Misaki Kiyoko

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Misaki Kiyoko

Témanyitás  Misaki Kiyoko on Pént. Okt. 27 2017, 21:31

Meh... életem első tanulása élményben. Egyétek, vigyétek.

Elsajátítandó jutsu:
Démonikus Illúzió: Leereszkedő Halál Jutsu // Jigoku Kōka no Jutsu

Hatás: látás, hallás
Leírás: Az illúzió egy grandiózus hatást hoz létre az égen, amihez a létrehozónak jókora területet kell látványosan módosítania az áldozatok érzékeiben, hogy az hihető és valóságosnak tűnő veszélyforrássá váljon.
Példa: A ninja egy tűzgolyót hoz létre az égen, ami zuhanni kezd.
Megjegyzés: A technika időzített Genjutsuként is működik, azonban csak a látásra és a hallásra hat, fájdalomérzetet nem képes okozni!
Chakraszint: 500
Besorolás: A
Időbeli elhelyezés: Az Amegamiban való tartózkodás alatt (két hét magányban)
 
 
Két hét telt el azóta, hogy az Amegamiban tengetem napjaimat. Egyedül voltam. Bár már megszokhattam, hiszen az életem is mindig magányosan telt, volt mégis valami, ami miatt ez a sötétség elviselhetetlenebb volt, mint valaha. Úgy tűnt, Mirubi hiába szándékozott itt tartani, közeledtemre mindig egy lépés távolságot tartott, mintha félne tőlem.
Azóta minden reggel a tükörbe nézek csak azért, hogy megtudjam, mégis mivégre lát másnak, mint amilyen valójában vagyok. Hiába kerestem a hibát, egyszerűen nem találtam… az is lehet, nem az arcomon van a baj, hanem mélyen belül… de talán ki kellene tépnem ahhoz a szívem, vagy megragadni a lelkem, hogy aztán nagyítóval megvizsgáljam, mégis mi az a sötét, ami Mirubit zavarja?
Persze… nagyapának mindig igaza volt, amikor azt mondta, hogy a férfiak félnek a szép lányoktól. De az, hogy az ember hogy néz ki, nem mindig a valóság. Hiszen az arcom elfedi azt, ami belül van. Mirubi talán attól fél, ami bennem lakozik; talán szépnek tart, de belül romlottnak, mert nem ismerheti meg azt, ami ott lapul. Ezért nem is ítélem meg, viszont hiába mondom el neki a teljes igazságot, hogy soha az életben nem bántanám, mert megadta nekem azt, amire a legjobban vágyom, ő ezt aligha hiszi el.
Kezdetben mindennapos volt, hogy láthattam, és kerestem a társaságát, nem azért, mert nagyobb dolgokra vágynék irányában, egyszerűen csak azért, hogy elhessegessem az egyedüllét gondolatát. Ő érdekesebbnek tűnt, mint Kouzenmaru és Igameku, akik az első nap idehoztak. Mégis úgy tűnt, másfél hét után be kellett érnem velük. Az első napokban nehezen kezdeményeztem velük beszélgetést, főleg Igamekuval, akiről elmondta Mirubi, hogy nehéz gyerekkora volt, ezért talán nehéz lesz vele szót értenem. Talán nem is ez volt a zavaró benne, hanem az, hogy amint megjelentem, ő még csak palástolni sem próbálta, hogy mennyire elpirul a jelenlétemben, vagy ha szóra kell nyitnia a száját, az első két szót dadogva alig tudja kimondani, aztán hirtelen megered a nyelve, és alig tudom nyomon követni őt. Idővel sikerült kicsit feloldódnia, de mindig nehezére esett rám néznie, én pedig igyekeztem elütni az időt, ha éppenséggel Kouzenmaru nem vitte magával a szervezet ügyeit intézni – elvégre egy öregemberrel nem tudok bújócskázni! (Igen, korom ellenére szükségem van ezekre az aprócseprő gyermeteg játékokra, hogy leküzdjem saját szellemeimet, melyre majd máskor térek ki.) És persze Igameku nagyon jó próbababa volt, gyakorolhattam rajta a hajvágást, így legalább nem volt minden alkalommal zsíros a frizurája, és már szebben is nézett ki. No meg a szórakozás kedvéért ki is sminkelhettem és mindig azzal poénkodtam, hogy nagyon jó modell lenne belőle. Az a baj, hogy elhitte.
Egy nap edzés alkalmával Igameku megjegyezte, hogy egész szépen bánok a katanával, de lenne még hova fejlődnöm, hiszen erős nő vagyok, erős akarattal, de a technikáim vészesen fogyóban vannak. Kouzenmaru nem tud tanítani, ahogyan ő sem. Így egyetlen ember jöhetett számításba, mégpedig a nagyapám. Viszont a fene sem tudja, hol lehet ilyenkor az a vén kujon! Most, hogy eljöttem Iwagakuréből – annak már hét éve -, akkor Takigakuréba költöztünk. Biztos, hogy ott van, elvégre semmi pénzért nem menne vissza Iwába, mert mindig arról beszélt, hogyha meglát még egyszer egy földi patkányt, akkor mindenhova csapdát rak, bepatkánymérgezi azt is, akinek két anyja van.
 
Mire elértem Takigakuréba kisebb feltűnés nélkül, és némi összetűzésbe keveredve, beletelt némi időbe. Sikerült lekenyereznem egy kereskedőt, hogy átvigyen a határon, egyébként is tudtommal azt se tudják, hogy ki vagyok. A kereskedőnek meg nagyon tetszettek a… sárgadinnyék. Megígértem neki, hogyha átvisz, akkor elintézem neki, hogy egy egész földet kapjon belőle, persze hazudtam, mert nekem nincsenek nőkkel kapcsolataim. Amint megérkeztem, első dolgom volt, hogy megkeressem rég nem látott nagyapám, Misaki Satoshit. A régi házat kerestem, ahol még én éltem a társaságában; tudniillik, nagyapám sosem hagyta el azt a házat, mondván, hogy egy napon még szükségem lesz rá, s szüleim halálakor úgy döntött, átveszi az irányítást a ház felett. Mintha valami hadseregről lenne szó! Alig értem a házhoz, nagyapám mintha már várta volna érkezésem, kibújt az ajtón, majd kinyújtotta kezét és berángatott a házba.
   
 
- Most kellett jönnöd?! Itt vártalak éveken át, reménykedve, hogy egyszer hazatérsz, erre a legváratlanabb pillanatban jelensz meg! Mindig is tudtam, hogy olyan helyeken és akkor fogsz előbukkanni, ahol és amikor a legkevésbé várnánk. Mert ilyen vagy: mész a fejed után – a kioktatás jól esett, még akkor is, ha a nagyapám ilyen bolondosan adja elő magát. Könnyek tódultak a szemembe, ahogy figyeltem arcán a ráncokat összegyűrődni, s pillanatokkal később már leborultam elé, hogy megölelhessem. Nem tudta mire vélni ezt, csak nézett rám, mégis mit keresek a lábainál, hiszen ő nem egy király, s lassacskán felsegített, hogy szemügyre vehessen.
- Nem változtál semmit sem. Talán nőttél pár centit. Hány éves is vagy? Nem rég volt a tizenhetedik, ugye? – nem tudom, hogy ezzel most csak bókolni próbált, vagy tényleg ennyire nincs tisztában a korral, de sikerült neki elérnie, hogy úgy nevessek, mint ahogy eddig nem sikerült már évek óta.
- Huszonöt vagyok már, nagyapa – felelem, miközben egy örömkönnyet próbálok a szemem sarkából elsimítani.
- Áh! Pedig egy perccel sem tűnsz öregebbnek, mint mikor elmentél. Avass be, milyen krémet használsz? Kameyot biztosan be tudnám fűzni, ha pár évvel fiatalabbnak néznék ki. Oooo, ha te már láttál olyan szépséget, két nagy kerek dinnye, hűhehű – mellkasa előtt körözgetett, én pedig a homlokomra csaptam. Még hogy én nem változtam! Szerintem ő nem változott semmit ennyi idő alatt! Fiatalon vesztette el nagymamámat, legalábbis korához képest, ő pedig halálakor megmondta neki, hogy ne sirassa őt, hanem éljen úgy, ahogy azt eddig is tette gondtalanul, de ne egyedül. Nagyapám úgy beszélt velem ennyi idő elteltével is, mintha egy napra sem hagytam volna magára. Láttam rajta azt az örömet, amit egy ember akkor érez, mikor kibontja a karácsonyfa alá betett ajándékot; amikor meglátja elsőszülött gyermekét; mikor igent mond a szeretett személy.
- Azt persze még mindig nem tudom, hogy miért is jöttél. Hol voltál? Ne, ne mond meg, jobb, ha nem tudom, a végén még kikérdeznek és kénytelen leszek elmondani. De úgyse fogom! Beszéljük meg ezt egy tea mellett – mit is? Az öregem úgy be volt gyorsulva, mint akit meglőttek.
- Szeded te a gyógyszereidet? – tettem fel gyanúsan a kérdést.
- Milyen gyógyszereket? – néz rám vissza kerek szemekkel, mint aki elfelejtette, hogy neki kell ilyeneket szednie. – Eeeegen, emlékszem! Voltam tegnap a patikába, tudod, ami ott van az Ivó mellett, a vén Noritaka vezeti. Elpanaszoltam neki, hogy mostanában elég sokat kihagy az agyam meg be vagyok lassulva, és ajánlott nekem egy különleges gyógyszert. Bevált – Noritaka, hm. Nem rémlik, hogy ő vezetné a patikát, ráadásul az Ivó mellett. Az Ivó mellett nem is patika van! A szemeim elkerekedtek, s szinte feketén bámultam az öregemre. Nem volt mindig ilyen vicces ember, sőt, ritkán az, amikor persze komoly dolgokról van szó, akkor eléggé komoly. De most… rájöttem, hogy mi a baj.
- Nagyapa! Te drogoztál? – az újabb kérdésre ugrott egyet, mint egy szöcske. Úgy tűnik, a fiatalsága is visszatért.
- MIIIICSODA? Miket beszélsz? – értetlenül bólogatott, majd szemét hunyorgatva közelebb jött hozzám, s halk hangon megkérdezte: - Mi az a drog? Hol lehet olyat kapni? És mennyi? – azt hiszem, ha nincsenek különösebb mellékhatásai egy ilyennek, akkor még egészen elviselhető. Főleg ha ilyen egészséges állapotban találom, amilyen ezelőtt még soha nem volt. Vagyis… amikor elmentem, akkor volt, de már akkor sem volt ennyire magánál, mint most. Lehet, hogy ő visszafelé fiatalodik. Inkább megfordítottam a vállánál fogva és előretessékeltem a folyosón. Végül leültünk az asztalhoz, s ő teát öntött. Beleszippantottam a csészébe, s azonnal megmondtam az illatáról, hogy ez bizony a kyo bancha tea. Az illata kicsit olyan, mint a megpörkölt falevélé, de ízre édes és kellemes. Mindig is szerettem a teákat, régebben magam is sokat főztem teából, de ma már időm sincs rá. Azt hiszem, vissza kell hoznom a jó szokásomat. Főleg az olyan teákét, mint például ez a bancha, ami fel is frissít. Ahh… nagyapa mindig tudja, hogy mit szeretek!
- Mesélj hát. Minek köszönhetem látogatásodat ilyen hosszú idő után? – ivott bele teájába, majd letette az asztalra. Úgy tűnt, most jön elő a komoly énje.
- Tanulni szeretnék. Egy… ismerősöm azt mondta, jól bánok a katanával, viszont edzenem kell magam, hiszen a technikáim egyszer elfogynak – válaszomra közelebb emelte a tekintetét hozzám.
- Katanával akarsz tanulni? Nem vall rád a közelharc – kijelentésére azonnal magam elé emeltem két kezem védekezésképp, hogy szó sincs olyasmiről, hogy én katanával tanuljak verekedni! Az úgyis csak arra jó, hogyha már mindenképp közelharcba kell bocsátkoznom, akkor ne csak a puszta kezemre hagyatkozzak.
- Nem, genjutsura gondoltam – jegyzem meg. A katana használata még mindig messze áll tőlem, bár szépnek szép, amikor hozzáértő embereket látok katanával küzdeni, de számomra ez úgy néz ki, hogy megyek és kaszabolok… a dzsindzsásba előre.
- Genjutsuraaaa? Öreg vagyok és csúnya, nem halhatok meg nyugodtan? Vénségemre genjutsuval zaklatnak. Aztán milyen genjutsura gondoltál? – a hirtelen felindulása, vagy minek mondható ez, meglepett. Összeszedtem minden gondolatomat, de nem jutott eszembe semmi. Milyen genjutsut tanulnék? Hát azt honnan kéne tudnom?
- Ajánlj valamit! Nézz rám és döntsd el, mit tanítanál nekem – tudom, hogy most sokat kérek, de ha valaki, akkor ő ismer a legjobban, és ő tudja, hogy mi az, amihez a legjobban értek és a legjobb tudásom is van hozzá.
- Nézzek rád… Na jó, idd ki a teád, és menjünk ki a hóra! Izé, az udvarra – mutatja fel kezét, majd egy levegővétellel kiissza a teáscsészéjét, s úgy ugrik a lábára, mint egy kisgyerek, aki játékra kész. Követem magam is, s a tea elfogyasztása után követem.
 
- Ha genjutsut akarok neked tanítani, ahhoz kreatívnak kell lenned most is. Remélem, szellemileg is minden rendben van nálad. Az első és legfontosabb lépés, hogy szükséged van valakire, akin gyakorolhatsz. Az viszont nem én leszek… maximum az elsőnél. Szóval szólj a kedves barátodnak, aki a bokorban lapít, hogy jöjjön elő, nem kell ott ólálkodnia. Mit mondtam édes lányom a szatírokról?! – meglepetten bámultam rá, nem értettem ugyanis, hogy kiről beszél. Én nem hoztam magammal senkit se. Amikor persze a nagyapám a bokorhoz sétált, a füle tövén ragadta… Igamekut. Vicces látvány volt, ahogy a fülénél fogva ráncigálta előre, Igameku pedig közben nyüszített. Sose hallottam még, hogy ilyen… furcsa hangokat adjon ki magából. Azt persze végképp nem tudtam, hogy nagyapám hogyan vette észre, hogy Igameku követett. Követett?
- Ki ez az anyámasszony katonája? – kérdezte, de nem tőlem, hanem a földön ücsörgő Igamekutól, aki éppen a fülcimpáját dörzsölte.
- Ne bántsd, nagyapa, ő… izé… az üzlettársam – vakartam meg a tarkómat, mert hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Tényleg tartottam magam ahhoz, amit nagyapa mondott: nem mondom el a teljes igazságot, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor jön rá valaki, aki kérdezősködni kezd majd felőlem. Jobb, ha hamis információkat adok meg és így ő is félre tudja vezetni a kihallgatókat, akik nem tudnak belelátni majd az elméjébe és kideríteni az igazságot, amit soha nem is mondtam el neki.
- Üzlettársad? Kiyoko, lányom, azt ne mondd, hogy kuplerájt nyitottál!
- Én ne…
- És nem hívtál meg?! – hát ez kész. A nagyapám szerintem túladagolta magát.
- Papa, ne pörögj már ennyire, nem vagy te vízimalom.
- Látszik, lányom, hogy nem tanultál még semmit sem. Hogy lehetnék már vízimalom? Nem iszok vizet, én csakis szakémalom lehetek! – a homlokomra csaptam. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg túladagolta magát, vagy szimplán én voltam olyan hosszú ideig távol, hogy így megváltozott. Kezdem sejteni… amikor nincs vele senki, akkor a szomszéd nénik jönnek át, hogy ügyeljenek rá. Nem mintha bármi baja lenne, mert tud még magára vigyázni, egyszerűen csak igényli, hogy valaki főzzön, mosson és takarítson rá. A sok nő elrontotta.
- Térjünk vissza a tárgyra. Igameku majd segít nekem a technika elsajátításában, ahogy mondtad. Szóval? – valahogy gondoltam, hogy Mirubi nem fog elengedni egyedül, ezért utánam küldte Igamekut, hogy felügyeljen, biztosan oda megyek, ahova mondtam. A másik megoldás, hogy Igameku annyira szoknyapecér lett, hogy magától is követett eddig, persze ezt nem hiszem. Eléggé megszeppent a srác most is. Főleg, amikor meghallotta, hogy ő segít a technika elsajátításában. A nagyapám pedig lecsillapodni látszott.
 
Ahogy figyeltem rá, komoly arccal tekintett felém. Minden olyan csendes volt. De aztán felettem az ég hirtelen besötétült. Az előbb minden olyan napos volt, de ahogy felnéztem, láttam, hogy fekete fellegek takarják el a Nap sugarait, majd a kéklő égboltot. Nagyon csúnya vihar közeledett. Villámlott. Soha nem láttam még ilyen csúnya vihart és nem is tudtam mire vélni. Amikor dörgött, olyan hangja volt, hogy még én is megugrottam, pedig nem félek ám a mennydörgéstől… de ez valami überbrutál volt. A villám pedig hirtelen mellém csapott be, és el is kellett ugranom, ha nem akartam, hogy miszlikbe aprítson. De a villámlást más is követte. Kisebb meteorrajok száguldoztak ott, amik egyre nagyobbakká váltak, ahogy közelebb értek a Földhöz. Jön a világvége? Mi ez? Valaki megtámadta Takigakurét? Szólnom kellene!
Amikor feltápászkodtam, hogy márpedig segítek nagyapámnak és mindenkit biztos helyre viszek, az égből száguldó meteorrajok hirtelen eltűntek és újra kitisztult az ég, nagyapám pedig ott állt előttem röhögve, a hasát fogva.
- Pfhehehe… átbasztalak. Látnod kellett volna az arcod! – aztán röhögött tovább. A fenébe, hogy ez mennyire megalázó… a saját nagyapám megviccelt.
- Jigoku Kōka no Jutsu, avagy a Leereszkedő Halál. Elhiteted az ellenfeleddel, hogy meteorraj száguld a Föld felé, vagy egy óriási vihar van készülőben… közben meg lófasz se történik… de az arcok minden pénzt megérnek. Jó technika, ha fel akarok szedni valakit. Mindig azt mondom, hogy vacsora után lesz tűzijáték is, de kinek van kedve tűzijátékot venni, ha ilyet is lehet? – nyomja ki büszkén a mellkasát. Hát… végülis, egy technika nem csak pusztító lehet, ha éppen használhatod arra is, hogy elkápráztass valakit. Miért is ne. Eközben Igameku csak néz értetlenül hol rám, hol nagyapámra, de legalább már sikerült felállnia a homokból.
- A genjutsu alapjait már tudod. A saját chakrád kell a másik chakrahálózatába vezetned, így megviccelned azok érzékelését. Ez a technika a látásra és hallásra fókuszál. Nem elég csak elképzelned, hogy villámlik, ismerned is kell hozzá a hangot. Elvégre a villám nem lehet olyan, mint a macska nyávogása, nem? Chakrát gyűjtesz a testeden belül egy pontba, majd elképzeled azt a hatást, amit el akarsz érni. Minél részletesebb, annál jobb. Ha nem képzelsz oda egy részletet, aminek ott kell lennie, akkor senki sem fogja elhinni neked, elég hamar rájönnek, hogy kamuztál. Aztán hozzátársul a hang is. Az a jó, ha tudod, hogy milyen hanghatások járulnak már hozzá, így semmiképp se akarj alkalmazni olyan látványt, aminek nem tudod mellé a hangját. Megint csak mondom, senki sem fogja neked elhinni, ha egy villám nyávog. A képzelgések közben koncentrálnod kell a chakratömegre, így már tartalmazni fogja azt az információt, amit te láttál és hallottál. Innen már csak az a dolgod, hogy átjuttasd a kiválasztott személy chakrahálózatába ezt a tömeget – magyarázza. Elég hosszú volt a mondandója, de azt hiszem, sikerült úgy megjegyeznem, hogy meg is tudjam ezt csinálni. Igamekura nézek. Előre sajnálom. Még én sem tudom, miféle pimaszságok és hülyeségek rejtőznek az agyam mélyén, szóval nem szeretném azt látni, amit ő fog látni. Az a baj, hogy muszáj látnom, mert el is kell képzelnem.
- Nem, először rajtam kell ezt kipróbálnod! – mutogat magára a nagyapám látva, amikor szerencsétlen fiút bámulom. Nem gondolatolvasó véletlenül? Persze elég egyértelmű volt, hogy azért nézem a srácot, hogy majd jól megviccelem.
- Hagyom is magam – teszi hozzá nagyapám. Minden bizonnyal az lenne az elsődleges cél, hogy el tudjam hitetni az ellenfelemmel, hogy amit lát, az a valóság, és nem az, ahol valójában él. Így hát nagyapó hagyta, hogy elsősorban azzal legyünk meg, hogy eléggé élethű legyen a genjutsu, amibe benne van, s csak aztán gyakoroljam úgy, hogy az illető ne tudja, hogy genjutsut alkalmazok rajta. Logikus.
De mit tudnék alkotni az égre? Az ilyenekben csak a képzeletem szabhat határt… a tűzijáték az igazi, annak ismerem is a hangját. Meteorraj hull. Eső esik. Villámlás. Vihar. Hóesés. Csillaghullás…. Hmm, a hullócsillagok is elég romantikusak. Na jó, most nézzük a morbidabb változatát. Fogak hullanak az égből… mondjuk rohadt fogak, azoknak ilyen apró koppanó hangja van, ahogy érintkeznek a földdel. Emberek véres végtagjai, közben a fejük is száll mellettük és sikítanak, hogy „Hol a karom?” Nem, ez túl morbid… vajon elhinné valaki, ha bejátszanám? Békák hullanak az égből… nem, ez a nyugati népeknek durva lehet, hát nálunk nincs tíz csapás! Busman gyerekek hullanak az égből, mellettük aranyeső, rézfaszú bagoly, jáj dikk! Sav… óóó, hát a savval is lehet ügyeskedni, annak ilyen sercegő hangja van. Sok… sok a lehetőség. Akár szivárványnyuszik is leeshetnek onnan, a hülyék még el is hiszik, hát ki tudja, hogy mit rejtegetnek manapság ezek a felhők!
A lényeg az, hogy csak egy képre kell gondolnom és a hangjára. Minél jobban ismerem az adott dolog hangját, annál jobb… ezért semmiképp sem lenne jó, ha mondjuk ugató nyulak esnének le.
Összpontosítsam a chakrám egy pontba, mialatt elképzelem a képet, amit a nagyapó felé szeretnék vetíteni. Nagyon nem jó, hogy közben ott van Igameku. Inkább lehunyom a szemem, véletlenül azt fogom rávetíteni a nagyapóra, hogy rúzsok száguldanak felé, és mindenképpen ki akarják őt festeni. Chakraösszpontosítás, az mindig ment, csak meg kell találni a jó mennyiséget, elvégre nem jó, ha egy másodperc alatt leszalad az egész folyamat, és magától véget ér a jutsu. Fel se kellene oldani. Az első kép… legyen valami egyszerű. Mondjuk hóesés. A hó szép fehér, kis apró pillék sokasága, hangja nincs is nagyon, de ha mindenképpen akarok hangot is hozzátársítani, ami ajánlott azért, hogy begyakoroljam a hanghatásokat is… ezért legyen hóvihar. A hóviharban süvít a szél, és ferdén hull a hó, no meg gyorsan is. Kiskoromban nagyon sokat mesélt nagyapó Yukigakuréről, azóta el akarok menni oda… biztosan imádnám. Esik a hó, minden fehér, én tuti élvezném. Sokan azt mondják, hogy a tél a rideg embereknek való, és sokuk elszomorodik, hiszen nincs semmi élő. De én úgy hiszem, hogy a télnek is megvannak a maga apró örömei, mint ahogy minden évszaknak. Bár a tavasz a kedvenc évszakom, amikor minden virágzik, megújul a természet, és felébred hosszú álmából. Nagyapa azt mondta mindig, mikor gyerek voltam, hogy ne egyem meg a havat, mert belepisilt a kutya… meg az is lehet, hogy sok más gyerek is megtette ezt. Szóval mióta ezt tudom, azóta előszeretettel dobálom a hógolyót mindenkire, arra gondolva, hogy „Hehe, most jól megkapod a hugyos havat a képedbe!”
Elképzelve a képet, hogy hóvihar van, az összegyűjtött chakratömeget átjuttatom nagyapám chakrahálózatába, aki ettől látszólag hirtelen lefagy. Mintha pofonvágták volna. Megrázza a fejét, aztán rám néz.
- Kiyoko! A hó nem sárga! Hogy jutott ilyen eszedbe? – a kérdése kizökkentett. És nem is csak a kérdése, hanem a technika sikertelensége. Mivel nem volt hihető, ezért az automatikusan feloszlott.
- Basszus, megint arra gondoltam, hogy valaki belehugyozott! – vakarom meg a tarkóm. Lehet, hogy nem kellene közben elkalandoznom.
- Kiyo… ez teljes mértékben lehetetlen! Szálltában hogy tudná valaki lebrunyálni a havat? Ha feltalálták volna az égből szarást, rég oda járnék – vigyorog. Most nem tudom, hogy ezzel csak azt ismeri el, hogy mennyire kreatív vagyok, és oda-vissza játszunk a szavakkal, vagy tényleg szívesen sz*rna a világra. Vagy néhány emberre. Igameku eközben hol nagyapámra, hol pedig rám bámul értetlenül. Valahogy most irigylem. Bár én se értenék ebből semmit. Elhessegetem a gondolatokat, és a további vitakezdeményező szavakat, és újra koncentrálásba kezdek. Ha most nem a hó, akkor valami más fog beválni. Valami olyasmire van szükségem, amitől a nagyapám is megrémül, és ami hozzám a legjobban illik, vagy a legjobban vall rám. Most jól jönne egy tükör, hogy lássam magam és átgondoljam, hogy mégis mi az, amitől még én is megijedek. Jaj, megvan!
A vicces gondolatoktól megtelve, vigyorogva gyűjtöm össze a chakrám. Nagyapó gyanúsan néz rám a távolból, biztosan tudja, hogy valamire készülök. És milyen jól tudja! Ha a kép, és a hangok is, amit elképzelek, jól működnek, akkor azt hiszem, sikerül kitolnom vele. Az újra összpontosított chakrát a chakrahálózatába juttatom. Máris látom az eredményét. Az égen egy hatalmas, meteorméretű fej jelenne meg. Először csak hátulról látja, így kivehető a hosszú, fekete haja, de amikor megfordul, egy óriás Kiyoko-fej vigyorogna vissza rá és mély hangon hahotázna. Úgy szállna, mint egy lufi, szóval még eléggé lassú is ahhoz, hogy hamar elérje a földet. Nagyapám szemei elkerekednek, de mivel ez sem épp egy eléggé hihető látvány, az hamar fel is oldódik.
- KIYOKO! MEGHUZATTÁL? Így akarsz engem megölni? Halálra akarsz rémiszteni? Most rémálmok fognak gyötörni napokon át. Ennél rosszabb genjutsut még életemben nem láttam! Ha elég hihető lenne, hidd el, hogy mindenki fejvesztve rohanna. Legalább olyan fejvesztve, mint ahogy a te arcod kinézett. Még egyszer meg ne próbáld, mert szívrákot kapok helyben! – toporzékolt. Én pedig röhögtem. Soha nem láttam még ennyire rémültnek, vagy idegesnek. Nem, nem volt ideges, csupán nehezen vallotta be, hogy még őt is meglepte ez a váratlan fordulat.
- Most akkor azt fogjuk tenni, hogy mind megvacsorázunk, lefürdikézünk, csicsikálunk, és másnap reggel folytatjuk. Remélhetőleg magadtól is rájössz, hogy a későbbiekben az lenne a lényeg, hogy úgy használj genjutsu-t, hogy mi ne vegyük észre – adta ki parancsba, majd el is indult vissza a ház felé. Úgy beszélt, mint egy tinédzser. Lehet, tényleg megártott neki, hogy nem voltam itt olyan hosszú ideig, és átvette az én akkori stílusom, amikor még itt éltem.
Odabent rajtam volt a sor, hogy főzzek. Nagyapám nagyon örült, hogy végre van nő a háznál a nélkül is, hogy neki kellene szólnia valakinek. Nem is tudom, mikor főztem utoljára, de meglepően jól sikerült a gyömbéres csirkém, különben nagyapám se ette volna meg másodpercek alatt, és Igameku se evett volna végig kipirult arccal. Vagy… oh, csak azt ne mond, hogy csípett!
- Áh! Ez jó volt, ifjú padavanom, nem töröllek a tér-idő kontinuumból – paskolta meg hasát nagyapó. Micsoda? Ilyen szavakat még életemben nem is hallottam… biztosan olyan öreg lehet már szegény, hogy kétszáz éve él és olyan szavakat tanult, amit senki más még csak távolról se.
- Feküdjetek le… de előtte! Fürdesd meg ezt a gyereket, mert már olyan büdös, hogy a görény sírva könyörögne a receptért – mutat szemével Igamekura, aki lesüti a szemeit. Nem gondoltam sose, hogy nagyapám ennyire szókimondó, és ennyire felnagyítja a dolgokat, elvégre ahogy megszagolom Igamekut, egyáltalán nem olyan büdös, mint amilyennek mondja. Csak kicsit bedohosodott. Amit persze nem csodálok az Amegamiban, szóval magamat is megszagolom. Nem, én nem vagyok olyan dohos, mint akit egy hónapig a fogason hagytak a molynak.
- Micsoda??? Mi az, hogy én fürdessem meg? Le tud magától is! – még csak most eszmélek rá, hogy nekem adta ezt a feladatot.
- Ha…ha…ha – röhög lassan, szaggatottan. – Csak akkor hiszem el, ha látod és bizonyítékod van rá.
- Miért nekem kéne látni? Lásd te!
 
Az a baj, hogy az öregem hajthatatlan… és végül valóban ott kötöttünk ki, hogy segítenem kellett Igamekunak lefürdeni, persze végig elfordultam, amikor öltözött, és akkor is, amikor fürdött. Én csak arra ügyeltem, hogy valóban olyan hangokat halljak, amivel arra utal, hogy fürdik. Vagy még arra se… csak bent álltam, mert meg voltam győződve arról, hogy nagyapám egy jót mulat odakint és végig figyel, hogy bent vagyok e. Amikor Igameku végzett, kitessékeltem szépen, hogy végre én is megtisztálkodhassak, de úgy állt ott, mint egy szobor a törölközőt fogva alsóteste körül. Mikor közöltem vele, hogy jó, a ruháit is kimosom, csak akkor távozott végleg. Azt hiszem, háziasszony lettem.
 
Másnap reggel már korán megreggeliztem, s úgy tűnik, nem csak én voltam az egyetlen. Amikor ugyanis kisétáltam a verandára, már ott találtam Igamekut, aki tegnap óta szinte egy szót sem szólt. Az éjszakai fürdő és az alvás segített abban, hogy jobban átgondoljam a genjutsu-t. Annak idején nagyapám mindig azt mondta, hogy az első és legfontosabb lépés az, hogy intelligens legyen valaki, amit persze nem osztogatnak a piacon. Nagyapám külső szemmel korántsem tűnt intelligensnek, de mindig azok az emberek a zsenik, akik a legkreténebbek. Nézzünk csak meg engem: attól, hogy szeretek viccelődni, még nem jelenti azt, hogy hülye is vagyok. Épp ellenkezőleg. Nem mondom azt persze, hogy én vagyok a világ legokosabb embere, mert hazudnék, viszont jó álca, ha azt mutatom, hogy semmihez sem értek, közben végig tudom, hogy mi a szitu. No persze ez nem azt jelenti, hogy csak az intelligens emberek használhatnak genjutsut, de mindenképp az ő birtokukban lehet veszélyes fegyver. Láttam már hülye embert is genjutsuzni, de nem sokra ment vele.
Szóval csak koncentrálnom kell és felkészülni előre, hogy mit is akarok majd létrehozni, mindezt úgy, hogy az áldozatom ne vegye észre, hogy mire is készülök. Igameku valóban jó alany volt, akin kipróbálhattam az elméletemet… annyira nem is ismerem, de biztos vagyok abban, hogy úgy el tudom terelni a figyelmét, hogy szinte észre se vegye, hogy genjutsuban van. Jaj, nem is gondoltam bele! Valóban annyira bolond szegény, hogy lehet azt hinné, a genjutsu a valóság. Számára ez a valóság úgyis csúf, azért drogozik.
Leültem mellé.
- Az eget bámulod? – teszem fel kérdésem, miközben ránézek. Egy pillanatra rám tekint, majd hümmög.
- Mi az, félsz, hogy meteor csapódik be? – vigyorgok, ő pedig újra rám néz.
- Azt lehetetlennek tartom – hessegeti el a gondolatokat. Na, most jövök én! Előre levetítem a fejemben, hogy mi fog történni. Ha már meteoroknál tartunk… mi lenne, ha eljönne az apokalipszis?
- Tudod, tegnap este elég szexin néztél ki egy szál törölközőben…
- M-mi? – alig mondtam ki pedig, máris felém fordult olyan vörös arccal, mint aki chiliben áztatta volna egy órán át, aztán mellé még leégett volna a napon. Vicces volt. De nem nevettem, mert ha megtettem volna, azzal azonnal lejön, hogy mit akarok.
- Amikor láttam rajtad a lepergő vízcseppeket… megfájdult a szívem, hogy olyan szorosan fogod azt a törölközőt… - az arca felé nyúlok, hogy ujjbegyeimmel megérintsem, ő pedig kerek szemekkel megilletődötten és még mindig kipirult arccal néz felém.
- Kiyo… - s úgy tűnik, hogy ezzel vár is valamire. Most életében először nem fél annyira, mint eddig, hiszen látom, ahogy közeledik felém. Ekkor azonban fülsüketítő zajjal száguld felénk egy óriási meteor, mellette tűzeső záporozik, Igameku pedig úgy néz fel arra, mintha most nem csak az övé, hanem az én életem is múlna ezen.
- Gyere, Kiyo, menekülj! – kiabálja. Persze én inkább csak végignézem, hogy mit kapkod össze-vissza. Elindul az udvaron lévő tó felé, és beleugrik, hátha az majd megvédi a tűztől és a meteortól. Azt hiszem, ez az egyik kedvenc technikám.
Léptek zaját hallom a hátam mögül, s nagyapám áll meg mögöttem, majd Igamekura néz.
- Jaj, ne… szegény retardált!

_________________

>>Katt a képre az adatlaphoz<<
Multik: Wakizashi Yumi, Kenshiro Mika
avatar
Misaki Kiyoko
Játékos

Taijutsu Pontok : 42

Tartózkodási hely : Kreténsziget


Adatlap
Szint: A
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 585

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Misaki Kiyoko

Témanyitás  Ootsutsuki Kaguya on Csüt. Nov. 02 2017, 20:24

Üdv!

Élvezetes kis olvasmány volt, jókat nevettem. Very Happy A nagyapa szövegei hatalmasak voltak (ami csak természetes, hiszen ő is Satoshi), Kiyoko pedig hozta a szokásos, flörtölős, szórakozott, de mégis őszinte és odaadó formáját. Hosszra megfelelő volt, tartalom terén bőven kielégítő, viszont a chakra-elméletet eléggé elhanyagoltad. Kiyo véleményem szerint túlságosan gyorsan tanulta meg ezt a technikát, hiába volt szintje alatt, azért még nem annyira képzett a genjutsuban, hogy ennyire sebesen me
hessen neki. De mivel a történet maga jópofa és szórakoztató volt, elfogadom, azonban megkérnélek arra, hogy legközelebb írj többet a tanulandó technikáról.

A technikát felírhatod az adatlapodra, ezen felül pedig +5 ch-vel jutalmazlak.

- Kaguya

_________________
Aktív Mesélések:
Kuro, Sharo Lu, Misaki Kiyoko, Ayanokoji Takashi, Nara Akane, Kenshiro Mirubi, Hiromi Akio, Yukari Yama, Nanja

Fagyasztott:
Jaiba Mineo, Akuma Reina, Tensei Zento
avatar
Ootsutsuki Kaguya
Mesélő

Specializálódás : Szadizmus

Tartózkodási hely : A Holdon napozom


Adatlap
Szint: S
Rang: LvL 99
Chakraszint: Forthehorde

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.