Satoshi Kawajiri

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Vas. Ápr. 30 2017, 11:46

//Élmény típusa: Tanulás (hellyel-közzel)
Elsajátítandó technika: Nan Kaizou / Lágyító Módosulás
Techika leírása: Ez a technika teszi lehetővé a ninjának, hosszú chakragyakorlatok után, melyeket például a kígyóktól maguktól tanulhat el, hogy a testrészeit hosszan kinyújtsa és akár a karjaival megfojthasson valakit úgy, hogy körbe tekeri kígyó módjára, vagy a nyakát nyújtsa ki mintha kígyó volna. A technikát magas szintre fejlesztve elképesztő tulajdonságokra tehetünk szert.
Chakraszint: 300
Besorolás: B
Megjegyzés: Hinatapls.//

A várva várt mester I/II.


Napkeltekor indultunk, ahogy a Doktor mondta, és azóta is bóklászunk az erdőségekben. Éjszaka nem történt semmi érdekes, bár fura, hogy az ágyat a kunyhójában, melyet páciensként már oly sokszor nyomtam, lassan sajátomnak érzem. Mi tagadás, kényelmesebb, mint a földön aludni éjszaka, de már azt is megszoktam. Megszoktam, mi? Ez az átkozott vándorút... mi hasznom származott belőle? Mást nem láttam, csak szörnyűségeket. De lehet, hogy most, végre egyszer elérek valamit... ha el nem cseszem ezt is. Nem akarok gondolni a kislánnyal történtekre, így inkább elhessegetem a felbukkanó emlékfoszlányokat, és az útra koncentrálok.
Ami azt illeti, azt hittem, hogy a Tűz Országa erdejeinek nagy részét már bejártam, de a Doktor most mégis olyan helyre visz, melyet még nem ismerek. Ennyi idő után a farengetegben, már megtanultam különbséget tenni köztük, így bizton állíthatom, hogy itt még nem jártam. Ha már itt tartunk, az idős orvos, vaksága ellenére, gyors léptekben közlekedik, miközben a botjával tapogatja ki az utat. Megint csak a pár nappal ezelőtti történések jutnak eszembe... elég közel jártam ahhoz, hogy én is megvakuljak. Végül is, mit csodálkozom azon, hogy a Doktor a szeme világának hiányában is zökkenőmentesen közlekedik, hiszen nekem sincs különösebb gondom fél szemmel.
Ha már itt tartunk, még a kardja is a hátán van. Tán bajra számít? Emlékszem, mikor súlyos sérüléseim ellenére Akira után akartam menni, a Doktor pedig visszatartott. Egy szempillantás alatt húzta elő a kardját, még csak nem is láttam hogyan. Még csak nem is hallottam a penge suhintását, egyszerűen csak a nyakamnál termett. A vakságát figyelembe véve... gőzöm sincs, hogy sikerült neki.
Megint csak mindenfélén gondolkozom. Keiko ilyenkor azt mondaná, hogy túl sokat töprengek... és azt, hogy többször kéne cselekednem. Ki kéne mondanom, amit érzek. Tegnap hangot is adtam neki. Még magam is meglepődtem az érzelemkitörésemen... ennek köszönhetően teljesen nyugodt vagyok. És az igazat megvallva, szégyellem is magam. Talán elnézést kellene kérnem a Doktortól. Hisz ki vagyok én, hogy kioktassak egy nálam jóval tapasztaltabb veteránt arról, hogyan mennek a dolgok világban? Még csak a Tűz Országának egy részét jártam be, de lépten-nyomon rá kellett döbbennem arra, hogy mennyire keveset is tudok. Sőt, nem tudok semmit. Fogalmam sincs arról, hogy a fenében maradtunk fent, mi emberek, ha ennyit bántjuk egymást. Mást nem csinálunk, csak ártunk önmagunknak, a szeretteinknek, és... mindenkinek. Miért? Ez mindig is így volt? Akár igen, akár nem, nincs rendjén. Hiszek abban, vagyis hinni akarok, hogy a shinobi-k azért léteznek, hogy segítsenek másokon. Az olyanok, mint Hiruzen Sarutobi, példaképek voltak számomra. Emberek, akikre felnéztem... tapasztalt ninják, akikre vezetőként tekintettek, és nem azért, mert féltek volna tőlük, mint a jelenlegi Hokagénktól, hanem azért, mert tisztelték és szerették őket. De, ki tudja, lehet a harmadik Hokage sem volt olyan jó ember, mint azt gondolnám. Hiszen... én is rosszabb ember vagyok, mint hittem.
Amit pár napja műveltem, az egyszerűen... egyszerűen nem ismertem magamra. Ugyanez már megtörtént korábban, mikor az a falusi a baltáját vágta bele a hátizsákomba. Én is öltem már ártatlanokat... és bántottam embereket. De nem azért, mert ölnöm kellett, hanem hirtelen felindulásból cselekedtem. Tényleg ilyen könnyen képes lennék kioltani egy emberi életet? Talán csak azért kapaszkodom ennyire a shinobik kódexébe vetett hitembe, hogy ne nézzek szembe azzal a ténnyel, hogy valójában mind csak gyilkosok vagyunk? Még csak nem is traumatizált a dolog... igazából most már jobban érzem magam, és próbálok nem gondolni rá. Egy pillanatra se futott át a fejemen, hogy halált, vagy büntetést érdemelnék. De azt sem akarom elismerni, hogy tettem, amit tennem kellett... egyrészt, mert akkor hazudnék, másrészt pedig ellent mondanék magamnak.
Heh. Az egész létezésem egy nagy ellentmondás. Ez az egész vándorút... egy olyan oldalamat hozta ki belőlem, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik. Néha már én sem tudom ki vagyok valójában. Néha már én sem tudom, hogy... én vagyok-e az a Satoshi, akit a múltban ismertem. Akit szülei mindennél jobban szerettek, és aki minden szabadidejét a barátaival töltötte. Az utóbbi nem teljesen igaz, hiszen egy idő után a tanulásra kezdtem koncentrálni, mert megviselt az első bukás kudarca. A kudarc... hát ez lenne a kiváltó ok? Ballépés-ballépés hátán, de még mindig sehol sem vagyok, csak most kezdek haladni valamerre... ezért érezném jobban magam? Mert úgy érzem, hogy így mindennek volt értelme?
A Doktor története is eszembejut. Tegnap megosztotta velem, hogyan vesztette el a szeme világát. Valósággal sokkolt a vallomása, de értem miért mondta: azért, hogy tanulhassak belőle. Sikerült vajon levonnom a következtetést, vagy most épp ezen töprengek?
Gondolatmenetemet egy felismerés szakítja félbe: kijutottunk az erdőségekből, és egy ösvényen haladunk. A távolban látok egy hatalmas épületet, ami egy shinto személyre emlékeztet.
- Doktor. Oda tartunk? - kérdezem, miközben a szentély felé mutatok.
Egy pillanatra elszégyellem magam, hiszen eszembe jut, hogy vak, ám későn eszméltem rá, ugyanis az idős férfi válaszol.
- Ha a lepusztult templomra gondolsz, igen.
- Lepusztult? Hiszen gyönyörűnek néz ki.
- Tényleg...? Akkor úgy néz ki Goto végre rájött, hogy nem egészséges egy disznóólban élnie.
Goto? Ez lenne a mester neve? Egyáltalán férfi, vagy nő? Valóban, a Doktor egy szót sem beszélt róla. Fogalmam sincs, kihez megyek. Egyáltalán tudja, hogy nekem egy Katon-oktatóra lenne szükségem?
- Uram, meséljen nekem Goto-ról.
- Mégis mit meséljek? Majd meglátod, milyen.
- De biztos, hogy...
- Mestert kértél, és azt kapsz. Ha nem kell, akkor fordulj vissza, és menj utadra.
Hát, ezt is megbeszéltük. A fejemet vakarva lépdelek az orvos mögött, és egy darabig csendben vagyunk, mikor végre megszólalok.
- Ami a tegnapit illeti...
- Ne pazarold a szót. - szakít félbe a Doktor.
- Akkor el van felejtve?
- Nem. Nincs.
- Akkor...
- Azt hiszed te vagy az első suhanc, aki azt hitte, többet tud nálam? A különbség közted és köztük csak annyi, hogy te nem a beleidet szorongatva beszéltél nekem arról, mennyire igazságtalan a világ. És ne értsd félre, nem szívességet teszek neked... csupán azt akarom, hogyha tényleg shinobiként akarsz élni, akkor tudd, mibe vágsz bele. Goto erről majd felvilágosít.
Fogalmam sincs, miről beszél, hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem. De, legalább nem haragszik rám. Bár még mindig kételkedek abban, hogy ez a Goto képes lenne megtanítani engem bármire is, de bízom a Doktorban. Nem tudom, hogy miért, de valahogy... úgy érzem, hogy a jó irányba haladok. Vagy csak... azt akarom hinni.

***

Megérkeztünk. Egy hatalmas szentély előtt állunk, mely tény, hogy látott már jobb napokat is, attól még mindig gyönyörű számomra. Egy gyönyörű virágoskert van a szentély egy pontján, ahol mintha átnék állni valakit, de ilyen távolból nem tudom kivenni. A kapu előtt állunk, melyet a Doktor csak úgy kinyit, majd elindulunk befelé. Miközben végigmegyünk a földesúton, amely a szentély ajtajához vezet, a távolban feltűnik egy szobor... Bishamonten, a háború istene számára. Egy... szentély Bishamontennek? Ez elég ellentmondásos számomra.
A Doktor hirtelen megáll. Mellé lépek, majd meglátok egy férfit a lépcsőn ülni, éppen szakét, vagy teát szürcsölgetve. A kinézete... meglepő. Egy középkorú, de egyáltalán nem idősődő férfit látok magam előtt, kinek teste akár egy szoboré. Ha azt hittem, Akira izmos volt, hát... ez a fickó simán elmehetne egy testépítőnek. Lenyűgöző fizikuma van, az arca azonban ezt egyáltalán nem tükrözi. Meglepően jóképű. Egy hakamát visel, fölötte pedig semmit. Mezítláb ül a lépcsőn, miközben egy kezében fogja a csészéjét, és az ég felé mered. Ahogy szép lassan felénk tekint, végignéz rajtunk. A szemei körül vörös festéket látok, pont, mint a magasrangú szamurájokénál... vagy a kabukiknál. A fickó szép lassan felegyenesedik. Legalább két méter magas, vagy több, ébenfekete hosszú haja pedig a derekáig ér. Vörösesbarna íriszeiben... semmit sem látok. Nem tudom, mit érezhet, vagy gondolhat, de az első benyomásom róla: inkább néz ki egy szamurájnak, mint ninjának.
- Shinzo. - szólal meg szentély előtt ülő férfi.
A hangja mély, és tekintélyt parancsoló... sokkal mélyebb, és dübörgőbb, mint az enyém. Egyáltalán, mi a fene az a Shinzo? Egy név? Tudom, hogy szívet jelent, de...
- Goto. - szól vissza a Doktor.
A Doktor igazi neve Shinzo? És ez Goto? Ez a...
- Látom neked mindig egy háború kell ahhoz, hogy meglátogass. - mondja lenézően, majd szépen lassan közeledni kezd felénk.
Útközben még magába önti csészéje tartalmát, majd a földhöz vágja. A Doktor elé lép, majd fölé magasodik. Választ vár.
- A véletlen műve. És nem látogatóba jöttem.
- Hanem miért? És ki ez a szerencsétlen melletted? - mondja Goto, miközben rám néz.
- A leendő tanítványod. - feleli a Doktor.
Goto végignéz rajtam, majd elfintorodik.
- Nem fogadok már tanítványokat. És ezt tudod jól, Shinzo. Vagy emlékeztetnem kell téged arra, hogy milyen selejt lett a fiadból? Ezután jó tanárnak gondolnál?
- Ami történt vele, nem a te hibád volt.
- Igazad van... akkor a tiéd. Hiszen te vagy az apja, nem? Vagyis csak voltál.
Azt hiszem, olyanba csöppentem, amibe nem kellett volna. De, hogy lehet a Doktornak fia, hogy ha ő a férfiakat szereti?
- Hiába ingerelsz, Goto, nem fogok harcolni veled, és tudod jól miért.
- Mert vesztenél? - kérdezi Goto mosolyogva.
- Mert nincs értelme.
- Pedig a kardodat is hoztad. Tán azt hitted csak úgy megtámadlak, ha meglátlak? Lehet, pár évvel ezelőtt ez történt volna... de a szentimentalitás a korral jár.
A korral? Ez a fickó úgy harmincas évei végén járhat. Akármennyire is idős, a Doktor legalább duplaannyi lehet.
- Így van. Éppen ezért úgy gondolom, tudnál egyet s mást tanítani ennek a fiúnak.
- Mégis mit kell neki tanítanom? Azt, hogy hogyan égesse szét magát még jobban? - mondja Goto, miközben rám néz. - Katonos vagy, mi?
- Igen. - felelem.
- És nem félsz a tűztől?
Hirtelen visszagondolok Kagirire... de úrrá leszek magamon, és felelek.
- Nem. - válaszolom.
- Heh. - horkant Goto, miközben közeledni kezd felém.
Fölém magasodik... eléggé impozáns megjelenése van, de próbálom tartani magam, azonban nehéz a szemébe nézni.
- Még el sem kezdtem tanítani, de máris hazudik nekem. Félsz, fiú? Tán tőlem?
- Nem. Magamtól.
Goto nevetni kezd.
- Bevallom, ezt nem vártam. Sikerült meglepned... egy másodpercig. Mi a neved?
- Sato...
- Nem. Mi a neved?
- Mondtam, Sa...
- Mi a neved?!
- De hát most akartam mondani!
- Rossz válasz! Egy shinobinak nincs neve! Nincs hazája! Csak kötelessége! - üvölt a képembe Goto.
A fülem is sípol... és hátra is lépek ijedtemben, de próbálom tartani magam. És, mit is mondott? Egy shinobinak nincs neve, nincs hazája, csak kötelessége? Ez baromság!
- Nem igaz! A hazám Konoha, a nevem Satoshi Kawajiri, és a kötelességem az, hogy segítsek az embereken!
- Heheh... naiv vagy, és ostoba. Nem vállalom. Shinzo, vidd innen ezt a pondrót. - mondja Goto, majd hátat fordít nekünk, és elindul a szentély irányába.
Mi... ennyi?! Ezért jöttem ide?! Ezért kellett...
- Állj meg, baszd meg! - üvöltök Goto irányába.
A Doktornak ideje sincs megszólalni, máris elindultam a férfi felé, majd megragadom a vállát. Ekkor azonban egy szempillantás alatt megfordul, és visszakézből képen teremt. Az ütése olyan erős, hogy legalább egy métert repülök tőle hátra, és vér szökik ki a számból.
- Ki engedte meg neked, hogy hozzám érj?! - mondja fenyegetően Goto.
Miközben egy jó adag vért köpök ki a számból, felállok, majd ismét felé indulok.
- Te pedig ki a fasznak képzeled magad? A Doktor idehozott, hogy taníts, erre nem vállalsz, csak azért, mert elmondtam a nevemet?
- Nem tartozom neked magyarázattal, fiú. Fogd magad, és távozz, vagy az arcod másik fele bánja.
- Nem érdekel. Addig nem megyek el innen, amíg nem tanítasz nekem valamit. Egy Katon-mestert keresek.
- Keress máshol!
- Már kerestem! Nincsenek! Egy olyan kell nekem, aki tisztában van azzal, mit kellett átélnem!
- Ó, és mégis mit kellett átélned? Hány éves vagy, tizennyolc? Mit tudsz te, hm?
- Sokat. A chuunin vizsgán az ellenfelem eltalált egy félresikerült jutsuval, és ezért kómába kerültem hat évre. Mire felkeltem, mindenki akit szerettem meghalt, ezért vándorútba kezdtem.
- Fiam, nem érdekel... - szakít félbe Goto, de engem sem érdekel, és folytatom.
- A vándorutam során találkoztam egy bérgyilkossal, a neve Yuusei Akira, azaz Garou. Megtanított mindenre, amit az iskolában nem tanultam meg, azonban visszatért régi szokásaihoz. Én utána mentem, de halálosan megsebezett. A Doktor mentette meg az életemet.
- Fogalmam sincs, ki a fene az a Garou. És vesztegeted az időmet... amit nem szeretek.
- Akira után akartam menni, de egy Yao nevű bérgyilkos állított meg.
Goto sziklaszilárd, nem törődöm arckifejezése egy pillanatra megtörik, mikor meghallja a Yao nevet. Ismeri tán? Nem vagyok meglepve.
- Ennek a Yao-nak... remegett a bal keze? - kérdezi.
Mi? Miért fontos ez? Azért válaszolok.
- Igen, remegett.
- Heh... értem. Szóval nem tartott méltónak arra, hogy végezzen veled, mert annyira szánalmas voltál. A kígyó ellen akarsz harcolni? És a farkas...
- Farkas? Azt hittem nem ismered Garou-t.
Goto egy pillanatra elmosolyodik, majd lágyabb hangnemben szólal meg.
- Mit akarsz tanulni?
- A technikát, aminek segítségével kinyújtjhatom a végtagjaimat.
- A Nan Kaizou. Yao is ismeri, te pedig találkoztál vele. Akkor nem harcolni akarsz a kígyóval, hanem olyan akarsz lenni, mint ő?
- Nem. Segíteni akarok az embereken. Pár napja egy pedofil banditát üldöztem... egy pillanat alatt megállíthattam volna, ha ki tudom nyújtani a karom. Megelőzhettem volna egy tragédiát... és azt, hogy egy kislány azzal a tudattal élje le az életét, hogy egy szemét rohadék elvette az ártatlanságát.
- Szóval nem akarsz bosszút állni Yao-n, hanem...
- Garou után akarok menni, és fel akarom oldozni. De ez csak másodlagos. Az elsődleges célom, hogy erősebbé váljak, és megvédhessem magam.
- Miért?
- Mert egy saját jutsu-t kell kitalálnom, amivel tiszteleghetek a szeretteim emléke előtt. Addig pedig nem halhatok meg. Ha én, az utolsó életben maradt ember, aki ismerte őket nem teszem meg, akkor ki fogja?
- Ezzel csak egy baj van: még mindig nem változtat azon a tényen, hogy gyenge vagy. És naiv. És ostoba. Szabályaim vannak, melyeket be kell tartanod. Nem képzek olyan shinobikat, akik nem tudják hol a helyük. Nincs neved, nincs hazád, és csak a kötelességed létezik.
- Van nevem, van hazám, és a kötelességem az, amit választok magamnak. Ha shinobinak lenni azt jelenti, hogy ezt mind feláldozom, nem vagyok shinobi. Ha pedig nem vagyok az, akkor képezhetsz.
- Shinzo, honnan szedted össze ezt a fiút? - kérdezi Goto, miközben a Doktor felé néz.
- Gyűjtő vagyok. - válaszolja az idős férfi.
- Szóval, mindenki idejét gyermekded álmokkal vesztegeted. Látom, hogy tényleg elhiszed azt a sok baromságot, amit összehordasz. A vándorutad során látnod kellett, milyenek az emberek igazából, és mennyire keveset is ér egy élet. Ennek ellenére mégis becsülöd?
- Vannak, akik megérdemlik a halált, de vannak, akik többre hivatottak.
- És ki vagy te, hogy dönts afölött, ki éljen, s ki haljon?
- Én... - kezdek bele, de nem tudok válaszolni.
Ez... én ebbe még nem is gondoltam bele. Annyira koncentráltam arra, hogy elérjem, hogy tanítson, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hogy sokkal képzettebb nálam. Persze, hogy feltesz olyan kérdéseket, amikre nem tudok válaszolni.
- Kár. Pedig milyen jól indult. A válaszom továbbra is nem, ha pedig tovább folytatod a folyamatos szövegelést, kivágom a nyelved. - feleli Goto, majd ismét hátat fordít nekem, és belép a szentélybe.
- Az a szemét... - mondom magamban, majd elindulnék utána, azonban a Doktor megragadja a vállam.
- Hagyd. Már eleget tettél.
- De hiszen nem is...
- Esélyt sem adott neked? Persze, hogy nem. Goto már nem fogad tanítványokat. De jól tetted, hogy ellene szegültél.
- Jól tettem?
- Igen... ha nem tetszett volna neki, amit mondtál, már halott lennél.
Hát... ezt jó tudni. A Doktor ekkor követi Goto-t a szentélybe. Ahogy belép, már kiáltásokat hallok. „Mi a frászt keresel itt? Nem fogom tanítani!” Tisztán kivehetőek a szavai a dübörgő hangja miatt. Kezdem azt hinni, hogy ez ismét csak felesleges volt. Nem hiszem, hogy megtudnám győzni a férfit arról, hogy tanítson. Sőt, most már nem is tudom, hogy szeretnék-e tőle tanulni. Még, hogy nincs nevem, és nincs hazám... ha nem lenne egyik sem, nem tartoznék sehova. Már így is túl kevés dolgot tudhatok magaménak...
De mindegy. Ha már eljöttem ide, körbenézek. Odamegyek a szoborhoz, amit Bishamontennek dedikáltak. De most, hogy megnézem közelebbről... inkább úgy néz ki, mint egy fafaragás, amit a földbe szúrtak. Egy ideig a madarak csiripelését, és a két férfi duruzsolását hallgatom, mire ismét a virágoskert irányába nézek. Nem tévedtem, tényleg van ott valaki... nem tudom mi vesz rá, de elindulok felé. Ki tudja, talán csak beszélgetni szeretnék valakivel. Nem lepődnék meg rajta. Kimért léptekkel indulok meg a kert felé, de máris kergetnem kell egy pár darazsat. Elég sebem van így is, hagyjatok.
Ahogy egyre közelebb érek, közelebbről is megcsodálhatom a kertet. Mindenféle gyönyörű virág van itt, és csak egy apró ösvény vezet a kert legcsodálatosabb pontjához, amit a szentélytől nem is lehet látni... egy hatalmas cseresznyefához. A cseresznyefától nem messze ül egy... lány, fekete kimonóban, és bekötött szemekkel. Ez a bekötött szem mostanában divat? Komolyan, Danzou, a Doktor, most pedig ő... ki ez, egyáltalán? Goto felesége? Nem lehet, hiszen közelebbről megnézve túl fiatal, bár... ki tudja. Nem foglalkozom különösebben ezzel, csak a cseresznyefához lépdelek. Rég láttam már ilyet... és ekkorát. Japán egy szimbóluma előtt állok, mely a magasba ékeskedik, és gyönyörűen virágzik. Legnagyobb meglepetésemre, ahogy a közelébe érek, a lány egy szót sem szól.
- Ne törődj velem, csak a cseresznyefát nézem. - bököm felé, majd úgy is teszek.
Megnyugtat a látványa... a fára emlékeztet, melynél Nobuyukival és Keikoval találkoztunk az ebédszünetekben, és az órák után. Minden egyes köztünk elhangzott beszélgetésre tisztán emlékszem. És arra is, amikor hanyagolni kezdtem őket a tanulmányaim miatt. Ha visszamehetnék, már többet foglalkoznék velük. Ha visszamehetnék, akkor... sok minden más lenne. Hiszek benne, hogy meg tudnám változtatni. Hiszek benne, hogy...
- Keiko. - szólalok meg végül, miközben közelebb lépek a cseresznyefához, és végigsimítok a törzsén. - Én... nem vagyok rossz ember, ugye?
Az ég felé nézek, miközben felteszem a kérdést, amin mostanában oly sokat töprengek.
- Hol a faszban van a fiú?! - hangzik egy kiáltás a szentély felől.
Goto dübörgő hangjának hallatára hátrafordulok. A szemem sarkából látom, ahogy a lány láthatóan megremeg, ahogy meghallja a hangját. Miért...? Ahogy a kert bejáratának irányába nézek, látom Goto-t dühös léptekkel közeledni felém, a Doktort pedig mögötte loholni, gyorsabban mint eddig bármikor.
- Goto, ne cselekedj elhamarkodottan! - kiált felé a Doktor.
- Kuss legyen! - üvölti Goto, szinte habzó szájjal.
Most... most mi van? Mit csináltam? Nem szabadott volna idejönnöm?
- Valami gond van? - kérdezem, de szinte alig van időm befejezni a mondatot, mire egy hatalmas állast kapok Goto-tól, de olyat, hogy a cseresznyefa adja a másikat.
- Ki engedte meg neked, hogy a kertbe menj?! Válaszolj! - kiáltja, miközben megragadja a kimonómat.
- Mi a frászt csinálsz?! Fogalmam sem volt, hogy nem szabad idejönnöm! Csak a cseresznyefát jöttem megnézni!
- Elhallgass! - kiált, majd ismét megüt.
Ez már sokkal jobban fájt, mint az előző, de időm sincs kiheverni, mert azonnal kapom a másikat.
- Goto! - kiált a Doktor. - Fejezd be!
- Fogd be a szádat, Shinzo! Elegem van a szemétládákból akiket idehozol! A fiad is egy selejt volt, és ez a kis mitugrász is az lesz! Nem vállalom, sőt... enyhítek a szenvedésén, és megölöm most!
Megölni... minek?! Mi a fene baja van?!
- Állítsd már le magad, te szemétláda! - üvöltök rá, miközben előveszek a zsebemből egy kunai-t, és felétartom.
Ám, ha azt hittem, hogy Goto eddig dühös volt, most már egyenesen olyan képet vág, mint aki robbanni készül. Minden ér, ami a fején található, szinte egyszerre dudorodik ki.
- A saját... házamban mersz engem fenyegetni?! A kertemben?! Az unokám előtt?! Kitépem a...
Mielőtt folytathatná, hirtelen dúdolást hallunk. Mindenki elhallgat, még a madarak is. A lány irányába nézek. Ő dúdol. Goto szemei elkerekednek, majd azonnal enyhít a szorításán, és a lány felé tekint. Közeledni kezd felé, majd megszólal.
- Shion... ez az a dal, amit...
- Nem... rossz. - mondja a lány bársonyos, selymes hangján.
Várjunk csak... ezt nem arra mondja, hogy...
- Keiko azt mondja, nem vagy rossz ember.
- Ki az a Keiko, Shion? Most is ott áll melletted? Látod őt? - kérdezi Goto, lágy hangon.
- Nem. Mellette áll. - mondja a lány, majd rám mutat.
Mi...csoda...? Keiko... Keiko itt van mellettem?
- Kedvelem Keiko-t. Nagyapa... szeretném, ha itt maradna.
Goto szemei könnybe lábadnak, majd rám néz, és elcsukló hangon kérdezi.
- Satoshi... ez a Keiko, ez volt az egyik barátod?
- Igen... - felelem meglepetten.
- Shinzo. Elvállalom a fiút. - hangzik a várva várt kijelentés.

***

Halvány lila gőzöm nincs, mi a frász történt a kertben. A Doktor elmagyarázta, hogy évekkel ezelőtt egy testőr állt itt, aki őrizte a kertet, de most már nincs. A kertbe tilos a bemenet, mert Goto unokája, egy Shion nevű lány, állandóan ott konzultál a szellemekkel. Ő volt a szentély őrzője, mielőtt tragédia érte volna a családot, azóta pedig szinte sosem szólal meg. A Doktor szerint, hat éve, most beszélt először, és Goto ezért vállalt el, nem pedig a szövegelésem miatt. Miután Goto közölte velem, hogy elvállal, bevonult a szentélybe, és egy darabig ott maradt. Addig beszélgettem a Doktorral, a kerten kívül, majd rövidesen ő is távozott. Megköszöntem neki mindent, és elnézést kértem tőle a tegnapiak miatt.
Azonban... egy valamit nem tudok kiverni a fejemből. Ez a lány, ez a Shion, azt mondta, hogy látta Keiko-t, aki közölte vele, hogy nem vagyok rossz ember. Előtte dúdolni kezdett valamit. Rohadtul ismerős volt az a dal... mi a frász volt? Miközben a szentély előtt, fel s alá járkálva gondolkozom a dolgokon, hirtelen egy nedves kendőt vágnak hozzám. Elkapom, majd az irányába nézek.
- Ezzel borogasd a képed. - szólal meg Goto a szokásos, lenéző hangnemében, miközben közelebb lép hozzám.
Most már másképp néz rám.
- Goto, az a lány tényleg...
- Kuss. - szakít félbe. - Itt fogsz tanulni, és itt fogsz élni. A főztömből eszel, az ágyamban alszol, és a tanítványom vagy. Betartod a szabályaimat, és befogod a szád. Ha valami nem tetszik, mehetsz. A legfontosabb szabály pedig: soha nem léphetsz be a kertbe. Ezenfelül, amíg itt vagy, nincs neved, nincs hazád, és csak a kötelességed számít. A kötelességed pedig az, hogy azt csináld, amit mondok. Amennyiben ez nem tetszik, takarodj. Minden világos?
- Amiket elmondtál...
- Elmondott. Nem tegezhetsz. Nem vagyunk olyan viszonyban, fiú.
Erre inkább nem szólok semmit, és csak lenyelem a békát.
- Amiket elmondott, abból minden világos. De nem értem, a lánya...
- Nem a lányom, hanem az unokám. Sosem kérdezhetsz róla. Sosem beszélhetsz vele. Ha csak a közelébe is mész, nem fogom vissza magam, kitépem a szíved, és megetetem veled.
- És... Yao?
- Róla sem kérdezhetsz. Sem Garou-ról. Semmit sem kérdezhetsz a múltamról. Nem barátok vagyunk, hanem mester, és tanítvány. Ezen pedig sosem lépünk túl. Nem leszek sem kedves, sem türelmes, ha nem tetszik, amit csinálsz, vagy ahogy haladsz, bármikor elküldhetlek, és sosem jöhetsz vissza. Érthető voltam?
A fenébe is, de miért? Miért nem kérdezhetek semmit?! Hiszen itt áll előttem egy... én... a francba. Erősebbnek kell lennem, jobbá kell válnom... de tudnom kell, hogy az a lány tényleg látja-e a szellemeket. Rendben, majd belógok, mikor Goto nem veszi észre, de egyelőre igent mondok.
- Érthető volt, uram.
- Helyes. Még valami: mindent felejts el amit az akadémián tanultál. Én nem fogom megmagyarázni a chakraelméletet holmi pszeudo-tudományokkal, mert csak egy egyszerű szabálya van az egésznek: elme az anyag fölött.
- Akkor hogyan fogja elmagyarázni, hogy használjak egy technikát?
- Nem fogom.
Mi...?

***

Még csak be sem léptünk a szentélybe, Goto követelésbe kezdett, hogy használjam a Nan Kaizou-t. Mivel fogalmam sincs hogy kezdjek neki, öt perce csak állok, mint egy idióta. Goto ismét a lépcsőn ül, és szakét iszogat. Vagy teát, vagy nem tudom.
- Mit... csináljak? Hogyan kezdjek neki?
- Tedd rugalmassá a csontjaidat. - mondja Goto unottan.
- De hogyan?
- Azt neked kell tudnod.
Mégis miféle mester vagy te... mindegy, már így is nehéz koncentrálnom. Még mindig kételkedem abban, hogy tudna nekem tanítani bármit is, de meg kell próbálnom, hiszen ezt akartam egész végig, nem? Találni egy mestert, aki képes tanítani engem. Akkor hát legyen. Megpróbálom a karomba koncentrálni a chakrámat testen belüli manipulációval, és kinyújtani. Magam elé tartom a jobb karom, majd próbálom elérni a Bishamonten szobrot. De hiába koncentrálok, nem megy.
- Nan Kaizou! - üvöltöm, majd kinyújtom a karom... de nem nyúlik.
- Minek üvöltözöl? - kérdezi Goto.
- Segít koncentrálni. - válaszolom.
- Engem meg zavar. Ne csináld. - mondja, majd szürcsöl egyet az italából.
Még egy darabig próbálkozom.
- Ez így baromság! Mondd meg, mit csináljak!
- Ne tegezz, nem figyelmeztetlek még egyszer. És megmondtam. Tedd rugalmassá a csontjaidat.
- De hogyan?!
- Úgy, hogy rugalmassá teszed őket.
- Ismeri egyáltalán ezt a technikát?!
Goto hirtelen, egy szempillantás alatt kinyújtja a karját, majd egy tökéletes kört alkot vele maga előtt. A meglepettségtől csak pislogni tudok.
- Ne kelljen többet bizonyítanom. - mondja ellentmondást nem tűrően Goto, majd ismét normalizálódik a karja, és megint inni kezd.
Rendben, akkor ismeri. De miért nem tud semmi támpontot adni? Legalább, ha ismernék egy olyan technikát, ami segíthetne... várjunk csak, a kígyók. Yao beceneve a kígyó. Hogyan mozog egy kígyó? Csúszik-mászik a földön... tehát a karomat kígyónak kell képzelnem. Megpróbálom így is, de így sem sikerül. Rendben. Akkor minden erőmmel arra próbálok koncentrálni, hogy rugalmassá, nyúlékonnyá teszem a karom. Mint valami zselé... de így sem megy. Minden chakrámat próbálom a karomba koncentrálni, és arra gondolok, hogy nyúlik... de nem történik meg. Egyszerűen nem megy.
Goto sóhajt egyet, majd megszólal.
- Azt mondtad azért kell a technika, mert ezzel megakadályozhattál volna valamit. Gondolj arra.
Arra, amikor... az a rohadék elfutott előlem, és nem tudtam utolérni, mert elhasználtam az összes chakrámat? Magam elé nyújtom a karom... majd becsukom a szemem, és koncentrálni kezdek. Magam elé képzelem a helyzetet. Ismét ott állok. Tudom, hogy érzem magam. Erőtlennek, és tehetetlennek. Még egyszer nem akarom... még egyszer nem. Ha elkaphattam volna azt a fickót akkor, akkor megakadályoztam volna az egészet, és...
Szinte meditatív állapotba kerülök. Magam előtt látom a férfit, ahogy menekül. El akarom kapni. El kell kapnom. El kell kapnom, és kivégezni a szemétládát, mielőtt tovább árthatna bárkinek is.
- Nyúlj... nyúlj! - mondom, majd kinyitom a szemem.
Semmi.
- Na jó, elég volt. - szólal meg Goto, majd közeledni kezd felém. - Aludj egyet.
Mondja, ezután egy hatalmas ütést mér a fejemre. Jobban fáj, mint eddig bármelyik ütése... és eszméletemet vesztem.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: B
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 498

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Vas. Ápr. 30 2017, 11:47

A várva várt mester II/II.


Egy sötét szobában kelek fel. Ha oldalra nézek, csak rácsokat látok magam előtt. A távolban mintha lenne egy asztal, közvetlenül egy hatalmas ajtó előtt. Az asztalon pedig egy kosárnyi gyümölcs van. Alma, szőlő, cseresznye, mindenféle. Ahogy rájuk nézek, már összefut a nyál a számban... és a gyomrom korogni kezd. El is indulnék felé, de a rácsok meggátolnak benne. Mit keresek itt...? Várjunk csak, nem Goto ütött ki?! Ő zárt be ide?!
- Goto! - üvöltöm.
- Csak hogy felébredtél. - hallatszik egy hang az ajtó mögül.
- Mi a fenét csinálsz?! Engedj ki innen!
- Nem. Három napig ott maradsz... élelem, és víz nélkül. Szóval garantálhatom, hogy meghalsz, hacsak nem veszel magadhoz valami elemózsiát. A gyümölcskosár ott van előtted. A víz pedig az ajtó előtt.
Most, hogy mondja... tényleg látok valamiféle tálat az ajtó előtt, de a sötétben nem igazán tudom kivenni.
- Ha el akarod őket érni, nem elég csak kinyújtanod a karod... úgy kell őket megfognod, hogy a kosárból ne essen ki a gyümölcs, hiszen akkor nem eszel. A vízet pedig egy lépcsősoron is át kell húznod, és ha nem jól teszed, kiömölhet... akkor pedig nem iszol.
- Ezt... ezt hogy képzeled?! Komolyan itt fogsz hagyni három napig?!
- A cellában nincs élelem és víz, azonban a szobában igen. Ha el akarod érni őket, meg kell tanulnod a Nan Kaizou-t, és biztosan kell használnod. A kérdésedre válaszolva pedig: te akartad, hogy tanítsalak nem? Hát tanítalak. Az életed múlik azon, hogy megtanulod-e a technikát, vagy sem. Nekem ugyan mindegy, hogy étlen-szomjan halsz-e itt a pincémben... nem te lennél az első. Három nap múlva visszajövök. Ha addig még élsz, sikerült megtanulnod a Nan Kaizou-t. Ha nem, hát... akkor viszlát, fiú.
Miután elmondta, amit akart, lépteket hallok az ajtó elől, és egyre távolodnak.
- Goto! - üvöltöm a rácsokat rángatva. - Nem hagyhatsz itt! NEM HAGYHATSZ ITT!
Hogy a fenébe képzeli?! Hogy teheti ezt?! Nem... de hát... három napig?! Ha végezni akar velem, miért nem tette meg korábban?!
- GOTOOOOOO! - üvöltöm, de semmi haszna.
A lelkem mélyén tudom, hogy nem fog kiengedni, tehát hiába üvöltöm a nevét. De ez... ez kegyetlenség. Fogalmam sincs, hogy kezdjek neki!


***


Órák óta fekszem a cellában. Már megpróbáltam megolvasztani a vasat, de nem sikerült. Koncentrálni is alig bírok, nem hogy chakrát használni. Tegnap délután óta nem ettem semmit... a hátizsákom sincs nálam. Goto elvette... a rohadéknál van a családi képem, és a naplóm is. Ezért már megöltem volna, de ezzel... ezzel az egész baromsággal túllőtt a célon. Nem adott semmi támpontot arra, hogy a fenébe használjam ezt a technikát, ezután pedig elvárja, hogy használjam?! Ha pedig nem, akkor meghalok?! Ez nem egy mester, hanem egy szadista rohadék!
Kavarognak a gondolataim. Az a Shion nevű lány... tényleg látta Keiko-t? Látja a szellemeket? Mert ha egy médium, vagy egy miko, akkor lehetséges. A spirituálisan érzékeny embereket szokták a shinto szentélyek élére helyezni. De hol vannak az emberek? Miféle szentély ez egyáltalán? De ez mind mindegy. A lényeg az, hogy... valahol mélyen legbelül azt akartam hinni, hogy Keiko és Nobuyuki valójában nem is halottak. De úgy néz ki, Keiko igen. Vagy, lehet, hogy a lány csak hitegetett, és azt hitte, látta, mert kimondtam a nevét? Tudnom kell. És azok után, amit ez a szemét művelt velem, biztos, hogy belógok abba a rohadt kertbe, ahogy kijutottam innen! Ha kell, kiásom magam!
Már nem is érdekel az a rohadt technika, már tanulni sem akarok tőle, csak ki akarok jutni innen! Kiszedem belőle a válaszokat, ha addig élek is. Honnan ismeri Garou-t és Yao-t?! Ha már itt tartunk, mi van a Doki fiával? Mi történt közte és Goto közt? És miért csinálta ezt velem?! Ó, és tényleg, ha Shion látja a szellemeket, és Keiko-t sikerült neki, hol van Nobuyuki? Hol vannak a szeretteim? Hogy láthatom őket én is?! Annyi mindent kell tőlük kérdeznem! Ki ölte meg őket, KI VOLT?! És, unoka?! Goto nem néz ki olyan idősnek, hogy egy huszonéves unokája legyen, az a lány legalább feleannyi idős, mint ő!
Össze-vissza töprengek, mindenen egyszerre. És kezdek egyre dühösebb lenni. Ki kell jutnom innen... azok a rohadt gyümölcsök olyan étvágygerjesztően néznek ki... az egyetlen fényforrás fölülről, pont rájuk süt. Szándékosan tette ezt... azért, hogy lássam. Nem tanítani akar, hanem bosszút állni, azért, mert a kertbe mentem... végezni akar velem... meg akar ölni...
Mindenki... bántani akar... csak magam vagyok. Meg kell védenem magam...
Szép lassan elalszom.


***


Fogalmam sincs, mióta vagyok itt, de elkezdtem vájni a falat. A cellákat is rángattam, és próbáltam olvasztani. Jutsukat is próbáltam használni. A kezeim már véresek... olyan érzésem van, mintha a gyomrom saját magát emésztené. Ételért könyörög... ezek mellett kiszáradtam. Annyira szomjas vagyok, hogy gondolkozni sem tudok. Mikor elaludtam, Keiko-val álmodtam... csalogatott magához. Azt mondta, végezzek magammal... és megpróbáltam, de a zsebemben már nincs a kunai. Goto még azt is elvette. Eszembejut, mikor Kawashiro-val gyakoroltuk a vízenjárást, és mikor beleestem a vízbe egyszerűen csak alámerültem. Azt akartam, hogy vége legyen. Ugyanezt akarom most... azt akarom, hogy vége legyen. Azt akarom, hogy... könyörgöm. Valaki adjon enni. Valaki... segítsen rajtam.
- Se... gítség. - mondom elhaló hangon. - Kérlek, istenek... nem vagyok rossz ember... esküszöm...


***


Sokszor álmodtam Keiko-val. Mindig azt hittem, ő lesz nekem az első... emlékszem, mikor a csókolózást gyakoroltuk, mert félt, hogy sosem csókolózott még azelőtt, és szégyent hozna magára a barátja előtt. Féltékeny voltam arra a rohadékra... el akartam üldözni őt Keiko-tól. Én akartam őt. Esténként is sokszor rágondoltam. Gyönyörű lány volt... ki tudja, hogy nézhetne ki most? Ki tudja, milyennek láthatja őt Shion? Már fiatalkorában is hatalmas mellei voltak, akkor most...
- Heh.... heheheheheh... - lassú, vontatott röhögésbe kezdek.
És tényleg egy Keiko nevű lány volt nekem az első. Belé se voltam szerelmes, csak a testét akartam. Nobuyuki is csak zavart. Néha azt akartam, bár ott se lenne. Mindig, mikor ketten voltunk Keiko-val, gondolkoztam azon, hogy leteperem. Vagy megerőszakolom.
- Heh... HEHEHEHEH... HAHAHAHAHAAAAAA!
Mi a frászt beszélek?! Szörnyű ember vagyok... ahogy kijutok innen, elmegyek a legközelebbi bordélyházba, és felöltöztetek egy lányt, ugyanúgy, mint Keiko-t. Ha nem akarja, nem érdekel.
- Tudjátok mit...? Jól tettétek, hogy meghaltatok. Itt hagytatok engem... ha nem tettétek volna, akkor mindannyiótokat én öltelek volna meg. - mondom magamban.
Hogy a francba képzelitek... hogy ti meghaltatok, amíg én élek?! Hogy merészeltetek előttem elmenni?! Miért hagytatok itt?! MIÉRT?!

***

Próbálom átnyújtani a karomat a rácsok közt.
- Nyúlj... nyúlj a kurva életbe! - üvöltök.
- Satoshi.
Mi? Mi?!
Ijedten hátrafordulok. Nobuyuki áll mögöttem... tizenhárom évesen.
- Takarodj innen. Elegem van belőled. Mondom, hogy sosem kedveltelek. - bököm a hallucináció felé.
- Mi sem kedveltünk. Keiko tudta, milyen vagy igazából. Mindenki tudta. A szüleid is csak megvetettek téged. Sajnálatból törődtek veled. Kawashiro és Sogiro is csak azért tanítottak, hogy ne hozz rájuk szégyent. Goto úgy viselkedik veled, ahogy kell... mint egy kutyával. Te szánalmas senkiházi, féreg. Hol voltál te, mikor végeztek velünk? Hol voltál te, mikor lemészároltak minket, mint az állatokat?
Nobuyuki közelebb jön hozzám. Látom, hogy a fél arca hiányzik.
- Dögölj meg Nobuyuki... ja, nem várj. Már meghaltál. Én pedig élek. Upsz... - mondom nevetve.
- Azt akarod velem tenni, mint azzal a falusival? Vagy mint a kislánnyal? Ugyan már, Satoshi. Mindketten tudjuk miért mentetted meg igazából. Ha a bandita nem teszi meg, te tetted volna.
- Fogd be a pofád... nem vagyok olyan...
- Nem? Biztos, hogy nem? Észrevetted a fickó merevedését. Mégis miért néztél oda? Hajtott a morbid kíváncsiság, hogy vajon...
- KUSS LEGYEN! - üvöltök rá.
Legszívesebben felállnék, és megfojtanám, de nem bírok. A kezemet próbálom nyújtani felé... de nem megy.

***

- Könyörüljetek rajtam... nem akarok meghalni... kérlek... - mondom a plafont nézve, miközben elterülök a földön.
- Szörnyű ember vagyok, tudom. Sosem voltam jó ember... és most is csak az eszemet játsszom. A ninják dolga az lenne, hogy segítsenek másokon...? Ugyan. Csak mindent jobb képben akarok ábrázolni a múltamból. A háborúba is a múltam miatt kapaszkodom... és csak azért akarom tiszteletemet tenni a szeretteim előtt, mert ezzel mosom kezeimet a bűneim alól. Nem foglalkoztam a barátaimmal... a szüleimet sem értékeltem. Igen, szerelmes voltam Keiko-ba... akartam őt. De sosem bántottam volna... én sosem... akartam bántani senkit. Mindenkinek megfordulnak a fejében ilyen gondolatok, nem? Mindenki...
Egy ismerős arcot látok magam előtt. Hát végre itt vagy... Keiko.
- Túl sokat töprengsz, Satoshi.
Nevetni kezdek.
- Keiko... sajnálom. Sajnálok mindent. Megérdemlem, hogy így haljak meg.
- Satoshi. - hallatszik még egy hang.
Na, már anyám is itt van. Szinkronban kezdenek beszélni.
- Csak azért beszélsz így, mert gyűlölöd magad. Mondvacsinált okokat találsz arra, hogy továbbra is megvethesd a saját tehetetlenséged. Sosem gyakoroltátok a csókolózást Keiko-val, és sosem volt barátja. Ezt a sztorit Garou-tól hallottad, ittas delíriumában.
- Mi... nem én voltam...? Ja igen. Tényleg, a másik Keiko-val csókolóztam. A szőkével... a megerőszakolás dolgot pedig Kagiri mondta nekem... ó, igen. Én sosem akartam megerőszakolni senkit. Bár néha gondolkoztam, hogy leteperem Keiko-t, de ő volt az egyetlen lány a közelemben... na meg, bele voltam habarodva. De úgy gondoltam, van időnk. Nem tudtam, hogy egyszer csak kómába esek, és mire felkelek, meghal.
- És tudod, miért gyűlölöd magad?
- Mert Yao megalázott. Azóta... ugyanolyan senkinek érzem magam, mint ahogy leírta. De tudjátok mit...? - mondom, miközben minden erőmmel felegyenesedem. - Leszarom. Igen, akartam Keiko-t, és akkor mi van? Tizenhárom évesen azt hittem, ő a legjobb csaj a világon. Kedves volt, gyönyörű, és okos. Mindig tudta, mit kell mondani, ha rosszul éreztem magam. Nobuyuki pedig a legjobb barátom volt. Sosem mondana ilyeneket nekem... mert tudja, hogy legbelül nem vagyok rossz ember. Vagy... lehet, hogy igen. De nem attól leszek rossz embert, mert vannak vágyaim. A kislánytól nem akartam semmit. A férfin, aki kezei közt tartotta, csak végignéztem. És sajnálom, hogy nem lehettem ott. Sajnálom, hogy nem lehettem ott számotokra, hogy segíthessek.
Már minden szerettem megjelenik előttem.
- Ha visszamehetnék, másképp cselekednék. Nem foglalkoznék annyit magammal... több időt töltenék veletek. Mert igazából nem Yao miatt utálom magam... ő csak megerősített abban a hitemben, hogy egy senki vagyok. Azért gyűlölöm magam, mert csak akkor fogtam fel, mennyit is értetek nekem, és mennyire szerettelek titeket, mikor már nem voltatok többé. Tény, hogy vannak vágyaim, és sötét gondolataim, melyeket nehezen fogok vissza. De attól vagyok ember, és attól vagyok jó ember, mert visszafogom őket. Tudom, hogy élvezem a gyilkolást, tudom, hogy pengeélen táncolok. De nem vagyok selejt. Nem vagyok értéktelen. Segíteni fogok másokon... és jobbá teszem magam. Nem képzettebb shinobivá, hanem jobb emberré... és nem a bűnbánatomat fogom kimutatni azzal, hogy lerovom a tiszteletem előttetek egy saját technikával. Hanem ezzel kimutatom azt, hogy mennyit is értetek nekem valójában, és hogy... bárcsak itt lennétek most velem. Olyan magányos így... hiányoztok nekem. Utálok egyedül lenni. Nevetni, szomorkodni akarok veletek... együtt akarok lenni veletek. De nem a másvilágon, hanem itt, ebben. Mert hiszem, hogy a világ, és az emberek... igazából mind csodálatosak. Csak kell nekik egy kis noszogatás, hogy át ne essenek a ló túloldalára...
Új erőre kapok. Végre, kimondom amit gondolok. Végre őszinte vagyok magammal.
- Átestem a ló túloldalára, többször is. De nincs eredendő jó, vagy gonosz. A környezete formálja az embert. Lehet, mindig is ilyen lettem volna, hogyha ti nem vagytok nekem. És most, hogy nem vagytok, nehezebb irányítanom magam. De tudjátok mit? Ez van. El kell fogadnom, hogy nem vagytok többé. Élnem kell, magam miatt. Nem pedig értetek. Nem akarok csak az emlékeimben élni, és folyamatosan arra gondolni, milyen szép, és jó volt régen... azt akarom, hogy most is olyan legyen. Vagy veletek, vagy nélkületek. Tudom, nem érdemlem meg... de olyan... olyan rossz lenne, ha én is élhetnék egy kicsit, bűntudat nélkül?
Kinyitom a szemeim. Csak álmodtam... de segített. Közben magamban beszéltem, a szám szárazságából ítélve. Szóval tényleg kimondtam ezeket a dolgokat. Helyes.
- Élnem... kell. - mondom elhaló hangon, majd elkúszom a rácsokig.
Átnyújtom a kezem köztük, és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy kinyújtsam a karomat.
- Nobuyuki, Keiko... ne segítsetek most. Ezt saját erőmből kell elérnem... ki kell nyújtanom a karomat. Elme az anyag fölött... az akarat mindenek felett!
A chakrámat táncoltatom a karomban. Megpróbálom ellágyítani azt, majd rugalmassá tenni, és végül kinyújtani. El kell érnem azt a rohadt tálnyi vizet. Órákig próbálkozom, de nem adok alább.
- Gyerünk... gyerünk! Hogy akarsz így tisztelegni a szeretteid előtt?! Hogy?! Satoshi, mutasd meg mindenkinek, hogy... nem! Mutasd meg magadnak, hogy érdemes vagy az életre! Ha ez a technika nem sikerül, hogy sikerülhet a többi?! Az istenért, csináld már! Csináld!
Keiko. Nobuyuki. Anyám. Apám. Kawashiro. Sogi. Jyaku. Az idősebb Keiko. Akira. Yao. Goto. Shion. A Doktor. A falusiak. A kislány. A nők, akiket kiszabadítottam... jó ember lennék? Nem. De rossz sem. Különben is, senki sem érdemli meg, hogy így haljon meg!
- A nevem Satoshi Kawajiri... a hazám Konoha. Vándorshinobi vagyok... és nem fogok így meghalni! NAN! KAIZOU! - üvöltöm, majd ugyanazt érzem, mint Kagirinél, Yaonál, és a banditák ellen.
Valamiféle eredendő, belső erőt, ami felszabadul bennem. Meg KELL tennem. Ki kell nyújtanom a végtagomat. És... legnagyobb meglepetésemre sikerül, és azonnal az ajtónak nyomom az öklöm.
- Heh... heheheh... - elnevetem magam.
Két méter hosszúra nyúlt ki a kezem... vagy többre. Hihetetlen, de nem fáj. Olyan furcsa érzés... mintha mindig is ilyen lett volna a karom. Megfogom a tálnyi vízet, majd szép, lassan, óvatosan próbálom magam felé húzni. Még jobban nyúlik a karom, már szinte egy teljes kört írt le, mire végre elér hozzám. A számba öntöm annak tartalmát. Új erőre kaptam... végre ittam. Most pedig azok a rohadt gyümölcsök.

***

Nyílik az ajtó. Éppen meditálok.
- Szóval, még életben vagy. És ahogy látom, elérted a tálakat. - mondja Goto.
Egy szót sem szólok. Goto közelebb jön, majd egy kulccsal kinyitja a cellaajtót. Kinyitom a szemem, majd felállok.
- Köszönöm, Mester. - csúszik ki a számon.
- Három napra bezártalak egy cellába... erre megköszönöd? - mondja Goto mosolyogva.
- Végre tisztában vagyok önmagammal. Látomásaim voltak.
- Hallucináltál az éhségtől?
- Igen. És tudnom kell valamit. Meg kell szegnem a szabályait, és be kell mennem a kertbe.
- Miért...? - kérdezi Goto felvont szemöldökkel.
Látom rajta, hogy kezd dühös lenni.
- Mert beszélnem kell Shionnal. Ha tényleg látja Keiko-t, akkor el kell mondanom neki valamit. Ha nem engedi, elmegyek.
- Fenyegetni próbálsz?
- Nem. De nem akarom megszegni a szabályait, így engedélyt kell kérnem öntől.
Úgy néz ki, Goto sem tudja hova tenni a hirtelen jött tiszteletemet.
- Legyen. De csak pár szót beszélhetsz vele, és a jelenlétemben. Aztán soha többé. Felfogtad? - mondja Goto.
- Köszönöm. - felelem.

***

Shion előtt állunk, a kertben.
- Na gyerünk. - mondja Goto parancsolóan, én pedig Shionhoz megyek, majd leülök vele szembe.
- Keiko most is itt áll mellettem? - kérdezem tőle.
A lány bólint.
- Elmondanál neki valamit, ha szépen megkérlek?
A lány ismét bólint.
- Azt szeretném mondani, hogy sajnálom, hogy nem töltöttem a szeretteimmel elég időt... és vele sem. Sajnálom, hogy nem voltam a legjobb barát. Ha visszamehetnék, másképp csinálnám. Gyerekkoromban szerettem őt, de ennek egyértelműen így kellett történnie, hiszen ő volt az egyetlen lány a közelemben, én pedig csak tinédzser voltam. Gyerekek voltunk... ha bármikor is furcsán viselkedtem vele emiatt, sajnálom. És... tudtam, hogy Nobuyukit szereti. Bizonyára lett köztük valami, amíg kómában voltam. Mindig is hátráltattam őket, mert féltékeny voltam. Szerintem ezt tudták, de... vagyis, legalábbis, Keiko tudta. De ma már rájöttem, hogy ez mind badarság volt. Mindketten a barátaim voltak, és a legjobbat kellett volna akarnom nekik. Nem tudom kijavítani a hibáimat, és már nem tudom megmásítani a dolgokat. De úgy fogok élni, ahogy élnem kellett volna eddig is. Kérlek, ne vedd rossz néven Keiko... de többé nincs szükségem az oltalmazásodra. Menj, és... nyugodtan legyél együtt Nobuyukival. Áldásomat adom rá, ha ez jelent bármit is. A legjobbakat kívánom nektek... a másvilágon is. - mondom ki végül, majd felállok.
- Ennyi? - kérdezi Goto.
Bólintok.
- Akkor menjünk. Mutasd meg nekem azt a Nan... - mielőtt befejezhetné, a lány ismét dúdolni kezd.
Goto szemei megint könnybe lábadnak. Ez a dal... megint csak olyan ismerős.
- Mi ez a dal? - kérdezem.
- Egy altatódal, ami ismeretes a Tűz Országában. - válaszol Goto.
Ja igen... amit anyám énekelt nekem. A dal a búcsúzásról szól... elbúcsúzunk a rossz dolgoktól, hogy újakat, jobbakat élhessünk meg.
- Elmondtam Keiko-nak. - mondja Shion.
- És mit mond? - kérdezek vissza.
- Azt, hogy... túl sokat töprengsz, Satoshi.
Nevetni kezdek. Biztos, hogy látja Keiko-t. De hadd töltsön vele időt ő is... majd meglátja, hogy egy csodálatos ember. Nekem már megvolt az esélyem foglalkozni a szeretteimmel, és elbaltáztam. Nem javíthatok a múlton. A jövő felé kell néznem.
- Mester. - mondom Goto-nak, miközben elindulunk kifelé a kertből. - Azt kérdezte, mik a céljaim.
- Sosem kérdeztem ilyet. - mondja Goto.
- Direkt nem is, de indirekt igen. A lényeg az, hogy... Akira után fogok menni, és feloldozom őt a múltja alól.
- A farkas nyomába eredsz?
- Igen. Mert ő még él... és rajta segíthetek. És azért, mert a barátom. Az egyetlen, akit megismerhettem, mióta felkeltem a kómából.
- Tudom. - feleli Goto.
- Honnan...? - kérdezek vissza.
- Olvastam a naplódat.
- Nyugodtan megtarthatja. Az emlékeim mindig is itt élnek, tovább... a szívemben. És itt az ideje újakat gyártanom.

***

- Na, mutasd a technikát. Érd el a szobrot. - mondja Goto, miközben mellettem áll.
Legalább három méterre állunk tőle. Kinyújtom a jobb karom. Minden chakrámat belekoncentrálom... majd próbálom ellágyítani, végül rugalmassá tenni, majd kinyújtani. Sikerül is, és sikerül megérintenem a szobrot.
- Hm... túl gyorsan nyúlik, túl sok chakrát használsz. Valamint, a kimonód gátolhat a harcban. A hajad is túl hosszú, fogd fel. A tartásod görnyedt, és... - mondja Goto, de nem fejezi be, hanem egyenesen a szemembe néz, majd elhallgat.
Kérdőn nézek rá.
- Szép munka volt. - fejezi be végül, majd megveregeti a vállam. - Megérdemled, hogy a tanítványom legyél. Gyere, gyakoroljuk a Nan Kaizou-t.
Ezután Goto elindul befelé, a szentélybe. Satoshi Kawajiri vagyok... vándorninja. És végre, sikerült elengednem a múltamat. Még mindig kételkedem abban, hogy jó ember lennék, de egy biztos: megpróbálok minden erőmmel az lenni.

//Mivel MEGINT túlléptem a karakterhatárt, kénytelen voltam kettéválasztani az élményt, remélem nem gond.//
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: B
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 498

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Hyuuga Hinata on Vas. Ápr. 30 2017, 14:23

Szép napot!

Túl sokat töprengsz, Satoshi. De ha tudnád, hogy én mennyire örülök ennek! Valósággal beszippantott az élményed, miközben olvastam. Nem untam egyetlen szavát sem. Az njk-k is szépen vannak kidolgozva, de a karaktered jellemrajza és jellemfejlődése a legérdekesebb mind közül. Eddig Garout gondoltam a legjobb njk-dnak, de Goto azt hiszem, hogy vetekszik vele. Kíváncsi vagyok, milyen kapcsolat állt fent közöttük. Tetszik, ahogyan  Satoshi folyamatosan megkérdőjelezi önmagát. Tetszik, ahogyan a múltját megpróbálja elengedni. Damn Keiko was fine. Ez a természetfeletti, megmagyarázhatatlan jelenség ugyan furcsa kimondani, de úgy érzem, értelmet és megnyugvást adott Satoshi számára. Vajon azt is jól érzem, hogy ez ideiglenes?  A visszatérő motívumok, a visszatérő mondatok befejezetté és körkörössé tették a műved, mégis összekötötték a múltat a jelennel. Remélem, hogy ezt a szálat nem hagyod annyiban, és szerepelni fog még a szentély a további írásaidban. Össze-vissza szégyellem magam, amiért eddig nem követtem a karaktered útját. Nagyon kíváncsivá tettél. Sokszor mondtam ezt már, de el fogom olvasni visszamenőlegesen az élményeidet, vagy ne legyek krumpli!

Hogy szó essen a tanulás technikai részéről is, a chakra gondolatra, érzésekre reagál. Ezzel a technikával pedig több dolgod nem igazán volt, minthogy feltöltöd chakrával a végtagjaidat és elképzeled, ahogy kinyúlik előtted a karod. Azonban a továbbiakban figyelj arra, hogy a gondolati síkú chakraelméletnek így is teret kell szánni, még ha nem is mondták el a karakternek, mi ennek a menete. Ez esetben magadtól kell rájönnöd. Erre a továbbiakban figyelj! 

A tanulásodat elfogadom, a technikát felírhatod az adatlapodra! Jutalmad pedig ezen felül +9 ch. Meg egy pohár víz és egy gyümölcsöstál, hihi.

Hinata

_________________

Mesélések:  Djuka Haruka, Hyuuga Emi, Teruya Sora, Ishihara Aki, Yukari Yama
Fagyasztva: Zake, Arakawa Kenichi, Djuka Orimi, Hyuuga Ayako
avatar
Hyuuga Hinata
Mesélő

Tartózkodási hely : Valahol stalkerkedik


Adatlap
Szint: S
Rang: Krumpli
Chakraszint: T-Takashi-dono

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Csüt. Jún. 08 2017, 11:51

//Megjegyzés: Hinata, ahogy megbeszéltük, ez a tiéd. Smile //

Tanulandó technika neve:
Katon: Karyuudan

Leírás:
Önmagában is erős, de remek kiegészítő technika, pl. a Doton: Doryuudan-al kombinálva lángoló földrakétákat hozhatunk létre, melyek ereje elsöprő. A technikával lényegében egy sárkányra emlékeztető, lángcsóvát "okádhatunk" az ellenfélre. Tulajdonképpen a Ryuuka no Jutsu, közvetítő anyag nélküli változata.

Magyar név: Tűz elem: Tűzsárkány Rakéták
Típus: Támadó/Kiegészítő
Besorolás: B szintű
Chakraszint: 300


Utórengés


Egy szikkadt nyári délután, a szokásos vele járó dögmeleggel, amit ismét a földesurunk birtoka előtt töltünk. Mostanában hozzá képest is szokatlanul paranoiássá vált, mindenhol csak az életére törő shinobikat lát. Meg van győződve arról, hogy ellenlábasai végezni akarnak vele, emiatt pedig naphosszat őrt állunka kapuk előtt, teljes felszerelésben. Azaz, egy nehéz, több tíz kilós páncélban... legalábbis a legtöbben. Én vagyok a kivétel, hiszen nálam hátrányos a nehéz felszerelés, ugyanis az iaijutsu-ban jeleskedem, mely egy olyan kardművészet, ami a védekezésre, a hárításokra, és a meglepetés-támadásokra alapul. Kollégám, a mellettem álló Matabei-san azonban kendo-t tanult, és számára előnyösebb, ha páncélt hord. Azonban, a tikkasztó meleg hatására nem lesz túl boldog ettől a ténytől, melynek hangot is ad.
- Nem hiszel el... megint itt szopunk. Kint, a rohadt melegben. Páncélban. Csak mert a drágalátos megbízónk fél. Nem tudja, hogy a bérgyilkosságokat este szokás elkövetni?! Ezzel csak azt éri el, hogy mi akarjuk megölni...
- Matabei-san... - rázom a fejem.
- Ó, ugyan már, tudod, hogy nem komolyan mondom, Juunichi. Amúgy is, neked könnyű, te vagy az egyetlen, akit engednek kimonóban lófrálni. Én is iaijutsu-t tanultam volna, hogyha tudtam volna, hogy ez lesz a vége... és lassan az ötven felé közelítve, három gyermekkel, kénytelen leszek egy olyan munkát vállalni, amiben annyit unatkozom, hogy a világon elég dohány ahhoz, hogy elűzze az unalmamat. Már az összes cigimet elszívtam, pedig még csak dél van... te pedig még csak nem is szívsz, szóval nem is kérhetek tőled. Remek. - jegyzi meg Matabei-san, miközben a kardját támasztja, majd a pázsitot kezdi rugdosni.
- Az iaido-ra születni kell, Matabei-san... és nem mindig bölcs dolog annyira közel engedned magadhoz az ellenfelet, hogy meg tudjon sebezni. Ha egy páncélos szamuráj és egy civilruhás férfi áll előtted, az oldalán egy átlagnál hosszabb karddal, inkább azt gondolod, lopta a kardot, mintsem tudja használni.
- És loptad?
- Nem loptam.
- Persze, hogy nem... hiszen te soha életedben nem csináltál semmi illegálisat. Még csak gyümölcsöt sem loptál volna, ha éheztek volna a gyerekeid. Ja, bocsánat, gyerekeid sincsenek. Minek is neked ez a meló?
- Nos, Matabei-san... - kezdenék bele, azonban hirtelen egy fekete árnyat látunk magunk felé suhanni.
Matabei-san szemei elkerednek.
- Nem igaz... igaza volt?! Ninják?! - emeli fel a kardját őrtársam.
Azonban, én úgy hiszem, felismertem az alakot, még ha csak egy pillanatra is láttam.
- Nem, Matabei-san, várjon... - mondom, mire kirajzolódik előttünk az imént látott ninja, teljes pompájában.
Ő biztos nem törne urunk életére, mert én béreltem fel, az öcsém megfigyelésére.
- Juunichi-dono! - mondja lihegve a férfi. - Az öccse bajban van!
Elkezd tikkelni a szemem. Eddig tudtam fenntartani a jólnevelt álcámat, és eresztek el egy „baszd meg”-et a fogaim között. Matabei úgy néz rám, mintha nem lenne biztos abban, hogy jól hallotta-e amit az előbb mondtam, majd tekintete szinte fénysebességgel váltogatni kezd a ninja és köztem.
- Mit csinált már megint? - mondom szigorú tekintettel, és dühös hangon.
Homura... azt hittem, hogy Goto-nak végre sikerül megnevelnie, de úgy néz ki, még egy igazi mester sem hathat az öcsémre. Hát nincs benne semmi becsület?! Esküszöm, ha megint meghallom, hogy az egyik falubeli lányát vitte el a közeli hegyre, ahol banditák támadták meg őket, aztán otthagyta, és nekem kell megmentenem, akkor én puszta kézzel tépem ki a gerincét, és utána...
- Gyilkossággal gyanúsították meg! - szakítja félbe gondolatmenetemet a shinobi.
Elkerekednek a szemeim. Mindent vártam, csak ezt nem. Homura... megölt volna valakit? Az én kisöcsém? Tudtam, hogy hülye, de ennyire nem lehet! Nem létezik! De... hiába próbál győzködni a tudatom, hogy az információ téves lehet, és Homura nem tenne ilyet... a dühöm dühöngő bika módjára tör utat magának, majd végül felszínre tör.
- A kurva anyját annak a kis köcsögnek! - kiáltok fel, mire hirtelen magamra ismerek. - Bocsánat anyám, nem úgy gondoltam... de akkor is! A fejét veszem annak az elkényeztetett kis rohadéknak, és a beleivel fogok sasszézni!
Matabei szinte hátrahőköl.
- J-juunichi?! Mi a fene?! - ad hangot meglepettségének kollégám.
Még sosem hallott káromkodni, és sosem látott dühösnek. Abban sem volt biztos, hogy képes vagyok kimutati bármilyen érzelmet.
- Matabei! Vigyázd a birtokot, elmegyek! - bököm oda neki, majd dühös léptekkel indulok előre.
- Elhagyod a posztod?! Te?! Juunichi, mi történt veled?! - mondja meglepetten Matabei, de már nem törődöm vele.
Az egyetlen dolog, ami az eszemben jár, az az, hogy minél gyorsabban visszaérhessek a faluba.

***


A nevem Satoshi Kawajiri, vándor ninja vagyok. Két nappal ezelőtt az életem ismét a feje tetejére állt, mikor Akira... akarom mondani Garou, ismét felütötte a fejét, és végzett a felgyújtott bordélyház tulajdonosával, aki a Goto szentélyével szomszédos faluba menekült. Én közben megismerkedtem egy Homura nevű fiúval, aki Goto templomát takarította, és éppen vele voltam a faluban, mikor felfedeztem a holttestet. Ezután, Garou megtámadott minket, és közölte velem, hogy el kell vinnie a fejemet a megbízójának, azonban, közös múltunkra való tekintettel inkább Homurát szerette volna. Én felajánlottam az enyémet helyette, mert magamat láttam Homurában. Garou azonban kiütött, és mire felkeltem, egy kunyhó előtt álltam, amelynek pincéjében találkoztam rég nem látott barátommal, Nobuyukival. Találkozásunk azonban... egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Végeznem kellett a férfival, akit szinte testvéremnek hittem, és rá kellett jönnöm, hogy egész végig csak hazudtam magamnak, és túlságosan kapaszkodtam egy olyan álomképbe, melyet a múltamnak hittem... rá kellett jönnöm, hogy a múlt, a jelen, és talán a jövő is, ugyanolyan sötét, és kietlen, mint ez a színtelen, háború sújtotta világ, amiben találtam magam. Rá kellett jönnöm, hogy nem egy olyan világba kerültem, amibe nem akarom tartozni, hanem egész végig benne éltem, mindössze kegyes tudatlanságban. A múltam elől egészen egy határvidék-menti faluba menekültem, ahol ismét találkoztam Keiko-val, a prostituálttal, nem a gyerekkori barátommal. Hála anyaias kedvességének, sikerült annyi erőt vennem magamon, hogy visszamehessek Goto templomába, azonban ahogy odaértem, romokban találtam a szentélyt, Goto-t pedig sérülten, balján a Doktorral. Rákérdeztem mi történt, de nem válaszolt, azonban beleegyezett, hogy folytatja a tanításomat.
Ezután a szentély újjáépítésével foglalatoskodtunk, azonban pár idősebb férfi érkezett a faluból, és gyilkossággal gyanúsítottak meg engem, és Homurát. Egy bizottság elé kellett ülnünk, ahol megkellett védenünk az igazunkat... és itt vagyunk most.


***


- Nem öltem meg senkit. Egy fejvadász jött a faluba, akinek dolga volt azzal az emberrel, ez minden. Azért ijedtem meg a holttest látványától, mert ráismertem a fejvadász keze munkájára. Ez minden. - mondom unottan, már vagy harmadszorra, miközben a velem szemben ülő vének ismét kétkedő pillantásokat vetnek rám.
Homura mellettem ül, Goto, Shion és a Doktor pedig mögöttem. Egy kész kis tárgyalótermet csináltak a városházából, vagy nem tudom minek nevezzem a legnagyobb épületet a falu főterén. Bizonyára már mindenkit kikérdeztek, és meg is beszélték előre, mit mondjanak, mert bűnbakot akarnak csinálni belőlünk. Valakinek felelnie kell azért, hogy a falusiak nyugodtan élhessék mindennapjaikat. Tisztában vagyok ezzel... és értem is a dolog miértjét, sőt, talán még fairnek is tartom. Elmúlt már azaz idő, hogy a saját értékrendemet, és a saját igazságomat másokra erőltessem. Hogy mikor múlt el? Két napja. Akkor múlt el talán minden... szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden érzés kiveszett belőlem. Nem is azért akarom meggyőzni őket az igazamról, mert így a helyes, és mert nem lenne igazságos börtönbe kerülnöm, ha nem azért, mert... egyszerűen így igaz. Miért tagadjam? Nem én öltem meg azt a stricit és a nőt aki vele volt, és nem is Homura. Garou volt, ezt be is vallotta.
- És miért bízzunk magában? Egyre csak ugyanazt szajkózza, és nem hajlandó minket beavatni a részletekbe! Ki volt a fejvadász? Honnan ismert rá a keze munkájára? Maga hozta ide? A társa? - kérdezi az összetákolt falu-tanács legidősebb tagja, miközben a hatáskeltés kedvéért ujjal is mutogat rám.
- Én beleszólok az önök dolgába? Maguk se szóljanak az enyémbe. A fejvadász nem fog visszatérni. - felelem komoran.
- Satoshi! - kiált rám Homura.
Bizonyára nem sokat segítenek a Goto-t idézően szűkszavú, és egyszínű válaszaim, de nem igazán érdekel a dolog. Csak segíteni akarok Gotoéknak felújítani azt a rohadt szentélyt, hogy ismét tanulhassak, muszáj valami másra koncentrálnom, mert egyre csak Nobuyuki haláltusája jár a fejemben, és már kezdek bekattanni tőle. Az ujjaimmal egyre gyorsabban dobolok az asztalon, egyre türelmetlenebbül.
- Gondolkozzanak már... a férfit és a nőt egy karddal vágták le. Van kardom? Nincs. Ha régóta az enyém lenne, lenne tokja, nem? Hova tehette volna? Átkeresték az egész falut, és a környező erdőségeket, és nem találtak semmit, nem de? Goto szentélye pedig, az állandó lakhelyem, romokban hever a tegnapelőtti vihar miatt. Ha pedig szereztem egy kardot, honnan? Csak egy szál cigarettát vettem az árustól, és ezt ő is tudja bizonyítani. Igaz? - nézek az árusra, aki a háttérben ül a közönség soraiban.
- Nos... igen. - mondja az árus meglepetten.
- Ezenfelül pedig... a nőnek még nem is fizettem, mielőtt meghalt, csak felajánlottam. Ha annyira ki akartam volna mászni az egyezségünkből, minek mentem volna vissza Goto szentélyébe a pénzemért? Aztán, az utolsó ember, aki velük volt az Homura. És Homura is állítja, hogy a fejvadásznak kardja volt, nekem pedig nem. Ha nekik nem hisznek, kérdezzék Goto-t, Shion-t, vagy a Doktor urat. Esetleg az árust. A kocsmárost. Vagy bárkit a faluban. A hátizsákomat már nem tudom felmutatni, mert akkor meg azt mondanák, volt benne egy kard, csak kivettem, bele sem gondolva abba, hogy a táskám túl kicsi ahhoz, hogy benne lehessen egy jól megtermett katana, ami szükséges lenne ahhoz, hogy így feldaraboljak két embert, de maguk ebbe persze, hogy nem gondolnak bele, mert idióták, barmok, hülyék, és nincs jobb dolguk, mint hogy kibaszottul feltartsanak, mikor lenne jobb dolgom is! - kiáltok fel végül.
Síri csönd ül ki a teremben, majd a falusiak ismét megvető pillantásokat vetnek rám, Homura pedig elkerekedett szemekkel, félve, dadogva próbál hatni a többiekre.
- A barátom csak ideges, de minden amit mond szent igaz, ismernek engem, tudják, hogy nem lennék képes... azt tenni azzal a két emberrel, amit az az elmebeteg tett!
A falusiak nem szólnak semmit. Csendben vannak. Töprengenek. Nekem pedig már rég elfogyott a türelmem, szóval ismét megszólalok.
- Uraim, hölgyeim. Mehetek már? - kérdezem türelmetlenül, továbbra is az ujjaimmal dobolva.

Ekkor egy páran sugdolózni kezdenek, majd az egyik idősebb férfi megszólal.

- Azt állította korábban, hogy maga egy ninja. Hol a fejpántja?
- Elégettem.
- Szóval egy elveszett ninja.
- Nem, vándor vagyok, csak nem kellett a fejpántom. Minek? Tudassam az ellenfeleimmel, hogy ki vagyok, és honnan származom?
- Szóval vannak ellenfelei, akiket idehozott. A fejvadász közéjük tartozik?
- Nem, ő csak egyszerűen idekerült. Van ilyen, nem? Maguk még sosem találkoztak eltitkolt szeretőjükkel akkor, amikor nem szerették volna? - kérdezem egy rosszindulatú félmosollyal, mire a közönségben ülő nők erre felkapják a fejüket.
- Satoshi, mi a fenét csinálsz?! - bök oldalba Homura.
- „Leszarom”-módban vagyok, Homura. Az egész falut kinyírhatnám, ha akarom, és ezt ők is tudják. Szerinted Goto engedni fogja, hogy börtönbe zárjanak? Szerinted Konoha engedni fogja? Ez az egész csak egy fesztivál, amire nincs időm. - felelem neki ridegen.
- Egyszerűen nem értelek téged... kiálltál értem, felajánlottad a fejedet az enyém helyett! Önzetlen voltál, és hősies, erre most... - súgja felém Homura, de félbeszakítom.
- Változtak a dolgok. Fogalmazzunk úgy, hogy megtanultam, nem éri meg hősként viselkednem. - mondom, majd egy kis szünetet tartok, és a duruzsoló falusiakat bámulom egy ideig, aztán még Homura felé fordulva hozzáteszem. - De egy percig sem bánom, amit tettem. Sőt, még mindig azt mondom, hogy az én fejemet kellett volna elvinnie a megbízójának, akárki is legyen az.
Homura erre elmosolyodik, majd hirtelen mindenki felkapja a fejét, amikor egy rinocérosz kecsességével ront be valaki az ajtókon. Egy fekete kimonót viselő, idősebb férfi az, alapjában fekete, de már őszülő hajjal. Az oldalán egy abnormálisan hosszú kard, szinte túl hosszú. A falusiak egy része feláll.
- Juunichi! - szólnak neki.
Gondolom ez a neve. Oldalra pillantok, és látom, ahogy Homura nyel egyet, és az arca falfehérre vált. Várjunk csak... most, hogy megnézem, ez a Juunichi eléggé hasonlít Homurára. Lehet, hogy...
- Mi a fene folyik itt?! - kiált fel az új jövevény. - Gyilkossággal gyanúsítják az öcsémet?! Azonnal avassanak be!


***


Még. Egy. Rohadt órán keresztül ülök ebben a mondvacsinált tárgyalóteremben, ezen a tárgyalásnak gúnyolt akármicsodán, miközben felvilágosítják Juunichi-t a történtekről, csak azért, hogy utána közölje velük, hogy Homura semmilyen esetben sem lett volna képes megölni két embert, mert egy haszontalan barom. Ezt nem én mondtam, hanem ő. Homura pedig csak lesütött szemekkel, lehajtot fejjel tűrte, ahogy a bátyja mindennek elhordja az egész falu előtt. Már értem, honnan ered az önbizalomhiánya, és hogy miért érzi úgy, hogy másnak kell tettetnie magát ahhoz, hogy értékeljék. Ezután ismét rám esik a gyanú, amint a falusiak felsorolják az ellenem szóló bizonyítékokat. Juunichi végig mér engem, kérdezget pár dolgot, én pedig elmondom neki ugyanazt, amit a többieknek. Utána ő is elmondja nekik ugyanazt, és állítja, hogy valóban, ha a holttesteket annyira szétvágták karddal, hogy úgy nézett ki, mintha feldarabolták volna őket, akkor azt csak is egy mester tehette, én pedig nem lehetek az, mert görnyedt a hátam, vagy mi a fene. Nem tudom, mit hordott össze, de állította, hogy jártas az iaido-ban, ezért az ő szavára adniuk kell, amennyiben kardokról van szó. Én csak örülök, hogy ennek a rohadt időzabáló baromságnak vége lett, és végre távozhatok, mert a falusiak adtak Juunichi szavára. A hátam mögött hallottam is, hogy néhányan a „falu büszkesége”-ként referrálnak rá.
Amint vége szakad ennek az agyrémnek, felállok, majd egy „na végre” megszólalás után el is indulok Gotoék felé, azonban a szemem sarkából látom, amint Homura bátyja, Juunichi az öccse felé lép, és egy hatalmas pofont kever le neki. Egy pillanatra megállok. Úgy érzem tennem kéne valamit... de aztán eszembe jut Nobuyuki. Eszembe jut, hogy éreztem magam az elmúlt két napban, és inkább úgy döntök, nem szólok bele. Nem az én tisztem igazságot szolgáltatni. Nem az én tisztem ítélkezni. A gyenge, haszontalan shinobik viselkedjenek hozzájuk méltóan, nem de? Amint odaértem Goto-hoz, ő végignéz rajtam, majd megszólal.
- Már nem vagy olyan félszeg, mint voltál, amikor idejöttél. - jegyzi meg.
- Maga pedig már nem olyan szűkszavú. - mondom egy félmosoly kíséretében. - Mehetünk tanulni?
- Mehetünk. Azt hiszem itt az ideje egy új technikának.
- Egyetértek. És van is egy javaslatom: Katon: Karyuudan.


***


Háromnegyed órányi néma csendben eltelt séta után visszaérünk a romos szentélyhez. Egy délután alatt sikerül rendbe hoznunk a kertet amennyire csak lehet, hogy gyakorolhassunk. Shion így kénytelen a Doktorral karöltve távolról figyelni minket, és nem a kedvenc helyén dúdolgatni. Én szemben állok Goto-val, aki leveszi magáról a kötéseket, és legnagyobb meglepetésemre, alattuk, teljesen ép minden egyes porcikája. Azt hittem megsérült... de igazából, nem nagyon akarok vele foglalkozni. Nem nagyon akarok foglalkozni semmivel. Meg akarom tanulni ezt a rohadt Karyuudan-t. Hogy miért? Mert ezt a technikát már ismertem gyerekkoromban, de elfelejtettem, hogy kell használni, amíg kómában voltam. Kawashiro-tól sem kértem, hogy tanítsa meg nekem újra ébredésem után, ami pedig azért volt, mert ez az a technika, amint Jyaku elbaltázott, és emiatt hunytam álomra a szemem, hat átkozott évre.
Úgy érzem ez a múltam utolsó darabja, amit a magaménak kell tudnom ahhoz, hogy továbbléphessek.
- Szóval, Karyuudan. Tisztában vagy a technika részleteivel? - kérdezi tőlem Goto.
- Igen. A gyomromban keringetnem kell a katon chakrámat, majd a tüdőmbe koncentrálni, összesűrűsíteni, hevíteni, pont mint egy Endannal, és végül kilehelni. A sárkányforma opcionális, a lényeg a tűzcsóva. Azonban, az Endannal és a Goukyakuu-val ellentétben folyamatosan kell kilehelnem a chakrát, ha fenn akarom tartani. Azt hiszem mindent elmondtam. - hadarom el.
Még magamat is meglepem egy pillanatra a tárgyilagosságommal, és a hozzám nem méltó elég pontos technikai leírásommal, de ezt a jutsu-t egyszer már tanultam az iskolában, szóval nagyjából csak elmondtam, amire emlékszem. A jó memória egyszerre átok, és áldás, ez esetben inkább az utóbbi.
- Így van. - bólint Goto, az elismerés minden nyoma nélkül.- Akkor rajta.
Neki is állok. Koncentrálni kezdek... a gyomromban keringetem a chakrát, ezután a tüdőmbe koncentrálom. Egyszerűen megy, másodpercek alatt, hiszen ismerek már egy pár tűztechnikát. Goukyakuu, Endan és Kaengiri. A Goukyakuu-t már használtam minden formájában, az Endant egyszer félbeszakítottam, és tűzcsóvaként lőttem ki, valószínűleg ilyesmi lehet a Karyuudan is, csak több chakrával. De, mivel erre először nem gondolok, ezért a túl sok chakra összezavar, és már az elején elrontom. Összeráncolom a homlokom, majd ismét nekilátok. Becsukom a szemeim. A gyomromban kezdem keringetni...majd a tüdőmbe juttatom. Meg is van. Kinyitom a szemeim, majd jön az összesűrűsítés, a hevítés, és végül a kézjelek. Azonban ahogy magam elé emelem a kezeimet, eszembe jut Nobuyuki... és az, ahogy végeztem vele. Érzem a késztetést arra, hogy útjának eresszem a bennem tomboló chakrát, de valamiért nem vagyok rá képes. Megállok. Teljesen a földbe gyökereznek a lábaim. Goto furcsán néz rám. Shion és a Doktor is rám figyelnek a háttérből, érzem a tekintetük súlyát magamon. Szó szerint rámnehezednek a pillantásaik... mintha elítélnének. Mintha tudnák, mit tettem.
- Kar...- kezdem kimondani, de megállok, ezután kis habozás után rávágom. - Kezdjük elölről.
Keringetés. Tüdőbe juttatás. Összesűrűsítés. Hevítés. Kézjelek... majd kilövés. És megint el is cseszem, túl vékonyra sikerül. Nem koncentrálok...
- Újra! - kiáltom el magam.
Goto ismét csak nem szól semmit, de azért erre felemeli a szemöldökét. Mintha őt idéztem volna. Lehet, hogy... neki is túl sok dolog jár a fejében, olyan dolgok, amikre nem akar gondolni, és ezért viselkedik úgy, ahogy? Áh, mit tartozik ez rám! A technikámmal kell foglalkoznom! Meg kell tanulnom ezt a kibaszott jutsu-t, hogy végre meglegyen ez is, és lezárhassam a múltamat, teljes egészében!
Keringetés. Tüdőbe juttatás. Összesűrűsítés. Hevítés. Kézjelek. Kilövés. És elcseszés.
- Az isten bassza meg! - üvöltöm, miközben felrúgok egy jókora adag földet előttem.
Shion szemmel láthatóan összerezzen a dühkitörésemtől, amitől azért elszégyellem magam, így próbálok lenyugodni.
- Először is, nyugodj meg. Koncentrálj! Nem fog működni a technika, ha nem vagy... - kezd bele Goto, de félbeszakítom.
- Tudom, igen! Túl sok chakra... a chakra-kontrollommal mindig is baj volt.
- Akkor gyakoroljuk a chakra-kontrollt. - mondja Goto.
- Nem! Addig fogom próbálni, amíg nem megy!
- Rosszul próbálod! És nem is fog menni, amíg másra koncentrálsz! Látom rajtad, hogy nem vagy teljes egészében jelen, máshol jár az elméd. A lelkednek és az elmédnek egy helyen kell lennie ahhoz, hogy a chakrád...
- Igen, tudom. Én is jártam iskolába! - hörgöm fogcsikorgatva.
- Ha nincs rám szükséged, minek jöttél vissza hozzám? - mondja Goto, most már idegesen. - Ha nem vagy kíváncsi a mondandómra, sem arra, amit tanítani akarok neked, miért hívnálak tanítványomnak?
Kifújom magam. Igaza van. Nem kellett volna ráförmednem.
- Sajnálom... igaza van. Nem vagyok teljesen itt... máshol jár az eszem. Koncentrálok. Nincs semmi baj a chakra-kontrollommal, csak tombolnak bennem az érzelmek.
- De, egyértelműen van baj vele, hiszen már rég sikerülnie kellett volna. - vágja rá Goto.
- Higgye el, hogy semmi baj nincs vele, sikerülni fog.
Goto felsóhajt, majd megszólal.
- Hova a fenébe sietsz? Mi bajod van?
Most először kérdezett rá arra, mi az, ami nem hagy koncentrálni. Sőt, most, hogy jobban belegondolok... az előbb nem is mondta, hogy takarodjak a birtokáról, ha nem tetszik, ahogy tanít. Pedig normál esetben az ilyen tiszteletlenségért már a fejemet vette volna. Talán... érzi, hogy valami bánt? És ezt tiszteletben tartja?
- Én... csak minél előbb meg akarom tanulni ezt a technikát. - vágom rá.
- Miért?
- Mert.... ez az, ami miatt kaptam ezt. - mutatok a sebre az arcomon.
- És ez minden? Félsz, hogy megégeted magad?
- Nem, szarom le, ha megégetem magam. Régen tudtam a Karyuudant. Mielőtt kómába estem, csak elfelejtettem, mint minden mást. Nem akartam újra megtanulni, mert rossz emlékek kötöttek hozzá. Most pedig, ugyanúgy... túlságosan sok olyan dolog jár a fejemben, amit inkább elfelejtenék, szóval le akarom tudni az egészet a Karyuudannal, aztán elfelejteni.
- A múltat sosem feledhetjük el. Bármennyire is akarjuk, nem lehet. Mindig a részünk lesz... az egyetlen, amit tehetünk az az, hogy, nem hagyjuk, hogy a béklyóiban tartson.
- Tapasztalat?
- Az. - feleli Goto. - Hadd kérdezzek valamit. Mi volt ez a nemtörődömség, amikor a falusiak gyilkossággal gyanúsítottak téged, és Homurát? Aztán láttad, ahogy a bátyja felpofozta őt, és nem törődtél vele. Ez nem vall rád... nem vall arra a suhancra, aki papolt nekem igazságról, és a világ kegyetlenségéről, mikor elhajtottam.
- Az a suhanc úgy döntött, itt az ideje a múltban maradnia.
- De hát még is itt áll előttem... akkor nem sikerült neki? Ne feledd, hogy olvastam a naplódat, mindent tudok rólad. Nehéz lenne elfelejtened ami történt veled csupán két nap alatt. És egyértelmű, hogyha egy olyan technikát tanulsz, ami összeköthető a múltaddal...a múltad fog az eszedben járni. És tudod miért? Mert titkon nem akarod elengedni. Nem hiszed, tudod, hogy szükséged van rá, és igazad is van. Mert sosem feledheted el azokat a pillanatokat, amik azzá tettek téged, aki vagy. Az ember nem változik meg két nap alatt, akármennyire is erőlködik. És te, túl keményen próbálkozol. Minél inkább, foggal-körömmel küzdesz a szenvedés ellen, annál inkább belopja magát a szívedbe, és mint egy vírus, terjedni fog.
- Akkor mégis mi a fenét csináljak?
- Ne engedd el. Öleld át. Viseld a múlt billogját a lelkeden. Fogadd el a létezését, és igazold, hogy a jelenben nem követed el ugyanazokat a hibákat. Ugyanakkor, rá kell jönnöd arra, hogy minden, ami veled történt szükséges volt azért, hogy az lehessen belőled, aki most vagy. Attól még, hogy megtanulod a Karyuudan-t, nem fogod egy csapásra elűzni a múltad árnyait, egyszerűen csak...egy technikával többet fogsz tudni. Sőt, mindig amikor használod, eszedbe fog jutni ami történt veled. Ha ezt nem tudod elfogadni, soha nem is fogod tudni használni. - fejezi be Goto hozzá nem illően hosszú monológját.
Ismét hallottam úgy beszélni, mint egy igazi mestert. Legalábbis ahogy elképzelek egy igazi mestert. És erre... csak egy valamit tudok mondani.
- Túl sokat töprengsz, Goto. - mondom neki mosolyogva.
- Micsoda? - kérdez vissza értetlenül.
Rázom a fejemet, majd ismét nekilátok. Becsukom a szemeim. Igaza van... sajnos igaza van. Megint ugyanarra kell rájönnöm, mint eddig. Ez egy ördögi kör... mint egy lejárt lemez. Ugyanazokat a hibákat követem el, újra és újra, minden egyes porcikámmal el akarom engedni a múltat, csak azért, hogy visszatérhessen. Mindig hibázom, és meggondolatlanul cselekszem, ha a múltam elengedését veszem a fejembe, és aztán, mindig el kell gondolkodnom, hogy mi a fenét csináltam eddig, csak azért, hogy ismét visszakerülhessek a kiindulópontra, és újrakezdjem. Újra, és újra ugyanaz történik... és sosem tanulom meg a leckét. Nem is tudom, hogy mit kell megtanulnom... nem tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy végre úgy érezhessem, igen, el tudom engedni azt, ami velem történt... de úgy néz ki, egész végig tévedtem. Nem elengednem kell, hanem... elfogadnom. És addig nem léphetek tovább, amíg nem tettem meg.
Egy kínokkal telt félmosoly ül ki az arcomra. Nem felejthetem el, amit tettem Nobuyukival, és azt sem, amit mondott nekem. Nem akarom magamat hibáztatni. Nem akarom magam így érezni... belefáradtam. De el kell fogadnom, hogy ez vagyok én. A múlt egy ereklyéje... és talán az is maradok. Nem történik minden egyről a kettőre, két nap alatt nem fogok megváltozni. A múlt pedig pláne nem megy sehova, mindig ott lesz, mint egy utazótárs, vagy inkább mint egy teher, amit talán örökre vállaimon hordozhatok. De még nem állok készen arra, hogy mérlegeljem a dolgokat. Csak szeretnék... másra koncentrálni. Legalább, egy kis időre elfeledni mindent, ami béklyókba taszít. Ami megköt, ami hátráltat, és ami... nem. Ez a baj. A múlt nem hátráltat. Azért van, hogy tanuljunk belőle. Nekem is tanulnom kell belőle.
Vegyük Jyaku-t, és a félresikerült jutsuját. Az arroganciája abból fakadt, hogy a példaképeihez, az Uchikákhoz méltó módon egy Goukyakuu-val akart engem kiütni, hogy lenyűgözhesse a vizsgáztatókat. Azt hitte, ugyanúgy kell használni, mint a Karyuudan-t, azonban, túl sok chakrát használt fel, és emiatt egy szokásosnál nagyobb tűzcsóvával talált el, aztán kómába kerültem. Évekig hibáztattam őt, de aztán egyszer csak elmúlt. Miért? Mert elfogadtam? Jó, azt miért? Mi volt a tanulság, amit leszűrtem belőle? Talán azt, hogy én is lehettem volna ugyanannyira arrogáns? Talán azt, hogy játszi könnyedséggel alakulhatott volna ugyanúgy a sorsunk, csak ő feküdt volna kómában, nem én? És hibáztathatok egy gyermeket azért, mert nem gondolt bele tettei következményébe? Megbélyegezte őt, amit velem tett. Ha Nobuyuki úgy érezte magát, ahogy... akkor mi lehetett Jyakuval? Neki is látnia kellett szeretteim szenvedését. Neki is látnia kellett, mit okozott. De én mégis magamat hibáztatom, nem pedig őt. És azért, mert nem voltam ott. De a kóma miatt nem voltam ott. Jyaku miatt nem voltam ott. Mégsem őt hibáztatom. Mégsem tudom hibáztatni. Nem azért, mert nem akarom... hanem azért, mert rájöttem, hogy felesleges. Lezártam magamban a történteket. Már nem haragszom. Már nem ítélem el. Már nem kívánom a halálát.
Mi történne akkor, ha most kerülnék kómába hat évre? Emlékszem, hogy ettől féltem, mikor Kagirivel harcoltam. Szerintem...semmi. Lehet, hogy nihillisztikussá váltam az elmúlt pár hónap hatására... de lehet, hogy csak szimplán nincs mit vesztenem. Talán ez a gond? Annyi mindenem volt a múltban... amit nem értékeltem. Most pedig...
Elmosolyodom. Megvan. Megint ugyanazt a hibát követtem el. Annyira azzal voltam elfoglalva, hogy nem értékeltem, amim a múltban van, hogy elfeleljtettem, itt is van valamim. A jelenben is vannak dolgok, amikért érdemes élnem. Amikért érdemes küzdenem. És ugyanúgy, nem értékelem. Eltaszítom magamtól... a múltam miatt. Annyira annak elengedésével foglalkoztam, hogy észre sem vettem, vannak, akik a segítségemre, a támogatásomra szorulnak. Arra, hogy ott legyek nekik. Még mindig vannak, akiknek fontos vagyok, akiknek fontos lehetek, és akik fontosak lehetnek nekem.
- Értem... - szólalok meg végül.
Goto ismét csak ráncolja a szemöldökét. Nem lát a fejembe, még ha néha úgy is tűnhet. Azt hiszem, sikerült megtanulnom a leckét.
- Nem azért kell megtanulnom a Karyuudan-t, mert tudtam a múltban. Hanem azért... mert most van rá szükségem. Remek része lehet a repertoáromnak, végül is, sosem árt még egy tűztechnika. Ezután pedig... elmegyek Homurához, és elbeszélgetek vele a történtekről. Talán segíteni is tudok neki, nem tudom. Aztán... segítek magának újjáépíteni a szentélyt. - fordulok Goto-hoz. - És utána, magával is elbeszélgetünk.
- Ó? Talán van valami, amit tudni szeretnél? - kérdezi Goto.
- Mindent tudnom kell. - vágom rá. - Azért jöttem ide vissza, mert úgy éreztem, itt kell lennem, de hazudtam magamnak. Csak azért vagyok itt, mert azt hittem, ez az egyetlen dolog, amíg még ideköt. Foggal-körömmel kapaszkodtam a jelenbe, ugyanúgy ahogy a múltba is, mert annyira féltem attól, hogy ismét elveszítek valamit... de mégis, mit vártam? Persze, hogy sorra el fogok veszíteni mindent, ha nem is értékelem őket. Ha nem is küzdök azért, hogy megvédhessem, amim van. Ha nem szeretem, amim van. Ha nem értékelem, amim van. Ha tovább sietnék, csak elmennék a dolgok mellett, vagy hagynám, hogy elmenjenek mellettem, mint ahogy eddig hagytam. Még nincs késő, még vannak lehetőségeim, amiket ki kell használnom. A múlt a múlt marad... és nem vezekelnem kell az elkövetett hibáim miatt, hanem ki kell őket javítanom. És ha megtehetem, hogy segíthetek másoknak abban, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket én tettem... hát kötelességem megtenni. És nem azért, mert valami előírja, hanem azért, mert én így gondolom.
Goto elismerően bólint. Nem tudom, hogy megjátssza-e, vagy tényleg így gondolja, de őszintén szólva, nem érdekel. Nem foglalkozom azzal, mit gondol rólam. Tanítania kell, nem kedvelnie. Ha már tanításnál tartunk... még egy hibámat kell kiküszöbölnöm. Nem azonnal, hanem kis lépésekben, az elejéről indulva. Türelmesen, meggondoltan. A hibám pedig az, hogy úgy gondolom, mindent megtudok oldani magamtól.
- Szóval, mester... mit kell tennem, hogy ne használjak túl sok chakrát?
- Szépen, lassan kell haladnod. Ha azt mondod nincs semmi baj a chakra-kontrolloddal, nincs. Ne feledd: elme az anyag fölött. Ha valamiről úgy gondolod, hogy igaz... az is lesz. Ugyanez alkalmazható a hatalmas chakra tömegre, amit felhasználsz. Ezek mellett: ne egyszerre lődd ki a chakrádat... hanem ereszd útjára. Hagyd, hogy kiáramolhasson, ugyanúgy, ahogy beléd is áramlik.
- De akkor nem...
- Nem. A Goukyakuu-hoz kell minél többet kilőnöd minél gyorsabban, és még formáznod is. Itt a formázás és a kiáramlás egyszerre történik. Egy lángsugarat kell kilőnöd, az utólagos formázás csak akkor fontos, ha ragaszkodsz a sárkányformához, ami, mint tudjuk, lényegtelen. Egy pusztító technika akkor is egy pusztító technika marad, ha egy kibaszott pillangóvá formálod. - jegyzi meg Goto.
Pillangók...? Mi? Mindegy, ezt inkább ignorálom, de attól még fura volt. Koncentráljuk a lényegre. Hagynom kell, hogy kiáramoljon belőlem a chakrám... azt hiszem értem.
- Szóval, tűzlehelet. - vágom rá, majd neki is látok.
Keringetés. Tüdőbe juttatás. Összesűrűsítés. Hevítés... majd egy nagy levegő, és akkor szépen, lassan...
- KATON: KARYUUDAN! - üvöltök fel a kézjelek után, majd ismét egy hatalmas chakratömeget sikerül útjának eresztenem, ami inkább emlékeztet egy robbanásra, mint egy tűzcsóvára.
- Alakul, de még mindig túl sok. Újra! - kiált Goto.


***


Addig gyakorolok, míg ránk nem esteledik.
- Kawajiri, igyekezz, nem akarok a szabadban aludni, és háromnegyed óra, mire elérünk a faluhoz. Holnaptól pedig a szentély újjáépítésével foglalkozunk, ha nem tanulod meg egy órán belül sem, a te bajod. - mondja Goto.
Érzem, hogy kezdek fáradni... de tudom, hogy nem hiába. Van még chakrám... és az akaratom megvan.
- Nem kell egy óra, Goto... most sikerülni fog. - mondom önbizalommal telten, miközben visszagondolok az eddigi elfuserált próbálkozásaimra.
Túl sok chakra, vagy túl kevés... túlhevítés, nem elég alapos összesűrűsítés... mind amatőr problémák. De kit érdekel? Ez egy új technika, hiába tanultam meg gyerekkoromban, teljesen elfelejtettem. De érzem, hogy most sikerülni fog. Azt hiszem ennyi próbálkozás után megtaláltam a tökéletes módját annak, hogyan eresszem útjára a chakrámat, és formáljak belőle tűzcsóvát. Érzem, hogy sikerülni fog. Tudom.
Becsukom a szemeim. Keringet. Tüdőbe juttat. Sűrűsít... úgy, pont jó, remek... aztán hevít... nem Goukyakuu-szint, de majdnem, igen... és a kézjelek.
- KATON! KARYUUDAN! - üvöltök fel, majd egy pont megfelelő chakra-áramlatot eresztek ki a számon.
És... sikerül. Végre. Elégedett, büszke tekintettel nézem, ahogy egy igazi Karyuudan elevenedik meg szemeim előtt. Szebb, mint gyermekkoromban... és erősebb is. Profi munka. Miután végeztem, el is mosolyodom, majd féltérdre esem. Hivatalosan is elhasználtam az összes chakrámat.
- Jééééj... - mondja Goto unottan egy erőltetett tapsolás kíséretében.
Most már biztos, hogy furcsán viselkedik.
- Volt valami értelme annak, hogy egész nap kint álltunk a tűző napon, és az értelmetlen üvöltözésedet hallgattam. Gratulálok Kawajiri, sikerült elsajátítanod ismét azt a technikát, amit kilenc éves korodban is tudtál. Vagy tíz. Mindegy. Menjünk pihenni. - mondja Goto, majd elindul előre.
Heh... megszoktam már tőle az ilyesfajta viselkedést, bár, az ilyen erőltetett, túljátszott szarkazmust nem. Először a pillangók, most meg ez, mi történt vele...? Na mindegy.
Büszke vagyok magamra. Sikerült... megvan a Karyuudan. Persze még gyakorolnom kell, de Goto-t ismerve szarásig fogom. Az a lényeg, hogy egyszer sikerült, és tökéletesen. És semmivel sem érzem magam különbnek, mint fiatalkoromban, de ideje volt már arra a szintre lépnem, mint akkor. Mondjuk...nem. Ez nem azt jelenti, hogy csak most értem el fiatalkori önmagamhoz, hiszen már teljesen más vagyok. Megváltoztam. Akkor azért volt szükségem a Karyuudanra, hogy elmondhassam, jó úton haladok a tűz specializáció felé. Most pedig azért, mert meg akartam tanulni. Mert egy hasznos technika, kell ennél több? Nem hiszem... a tanulás öröme, mi? A siker édes íze. Nem hittem, hogy ezt valaha ismét érezni fogom, vagy, hogy visszaszerezhetem. De értékelnem kell az élet apró örömeit.És ha már itt tartunk...

Amit mondtam a Karyuudan elsajátítása előtt... komolyan gondoltam. Itt az ideje egy új ösvényre lépni, aminek köveit én rakom le magam elé. A magam útját kell járnom. És már tudom is, mi az első lépés.
Satoshi Kawajiri vagyok, vándor ninja... és, ja, ez minden. Satoshi vagyok, ismét. Önmagam vagyok. Ez... vagyok én. Nem a múltam vagyok, és nem az, aki régen voltam, hanem... hanem Satoshi Kawajiri. Olyan, amilyennek lennie kell, és úgy, ahogy annak lennie kell. Végülis ezt én döntöm el, nem? Sok mindent kell még lezárnom magamban, sok midnennek kell még utána járnom, és rengeteg munka áll előttem... de nem várhatom, hogy a sült galamb a számba repüljön, és minden kérdésemre a válasz egyszerűen az ölembe hulljon. Nincsenek előre megírt válaszok, melyek univerzális igazságok, amikkel mindenki elégedett lehet, amikből mindenki tanulhat. Magamnak kell megtalálnom a válaszaimat, magamnak kell megkeresnem őket. Szerintem igazam volt... univerzális, mindenre alkalmazható igazság nincs, ahogy tökéletes válaszok sem minden kérdésre. De, létrehozhatod a sajátod. Mindannyiunknak magunk kell megtalálnunk életünk értelmét. Van olyan, hogy nem tudjuk mit miért teszünk, vagy csak egyszerűen tesszük, amit teszünk, céltalanul, mindenféle meggyőződés, vagy tudatos meggondoltság nélkül. Nem kell mindenben értelmet keresnem, nincsenek mindenhol válaszok... mert mint mondtam, soha nem is voltak. Magamnak kell megtalálnom őket, és eddig azt hittem jó úton haladtam, pedig rá sem léptem. Mert az utadat nem magadnak kell megtalálnod, hanem magadnak kell felépítened. Tény, hogy nem elfelejtenem kell a múltam, hanem elfogadnom... de nem hunyhatok szemet felette.
- Majd lesz valahogy... és én döntöm el, hogy hogy. - mondom ki, miközben feltápászkodom és követem Goto-t.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: B
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 498

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Hyuuga Hinata on Pént. Jún. 16 2017, 10:45

Szép napot!

Elnézésed kérem, hogy ilyen hosszasan megvárakoztattalak! ^^" Kicsit in medias res volt ez nekem. Miiiiivan Nobuyukival, és-és-és mi történt Gotoval és Garouval?! Most el kell olvasnom az élményeid!  bounce

Na de lényeg a lényeg, a technikát illetően örültem volna egy kicsit részletesebb és hosszasabb gyakorlásának, hiába tudta már egyszer a karakter. Az előző tanulásodban is felhívtam a figyelmed erre, ezért a továbbiakban ha összecsapod a gyakorlórészt és a chakraelméletet, jön a csibeharagom és lesújt rád! Amit pedig még fontosnak tartok megjegyezni: Pillangó Karyuudan. *-* 

Komolyra fordítva, a tanulásodat elfogadoma technikát felírhatod az adatlapodra és megjutalmazlak továbbá +7 ch-val. ^^ "Gratulálok Kawajiri, sikerült elsajátítanod ismét azt a technikát, amit kilenc éves korodban is tudtál!" Very Happy 

Hinata

_________________

Mesélések:  Djuka Haruka, Hyuuga Emi, Teruya Sora, Ishihara Aki, Yukari Yama
Fagyasztva: Zake, Arakawa Kenichi, Djuka Orimi, Hyuuga Ayako
avatar
Hyuuga Hinata
Mesélő

Tartózkodási hely : Valahol stalkerkedik


Adatlap
Szint: S
Rang: Krumpli
Chakraszint: T-Takashi-dono

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Kawajiri Satoshi on Szer. Szept. 27 2017, 14:21

//Az elem feloldás élményen belüli tanulásához Tobiramától kaptam engedélyt.

Élmény típusa:
Tanulás

Tanulandó technikák: Fuuton Kaitou – Szél Elem Feloldás, Kaze no Yaiba – A Szél Pengéje
Technikák leírásai:

Fūton Kaitou // Szél Elem Feloldás
Az alapvető szél feloldás, melynek segítségével létrehozható maga a szél chakra. A segítségével a használó képes a kezei közé került tárgyakat kettészelni, puszta koncentrációval. Azonban legfeljebb ruhadarabokon, papíron, leveleken, köteleken van hatással. A chakrával rendelkező személy fizikai tulajdonságát kis mértékben változtatja: könnyed, légies mozgást eredményez.
Chakraszint: 10
Besorolás: E
Megjegyzés: Alap feltétel bármely Fuuton Ninjutsu elsajátítása előtt!

Kaze no Yaiba // A Szél Kardja
Hasznos technika, lényegében éles szélpengéket hoz létre, melyek a kellő időben használva kis távolságból akár fel is darabolhatják az ellenfelet.
Chakraszint: 300
Besorolás: B
Használója: Baki//



Szabadság

Majdnem egy hét telt el az elhatározásom óta, hogy hátrahagyom a múltamat. Nem tudom pontosan, hány napja tértem vissza a szentélyhez, mondtam meg Goto-nak,hogy vele tartok, hiszen a napok már gyorsan telnek. Gyorsabban, mint eddig bármikor. Már nincsenek álmatlain éjszakáim. Nem kelek fel verítéktől tajtékzóan, nem gyötörnek múltbéli rémképek, nem foglalkoztat a „mi lett volna, ha”. Szabadnak érzem magam... szabadabbnak, mint eddig bármikor.

Mikor gyermekkoromban a barátaimmal a faluból kiszökve, végigrohantunk egy üres, hatalmas mezőn, kitártam a karjaimat. Hagytam, hogy a szél simogassa az arcom. Beleszimatoltam a tiszta, jóleső tavaszi levegőbe. Akkor, azt hittem, hogy az az igazi szabadság, és tényleg az volt: egy gyermeknek. De most, felnőtt emberként, férfiként, a tudat, hogy nem kell többé vezekelnem, tett igazán szabaddá.
Már nem töprengek annyit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem gondolok a múltra, nem hiszem, hogy valaha el fogom felejteni a velem történteket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolok a jövőre, hogy nem tartom kilátástalannak a harcunkat. De reményem azonban van. Ha azok után is sikerült megbocsátanom magamnak, amit tettem, akkor számunkra is van remény. Képesek lehetünk győzedelmeskedni. Ha Shirohime tényleg annyira veszedelmes, mint azt Goto mondja, akkor egy héttel ezelőtt azt mondtam volna, hogy lehetetlen, és csak szimplán elmenekültem volna. Annak a karjaiba rohantam volna, aki befogad. Nem válogattam volna. De most már, nincs szükségem arra, hogy vigasztaljanak. Mint mondtam, megtettem az első lépést az ezerlépéses úton.
Goto-val már napok óta csak eddzünk, míg a falusiak segédkeznek a szentély újjáépítésében. Goto a hatalmas, tomboló vihart nevezte meg a Bishamontennek felálított templom pusztulásnak okaként, elvégre mindenki látta a viharfelőket, és a vad, cikázó villámokat. Azonban, azok után, hogy Goto beszámolt nekem arról, mi is történt a szentélynél igazából, már tudom, hogy ez nem igaz. A mennyek csatájában omlott össze Bishamonten apátsága. De a háború istene még velünk van. A szobra még mindig büszkén áll, bármi is történjék azzal a hellyel, ahova a harcosok jártak áldásért. Már rég nem könyörgöm az isteneknek, de még hiszek bennük. Talán soha nem is fog elmúlni a beléjük vetett hitem... de már magamban, jobban hiszek. Én vagyok az egyetlen ember, akire igazán számíthatok.
A karjaimat, a Nan Kaizou segítségével liánként használva cikázok a fák között. A gondolatmenetem még mindig annyira gyors, mint ezelőtt, sőt, már élesebben vág az eszem, mint valaha. Ismét elkezdtem olvasni, igazi könyveket, nem csak a naplómat. Az elmémet, a testemet, és a szellememet is eddzem. Így lehetek csak igazán jobb, erősebb... és így válhatok csak azzá a shinobivá, aki lenni akarok.
Goto előtt érek földet. Hitetlenkedve bámul rám, mire a szokásos, kimért stílusán szólal meg.
- Elgondolkoztam. Csináld újra. - mondja.
Egy mosolyszerűség szegődik a szám szélére. Tudom, hogy nem kalandoztak el a gondolatai, jól számolt. Egyszerűen csak az elvártnál sokkal jobban teljesítettem. Ismét nekilátok, és követem az útjelzőket. Miután végeztem, ismét Goto előtt landolok, kecsesen, és profin.
- Negyvenöt másodperc. - mondja elégedetten. - Még egyszer.
Bólintok, majd ismét körbejárom az erdőt, közben pedig elgondolkozom. A fogadóban szállunk meg, a faluban, minden este, ahol még mindig nem vagyok szívesen látott vendég, így már hajnalhasadáskor elhagyjuk azt. Korábban kell kelnem, de sebaj, mert a nap végére annyira kimerülök, hogy már szinte azonnal elalszom. Az első két napban így volt, aztán végül szorítottam egy kis helyet az olvasásnak is. A falusiak még mindig nem bocsátottak meg nekem a Juunichi ellen vívott küzdelmem eredményéért. Megaláztam a bajnokukat, a falujuk büszkeségét. Visszagondolva már... tényleg badarság volt. Mondvacsinált okokat kerestem arra, hogy kitöltsem valakin a dühömet, Juunichi pedig egy olyan célpont volt, akire igazán könnyű haragudni. Úgy bánik az öccsével, akár egy állattal, ráadásul még egy fennkölt nemes is. Az első mondata után meggyűlöltem, de nem azért voltam rá igazán haragos, hanem azért, amit a háborúról mondott. De nem is olyan régen, nem ugyanezt gondoltam én is? A háború felesleges. A békére kellene törekednünk. Mindannyiunknak. Ennek ellenére számított nekem szeretteim áldozata, abban az általam feleslegesnek titulált háborúban. Ellent mondtam magamnak... egyszerűen csak foggal körömmel kapaszkodtam abba, ami már elmúlt. De, ugyanúgy, ahogy az is, már maga az időszak is elmúlt, hogy így tegyek.
Gondolataimnak végül sikerül annyira összezavarnia engem, hogy az utolsó faágtól ügyetlenül rugaszkodok el, és sokkal magasabban zuhanok a föld felé, mint terveztem. A szemeim elkerekednek, izmaim megfeszülnek, a másodperc tört része alatt hozok meg egy tudatos döntést: chakrát koncentrálok a lábamba. Enyhítem a zuhanás erősségét, és talpra érkezem, pont Goto elé. Büszkén, fülig érő mosollyal nézek rá.
- Hm, nézzenek oda... - mondja Goto egy félmosollyal. - A fiú, akinél még egy akadémistának is jobb volt a chakra kontrollja.
- Változnak az idők. - mondom büszkén.
- De az elvárások nem. Taijutsu edzés. - jelenti ki, majd megropogtatja végtagjait. - Sokkal erősebb vagyok nálad. Hogyan védekezel?
- Nem védekezem, értelmetlen. - vágom rá, miközben én is kinyújtóztatom végtagjaimat. - Úgy is áttörnéd a védelmemet. Chakrát töltök az ökleimbe, melyek találkoznak a tieiddel, hogy megtévesszelek, és elhitessem veled, hogy az erőm megegyezik a tiéddel.
- És hogyan számítod ki, mennyi chakra kell?
- Elemzem a tartásod, a külsőd, a reflexeid, és a mozgásod.
- Remek! Lássunk hozzá. - mondja Goto elégedetten. - Először lassú leszek, aztán egyre gyorsabb.
- Gyerünk. - mondom, majd körözni kezdünk, közel egymáshoz.
Goto rám is méri az első ütést, lassan, és erőtlenül. Saccolok, mennyi chakra kell. Kicsit többet töltök bele, mint kellene, így az öklöm eltaszítja az övét.
- Túl sok. - vágom rá, majd jelzek neki, hogy jöhet a következő.
Miközben a chakrakontrollos taijutsu edzésünket tartjuk, Goto megszólal.
- Légies, és gyors volt a mozgásod, mint egy igazi katonosnak. Azonban könnyed is. Sokat haladtunk az elmúlt pár napban... meglepően sokat. Mi történt?
- Visszamentem Konohába, hogy szembenézzek a múltammal.
- Meglátogattad a szeretteid sírját?
- Igen. A bocsánatukért esedeztem. Nobuyukiért főleg.
- Még mindig magadat hibáztatod érte?
- Persze. Örökké magamat is fogom. De nem vagyok szörnyeteg. Nem azért tettem, mert végezni akartam vele, hanem azért, hogy ne kelljen tovább szenvednie.
- Nemes cselekedetnek tartod?
- Nem. Szükségesnek. - mondom ki, mikor ismét összeérnek az ökleink.
Ezúttal tökéletesen elég chakrát vezettem bele, egy kisebb széllökés is keletkezik, mely meglibbenti mindkettőnk haját. Goto ismét egy félmosolyt ejt felém.
- Na ez... a chakra-kontroll. Már érted a lényeget. - mondja, majd az ütései gyorsabbra váltanak.
Már alig tudom vele tartani a lépést, de azért még csak-csak sikerül. Végül, Goto egy hihetetlenül gyors mozdulattal lendíti meg a karját. Tudom, hogy nem háríthatom az öklömmel az övét, így inkább hátrahajolok, és lemegyek hídba, majd a kezeimmel megtartva magam a földön, mindkét lábammal előrerugaszkodom, és a sípcsontjába talpalok, chakrát töltve a tagjaimba. Ezután a földről mosolygok rá elégedetten.
- Látom kezdesz hozzászokni a harc hevéhez. És kezdesz shinobiként gondolkodni. - mondja Goto elégedetten, majd a kezét nyújtja felém, én pedig belemarkolok.
- Ha nem tudok elbánni egy ellenféllel, akkor meg kell lepnem. Nincs olyan, hogy legyőzhetetlen.
- Örülök, hogy így gondolod... de annak is örülnék, ha nem csak azért mondanád ezt, mert elolvastad a Háború Művészetét. - mondja Goto egy félmosollyal.
A fejemet vakarom zavaromban.
- Remek könyv.
- Az. De hiába sajátítod el a filozófiát, tapasztalatra van szükséged. Gyakorlatra. És... egy szélesebb repertoárra.
- Egy új technika? - kérdezem, a szemöldökömet felemelve.
- Nem. Egy új elem. - hangzik a válasz.


***


A földön ülök, lótuszülésben, a kertben. Shion most nincs itt, a Doktorral ment el a falba. Hallom, ahogy a falusiak éppen barkácsolnak, és az építkezés vezetői utasításokat adnak ki egymásnak. Körülöttünk tesznek vesznek, miközben Goto és én a kertben vertünk tanyát.
- Hogy fogok koncentrálni ebben a hangzavarban? - kérdezek rá.
- A kihívás része. Téged elnézve, van egy... gyanúm. Szerintem képes lehetnél a szél elem feloldására.
- A szél elem...? - kerekedik el a szemem.
Nobuyuki egy fuuton mester volt. Sajnos sosem láthattam saját szememmel, de szeretném azt hinni, hogy Konohában a legjobb volt. Egy egész iwai hadtestet győzött le a háborúban, mint hallottam. Olyan, mintha a nyomdokaiba lépnék... vagy inkább olyan, mintha csak nyomatékosítaná testvéries kötelékünket az, hogy Goto szerint én is képes lenné kfeloldani. De hogyan? Mielőtt rákérdezhetnék, mesterem folytatja.
- Természetes affinitásod van a tűz elemhez. Abban vagy, és leszel is a legjobb. A tűz leghűbb, és legjobb barátja, egyben legnagyobb ellensége a szél.

Elmosolyodom. Ismerős...
- Most szabad vagy, akár a madár... könnyed. Sodródsz az árral, de nem te vagy a sodrás. Te vagy a szél, mely megzavarja az állóvizet. - fejezi be Goto.
- Azt mondták nekem, lehetetlenség, hogy második elemem legyen, annyira rá vagyok hangolódva... - kezdek bele, de Goto félbeszakít.

- A lehetetlenre szakosodtam. Volt egy tanítványom, akiről úgy tudták, tehetségtelen. Sosem lesz belőle shinobi. Nem hogy saját technikái nem lesznek, melyről oly sok híres magunkfajtát ismerünk, hanem az alapvető chakramanipulációs technikákra is képtelen lesz. Ennek ellenére egy raiton mestert csináltam belőle. Ma már három eleme van. Három. És kialakított egy saját stílust. Mindezt, egy tehetségtelen senkiből, akiről még a családja is lemondott. Ez vajon nekem köszönhető, vagy neki? - hangzik a kérdés Goto szájából, miközben kihúzza magát, és karjait összefonva várja válaszom.
Goto szavait hallva gondolkodóba esem. Ez... biztosan Ikaruga, a raiton mester, azaz Fuudou Yasuhiro, a Doktor fia. Ő az, aki képes volt elpusztítani a szentélyt... régen egy tehetségtelen senkinek tartották? Ismerősen cseng a történet, bár nem hiszem, hogy én valaha képes lehetnék egy olyan masszív épületet a földdel egyenlővé tenni.
„Nekem köszönhető, vagy neki”? Ízlelgetem magamban a kérdést. Kis habozás és gondolkodás után válaszolok.
- Neki.
Goto bólint. Egyértelmű volt a válasz. Goto nem vitte véghez a lehetetlent: a lehetetlen egyszerűen nem létezik. Az akaraterő számít. A chakrát már egy örökkön örökké táguló, változó, háborgó óceánnak képzelem el. Az árral szemben úszni is lehet, csak nagyobb erőbedobást igényel. A chakra a lélek része, egy ninja számára, szelleme egészébe is beleissza magát. A lelkünk akár egy meder, melyben az óceán otthont talál magának. Merítünk a vízből... és magunkénak tudjuk azt. Számomra olyan volt, mintha a tenyeremben hordozva azt a csöppnyi vizet, amit sikerült kiragadnom az óceánból, úsznék kétségbeesetten a part felé, az árral szemben. De a part nem létezik. Eggyé kell válnom az óceánnal.
Még magamat is meglepem bölcs gondolataimmal. Legalábbis azt hiszem, hogy bölcsek. Lehet, hogy faszságot beszélek, de muszáj valamiféle spirituális vonatkoztatást találnom. Bár az is lehet, hogy az ilyenekre nem létezik olyasmi. Puszta akaraterő, és kitartás.
- Koncentrálj. Zárd ki a körülötted lévő hangokat. Tudom, hogy a szél elem ott lakozik benned, de neked nem csak tudnod, hanem érezned kell. Eggyéválnod vele. Egy szellő visz téged előre... a szabadság szele. Ne hagyd, hogy az áramlás irányítson téged: irányítsd te.
Becsukom a szemeim. Meditálni kezdek... minden hangot kizárok. Az álomkép megelevenedik előttem: csak én vagyok, és az óceán. Az óceán fölött ülök. Lebegek. Hallom a víz sodrását, a sirályok rikácsolását, érzem magamon a lemenő nap melegét. A hideg tengeri szellőtől libabőrös leszek. Vizualizálom a képet. Egy szellő visz előre. Szabadon szállok, akár a madár. Alattam pedig az óceán. Ki kell nyújtanom a kezem, és merítenem belőle. De a part nem létezik. Lenyelem a vizet? Nem... a részemmé kell válnia.
- Mi ez a hirtelen magamba vetett hit? - gondolom magamban. - Hogyhogy ennyire hiszek Goto szavainak?
Még pár nappal ezelőtt is, mást sem tettem, csak kételkedtem a képességeimben. Most pedig úgy érzem, mintha bármire képes lennék. A múltam a részemmé vált, elfogadtam azt. Ez az oka. Képes voltam magamnak megbocsátani, képes voltam véghezvinni valamit, amiről úgy gondoltam, hogy lehetetlen. Garou hihetetlen erejű ütését is kibírtam, és még talpon maradtam utána. Juunichit is sikerült legyőznöm. Már szinte ösztönösen használom a chakrámat.
A víz, mely a tenyeremben van a részemmé válik...
- Majd átalakul. - hasít belém villámcsapásként a felismerés, ahogy halkan suttogom ezeket a szavakat.
Ez az. Az öngyűlöletem önbizalommá avanzsált. A magamból kiveszett hitem, magamba vetett hitté vált. Vizualizálom, ahogy a kezemben lévő vízbe fújok. A számból keletkezett légáramlatból a víz cseppekké válik, és a levegőben, szép lassan száll. Esőcseppekként halad a felszín felé.
A való világban kinyitom a szemeimet. Közben látom, hogy a szélesre tárt tenyerembe egy falevél esett. Koncentrálni kezdek, a sima chakrámat szél chakrává alakítom. A vizet, az óceán egy részét, elfújom. Ezernyi apró cseppé válik, melyek szállingóznak a levegőben, körülöttem. A szél chakra mozgatásával darabokra szelem a kezemben levő levelet.
Az arcomon érzem a fújdogáló szellőt. Már másképp látom. Megmozdítom a karomat... a mozgásom légies. Gyors. És könnyed.
- Igaza volt... - mondom hitetlenkedve.
Tényleg képes voltam rá. Goto látta bennem azt, amit más nem. Amit még Sogi-sensei-nek, vagy Kawashironak sem sikerült. Mindketten tudták, hogy csiszolatlan gyémánt vagyok, de Goto volt az, aki igazán belekezdett a faragásba. Igazából nem az előző mestereimmel volt a baj, hanem velem. Gyémántként, törhetetlen voltam. Hagynom kellett, hogy faraghassanak.
Goto elmosolyodik, és egy bambusztokot nyom a kezembe.
- Ezt szeld ketté. Tökéletes arányban. - mondja Goto.
Ahogy meghallom a „tökéletes arányban” kifejezést, egy pillanatra inamba száll a bátorságom, de aztán erőt veszek magamon. Sikerült magadnak megbocsátanod, Satoshi. Sikerült dűlőre jutnod a múltaddal, végre, oly hosszú idő után, mely valójában oly kevés volt, de egy örökkévalóságnak hatott számodra. Bízz magadban. Légy egy az óceánnal... hagyd, hogy a részeddé váljon, hogy aztán kedvedre alakítsd azt. Pont, mint a lényeddel, a gondolataiddal, és a lelkeddel... ne az árral szemben ússz, hagyd, hogy a változás szépen, fokozatosan következzen be.
- A magam ura vagyok. - jelentem ki határozottan, majd koncentrálni kezdek.
Elképzelem, ahogy a bambusztokot kettészelem. Képzeletemben az akaratommal választom ketté az óceánt. A chakrakontrollom már olyan, mint az a szintemtől elvárható. Ez egy alap, akadémiai feladat. Lehet, hogy a fuuton a második elemem, de mint Goto mondta, a tűz társa. Pont mint Nobuyuki volt az enyém. Könyörületből végeztem vele. Ezt tudom, és elfogadom. Bűnhődjek érte, ha kell. De most... ez a bambusztok képviseli az elmúlt fél évben dominánssá avanzsált énemet, melyből kivettem ami nem kell...
Ekkor a bambusztokot egy láthatatlan szélpenge szeli ketté, pontosan egyenes aranyban.
- ...és meghagytam azt, amire szükségem van. - fejezem be, gondolatomat hangosan kimondva, és elégedetten szorítom ökölbe a kezem.
Érzem, ahogy a bambusztok kezemben maradt része megolvad. A sima chakrámat katon chakrává alakítottam, képzeletben gőzzé változtattam a vizet. A forró, cseppfolyós masszává vált anyag kicsöpög kezemből, ahogy a tenyeremen egy kisebb égési sérülés keletkezik.
Goto elmosolyodik.
- Ne bízd el magad túlságosan, ez egy alapgyakorlat volt. Fogékony vagy a tűz elemre, így azt sajáítottad el először. Még akkor is, mikor eljöttél hozzám, már képes voltál úgy irányítani, akár egy chuunin. A fuutonnal nem lesz így. Foggal-körömmel kell küzdened mindenért, amit el akarsz benne érni... azonban, nem értek azzal egyet, hogy a tanítványoknak idő kell ahhoz, hogy fejlődjenek, és hagyni kell, hogy a folyó a maga medrében folyjon. Nem. Háborogjon, és váljék szökőárrá.
Goto-ra tekintek, miközben hallgatom. Szerintem tudom, mit akar mondani.


***


Ismét az erdőben vagyunk, egy tisztásnál. Egy tölgyfa előtt állok. Sokszor ütöttem, és rugdostam az edzéseink során, a nyomai még meglátszanak, de sosem sikerült eltörnöm.
- A technika neve Kaze no Yaiba, azaz a Szél Pengéje. A fuuton chakrádat egy helyre koncentrálod, pont úgy, ahogy a bambusztokot átvágtad. Azonban, ezúttal azt célzottan teszed, a széltömeg, melyet útjára eresztesz, robbanásszerűen oszlik szét, áramlata apró pengékké válik, melyek szétszabdalják ellenfeledet. Esetedben azt a fát, ott. - mutat Goto az öreg tölgyre.
Goto lényegre törő, ködös magyarázatait már megszoktam, így próbálom fejben értelmezni a dolgokat, miután megmutatta a kézjeleket, melyeket meg is jegyeztem. Hiszek magamban... menni fog. Ő maga is mondta, hogy foggal-körömmel kell küzdenem, hogy bármit is elérjek ennél a szél elemmel, hiszen alapjáraton nem arra vagyok a legfogékonyabb.
Szóval... a kezembe koncentráltam a chakrámat, melyet elemi chakrává alakítottam, és így vágtam át a bambusztokot. Olyan volt, mint egy erősebb áramlat, mely képzeletemben kettészelte a víz felszínét. A fa esetében, ismét egy helyre kell koncentrálnom, de ezúttal célzottabban, kiterjesztve. Szóval igen, olyan, mint egy széllökés. Vagyis inkább, mint ha a szél pontosan csak egy helyre koncentrálódna. Vizualizálom a képet a fejemben. Az ezernyi cseppekre szakadt víztömeg, melyet tenyereimmel kiemeltem az óceánból, most ismét összeáll, majd a vízfelszínének csapódik. Ismét cseppek keletkeznek belőle, melyek elpárolognak. Sebet ejtenek az óceánon, mély vágásokat. Az óceán ezúttal nem a chakrafolyamot jelképezi.
Hm. Ezt a példát szerintem már túlhasználtam. Szóval, az elméleti része az, hogy a kezedbe koncentrálod a szélchakrádat, nem magát a szelet irányítod, chakrabehatással. Testenkívüli irányítást, mely testbelülivel indul, pont mint a legtöbb katon technika. Kicsit olyan ez, mint a Goukyakuu, bár enyhén bonyolultabb, de lehet csak azért gondolom így, mert a Fuutonban még tapasztalatlan vagyok. Azonban, hiszem, hogy sikerülhet elsajátítanom ezt a technikát. Hiszek magamban. És ez újult erővel tölt fel. Az előbbi sikereimből felbuzdulva értékelem át a fejemben ismét az elméleti részét.
Szóval, fogom magam, és a kezembe koncentrálom a chakrámat, majd útjára eresztem. Ezután, a széltömeg, amint eléri célját, pengékké oszlik, amik megsebzik az ellenfelet. Felszabadítom a szélchakrámat... először nehezen megy, majdnem katont sikerült, de izgatott vagyok. Itt nem elemi formázásról van szó, hanem ismét csak, színtiszta chakrakontrollról. Oly sokat haladtam már... ez sem lesz nehéz.
Órák sokasága telik el, már be is esteledett. Patakokban folyik rólam a víz. Goto már ebédelt és vacsorázott is mellettem, én még csak nem is ettem. Kezdek fáradni, és kezdek rendkívül éhes lenni, de nem figyelek rá. Csak az érdekel, hogy tökéletesen elsajátítsam ezt a technikát. Na jó, ha nem is tökéletesen, legalább sikerüljön véghez vinni. Egy magasabb szintű technikával indítani azonnal elemfeloldás után... de nem fogok csalódást okozni magamnak. Tudom, hogy képes vagyok rá, vagyok azon a szinten. A magamba vetett hitemet nem akarom, és nem is fogom elveszteni. A szabadság érzése kerít hatalmába, ismét... a tenyeremre tekintek.
Ismét belekoncentrálom a szélchakrámat, és útjának eresztem. Egy széllökés, egy lökéshullám keletkezik belőle, mint már oly sokszor. A tölgyfán már rengeteg sebet ejtettem, ez csak egy újabb mély vágást eredményez, de nem éri el a kívánt hatást. Próbáltam már darabjaira bontani mielőtt célt érne, de a szél rendkívül szeszélyes, nem olyan, mint a tűz. Az áramlatnak önmagától kell darabjaira esnie, és kisebb szélhullámoknak pengékként darabjaira tépnie a fát. Legalábbis azt a részét, amelyikbe koncentrálom. A kiterjesztés már megy. Az elméleti része megvan. Akkor mi a gond? Megint a rohadt chakrakontroll?!
Kezdek ideges lenni, így kifújom magam. A fát nézem. Azt a rohadt fát. Rengeteg sebet ejtettem rajta, de mikor fogom feldarabolni? Mi lehet a gond, mi lehet a gond... állj. Mi van, ha nincs gond? Mi van, ha csak rosszul álltam hozzá? Mi volt az eredeti példám? A víz felszínének csapódik a gömb, és darabjaira esik. Miért kellene odacsapódnia? Célzottan kell használnom a technikát. Goto azt mondta robbanásszerűen oszlik szét, nem én oszlatom szét. Mást sem tettem eddig, csak megszüntettem azt a rohadt technikát, és lecsökkentettem a hatását. Egy megfáradt, vonatott nevetést hallatok, melyre Goto felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit.
Na még egy óráig gyakorlok. Már egyre jobban megy... mire végre csak sikerül. Célzottan hozok létre egy széllökést, mely magától foszlik szerte. Puszta testenkívüli irányítás. Áramlat kell hozzá, de azt létre lehet hozni puszta fuuton chakrával. Sima chakra, elemivé alakítás, áramlat, majd koncentrálás egy helyre, és szertefoszlás. Pengék.
Utolsó próbálkozásomnál, melybe mindent beleadok, és utána térdre is esem, de azért a szemem sarkából még látom, hogy a szélroham eléri a fát, és hatalmas sebeket ejt rajta. A tölgy végül megadja magát, és felém kezd dőlni, de Goto a karjával kapja el. Chakrát koncentrált bele, így megtartja.
- Kaze no Yaiba. - szólal meg Goto, majd a fát ezernyi apró darabra szabdalja az ő verziójával.
- Egyszer én is eljutok majd arra a szintre. - mondom lihegve.
- Gyakorlással biztos. De egyelőre elégedj meg ennyivel. - mondja, majd ismét felsegít.
Ketten megyünk a falu felé. Úgy egy háromnegyed óra kell, mire elérünk hozzá.
- Egész végig rosszul gondottam. Puszta testen kívüli irányítás volt. A generált áramlatot kellett befolyásolnom. A saját chakrahatásomat manipulálni, csak annyi különbséggel, hogy én hoztam létre. - mondom, miközben Goto vállára támaszkodom.
Nagyon kimerültem. Nem csoda, hisz egy számomra teljesen új elem középszintű technikáját sajáítottam el. Nagyon kezdetleges formában, de csak további gyakorlás szükséges a kivitelezéshez.
- Ne bonyolítsd túl. Gondolj a chakrára úgy, mint szellemed egy részére, melyet szabadon irányíthatsz, úgy, ahogy a lelked milyenségét is tetteiddel, gondolataiddal befolyásolod. A chakrával sem másabb a helyzet. - mondja Goto, miközben előretekint.
- Kezdesz úgy beszélni... mint egy igazi mester. - mondom mosolyogva.
Goto nem szól semmit, csak tovább kísér az úton. De tényleg így van. Amióta megalázkodott előttem, a büszkesége ellenére, mert úgy tudta, így a helyes, úgy érzem, megszűnt a köztünk levő korlát. Miután mondtam neki, hogy vele tartok, arcára alig leplezhető boldogság ült ki. Nem tudom, hogy miért... talán azért, mert ahogy mondta, már bajtársak vagyunk. Többek, mint mester és tanítvány. Szerintem kezdünk másképp nézni egymásra. Talán a végén barátokká is válhatunk. Testvérekké,a hogy ő is mondta. De egyelőre, jó így is. Mindent csak kis lépésekben.
Végül eljutunk a fogadóba, ahol találkozom Shionnal és a Doktorral, de ügyet sem vetek rájuk, egyszerűen csak kidőlök. Kíváncsi vagyok, mit hoz a holnap... de egy biztos: jó, hogy végre van hitem önmagamban.
Kawajiri Satoshi vagyok, vándor ninja. És ma egy új szintre léptem, sikerült végre túllépnem a korlátaimon. De ez még csak a kezdet. Csak egy újabb lépés a sok közül... de az is haladás.
avatar
Kawajiri Satoshi
Játékos

Taijutsu Pontok : 59

Specializálódás : Keiko :'(


Adatlap
Szint: B
Rang: Vándor Ninja
Chakraszint: 498

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Hatake Kakashi on Szer. Szept. 27 2017, 14:49

Kakashi gyors értékelése következik, avagy szerencséd, hogy betegen is a Gundant böngészem.

Az írásmódodról kivetnivalót még akarva se tudok kitalálni, pedig hidd el, megpróbáltam. Ami igazán szembeötlő számomra az az, hogy míg én akadozva írok és el-elszakadozott fonalakból kreálok egy összképet, addig te egy fonalat viszel végig, elejével, közepével és végével. Ezt félretéve kellemes iromány volt és csak egy hibát véltem felfedezni. Én kifejezetten nem szeretem az egy napos tanulásokat, főleg nem, hogyha új elemről van szó. Mondjuk lehet így betegen elsiklottam a részen (remélem nem) ami taglalja, hogy két napos az esemény, de egy ilyen újdonságnál én legalább 6-7 napot vettem volna igénybe, jobbik esetben is 5-öt. Ha a jövőben ezt észben tartod, akkor maximum jutalmas tanulásaid is lehetnek.

A kidőlt tölgy törzsében +8 Ch-ra és +1 Tjp-re bukkansz.

_________________

Mesélések:  Ayanokoji Hinami, Ayanokoji Ikari, Ayanokoji Nozomi, Kenshiro Izuna-Kenshiro Mika, Lanmao, Kawajiri Satoshi, Hyuuga Emi
avatar
Hatake Kakashi
Mesélő

Specializálódás : Csendben maradás

Tartózkodási hely : Maszk mögött


Adatlap
Szint: S
Rang: Haraggombóc
Chakraszint: Yeah boiii

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Satoshi Kawajiri

Témanyitás  Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.