mikor vele háltam. Addig még nem éltem, amíg nem éreztem az istennő érintését. Amíg édes csókjával vissza nem rántott az élők soraiba, miután sikerült megvilágosodnom azon az éjszakán. Az volt előző életem utolsó napja... mikor a vörös szemű démon, egy újabb trónbitorló, véremet ontotta. Akkor még Garou-t is testvéremnek hívhattam. De ma már... ő csak egy árnyéka önmagának. Oly messze került az istennő óvó kezétől... csak remélni tudom, hogy ismét meglátja a fényt, és nem végzi úgy, mint ez a rakás szerencsétlenség.
Éppen Goto előtt állok. Mellette egy üveg szaké, ő pedig alszik. Hm... alszik, mi? A hamis isten templomának irányába nézek. Félhomály szűrődik ki egy résnyire nyitott ajtó mögül. A levegőbe szimatolok... érzem a vér hívogató szagát. Szinte hallom úrnőm hangját, ahogy bársonyos hangján a fülembe suttogja: „Végezz vele, Ikaruga... fürödj meg a vérében, lakmározz hitetlen húsából... aztán add át magad nekem, hogy megtisztíthassalak.”
- Én vagyok a te hírnököd, úrnőm... én vagyok a jobb kezed, és én vagyok akaratod megtestesülése. Én vagyok az ítéleted, én vagyok a szavad, és teljesítem minden kívánságod... mert szeretlek, mint anyámat, mint istenemet, és mint megmentőmet... ámen. - mondom csukott szemekkel, majd elindulok befelé.
Hagyom, hogy lelki szemeim vezessenek. Ahogy kinyitom a szemem, már ott állok előtte. A vak nő előtt, ki egyszer még oly sokat jelentett nekem...
- Shion... - szólalok meg, ahogy végigsimítok a haján.
Már nem érzek semmit. Mezítelen teste láttán nem forr a vérem. Nem tör elő belőlem a vágy, hogy magamévá tegyem, mint akkor. Aznap éjszaka megtörtük a legnagyobb ellenségünket, azzal, hogy megszentségtelenítettük a lányt, aki a hamis istenek ajándékát kapta. Kivágtuk szemeit, hogy ne lássa az igazságtalanságot... örök sötétségbe taszítottuk, mert sosem láthatja meg a fényt. Érzem, ahogy megremeg érintésem alatt. Érzem, ahogy...
- IKARUGA! - hangzik egy üvöltés. - TAKARODJ ONNAN!
- Goto... - mosolyodom el, ahogy szemeim fehérre váltanak.
Ideje felszabadítanom a chakrámat... ideje, hogy megkezdődjék az évszázad viadala.


***

Egy hatalmas robaj kelt fel, ezután pedig egy vakítóan világos fény érkőzik be a perifériámba. Kis híján megvakít, de azért ki tudtam venni a formáját... olyan volt, mint egy hatalmas villámcsapás, melyet kis idő múltán mennydörgés követ, majd eső kezd esni. A villámcsapás... a szentély felől jött. Egy pillanatra ki is világította azt a távolban. Tehát a falut körülölelő erdőségek mind össze vannak kötve... de mégis mi volt ez a villám? Nem tűnt természetesnek... ha már itt tartunk, hol a fenében van Garou, és Homura?! Egyáltalán... én hol vagyok?
Körbenézek. Nem itt voltunk, amikor... a falu a közelben sincs. Érzek a zsebemben valami furcsát, így belenyúlok. Ez Garou kézírása... egy levelet hagyott nekem.

„Mimózalelkű aranyvirágbogaram. Egy iwai veterán él egy kunyhóban, ami előtt hagytalak, azonban eltereltem az öreg figyelmét, így van nagyjából két-három órád, hogy attól számítva, hogy megírtam ezt a levelet. Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, és tudom, hogy eleged van abból, hogy nem tudod mi folyik körülötted, így hadd adjak neked egy gyorstalpalót: egy hatalmi játékba csöppentél, amiből ki KELL másznod, de tüstént, vagy durvább élményben lesz részed, mint amikor először rúgtál be. És kurvára nem bírod a piát, ha érted a hasonlatot. Ha hallasz egy hatalmas robajt, melyet egy furcsa, túlvilági villám kísér, akkor ne menj oda, semmiképpen sem. Inkább menj a kunyhóhoz. Miért? Mert Nobuyuki Kaneda életben van, a kunyhó pincéjében pedig találkozhatsz vele...”

Eddig olvastam a levelet. Meglepettségemben felnézek, miközben próbálom feldolgozni, hogy...
- Nobuyuki... él?- mondom halkan, miközben a heves szél kifújja a levelet a kezemből... de nem törődöm vele.
Mintha... el sem hinném. Minden, amit eddig mondtam, minden amit eddig tettem, minden eddigi elhatározásom a porba hullik. Úrrá lesz rajtam az érzés... hogy visszakaphatom mindazt, amit elvesztettem. Nem kételkedem. Nem gondolom, hogy hazugság. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? Nem érdekel. Igaznak kell lennie... igaznak kell lennie! Ha élne, akkor ez minden eddigi szenvedésemet semmissé tenné! Mindent megmagyarázna, és ez az ördögi kör végre bezárulna! Minden megoldódna, ha Nobuyuki tényleg életben lenne! Minden eddigi szörnyűség, ami történt velem, értelmet nyere! Talán... talán folytathatnánk ott ahol elkezdtük, és végre visszakapnám az igaz barátomat, aki sosem árult el, és sosem fog!
Meg is látom magam előtt a kunyhót, aminek túlvilági külsőt kölcsönöz a háttérben tomboló vihar. Az ajtó nyitva van, így azonnal berohanok. A fények csak pislákolnak, de azért letalálok a pincébe, ahonnan furcsa hangokat hallok... elkezdek lefelé rohanni a pincébe.
Nobuyuki él! Élnie kell! Valaki a múltamból... végre egy szerettem, akit még nem emésztett fel a háború! Ha ez igaz, akkor ez egy valóra vált álom...!
Azonban az álom... rémálommá válik, ahogy leérek a pincébe, ss meglátok egy csont és bőrre fogyott, derékig érő hajú férfit, amint kúszik a padlón. Az egész testét vágások borítják, majd ahogy felemeli a fejét, látom, hogy kivágták a szemeit. A látványtól elkerekednek a szemeim... és elszörnyedem. A testem minden porcikáját átjárja a szomorúság, és a beletörődés... mert az arcát ezer közül is felismerném, hiába telt el hét év. Hiába nőtt fel, hiába lett férfiasabb... a vonásai még mindig ugyanazok. Ez Nobuyuki... Nobuyuki Kaneda, a legjobb barátom.
- Visszajöttél... hogy kínozz...? - szólal meg az előttem lévő üres hüvely, ami egykor Nobuyukinak adott otthont.
Féltérdre esem... és csak egy mondat csúszik ki a számon.
- Mi... mi történt veled?
- Tudod te azt jól... - mondja Nobuyuki, miközben egy, a falból kiálló darabba kapaszkodik, majd szépen lassan, nagy erőfeszítések árán felhúzza magát. - Nem fogok könyörögni. Sosem fogok, már megmondtam neked. Ha ki akarsz végezni, tedd meg. Vagy ha tovább akarsz kínozni, tedd azt... de már nem sok maradt belőlem, ahogy belőled sem. Az egyetlen, ami vígasztal, hogy vagy így, vagy úgy, de magammal viszlek a sötétségbe, te rohadék.
Nobuyuki hangja büszke, és dacos. Alig áll a lábán, szemmel láthatóan fázik, és nehezére esik a beszéd is. A kínzójának hisz... ennek ellenére felállt, és büszkén néz szembe az újabb testi sanyargatásokkal, mindazok ellenére, amiket már így is kapott. Tévedtem. Ez nem egy üres hüvely... ez nem egy megfáradt, megkínzott lélek, aki a halálát várja. A teste lehet, hogy már rég feladat volna, de Nobuyuki mindig is makacs volt. Igen, kétség sem fér hozzá. Ez még mindig ő... ez még mindig Nobuyuki. Nem tört meg... nem változott meg. Nem úgy... mint én.
- Ó, hát persze... - mondom halkan. - Mindig is féltékeny voltam rád.
- Hogyan...? - kérdez vissza értetlenül Nobuyuki. - Ki vagy te?
- Nem fogod elhinni, de... Satoshi vagyok. Felkeltem a kómából, és... érted jöttem.
Nobuyuki egy pillanatra elhallgat, azonban a szája tátva marad egy pillanatra. Ekkor szépen-lassan elengedi magát, és a földre süllyed. Leül, majd az irányomba néz... nem látja az arcom, de hallja a hangomat.
- Azt hittük, sosem ébredsz fel... hogy találtál rám?
- A nyomodra vezettek. - vágom rá. - De... de mi a fene történt veled?
- Az, amit látsz. A kérdés inkább az, hogy veled mi történt. Hol voltál eddig? Miért tartott ennyi ideig küldenie valakit a falunak, és miért pont téged?! - emeli fel a hangját Noboyuki.
Miről beszél...?
- Nem a falu küldött, magamtól jöttem! Azért jöttem, hogy lássalak!
- Hogy láss?! Hát akkor nézz meg jól, Satoshi! Azt hiszed tényleg elhiszem, hogy te vagy?! Már csak a képzeletem játszik velem... állandóan téged láttalak, mindig, amikor Keiko-val voltam. Mindig arra gondoltam, hogy fogod magad érezni magad, mikor felkelsz. Attól féltem, mit szólsz majd hozzá... hozzánk. Tudtam, hogy oda vagy érte, de én is fülig szerelmes voltam belé. Te pedig már nem voltál ott... én vigasztaltam. Én ültem melette, amíg várt rád. Én virrasztottam vele a betegágyadon. Én töröltem le a könnyeit... én öleltem át, mikor sírt érted. Viszont szeretett téged... de aztán engem. Mert én vettem feleségül... de sosem tudtam igazán boldog lenni, mert együtt nőttem fel veled, baszd meg. Reméltem, hogy meghalsz, és nem kell szembenéznem veled... de most, hogy így belegondolok, baromság az egész. Az élet megy tovább... az élet mindig is ment tovább. És most már bánom, hogy nem töltöttem több időt Keiko-val, és annyit pazaroltam valakire, aki sosem jöhet már vissza közénk.
Nem... nem találok szavakat. Először is, igaz volt mindaz amit mondtak, és Keiko és Nobuyuki tényleg bejártak hozzám. Meg kell valljam voltak kétségeim, de... de másodszor is, mi ez a rideg fogadtatás? Miért hiszi azt, hogy csak a képzelete játszik vele? És... feleségül vette Keiko-t? Amíg én kómában voltam? Összeházasodtak...?
- Ti... összeházasodtatok Keiko-val? Mikor?
- Ahogy csak megtehettük. Azt hiszem három éve... de mára már egy örökkévalósággal ezelőttnek tűnik. Egy éve itt vagyok már, és tűröm, hogy ez a rohadék valami baromfinak néz, és darabokat vág ki belőlem. De elhatároztam, hogy nem fogok üvölteni... nem fogok sírni. És nem fogok könyörögni az életemért. Mert én vagyok Nobuyuki Kaneda, egy konohai jounin, egy fuuton mester. És végül de nem utolsó sorban, én vagyok Keiko Kaneda férje... és nem szentségteleníthetem be az emlékét azzal, hogy nem az a férfi vagyok, akinek szeretett. A végsőkig kitartok... és dacolok. - mondja büszkén Nobuyuki.
A hangjában némi kételyt vélek felfedezni... mintha magát is meg akarná győzni arról, hogy elhiszi, amit mond, pedig már a végét járja.
- Ő nem Keiko Kaneda... hanem Keiko Yamagishi. És Suiton mester akartál lenni, hogy az apád nyomdokaiba lépj. Mindig, mikor a fa előtt játszottunk, ugrattalak, hogy a szelet sikerült feloldanod először... erre mesterré váltál? Ráadásul feleségül vetted Keiko-t...? Még a nevedet is felvette, annak ellenére, hogy a klánja... a klánja mennyire fontos volt számára?
- Te... te tényleg Satoshi vagy. - mondja meglepetten Nobuyuki. - Nem hiszem el...
Végre... sikerült felismernie. Gondolom rájött, hogy a képzelete nem adhatja vissza ennyire pontosan a jellememet. Nobuyuki nevetni kezd, majd örömöt látok kiülni az arcára. Végre úgy üdvözöl, mint egy rég nem látott barátot. Legalábbis, amennyire tőle kitelik. Még mindig szörnyű, hogy így kell látnom, de legalább tudom, hogy még mindig a régi... velem ellentétben.
- A mély hangod miatt azt hittem, hogy kezd tropára menni a hallásom... már apád sem volt kutya, de te... úgy beszélsz, mint valami láncdohányos. - mondja egy krákogó nevetés kíséretében Nobuyuki.
Én azonban nem nevetek vele... mert kérdésem van hozzá.
- Mit mondtál... egy éve vagy itt?
- Igen. Mert?
- Mert... egy éve keltem fel a kómából.
Egy éve keltem fel a kómából, és indultam el a vándorutamon. Én... én azt hittem minden szerettem meghalt. Én nem tudtam, hogy...
- Micsoda...? - kérdez vissza meglepetten Nobuyuki. - Egy éve...? Pont akkor, amikor...
Nobuyuki összeszorítja a fogait, majd hörgő, dühös hangon folytatja.
- Te... te egy éve magadhoz tértél... és nem jöttél utánunk... hát ennyit jelentettünk neked?! HE?! - kiált föl, szinte forrongva a dühtől. - Hol a picsában voltál?! Miért nem jöttél azonnal utánunk?! A kibaszott katonoddal simán fordulhatott volna a kocka! Mi megtettük volna érted, baszd meg! Mit csináltál eddig?! Hol voltál?! Hol voltál, mikor Keiko-t bekerítették és kivégezték?! Hol voltál, mikor egymagam, parancsot szegve mentem neki egy iwai hadtestnek?! Miért nem segítettél?! VÁLASZOLJ, SATOSHI!
Nem bírom... nem bírom hallgatni a vádait. Könnyes szemekkel kapok a füleimhez... ki akarom zárni a hangot. Nem akarom hallani.
- SATOSHI, VÁLASZOLJ NEKEM BASZD MEG! HOL A FENÉBEN VOLTÁL?!
- Nem tudom, nem tudom, nem tudom, nem tudom, nem tudom, NEM TUDOM! Nem tudom már mi a faszt csinálok! Sosem tudtam! Egyszerűen csak vándoroltam, céltalanul! Fogalmam sem volt, hogy életben vagytok, már sírotok is volt Konohában, amikor felkeltem! És mégis mit értem volna, hogyha odajövök?! Ne hárítsd rám a felelősséget, te áruló szemétláda! Ti nem vártatok meg engem! Sőt, biztos, hogy te voltál, te vetted rá Keiko-t, hogy hagyjon magára, biztosan te hurcoltad a háborúba!
- Ne járjon a szád, te senkiházi! Fogalmad sincs, miről beszélsz, nem is voltál ott! De most, hogy már tudom, hogy egy éve keltél fel... ott lehettél volna! Ha annyira akartad Keiko-t, hogy még most is rá fáj a fogad, miért nem hozod vissza az életbe a nagymenő technikáddal, ami túltesz Hashirama Senju jutsuin is? Hol van a nagy pofád most, Satoshi? Hm?!
Elkerednek a szemeim. Ökölbe szorulnak a kezeim. Tudom, hogy igaza van... de nem akarom elismerni. És különben is... kinek képzeli magát, azok után, hogy elvette tőlem Keiko-t?! Azok után, hogy... hogy én azt hittem, meghaltak!
- Te nekem ne ugass! Egész végig azt hittem, hogy meghaltatok! Tudod, milyen érzés volt nekem, arar kelni, hogy a szeretteim meghaltak?! Még Kawashiro is ott volt, és egy szót sem szólt rólatok!
- Akkor miért nem kérdezted Danzou-t?! Miért nem tettél úgy, mint fiatal korodban?! Mindig kiálltál értünk, akkor miért nem?!
- Mert nem tudtam, mitévő legyek! Arra keltem fel, hogy mindenki meghalt körülöttem! Nem csak ti, hanem a szüleim is, és mindenki más, mindenki, mindenki aki valaha fontos volt nekem! Eszembe se jutott, hogy még életben maradhattatok! És tudod mit?! Jobb is, hogy nem láttam, mert ha téged kellett volna látnom Keiko-val, inkább döglöttem volna meg!
Nobuyuki olyan mélyen harap az ajkába, hogy vér csordul ki belőle.
- Ó, igen... inkább döglöttél volna meg. Mit értél el azóta, Satoshi, hm? Kinek dolgozol? Ha nem a falu küldött, akkor lehet, hogy már nem is vagy Konohában. Elveszett lettél? Hogy haladnak a technikáid? Mondd csak... hogy halad a „Keiko meghódítása” projekted?
- Te... rohadék! - üvöltök fel, majd odarohanok Nobuyukihoz, és a torkánál fogva emelem föl.
Mivel rendkívül vézna, elég könnyen meg tudom tenni.
- Nem vagyok elveszett, hanem vándor... és fogalmad sincs, én min mentem keresztül! Hogy tudsz még mindig ennyire makacs, és kibírhatatlan lenni?! Miért nem törtél még meg?! Miért?! Hogy dacolhatsz még mindig a sorsoddal?!
- Mert nekem legalább van büszkeségem, veled ellentétben! Még most is azt rovod fel nekem, hogy mertem elvenni Keiko-t, amíg nem voltál itt? Mert ki volt ő, a tulajdonod? Azt hitted, miután felkelsz, minden ugyanolyan lesz, mint volt? Ó várj... ugyanolyan lehetett volna... ha eljössz értünk!
- Az én hibám, hogy kómába estem?!
- Nem, a te hibád az, hogy nem mozgattál meg minden követ értünk, mint ahogy mi is tettük! Tudod mennyi álmatlan éjszakát töltött Keiko azzal, hogyan gyógyítson meg?! Mit gondolsz, ki volt vele?! Ki magyarázkodott a szüleidnek, kinek kellett átadnia a hírt?! Csak szenvedést hagytál magad után, ahogy elmentél... és most, hogy visszatértél, még van pofád idejönni, és azt mondani, hogy találkozni akarsz velem?! Miért nem töltök neked mindjárt egy kurva teát, és hívlak be egy traccspartira baszd meg! Háború van! A nemzetednek szüksége volt rád! Nekünk is szükségünk volt rád, erre te vándorútra mentél?! Elhagytad a faludat?! Mi követtük Konoha értékeit a háborúba, és a halálba is! Eleget tettünk a kötelességeinknek!
- Kihagytam hat évet, baszd meg! Fogalmam sem volt, hogy...
- És mi mikor kapjuk vissza azt az időt, amit azzal töltöttünk, hogy téged gyászoljunk?! A halottak... maradjanak halottak! Te meghaltál számomra, Satoshi! Szóval egyszer az életben adj nekem igazat, és dögölj meg.
Elengedem Nobuyukit. Szépen lassan lecsúszik a földre. Szinte remeg a dühtől... de ő nem ragadott meg. Nem próbált megütni, pedig azt hittem, megteszi. Szerintem elvágták az inait... és mozdulni sem képes. Mindezek ellenére még mindig dacol... még mindig kitart. A felesége, nem csak hogy a felesége, hanem a legjobb barátja, Keiko halála után is... még mindig önmaga. Nem csoda, hogy dühös rám, nem csoda, hogy dühös mindenkire... de mindazok ellenére is, amiket átélt, amiket tettek vele, hű maradt önmagához, az elveihez, az erkölcseihez? Én... én erre nem voltam képes. Teljesen megtörtem, ahogy felébredtem... nem tudtam, mitévő legyek. Szóval jól éreztem... ez mind elpazarolt idő volt. Ezalatt az idő alatt még lett volna esélyem megmenteni Keiko-t is... és Nobuyuki-t.
Egyszerre vagyok dühös, és szomorú... bár kezd felülkeredni az utóbbi. El sem hiszem, hogy Nobuyuki él... de nem így képzeltem el a találkozásunkat. Azt hittem tárt karokkal fog várni, és a nyakamba ugrik majd... aztán abban reménykedtem, hogy kiderülhetne, hogy a többiek is élnek, de... egyértelműen nem így lett. Ismét csak naiv voltam. Miért is számítottam volna másra, mint egy újabb tátongó lyukra a lelkemben?
- Satoshi... sajnálom. Nem kellett volna... - mondja hirtelen Nobuyuki, de félbeszakítom.
- Nem. Igazad van. Faképnél hagytalak titeket. Eszembe sem jutott, hogy még élhettek, és...
- Annyi éven át gyűlöltelek téged. Azt kívántam, bár csak meghaltál volna, akkor legalább Keiko túl lenne rajtad. Azt mondta, beszéltél hozzá. Egyszer még mozogtál is, és megfogtad a kezét a kórházban. Kérted, hogy ne hagyjon magadra. Szerintem csak képzelgett, de... elhitte. Elhitte, hogy szükséged van rá, mert mindig faképnél hagytad, miután megbuktál a vizsgán. Én sosem voltam elég jó neki... csak egy pótlék voltam. De sosem értettem mit evett rajtad... sosem értettem, hogy mitől vagy te akkora szám. Még ha Hokage lettem volna, Keiko akkor sem adta át volna magát nekem teljesen. Lehet, hogy csak a szülei miatt tette, hogy elfogadta a kérésemet. Nem tudom, hogy szeretett-e... de miután az utolsó szavai azok voltak, hogy vigyázzak rád, amíg fel nem kelsz... hogyan tudnálak nem gyűlölni? Hogyan tudnálak még mindig szeretni?!
- Édes istenek... - mondom ki, miközben a szám elé kapok.
Tényleg ez történt volna...? Keiko-t ennyire megviselte, hogy kómába kerültem?
- De... de miért nem... miért nem léptetek tovább?! Miért nem törődtetek a saját...
Mielőtt kimondhatnám amit akarok, villámcsapásként ér a felismerés. Én sem tudok továbblépni... én is egészen eddig csak...
- Hogyan is léphettünk volna tovább... együtt nőttünk fel. Gyerekek voltunk. Megviselt minket... elbaszottan nőttünk fel. Pláne azok után, hogy minden nap édesanyáddal kellett találkoznom a kórházban... egy gyereknek nem szabad olyasmit látnia. Ninják voltunk mi a faszt, csak kölykök voltunk, fogalmunk sem volt mi a frászt művelünk... és mindenki csak pofázott, hogy egyszer majd felkelsz, nem olyan, mintha meghaltál volna... de éppen ez, ez a lezáratlanság, ez a kétely, hogy most meghaltál-e, vagy nem, engedjünk-e el, vagy nem... ez az, ami nem hagyott minket nyugodni. Emlékszel Omi-ra, akit vertek a szülei?
- Omit... verték a szülei?
- A te csapattársad volt... még csak nem is tudtad?
Nem... valóban nem. Akkor mással voltam elfoglalva... én észre se vettem rajta, hogy... úristen. Mivel nem szólok semmit, Nobuyuki folytatja is.
- Igen, verték. Ő is elcseszett volt, de... de mi végképp. Mi elvesztettük azt, akire a legjobban felnéztünk, mert te voltál az egyetlen, aki mindig csak mosolygott. Mindig csak ment előre... tiszteltük a kitartásod. Tiszteltük a céltudatosságod. Keiko azt akarta, bár többet foglalkoztál volna velünk, miután annyira mindenedet a tanulsának szentelted... nekem mondta, hogy... a chuunin vizsga után bevallja neked, hogy szeret. Én pedig... - ekkor Nobuyukinak is elerednek a könnyei, majd elhaló hangon folytatja. - Én pedig olyan féltékeny voltam rád, hogy azt kívántam bárcsak eltűnnél... bárcsak eltakarodnál az életünkből... mindig csak Satoshi, Satoshi, Satoshi... nesze nekem.
Ezen nem tudok mást tenni, csak mosolyogni.
- Szóval a legjobb barátom a halálomat kívánta, vagy legalábbis azt, hogy eltűnjek. Tudod... én is így voltam veled, szóval mindketten szörnyű emberek vagyunk. - mondom érzelemtelen hangnemben.
Szerintem már... minden kiveszett belőlem. Ugyanúgy érzem magam, mint mikor felébredtem a kómából. Céltalanul... elveszve. Megtörve. Egész eddig azt akartam, bár megint a múltban élhetnék... és egész eddig azon gondolkoztam, miért bűnhődöm egy olyan bűnért, amit nem követtem el. Ezek szerint volt bűnöm. Tényleg ugyanolyan vagyok, mint Akira. Mindenki életét romba döntöttem... és megvolt az esélyem a változtatásra. Nobuyukinak igaza van. Minden követ meg kellett volna mozgatnom utánuk... de egyedül voltam. Mindig is attól féltem, hogy egyedül maradok, ezért akartam mindig mindenkinek megfelelni. Ezért nem vallottam be soha Keiko-nak, hogy szerelmes vagyok belé... mert azt akartam, hogy Nobuyukinak is jó legyen. Sőt, szívesen átadtam volna neki, akkor és ott, csak azért, hogy tovább lehessünk boldogok mindhárman. De az csak hamis idill lett volna. Egy kompromisszum.
- Értem. Már minden értek. - mondom ki végül. - Csak magammal törődtem a vizsga előtt, és szem elől vesztettem azt, ami igazán fontos számomra. Éppen ezért... semmim sem maradt. Ez a vezeklésem. Nem becsültem amim van? Hát elvették tőlem.
- Ennyi...? Ez minden, amit belelátsz?! - förmed rám ismét Nobuyuki... de már nem törődöm vele.
- Nobuyuki... elég. - mondom halkan. - Már... hiába. Ami volt elmúlt. És legalább az egyikünknek, tovább kell lépnie. Szeretnék rád úgy emlékezni, mint arra, aki voltál, mert igenis fontos voltál nekem. Csak most, hogy mindent elvesztettem, jöttem rá, hogy mennyire is fontosak voltatok nekem. Többet kellett volna törődnöm veletek... ha visszamehetnék, másképp tenném. De ami volt... elmúlt. Nem változtathatok rajta.
- Még... még nem késő... tudod jól, hogy... tudod... - mondaná tovább Nobuyuki, de megáll.
Elhallgat. Csendben maradunk. Kifújom magam. Hát így zárul le... életem ezen fejezete. A múltam elengedése nem egy kataklizmikus történés volt... hanem csak egy szikra kialvása. Egy szikra, melyet már csak én tartottam életben. Egyszerűen csak megtörtént... és semmivel sem érzem magam különbnek. Nem is arról van szó, hogy elengedtem volna... hanem rájöttem, hogy hiábavaló az egész. Értelmetlen... mint minden más ebben a rohadt világban.
- Satoshi... - szólal meg végül Nobuyuki. - Ne hagyd, hogy az a szemétláda lássa, ahogy megtörök. Nem bírom már sokáig... és szeretném, hogy te legyél az, aki befejezi. Hagyd, hogy büszkén, emelt fővel mehessek át a másvilágra. Ne végezzem úgy, mint...
- Mint Keiko? - kérdezek vissza ridegen.
Tényleg minden érzelem kiveszett belőlem... szörnyű dolgot kérdeztem. Nobuyuki megint csak elharapja a száját, majd folytatja.
- Igen, mint Keiko. Emlékezz ránk úgy, mint azokra, akikre voltunk... nem úgy, mint...
- Szerintem... - szakítom félbe. - ...jobb, ha elfelejtelek titeket.

//Karakterlimit miatt következő posztban a maradék.//


A hozzászólást Satoshi Kawajiri összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 31 2017, 20:57-kor.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 503

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Hétf. Május 29 2017, 23:43

A múlt fogságában
2. rész, II/II.



Nobuyuki holtteste előtt ülök, miköben a csurom véres kezeimmel fogom közre a térdeim. Csak meredek magam elé. Egy kunai-val akartam végezni vele... de eszembe jutott, hogy elhagytam, hiszen Akira mellkasába szúrtam, aztán pedig már nem volt nálam. A hátizsákom sem... a falból nem tudtam kitépni egy darabot sem, csak megolvasztanom sikerült őket. Csak most jutott eszembe, hogy a Nan Kaizou-val köré is tekeredhettem volna, és úgy fojthattam volna meg, de mikor a puszta kezeimmel próbáltam megfojtani, egyszerűen nem ment. Így erőt vettem magamon, és ütni kezdtem. Lehet, hogy akartam is. Lehet, hogy meg akartam fizetni neki azért, mert nem az volt, akit vártam. Nem a megváltás volt, amit magamnak szántam. Azt szerettem volna, ha itt ér véget a történetem... ha még tudok hinni egy jobb világban, egy szebb holnapban. De... már nem. Már egyszerűen csak elfogadtam az egészet. A legrosszabb az egészben az... hogy miután elkezdtem ütni Nobuyuki-t, idő közben meggondolta magát. Először üvöltözött velem, hogy hagyjam abba, majd sírni kezdett. Könyörgött nekem. Azt mondta élni akar. De én... nem álltam le. Megtehettem volna, de nem tettem. Azt akartam, hogy ez az üres hüvely, ez a...
Szorosabban fogom közre a térdeim. A körmeimmel belemarok a bőrömbe... fel is szakítva azt. Csikorgatni kezdem a fogaim. Igen. Azt akartam, hogy ez a senki, ez a valaki, aki meghazudtolta a barátom emlékét, megdögöljön. Eltűnjön innen. Takarodjon. Nem akartam, hogy itt legyen. A létezésének puszta írmagját is el akartam törölni. Derékba törte az egyetlen vigaszomat... az egyetlen kiutamat. Az utolsó kifogásomat... és így már elfogytak. Tényleg nincs senkim. Nincs... nincsenek reményeim. Nincsenek céljaim. Nincs semmim. Egyszerűen csak... vagyok, úgy, mint ahogy eddig. Semmi sem változott.
Tovább kell lépnem. de... tovább akarok lépni egyáltalán? Ezek után mi várhat rám? Új emberek, akiket megszeretek, csak azért, hogy később elhagyjanak? Csak azért, hogy később megváltozzanak? Minden elmúlik egyszer... ugyanúgy ahogy az ideje is eljön annak, hogy döntést hozz. Hogy szembenézz... mindennel. Hogy átértékeld magadban a dolgokat. Hogy végre... cselekedj.
- Satoshi! Hoztam neked valakit! - zökkent ki gondolataimból egy ismerős hang.
Egy szó nélkül feltápászkodom, és elindulok fölfelé. Mozgásom robotikus... semmi élő nincs benne. Érzelemtelen tekintettel indulok érek ki a kunyhó elé, majd meglátom Garou-t, bőrig ázva, előtte pedig egy kopasz, szakállas fickóval, aki megkötözve térdel előtte.
- Itt az iwai, aki egész idáig kínozta a barátodat... gondoltam te akarsz végezni vele. - mondja Garou.
Végignézek rajta. Több sebből vérzik. De az iwai is. A tekintetében a megbánás nyomát sem látom, sőt... mosolyog. Mintha érezné veszte közeledtét, és örülne neki. Mintha tudná, ahogy amit elkövetett megbocsáthatatlan, és beletörődött.
- A barátod volt? - kérdezi tőlem az iwai. - Akkor miért nem voltál vele a fronton?
- Milyen fronton? - kérdezek vissza érzelemtelen hangon.
- A fronton, ahol lemészárolt minket. Egy egész hadtestet... akiket én képeztem ki. Még gyerekek voltak... alig jöttek ki az akadémiáról. Erre találkoznak egy jouninnal, aki minden iwaival végezni akart, mert az egyikünk megölte a feleségét. Ezt mondta nekem, mikor kérdeztem, miért tette. A fiam és a lányom is köztük volt... ők is a hadtestben voltak. Ők is...
Lekapom Garou kardját a hátáról, majd egy szempillantás alatt az iwai torkába szúrom. A szemei elkerekednek... és látom, ahogy az élet lángja kiég lélektükreiből. Megint csak, semmi eget rengető... egyszerűen csak kialudt. Egyszerűen csak... megszűnt létezni.
- Nem akarok többet hallani. Nem akarok tovább a múltban élni. - mondom ki, majd kirántom a kardot a torkából, és a földre dobom.
Ezután hátat fordítok Garou-nak, és elindulok előre.
- Satoshi...? Satoshi! - szól utánam Garou.
- Hagyj. - bököm oda neki. - Gondolkoznom kell.
- Várj! - kiált utánam.
Még mindig nem fordulok meg, de megállok.
- Ennyi volt? Egálban vagyunk?
- Nem tudom. Nem ígérek semmit. Nem teszek semmit. Csak... élni akarok. Fájdalmak, és kín nélkül. El akarom felejteni ezt az egészet... a múltat, titeket, Goto-t, az álmaimat... mindent.


***


Két nap telt el azóta, mióta faképnél hagytam Garou-t. Szinte folyamatosan esett az eső, ahogy elértem egy faluba, és sikerült pont a kapuk előtt összerogynom, és elájulnom. Vagy az éhségtől, vagy a szomjúságtól, vagy a láztól, ami már két napja gyötört... de sikerült végre kimerülnöm. Azt hittem, ott lesz vége, de megint csak egy ágyban kelek fel, ami nem az enyém. Persze, hogy nem az enyém. Nekem már semmim sincs ebben a világban.
- Nocsak, nocsak... ki gondolta volna, hogy még találkozunk. - szólal meg egy rekedtes, mély női hang.
Meglepettségemben az irányába nézek. Keiko az... a prostituált. Gyerekkori szerelmem druszája.
- Heh... - horkantok egyet. - A sors még mindig szórakozik velem...
Ezután hátradőlök az ágyon. Láttam, ahogy Keiko éppen egy rongyot facsar ki, majd kicseréli a fejemen a vizes borogatást.
- Hihetetlen, hogy pont ugyanabba a faluba keveredtél, ahol én is lakom. - jegyzi meg Keiko.
- Igen. Kezdem azt hinni, hogy valami felsőb hatalom játszadozik velem... még hozzá egy elég szadista rohadék, aki örömét leli abban, hogy úgy fütyülök, ahogy ő táncol.
- Ez egy elég pesszimista hozzáállás, nem gondolod? Fiatal vagy még ahhoz.
- Bár csak olyan ártatlan is lennék, mint a legtöbb korombeli. Nekem még csak tizenhárom évesnek kellene lennem.
- Hm...? Hogy érted? - kérdez vissza Keiko.
Válaszra nyitnám a számat, majd inkább csöndben maradok. Elég volt a múltam taglalásából. Elég volt a folyamatos felidézéséből. Különben is, nem kell mindenkinek tudnia min mentem keresztül.
- Semmi. Ne törődj vele. Lázas vagyok, hülyeségeket beszélek. - jegyzem meg végül. - Egyébként nem úgy volt, hogy a Víz Országába mentek?
- Úgy volt. Azonban, megvárom, amíg a lányom kijárja az óvodát. Már csak egy fél éve maradt, aztán pedig lelépünk. De hiszem, hogy addig befejeződhet a háború, így inkább a taníttására fordíthatom a pénzt, amit a barátodtól kaptam.
- Nem a barátom.
- Ó? Nem úgy volt, hogy feloldozod?
- Mégis mi alól? - vágom rá. - Felnőtt ember, megtudja hozni a saját döntéseit. Ugyanúgy, ahogy te is úgy döntöttél, hogy összeszedsz a falukapuból, és nem hagysz megdögleni. Miért?
- Csak viszonoztam a kedvességeteket. Nem sokan törődtek a magamfajtával. Amióta van rendes munkám, talán jobban megbecsülnek... de ismernek már a faluban. A legtöbbeknek még mindig csak Keiko vagyok, az örömlány. Még ha oiran lennék...
- Hát... annyi pénzbe kerültél, mint egy oiran. - mondom egy halk nevetés közepette.
- Heh... megértem a pénzem. Te már csak tudod, nem de? - mondja Keiko nevetve.
- Nem tudom, végül is csak egyetlen nővel voltam eddig, és az te vagy. - jegyzem meg, majd felülök az ágyon. - Köszönöm a segítséget... de elmennék.
Igen. El kellene mennem. Tudom, hogy sorsszerű a találkozásunk, és véletlenek nem léteznek... de jelenleg nem érdekel. Csak egyedül akarok lenni.
- Mi történt veled? - kérdezi Keiko.
- Semmi... csak... megértettem néhány dolgot, és rájöttem, hogy szart sem tudok az életről.
- Ó? Ezt ritka egy mai fiatal szájából hallani.
- A kor nem mentség a naivitásra. Egy háború sújtotta világban nem.
- Becsülendő... de nem egészséges ez a hozzáállás, Satoshi. - mondja Keiko.
- Á... emlékszel a nevemre.
- Igen, megjegyeztem. Nem mindennap találkozik az ember két ninjával, akik közül az egyik felgyújtja az ember munkahelyét... na meg, akkor és ott, a kunyhő előtt, jól esett veled beszélgetnem.
A „kunyhó előtt” szó hallatára, nekem egy teljesen másfajta dialógus jut eszembe... valami, amire nem akarok emlékezni. Nem akarok vele foglalkozni. Nem akarok rá gondolni. Nem akarok törődni vele, nem akarok... semmit.
- Beszélgetni akarsz? Beszélgessünk. - vágom rá. - Mesélj magadról.
Tudom, hogy nem kellene ennyire ridegnek lennem, pláne azért nem, mert egy gyönyörű nővel beszélek, aki éppen segített rajtam de... egyszerűen nem tudok kedves lenni. Túl sok energiát igényelne.
- Csak ha te is. Mi történt veled? Mi szél hozott a határvidékekre?
Szerencsére Keiko kedves mindkettőnk helyett is. Sokkal életvidámabbnak tűnik, mint a kunyhó előtt. Lehet, hogy azért, mert már több időt tölhet a lányával, és már nem kell prostituáltként dolgoznia? Azért válaszolok a kérdésére... bár a folyamatos töprengés elvonja a figyelmemet attól, hogy ismét szembenézzek a tényekkel, egyszer úgyis ki kell majd mondanom. Jobb előbb elkezdeni.
- Egy régi barátommal találkoztam... és megváltozott. De rá kellett jönnöm, hogy én is, és egész eddig csak áltattam magam. Nem vagyok az, akinek gondoltam magam, soha nem is voltam. Soha nem is leszek. Nem hiába éreztem úgy, hogy nem tartozom sehova... mert fogalmam sem volt, ki vagyok. Nem csoda, hiszen hat év kimaradt az életemből. Kómában voltam... és arra keltem fel, hogy minden megváltozott körülöttem. Foggal-körömmel küzdöttem ellene, most pedig feladtam. Elfogadtam. És most már... nem tudom mihez kezdjek.
- Nos... azt tudom, hogy ne legyél prostituált. Nem hiszem, hogy nagy lenne rád kereslet. - mondja Keiko nevetve.
Legnagyobb meglepetésemre elmosolyodom. Meg kellene sértődnöm, hogy ennyire félvállról veszi a dolgokat, de... végül is csak, egy ember vagyok a sok közül, így ha jobb kedvre akart deríteni, sikerült neki... valamelyest. Mind szenvedtünk már valamilyen formában... és vannak, akiknek a humor segít. Keiko egy egyedülálló anya, aki a férje elvesztése után neveli a gyermekét. Várjunk csak... a férje elvesztése után.
- Keiko. - kezdek bele, egy nagy levegővétel után, reménykedve abban, hogy nem veszi rossz néven. - Ne haragudj, de miután a férjed meghalt, hogyhogy nem törtél meg?
Keiko komorabb hangnemben válaszol.
- Mert nem tehettem. A lányom számított rám. Néha nehéz volt, de... ó, és már megint. Olyan vagy, mint egy élő gyóntatófülke.
- Hát, akkor legalább már lennék is valami. - vágom rá. - Csak azon gondolkoztam, hogy...
- Túl sokat töprengsz, Satoshi.
Mi... mit mondott? Elképedtem. Szóhoz sem tudok jutni. Mennyi esélye van annak, hogy... két azonos nevű embertől halljam ugyanazt a mondatot... ugyanúgy... Shion és Goto. A szentély. Az a vihar... biztosan nem a természet műve volt.
- Sajnálom, mennem kell. - pattanok fel hirtelen.
Ekkor veszem észre, hogy fekete ruhák vannak rajtam... hasonlók azokhoz, amiket a vándorutam kezdetén hordtam.
- A férjedé volt?
- Igen... de, nem lenne ellenére, ha te hordanád. Azok után nem, hogy segítettetek rajtunk. Különben is, a kimonód már menthetetlen volt.
Elmosolyodom. Elindulok az ajtó felé, majd leveszem a borogatást a fejemről, azonban, mielőtt elfordítanám a kilincset, megállok.
- Amit az előbb mondtál, arról, hogy túl sokat töprengek... hallottad valakitől?
- Nem... csak kicsúszott. Miért?. - válaszol Keiko.
- Csak kérdeztem. Köszönöm, hogy segítettél. Még találkozunk, ha másért nem is, azért, hogy megháláljam. - mondom, majd kilépek az ajtón.
Hála a jó memóriámnak, még emlékszem honnan jöttem, szóval csak elindulok abba az irányba. Hogy onnan hogyan találok vissza a szentélyhez, fogalmam sincs... de véletlenek nincsenek. Oda kell találnom, ha odarendeltettem. Biztos vagyok benne, hogy valami lehet a háttérben... valami célom kell, hogy legyen. Valami értelme kell, hogy legyen annak, hogy még élek, és még mindig nem hagytak meghalni az istenek. Még azok után sem, hogy már lezártam a múltam. Egyszerűen már nincs miért tovább élnem. Ha pedig van... akkor tudni akarom, hogy mi az. Tudnom kell, hogy miért vagyok még itt.


NÉGY NAPPAL KORÁBBAN

Ikaruga és Goto egymással szemben álltak, térdre ereszkedve. Kifújták magukat... fáradtak. Nem csoda, hisz több sebből véreztek. De, mindkettejük tudta, hogy nem engedhetnek a másiknak. A telihold alatt, miközben egy földöntúli vihar dúlt, a két rivális lihegve fújtatott egymásra. Mindkettejüknek megvolt az oka arra, hogy leszámoljanak a másikkal. Ikaruga az úrnője becsületén esett csorbát akarta kiküszöbölni Goto halálával, míg Goto el akarta törölni a világból a szörnyet, amit ő maga alkotott, aki nem más, mint legnagyobb kudarca: Ikaruga.
- Vénember... elismerésem. Soha senki nem bírta még ennyi ideig ellenem. - mondta Ikaruga dühösen, miközben letörte a vért a szájáról.
- Mert rokkantakkal harcoltál... vagy idiótákkal. Nem vagy te olyan erős, mint hiszed. - bökte oda dühösen Goto.
- Tipikus... még mindig ugyanolyan makacs vagy, mint voltál. Nem vagy hajlandó beismerni, ha tévedtél!
- Már rég elismertem, hogy tévedtem veled kapcsolatban. Egy semmirekellő, alávaló féreg vagy, akit el kellett volna taposnom, ahogy megérkezett. - mondta Goto fogcsikorgatva, tisztán hallható undorral a hangjában.
- Az voltam, még előző életemben... mikor hozzád kerültem. És az is voltam, amíg meg nem világosodtam. De most már... ha megsértesz engem, azzal megsérted az úrnőmet...
- Hagyj már ezzel a baromsággal! Senki sem kíváncsi a mondvacsinált vallásodra, te rohadék! Amit tettél, az megbocsáthatatlan. És kiköszörülöm a csorbát... akkor is, ha az életemmel fizetek érte.
- Ha ezt a gyűlöletet mind arra fordítanád, hogy...- kezdett volna bele Ikaruga, de Goto félbeszakította.
- Eszedbe ne jusson. Sosem csatlakozom hozzátok. És valaki... meg fog állítani titeket. Nem fogjátok elérni a célotokat... soha.
- Egy újabb hitetlen kétkedő... de tőled pontosan ezt vártam el, Goto.
Goto-nak igazából esze ágában sem volt bájcsevegni az ellenfelével, csak az időt húzta, hogy elég irio-chakrát szabadíthasson fel ahhoz, hogy begyógyítsa sebeit, majd végre végezhessen Ikarugával. Ikaruga is hasonlót tervezett...azonban külsős segítséggel. Titkon számított Garou eljövetelére... azonban egy nem várt jövevény szakította félbe eszmecseréjüket.
- Goto! - került elő Homura a bokrok mögül, fújtatva.
- Ez meg ki? - kérdezte Ikaruga.
- Mi a fenét keresel itt? Tűnj innen! - kiáltott rá Goto, azonban Homura nem tágított.
- Garou küldött ide...
- Garou?! - kerekedtek el Ikaruga szemei.
- Igen. Azt mondta, szóljak magának, hogy elvitte Satoshi-t a kunyhóba. Már tudja.
Goto maga elé tekintett, majd bólintott.
- Gratulálok, Ikaruga. Sikerült tönkretennetek még egy életet. Nem akartam neki megmutatni, amíg nem áll rá készen... de lehet, hogy jobb is így. Lehet, jobb lesz neki így, hogy még idő előtt derékbe törtek az álmai, és minden amiben hitt, megszűnt létezni számára. Mert csak így válhat valaki egy igazi, könyörtelen gyilkossá... aki a fehér vászont vörösre festi.
Ezt az utalást csak Ikaruga értette... de nem vette komolyan. Nevetni kezdett.
- Te ki akarod képezni azt a szerencsétlent, akit Yao porig alázott?! Azt hiszed, ő megállíthat minket?! Még ha csodatevő is lennél, Goto, fogytán az időd!
Goto keze közben ökölbe szorult. A pillanat, amire várt, eljött.
- Emlékszel még a próbatételre, melynek során bezártalak három napra egy pincébe? Egyikőtök sem tanulta meg a Nan Kaizou-t, hogy elérje a gyümölcsöskosarat. Ő volt az egyetlen, akinek sikerült.
Ikaruga nevetni kezdett.
- És ez jelent bármit is?! Messze nincs a mi szintünkön, és soha nem is lesz! De küldd csak őt is a halálba... vagy még jobb, hozzánk! Ki tudja, talán ezért hagy életben az úrnőnk, hogy új katonákat küldhess sorainkba! Vagy azért... hogy szenvedj, mert az élet már így is elég büntetés neked. - fejezte be Ikaruga egy fülig érő, ördögi mosollyal.
- Tényleg? Szerintem csak tart tőlem. - állt fel lassan Goto, miközben a szemei egy földöntúli, óceánkék színt vettek fel.
Ikaruga szemei elkerekedtek. Szólni sem tudott. Homura csak állt, és tátott szájjal nézett. Még ő is érezte a Goto-ból áradó nyers erőt... tudta, hogy itt kő kövön nem fog maradni.
- Megmutatom neked, mi az igazi szenvedés. - mondta Goto mosolyogva, miközben immáron óceánkék szempárjai felizzottak.

NÉGY NAPPAL KÉSŐBB


Sikerül elérnem a szentélyhez. Ahogy gondoltam, odavezetett az utam. Megismertem az ösvényt, ahogy ráléptem. Azonban, a szentély már... romokban hever, és sehol egy lélek sem. Legalábbis, első látásra. A kert még épségben van, legalábis a cseresznyefa, ami előtt Shion üldögélt. Ám most nincs itt. Egy lélek sincs itt. Hirtelen lépéseket hallok mögülem, melyek hallatára hátrafordulok. Goto az, szinte tetől talpig fásliban, miközben Shionra, és a Doktorra támaszkodik.
- Kawajiri...? - kérdezi, ahogy meglát. - Mióta vagy itt?
- Most érkeztem... önnel mi történt? - kérdezem zavarodottan.
Goto nem válaszol, csak leveszi a karjait két kísérője válláról, majd sántítva közeledni kezd hozzám.
- Visszajöttél. Miért?
Lesütött szemekkel válaszolok.
- Magam sem tudom... egyszerűen, csak úgy éreztem, itt kell lennem. Talán a kíváncsiság hajtott, talán az, hogy... hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek. Úgy gondoltam, talán itt lehet még számomra valami, hiszen... elvállalta, hogy, tanít nem?
- El. - vágja rá Goto.
És csend. Ismét...

//Vége.//
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 503

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Hidan on Csüt. Jún. 01 2017, 14:51

Dicsértessék Jashin!
Mivel nem csak Danzou ideje drága, ezért én is a lényegre térek: élményedet elfogadom!
Közel egy évtizedes itteni pályafutásom alatt ez volt szerintem a legjobb élmény, amit olvastam. Mivel az ilyen szép munka méltányos jutalmat érdemel, a Ninja Tanács jóváhagyta, hogy két élményként értékeljem az írásod. Jutalmad 20 chakra és 8 tjp, pénzt nem kapsz, mert amúgy is csak költöttél a sztoriban, pénzt nem kerestél, de ezúttal a vendégem vagy egy prostira.
Ui.: csak akkor kapod meg a fenti jutalmat, ha veszel egy csomag százas zsepit Hinatának, mielőtt nekiáll elolvasni az alkotásod Smile

_________________
Áldozatok:
Okisha Aiza
Takeyanagi Tomoko
Unazaki Ashura
Kenshiro Mirubi
Ago
Hana Fujishima
Miuru Hitomi
Hamacho Yoshitaro


"Egy ivászattal töltött éjszaka után nem tudok rosszabbat elképzelni, mint arra ébredni, hogy fekszik melletted valaki, akinek nem emlékszel a nevére, hogy hol találkoztatok, és hogy mitől halt meg."
avatar
Hidan
Mesélő


Adatlap
Szint: S
Rang: Akatsuki
Chakraszint: wat?

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Szomb. Jún. 17 2017, 11:34

//Megj: Hinata, ez a tiéd. Smile//

Megnyugvás



A nevem Kawajiri Satoshi, vándor ninja, Konohából. Tizenhárom éves koromban, a chuunin vizsgám során, eltalált egy félresikerült jutsu, és emiatt kómába kerültem. Miután felkeltem, szembesülnöm kellett életem addigi legmegrázóbb tényével: mindenki, akit valaha szerettem meghalt a háborúban, amíg én élet és halál közt lebegtem. Ennek ellenére, igazolni akartam a saját létezésemet. Értelmet akartam találni az életemben, hittem abban, és talán még hiszek is, hogy minden okkal történt, minden egy nagyobb terv része, melynek célját még csak elképzelni sem tudom. Így hát, hitevesztve ugyan, de mégis megkezdtem vándorutamat, és két hónapon keresztül szembesültem a háború borzalmaival, sorsom kietlenségével, és azzal, mennyire tehetetlen és gyenge is vagyok valójában. Egy Garou nevű bérgyilkos nyomatékosította ezt igazán: mikor először találkoztam vele, azt hittem, a személyében egy örök barátra tettem szert, azonban amikor a megszokott, kényelmessé vált nyomorúságos múltja, és a kilátástalan jelenje között kellett választania, az előbbinél horgonyozott le, így ismét egy kíméletlen mészárossá avanzsált. Úgy gondoltam, utána kell mennem, és fel kell oldoznom őt múltja béklyóiból, azonban, naiv voltam. Túl nagy fába vágtam a fejszémet, és erről Yao, aki nem más, mint Garou társa, győzött meg igazán. Miután testileg-lelkileg porig alázott, elhatároztam, hogy erősebbé fogok válni, és újult erővel kerestem egy mestert, akinek segítségével ezt megtehetem. Néhány héttel később meg is találtam, egy Goto nevű zord, kiöregedett ninja személyében, aki egy gazdátlan szentélyben tengeti mindennapjait. Nem az a mester volt, akire vártam, de legalább tanulhattam tőle... sőt, többet tanultam az alatt a két hét alatt, mióta hozzá kerültem, mint talán egész életemben. Eme állításomat nyomatékosítja az is, hogy a szentélyben töltött idő alatt ismét találkoztam Garou-val. Neki köszönhetően eljutottam egy kunyhóba, melynek pincéjé halottnak hitt barátom, Nobuyuki börtöneként szolgált. Miután tisztáztuk nézeteltéréseinket... amennyire tőlünk, testi-lelki roncsoktól kitellett, kérészéltű örömöm melyet az jelentett, hogy ismét visszakaphatom régi életem akár csak egy kicsiny darabját is, gyorsan elillant, mert Nobuyuki szörnyű dolgot kért tőlem: azt, hogy vessek véget a szenvedésének, tehát, végezzek vele. Én pedig megtettem, így, mégis csak sikerült feloldoznom egy barátomat a múlt kegyetlen, fojtogató markaiból. Ami viszont engem illet... miután puszta kézzel végeztem a legjobb barátommal, aki egész eddig életben volt, nem tudtam, hogy érezzek. Ismét csak nem tudtam, mitévő legyek, mihez kezdjek, merre haladjak tovább, vagy egyáltalán... hogyan. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megkértem Goto-t, hogy tanítsa meg nekem a jutsu-t, amely hat évre kómába taszított. Elsajátítása nehézkesen ment, de amint sikerült végre megtanulnom egy fontos leckét, mely a jelen megbecsülése, és a múlt elfogadása, úgy éreztem, sikerült legalább egy ideiglenes lelki békére találnom. Persze, az elmélet könnyebb, mint a gyakorlat, de úgy gondoltam, egye fene, ha már eleve úgy érzem, hogy valami Garou-hoz és a sleppjéhez köt, Goto-nak pedig mint kiderült, köze van hozzájuk, akkor semmit sem veszíthetek azzal, ha ismét beleártom magam. Talán ez az egyetlen dolog, amihez még mindig kötődöm valamilyen formában. Talán a kíváncsiság hajtana? Vagy a vágy, hogy minél több dolog köthessen a jelenbe, és végre kilábalhassak a múltból, és elinduljak saját utamon? Lehet, hogy így keresem hozzá az építőköveket. Lehet, hogy így akarom igazolni saját létezésemet, ismét... akár hogyan is, a töprengés, és a porhintés ideje elmúlt: eljött a tettek ideje.



***



- Szóval, beszélni akartál velem. - mondja Goto, rákönyökölve az asztalra.
Az imént végeztünk a vacsorával, mely ahhoz képest, hogy négy ember vett rajta részt, és nem csak kettő, még így is rendkívül csendes volt, ahogy az mesteremtől megszokott. Balomon Shion ül, jobbomon Dr. Shinzo, velem szemben pedig Goto. Homura falujának fogadójában vagyunk, hiszen kénytelenek vagyunk itt megszállni, amíg újjá nem építjük a szentélyt. Ha már a szentély... már tudom is, mit fogok kérdezni először.
- Mi történt a szentéllyel, amíg távol voltam?
Goto egy pillanatra elgondolkozik. Húzza a száját, miközben egyenesen a szembe néz, szótlanul. Már-már kínosan érzem magam, mire végre megszólal.
- Mindenek előtt, tudnod kell valamiről. Valamiről, ami nem fog tetszeni. - mondja, majd feláll az az asztaltól.
Nem értem. Zavaromban kérdőn pillantok Shionra, majd a Doktorra, mielőtt eszembe jut, hogy mindketten vakok, szóval egyikük sem látja, ha rájuk pillantok. Ekkor azonban... a fáradtság, amit eddig éreztem, a vágy, hogy végre kezdhessek valamit az életemmel, tehessek valamit, mind elillan, mikor meghallok egy mondatot. Egy mondatot, mely ismét mindent a feje tetejére állít.
- Tudtam, hol van Nobuyuki. Én akartalak odavinni hozzá, de úgy gondoltam, még nem állsz rá készen.
Elkerekednek a szemeim, és a szám tátva marad. Kavarognak bennem a gondolatok, és az érzések is, de egyelőre... csak meglepődöm. Szóhoz sem tudok jutni.
- Maga... maga tudta? - csúszik ki végül a számon.
- Igen. Tudom, mi a becsület, és tudom, hogy térdepelve kellene esedeznem a bocsánatodért, de, én vagyok a mestered, és nem fordítva. Tudom, hogy csorbát ejtettem a becsületeden, és hagynom kéne, hogy a fejemet vedd, amennyiben jónak látod. De ezt a csorbát nem köszörülheted ki, az életem árán nem. Még nem engedhetem, hogy bárki is végezzen velem, és ezt meg kell értened. Ha emiatt úgy döntesz, hogy távoznál... akkor ott az ajtó. - fejezi be végül Goto, majd nagy levegőt vesz, és a karjait a háta mögé helyezi.
A hangja nyugodt, és úgy érzem, mintha tényleg bűnbánat lenne benne. Hát ezért viselkedett annyira furcsán... ezért bánt ma jobban velem, mint eddig. Látta, mit tett velem Nobuyuki halála. Valószínűleg tudta is, hogy megöltem. Minden bizonnyal látta is a holttestet... már ismerem ennyire.
Néma csend. Egyikünk sem szólal meg. Goto csak áll, és vár. Ismét dobolni kezdek az ujjaimmal az asztalon. Először lassan, és erőtlen mozdulatokkal. Majd egyre gyorsabban, egyre hangosabban, és egyre dühösebben, mire végül felpattanok, majd az öklömmel sújtok le az asztalra, és szó szerint kettétöröm. Normál esetben meglepődnék a hirtelen, semmiből jött erőkifejtésen, de ezúttal fontosabb dolgom is van.
- Te kibaszott rohadék! Hogy merészelted?! Ki a faszom vagy te, hogy eldöntsd készen állok-e, vagy nem?! A barátom volt, és te hagytad, hogy még egy hétig sínylődjön annak az elmebetegnek a pincéjében, amíg itt voltam, és tehettem volna valamit ellene! - üvöltöm torkomszakadtából.
Látom, ahogy Shion mellettem, minden egyes szavamra megremeg. Összerezzent, amikor összetörtem az asztalt. Goto és a Doktor viszont megőrizték a hidegvérüket.
- A mestered vagyok. Sok mindenben döntök helyetted... - kezdene bele Goto, de félbeszakítom.
- Ebben nem! Nem volt jogod! Mióta tudtál róla?!
- Mióta Garou megkeresett engem, azelőtt, hogy találkoztatok volna. A bordélyházban történtek előtt betért az iwaihoz. Szövetségeseket keresett. A megbízója ellen akart fordulni... ezért követett téged, és végül ezért találkoztatok. Nobuyuki egy fuuton-mester volt, Garou pedig okkal feltételezte, hogy te is egy mester lehetsz, ha már közötök van egymáshoz. - mondja Goto, olyan hangleejtéssel, mintha az esti híreket közölné velem.
Hogy... micsoda?! Garou is tudott róla, egész végig, és ő sem avatott be?! Ezért követett engem a faluba, ahol Kagirivel harcoltam! Gondoltam is, hogy furcsa volt, mert előzőleg nem ismerhetett, de... de honnan ismert? Várjunk... azt hiszem, már tudom. Egy undorral, megvetéssel teli kifejezés ül ki az arcomra, miközben szint remegek a dühtől.
- Látta őt. Beszélt vele, láthatta min megy keresztül, és nem segített neki... azért, mert nem lett volna jó szövetséges? Mert már megtört, és már nem volt képes harcolni? Ezért fordult inkább hozzám, és aztán rájött, hogy mennyire haszontalan vagyok, szóval puszta sajnálatból, és jószívűségből csak... csak pesztrált két héten keresztül?! - mondom hörögve, gyűlölködő hangon.
- Igen, így tudta meg, ki vagy. Beszélt vele... valószínűleg mindannyian tudtak arról, hogy mi volt az iwai pincéjében, hiszen a kunyhója ugyanúgy egy afféle megszentelt föld volt, mint Shinzoé. - mondja Goto, még mindig halálnyugodtan.
Hogy lehet ennyire nyugodt...?! Hogy őrizheti meg a hidegvérét, még most is?! Ennyire hidegen hagyják az érzéseim?! Ökölbe szorult kezekkel, dühös, dübörgő léptekkel indulok meg Goto felé, majd megállok közvetlenül előtte. Egyenesen a szemébe nézek, majd megszólalok.
- Térdre. - utasítom.
- Nem. - jelenti ki határozottan Goto.
- Ezek után, még ennyi becsület sincs benned?! - kiáltok rá, miközben megragadom a vállait. - Térdelj le!
Goto egyenesen a szemembe néz. Nem mozdul. Nem térdel le. Nem fog bocsánatot kérni. Hagyni fogja, hogy ártsak neki, de azt nem, hogy megöljem. Nem fogja hagyni, hogy kiköszörüljem a becsületemen esett csorbát, ahogy azt a tradíció kimondja. Nem hagyja, hogy elégtételt vegyek... és tudom, hogy nem lennék képes végezni vele. Ha harcolnánk, alulmaradnék, és ez rendkívül dühít. Talán, ez dühít a legjobban. Még mindig túl gyenge vagyok... még mindig egy bábként használnak az istenek. Miért kellett ennek történnie...? Mi a fenéért jöttem ide vissza?! Bár ne tudtam volna erről! Ezek után nem bocsáthatok meg neki! Ezek után hogy hívhatom mesteremnek, hogy bízhatok benne?! És Garou... fel akartam oldozni, segíteni akartam rajta, erre ő is tudott Nobuyukiról?! Azt hittem, csak utólag fedezte fel, erre kiderült, hogy...
A fejemhez kapok, miközben kifújom magam. Most lett igazán úrrá rajtam a fáradtság. De nem azért, mert a Karyuudant gyakoroltam egész nap, hanem azért, mert... belefáradtam. Mindenbe. Miért kell ez? Miért kell mindig rájönnöm valamire, amitől úgy érzem, végre továbbléphetek, csak azért, hogy a sors ismét a magasba emeljen, aztán a földbe tiporjon? Miért történik mindig ez velem? Miért kell mindenkinek, akit szeretek, vagy mindenkinek, akiben bízni akarok, meghalnia, vagy elárulnia? Ez a sorsom? Az örök magány? Az örök... igazságtalanság, amivel szemben tehetetlen vagyok? Örökre csak egy báb maradok, aki... nyelek egyet. Végül megszólalok, már valamennyivel nyugodtabb hangnemben, de még mindig sietve.
- Gondolkoznom kell. - mondom, majd kisétálok az ajtón.
Goto nem szól semmit, csak hagy elmenni. Lehet ez azt jelenti, hogy már nem vagyok többé a tanítványa... de ezek után nem tudom, hogy érdekel-e.



***


Átviharzok a fogadón, mit sem törődve a rosszalló pillantásokkal, melyeket a falusiak vetnek rám. Tény, hogy a tárgyaláson nem viselkedtem úgy, ahogy azt az erkölcsi normák megkövetelték volna, de mit érdekelt engem akkor? Igazából... most sem foglalkoztat különösebben. Eddig mindig volt hova menekülnöm, például a múltam édes, ringató, ámde mégis hamis ölelésébe, mikor valami megrázó dologgal szembesültem. Ezúttal nincs. Hogyan példálózhatok a szeretteimmel, hogyan gondolhatnék rájuk ugyanúgy, mint eddig, ha Nobuyuki már a mennyekben van, és tudják mind, mit tettem? Lehet, hogy ezért történt... lehet, hogy ezért büntetnek az égiek azzal, hogy a mesteremben sem engednek megbízni. És ezek után hogy bízhatnék... szinte semmim sem maradt már, csak a becsületem. Goto-val pedig nem vagyok képes végezni. Nem vagyok képes elégtételt venni... nem tudom megvédeni a becsületemet. Nem tudom kiköszörülni a csorbát. És a legrosszabb az... hogy talán, nem is akarom.
Kilépek az ajtón, ami egyenesen a főtérre néz. A falusiak tesznek-vesznek, és valamiféle... dobogót, vagy színpadot állítanak fel. Valami ünnepség lesz, vagy fesztivál? Hát ezért volt tele a fogadó... Goto csak azért kapta meg a tetőtéri szobát, mert a faluban már ismerik, ahogy Homura is mondta. Homura... eszembe jut ő is, és a bátyja is. A tárgyaláson Homura testvére, Juunichi tisztázott minket. Aztán emlékszem, hogy pofonvágta Homurát, előttem, én pedig nem tettem semmit. Nem avatkoztam közbe. Érdekelt, de... nem akartam vele foglalkozni. Most sem akarok ezzel foglalkozni... semmivel sem akarok már törődni, nem akarok a múltban élni, csak haladni akarok előre... de mindig visszaránt. Tényleg sosem engedhetem el a múltam. De milyen ember lennék, hogyha azután, hogy végeztem is Nobuyukival, még csak meg sem bosszulom őt? Vagyis... megbosszultam, de Goto tudott róla, és... tudom. Tudom, hogy most kellene annak a pillanatnak jönnie, amikor összerogyok, elgondolkozom mit tettem, és rimánkodom azon, mennyire szörnyű és igazságtalan a sors. De nincs ehhez kedvem. Valahogy már nincs. Tényleg ennyire kiveszett volna belőlem... minden? Nem. Nem veszett ki, hiszen dühös lettem, amikor Goto közölte velem a tényeket. De mi van, hogyha csak azért voltam dühös, mert elhallgatta előlem, nem csak azért, mert akkor tehettem is volna valamit? Hiszen, az az egy hét már nem osztott, nem szorzott. Nobuyuki ígyis-úgyis dühös lett volna azért, amiért nem nyomoztam utána, miután felkeltem. És... és, nem. Nem, még nem állok erre készen. Nem akarok belegondolni, nem akarom... heh. Nem állok készen, mi?
A fejemet rázva indulok meg előre, és csak járok-kelek a faluban. Gyanús, megvető pillantások, ujjal mutogatás, összesugdolózás. Rossz hírem van a faluban... de mégsem lépnek elém, és mondják a szemembe.
- Hé te. - szólít meg valaki a hátam mögül.
Ismerős a hang... de mégsem tudom hova tenni. Megfordulok, és látok egy alapjáraton fekete, de őszülő hajú, magas embert, az oldalán egy majdnem annyira hosszú karddal, mint ő maga.
- Juunichi. - mondom unottan, miközben köszönésképpen bólintok.
- Neked Juunichi-san. Homura mindent elmondott arról az estéről. - mondja, miközben közelebb lép hozzám, és fölém magasodik.
Megszoktam már az ilyesfajta keménykedést, így ügyet sem vetek rá. Na meg, Garou, Yao és Goto után ez a fickó egyszerűen... nem ijeszt meg.
- A tiszteletet nálam ki kell érdemelni. De azt hiszem, én kiérdemeltem nálad, azzal, hogy megmentettem az öcsédet, nem de? - kérdezek vissza mosolyogva.
Miért csinálom ezt...? Miért provokálom? Így akarom kitölteni rajta a dühömet?
- Igen, megmentetted... miután bajba keverted. Egy oirant vettél neki, aki egy gyilkosság áldozata lett. A te hibádból volt ott, ahol, Kawajiri Satoshi, vándor ninja konohából. - mondja Juunichi.
- Milyen híres lettem. - vágom rá unottan, miközben összekulcsolom a karjaim.
- Utánad jártam egy kicsit... van egy ismerősöm, aki szintén konohai. Sokba került, de sikerült megtudnom, hogy csak két küldetést vállaltál el, mióta felkeltél a kómából, és mindkettő gyilkosságot foglalt magába. A szemeidben is látom... egy született gyilkos vagy. - mondja, majd az arcomba hajol. - A magadfajták olyanok, mint egy vírus. Terjednek, burjánzanak, amíg ki nem irtják őket... mondd, mi a betegség, melynek tünete vagy?
A hangja gyűlölettel teli... de nem hat meg. Hallottam már sokkal rosszabb sértést. Sőt, amit mondott, az szinte hízelgő.
- Költői. Hadd legyek én is az: a világ maga, a betegségem. A tied pedig az, hogy az öcséd nyilvános lejáratásában leled örömöd. Hallottam miket mondtál róla a tárgyaláson, hallottam, ahogy megaláztad. Ezek után még nekem papolsz a becsületről? Sőt, hadd mondjak neked valamit: az a konohai ismerősöd már nem él. Ha a Hokage megtudta, hogy beszélt, főleg, hogy egy küldetés részleteit mondta el egy kívülállónak, biztos, hogy már halott. Ahogy a te napjaid is meg vannak számlálva, Juunichi-chan. - mondom mosolyogva.
- Ó, én nem mondtam, hogy nem vagyok olyan, mint te. Bár, engem hidegen hagy a ninják erőfitogtatása. A daimyo-nak dolgozom, a helyi földesúr pusztán kölcsönkért. Nincs akkora hatalmatok, mint hiszitek... de amihez hozzáértek, az először hanyatlásnak indul, majd elpusztul. Nézd meg a háborúitokat... ez már a negyedik, nem de? Ha valamelyikőtök elesni készül, inkább rántjátok magatokkal az egész világot, minthogy csendben távozzatok, ahogy az magatokfajtától elvárható volna. De ugyan miért? Úgyis jön egy újabb a helyetekre, egy újabb vírus, aki ugyanúgy káoszt szít majd.
Juunichi hangja még mindig gyűlölettel teli. Valószínűleg gyűlöli a ninjákat. Hidegen hagy. Az viszont nem, hogy a háborúról papol. Végignézek rajta... egy szemmel látható sérülése sincs. A szemében sem látom azt, amit oly sokakban. Nem szenvedett még, nem tudja, mivel jár a háború.
- Fogalmad sincs, miről beszélsz. Ahogy elnézlek téged, még egy igazi harcban sem vettél részt. - mondom fogcsikorgatva, gyűlölettől izzó hangon.
- Heh. Ennyit rólatok, ninjákról. Bizonyára észrevetted a kardomat, ahogy a méretét is. Iaido mester vagyok... azért nincsenek sérüléseim, mert nem hagyom, hogy az ellenfeleim okozzanak nekem.
Iaido...? Ő? Szóval ezért ennyire nyugodt, és viselkedik teljesen ellentétesen a tárgyaláson látottakkal. Harcra készül. Az iaido, vagy iaijutsu, a védekezésen, a hárításokon, és az ellenfél teljes feltérképezésén alapul. Ha tényleg egy mester, és nem csak a szája nagy, akkor tévedtem vele kapcsolatban. Azért jött közel hozzám, hogy megtámadhassam. A szamurájok, vagy kardforgatók általában kezüket a markolataikra teszik, ha veszély leselkedik rájuk, de nem azok, akik jártasak az iai-ban. Nekik egy másodperc, vagy még annyi sem, a kardjuk kirántása, és ellenfelük legyőzése. Nem egy fennhéjázó, látványos stílus... de az egyik, ha nem a leghatásosabb. A használóik csapdába ejtik az ellenfelüket azzal, hogy szinte csalogatóan próbálják rávenni őket arra, hogy támadjanak. Csak azért, hogy a kelepcéjükbe sétálhassanak... ekkor hirtelen Juunichire nézek. Ő felemeli a szemöldökét egy pillanatra, ahogy egyenesen a szemembe néz. Olvas a tekintetemben. Tudja, hogy rájöttem.
- Á... talán tévedtem veled kapcsolatban... de nem lőttem túlságosan mellé. - jelenti ki elégedetten Juunichi, majd hátat fordít nekem.
Csak egy pár centire áll tőlem, de hátat fordít nekem. Ennyire biztos lenne magában? Korábban, a tartásomból is képes volt megmondani, hogy nem vagyok kardforgató. Akkor azt is látja rajtam, hogy harc terén nem vagyok túl tapasztalt? Alábecsülne? Heh... megszoktam.
- Ahhoz illene nem vaktában lövöldözni. - bököm oda. - Ami pedig Homurát illeti, felnőtt ember, meg tudja hozni a saját döntéseit.
Juunichi megáll, majd a szeme sarkából rámnéz. A tekintetében van valami... amiről sosem gondoltam, hogy észrevehetem. Mintha az arcára lenne írva, hogy ha nem fogná vissza magát, ölni tudna. Úgy néz ki, amennyiben Homuráról van szó, a tapasztalata, és harctudása cserben hagyja. Vagy... csak meg akar félemlíteni.
- Amíg a házamban lakik, és a főztömből eszik, és nem eléggé férfi ahhoz, hogy a talpára álljon... addig úgy is fogom kezelni. Ebbe pedig nincs beleszólásod... shinobi. - hörgi Juunichi, majd tovább áll.
Ezt a rohadékot... hogy beszélhet így az öccséről? Olyan, mint Go... nem, nem olyan, mint Goto, egyáltalán nem. Goto-t félreismertem, de ezt a fickót nem. Lehetetlen félreismerni az ilyet. Ugyanazt érzem nála, mint Kagirinél...



***


Az erdőségekbe keveredtem. A füvön fekve, a holdat nézve pihenek egy tisztáson, miközben töprengek. Juunichi elterelte a figyelmemet, de nem túl sokáig. A múlt ismét utolért. Lehet, hogy... nem kéne halogatnom tovább. Lehet, hogy szembe kéne néznem az érzéseimmel, mert akármennyire is próbálom őket elfojtani... mindig az elmémbe kúsznak. Rengeteg dolog jár a fejemben... a két nappal ezelőtt történtek, Garou hazugságai, Nobuyuki, Goto, Homura, Juunichi, Keiko... Keiko. Segített rajtam, mikor lázas delíriumomban összeestem a falva kapujában. Hogy a fenébe találtam oda? És utána miért jöttem vissza a szentélybe?
- Satoshi...? - zökkent ki gondolataimból egy ismerős hang.
- Homura. - szólalok meg, anélkül, hogy odanéznék. - A bátyád nem fog...
Mielőtt befejezhetném, az irányába nézek, és látom, hogy tele van kék-zöld folttokkal.
- Mi a fene?! - emelem fel a hangom, ahogy felpattanok, és odamegyek hozzá. - Mi történt veled?
- Semmi, csak... összekaptam a bátyámmal. Tudod, hogy van ez a testvérekkel... - mondja zavarodottan.
Az ökleire nézek. Nincsenek rajta ütésnyomok. Nem állt ellen.
- Miért hagyod neki, hogy így bánjon veled? Először a tárgyaláson, majd...
- Én... nem akarok erről beszélni. Csak... ide szoktam járni gondolkodni, de nem tudtam, hogy itt vagy, szóval inkább odébbállok... - mondja Homura, majd hátat fordít nekem, és elindul előre.
Egyedül akarok lenni... de nem kéne hagynom elmenni. Talán hasznot húzhatok ebből.
- Várj. Jobb másokkal megbeszélni a bajaid, mint egyedül gondolkozni. - jelentem ki.
- Mondtam, hogy nem akarok beszélni róla. - mondja Homura, miközben megáll, de nem megy tovább.
- Nem kell a bátyádról beszélned. Beszéljünk Garou-ról.
Homura arcára jól látható rémület ül ki, ahogy meghallja a Vad Farkas nevét. Felém fordul.
- Sosem féltem annyira, mint akkor. Nem akartam, hogy úgy láss... hogy bárki is úgy lásson, de hálás vagyok azért, hogy segíteni próbáltál nekem. De ahogy most elnézlek... szerintem inkább azért tetted, mert az életed már semmit sem számít neked. - mondja lesütött szemekkel Homura.
Azt várja, hogy rácáfoljak. De... nem tudok.
- Mi történt, miután kiütöttek? - kérdezem.
Nem tudom miért kérdezem. Igazából nem érdekel, de... témát akartam váltani. Na meg, úgy érzem, nem hagyhatom, hogy Homura visszamenjen a bátyjához. Nem tudom miért... egy pár napja már nem igazán tudom megmagyarázni, mit miért teszek.
- Az a... Garou, elbeszélgetett velem. Elmondta nekem, hogy elvisz téged oda, ahol lenned kell. Rám pedig azt a feladatot szabta ki, hogy menjek vissza Goto-hoz, és mondjam el neki, merre jársz. - mondja Homura.
Várjunk... Homura a szentélyben járt?
- Mi történt a szentélynél? Mit láttál? - kérdezek rá, miközben közelebb lépek hozzá.
- Goto nem mondta? Akkor lehet, hogy nekem sem kéne... - vakarja a fejét Homura. - Azt hittem tudod...
- Nem, nem tudom. Avass be. Kérlek. - mondom amilyen nyugodtan csak lehet, miközben a kezemet finoman a vállára teszem.
Azt akarom, hogy érezze, nem fogom bántani... de ugyanakkor manipulálom. Azért vagyok vele kedves, hogy elmondhassa, amit tud, nem azért, mert megérdemli. A kedvesség csak eszköz. Eszköz. Ennyire rideggé váltam volna?
- Láttam... Goto-t megőrülni. Egy hosszú hajú, borostás fickóval harcolt. Ikarugának hívta. És beszéltek rólad, meg valami úrnőről... Garou is szóba került. Aztán Goto szemei kékek lettek, és nekirohant a fickónak. Addig ütötte, amíg csak szusszal bírta. Azt hittem meghalt, de ekkor azzal az Ikarugával is történt valami. Egy szempillantás alatt Goto háta mögött termett, aztán fény jött ki a karjaiból, majd Goto a földre rogyott. Az az Ikaruga arról kezdett beszélni, hogy Goto már mennyire öreg, és lassú, és hogy sosem kellett volna hagynia, hogy tanítsa őt. Azt mondta, ha a mai napig is a tanonca lenne, sosem tett volna szert akkora hatalomra. Ekkor egy pillanatra elvakított egy fénysugár... majd mire ismét látni tudtam, Goto már a fickó torkát fogta, és valamit... eresztett belé. Nem tudom, hogy fogalmazhatnék érthetőbben...
- Oké, értem. Hogy végződött a harcuk?
- Megjelent Garou, és hátbaszúrta Goto-t, mielőtt végezhetett volna azzal az Ikarugával. Aztán Goto mindkettejüket arrébb tolta valamiféle lóállásos bemozdulással, és... készülni kezdett valamire, amit a két fickó nem hagyhatott. Amíg Goto csak állt ott, és... hiszed vagy sem, kéken világított, addig Ikaruga és Garou ütötték, és szúrták, ahol érték. Percekig... percekig verték Goto-t, olyan sebeket ejtettek rajta, amitől már rég meg kellett volna halnia, de még csak nem is vérzett. Csak állt ott, és meg sem moccant. Ezután, mondott nekik valamit, amit nem hallottam, majd Ikaruga lecsapott volna rá, de ekkor vért kezdett köhögni. Több sebből kezdett vérezni... Garou pedig a hátára kapta, és elrohantak. Goto csak mosolygott... majd végül összeesett. Ekkor jelentek meg a sérülései. Odarohantam hozzá, és azt mondta, hozzam ide a Doktort. Elmondta, hol találhatom, én pedig futottam, ahogy csak bírtam...
- Bármi más?
- Amíg rohantam, hallottam, hogy Goto egyre csak Shion nevét kántálja, de... ez minden.
- Mi történt azután?
- A Doktorral karöltve visszamentem a szentélyhez. Ő elkezdte ellátni Goto-t, aki hazaküldött engem. Azt mondta, felejtsem el amit láttam, és ne beszéljek róla senkinek... kivéve neked, ha kérdezel.
- Akkor miért gondoltad, hogy nem kellene elmondanod?
- Nem éreztem helyénvalónak... fogalmam sincs, mit láttam. El is akarom felejteni az egészet... amit azok hárman műveltek, messze túlmutatott mezei ninjákon. A bátyámnak is van egy ninjája, de ő csak egy átlagos ember. Hús-vér, olyan, mint... én, vagy a bátyám. Ani-ue is átkozottul tehetséges, de a mesterség, amit ő űz, évek munkájának gyümölcse. De amit az a három tett, az... az olyan volt, mint ha az isteneket láttam volna háborúzni. Úgy éreztem, hogy.. amit látok, az messze túlmutat rajtam. Ha megvágod a kezed, vérzel. Goto több sebből vérzett, messze többől, mint amennyit egy átlagember túlélhetne, mégis, még élt, miuán elmentem a Doktorért és visszajöttem, pedig majdnem eltelt egy egész nap...
Gondolkodóba esem, miközben emésztem a hallottakat. Szóval, ez az Ikaruga a Doktor fia, Goto ex-tanítványa. Garou pedig visszament hozzájuk, végeztem az iwai-val a szeme láttára. Megmentette a társát... akinek a fejemet kellett volna elvinnie. Létezik, hogy ez mind a terve része volt? De miért menne el ennyire messzire csak azért, hogy ne ölhessen meg? Várjunk. Beszéltek... rólam, és valami úrnőről.
- Homura, a hely a tiéd. - mondom, miközben finoman hátbaveregetem, majd elindulok visszafelé.



***


A fogadóba vezetett az utam. Goto szobája előtt kopogtatok... ő pedig ajtót nyit. Meglepetten veszi észre, hogy visszatértem, de mielőtt szólni tudna, megelőzöm.
- Ki az úrnő, és kicsoda Ikaruga?
- Ikarugát mondott? - hallatszik a Doktor hangja Goto mögül.
- Beszéltem Homurával. És úgy döntöttem, mindent hallani akarok. - jelentem ki.
A csorbát, amit a becsületemen ejtett, nem fogja kiköszörülni, de, hallanom kell. Goto elmosolyodik.
- Úgy érzed, valami húz felé, nem de? Valami több van mögötte, mint puszta kíváncsiság. Vonz téged... és magába szippant. Elmerülsz benne... azonban, minél tovább nézel a sötétségbe, annál inkább a részévé válsz. - mondja, de úgy hangzik, mintha idézne valakitől.
Ezek nem az ő szavai. De van abban valami, amit mond... tényleg úgy érzem, hogy tudnom KELL, mi folyik itt.
- Szóval, Ikaruga. Ha nem tévedek, ő Garou társa. Összedolgozik Yao-val is, igaz? Ezek mellett Dr. Shinzo fia. - kezdek bele, miután leültem az asztalhoz.
- Shinzo? - néz Goto a Doktorra.
- Igen, így van. - mondja az öreg. - Fudou Yasuhiro, azaz a fiam, ma már az Ikaruga névre hallgat.
- Az "úrnő", akinek dolgoznak, nem más, mint Shirohime. - mondja Goto.
Közben észrevettem, hogy az Ikaruga, és Shirohime nevek hallatára Shion ismét csak megremegett. Azt tudtam, hogy az előzőt ismeri, de hogy az utóbbit...? És... Shirohime? Azaz, Fehér Királynő?
- Ő volt az, aki Garou-t egy olyan munkára küldte, amiben egy vérvonal képesség teljes családfáját kellett levadásznia? - kérdezek rá.
Igen, még emlékszem. Garou mondta nekem, mikor kérdőre vontam a faluban, ahol kegyetlenül lemészárolt egy asszonyt, és a gyermekét. Egy csecsemőt... hogy is felejthetném el?
- Minden bizonnyal. - mondja Goto. - Az ő mániája a kekkei genkai. Megszállott... tudni akarja, hogyan keletkeznek, hogyan működnek, és ami a legfontosabb: magának akarja a legerősebbeket. Úgy érzi, őt illetik meg.
Megint csak úgy mondta, mintha valakitől idézne... ezek sem az ő szavai voltak.
- Maga honnan ismeri?
- Hogy honnan...? Biztos vagy benne, hogy tudni akarod? - kérdezi Goto.
Bólintok.
- Nem csak, hogy Garou és Ikaruga mestere voltam, hanem a társuk is. Én is Shirohimének dolgoztam. Húsz évvel ezelőtt, azonban...



***


- Satoshi, mit keresel itt? - kérdezi Homura, amint meglát a házuk előtt állni.
- Mindjárt meglátod. - felelem.
Az előbb kopogtam be... Homura pont jókor jött. Juunichinak kell kijönnie. Hogy honnan tudtam meg, hol lakik? Körbekérdeztem. A falusiak nevetve mutattak az irányába, mert valószínűleg azt gondolták, hogy legalább elüldöz. De tévednek. Még mennyire, hogy tévednek.
- Igen? - dugja ki a fejét az ajtón Juunichi, majd meglát engem, fintorog egyet, ezután Homurára néz. - Hol voltál? Befelé, de tüstént.
Ahogy ráparancsolt, Homura el is indul befelé, de én kitartom elé a karom.
- Nem. Te gyere ki. - parancsolok Juunichire.
Juunichi, ekkor egy felbőszült pillantás kíséretében teljesen kitárja az ajtót, és elém lép. A kardja nincs nála. Helyes.
- Te nem használod a kardod, én pedig a jutsuim. Kiállsz ellenem?
Juunichi nevetni kezd.
- A tét pedig: ha veszítek, akkor eltűnök a faluból, vagy azt csinálsz velem, amit akarsz. Sőt, van a birtokomban nagyjából félszáz ezer ryou, és mind a tiéd. Ezenfelül, teszek róla, hogy a konohai informátorod túlélje, sőt, segítek neki megszökni. - mondom komoran.
Juunichi felemeli a szemöldökét, majd megszólal.
- És ha nyersz?
- Kawasaki. A földesúr, akinek dolgozol. Elviszel hozzá, engem, és még egy embert, aztán segítesz nekünk. Ja, és... jobb kezes vagy, vagy bal?
- Bal...? - mondja Juunichi meglepetten, valószínűleg nem érti miért kérdezem.
Néhány falusi már körbeállt minket... előzőleg is itt álltak, amikor látták, hogy Juunichi háza felé viharzom. Valószínűleg számítottak arra, hogy valamit tenni fogok, vagy bajt keverek. Nem tévedtek.
- Akkor levágom a jobb kezed.
Ma valahogy minden az elégtételről szól... de Juunichi érti. Idegesen csapja be maga mögött az ajtót, majd elém lép.
- Áll az alku... de csak akkor, ha én pedig kivághatom a jobb szemedet, ha nyerek. Az informátorom pedig nem érdekel, ahogy a pénz sem. De csak azért megéri nyernem, hogy megtanítsam neked, hol a helyed, shinobi! - kezd bele nyugodtan Juunichi, de az utolsó mondatot már üvölti, utána meglök engem.
Hátralépek egy párat, a falusiak egy kört alkotnak körülöttünk. Goto, Shion és a Doktor is megérkeznek.
- Satoshi, mi a fenét csinálsz?! - kiáltja Goto.
- Minek látszik? - kérdezek vissza rezzenéstelen arccal.
- Satoshi! - kiált Homura aggódó arccal a tömegből. - A bátyámat nem lehet legyőzni!
- Dehogynem. - felelem. - Láttam a sötétség arcát. És ő, hozzá képest csak egy árnyék.
Juunichi elmosolyodik, majd közeledni kezd felém. Goto, és Homura hallgatnak. Valószínűleg mindannyian értetlenül állnak a dolog előtt... de én úgy érzem, szükségem van erre. Ugyanazt érzem Juunichinál, amit Kagirinál. Amikor Kagiri ellen harcoltam, taijutsu-t használt, és alaposan elvert. De az még azelőtt volt, hogy Garou-val és Goto-val gyakoroltam volna. Az még azelőtt volt, hogy ennyit vesztettem volna... és akkor volt mitől félnem. Volt mit elvesztenem. Most már nincs. Különben is... hogy lehetnék igazi férfi, hogyha nem állok ki azért, amiben hiszek? Ma két csorba esett a becsületemen: Goto elhallgatta előttem barátom halálát, aztán pedig nem volt hajlandó az életével fizetni. Eztán, Juunichi megsértett engem, és Konohátis. Ezek mellett, nem tiszteli a családját, és az öccsét sem. Hánynom kell az ilyentől. Mindent megadnék érte, ha még élne a családom egy tagja... boldogan áldoztam volna az életemet azért, ha újra láthattam volna őket. De most már nem tehetem. Már van miért élnem. És különben is, még nem halhatok meg. Addig nem, amíg nem hagytam nyomot a világban.
- Áll az alku, hallod? A szemed az enyém. - mondja Juunichi, de én nem válaszolok, hanem azonnal bemérem rá az első ütést.
Sikerül úgy állba teremtenem, hogy szó szerint fordul egyet a tengelye körül. Na jó, ez engem is meglepett... mi a fene? Sokkal erősebb lettem, mint voltam. A falusiak is hangot adnak meglepettségüknek, hát még Homura. Juunichi zavarodottan az állához kap, majd elkerekedett szemekkel kezd közeledni felém, és próbál megütni. Könnyedén elhajolok előtte, majd elgáncsolom, és mielőtt még a földre esne, gyors reflexeimnek köszönhetően, a hajánál fogva tartom meg, majd a fejét kezdem ütni.
- Ezt... neked, te rohadék! - üvöltöm ütéseim közben. - Odajössz hozzám, az éjszaka közepén, és fenyegetsz?! Azok után, amiket hallanom kellett?! Azok után, amiket tettem?!
Miután befejeztem a mondandómat, elengedem. A földre rogy, majd szépen lassan, feltápászkodik. Addig én kifújom magam... nem félek. Már nem. Ezúttal nem.
- Erősebbnek nézel ki, mint amilyen vagy... - mondja Juunichi. - De ha azt hiszed, engedem, hogy megalázz...
- Ugyan. Fogalmad sincs arról, milyen, ha megaláznak. - mondom hörögve, majd ismét közeledni kezdek felé.
Juunichi hirtelen emeli a lábát, majd por kerül a szemembe. Egy pillanatra elvesztem a látásom, de hallom, ahogy rohan felém. Sikerül a földre tepernie, majd fojtogatni kezd.
- Ahogy mondtam, a szemed az enyém! Azt hitted, legyőzhetsz?! Csak egy rohadt shinobi vagy! - üvölti, majd mire kinyitom a szemem, már látom, hogy elővett egy kést.
Vagyis inkább... egy tőrt. A tenyeremet tartom felé, amikor lecsapom. A tőr teljesen átszúrja a tenyeremet, a vér pedig a bal szemembe folyik, és azon keresztül le az arcomon, majd a számba.
- Juunichi-chan... megszegted a szabályokat. - mondom sziszegve.
Juunichi szemei elkerekednek. Bizonyára nem számított arra, hogy a kezemmel állítom meg a tőrt. A szabadon lévő karomba koncentrálom a chakrámat, majd olyan erősen ütöm mellkason, ahogyan csak lehet. Szinte hátrarepül tőle, neki az ajtónak, amit korábban már bezárt. Át is töri azt, és földet ér a szoba közepén lévő teásasztalon. Felállok, majd közeledni kezdek felé, még a késsel a tenyeremben. A tömeg utánunk megy, és az ajtóban áll meg. Ezután ráülök Juunichire, aki a mellkasát fogva a földön fetreng, és a szabadon lévő kezemmel ütni kezdem a fejét. Eddig tudtam visszatartani a dühömet... és az érzéseimet.
- Ezt... neked! Ezt! Nektek! Elegem van! Amióta felkeltem, minden tropára ment! Erre pont akkor, mikor alakulni kezdtek a dolgok, mikor végre tartottam valahová, muszáj volt Garou-nak visszatérnie! Muszáj volt megint visszarántania! Megint emlékeztetnie... és aztán te...! - mondom, miközben a torkánál fogva emelem Juunichi arcát az enyémmel egy szintre.
- Elég volt, Kawajiri... nyertél... - mondja Juunichi vért köhögve.
Már alig van eszméleténél.
- Te... azt mondtad nekem, hogy egy kíméletlen gyilkos vagyok. Hogy a shinobik mit sem érnek... van fogalmad arról, milyen áldozatot hoztak a szeretteim a falujukért?! Azt mondod, az mit sem ér?! Az ő áldozatuk nem jelentett semmit?! Te papolsz nekem a háborúról?! Semmit sem tudsz! Ki a fenének képzeled magad?! Neked kéne tudnod, hol a helyed! - mennydörgöm, miközben még egy ütést mérek a fejére.
- Sajnálom Kawajiri... sajnálom... - mondja elhaló hangon Juunichi.
Elengedem a nyakát, majd ismét ütni kezdem. Nem érdekel, hogy sajnálja.
- Ki a felelős?! Kin álljak bosszút?! Magamon?! Hogy nézhetek ezek után tükörbe?! Hogy állíthatom, hogy még mindig jó a oldalon állok, miután megöltem Nobuyukit?! Van fogalmad róla egyáltalán, hogy min mentem keresztül?! Van fogalmad arról, hogyan érzem magam?! Mikor lesz már vége?! Mikor?! Mikor?! MIKOR?! - üvöltöm torkom szakadtából, miközben egyre gyorsabban, és erősebben ütöm Juunichi-t, ahol csak érem.
Végül befejezem, és kifújom magam. Az arca, és szemhéjai feldagadtak. A szája kicsattant... tiszta vér az egész feje. Alig érthetően szólal meg.
- Kawajiri... nyertél... igazad van... elég volt... kegyelmezz... - mondja Juunichi, miközben vér csordul ki a szájából.
Ismét feldühödöm. Emelem a kezem, hogy ismét megüthessem... ekkor azonban eszembe jut Nobuyuki. „Elég volt, Satoshi... Satoshi... Satoshi!”
- Satoshi! - kiált fel Goto, kizökkentve az álomképemből. - Eleget kapott már.
Goto-ra nézek, aztán a falusiakra. Mind elszörnyedtek... szóhoz sem tudnak jutni. Homura végképp. Tátott szájjal bámul. Shion-t Goto fogja közre, hogy befejezze a folyamatos remegést. A Doktor csak némán áll figyel minket.
- Megtarthatod a karod... de attól még nyertem. - mondom Juunichinek lihegve, majd leszállok róla.



***


A szentélynél vagyunk. Goto, Shion, a Doktor és én a kertben ülünk. A kezemet már bekötötték, de azért még érzem a fájdalmat. Szótlanul bámulok magam elé, mire végül megtöröm a csendet.
- Nobuyuki megkért, hogy végezzem ki. - szólalok meg Juunichi verése óta először. - A kunai-mmal akartam véget vetni az életének... de nem volt nálam.
Elhallgatok... aztán nagy levegőt veszek, és beletörődve folytatom.
- Ütni kezdtem. Egy darabig tűrte... aztán könyörögni kezdett az életéért. Addig folytattam, amíg meg nem halt. - kis szünetet tartok, majd ismét folytatom. - Egy szörnyeteg vagyok, Goto. Semmivel sem vagyok jobb, mint a Yao-félék.
- Ezt azok után mondod, amiket hallottál? - kérdezi Goto.
- Igen.
- Olvastam, min mentél keresztül. De ez nem változtat azon, hogy kaptál egy második esélyt. Nem hiába élsz. Ami történt, megtörtént, attól még nem vagy szörnyeteg, hogy... - kezdene bele Goto, de félbeszakítom.
- De történhetett volna másképp. - szakítom félbe. - Csinálhattam volna másképp. Annyi mindent csinálhattam volna másképp.
Ismét csend.
- Hogy is volt... - kezdek bele. - Húsz évvel ezelőtt, Ikarugával karöltve csatlakoztál Shirohiméhez, aztán elküldött titeket megszerezni egy tiltott technikát tartalmazó tekercset, melynek visszaszerzése során hárman meghaltatok. Az ellenfeletek egy embertestbe bújt szörnyeteg volt. Azt hiszem, így fogalmaztál... aztán, ahogy visszaértél, kérdőre vontad Shirohimét, ő pedig beavatott téged a terveibe. Elszörnyedtél, majd elhagytad őt. A tanítványaid nem jöttek veled. Mind vele tartottak... bár, Ikaruga egy ideig még veled volt, aztán ő is elpártolt, miután valami szörnyűséget tett, amit nem voltál hajlandó elmondani. Aztán, van Garou egy suiton és doton mester, pluszban ért a kenjutsuhoz, és a taijutsuhoz. Rajta kívül van még Yao, fuuton, sötét chakra, állati és idéző jutsuk... Ikarugával együtt, ez az a három, akinek ismered a technikáit... rajtuk kívül lett még három új tag, mióta kiléptél. Gondolom amit tudsz róluk, azt is csak Garou-tól. Ami pedig Shirohimét illeti... - ekkor megállok, és visszagondolok arra, amit Goto mondott róla.
Rázom a fejem. Még mindig hihetetlen.
- Azt kérdezted tőlem, hogy ezek tudtában, szembe akarok-e szállni velük. Veled akarok-e tartani abban, hogy...
Folytathatnám, de minek? Úgyis csak terelni akarom a figyelmem. Kavarognak a fejemben a gondolatok... gondolatok, melyek olyanokat juttatnak eszembe, amikre emlékezni sem akarok.
- Satoshi. - szólal meg Goto, megtörve az újabb, hosszasra sikeredett csendet. - Miért verted meg Juunichi-t?
- Azt hittem, ha kieresztem a gőzt, akkor valami változni fog, de... nem így történt.
Összefoglalom, mi történt. Goto beavatott engem a dolgokba. Nem mondott el mindent, csak annyit, amennyit szerinte hallanom kell, bár nekem épp elég volt. Elmondta, mi történt a szentélynél, és hogy miért, és mit beszéltek rólam a másik kettővel. Közölte velem, hogy én voltam az egyetlen a tanítványai közül, akinek sikerült elsőre megtanulni a Nan Kaizou-t. Sőt, nem csak hogy, sikerült megtanulnom, hanem eleve az volt a célom, hogy megtanuljam. Nem mentem el, pedig próbált elüldözni. Aztán, Goto elmondta, mi a célja velem. Ki akar képezni annyira, hogy méltó ellenfelévé váljak a bérgyilkosoknak. De, fogalmam sincs, hogy képes lennék-e őket legyőzni. Azok alapján, amit Homura és Goto mondtak az ütközetről a templomnál... és amiket Shirohime terveiről, a képességeiről hallottam... úgy érzem, ez messze túlmutat rajtam. Kevés vagyok ehhez... nem vagyok elég hozzá. Ehhez sem. Az egyetlen dologhoz, ami még a jelenbe kötött. Ekkor valami eltört bennem. Nem akartam tovább jelentéktelennek érezni magam. Hirtelen felpattantam, és útnak eredtem. El akartam menni Juunichi-hez, és beverni a képét. Minden egyes sértés, amit valaha kaptam, a fejemben járt, miután szembesülnöm kellett azzal, hogy egy apró porszem vagyok csupán. Csak egy... apró, mihaszna, jelentéktelen porszem vagyok a világban, és szart sem tudok... semmiről. Ki vagyok én, hogy kivegyem részem a mennyek háborújából? Ez messze túlmutat rajtam. És ekkor eszembejutott Juunichi. Alábecsült... de csak nyomatékosította azt, ahogyan én éreztem magam. Meg akartam szabadulni tőle. Úgy gondoltam, talán ha neki megmutatom, mennyire erős is vagyok, akkor talán én is elhiszem. Talán én is úgy érezhetem végre, hogy érek valamit, ha... sikerül valaki mást is meggyőznöm róla. És nem vitás, hogy ki is kellett adnom a gőzt Nobuyuki után.
Szóval, nekimentem Juunichinak. Miután befejeztük, a falusiak elém álltak, és azt mondták, takarodjak, és soha többet ne jöjjek vissza. Goto-t azonban, mindezek ellenére szívesen látják, főleg hogy, a falusiak szerint miatta álltam meg, másképpen megöltem volna a drága falujuk büszkeségét.
Ja, és hogy miért akartam ahhoz a Kawasakihoz menni,a földesúrhoz, akinek Juunichi dolgozik? A másik három bérgyilkos miatt. Az egyikükhöz, egy bizonyos Kujirához, köze van annak a nemesnek. Goto nem sokat tud azokról, akik azután álltak a Fehér Királynő szolgálatába, hogy ő lelépett, de a neveiket, Garou végett, ismeri. De igazából, csak azért dobtam be a Kawasaki nevet, hogy Goto ne tudja mi az igazi indokom arra, hogy kihívjam Homura bátyját. De... ezt miért kellett? Mit értem el vele? Mit csináltam már megint, mi értelme volt ennek? Mit művelek mostanában? Egy ideje már nem tudom. Az ég felé fordulok, és elgondolkozom. Ezúttal, meglepő módon, zsinórban kétszer, Goto töri meg a csendet.
- Satoshi... - mondja, majd feláll.
Goto csak bámul rám. A tekintetében látok valami furcsát, amit nem igazán tudok hova tenni. Értetlenül nézek rá. ezután pedig... térdre ereszkedik. Elkerekednek a szemeim.
- Végtelenül sajnálom, hogy nem szóltam neked a barátod hollétéről. Ezt már meg kellett volna tennem a fogadóban... hiába vagyok a mestered... ha mellénk állsz majd, több leszek annál. A bajtársad leszek. Testvéred a harcban. Meg kell tanulnunk megválasztani, hol maradunk egyenrangúak, és hol nem. - kezd bele Goto, majd a fejét is lehajtja.
Megalázkodik előttem... pedig a mesterem. Nem kellene ilyet tennie... szóhoz sem tudok jutni.
- Igazad volt. Az én tisztem eldönteni, mire állsz készen, és mire nem... de ebben nem. Tudnod kellett volna, én pedig hallgattam. Nincs mentségem. Mindkettőnket árultak már el... mindketten tudjuk, hogy a barátok jönnek, és mennek, de a testvérek, a bajtársak, azok mindvégig ott maradnak. - mondja Goto, majd felemeli a tekintetét. - Azt mondtad, eleged van abból, hogy mindig csak szenvedsz. De a kör sosem fog bezárulni, amíg te nem teszel érte. Tényleg látok benned potenciált, tényleg hiszem, hogy képes lehetsz nekem segíteni. Egy feladatot akartál, egy célt... nem tudom, hogy sikerülni fog-e, de a legtöbb amit ígérhetek, azaz, hogy én sosem foglak cserben hagyni, és sosem foglak elárulni.
Felállok, majd a karomat nyújtom Goto felé. Megfogja, én pedig felsegítem.
- Köszönöm. Ez sokat jelent számomra. És... megbocsátok, mert... talán sem változott volna, ha egy héttel ezelőtt látom Nobuyukit. Lehet minden ugyanúgy történt volna.
Igen. Minden valószínűség szerint így van. És erre csak most ébredtem rá... mikor Goto térdre ereszkedett. Ennyire látszana rajtam, hogy megviselne a dolog? A mesterem, a feljebbvalóm úgy érzi, hogy le kell alacsonyítania magát előttem, hogy jobban érezhessem magam? Szánalmas vagyok...
- Félek. - mondom ki végül. - Ha már csak azután is, hogy hallottam mire képesek, így érzem magam, akkor... akkor hogyan szállhatnék szembe velük?
- A félelem emberi dolog... életben tart minket. Egy eszköz, amit kihasználhatunk, és nem ártó szándékú.
Talán... talán így van. Ez lenne a helyzet azzal a félelemmel is, amit érzek? Csak egy eszköz, amit... áh.
- El kell mennem egy időre. Helyre kell tennem magamban a dolgokat. - szólalok meg.



***


Konoha. A falu, melyet pár hónapja még úgy gyűlöltem... de most mégis megkönnyebbültem, hogy láthatom. Miután jelentettem, mert azért még szükségem van a vándor-státuszomra, elindulok a temetőbe, a szeretteim sírjaihoz. Mielőtt idejöttem, visszamentem a kunyhóba, és elástam Nobuyuki holttestét. Az iwait is. Eltemettem, mindkettejüket. Eszembejutott, hogy a falusit is elástam, akit egy baltával kaszaboltam szét, mert a hátizsákomba hasított. Hát ők is megérdemeltek ennyit... bőven. Gondolkoztam, hogy visszahozom ide Nobuyuki testét, és eltemetem itt, a sírjánál, de... nem hiszem, hogy azt engedték volna. És igazából... belefáradtam. A múltba. A sovány vigasz nyújtásába... melyet a szeretteimnek, és magamnak teszek.
A szeretteim sírjai előtt állok. Mind itt vannak. A családom, a barátaim, a csapattársaim, a mestereim, a barátaim családjai, a barátaim barátai... mindenki halott. Mindenki elment. Csak én maradtam. Négykézlábra ereszkedem, majd lehajtom a fejem.
- Sajnálom, Nobuyuki... sajnálom. - mondom ki végül a sírja előtt, miközben könnybe lábadnak a szemeim.
Mit nem adnék azért, ha lenne valaki, akit most megölelhetnék, és a mellkasába borulva sírhatnék... reflexszerűen Keiko sírjára szegeződik a tekintetem. Aztán anyáméra, majd apáméra.
- Egy szörnyeteg vagyok... bizonyára rám sem bírtok hederíteni. - mondom ki végül. - El akartalak felejteni titeket... mert túl fájdalmas lett volna emlékezni. Féltem attól, hogy mit gondolnátok rólam...
Olyan rég voltam itt. Annyiszor vittem ide virágot, majd a hátam mögé néztem. Azt gondoltam, hogy a szeretteim egyszer csak feltűnnek mögöttem, majd... mehet minden a régiben. Most már nem vagyok ennyire naiv. De hogyan zárhatnám le a múltat... hogyan felejthetném el? Nem tudom. Már rájöttem, hogy nem lehet. Egyszerűen csak el kell fogadnom... de hogy tehetném? Hiszen félek a jövőtől. Félek attól, amit hozhat. A múlt... a múlt az, ami vigaszt nyújt. Ami ölelésbe zár, és nem enged. Nem is akarom magam mögött hagyni... hiszen megvéd engem. Legalábbis eddig megvédett. Most már... nem hiszem, hogy érdemes vagyok rá.
Visszagondolok a múltamra. Keiko mosolyára. Nobuyuki vicceire. Apámra, ahogy dolgozik. Ahogy letol, amiért madarakra céloztam a kunai-jaival. Anyámra, ahogy átölelt a bukásom után. Jiro-ra és Oumi-ra, amint büszkén veregették a vállam egy sikeres küldetés után, pedig csak egy macskát szedtünk le egy fáról. Sogi-sensei tanításai... Jyaku elnézése, ahogy fejet hajtott előttem, miután felkeltem. Kawashiro, ahogy segíteni próbált nekem talpraállni. Aztán, Kagiri. Az ellene való győzelmem. Garou, és az együtt töltött vidám percek. Aztán Garou árulása. Yao, ahogy porig alázott. A hirtelen jött ötletem, hogy bizonyítsak, és ezért banditákkal kezdtem leszámolni. Aztán, a kislány. A bűntudat, amit éreztem. A Doktor intő szavai. Shion titka. Az edzéseim Goto-val... végül pedig Homura, aztán Garou ismét.
A gondolataim ismét Keiko és Nobuyuki irányába terelődnek...és a fára, melybe a neveinket véstük. Az irányába nézek, és egy hirtelen gondolattól vezérelve, szép lassan felállok, és elindulok felé. Amint odaértem, végigsimítok a törzsén, és meglátom a lassan kikopni készülő véseteket. A monogrammjainkat... és egy mondatot.
- KS, KN és YK... örökké együtt, elválaszthatatlanok... - olvasom mosolyogva, amit beírtunk.
Eszembe jutnak Garou szavai. Lehet tényleg olyan vagyok, mint ő. Végülis, Homurát is meg akartam védeni. El is vertem a bátyját... talán miatta. Nagy levegőt veszek, majd elindulok visszafelé, a temetőbe.
Félek... elengedni a múltat. Félek... élni, és boldognak lenni, mert úgy érzem, hogy nem fair, nem jár ki nekem, tudván, hogy mit tettem. Nem voltam ott a szeretteimnek, amikor szükség volt rám. Végeztem Nobuyukival. Megkért, hogy végezzek vele, mielőtt megtörik, én pedig így tettem. Meggondolta magát. Könyörgött az életéért. De nem azért voltam rá dühös, amiket mondott. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan... tudom, hogy a barátom. Hanem azért, mert megkért erre. De ez is... felesleges. Hiszen, ki mást kérhetett volna meg? Inkább az én kezem által akart meghalni, mint hogy az iwai előtt törjön meg. A becsületét... akarta megvédeni. Belefáradtam abba, hogy önmagamat hibáztassam mindenért. Belefáradtam abba, hogy azon merengjek, mit tehettem volna másképp. Szembe kell néznem a tetteimmel. Kivégeztem a legjobb barátomat. Döntöttem a sorsa fölött. Úgy döntöttem, a becsületét választom az élete helyett. A méltóságát... a barátság helyett. Ennek ellenére úgy érzem, egy élet sem lenne elég, hogy vezekeljek a bűnömért. Hiszen... megöltem a legjobb barátomat. Kioltottam a testvérem életét. Talán... sosem fogom másképp érezni. Talán sosem bocsátok meg magamnak. Talán sosem fejezem be önmagam hibáztatását. De akárhogyis, ideje magam fölött is ítéletet hoznom.
Menekülni akartam előle, nem bírtam a tettem súlyát... nem akartam felelősséget vállalni érte. De, cselekedtem, ahogy cselekedtem. Senki sem befolyásolt... döntést hoztam, melynek következményeit vállalnom kell. Lehet önzőség, de néha úgy érzem, túl kegyetlen vagyok magamhoz. Talán csak én tartom magam szörnyetegnek... hiszen, sosem ölném meg puszta kegyetlenségből a legjobb barátomat. Könyörületből végeztem vele. Megtiszteltem ezzel... mert míg a testének ártottam, a lelkének nem. A becsületének nem. A büszkeségének nem. Magának Nobuyukinak, nem. Míg a teste megtört... ő maga nem. Ő is döntött. Ő is ítéletet hozott maga fölött. Ha maga is képes lett volna rá... ő is megtette volna. Sőt mi több, ő is megtette volna értem. Hiszen a testvérem volt.
A szeretteim sírja előtt állok. Térdre esem, lehajtom a fejem, és bocsánatot kérek Nobuyukitól, aztán mindenkitől.
- Tudom, hogy meg kellett tennem... és remélem boldogabb vagy, a másvilágon. Talán örökké bűntudatot fogok érezni... de élnem kell vele. A múlt a múlt marad. Ha pedig bűnhődnöm kell érte, legyen. De csak ti lehettek a megmondói annak, hogy helyesen cselekedtem-e vagy sem... és csak én lehetek a megmondója annak, hogy érzem magam tőle. Mit gondolok róla... és vezeklek-e miatta.
Könnyek szöknek a szemembe. Itt az ideje... egy utolsót sírni. Aztán továbblépni, és közölni Goto-val, hogy vele tartok. Pont olyan lennék, mint Garou? Kötve hiszem. Másképp gondolkozunk. Más az értékrendünk. Mások a barátaink. Mások a meggyőződéseink, a gondolataink, a céljaink, a teher, melyet vállainkon cipelünk, mások vagyunk... másképp is hívnak minket.
- Próbállak majd látogatni titeket. Remélem szívesen láttok... és úgy gondoltok majd vissza rám, ahogy én is rátok. Szeretettel. Nobuyuki, sajnálom, amiket mondtam neked. És... remélem, jobb neked ott, a mennyekben, ahol végre ismét Keiko-val lehetsz. - mondom ki, majd felállok, és törölgetni kezdem könnyes szemeimet.
Talán erre vártam... hogy elfogadjam a dolgokat. Dűlőre jussak velük. Végre arra a következtetésre juthassak, hogy a múlt a múlt marad... és nekem még lehet jövőm, hogyha a szeretteimnek nem is. Nem szabad, hogy ezért bűntudatom legyen. Nem szabad, hogy ostorozzam magam azért, mert én élek, amíg ők nem. Ez volt az első lépés... az ezerlépéses úton. Azt hiszem már látom is az utat a könnyek mögül. Az én utamat, melyet csak én járhatok be. Még csak most kezdtem bele az építésébe, de... ez már a sajátom lesz. Nem függ sem a múlttól, sem a jövőtől, csak a jelentől, és csakis a tetteimtől. Ahogy mondtam korábban is, eljött a tettek ideje.
Hátat fordítok... majd fölemelem a kezem, mintegy búcsúzóul. Lehet, hogy már sosem térek vissza... de az biztos, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy minden ami eddig történt, ne legyen hiábavaló... és ezúttal ne csak egy hamis álomképbe ringassam magam, hanem szembenézzek a valósággal, úgy, azt nem a szeretteim tennék... hanem én.
A nevem Kawajiri Satoshi, vándor ninja, Konohából. Ő voltam, ő vagyok... és ő maradok.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: A
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 503

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Hyuuga Hinata on Szomb. Jún. 17 2017, 21:49

Szép estét!

Satoshi, túl sokat töprengsz, hogy ne kelljen többet röprengeni. Az eddigi legjobb élményed, amit olvastam tőled. Előzmények nélkül is megértettem és kicsit kiengeszteltél, amiért a tanulásodban feldobtál egy csomó dolgot magyarázat nélkül. ;-; Nagyon tetszett az egész, Garou karakterével kapcsolatosan pedig nehéz döntés elé állítottál, mert vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatosan. Annyira szeretném Őt is megérteni. Goto pedig nem is olyan makacs és önérzetes, mint gondoltam. Szegény Shiont pedig csak ott remegteted. :'( Pedig imádom őt is, több reflektorfényt neki. *-* Satoshi lelkileg és felfogásilag is egy új szintre lépett. A kérdés csak az, meddig fogja tartani magát ehhez, és mikor jön valami - téged ismerve -, ami kizökkentheti a nyugalmából. Nagyon meredek úton mozogsz. Gyakorlatilag ha jól értem, a karaktereid egymás ellenségévé lesznek? o.o

Mindenesetre köszönöm, hogy én olvashattam! Jutalmazásod a maximális elégedettségem tükrözésének megfelelően 12 chakra és 2 TJP a lefolytatott harc miatt. 

Hinata

_________________

Mesélések:  Djuka Haruka, Hyuuga Emi, Teruya Sora, Ishihara Aki, Yukari Yama
Fagyasztva: Zake, Arakawa Kenichi, Djuka Orimi, Hyuuga Ayako
avatar
Hyuuga Hinata
Mesélő

Tartózkodási hely : Valahol stalkerkedik


Adatlap
Szint: S
Rang: Krumpli
Chakraszint: T-Takashi-dono

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.